... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

A hétköznapi élet története

"Nagyon hasznos mindenrendű embernek" - Az órahasználat kezdetei a középkorban

2014. november 09. - Fónagy Zoltán

Vendégposzt Csukovits Enikőtől (MTA Történettudományi Intézete). A téma már ismerős lehet a blog rendszeres olvasóinak, a megközelítés módja is, de most elhagyjuk a 19. századot és környékét. (Az időhöz való viszony változásáról szóló korábbi posztjaim: "Egyik nap úgy, mint a másikon" - Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban és "Atyám megkívánta a pontosságot" - Úton az óra diktatúrája felé.)
A poszt nyitást is jelent: úgy tervezem, hogy időnként meghívom vendégségbe kollégáimat, akik más korok kutatóiként foglalkoznak a mentalitás és a hétköznapi élet történetével.

A középkori világkép egyik legjelentősebb változását a mechanikus órák megjelenése jelentette. A kerekes óra, amely télen nyáron, éjjel nappal egyenletesen méri a múló időt, alapvetően megváltoztatta az ember és az idő kapcsolatát.

óra feltalálása.jpgA kerekes óra feltalálása. A metszetet Johannes Stradanus rajza alapján Philipp Galle készítette 1590 körül Antwerpenben.

Időmérő eszközök az óra előtt

A középkorban is érvényes antik időbeosztás szerint a nappali és éjszakai időszakot egyaránt 12-12 kánoni órára osztották. Mivel a napszakok hossza évszakonként változik, természetesen a téli és a nyári óra hossza jócskán eltért egymástól. Egységes időmérésről ilyen körülmények közt szó sem lehetett.

A múló időt kezdetleges időmérő eszközökkel próbálták nyomon követni ott, ahol erre egyáltalán szükség volt, azaz főleg a kolostorokban és a káptalanokban a mindennapi liturgia szabályos végzésénél. Az itt-ott máig látható napórák mellett használtak vízórát és gyertyaórát is. (A homokóra ezzel szemben későbbi találmány: a 15. században, tehát már a mechanikus óraszerkezetek megjelenése után bukkant fel.) Elképzelhető, mennyire voltak pontosak ezek a szerkezetek: a napóra éjjel vagy borús időben használhatatlan, a vízórák télen gyakran befagytak és a "kézműves" gyertyák sem mindig ugyanannyi idő alatt égtek a mérőpontig vagy csonkig.

Wasseruhr_Harun_al_Raschid.jpgHarun al-Rasid kalifa követe vízórát ad át Nagy Károlynak. A kolostori hétköznapokban egyszerű, a homokórákhoz hasonló szerkezetekben mérték az időt az elfolyó víz segítségével.

Az órák kezelése általában a sekrestyés feladata volt: Citeaux-ban (itt alapították a cisztercita rendet) úgy kellett beállítania az órát, hogy az a megfelelő időben csengessen és ébressze a szerzeteseket. A Fekete-erdei hirschaui benedek-rendi kolostorban a sekrestyés "gondoskodik és felügyel az órára, mert előfordulhat, hogy az nem jár pontosan, így neki az időt a gyertyák szerint kell megbecsülnie, a csillagok vagy a Hold járása szerint, hogy a testvéreket meghatározott időben ébreszteni tudja".

Stundenkerze.jpgKerzenuhr 18. Jh.jpgA gyertyaóra egyik változatánál kis csengőt szúrtak a megfelelő osztásba. Amikor a gyertya odáig leégett, a csengő kiesett, hangjelzéssel figyelmeztette használóját. A jobboldali gyertyatartó az órákat jelző rovásokkal a 18. századból származik.
Alfréd angol király - krónikása szerint - a 9. században pontosan 8 órát szánt a méltóságával járó kötelezettségekre, ugyanennyit  olvasásra, evésre és alvásra, és szintén 8 órát imádkozásra. A nap szabályos lefolyását hat, egyenként négy óráig égő gyertyával biztosította.

A toronyóra-láz

Az időmérés technikájában új korszakot nyitott a mechanikus órák megjelenése. "Csodálatos óramű, mely éjjel-nappal méri a 24 órát. Éjjel egykor egyszer, kettőkor kétszer üt, ami nagyon hasznos mindenrendű embernek" - lelkendezett 1335-ben egy kortárs.

A kerekes óra feltalálásának pontos időpontját nem lehet megállapítani, mint ahogy azt sem, kinek köszönhető a döntő szerkezeti elem, a gátszerkezet elkészítése. Ez fékezte ugyanis az órát mozgató süllyedő súlyt, biztosítva ezzel az óra egyenletes járását. Annyi tudható csak, hogy a szerkezet a 13. században jelent meg, és a 14. században terjedtek el a kerekes órák.

A legkorábbi óraművek bonyolult, többfunkciós szerkezetek voltak, némelyik elsődlegesen nem is a napi időmérést szolgálta, hanem a csillagászati eseményeket - az égitestek mozgását - jelezte. A kor leghíresebb óraműve, a Jacopo de'Dondi által 1344-ben felállított padovai toronyóra az órákon kívül mutatta a bolygók mozgását, a hónapokat és az év ünnepeit is. Az 1352-ben készített, harangjátékkal is ellátott strasbourgi órán a háromkirályok hajladoztak, kakas kukorékolt, sőt, egy mutató még az érvágásra alkalmas időpontokat is jelezte!

Clock_tower_and_Lion_of_St._Mark_in_Padova_-_just_like_the_ones_in_Venice.jpgA padovai Szent Márk székesegyház toronyórája. Jacopo de'Dondi műve fél évszázad múlva a toronnyal együtt megsemmisült, de 1428-ban pontos másolatát helyezték el az újjáépített toronyban.

A nyilvános ütőórák Itáliából terjedtek el Európa nagyvárosaiban és fejedelmi udvaraiban. Már 1307-ben említik Orvieto, 1336-ban Milánó első óráját, majd a következő évtizedekben Firenze, Bologna, Nürnberg, Windsor, Avignon és Párizs is elkészíttette a maga időmérő szerkezetét. 1370-80 között már valóságos "óralázról" beszélhetünk: ebből az évtizedből több mint hetven új toronyóráról vannak adataink! Az órák elterjedésének földrajzi határai is kiterjedtek: északon a svédországi Lund, délnyugaton Sevilla, keleten Szilézia városai, illetve  Bécs (1417) volt az úttörő az új találmány meghonosításában.

A középkori toronyórák valóságos monstrumok voltak. Egy V. Károlynak készített óráról feljegyezték, hogy ütőművének súlya öt mázsát nyomott és 24 óra alatt tíz méter süllyedt. Elkészítésük és felállításuk nagy szakértelmet igényelt, de úgy tűnik, hogy a gyorsan bővülő kereslet hamar kinevelte a kellő számú órást.

turmuhr_1600.jpg1699-ben cserélték le a a bécsi Stephansdom újabb toronyóráját erre a szerkezetre, amelyet Joachim Oberkircher készített. Bécs, Óramúzeum.

Az első órákat túlnyomórészt templomtornyokban helyezték el, majd a nagyobb városok a városházára vagy a kereskedést szolgáló csarnokra is rendeltek. A templomi elhelyezés ellenére ezek a szerkezetek már nem az imaórákat jelezték harangjaikkal, tehát elsősorban nem a szerzetesek, hanem a kereskedő és iparűző polgárok igényeit szolgálták. Az idő múlását kérlelhetetlen monotóniával jelző toronyóráknak fontos szerepük volt annak az időfegyelemnek a megszületésében,  amely nélkül a piac által szabályozott gazdasági rend elképzelhetetlen lett volna.

Bilderuhr.jpgKépóra a bécsi Stephansdommal. A képórák főleg a 19. század első felében, a biedermeier korban voltak divatban. Többnyire városok vagy a tájba helyezett várak, kastélyok tornyába illesztették az óra számlapját, a szerkezetet pedig a kép mögött helyezték el.

 

Toronyórák Magyarországon

Források híján nem lehet biztosat mondani arról, mikor és hol helyezték üzembe a Magyar Királyságban az első órát. A legkorábbi adat Besztercebányáról maradt ránk, ahol egy 1386 és 1399 közötti városi számadás már említ egy János nevű órásmestert, aki Sziléziából települt a gazdag német polgárság által lakott felvidéki bányavárosba. Valószínűleg a német területekkel fenntartott élénk kapcsolat hatása alatt rendeltek órát a város főterére, ahol a templomot, a városházát és a vásárcsarnokot a legvagyonosabb polgárok, a Ringbürgerek házainak gyűrűje vette körül.

besztercebanya-óratorony.jpgA besztercebányai óratorony 1900 körül. A tűzfigyelésre és riasztásra készült négyszögletes tornyot 1552-ben építették a , körfolyosó 1665-ből, a barokk stílusú kupola pedig 1784-ből származik.

