... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

A hétköznapi élet története

A természet legyőzése vagy ökológiai katasztrófa? Ember és környezete a 19. századi Magyarországon

2014. július 07. - Fónagy Zoltán

A 19. századi Magyarországon az emberi beavatkozás alapjaiban változtatta meg a természeti környezetet. Bár a haladásként ünnepelt nagy átalakítást a közvetlenül érintettek nem feltétlenül fogadták örömmel, ember és természet viszonyának változási iránya jó időre eldőlt...

(A poszt forrásául szolgáló könyvfejezetek egy része barátommal és többszörös szerzőtársammal, Dobszay Tamással, az ELTE BTK docensével közös munka keretében született.)

Tájkép özönvízzel

A 19. század közepéig a történelmi Magyarország területének 13 százalékát - mintegy 38 ezer négyzetkilométert - rendszeresen elöntötték a szabályozatlan folyók. (Emlékeztetőül: a mai országterület 93 ezer négyzetkilométer.) A vízjárta területnek több mint a fele, kb. 20 ezer négyzetkilométer a Tisza és mellékfolyóinak árterületére esett: ez azt jelentette, hogy az Alföld 30–40 százalékát az év hosszabb-rövidebb részében víz borította.

Szeszélyesen kanyargó, helyüket állandóan változtató folyók táplálták a bizonytalan kiterjedésű tavakat, a hónapokig, néha egész évben ki nem száradó ártereket, a lápokat, mocsarakat. (A vízrajz bizonytalanságát jól illusztrálja az a 19. század eleji vizsgálat, amelyben a vármegyei hatóság arra a kérdésre keresett választ, hogy folyó víz-e a Berettyó?) Voltak falvak, ahol kora tavasztól csónakkal jártak az emberek dolgozni, szomszédolni, templomozni, gyakran még temetni is.

A gyalogló az alföldi mezővárosokban is sarat gázolt az év nagy részében, hacsak a magisztrátus le nem rakatott jó síkos fapallókat "járdának". A kocsik ősszel gyakran hetekre elakadtak, úgyhogy a fuvarosok kemény fagyért imádkoztak. (Utazásról, útviszonyokról bővebben: "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon )

Utazás a szolnoki töltésen 1853_2.jpgUtazás a szolnoki töltése, 1853

Bár a halászat elvben urasági jog volt, de a kiterjedt vízi világban akadt hal bőven mindenkinek. A vízjárta határ kiváló füvet nevelt az állatoknak, a nádból, vesszőből jutott építkezésre, kerítésnek, szőnyegnek, kosárnak, de tüzelőnek is. A lápon csíkászok, pákászok, halászok dolgoztak.

Az erdőkben, nádasokban gyűjtögetett gombával, gyümölcsökkel, gyökerekkel és gyógynövényekkel a paraszti népesség csaknem egésze kiegészítette táplálkozását, a vizenyős tájak helységeiben azonban sokak számára főfoglalkozást - vagy legalábbis a földműveléssel egyenrangú megélhetési forrást - jelentett a vízi világ kiaknázása. Az ártéri gazdálkodás magában foglalta a gyűjtögetést, a legeltetést és a halászatot is.

 Csíkász_az_Ecsedi-lápon.jpgCsíkász az Ecsedi-lápban (19. század második fele)

A vízi világ közelében élők többsége csak kiegészítésképpen űzte ezeket a tevékenységeket, de a lakosság egy részének ez képezte a fő foglalkozását. A pákászok, valamint az év egészében a pusztán legeltető szilaj pásztorok, “rideg legények" közül sokan családot sem alapítottak, vagy attól az év nagy részében távol, kint a pusztán éltek. Legfeljebb télre - vagy még akkor sem - költöztek be a falvakba. A kisebb szárazulatokon felállított nádkunyhókban húzták meg magukat.

Herman_Ottó_Csíkász_az_Ecsedi-lápon.jpgCsíkász az Ecsedi lápon. Hermann Ottó rajza

Életformájuk sem igazodott a földművelő, közösségben élő parasztok életrendjéhez. A természeti viszonyok és a helyhez kevéssé kötődő foglalkozás lehetővé tették ugyanis, hogy eltűnjenek a hatóságok szeme elől. Az ellenőrzés hiánya miatt félig-meddig a törvényen kívül álltak. Egymás közti viszonyaik, valamint a társadalom többi részéhez fűződő kapcsolatuk sajátos jogszokásokon alapult. A hatóságok igyekezete, hogy kiterjesszék rájuk is az általános, írott jogi normákat - a városi, megyei, illetve földesúri hatóságok szabályait - javarészt hiábavalónak bizonyult. E körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy soraikban üldözöttek, katonaszökevények és gonosztevők is menedéket találtak; az erdők mellett a mocsárvilág lett a betyárság fő rejtekhelye. (A betyárokról bővebben: Népi hősök vagy közönséges rablók? Betyárvilág a 19. században )

