A 19. századi Magyarországon az emberi beavatkozás alapjaiban változtatta meg a természeti környezetet. Bár a haladásként ünnepelt nagy átalakítást a közvetlenül érintettek nem feltétlenül fogadták örömmel, ember és természet viszonyának változási iránya jó időre eldőlt...
(A poszt forrásául szolgáló könyvfejezetek egy része barátommal és többszörös szerzőtársammal, Dobszay Tamással, az ELTE BTK docensével közös munka keretében született.)
Tájkép özönvízzel
A 19. század közepéig a történelmi Magyarország területének 13 százalékát - mintegy 38 ezer négyzetkilométert - rendszeresen elöntötték a szabályozatlan folyók. (Emlékeztetőül: a mai országterület 93 ezer négyzetkilométer.) A vízjárta területnek több mint a fele, kb. 20 ezer négyzetkilométer a Tisza és mellékfolyóinak árterületére esett: ez azt jelentette, hogy az Alföld 30–40 százalékát az év hosszabb-rövidebb részében víz borította.
Szeszélyesen kanyargó, helyüket állandóan változtató folyók táplálták a bizonytalan kiterjedésű tavakat, a hónapokig, néha egész évben ki nem száradó ártereket, a lápokat, mocsarakat. (A vízrajz bizonytalanságát jól illusztrálja az a 19. század eleji vizsgálat, amelyben a vármegyei hatóság arra a kérdésre keresett választ, hogy folyó víz-e a Berettyó?) Voltak falvak, ahol kora tavasztól csónakkal jártak az emberek dolgozni, szomszédolni, templomozni, gyakran még temetni is.
A gyalogló az alföldi mezővárosokban is sarat gázolt az év nagy részében, hacsak a magisztrátus le nem rakatott jó síkos fapallókat "járdának". A kocsik ősszel gyakran hetekre elakadtak, úgyhogy a fuvarosok kemény fagyért imádkoztak. (Utazásról, útviszonyokról bővebben: "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon )
Utazás a szolnoki töltése, 1853
Bár a halászat elvben urasági jog volt, de a kiterjedt vízi világban akadt hal bőven mindenkinek. A vízjárta határ kiváló füvet nevelt az állatoknak, a nádból, vesszőből jutott építkezésre, kerítésnek, szőnyegnek, kosárnak, de tüzelőnek is. A lápon csíkászok, pákászok, halászok dolgoztak.
Az erdőkben, nádasokban gyűjtögetett gombával, gyümölcsökkel, gyökerekkel és gyógynövényekkel a paraszti népesség csaknem egésze kiegészítette táplálkozását, a vizenyős tájak helységeiben azonban sokak számára főfoglalkozást - vagy legalábbis a földműveléssel egyenrangú megélhetési forrást - jelentett a vízi világ kiaknázása. Az ártéri gazdálkodás magában foglalta a gyűjtögetést, a legeltetést és a halászatot is.
Csíkász az Ecsedi-lápban (19. század második fele)
A vízi világ közelében élők többsége csak kiegészítésképpen űzte ezeket a tevékenységeket, de a lakosság egy részének ez képezte a fő foglalkozását. A pákászok, valamint az év egészében a pusztán legeltető szilaj pásztorok, “rideg legények" közül sokan családot sem alapítottak, vagy attól az év nagy részében távol, kint a pusztán éltek. Legfeljebb télre - vagy még akkor sem - költöztek be a falvakba. A kisebb szárazulatokon felállított nádkunyhókban húzták meg magukat.