A következő század első évtizedeiből Pozsonyból, Bártfáról és Sopronból vannak adatok toronyóráról, de készíttetésük időpontját nem lehet megállapítani. Leginkább az időméréssel kapcsolatos költségeket: az óra felügyelőjének bérét, a javítás, karbantartás díját, az alkatrészek vagy éppen a kenőolaj árát  őrizték meg a források. Ezek a költségek nem számítottak jelentéktelennek a város kiadásai között, mivel a kezdetleges szerkezetek igen gyakran szorultak javításra, a mozgó alkatrészeket pedig sűrűn kellett cserélni.

A soproni óráról tudjuk, hogy az a várostoronyban mutatta az időt. Rendszeres olajozása az éjjeliőr feladata volt, aki az órát és az esetleges tüzet is kiáltotta. Az órakiáltás rendszeresen és több helyen történt. Az órakiáltás más városban is szokásban lehetett már a 15-16. században, de Sopronon kívül csak későbbi korból maradtak fenn erről adatok. Hasonlóan gyérek az adataink magáról az óraállítás tényéről is. Biztosan toronyóra mutatta az időt a középkor vége felé Kassán, Nagyszebenben, Brassóban, Esztergomban, Egerben és Váradon, de nagy valószínűséggel Kolozsváron és Budán is.

Nachtwaechter_buchstabierbuch.jpgN mint Nachtwächter, azaz éjjeliőr egy 1799-ben megjelent német ábécéskönyvben. A városok által alkalmazott bakter nemcsak a közbiztonság ügyelt, de az órák múlását is közhírré tette meghatározott helyeken és időben.

A 15. század második felében feltűntek Magyarországon a mozgatható, tehát kisebb méretű gépórák is. Az első óratulajdonosok Mátyás király mellett a híres humanista főpapok - Várdai István bíboros, Vitéz János, Janus Pannonius -  voltak, de néhány kolostor is rendelkezett ilyen szerkezettel. A király és a püspökök nyilván drága, díszes órákat szereztek be, de a 16. század elején már soproni pap, nemesasszony, sőt falusi plébános végrendeletében is felbukkan óra; esetükben nyilván olcsóbb, egyszerűbb szerkezetekről van szó. A szórványos adatokból úgy tűnik, a Mohács előtti Magyarországon, bár elterjedtnek semmiképp sem nevezhető, de nem számított már teljesen ismeretlen jelenségnek az óra birtoklása.

Hans_Mielich-Bildnis_des_Pankraz_von_Freyberg.jpgHans Mielich 1545-ben a státusszimbólumnak számító zsebórával örökítette meg a jómódú, bányákkal és kohókkal is rendelkező bajor nemesurat, Pankraz von Freyberget.

 

Óra és időfogalom

A középkori Magyarországról fennmaradt írásos forrásokban - legyenek azok oklevelek vagy elbeszélő krónikák - nem találjuk nyomát annak, hogy az időpont megjelölésében szerepe lett volna az órának. Legtöbbször a leírt esemény napi dátumát sem tartották fontosnak rögzíteni, nemhogy az óráját. "Ugyanebben az időben", "egy másik alkalommal", "ezekben a napokban" - olvashatjuk a krónikákban. Az oklevelekben felbukkanó események - például egy birtokadománnyal jutalmazott vitézi hőstett - esetén sem tartották fontosnak feltüntetni, mikor is történt az eset. A nagybíróságokon és a hiteleshelyeken kiállított oklevelek már tartalmazzák az eljárás napját, de a napszak vagy óra megjelölésének igénye fel sem merült.

Kivételt az egyházi bíráskodás körébe tartozó ügyekben közjegyzők által kiállított oklevelek képeznek, amelyek tartalmazzák a kibocsátás napját (az esztendőt az éppen uralkodó pápa hivatali éveivel határozzák meg) és óráját is. A 15. század első feléből származó oklevelek még a kánoni órákat  alkalmazták - gyakran az adott időponthoz tartozó imával jelölve az időpontot -,  a század második felétől azonban ezt egyre inkább felváltotta 24, egyforma hosszúságú órában való gondolkodás.

Az új típusú óra feltüntetése nem azt jelenti, hogy az oklevelet valamelyik vidéki plébánián papírra vető közjegyzőnek módja lett volna ránézni egy mechanikus időmérő szerkezetre. Ha maga a tárgy még ritkaságnak számított is, az írástudó elit fejében már megkezdődött a változás, a modern korra jellemző egyenletes időfelosztásban való gondolkodás. A változás persze még az ő körükben sem egyik napról a másikra történt: a kétféle időmegjelölés még a 16. században is párhuzamosan létezett egymás mellett.

Quentin_Massys_-_Portrait_of_a_Man_-_National_Gallery_of_Scotland.jpgA 16. század eleji közjegyzőt Quinten Massijs németalföldi festő örökítette meg.

 

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A halállal bátran nézett szemközt" - Az elmúlás rítusai a 19. században

A tudat, hogy a halál elkerülhetetlen, valószínűleg mindig nyugtalansággal töltötte el az embert. Míg a régebbi korokban különböző rítusok segítségével próbáltak - úgy tűnik, elég hatékonyan - megbirkózni ezzel az érzéssel, a modern ember mintha elvesztette volna képességét, hogy kezelni tudja a halállal kapcsolatos félelmeit. A halált, mint eseményt  a nyugati civilizáció néhány évtized leforgása alatt egyszerűen eltüntette szem elől, többnyire kórházak, öregeket ápoló intézmények elkülönített helyiségeibe száműzve azt. Mintha a mások halálának "kiretusálásával" a tudatból, sőt a tudatalattiból  is ki lehetne törölni a tényt, hogy saját halálunk is elkerülhetetlen.
A 20. század elején a nyugati ipari társadalmakban még az emberek négyötöde az otthonában, családja körében fejezte be életét. Ma ez arány éppen fordított: ötből négyen kórházban vagy öregotthonban halnak meg, miközben a felmérések szerint legalább nyolcvan százalékunk azt tartaná emberhez méltó végnek, ha otthonunkban nézhetnénk szembe az elkerülhetetlennel.

Haldokló búcsúja.jpgHenry Peach Robinson A haldokló búcsúja című 1858-ban készült felvételét a halál témáját feldolgozó első fényképként tartják számon.

A szép halál mint feladat

Bár a halálozási arányszámok a 19. század második felében jelentősen csökkentek, a halál bekövetkeztének az öregkor elérése előtt is bármelyik életszakaszban – de különösen a gyermekkorban – sokkal nagyobb valószínűsége volt, mint ma. A halál gyakorisága miatt is „hétköznapibb” volt a találkozás a kaszással: az 1800-as évek közepén Magyarországon több mint háromszor, az első világháború előtt kétszer annyi haláleset esett ezer lakosra, mint ma.

Az előtte járó nemzedékek példája, valamint a még csaknem általánosan ható vallásos szellem viszonylag hatékonyan segítette a halálra készülőt, illetve környezetét, hogy beletörődéssel fogadja az elkerülhetetlent. Az öregkorban bekövetkező szép halál az individualizációtól még alig érintett paraszt világban az élet természetes része volt: feladat a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni.

A betegeket különösen az asszonyok szívesen látogatják és kalács vagy valami jó friss kenyérrel kínálgatják; imádkoznak vele és egynémely része biztatja a felgyógyulással, másik része pedig búbos patkáján ülve hangosan beszéli el azon vele történt szomorú eseményeket, „hogy az ő apja, anyja, testvére vagy férje szinte ily betegségben halt el; igen szépen eltemették, sokan voltak a temetésen”. Ilyenkor a beteg nagyokat sóhajt, meggyónik, megáldozik, és midőn a haldoklók szentségével is elláttatott, egész nyugodtsággal várja halálát. A vallás ezen utolsó szertartása oly balzsam megyénk lakóinál a betegekre nézve, hogy nem lehet oly filozófust képzelni, ki a halált nagyobb nyugodtsággal tudná bevárni.”

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868. 

 

öreg gazdák_1.jpgHódmezővásárhelyi öreg gazdák a 20. század elején. Plohn József felvétele.

Az öregkorba lépett ember szavakkal és cselekedetekkel egyaránt kifejezte, hogy tudatosan készülődik a halálra. A készülődés egyrészt anyagi és jogi viszonyainak rendezését (mindenek előtt végrendelet készítését) jelentette, másrészt a lelki, vallási és érzelmi felkészülést (például speciális olvasmányokat, imákat, vagy akár a haragosokkal való kibékülést). Fontos részét képezte a felkészülésnek a halotti ruha, a szemfedél elkészítése vagy a sírhely kiválasztása, megvásárlása, de nem számított morbid különcségnek a koporsó elkészíttetése sem. „Szerencsés az, aki halála előtt minden kötelességének eleget tett, úgyhogy halála órájában nincsen egyéb dolga, mint hogy meghaljon” - írta a 18. századi jezsuita irodalmár, Faludi Ferenc.