Az egész évben kinn legeltető szilaj pásztorok - bár egy részük valamekkora saját állományt is tartott - elsősorban a községek és mezővárosok, vagy a piacra tenyésztő nagygazdák alkalmazottai voltak. Foglalkozásuk és kultúrájuk azonban annyira archaikus jellegű maradt, hogy viszonyaikat aligha lehet a modern bérmunka ismérveivel leírni.

Valério_Indulás_a_pusztába.jpgTheodore Valerio: Indulás a pusztába

Komádi népe most már csak földmíveléssel foglalkozik, de régebben rák, hal, csík, vadmadár, kócsag és vidrafogásból, nádvágásból és ezekkel való kereskedésből sok ember megélt. … No de volt is aztán divatban a rákfogó varsa, tapogató, húzó háló, taréjos és szigony s azoknak a néma állatoknak egyéb pusztító eszköze. Mintegy 15 000 hold nádas borította az egész határt, úgy hogy a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni, még halottaikat is csónakon hordták ki a temetőbe, s valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj előbb a templom mellett kötött ki, hova többnyire szintén csónakon jártak. Valóságos kis Velence volt. A házakat magas cölöpökre font vesszőből építették, melyhez sártapaszt használtak s midőn jött az árvíz, a házban volt holmikat felrakták a padlásra s nyugodt szívvel nézték, hogy a víz miként mossa ki a ház falát, mert tudták, hogy a cölöpök és a vesszőfonás ott marad, csak a fal úszik el. Iszap pedig elég marad ott, hogy újra el lehessen készíteni a tapasztási munkálatokat.

K. Nagy Sándor: Biharország. Útirajzok. Nagyvárad, 1888.

Alkalmazkodás helyett a természet legyőzése

A 19. század második felében Magyarországon az emberi beavatkozás olyan mértékben változtatta meg a természeti környezetet, a táj képét, amely korábban elképzelhetetlen lett volna. A nagy átalakítással párhuzamosan alapvető változások kezdődtek ember és természet viszonyában is. Korábban magától értetődőként fogadták el, hogy az ember életformájával, gazdálkodásával a fennálló körülményekhez igazodott. „A rétségek embere ebben a környezetben termett, s el sem tudta képzelni, hogy élhetne meg másforma világban. Nagyon igénytelen volt. Alkalmazkodott a természethez, s annak javaiból egyszerűen bár, de kevés munka árán megélhetett” – jellemezte a hagyományos társadalom viszonyát a természethez Szűcs Sándor, a dél-bihari Sárrét kutatója. Hogy elkerüljük a hamis "öko-nosztalgia" csapdáját, hangsúlyozzuk: a hatalmas kiterjedésű egzotikus vízi világ csak viszonylag kis számú népesség megélhetését tudta biztosítani, s azt is az anyagi civilizáció alacsony fokán.

A kibontakozó kapitalizmus korában az igénybe vehető tőke és az alkalmazható technika szédítő fejlődése nyomán az ember megváltoztathatónak kezdte tekinteni környezetét. A természeti feltételek sikeres alakításának élményét széles tömegek élték meg. A nagy vízrendezések eredményei, a futóhomok termő gyümölcsössé vagy szőlővé, a hatalmas pusztai legelők búzatengert ringató szántófölddé változtatása óriási – mára gyakran eltúlzott – magabiztosságot adott az embernek a természettel szemben. Alkalmazkodás helyett legyőzni akarta azt. A természet régi, sorsszerű szemléletét már az elmaradottság jeleként értékelte a haladáshit kora: a beletörődő mentalitás a legelzártabb vidékek népének sajátossága maradt.

ökörfogatok.jpgSzáz négyes ökörfogat készül szántáshoz egy Bács-Bodrog megyei nagybirtokon. 1900 körül.

