"Isten teremtette a betyárokat, azok által veri a gazdagokat" - szól az egyik népdal. A köztudatban máig élő kép a betyárt nem a közönséges bűnözővel azonosítja , hanem igazságtevő népi hősnek hiszi. Vajon van valóságalapja ennek a betyárromantikának, vagy csak romantikus legendáról van szó?
Theodore Valerio: Betyár a csárdában és a börtönben, 1853
A betyár szó legkorábban a 18. század közepéről származó forrásokban fordul elő. Akkor még nem bűnözőt, hanem "hetyke, virtusos, bátor" legényt jelentett, aki csak szezonálisan adta fejét kenyérkereső munkára, például nyárra elszegődött pásztorok mellé kisegítőnek. Az állandó lakás és munka hiányában természetesen jó esélyük volt rá, hogy időnként átlépjék a törvény határát, így a köznyelvben a szó egyre inkább összekapcsolódott a bűnöző életformával.
A betyár gyűjtőnév alatt a 19. században már a társadalmon kívüliek széles csoportját foglalták össze. A társadalom számkivetettjeiként részben tudatosan, részben kényszerűségből vállalták a bűnöző életmódot. Két fő típusuk különíthető el: az egyik az alföldi nagyállattartáshoz és -kereskedelemhez kapcsolódó pusztai lovas betyár, a másik pedig a hegyvidékek csempészésből, lopásból, rablásból, útonállásból élő, gyalogosan vagy szekérrel közlekedő erdei rablója volt.
Csak kisebbségük - ők lettek a leghírhedtebbek - lett főállású bűnöző, legalábbis pályája zenitjén. Többségüknek volt valamilyen legális kenyérkeresete (például pásztorkodott), és csak alkalomszerűen csatlakozott az egy-egy nagyobb erőszakos bűncselekmény elkövetésére szerveződő bandához. Az agrártársadalomból teljesen kiszakadt hivatásos betyárok természetesen szembetűnőbbek voltak, és mivel a vezéregyéniségek közülük kerültek ki, ők váltak a bűnüldözők első számú célpontjaivá: "karrierjük" általában nem is tartott tovább pár esztendőnél.
Pusztai rablótámadás, Vasárnapi Ujság, 1856
A betyárvilág társadalmi háttere
Bár bűnözésből élő szegénylegényekről a 18. századból is vannak tudósítások, a betyárvilág első felvirágzása a 19. század elejére tehető. A hosszú francia háborúk ugyanis megteremtették mind a bűnözés személyi feltételeit, mind az anyagi hátterét. A hadsereg megnövekedett emberigényét főleg erőszakos katonafogdosással elégítették ki. A szó szoros értelmében "kötéllel fogott" újoncok közül sokan választották a szökést az életfogytig, később már "csak" 10-12 évig tartó katonáskodás helyett, amivel azután törvényen kívül helyezték magukat. A falusi elöljárók persze eleve a nyughatatlan, a közösség rendjét megbontó, vagy legalábbis veszélyeztető legényektől igyekeztek megszabadulni, amikor újoncokat kellett adnia a községnek.
Katonafogás Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművének jelenetábrázolásában
A katonaszökevények mellett az amúgy is a társadalom peremén élő pásztorok szolgáltatták a betyárvilág másik fő utánpótlását. Az állandóan vagy az év nagy részében a településektől távol élő, ezért a közösségek ellenőrzésétől szinte teljesen független rideg pásztorok közül olyan sokan lépték át a törvény határait - az állatlopás volt a legnagyobb csábítás -, hogy a falvak-mezővárosok lakói szemében eleve gyanús elemeknek számítottak. A meggyökeresedett előítéletet jelzi, hogy egyes vármegyék rendeletben tiltották meg a pásztorok lótartását, hogy akadályozzák a tilosba tévedőket a gyors helyváltoztatásban.
A reformkorban a bomlófélben levő rendi társadalomból kiszakadók (talajukat vesztett kisnemesek, megélhetés nélkül maradt jobbágy- és zsellérfiúk) is gyarapították az eddigi utánpótlási forrásokat.
Kunsági juhász szamárháton, 1850-es évek
A bűnözési hullám másrészt szorosan összefüggött az árutermelés és pénzgazdálkodás fejlődésével. A napóleoni háborúk addig soha nem tapasztalt gazdasági konjunktúrát hoztak az agrárország számára: a betyárok most már számottevő zsákmányt (készpénzt, nemesfémtárgyakat) találhattak a nemesi kúriákban, a gazdagabb parasztoknál vagy az utazó kereskedőknél.
A leghírhedtebb reformkori rablótámadásban Sobri Jóska bandája 1836. december 8-án 6800 forintot, 16 fegyvert, 4 aranyórát és "asszonyi drágaságokat" zsákmányolt Hunkár Antal (Veszprém megye képviseletében reformpárti országgyűlési követ is volt) szolgagyőri kastélyában. A katonaviselt, tekintélyes táblabírót a betyárok cselédségével együtt a pincébe zárták, amíg "kitakarítottak". Vakmerőségükkel egyébként Sobriék kihívták a végzetet: elszánt üldözés kezdődött, ami pár hónap alatt felmorzsolta a bandát. (Bővebben erről Hudi József a Rubiconban.)