A kereszténység felfogásában a „jó halál” örömteli, de legalábbis csendes, ellenkezés nélkül fogadott esemény, amelynek fontos jellemzője a szenvedések türelmes viselése is. A szép halált persze ki is kell érdemelni egy hibátlanul erkölcsös élettel. A koraújkori források általában fontosnak tartják a meghalás minősítését, amikor valakinek az elhunytáról számolnak be. Ha az érintett „szép istenesen s áhítatosan" vagy  ”nagy csendesen, minden hánykódások és tusakodások nélkül”, esetleg "szép, keresztény készülettel, áhítatos, szép imádságokkal és minden irtózás nélkül való, szép, bátorságos készséggel múlt ki ez világbul”, az visszamenőleg is ráüti az erényesség igazoló pecsétjét a megboldogult földi pályájára. Ezen összefüggés megfordításaként a parasztság körében még a 20. században is eléggé elterjedt volt a meggyőződés, hogy akit „sok kínja és fájdalma után szólított ki az Úristen őfelsége ez világból”, annak valamilyen múltbeli, megtorlás és megbánás nélkül maradt bűnért kellett vezekelnie.

Ars_moriendi_(Meister_E.S.).jpgVigasztalás a remény által. A német E. S. Mester 1450 körül készült, jelképekkel teli metszetsorozata az "ars moriendi" irodalmi műfajához hasonlóan a szép halálra való felkészülést szolgálta

Fiúi kötelességemnél fogva visszapillantok beteges atyám utolsó napjaira. A régebb oly erős test most egyberoskadva, de a lélek még mind erejében volt, mint valaha. Tevékenységét s erős akaratát utolsó órájáig megtartá. Esztendeje már, hogy ágyában kínos fájdalmak közt sínlik. De hivatalát s gazdászatát ernyedetlen szorgalommal folytatá. Földmívelésiben, marhatartásában, vállalkozásaiban, pénze kezelésében és hivatalos jelentéseiben a legpontosabb rendet tartá fenn.

A halállal bátran nézett szemközt, temetésire minden előkészületeket megtett. Sírhelyét kijelölte, koporsóját molnárjával maga előtt készíttette meg, halotti ruháját megvarratván felöltözött, s koporsójába beléfeküdt; de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hizlaltatott. A torra egybegyülendő hatszáz szegény megvendéglésire kalányoscigányaival maga szobájában nehány napig kisebb-nagyobb fatekenyőket, tálakot, tángyérokat, kanalakot faragtatott.

Utolsó napján reggel gulyásától a tejneműt nagy figyelemmel és szokott zsémbelődései közt vette számba. Egy kövér sertést öletett, a megtakarítás után behozatá ágya eleibe, és itt takaríttatá fel. Nőttön növekvő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből. De alig végezheté párja nélküli munkásságának ez utolsó bizonyságát, midőn öntudatát vesztve félre kezdett beszélni.  ... Egy óra múlva megszűnt élni.

Újfalvi Sándor : Emlékiratok. Budapest, 1990.

Tornyai_János_Juss.jpgTornyai János: Juss (1920). A hódmezővásárhelyi mester élete során kb. 30 festményen és legalább 100 rajzon dolgozta fel a szegényes hagyatékon osztozkodó szegényparaszti család tagjainak ádáz küzdelmét.

Bele kell nyugodni...

A 20. század előtt élt emberek közül valójában keveseknek juthatott osztályrészéül az öregkorban, ágyban, párnák közt bekövetkezett "szép halál". Nemcsak a csecsemő- és gyerekhalandóság volt hatalmas, a fiatalok és középkorúak életét is bármikor elragadhatták a rendszeresen visszatérő pusztító járványok, vagy még nagyobb eséllyel belehalhatott valamelyik, ma már teljesen ártalmatlannak számító betegségbe, a nők pedig a szülésbe. A középkori, koraújkori "haláltankönyvek" (ars moriandi) szerint az emberek különösen  a váratlan (baleset, háború, járvány miatti) "szörnyű" haláltól,  amire nem lehet felkészülni.  

A gyermekhalál ugyan a hagyományos társadalomban sem számított természetesnek, de gyakorisága miatt bizonyos közönyösséggel viszonyultak hozzá: „a csecsemőket, főképp ha azok már nehányan vannak, majdnem minden szülői fájdalom nélkül temetik el, azt mondván, hogy ›jó helyre ment, nem lesz baja az életben‹” – írta a paraszti társadalmat belülről ismerő orvos 1870-ben. „Azzal vigasztalják magukat, hogy ›az isten úgy akarta, úgy rendelte, bele kell nyugodni‹”. Ugyanakkor kétszáz évvel korábbról is találkozunk olyan forrással, amelyben a szülő mély fájdalmáról vall:  „Hatodfél órakor estve holt meg a szegény fiam mirigyben hirtelen, nékem és feleségemnek holtig való szomorúságunkra, mely dolog minden életemben való nyomorúságimnál keservesebben esett” – számolt be Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1666-ban többedik fia elvesztéséről levelében. 

(A gyermekhalálról bővebben: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban, a betegséghez való viszonyról  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban című posztokat.)

Czigány_Gyermektemetés_1910.jpgCzigány Dezső: Gyermektemetés, 1910

A középső, munkaképes nemzedékek tagjainak halálát mély megrendüléssel fogadta nemcsak a család, de a tágabb közösség is, hiszen az ő elvesztésük kézzelfogható veszteséget jelentett: rájuk mind gyermekeiknek, mind az idősebeknek szüksége lett volna.

A legnagyobb érzelmi megrázkódtatást azonban a házasulandó korban lévő fiatalok halála váltotta ki. A közösségben teljes értékűnek számító élet küszöbén bekövetkezett halálnak sok vidéken különösen drámai, a fájdalmat felkorbácsoló szertartással adtak különleges hangsúlyt: a temetést az esküvő külsőségeivel rendezték meg, például menyasszonyi, illetve vőlegényi ruhát adtak a halottra, akit koszorúslányok és vőfélyek kísértek az utolsó úton.

Atyám halálos ágyán, midőn anyánktól s tőlünk gyermekektől búcsúzott, élőszóval meghagyta, hogy temetése legyen egyszerű, szónoklatot csakis Kalchbrenner pesti német lelkésznek van meg­engedve felette tartania, pesti magyar egyház akkor még nem létezvén. (...)

Atyám halálos ágyán mondott eme öntudatos szavai s többi élőszóval előadott rendelkezései nagy s maradandó benyomást hagytak hátra gyermeki kedélyemben. Azon nyugalom, mellyel mindazt élete végpercében elmondotta, a halálról való elijesztő képzelmet lelkemből örökre elűzték; a halál fogalma elvesztette reám nézve a rettenetesnek benyomását s inkább egy öntudatos, kedélyes s sokat jelentő búcsúnak vette föl szerepét. Ez volt azon benyomás, melyet az önmagával kibékült haldokló szülének szavai az őt körülálló siránkozó családra előidézett. De az élet maga azután e megadásteljes érzést sokban megváltoztatta, mert a családfő kimú­lása, ezt gyermeki ésszel is csakhamar felértem, válságos helyzetbe juttatta családunkat.

Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékeiből. Budapest, 1984.

Kunffy Lajos Az anya halála.jpgKunffy Lajos: Az anya halála. 1926

Végtisztesség a hagyományos társadalomban

Az életciklus tagolására a különböző kultúrák a rítusok számtalan változatát alakították ki. Közös bennük, hogy a fordulópontok jelentőségét ünnepélyes, a hétköznapi, rutinszerű cselekvések sorából kiemelkedő, pontosan szabályozott formák közt megrendezett közösségi eseményekkel hangsúlyozták, tették azokat emlékezetessé. Érvényes ez az életút záró mozzanatára, a halálra, illetve a holttest „eltakarításának” aktusára is, amely az élők és a halottak világát különíti el ünnepélyes formában, s egyúttal a hátramaradottaknak segítséget nyújt a veszteség feldolgozásában.

temetési menet.jpgTemetési menet Magyarszováton (Erdély, Kolozs megye)

A falu és a kisváros világában a halálhoz és a halotthoz kapcsolódó szokások a 19. században még alig változtak a korábbiakhoz képest. Az emberek túlnyomó része otthonában, családja körében távozott az életből, a temetés rítusát pedig az egyházi előírások és közösségi hagyomány szigorúan szabályozta. A halott „eltakarítása”, a „végtisztesség megadása” a család és a közösség pontosan szabályozott feladatmegosztása szerint ment végbe. Ennek normáit kötelező volt ismerni, hiszen egyrészt mindenkinek magának kellett gondoskodni róla, hogy hozzátartozói megkapják a méltó végtisztességet, másrészt kinek-kinek fel kellett készülnie rá, hogy majdan szembe tudjon nézni a saját halálával. Az állami beavatkozás csak odáig terjedt, hogy az 1876-os közegészségügyi törvény óta halottkémnek (városokban orvosnak, máshol kiképzett laikusoknak) kellett megállapítania a halál beálltát.

siratás.jpgSiratás a Nógrád megyei Rimócon

Ha halott van a háznál, a gazda megszüntet minden munkát, marháját nem fogja be. A hullát a lakószobában terítik ki, hol azonban főznek, esznek, mint máskor. A rokonok, szomszédok virrasztanak a halottnál és vendégeskednek; másutt nappal szent énekkel ájtatoskodnak körüle (Garam), sőt a tehetősebbek e célra kántort is meghívnak, és éjjel nem virrasztanak (Palóc vidék).  Dicsérni szokták azon nőt, ki szépen tud a koporsó felett sírni, azaz ki zokogásai között jól tudja elénekelni az elhaltnak életbeni becsét, a nagy veszteséget és jövőre siralmas hiányát. – A tor röviden, csendesen tartatik; a magyarságnál a rokonok, szomszédok hoznak össze étneműeket, a tót vidékeken a megszomorodott család vendégel kenyér és pálinkával.”

Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Szerk. Hunfaly János. Pest, 1867.

zsidó temetés.jpgSzeged, izraelita temető.  A temetkezést a zsidóknál részletes vallási előírások szabályozták. Ezek pontos teljesítését a hitközség temetkezési egylete, a chevra kadisa biztosította, amely a szociális gondoskodásban is fontos szerepet játszott.

A változás kezdetei

A városok polgárosult lakosságánál a modernizáció kezdte átalakítani a halálhoz való hagyományos viszonyt. A vallásosság viszonylagos gyengülése, az "én" szerepének erősödése, valamint a polgári családi élet bensőségessége a modern ember számára egyre inkább drámai, elfogadhatatlan eseménnyé tette a szeretett hozzátartozó vagy barát elvesztését. Ebben a közegben a halált sem a haldokló, sem a hozzátartozó nem fogadta már a régi belenyugvással.

Ugyanakkor a halál „normális” színtere a nagyvárosban is a családi otthon maradt. Kórházban csak a legszegényebbek és az elhagyatottak fejezték be életüket: 1902-ben Budapesten csak minden tizenötödik ember. A haldokló ágyánál azonban – szemben a hagyományos társadalommal – már csak a legszűkebb család volt jelen, a polgári illem szerint a nagybeteget „látogatásokkal zaklatni nem tanácsos”.

József nádor halottas ágyon.jpgAz 1847. január 13-án elhunyt József nádor halálos ágyánál felesége és gyermekei mellett belső emberei (udvarmestere, papja) is ott állnak Szeremley Miklós metszetén.

A városi halál

A kórházi ágyak szaporodása, a halottkémlelés bevezetése és a halottasházak építése a városokban már jelzik annak a folyamatnak a kezdetét, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi. A természettudományos ismeretek terjedésével a holttestben egyre inkább a fertőzésveszély forrását látták, a halál utáni teendők közt fontos szemponttá vált ennek a veszélynek az elhárítása. A nagyvárosi temetőkben halottasházak épültek, ahol a járványos betegségben elhunytakat és a szűkösen lakó családok halottait kellett felravatalozni.

temetkezési egylet Piliscsaba.jpg

A temetkezés hagyományos, családi-közösségi, valamint modern, vállalkozás-jellegű szervezeti keretei között az átmenetet a temetkezési társulatok jelentették. A középkor óta létező egyesületek a 19. században élték virágkorukat, de a 20. század első felében is szép számmal léteztek. A lakóhelyi, szakmai vagy felekezeti alapon szerveződő egyletek a biztosítók mintájára működtek: a hosszú időn át fizetett tagdíj fejében (középkorúként már illett belépni) gondoskodtak tagjaik méltó eltemetéséről. Ez egyrészt a költségek viselését jelentette az „előtakarékosság” fejében, másrészt a tagtársak személyes, többnyire testületi jellegű részvételét a ceremónián.

 

 

Győri_csizmadia_temetkezési_egylet_zászlója_1901.pngA győri csizmadiák temetkezési egyletének tagjai ez alatt a zászló alatt kísérték utolsó útjukra elhunyt társaikat.
Xantus János Múzeum gyűjteménye

A szemléletváltás, illetve a hagyományos közösségek felbomlásának, az abból való tömeges kiszakadásnak a következtében az 1870-es években a nagyobb városokban – először Budapesten – megjelentek a piaci alapon működő temetkezési vállatok. Ezek komplex szolgáltatást nyújtottak, s egyúttal kialakították a gyász városi, polgári illemszabályait, amelyek a parte-cédula formai és tartalmi jegyeitől a temetés társadalmi státuszhoz illő külsőségein keresztül a gyászviseletig, illetve a másik oldalon a részvétnyilvánítás etikettjéig mindenre kiterjedtek.

Nagyon fontosak – különösen a rokonok, ismerősök éles nyelve miatt – a gyász idejére kötelező előírások. A ruha szabása mindig a napi divatot követte, de a rokonság foka szerint különbözött a kivitele s az időszak, ameddig viselni kellett. A közeli családtagokért mély gyászt illett hordani, amelynek első fokozata a „kreppkorszak” volt. Az elnevezés arra utalt, hogy a nők, sima, fénytelen szövetből készült ruháját csak a fénytelen kreppselyem díszíthette, s a kalapról hosszan (hitvestársért, szülőkért 150 cm, gyermekért, vőért, menyért 120 cm) lebegő fátyol is belőle készült. A férfiak fekete öltönyt, fekete nyakkendőt s a kalapon kis selyemfátyolt hordtak. Az özvegyek egy éven át, az apa és az anya az elvesztett gyermeke után 9 hónapig, após, anyós, gyermekek menyek és vejek 6 hónapig öltöztek így. A következő a „fekete selyem korszak” volt, amikor már fényes selyem, fekete prém, kis fehér csipke is lehetett a díszítés, a férfiak fehér mellényt is felvehettek fehér nyakkendővel. Ez az időszak az özvegynél 9 hónapig, a többi családnál 6 hónapig, míg a nagyszülőknél, sógoroknál és más távoli rokonnál 3 hónapig tartott. Az utóbbiak eleve így kezdtek gyászolni. Ezután a félgyász következett – házastársért még egy félév (ez már összesen 2 év és 2 hónap!) –, a szülőkért 3 hónap, míg a többi rokonért 6 hét. Ekkor már mindenféle sötét selyem – vagy bársony – és csipkedísz megengedett, fekete-fehér színösszeállítás is és zománc ékszer.

F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 

Borsos_Widow_1853.jpgBorsos József: Az özvegy, 1853.

A személytelen nagyvárosban a "halott már nem az egész közösségé volt, csak a családé és a barátoké. Ők sem kísérhették utolsó útjára halottjukat, hiszen az új köztemetők a belterülettől sok mérföldnyire feküdtek, s a forgalmas közutakon a zászlós-gyertyás processzió lehetetlenné vált. Többnyire a szertartást végző pap sem ismerte a megboldogultat, így a búcsúztatás is személytelenné vált. A gyász érzelmi töltése jobbadán kiürült" - foglalta össze a változások irányát Hanák Péter.

A mából visszatekintve azonban kijelenthetjük, hogy a 19. században a halál még a nagyváros lakói számára sem vált olyan tabuvá, mint ahogy ezt a a 20-21. század fogyasztói társadalmában tapasztalhatjuk. Hiába rendelte el például a főváros 1879-ben, hogy a szoba-konyhás lakásban, vagy még annál is szűkösebben élők halottait a halottasházban kell felravatalozni, a szegény családok – zömmel még vidéken született, a paraszti világból kiszakadt emberekről van szó – nem engedtek a „megszégyenítő” rendelkezésnek. Család, albérlők, ágyrajárók gyakran ugyanazon az asztalon étkeztek, ahol a koporsó állt. Még 1912-ben is csak minden ötödik budapesti halottat szállították ki a hullaházba.

Gyászjelentés.jpgNyomtatott partecédula 1882-ből

A temetők korábban kizárólag az egyházak tulajdonában álltak, rendjüket – az állami előírások figyelembe vételével vagy mellőzésével – ők határozták meg. A 19. század közepétől a városok növekedésének és a vallási keveredés fokozódásának következményeként megjelentek a felekezetileg semleges községi temetők is. (Közülük a legnagyobb, a főváros Kerepesi úti temetője nemzeti pantheonná is vált a kiegyezés utáni évtizedben.) A vallási alapon elkülönülő temetkezés azonban a települések túlnyomó részén a 20. század közepéig jellemző maradt.