A vizek megzabolázása

A legnagyobb, a korabeli Európában is egyedülálló mértékű természetátalakítást a vízrendezések eredményezték. Az országban 6400 kilométer hosszú töltés és települést védő körgát épült, amelyekkel a vízjárta területek 95 százalékát, mintegy 36 ezer négyzetkilométert hódítottak el a természettől a mezőgazdaság számára. A munkálatok az alföldi népesség tízezreinek adtak megélhetést, létrehozva egy sajátos társadalmi réteget, a kubikosságot. Óriási jelentősége volt a szabályozásnak egészségügyi szempontból is: a mocsarak lecsapolásával megszűnt a korábban népbetegségnek számító malária. (Az egészségügyi viszonyokról bővebben: "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban )

Hermann_Ottó_Kubikusok_1879.jpgKubikosok. Fametszet 1879-ből Hermann Ottó rajza alapján

Európa robbanásszerű népességgyarapodása, illetve a városi-ipari népesség arányának növekedése a 19. században szinte folyamatosan növekvő élelmiszer-keresletet teremtett, a vasúthálózat kiépülése pedig lehetővé tette a magyar mezőgazdaság bekapcsolódását a nemzetközi piacba. Az alföldi folyók szabályozását tehát elsősorban a hosszútávú gabonakonjunktúra ösztönözte: új termőföldeket akartak nyerni.

A kanyargó Tiszát 112 átvágással kb. 450 kilométerrel rövidítették meg, és árvízvédelmi gátak közé szorították. A mellékfolyók szabályos medrének kialakítása lehetővé tette hatalmas, az év jelentős részében vízzel borított területek belvízmentesítését. A Tisza vízrendszerében mintegy 12 ezer kilométernyi csatorna épült, s ezek eltüntették a Sárrét, a Rétköz és a Nyírség mocsárvilágát: a levezető csatornák vizét szivattyútelepek emelték át a gátakon a folyóba.

tisza átvágás.jpgTervezett átvágás egy 1853-as térképen...

légifelvétel tiszadob.jpg...és az eredeti meder maradványai Tiszadobnál

A Duna szabályozását elsősorban a hajózás érdeke, valamint az árvízvédelem indokolta. Tartós aszályok idején ugyanis korábban az alacsony vízállás miatt gyakran teljesen megbénult a hajóforgalom, az uszályok százával vesztegeltek. A folyót kotrással, folyást gyorsító és partvédő művek építésével, a mellékágak elzárásával rendezték. A Duna vízgyűjtő területén szintén több mint 12 ezer kilométer csatornát ástak a vizes, mocsaras területek kiszárítására.

Egyes kisebb folyók szabályozását ugyancsak azért végezték el, hogy szántóföldet nyerjenek. A Sárvíz-Sió vízrendszert már az 50-es, a Zala völgyét a hetvenes években szabályozták. Ugyanilyen célból csapolták le a Balaton déli partjának mocsarait, az ún. berkeket: elszigetelték őket a tótól és vizüket átemeléssel távolították el. 1863-tól, a siófoki zsiliprendszer megépültétől vált szabályozhatóvá, s többé-kevésbé állandóvá a Balaton vízszintje.

óbecse zsilip.jpgA Türr István zsilip a Ferenc József csatorna tiszai torkolatában, Óbecsénél. Épült 1895-1990 között.

A haladás ára

Bár a kortársak zöme a fejlődést tekintette meghatározónak, a munkálatokat azonban a közvetlenül érintettek nem feltétlenül fogadták örömmel, sőt, az ott élők egy része keserűen vagy ellenségesen szemlélte a változást. „Nem sürgette a kun ember a belvizek lecsapolását soha. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt” – jellemezte Györffy István Nagykunsági krónikájában a közvetlenül érintettek egy részének reakcióit.

A szabályozások ugyanis felborították az élet, illetve a főleg állattartásra berendezkedett gazdálkodás hagyományos rendjét: elmaradt, illetve keskeny sávra korlátozódott az áradás feltöltő hatása. A nagykunsági ember „ma úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Megszámlálhatatlan nyája eltűnt, csodálatra méltó tájfajtái kivesztek”. A sárréti „pásztorokat, pákászokat, a rétes embereket a termés nem vigasztalta meg. A nagy gulyákat, nyájakat, kondákat feloszlatták, a vízzel elúszott a hal, a nád- és gyékényvágó rétet kipusztították, a szárazzá tett tájról elköltözött a sok madár. Így tehát ők kisemmizettnek érezték magukat. A rét helyét elfoglaló uradalmak napszámosai lettek” – emlékezik meg a modernizáció veszteseiről Szűcs Sándor.

Valério_Halászok_a_Tiszán.jpgTheodore Valerio: Halászok a Tiszán

A vízszint megváltozásával lejjebb szállt a talajvíz szintje, kiszáradtak a korábban nedves ártéri rétek, legelők, kivágták az ártéri erdők nagy részét. A vízrendszer átalakulása és a földművelés további térhódítása felgyorsította a pusztásodás folyamatát. „Lecsapolt földjeinek ősereje pár évtized alatt kilobbant. Sivó szik lett a rétek, fertők helyén, mely évről évre tovább terjed, és lassanként megeszi az egész határt” – rögzítette az átalakítás gazdasági gyengéit a néprajztudós néhány évtizeddel később.