A betyárbűnözés évszázados fennmaradásának természeti feltételei is voltak. Az iparosodás előtti Magyarországon hatalmas kiterjedésű, a civilizációtól érintetlen, társadalmi ellenőrzéstől mentes, az idegenek számára életveszélyes területek (erdőségek, mocsárvilág, puszták) léteztek, amelyek szinte tökéletes biztonságot nyújtottak az azt ismerőknek. Az állandóan rejtőzködő betyárok pedig ennek a tájnak a legjobb ismerői közé tartoztak...
A rejtőzködést nagyban megkönnyítette a 19. század folyamán egyre jobban kiterjedő tanyásodás is: a magányos, ellenőrizhetetlen lakóhelyek hálózata a társadalmon kívülre került szegénylegényeknek szinte felderíthetetlen menedéket, a lopott jószágoknak pedig rejtekhelyet nyújtott.
Pákásztanya a komádi réten (Sárrét). Hermann Ottó rajza
Hiányzott a siker esélyével fellépni képes állami bűnüldöző szervezet is. A rendvédelem szervezetét a csendbiztosok és pandúrok alkották, s vármegyénként széttagoltan épült fel: hiányzott belőle a szakértelem és akadozott az együttműködés. (Rendfenntartásról és bűnözésről a városban: "Pestnek kimívelt zsiványai" - Bűn és bűnhődés a reformkori Pest-Budán)
Ahol megszaporodtak az erőszakos bűncselekmények, nagyobb akciókkal próbáltak rendet teremteni, amelyekhez a katonaság segítségét is igénybe vették a megyei hatóságok. A katonasággal vívott tűzharcban lelte halálát 1837 elején Sobri Jóska, a Bakony talán leghíresebb haramiája. Az 1830-as, 40-es években néhány megyében (a Dél-Alföldön és a Dunántúlon) időnként a statáriumot, azaz a rögtönítélő bíráskodást is bevezették. Ilyen "talpon ítélő" bíróság akasztatta fel rövid úton Sobri alvezérét, Milfajt Ferkót 1836 karácsonyán.
Rabkísérő pandúrok, Vasárnapi Ujság, 1868
Bujdosókből bűnözők
A betyárvilág utolsó virágkora a szabadságharc és a kiegyezés közötti évekre esett, amikor bujdosó honvédek is alámerültek a szegénylegények közé. Az 1850-60-as években a gyakori rablótámadások miatt az utazás veszélyesebb volt, mint valaha. Az idegen, a helyi viszonyokat nem ismerő, ráadásul a lakossággal szemben ellenséges zsandárok még annyi sikert sem tudtak felmutatni, mint korábban a vármegyei pandúrok. A kortársak szemükre vetették, hogy nem is nagyon törik magukat a bűnözők nyomában. “A zsandár nyakon törli a kocsmárost, ha nehány csöpp hiányzik mértékéből, de a fenyegető kalandorok erdei magányát töltött csövével felkeresni még nappal is retteg” – írta egy somogyi levélíró a Pesti Naplónak.
Különösen megromlott a közbiztonság közvetlenül a szabadságharcot követő években, amikor csaknem minden megyében népes bandák működtek. 1850-ben egy postakocsi kirablása után az Orosháza környékén garázdálkodó, mintegy 70 fősre becsült betyárbanda ellen a katonaságot is kirendelték. A több megyére kiterjedő hajsza eredményeként több tucat gyanúsítottat - köztük orgazdákat is, meg egyszerű csavargókat is - tartóztattak le.
Az 1850-es évek legkeresettebb betyárját, Rózsa Sándort 1857-ben fogták el. Két év múlva halálra ítélték, ám az uralkodó megkegyelmezett neki.
1852 őszétől a hatóságok rendkívüli szigorral léptek akcióba: a gyanúsnak tartott személyeket kötelezték a tanyákról való beköltözésre, összeírták, szoros felügyelet alá helyezték őket, a településeken éjszakai őrségeket szerveztek. A Dél-Alföldön egyetlen év alatt 88 embert végeztek ki rablás, gyilkosság és a bűnpártolás vádjával. A szigorú fellépés eredményeként körülbelül egy évtizedre alábbhagyott a bűnözés, hogy az 1860-as évek elején - összefüggésben az 1862-64 közötti súlyos aszály által előidézett ínséggel is - újra fellángoljon. A technikai újdonságra reagálva ebben az évtizedben a hagyományos betyárbűncselekmények repertoárja a vonatrablással bővült. A hatóságok a tíz évvel korábbi módszerekkel 1864 végére ismét megszilárdították a megrendült közbiztonságot.