Szatmárcseke_1.jpg Szatmárcseke híres csónakos fejfás református temetője. Forrás: Panoramio

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A lehető legnagyobb rettegést idézte elő" - Kolerajárványok és védekezés a 19. században

A középkor és a koraújkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: "A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!" A 18. század során Európa végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de az évszázadokon át rettegett "fekete halál" helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera. A "század pestise" Magyarországon 1831 és 1915 között öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított, s összesen legalább egymillió áldozatot követelt.

Cholera- Le Petit Journal 1912.jpgA kolera allegorikus ábrázolása. Le Petit Journal, 1912.

Az első találkozás az "epekórsággal"

A 19. században legsúlyosabb emberveszteségét 1831-ben szenvedte el az ország (ha az aktuális népességszámhoz viszonyítunk) : a nagy kolerajárványnak, Erdéllyel együtt, mintegy negyedmillióan estek áldozatul. Természetesen a legnagyobb riadalmat is ez a ragály, az ismeretlen veszedelemmel való első találkozás váltotta ki. (Arról, hogy hogyan viszonyultak egészséghez és betegséghez a 19. században, az "Orvost csak hírből ismer" című posztomban olvashat.)

A betegség először 1817-ben hagyta el Indiát, ahol az több mint ezer éve "őshonosnak" számított. Az 1826-28 között a Kaukázusban, Örményország és Karabah területén zajló orosz-perzsa háborúban részt vett cári hadsereg Moszkváig hurcolta a fertőzést, majd kereskedők és az 1830-ban kirobbant lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. (Az évszámok a mobilitás korabeli szintjéről is sokat elárulnak.) Galíciából 1831 tavaszán máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt a Magyar Királyság területére, majd sószállító tutajosok terjesztették el a Tisza mentén.

veszteglőállomás.jpgA 18. század közepén állították fel a Habsburg-birodalom déli, az Oszmán-birodalommal érintkező határvidékén a "veszteglő intézeteket". A  karanténokban járványveszély idején egészségügyi megfigyelés céljából akár hat hetet is kellett várakoznia az utazónak.

Az egészségügyi hatóságok tehetetlenül álltak az ismeretlen betegséggel szemben. Terjedését a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal: útelzárásokkal, karanténokkal próbálták megállítani, sikertelenül. A megelőző két esztendő nélkülözéseitől elcsigázott népet (1829-ben marhavész dühöngött, ezt igen kemény tél, majd árvizek, nyáron pedig pusztító aszály követte) kétségbe ejtette, hogy a hatósági intézkedések megakadályozták a végre bőségesnek ígérkező termés betakarításában.

A betegség rejtélyesen gyors terjedése, hirtelen lefolyása (az “epekórság" 1-3 napos lappangás után tört ki, és a magas lázzal kísért csillapíthatatlan hányás és hasmenés következtében kiszáradt, görcsökben fetrengő beteg gyakran 24 órán belül kimúlt), súlyossága (majdnem minden második fertőzött meghalt), a koleratemetőkben előre megásott tömegsírok, az eleinte éjjel-nappal zúgó harangok, később az elhunytak azonnali, szertartás nélküli elföldelése az apokalipszis (végítélet) hangulatát idézte fel.

cholera Paris 1840_1.jpgHonoré Daumier: A halálos kolera Párizsban, 1832

 A helyzetet súlyosbította a hatóságok és orvosok tanácstalansága, ellentmondó intézkedései, tévedései, (pl. a gyógyítónak tartott, de túladagolt bizmutportól bekövetkezett halálesetek). A járványtól és ínségtől leginkább sújtott északkeleti megyékben a kétségbeesés, valamint a nemesi vármegye közegei és a földesurak iránti bizalmatlanság a magyar történelem utolsó jobbágyfelkeléséhez vezetett.

Cholera Spanien.jpgA kór terjedését a levegő "fertőtlenítésével" - füstöléssel - is próbálták megállítani. Rajz Spanyolországból.

(Az 1831-es eseményeket részletesebben ismerteti Soós István kollégám írása, a járvány leghíresebb magyar áldozatának, Kazinczy Ferencnek a levelezéséből származó részletekkel.)

A nagy járvány a fővárosban

Pesten július 4-én állítottak fel karanténokat az országutakon érkezők számára, majd "július 12-én reggel 8 órakor az összes Budára és Óbudára vezető utak, bejárások is a kolera betegség miatt elzárattak". Az óvintézkedések dacára 14-én a kolera már elragadta első áldozatát Pesten, egy kocsist. Az apokaliptikus heteket gyerekként átélt Podmaniczky Frigyes így emlékszik vissza e nyárra:

Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.

cholera Paris 1831.jpgKolerás betegek, Párizs, 1831

Pedig a hatóságok az egészséges lakás, jó erőnlétet biztosító táplálkozás, tiszta ivóvíz és rendszeres tisztálkodás mellett éppen a nyugalmat ajánlották megelőzésként. "Minden erőből azon kell igyekezniök, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák" - tanácsolták a rémült lakosságnak.

cholera1.jpg1831-ben az angol orvosok sem tudtak jobbat tanácsolni megelőzésképpen, mint a mértékletességet evésben-ivásban és a meghűléstől való óvakodást.

A betegek számára ideiglenes kolerakórházakat létesítettek, s a Szent Rókusban is kialakítottak egy részleget. Szélhámosok raja kínálta a csalhatatlan gyógyszereket, csodaszerhez illő árakon. A járvány egész augusztusban dühöngött a városban; csúcspontján egy nap alatt 130-an haltak meg. A halálos áldozatok száma 2000 körül járt, a megbetegedettek száma ennek a kétszerese lehetett. Szórványos esetek szeptember 22-ig fordultak elő, majd a járvány magától megszűnt.

Kolera fogadalmi kép.jpgKolera fogadalmi kép2.jpgA két képet a mosonszentjánosi fogadalmi kápolna számára Georg Heuschman kocsmáros és felesége, Anna Mária Heuschman rendelte Ehrlinger Jánostól 1831-ben a „kolera emlékére, valamint családjuk szerencsés megmeneküléséért hálából" .

Kolera és szabadságharc

A kolera - egy 1835-1837 közötti kisebb járvány után - 1848-1849-ben okozott ismét komolyabb veszteséget. A járvány 1848. július 20-a körül jelentkezett először Erdélyben. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, októberben pedig a fővárost is elérte, de eljutott a Felvidékre is. Mivel az orvostudomány gyakorlatilag tehetetlen volt a betegséggel szemben, még mindig csak a terjedését próbálták megakadályozni. A Honvédelmi Bizottmány októberben koleraügyi bizottságot hozott létre. Ez folytatta a kolerakórházak felállítását (a betegek elkülönítése céljából), a papok közvetítésével higiéniai és táplálkozási tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot  és figyelemmel kísérte a járvány terjedését. A pánik elkerülése érdekében vesztegzárakat nem állítottak fel, azok 1831-ben amúgy is hatástalanoknak bizonyultak. A tél beálltával a járvány megszűnni látszott, hogy aztán 1849 nyarán annál hevesebben törjön ki újra. A kolera júliusban az ország egész területén pusztított, csak szeptembertől kezdett csendesülni.

Im itt küldöm a koleraszereket: cseppek, por és szalep gyökér. Amint a rágás kezdődik, 10 cseppet kell cukorra tölteni és bevenni, ha el nem múlik, 1 óránként mindig ugyanannyit. 1ső hasmenéskor egy port; ha az első porra elmúlik, többet nem kell bevenni, ha pedig el nem múlik folytonosan kell szedni. A hasra melegített árpát kell folytonosan rakni, ha szomjazik, egy meszelnyi vízbe egy csipet szalepet kell órákig főzni és 10 csepp ecetet kell beletölteni és ezt lassankint meginni. Ez a szer megmente legalább 30 embert a haláltól.
Bulyovszkyné Szilágyi Lilla levele férjéhez, Bulyovszky Gyulához, 1849. július 25.

(A márciusi ifjak közé tartozó ügyvéd, újságíró ekkor 22 éves, színésznő felesége 16 éves volt.)

Pettenkofer-Cholera_FINAL.jpgAngol karikatúra a 19. század első feléből kolera ellen mindenféle eszközzel felszerelkezett hipochonderről

A fertőzés természetesen nem kímélte a hadseregeket sem. Június végén, július elején három hét alatt tizenötezer orosz katona esett áldozatul a járványnak (Miközben harci cselekményekben alig vesztett embereket a kétszázezres intervenciós sereg.) Haynau seregének több ezer katonája betegedett meg a komáromi csata idején. Kossuth július 14-i szegedi kiáltványa ugyan a kolerát a "magyarok istenének" mennyei eszközeként írta le, amit a szabadság ellenségeire bocsátott, de e fegyver legalábbis kétélű volt, hiszen a magyar honvédséget és a polgári lakosságot éppúgy sújtotta. Áldozatainak pontos számát nem ismerjük, de pusztításának arányait jelzi, hogy 1848-ban 30, 1849-ben 75 százalékkal magasabb volt a halálesetek száma, mint az előző öt év átlaga.