A táj veszített változatosságából, miután az Alföld egésze – a keskeny folyómenti sávok kivételével – ármentes területté vált; a szántóföldi hasznosítás meglehetősen egyhangú képet eredményezett. Az egykorúan hatalmas sikerként elkönyvelt, Európai viszonylatban is egyedülálló méretű természetátalakítást mai fogalmaink szerint ökológiai katasztrófának is nevezhetnénk , hiszen még megbecsülni is alig lehet az eltűnt növény- és állatfajok számát.

A gátak közé szorított és felgyorsított Tisza szeszélyesebb lett, a vízszint ingadozása többszörösére emelkedett, s ezután a korábban ármentes helyeket is fenyegette. Részben e változás, részben a végrehajtás hibája okozta a korszak legnagyobb természeti katasztrófáját: a Tisza 1879-es árvize teljesen elpusztította Szegedet. A szabályozás következtében a Duna mentén több falu elnéptelenedett, vagy új helyre települt.

Szerep község

 

A sárréti falvak közt még az ötvenes években is e határ volt a legvizesebb, 1851-ben a toronyból nézve a határt, abban a száraz szemmérték szerint 5-600 holdnál többre nem számíttathatott, mert a község is, csak mint a tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy másfél öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett földtöltésen lehetett Szerepre bejutni.

 A határ a szabályozás előtt csaknem egyedül baromtartásra használtatván, az uraság mindenfajú állatai mellett nagyszámú házi állatokat tartott a lakosság is, melynek e keresetén kívül, halászat, madarászat, vidra fogás, nádvágás, vessző és gyékényszedés képezték jövedelemforrásait, s minthogy ezeket nagy fáradság nélkül mindenki ingyen kapta, a szerepi szegényebb néposztály ma is sóvárogva tekint e boldog múltjára. Kiválóan alkalmas volt a régi időben a szerepi föld sertéstenyésztésre, mert hallal, csíkkal s télen gyékény bendővel úgy ellakott a sertés, hogy csak fiadzani hajtatott haza. Ma e kolokány fészkek tetején Kelemen Sándornak szép épületjei vannak, s az őserejű föld, ha az idő rászolgál, dús kamatokkal adja vissza a belevetett magot.

 O’sváth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1875.

 

Magyar_alföldi_táj_gémeskúttal_Markó_Károly_id.jpgId. Markó Károly: Alföldi táj gémeskúttal

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Népi hősök vagy közönséges rablók? Betyárvilág a 19. században

"Isten teremtette a betyárokat, azok által veri a gazdagokat" - szól az egyik népdal. A köztudatban máig élő kép a betyárt nem a közönséges bűnözővel azonosítja , hanem igazságtevő népi hősnek hiszi. Vajon van valóságalapja ennek a betyárromantikának, vagy csak romantikus legendáról van szó?

Valério_Betyárok_kocsmában_és_börtönben.jpgTheodore Valerio: Betyár a csárdában és a börtönben, 1853

 

Tovább

"Volt ön már zöldben?" - A kirándulás és a nyaralás kezdetei a reformkorban

"Volt ön már zöldben? - Mikor megy ön zöldbe? - E két kérdés százszor meg százszor ismételtetik Budapesten, május első napjától legalábbis szeptember elejéig" - írta a pest-budai mindennapok ironikus megörökítője, Nagy Ignác 1842-ben. A nyarat vagy legalább a vasárnapot a zöldben tölteni a reformkorban kezdett a városi életforma elmaradhatatlan kelléke lenni.

Sandhof.Istenhegyi út.jpgSandhof: Istenhegyi út, 1840

Szőlők és erdők Buda körül

A budai hegyvidék az 1880-as évekig, a nagy filoxérajárványig elsősorban a szőlőtermelés céljait szolgálta: 1828-ban 6300 kataszteri holdon termeltek szőlőt. A budai vörösbor egykor igen jó hírnek örvendett, és évszázadokon keresztül a megélhetés egyik fő forrását jelentette Buda és Óbuda lakói számára A magára adó polgárnak saját szőlője volt, a szegényebb lakosság széles rétegei pedig napszámosként találtak megélhetést benne.