Csíkász az Ecsedi lápon. Hermann Ottó rajza
Életformájuk sem igazodott a földművelő, közösségben élő parasztok életrendjéhez. A természeti viszonyok és a helyhez kevéssé kötődő foglalkozás lehetővé tették ugyanis, hogy eltűnjenek a hatóságok szeme elől. Az ellenőrzés hiánya miatt félig-meddig a törvényen kívül álltak. Egymás közti viszonyaik, valamint a társadalom többi részéhez fűződő kapcsolatuk sajátos jogszokásokon alapult. A hatóságok igyekezete, hogy kiterjesszék rájuk is az általános, írott jogi normákat - a városi, megyei, illetve földesúri hatóságok szabályait - javarészt hiábavalónak bizonyult. E körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy soraikban üldözöttek, katonaszökevények és gonosztevők is menedéket találtak; az erdők mellett a mocsárvilág lett a betyárság fő rejtekhelye. (A betyárokról bővebben: Népi hősök vagy közönséges rablók? Betyárvilág a 19. században )
Az egész évben kinn legeltető szilaj pásztorok - bár egy részük valamekkora saját állományt is tartott - elsősorban a községek és mezővárosok, vagy a piacra tenyésztő nagygazdák alkalmazottai voltak. Foglalkozásuk és kultúrájuk azonban annyira archaikus jellegű maradt, hogy viszonyaikat aligha lehet a modern bérmunka ismérveivel leírni.
Theodore Valerio: Indulás a pusztába
Komádi népe most már csak földmíveléssel foglalkozik, de régebben rák, hal, csík, vadmadár, kócsag és vidrafogásból, nádvágásból és ezekkel való kereskedésből sok ember megélt. … No de volt is aztán divatban a rákfogó varsa, tapogató, húzó háló, taréjos és szigony s azoknak a néma állatoknak egyéb pusztító eszköze. Mintegy 15 000 hold nádas borította az egész határt, úgy hogy a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni, még halottaikat is csónakon hordták ki a temetőbe, s valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj előbb a templom mellett kötött ki, hova többnyire szintén csónakon jártak. Valóságos kis Velence volt. A házakat magas cölöpökre font vesszőből építették, melyhez sártapaszt használtak s midőn jött az árvíz, a házban volt holmikat felrakták a padlásra s nyugodt szívvel nézték, hogy a víz miként mossa ki a ház falát, mert tudták, hogy a cölöpök és a vesszőfonás ott marad, csak a fal úszik el. Iszap pedig elég marad ott, hogy újra el lehessen készíteni a tapasztási munkálatokat.
K. Nagy Sándor: Biharország. Útirajzok. Nagyvárad, 1888.
Alkalmazkodás helyett a természet legyőzése
A 19. század második felében Magyarországon az emberi beavatkozás olyan mértékben változtatta meg a természeti környezetet, a táj képét, amely korábban elképzelhetetlen lett volna. A nagy átalakítással párhuzamosan alapvető változások kezdődtek ember és természet viszonyában is. Korábban magától értetődőként fogadták el, hogy az ember életformájával, gazdálkodásával a fennálló körülményekhez igazodott. „A rétségek embere ebben a környezetben termett, s el sem tudta képzelni, hogy élhetne meg másforma világban. Nagyon igénytelen volt. Alkalmazkodott a természethez, s annak javaiból egyszerűen bár, de kevés munka árán megélhetett” – jellemezte a hagyományos társadalom viszonyát a természethez Szűcs Sándor, a dél-bihari Sárrét kutatója. Hogy elkerüljük a hamis "öko-nosztalgia" csapdáját, hangsúlyozzuk: a hatalmas kiterjedésű egzotikus vízi világ csak viszonylag kis számú népesség megélhetését tudta biztosítani, s azt is az anyagi civilizáció alacsony fokán.
A kibontakozó kapitalizmus korában az igénybe vehető tőke és az alkalmazható technika szédítő fejlődése nyomán az ember megváltoztathatónak kezdte tekinteni környezetét. A természeti feltételek sikeres alakításának élményét széles tömegek élték meg. A nagy vízrendezések eredményei, a futóhomok termő gyümölcsössé vagy szőlővé, a hatalmas pusztai legelők búzatengert ringató szántófölddé változtatása óriási – mára gyakran eltúlzott – magabiztosságot adott az embernek a természettel szemben. Alkalmazkodás helyett legyőzni akarta azt. A természet régi, sorsszerű szemléletét már az elmaradottság jeleként értékelte a haladáshit kora: a beletörődő mentalitás a legelzártabb vidékek népének sajátossága maradt.