March_of_Russian_barbarity_and_cholera_epidemic_to_Europe_(French_allegory).PNGAz orosz barbárság és a kolera menetelése Európa felé. A francia allegóriát még az 1831-es járvány és a lengyel felkelés leverése ihlette.

Kolera minden évtizedben

A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854-55-ben szenvedte el az ország. Ez nem volt olyan heves, mint az 1831-es, de sokkal hosszabb ideig tartott. A fővárosban 1854 októberében jelentkeztek az első megbetegedések, s a járvány 14 hónapon át szedte áldozatait. Közben többször is megszűntnek hitték a fertőzést, ám az újra és újra feltámadt. A kortársak a polgárházaknál elszállásolt császári-királyi katonaságban gyanították a fertőzés forrását: sokak szerint a Galíciából és Erdélyből idevezényelt csapatok indították útnak újra és újra a betegséget. Pesten összesen 3520 megbetegedést regisztráltak, s a betegek több mint fele, 1848 fő most is meghalt. Budán és Óbudán ugyanezen idő alatt 1477-en betegedtek meg és 507-en haltak meg.

colera Bologna 1855.jpgKarantén női hálóterme a francia-olasz határon az 1865-66-os járvány idején.

A negyedik nagy járvány 1866-ban dél felől a Duna mentén, a kereskedelmi utakat követve szivárgott be az országba. A fővárosba az Al-Dunáról hajón érkezett utasok hurcolták be először a kolerát. Szórványos megbetegedések után augusztusban tört ki járványszerűen, és három hónap alatt négyezer megbetegedést, illetve közel kétezer halálesetet jelentettek be Pesten. Ismét jellemző gócot képeztek azok a házak, ahol katonák voltak beszállásolva.

A betegség terjedését országszerte nagyban segítették az ekkor zajló porosz-osztrák háború miatti nagy csapatmozgások, amelyek északnyugatról is útjára indították a betegséget. Pozsony, Nyitra és Trencsén vidékén is súlyos járvány tört ki, amely nemsokára elérte Esztergom, Komárom és Fejér megyét is. Ezúttal a kb. 150 ezer megbetegedettnek közel fele, legalább 70 ezer ember esett áldozatul a járványnak. Pesten a 4082 betegből 1944-en haltak meg, Budán pedig 1240 megbetegedést és 539 halálesetet jelentettek.

Cholerafriedhof.jpgMűemléki védettség alatt álló koleratemető egy osztrák falu, Maria Dreieichen mellett az 1866-os járvány áldozataival. A mai cseh-osztrák vidékére a porosz katonaság hurcolta be a járványt: nekik is van külön temetőjük a környéken.

Az utolsó nagy kolerajárvány

Az utolsó "középkori típusú" nagy demográfiai válság 1872-1874 között sújtotta az országot. Az ezúttal is Oroszországból kiindult járvány 1872 márciusában jelent meg Máramarosban és 1873 szeptemberére az egész országban elterjedt a fertőzés.

"Városunk lakossága az 1872-ik év alatt folytonos aggodalommal nézte ama szomorú emlékezetű kolerajárvány közeledését, mely városunkban egy álló évig dühöngött, és ez idő alatt 2500 emberéletnél többet ragadott sírba, de több mint kétszer annyi embert támadott meg" - kezdte beszámolóját Budapest statisztikusa, Kőrösy József az utolsó nagy kolerajárványról. A fővárosban az első megbetegedést Budán észlelték 1872. október 8-án, és a következő 11 nap alatt 24 halálesetet regisztráltak. A Fekete Sas fogadó hölgyvendége, Pap Lázár királyi ügyész neje volt az első áldozat. Néhány tucat megbetegedés után a fővárosiak fellélegeztek, a hideg beálltával a járvány ugyanis csaknem teljesen megszűnt. A kolera azonban a tavasz beköszöntével újult erővel támadt fel. Az összes addigi járvány méreteit meghaladta a kolerás esetek száma: Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze.

A kolera, amelyet éveken át tartó rossz termés és ennek következtében egyes vidékeken éhínség kísért, három év alatt mintegy 400-450 ezer halálos áldozatot követelt a Magyar Királyságban. A vérveszteség méretét mutatja, hogy a népességszám csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet!

Kolera Békés.jpgKolera Békés2.jpg

Bár kolerajárványok az első világháborúig rendszeresen sújtották az országot, igencsak megszelídültek. A fővárosban például 1886-ban 520, 1892-1893-ban 636, a világháború első éveiben, 1914-1915-ben 162 halálos áldozatot szedett. A védekezés szervezetté, mondhatni rutinszerűvé válásával ezeknek a járványoknak a veszteségét már ezrelékekben is alig lehetett kifejezni: ekkoriban inkább csak a riadalom volt nagy, nem a veszély. Különösen nagy ijedséget okozott jelentkezése 1892-93-ban, de az ötezer áldozat már eltörpült a harmincas és a hetvenes évek katasztrófája mellett. Szerepe volt ebben a higiéniai viszonyok javulásának – mindenekelőtt a városok csatornázásának –, de a figyelő- és bejelentőrendszer javulása is hatékonyabbá tette a terjedés meggátlását.

galícia kolera 1873.jpgGalíciai lengyel parasztok imádkoznak a kolerától való megszabadulásért, 1873.

Okok keresése és védekezési kísérletek

Noha az orvosok és természettudósok ezekben az évtizedekben lázasan keresték a kolera kórokozóját és terjedési mechanizmusát, illetve a védekezés és a gyógyítás lehetőségeit, nagyrészt még az utolsó nagy járvány idején is sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években is elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték! Az orvosok körében a talajfertőzési elmélet uralkodott, a fő betegségátvivőket elsősorban a fertőzött ruhákban és ágyneműkben keresték. Az ivóvízfertőzés veszélyét már általában elfogadták, az élővizek által terjesztett járványról még megoszlottak a vélemények. 

cholera karikatúra.jpgAngol karikatúra a kolera okait kereső egészségügyi hatóságról

A különböző magyarázatok ellenőrzésében nagy jelentősége volt azoknak a részletes statisztikai elemzéseknek, amelyeket Pest, illetve Budapest tisztiorvosai (Tormay Károly), illetve statisztikusai (Körösy József) tettek közzé az 1854-1855-ös járványtól kezdve.

Ezek az elemzések egybehangzóan bizonyították, hogy "a cholerában aránylag legtöbbet szenvedett a szegény, munkás és szűkölködő néposztály; jómódúaknál csak ott lépett fel, hol tartós hasmenések elhanyagoltattak vagy jelentékeny étrendi hibák követtettek el". A szegényebb rétegek által lakott három külvárosban nagyságrendekkel nagyobb volt a megbetegedések és halálesetek aránya, mint a két jómódú belső kerületben. 1854- 1855-ben például a legszínvonalasabb lakásállományú Lipótvárosban szinte alig fordultak elő megbetegedések: ott az összlakosság egy százalékát sem érte el a halottak aránya, (azok is a pincelakások napszámosai közül kerültek ki), míg a külvárosokban a négy százalékot is meghaladta ez a szám.

A védekezés hatékonyságának, illetve a higiéniai viszonyoknak a javulásáról árulkodik, hogy ha az esetek száma a nagy járványok alkalmával nem is csökkent, de a többszörösére nőtt népesség mellett az arányok sokat javultak. A két legnagyobb járvány adatait összehasonlítva: 1831-ben még a lakosság 2,33 százalékát, míg 1872-1873-ban már alig több mint egy százalékát vesztette el Pest. (A korabeli higiéniai viszonyokról bővebben "Kitört a tisztaság rögeszméje" című posztomban olvashat.)

A kolera udvartartása.jpgA Punch című angol szatirikus lap 1852-es karikatúrája egy képbe sűríti a kolera okait: a nyomornegyedek zsúfoltságát, a sötét és levegőtlen lakásokat és az elemi higiéniai feltételek hiányát.