Hofbauer Szüreti jelenet.jpgHofbauer János (1803-1839): Szüreti jelenet

A hegyek magasabban és távolabb fekvő erdős részei nemcsak tüzelővel látták el a budaiakat, hanem legelőnek és kaszálónak is alkalmasak voltak. A külvárosokban ugyanis a tehén- és sertéstartás a 19. században is természetes volt, lovakat pedig nemcsak a fuvarosok, fiákeresek tartottak A kormányhivatalok magasabb tisztségeit betöltő arisztokraták és nemesek, valamint a leggazdagabb polgárok palotáinak istállóiban is ott álltak a parádés és a hátaslovak.

Kappel majorja.jpgEgy pesti nagykereskedő gazdasága a Kamaraerdőben

Városiasodás és rekreáció

Az erdőkkel és szőlőkkel borított budai határ a 19. század középső harmadában, a népesség növekedésével és az urbanizáció előrehaladtával egyre inkább új funkciót kapott: a mezőgazdasági munkától, illetve a természettől elszakadt városlakók egyre nagyobb számban keresték fel testi-lelki felüdülés, pihenés céljából. Nagyobb tömegek természetesen csak rövid, néhány órás, egynapos kirándulást tettek gyalog, bérkocsival vagy a sűrűsödő társaskocsik (omnibuszok) egyikén a népszerű kirándulóhelyek valamelyikére. (A városi közlekedés kezdeteiről:  "Nem mindig szerfölött mulatságos az utazás" - A budapesti tömegközlekedés kezdetei)

Omnibusz utazás Bécs színes1_1.jpg

Nagy Ignác említett életképe szerint vasárnap reggelenként valóságos népvándorlás indult meg Pestről a hegyek felé. A középosztályi család mögött a cseléd cipelte kosárban a piknikhez valót. A Városmajor mögötti számos kocsmában a csirkék százainak a torkára tették a kést ilyenkor. A falusias egyszerű örömöket egy majorban elfogyasztott pohár tej testesítette meg.

A természet zavartalan élvezetéről persze szó sem lehetett ilyen tömeges turizmus esetén: az út mellett táborozó árusoknál szentképeket, olvasókat éppúgy lehetett kapni, mint gyümölcsöt, édességet vagy vizet. A "célterületen" gyermekek játszottak zajos csapatokba verődve, a fiatalok lőgyakorlatot tartottak, haszontalan csecsebecséket lehetett nyerni tombolán. Az erdei vendéglőkben az étel szemérmetlenül drága és rossz volt, ám pénzért lehetőséget adtak a tűzhelyhasználatra is. Így a háziasszony - éppúgy feláldozva egész napját, mint otthon - maga készíthette el a hozott nyersanyagból az ebédet:

Ugyan ki is gondolhatna itt bajra vagy kellemetlenségre, itt a természet szent ölében, hol a kellemdús hernyók oly barátságos ragaszkodással tapadnak az ember arcához; hol a kintornák síró hangja oly örömteljes lelkesülést ébreszt minden érzékeny kebelben, hogy akármelyik szép hölgyben az egész világot szeretné az ember dagadozó keblére ölelni; hol a hangyák és egyéb ártatlan bogárkák oly megható nyájassággal simulnak az emberhez; hol Sobri és egyéb világhírű hősök szívderítő történeteit oly meghatólag éneklik a királyi hárfa bájhangjainak kísérete mellett; hol a vak koldusok oly szánakozásra méltó hangon tesznek bennünket képesekké az adakozás szép erényének gyakorolhatására; hol a szemes zsebelők oly kézzel foghatólag győznek meg bennünket azon örvendetes tényről, hogy valahára már csakugyan minden tekintetben haladunk; hol – de minek szaporítsuk a szót, minek ismételjük önmagunkat, hiszen nem vagyunk most gyűlésben? Minek erőtessük magunkat rendkívüli hatású szónoklatra, miután úgyis meg vagyunk már győződve, miképp az eddig mondottakból is mindenki tudja és hiszi már, hogy a budapestiek csakugyan rendkívül élvezetdús mulatságot lelnek a zöldben -

ironizált az ízig-vérig urbánus író.

Kirándulás a zöldbe Életképek 1847.jpgKirándulás a zöldbe. Életképek, 1847

Úticélok Budán és Pesten

A kirándulások egyik legrégebbi célpontja a Kamaraerdő volt. Már 1784-ben megemlítették egy bérbeadási ügy kapcsán, hogy felüdülés céljából sokan látogatják, és szóba került egy vendéglő építése is. Ekkor már működött ilyen zöldvendéglő a Kurucles fölött is, a Zugligetben pedig hat is volt belőlük. Ezeket az egyszerű házakat a város - mint az italmérési jog birtokosa - építtette és adta bérbe a fogadósoknak. Közelebbi, gyalog is hamar elérhető úticél volt a Városmajor, ahol a városi népünnepélyeket is szívesen rendezték (például a budai lövészegyletét).