Száz négyes ökörfogat készül szántáshoz egy Bács-Bodrog megyei nagybirtokon. 1900 körül.
A vizek megzabolázása
A legnagyobb, a korabeli Európában is egyedülálló mértékű természetátalakítást a vízrendezések eredményezték. Az országban 6400 kilométer hosszú töltés és települést védő körgát épült, amelyekkel a vízjárta területek 95 százalékát, mintegy 36 ezer négyzetkilométert hódítottak el a természettől a mezőgazdaság számára. A munkálatok az alföldi népesség tízezreinek adtak megélhetést, létrehozva egy sajátos társadalmi réteget, a kubikosságot. Óriási jelentősége volt a szabályozásnak egészségügyi szempontból is: a mocsarak lecsapolásával megszűnt a korábban népbetegségnek számító malária. (Az egészségügyi viszonyokról bővebben: "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban )
Kubikosok. Fametszet 1879-ből Hermann Ottó rajza alapján
Európa robbanásszerű népességgyarapodása, illetve a városi-ipari népesség arányának növekedése a 19. században szinte folyamatosan növekvő élelmiszer-keresletet teremtett, a vasúthálózat kiépülése pedig lehetővé tette a magyar mezőgazdaság bekapcsolódását a nemzetközi piacba. Az alföldi folyók szabályozását tehát elsősorban a hosszútávú gabonakonjunktúra ösztönözte: új termőföldeket akartak nyerni.
A kanyargó Tiszát 112 átvágással kb. 450 kilométerrel rövidítették meg, és árvízvédelmi gátak közé szorították. A mellékfolyók szabályos medrének kialakítása lehetővé tette hatalmas, az év jelentős részében vízzel borított területek belvízmentesítését. A Tisza vízrendszerében mintegy 12 ezer kilométernyi csatorna épült, s ezek eltüntették a Sárrét, a Rétköz és a Nyírség mocsárvilágát: a levezető csatornák vizét szivattyútelepek emelték át a gátakon a folyóba.
Tervezett átvágás egy 1853-as térképen...
...és az eredeti meder maradványai Tiszadobnál
A Duna szabályozását elsősorban a hajózás érdeke, valamint az árvízvédelem indokolta. Tartós aszályok idején ugyanis korábban az alacsony vízállás miatt gyakran teljesen megbénult a hajóforgalom, az uszályok százával vesztegeltek. A folyót kotrással, folyást gyorsító és partvédő művek építésével, a mellékágak elzárásával rendezték. A Duna vízgyűjtő területén szintén több mint 12 ezer kilométer csatornát ástak a vizes, mocsaras területek kiszárítására.
Egyes kisebb folyók szabályozását ugyancsak azért végezték el, hogy szántóföldet nyerjenek. A Sárvíz-Sió vízrendszert már az 50-es, a Zala völgyét a hetvenes években szabályozták. Ugyanilyen célból csapolták le a Balaton déli partjának mocsarait, az ún. berkeket: elszigetelték őket a tótól és vizüket átemeléssel távolították el. 1863-tól, a siófoki zsiliprendszer megépültétől vált szabályozhatóvá, s többé-kevésbé állandóvá a Balaton vízszintje.
A Türr István zsilip a Ferenc József csatorna tiszai torkolatában, Óbecsénél. Épült 1895-1990 között.
A haladás ára
Bár a kortársak zöme a fejlődést tekintette meghatározónak, a munkálatokat azonban a közvetlenül érintettek nem feltétlenül fogadták örömmel, sőt, az ott élők egy része keserűen vagy ellenségesen szemlélte a változást. „Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapolását soha. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt” – jellemezte Györffy István Nagykunsági krónikájában a közvetlenül érintettek egy részének reakcióit.