A járvány visszaszorításában döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy felismerték az ivóvíz szerepét a betegség terjedésében. A főváros vízvezeték-hálózat kiépítésének és a csatornázásnak nagy lökést adott ugyan az 1866-os járvány, de ez önmagában még nem szüntette meg a veszélyt. Ötvös József, a Szent Rókus Kórház orvosa, aki az 1892-1893-as, hatszáz áldozatot követelő járvány után igen alapos elemzésnek vetette alá a megbetegedettek életviszonyait, még mindig elsősorban az ivóvízzel, pontosabban a Duna fertőzöttségével hozta összefüggésbe az eseteket. Könyvéből megtudhatjuk, hogy háromféle vezetékes vizet ittak a pestiek: egyes külvárosokban szűretlen, más területeken mesterségesen szűrt vizet. A legtisztább, természetes szűrésű, parti kutakból nyert vízhez csak a lakosság kisebb része jutott hozzá. (A főváros vízellátásáról: "Budának állandóan jó ivóvize van")

Az utolsó, kisebb járványok alkalmával már nemcsak a fertőzés tömeges elterjedését sikerült megakadályozni, hanem a betegek elkülönítése, kezelése is rutinszerű szervezettséggel folyt. A Vasárnapi Ujság 1892-es tudósítása bemutatta például a kolerás betegeket fogadó Markotányos utcai barakk-kórházat. (Ma Mihálkovics utca a Nagyvárad térnél. A kolerakórház a Mihálkovics utca - Üllői út - Haller utca - Tűzoltó utca által határolt területen állt.) Az igénytelen régi házban és melléképületeiben példás rend és tisztaság uralkodott. A járvány idején külön orvosi és ápolói személyzet várta a betegeket - már infúziót is alkalmaztak a kiszáradás elkerülésére -, akiket vitorlavászonnal fedett vöröskeresztes kocsik szállítottak be a szigorúan zárt területre.

kolera.jpg

 A cikkben említett "ragályosok kórháza" az "Üllői-út végén levő akácz-erdőben" a Szent László Kórház, amely 1894 tavaszán nyílt meg.

Kolera vöröskeresztes kocsik VU1892_1.png

Kolera betegszállítás VU1892.png

Kolera kórház VU1892.pngVasárnapi Ujság, 1892.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A klavir mellett ülnek s ábrándoznak" - Polgár és zongorája a 19. században

– Hogy mivel töltöttem ezt az utóbbi tíz évet? – mondta a polgár az udvarias és szórakozott kérdésre, megállva az utca közepén, a kérdező csodálkozására. – A zongorámat védelmeztem, pajtás, ahogy a katona védi a hazáját. … Igenis, ebben ment el a tíz év, a zongora védelmében, a zongorám védelmében, a zongoránk védelmében. Mért, neked talán nincs zongorád? Van bizony, hogyne volna, ne is felelj – van zongorád, pajtás, mert ez volt a jelkép és a cégér és a lobogó – zongora a háromszobás lakáshoz, zongora részletre, Beethoven-fejjel a falon, a középosztályú polgári család megalapításának alapköve, jogosultsága és megkülönböztető disztinkciója, amivel a proletár fölé emelt az önérzetes társadalom: zongora az ebédlőben, amitől elhiszed és elhiteted magaddal és másokkal, hogy középosztály vagy, államfenntartó elem, családfenntartó, fontos valaki, tarthatsz feleséget, gyereket, szakácsnét – zongora az ebédlőben, kezdődhet a komoly élet!

Karinthy Frigyes 1931-ben, a nagy gazdasági világválság mélypontján írta a A zongora védelmében című karcolatát. A rég nem látott barát monológjában a zongora a középosztályi lét szimbólumaként jelenik meg. A "boldog békeidők" viszonylagos biztonsága a világháborúval a múlté lett, a harmadára zsugorodott országban a polgári életforma anyagi alapjai a középosztály jelentős részénél ingataggá váltak. A zongora birtoklásáért - megszerzéséért, majd megtartásáért - folytatott elszánt küzdelemben a mesélő a társadalmi státusz megőrzéséért, vagy legalább a felszínen maradásért vívott harc metaforáját találja meg.

Vajon miért pont a zongorát tette meg a középosztályhoz tartozás jelképévé Karinthy, aki az iróniát és a társadalmi éleslátást egyedülálló színvonalon tudta ötvözni?

Munkácsy_A_zeneszoba_1.jpgMunkácsy Mihály: A zeneszoba című festménye (1878) egy nagypolgári család otthonának középpontjaként jeleníti meg a zongorát

Műveltség és vagyon

A zongora mint lakberendezési tárgy a 19. században annak köszönhetően tett szert szimbolikus jelentőségre, hogy egyszerre volt képes megjeleníteni a polgársághoz, tágabban véve a középosztályhoz való tartozás mindkét lehetséges feltételét: a vagyont és a műveltséget. A klasszikus zene alaphangszere akár hang nélkül is jelezte a látogatónak, hogy művelt emberek otthonában jár: a társadalom közép- és felső rétegei pedig szívesen és gyakran használták a művelt jelzőt, ha meg akarták magukat különböztetni a néptől, a tömegtől. A zongora ugyanakkor elég drága is volt ahhoz, hogy státuszszimbólummá válhasson, nem beszélve arról, hogy használatának elsajátítása, jellemzően a gyermekek taníttatásának formájában, szintén jelentős költségekkel járt.

Grandpiano 1815 wien.jpgZongora André Stein bécsi műhelyéből, 1820-as évek

A zongora persze csak akkor tölthette be rangjelző feladatát, ha birtoklását közszemlére tették. A polgári lakás nyilvános tere a szalon vagy nappali volt, amelyet a házi társas összejövetelek céljára használtak. A szalon „az otthon külvilág felé fordított arca" volt, ahol "kiállították" az értékesebb bútorokat és a műtárgyakat. A 19.  század folyamán a zongora  is ennek a vendégfogadó helyiségnek az elvárt tartozékává vált.

A lakásban „a komoly lakók voltaképpen a szalon kincsei voltak. A garnitur, az üveges szekrény meg a zongora. Ezek laktak a legszebb, az első szobában” - állapította meg 1910-ben az előző század lakberendezési szokásaihoz már kritikusan viszonyuló tanácsadó könyvében Szabóné Nogall Janka.

Bizonyos társadalmi szint fölött már éppen a hangszer hiánya keltett feltűnést. Az Andrássy-család angol középosztályi nevelőnője az 1860-as évek végén őszinte megütközéssel panaszolta rokonának, hogy munkaadója, a miniszterelnök „szolgálati lakásában”, a Sándor-palotában nincsen zongora a nappaliban! „Nem hihetetlen? Egy nappali zongora nélkül! Az emberek nem normálisak, hiszen a zongora a szoba legszebb dísze!”

Biedermeierzimmer_Karlsruhe.jpgBiedermeier lakószoba berendezése a karlsruhei városi múzeumban

A zongora a lakásban

A Magyarországon utazgató műkedvelő tudós, a német Hofmansegg gróf már 1794-ben azt tapasztalta Budán, a magas tisztségeket betöltő főnemesek palotáiban, hogy a zenehallgatás és a zenélés a társasági élet egyik fontos tartalma, s a zenélni tudás magas személyes presztízst biztosít az egyenrangúak zárt körén belül. Az országbíró Zichy Károly gróf „igen szereti a zenét is, maga is szépen énekel s minden szép operának a partitúrája megvan nála. Ezekből énekelnek, ha nála társaság van, mivel a szalonban egy szép zongora is van, mint majdnem minden jobb háznál”.

A "jobb ház" fogalma Hoffmansegg grófnál minden bizonnyal csak a főúri palotákat takarta, de ezekből az évtizedekből a pest-budai értelmiség körében is vannak már nyomai a polgári házi zenélésnek. Egy 1791-es beszámoló szerint Trnka egyetemi tanár otthonában szokásos volt a kamarazenélés, hagyatékában zongorát, 3 hegedűt, brácsát és csellót is számba vettek. Ferenczy János pesti joghallgató 1805-1806-os naplója is rendszeresen beszámol a zenélés privát alkalmairól. Többnyire diáktársánál, Markovics Jánosnál – később professzor, majd magas rangú bíró – került sor erre. Barátja „a német nótákat fortepianóján veregette”, máskor „tánczenét és a Rákóczi nótáját” játszotta. A házigazda húgai „magyar éneket, nevezetesen Faludi Filiisét” énekelték.

musicadecamara_1.jpgHázi kamarazenélés a 18. század vége felé

 A tehetősek lakásában a presztízsemelő tárgyak között a 19. század elejétől egyre gyakrabban jelent meg a zongora. A bécsi Allgemeine Musikalische Zeitung már 1818-ban megállapította, hogy az utolsó húsz évben a zenélés a műveltek privilégiumából széles körben elterjedt divatcikké vált, a polgárság körében hovatovább lakberendezési normává vált, hogy „zongora álljon a nappaliban”.

A zongoragyártás korabeli nagyságrendjéből azt gyaníthatjuk, hogy ez a norma ekkor még eléggé szűk körben eshetett egybe a valósággal, ám a zongora birtoklására való törekvés a középosztályban tényleg egyre inkább érvényesült. Kánya Emília - később az első magyar szerkesztőnő - mint leánykora kiemelkedő eseményére emlékezett vissza, amikor apja, a pesti evangélikus gimnázium tanára tankönyvének szerzői honoráriumából az 1840-es években egy jó minőségű új zongorát vásárolt. „Régi forró vágyam teljesült ezzel!”

salon.jpg

Hatvany Lajos Urak és emberek című családtörténeti regényében a fösvénységig puritán zsidó pénzember fiának gyermekként a zongora volt az egyetlen nagy vágya. Szemében a hangszer a szellemi igényeket is kielégítő magasabb rendű életet testesítette meg. Megszerzése a beérkezettség érzésével ajándékozza meg a polgárt is: amikor az apa az 1873-as nagy krachot szerencsésen kihasználva egy kétemeletes házhoz jutott, a legnagyobb büszkeséggel a berendezéssel együtt birtokába került zongorát "mutatta be" a családnak.