Than Mór Disznófő.jpgThan Mór: A Disznófő a Zugligetben
A nyári vendéglő elnevezése a táj eredeti német nevére (Sauwinkel, azaz Disznózug) utal

A Pes-Vác közötti vasútvonal 1846-os megnyitása után a rákospalotai erdő is divatba jött:  egy időre ez lett a nagy- és a félvilági társaság kedvenc kirándulóhelye, a piknikek, a kötetlen ünnepek, a randevúk és párbajok színhelye. Az érdeklődésre már a következő tavasszal vendéglőnyitással reagált egy élelmes vállalkozó.

zöldbe kívánkozó pestiek körében, akik útiköltség vagy jó lábak híján nem vállalkoztak városon kívüli kirándulásra, kedvelt csendes vasárnapi célpont volt a reformkori Pest legnagyobb sírkertje is. A Váci út-Lehel út között elterülő temetőt pompás síremlékei és reprezentatív kriptái miatt leírói kifejezetten szépnek találták.

Váci úti temető.jpgA Váci úti temető Ludwig Rohbock metszetén

A nyaralóépítés kezdetei

Az 1820-as években a budai erdőket főleg a városiasodásban már élre tört Pest lakói látogatták. A pesti vevőkre számítottak elsősorban akkor is, amikor 1830-tól a Kamaraerdő parcellázásával foglalkozott a budai tanács. A 800 holdas területet 5-6 holdas darabokban kívánták értékesíteni. Az érdeklődők, illetve vásárolni szándékozók között az ekkor már többnyire Pesten élő Széchenyi István neve is felbukkant. A gróf két beadványban igyekezett meggyőzni a budai tanácsot arról, milyen jó vásárt csinálna, ha az egyébként nem sok hasznot hozó területet villák építése céljából értékesítené. A nehézkes budai polgárok azonban csak hétévi latolgatás után, 1837-ben szánták rá magukat az eladásra. A városi gazdálkodást felügyelő királyi kamara engedélyének elnyerése újabb három évet vett igénybe, így az árverések 1840-ben kezdődhettek meg. Az előző évtized jelentősnek tűnő érdeklődése ellenére három év alatt mindössze 38 hold talált gazdára (az is egy darabban), így az eladást 1843-ban felfüggesztették.

A kudarc ésszerű magyarázatának tűnne, hogy az 1838-as nagy árvíz után minden mozdítható tőkét a félig romba dőlt Pest újjáépítése kötött le. Ám éppen ezekben az években a budai hegyvidék más részein, a Sváb-hegyen és a Szép Juhászné vendégfogadó környékén élénk telekforgalom kezdődött, tehát inkább arról lehetett szó, hogy a jómódú pestiek érdeklődésének iránya változott meg közben. (Maga Széchenyi egyébként sem a Kamaraerdőben, sem a hegyvidék más részein nem vett telket, hanem - mintegy nyereségorientált polgárként - a dinamikusan fejlődő Lipótvárosban vásárolt telkeket és épített bérházat.) A Kamaraerdő lassan kirándulóhelyként is kiment a divatból; vendégfogadójáról Hunfalvy Pál az 1850-es évek végén mint "elhagyottról" emlékezett meg.

Ism Szépjuhászné.jpgRudolf von Alt (1812-1905)

A Sváb-hegy lábát borító szőlők feletti erdőkben az 1830-as években még csak néhány vendéglőt tüntettek fel a térképek, ám 1851-ben már tucatnyi nyaralót is megjelöltek. A telekkönyvek tanúsága szerint az 1830-as években kezdődött elszórtan a nyaralóépítés, és a folyamat a negyvenes években - két, egyenként száz holdon felüli magánerdőbirtok eladása után - öltött nagyobb arányokat. Az első vevők, illetve építtetők között jómódú pesti iparosok, kereskedők, vendéglősök mellett feltűnően magas volt az értelmiségi-hivatalnoki foglalkozást űzők aránya (orvosok, Pest levéltárosa, telekkönyvvezetője stb.). Az első villatulajdonosok között volt Eötvös József báró is, aki 1845-ben vásárolt itt telket. Az építtetők motivációi között joggal említhetjük a vidéki nemesi életforma utánzásának vágyát is - állatokkal, tornácon pipázással és diófa alatti társas borozással.