A szabályozások ugyanis felborították az élet, illetve a főleg állattartásra berendezkedett gazdálkodás hagyományos rendjét: elmaradt, illetve keskeny sávra korlátozódott az áradás feltöltő hatása. A nagykunsági ember „ma úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Megszámlálhatatlan nyája eltűnt, csodálatra méltó tájfajtái kivesztek”. A sárréti „pásztorokat, pákászokat, a rétes embereket a termés nem vigasztalta meg. A nagy gulyákat, nyájakat, kondákat feloszlatták, a vízzel elúszott a hal, a nád- és gyékényvágó rétet kipusztították, a szárazzá tett tájról elköltözött a sok madár. Így tehát ők kisemmizettnek érezték magukat. A rét helyét elfoglaló uradalmak napszámosai lettek” – emlékezik meg a modernizáció veszteseiről Szűcs Sándor.
Theodore Valerio: Halászok a Tiszán
A vízszint megváltozásával lejjebb szállt a talajvíz szintje, kiszáradtak a korábban nedves ártéri rétek, legelők, kivágták az ártéri erdők nagy részét. A vízrendszer átalakulása és a földművelés további térhódítása felgyorsította a pusztásodás folyamatát. „Lecsapolt földjeinek ősereje pár évtized alatt kilobbant. Sivó szik lett a rétek, fertők helyén, mely évről évre tovább terjed, és lassanként megeszi az egész határt” – rögzítette az átalakítás gazdasági gyengéit a néprajztudós néhány évtizeddel később.
A táj veszített változatosságából, miután az Alföld egésze – a keskeny folyómenti sávok kivételével – ármentes területté vált; a szántóföldi hasznosítás meglehetősen egyhangú képet eredményezett. Az egykorúan hatalmas sikerként elkönyvelt, Európai viszonylatban is egyedülálló méretű természetátalakítást mai fogalmaink szerint ökológiai katasztrófának is nevezhetnénk , hiszen még megbecsülni is alig lehet az eltűnt növény- és állatfajok számát.
A gátak közé szorított és felgyorsított Tisza szeszélyesebb lett, a vízszint ingadozása többszörösére emelkedett, s ezután a korábban ármentes helyeket is fenyegette. Részben e változás, részben a végrehajtás hibája okozta a korszak legnagyobb természeti katasztrófáját: a Tisza 1879-es árvize teljesen elpusztította Szegedet. A szabályozás következtében a Duna mentén több falu elnéptelenedett, vagy új helyre települt.
Szerep község
A sárréti falvak közt még az ötvenes években is e határ volt a legvizesebb, 1851-ben a toronyból nézve a határt, abban a száraz szemmérték szerint 5-600 holdnál többre nem számíttathatott, mert a község is, csak mint a tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy másfél öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett földtöltésen lehetett Szerepre bejutni.
A határ a szabályozás előtt csaknem egyedül baromtartásra használtatván, az uraság mindenfajú állatai mellett nagyszámú házi állatokat tartott a lakosság is, melynek e keresetén kívül, halászat, madarászat, vidra fogás, nádvágás, vessző és gyékényszedés képezték jövedelemforrásait, s minthogy ezeket nagy fáradság nélkül mindenki ingyen kapta, a szerepi szegényebb néposztály ma is sóvárogva tekint e boldog múltjára. Kiválóan alkalmas volt a régi időben a szerepi föld sertéstenyésztésre, mert hallal, csíkkal s télen gyékény bendővel úgy ellakott a sertés, hogy csak fiadzani hajtatott haza. Ma e kolokány fészkek tetején Kelemen Sándornak szép épületjei vannak, s az őserejű föld, ha az idő rászolgál, dús kamatokkal adja vissza a belevetett magot.
O’sváth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1875.
Id. Markó Károly: Alföldi táj gémeskúttal
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!