Az utolsó magyarországi vonatrablás 1868-ban - ahogy egy francia újság rajzolója elképzelte
(Forrás: Ritkán látható történelem)
A betyárok világa
A betyárok általában kisebb (legtöbbször négy-nyolc fő közötti) bandákba szerveződve működtek. A csoport életét a teljhatalmú vezér, a legerősebb és legkíméletlenebb egyéniség irányította, akinek a többiek feltétlen engedelmességgel tartoztak. Az erdei-mezei élet elviseléséhez kifogástalan fizikai állapotra és állóképességre is szükség volt, a bátorság, sőt vakmerőség pedig magától értetődő feltételnek számított.
A szegénylegények általában fiatalemberek voltak: a körözésekben szereplők legtöbbször húszas éveikben jártak, és a "főállásúak" közül nem is sokan éltek meg magas életkort. A kivételek közé tartozott a híres betyárok közül a dél-alföldi Rózsa Sándor, a dunántúli Savanyú Jóska és a nógrádi Sisa Pista: őket a büntetések szelídülésének köszönhetően a század második felében hosszú börtönbüntetések térítették el a törvényszerűnek tekinthető tragikus végtől.
A bűnözők gyakran felvett vagy ragadványnéven híresültek el (Angyal Bandi, Bogár Imre, Sobri Jóska, Sisa Pista). A közösség szabályait, a "betyárbecsületet" megsértőket rövid úton elintézték. Belső konfliktusok eredményeként számos betyár végezte életét társa kezétől, mint például a Mátra és a Bükk vidékén működő Vidrócki Marci 1873-ban.
A rablott javakat orgazdákon keresztül értékesítették. Az orgazdák jellemzően kocsmárosok, rangosabb pásztorok, molnárok és kisnemesek voltak, akik ellátták a betyárokat élelemmel, lőszerrel és hírekkel is. Fontos kapcsolataik közé tartoztak azok a lecsúszott értelmiségi-hivatalnok-félék is, akik az ellopott állatok értékesítéséhez szükséges passzusokat hamisították.
Vasárnapi Ujság, 1865.
A hatóságok igyekeztek elszigetelni a bűnözőket: rendszeresen ellenőrizték a lakott helyeken kívül álló csárdákat, malmokat, tanyákat. Vérdíjat tűztek ki a körözött rablók fejére, megtiltották a pásztoroknak a gyors helyváltoztatást lehetővé tevő lovak tartását stb. A megyék intézkedései azonban gyakran elégtelennek bizonyultak, miként karhatalmuk is. Amikor a betyárok már komolyan fenyegették a közbiztonságot, a katonaság segítségével indítottak hajtóvadászatot ellenük, melynek végén nemegyszer komoly tűzpárbajban számoltak le a bűnözőkkel.
A betyárvilág hosszú létezése tehát nem a népi támogatottságnak volt köszönhető. Ugyanígy az első betyárlegendák sem a népköltészet szülöttei voltak: élelmes városi könyvkiadók, nyomdászok szedették versbe rímfaragókkal részben mendemondákból, részben a bírósági eljárások során kiderült tényekből a híres betyárok élettörténetét, s a pár lapos füzetkéket néhány krajcárért a vásárokon árusították ponyváról. A tematika valamivel később - lényegében már a betyárvilág letűnte után - bevonult a magasabb városi kultúrába is, a regényekbe és a népszínművekbe.
A végjáték
A betyárvilág utolsó feltámadása a kiegyezés utáni évekre tehető: a "rendszerváltás" átmeneti áll
apotában több vidéken - legsúlyosabban ismét a Dél-Alföldön - megrendült a közbiztonság. Különösen gyakran váltak a támadások célpontjává a pénzküldeményeket szállító postakocsik. A kormány 1869 elején Ráday Gedeon grófot küldte Szegedre, rendkívül széles hatáskört adva neki a rendteremtésre. A megbízatását igen komolyan vevő gróf 2-3 év alatt drákói szigorral számolta fel az alföldi betyárvilágot. Egyes történészek szerint ekkor már egy maffia-jellegű "fejlődés" lehetőségével is számolni kellett, mivel már mutatkoztak jelei a bűnözés és a helyi közhatalom összefonódásnak.
(Ráday küldetéséről Csapó Csaba írt könyvet.)
A betyárvilág eltűnését a történeti emlékezet - nem utolsó sorban az irodalomnak, főleg Jókai Mór Lélekidomár című regényének köszönhetően - Ráday nevével kapcsolja össze. A betyárbűnözés azonban egyrészt nem szűnt meg egy csapásra: a 20. század elejéig bukkantak fel ilyen típusú bűncselekmények, illetve betyárnak nevezett bűnözők a tudósításokban. Másrészt a drasztikus fellépés ezúttal főleg azért hozhatott tartós sikert, mert ekkorra megváltoztak azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a betyároknak, hogy kivonják magukat a társadalmi fegyelmezés alól. Az elérhetetlen területek a nagy vízrendező munkák - folyószabályozások, mocsárlecsapolások -, valamint a vasútépítés következtében összezsugorodtak. A államigazgatás pedig a csendőrség képében kiépített egy központosított bűnüldöző szervezetet, amely korábban ismeretlen hatékonysággal tartotta ellenőrzés alatt a vidéki népességet.
Lovascsendőrök egy csavargót igazoltatnak. Vasárnapi Ujság, 1897.
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