Eötvös József nyaralója a Svábhegyen VU 1864.jpgVasárnapi Ujság, 1864

Egyébként a középrétegek is hamar utánozni kezdték a nyaralótulajdonosokat, és ez meglátszott a bérleti díjakon is: a Jelenkor 1846-os tudósítása szerint egy sváb-hegyi lakás egész nyárra szóló bérleti díja hat év alatt négyszeresére emelkedett. A nyári Budára költözésnek a poros, fátlan Pesten egyébként már volt némi hagyománya: a Krisztinavárosban egyes vagyonos pesti polgárok nyári lakást tartottak vagy - a kevésbé jómódúak - lakást béreltek nyárra. (Börtönévei után Kossuth is itt kúrálta magát.)

A Sváb-heggyel egy időben kezdődött a kirajzás a Zugligetbe, a Szép Juhásznéhoz címzett vendégfogadó környékére. (Ez a vendéglő az 1780-as évektől fogadta a kirándulókat.) Az itteni parcellázást 1838-ban határozta el a tanács, hatholdas darabokban. Az első vevők között találjuk Eötvös sógorát, később utódát a miniszterségben, Trefort Ágostont. Itt is, a Sváb-hegyen is nagy lendületet adott az építkezéseknek az 1850-es években a Lánchíd, majd az Alagút elkészülte, ami megkönnyítette a közlekedést Pestről. Hunfalvy említett városleírása szerint 1859-ben már "a Szép Juhásznétól a Budára vivő kocsiút szélén mindkétfelől szép nyaralók vannak", amelyek közül egy másik kortárs útikönyv név szerint is kiemelte a ma is látható, igazi nyelvújítási leleménnyel elnevezett Csendilla villát.

Keleti G. Csendilla 56.51.1 M 227.jpgKeleti Gusztáv: Csendilla

Magyarosodás a budai hegyekben

A negyvenes évek erősödő nacionalizmusának egyik követelése volt az utca és határnevek magyarosítása. Buda vonatkozásában ezt Döbrentey Gábor vetette fel 1844-ben. Felhívása hamar támogatókra talált a városban lakó nemesi értelmiségiek és hivatalnokok körében. A korszellem előtt meghajolt a városi tanács is, és elhatározta, hogy "birtokának völgyeit és bérceit ... nevekkel díszesítse, melyek a régibb vagy újabb történet némely szakaira vagy eseményeire emlékeztetvén, vagy legalább országos nyelvből meríttetvén, a köz cél, t.i. a nemzetté olvadás megközelítésére untalan intse mindazokat, kik azon tájakon örvendenek és kéjelegnek, vagy azokat mívelik és a szorgalom verítékével hasznosítják." Az új nevek hivatalos használatát 1848. november 1-től rendelték el.

1847. június 16-án délben nagyszámú vendégsereg előtt olvasták fel az új neveket a Tündérhegy (addig am Himmel) ormán. Egy részük a német elnevezés egyszerű fordításával keletkezett: Schwabenbergből Svábhegy, Schönthalból Szépvölgy, Paulithalból Pálvölgy, Sonnenbergből Naphegy, Wolfthalból Farkasvölgy, Brunnthalból Kútvölgy.

Barth Lipótmező.jpgFranz Barth: Kilátás a Lipótmezőre

Egy másik névadási mód a középkori oklevelek és krónikák helyneveinek felelevenítése volt - persze az azonosítás sokszor csak feltételezésen nyugodott. Így kapta a nevét a Rézmál (Steingraben, Galgenberg), Előmál (Weisser Sandberg), Bélakút (Bründl), Dobogó (Galgenberg), Sasad (Burgerberg), Kőérberek (Kammerwald), Sashegy (Adlerberg) és Kelenföld.

A harmadik névtípus történelmi események, személyek emlékét őrzi. Nagy részük Buda 1686-os visszafoglalásával kapcsolatos: Petneházi réte, Szemlőhegy, Törökvész, Táboros, Németvölgy, Pasarét és Vezérhalom. A Vérhalom alá temették állítólag a kivégzett Kontot és társait, az Istenhegyen régen kolostor állt, a Kuruclesnél (Maxengraben) táboroztak a Pest-Budát megsarcoló kurucok, az Árpádorom (Geissberg) alatt nyugszik egy hiedelem szerint a honfoglaló magyarok vezére.

Ahol hiányzott a históriai ihlet, ott a költői lelemény segített: így született pl. a Virányos (Sauwinkl), Csillebérc (Kakukberg) és a Tündérhegy (am Himmel). Az új nevek nagy része meghonosodott a közhasználatban. A legnagyobb esélye volt erre a németből lefordított, tehát tulajdonképpen megőrzött neveknek. Pl. a Johannesberget hiába keresztelték el Pozsonyi-hegynek, azt máig János-hegyként ismerjük. A Sauwinkl (=Disznózug) vagy Auwinkl elnevezésére is a már korábban is használt Zugliget gyökeresedett meg, hiába találták a Virányost szebb névnek a keresztszülők, az csak egy erdőrész nevében maradt fent.

 Alt Zugliget.jpgRudolf von Alt: Zugligeti táj

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban

Az egészségügyi állapotokkal foglalkozó 19. századi szakirodalom állandó fordulata volt a tudatlanságra, „a nép csekély műveltségi fokára”, illetve az egészséggel, az élettel és halállal szembeni közönyösségre való panaszkodás: a jó gazda előbb hívott lódoktort az állataihoz, mint orvost a beteg családtaghoz. 

breathing-a-vein-gillray.jpgJames Gillray (1757–1815): Érvágás

 

Tovább

"A botrányt kerülni kellett" - Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben

A nemi ösztön sohasem teljesen szabad, de sohasem lehet teljesen a társadalmi szabályok bilincseibe verni. Bronislaw Malinowski
.

Alkoholban fulladozó latintanárom, a nagytudású, melegszívű Fekete Flóris összetűzött házfőnökével, aki Nagykárolyba helyeztette. Flóris úr azonban negyven rendbeli buzgólkodás taksájával, három koronával számítva százhúsz koronára rúgó összeggel adós maradt a tiltott örömök házában, melynek Goldfinger nevű ádáz igazgatója barkójával és vastag óraláncával megjelent az öreg, szentéletű házfőnöknél, és drámai hangnemben az adósság kiegyenlítését követelte. A botrányt kerülni kellett, az öreg házfőnök remegő kézzel fizetett a sajátjából, csaknem sírt.

Féja Géza anekdotájának főhőse a felvidéki város, Léva piarista gimnáziumának szerzetes tanára volt a 20. század elején. A történet, mint cseppben a tenger, sűríti magába a viktoriánusként is emlegetett kort, amelyben a "tiszteletre méltó" látszat különösen messzire távolodott a hús-vér emberi valóságtól.

victorian dual.jpgA viktoriánus morál színe és fonákja: az otthon idillje és a férfiak alig titkolt életének másik tere, a bordély

Tovább

"Fontos tényezője a kellemes otthonnak" - A cseléd a polgári háztartásban

"Abban az időben a polgári háztartásokban valósággal társadalmi kötelezettséget jelentett a cselédtartás. Az akkori szemlélet szerint nem volt úrinő, akinek nem volt cselédje." A háztartási alkalmazottak, azaz a cselédek Magyarországon a kiegyezés és 1945 között a fizetett munkát végző nők legnépesebb csoportját alkották.

Női foglalkozások.jpgA nők különböző rendjei. A 19. század végi német nyomaton a legfelső lépcsőn a varrónő áll, a következő szintre a házicselédet, illetve a tanítónőt állította festő.

Tovább

"Kedves drága úr!" - Levélírás a 19. században

A levelezés a 19. század folyamán egy szűk elit kommunikációs eszközéből előbb a középosztály életének természetes elemévé vált, majd az alsó társadalmi rétegek hétköznapjaiban is polgárjogot nyert.

Süle Péter - Levelet olvasó hölgy.jpgSzüle Péter: Levelet olvasó nő

Tovább

Szégyenoszlop angyallal. Emlékműsors a 19. században

“Ős Budavár Szent György terén áll a szégyenoszlop. Hentzi szobra az. ... Jó magyarom, ha Buda várába tévedsz, kerüld el azt az oszlopot!" – "hisztériázott" egy százhúsz éves röplap. 1852-ben avatták fel azt az emlékművet, amely a megsértett nemzeti érzést testesítette meg közel fél évszázadon át, eltávolítása pedig a fontos politikai követelés rangjára emelkedett.

Szent György tér Rohbock.jpg

Tovább

"Atyám megkívánta a pontosságot" - Úton az óra diktatúrája felé

Hogy életünk ritmusát az óra szabályozza, történelmi távlatból nézve viszonylag új jelenség. Magyarországon körülbelül másfél évszázaddal ezelőtt kezdődött az óra „hatalomátvételének folyamata”, és fokozatosan, több nemzedéken át terjesztette ki fennhatóságát a társadalom egyre szélesebb rétegeire.

Elkésett utas a Dunaparton.jpgGőzhajóról elkésett utas a pesti Duna-parton. Karikatúra az 1830-as évekből.

 

Tovább
süti beállítások módosítása