A századforduló körüli házi tanácsadók  már nyárspolgárinak bélyegezték a lakáshasználatnak azt a módját, ahol  „még mindig szentély a »visite szoba«, hova a háziak csak akkor tévednek, ha látogató jön”. Azt az elvárást azonban, hogy a középosztályi családnak rendelkeznie kell zongorával, ekkor sem vonták kétségbe, csak az otthonosság, az intimitás, a kényelem és az egészségesség szempontjait helyezték előtérbe a reprezentálással szemben. A változás jeleként azt tanácsolták, hogy a zongora kerüljön át a télen ritkán fűtött szalonból a lányszobába, lehetővé téve így a valódi, hétköznapi használatát, vagy legalábbis annak látszatát: „A leányszoba bútora legyen a zongora, jól felszerelt hangjegytartóval és szép kézimunkás takaróval. Második nevezetesebb bútora a könyvtár és az újságtartó" - tanácsolta Nogall Janka.

 the-piano-lesson-1889.jpgPierre-August Renoir: A zongoralecke, 1889.

A zongorázás divatja

A 19. században kialakuló polgári zenekultúra nagy újdonsága az volt, hogy a középosztályi családban egyéni motivációtól és tehetségtől függetlenül szinte kötelező erejű normává vált – különösen a lányok esetében – a zongora és/vagy énektanulás.

Már a század első harmadában számos személyes dokumentumban találkozunk a zenetanulás említésével. Mátray Gábor (egy nagykátai tanító 1797-ben született fia, aki a reformkorban megteremtette a magyar zenei újságírást) Önéletírása szerint „atyám útmutatása mellett kezdém magam gyakorlani klaviron”. 11 évesen Pesten fogadtak ugyan mellé tanárt, de az csak fél évig tanította, utána autodidakta módon tökéletesítette magát a „klavir-játszásban”. Podmaniczky Frigyes báró családja az aszódi kastélyban 1820 körül zenetanárt alkalmazott a lányok mellé, és a két fiú tanrendjében melléktárgyként a miskolci gimnáziumban is szerepelt a zongora. A középosztály férfitagjait kinevelő gimnáziumokban a reformkorban többfelé is találkozunk fakultatív zongoraoktatással.

A reformkorban a városi középrétegek körében a zenei képzést már egyre inkább a "jó nevelés" egyik elemének tekintették. A városiasodásban élen járó Pesten ekkoriban már harmincnál több zongoratanár működött, és két zeneiskola is nyílt magánvállalkozásként. Az 1840-es évek közepe táján a divatlapokban feltűntek a zongoratanárok és –tanárnők hirdetései. Fáy András 1841-ben már a létező leánynevelő intézetek szokott tárgyai között sorolta fel a „klavirt, éneket, táncot”.

Egy 1829-ben megjelent levelezési tanácsadó mintalevele arról tanúskodik, hogy a lányok zongoraoktatása a városi középrétegek körében már ekkor elterjedt gyakorlat lehetett. A levél az újabb keletű divatban a hagyományos családideálra leselkedő veszélyt látott. 

„A klavir, gitár, gyöngyhímzés, franczia nyelv s hasonló játékok, melyeknek megtanulását a szokás hozta be, a mai világban azon kőszirtek, melyeken a házassági élet sajkája közönségesen törést szenved. Ahelyett, hogy maguk látnának a dologhoz, s a szolgálóknak utána néznének, jól végezik-e a reájuk bízottakat: a klavir mellett ülnek s ábrándoznak."

szűz imája.JPEGA lengyel műkedvelő Tekla Badarzewska darabja, A szűz imája a század második felének egyik legnagyobb slágere volt. A zongorázni tanuló leányok éppúgy nem úszhatták meg az érzelgős giccsel való találkozást, mint a házimuzsikák növendékhangversenyek közönsége. Hallgassa meg Ön is!

A zongora mint kínzóeszköz

Már a zenetanulás polgári normává válásával egyidejűleg megszólaltak a kritikus hangok is:

Úgy tűnik, korunkban a házi nevelés során túlságosan is erőltetik a zeneoktatást. A fiúktól és lányoktól elvárják, legalábbis a magasabb rendeknél, hogy még ha szerény zenei képességekkel rendelkeznek is, rövid idő alatt virtuózokká képeztessenek; és ezen cél elérése érdekében napról napra órákon keresztül a hangszer elé láncolják szegény teremtéseket és vég nélküli gyakorlásra kényszerítik őket

-  fejezte ki rosszallását egy német szakíró már 1841-ben.

Az éveken át tartó, sok esetben teljesen meddő zongoratanulásnak fegyelmező, engedelmességre szoktató funkciója is volt. Andrássyék említett nevelőnőjének beszámolója szerint a rábízott kislány motiválatlan, a zenetanítás tanárnak és gyereknek egyaránt kínszenvedés, de nincs kegyelem: „elnyűvöm a zongorát és a türelmemet is, amikor meg akarok neki tanítani egy kis négykezest, amelyet egy másik kislánnyal kellene előadnia meglepetésként az édesanyjának”.

Márai Sándor emlékezése szerint

zongorázni Heddy néni tanított, gyatra eredménnyel. Igaz, soha nem kérdezte tőlem senki, van-e kedvem zongorát tanulni. Kérdés nélkül is természetes volt, hogy jó házból való úri fiú zongorázni tanul, mert a zene hozzátartozott az »általános műveltséghez«, mert a zongora ott állott a szalonban, mert karácsonyra s a szülők születésnapjára zenedarabokat illett betanulni. Ezért jártam hetenként háromszor Heddy nénihez. Ez az idős hölgy a város polgári nemzedékeit tanította zongorázni. Ugyanazt a három-négy kottát, ugyanazokat a „csuklógyakorlatokat« és ujjgyakorlatokat tanította negyven éven át. Különös módszerével sikerült egészen korán, nyolc-tizedik évemben meggyűlöltetni velem a zenét.”

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

zenetanítás.jpg

A személyes beszámolók szerint a zongoraórák távolról sem mindenki számára jelentettek örömet

Zongoratudás mint társadalmi tőke

A zenélni tudás, illetve a zongora birtoklása a 19. század folyamán tehát egyrészt a középosztályhoz való tartozás egyik jelzőjévé vált, másrészt a magas színvonalú zongora- vagy énektudás „különlegességi értéket” biztosított tulajdonosának a társaságban. A személyes dokumentumok számtalan esetben említik nemtől, életkortól és társadalmi állástól függetlenül a zenei képzettséget, leggyakrabban a zongoratudást, mint olyan jellemzőt, amely jelentősen emelte az illető társadalmi presztízsét.

Rosty Ágnessel, Eötvös József báró feleségével kapcsolatban például több forrás is nagy elismeréssel említi a magas színvonalú zongorajátékot. Apponyi Albert emlékezéseiben nemcsak az emeli ki, hogy intellektuális partnere volt férjének, hanem azt is, hogy „nagyon szerette a zenét, szépen zongorázott”. Kánya Emília mintának is tekintette a Rosty-lányokat, Ágnest és két húgát, s a zongoratudásukkal is összefüggésbe hozta magas társadalmi presztízsüket és népszerűségüket: „A Rosty-ház volt akkor Pestnek a leghíresebb zenei aziluma. Leányai, a későbbi báró Eötvös Józsefné és Trefort Ágostonné kitűnően zongoráztak – oh, hogy igyekeztem a szép példákat utánozni!”

A soproni Schlachta Etelka naplójában vágyott, de szerény anyagi lehetőségei miatt elérhetetlen mintaként említette többször is a legidősebb Rosty-lányt. Míg a birtokos nemes család lányának „Pesten lakván alkalma volt a legelső mesterek által műveltetni”, neki, az anyagi süllyedéstől fenyegetett félárvának csak „84 lecke vala mind, mi zongorára tanított”. Etelka különös figyelme mögött titkos és egyoldalú rivalizálás is állt. A széplelkű soproni kisasszony évekig reménykedett benne, hogy a zenerajongó Augusz Antal (Liszt Ferenc közeli  barátja) viszonozza soha meg nem vallott vonzalmát, de a férfi a Rosty-lány iránt mutatott érdeklődést. A naplóíró tehát vetélytársként méregette: „én csak Ágnestől féltem, csak azt tartám veszedelmesnek”. Kisebbrendűségi érzésének fő forrásává azért is válhatott zenei képzettségük különbsége, mert neki éppen a zongora- és énektudása volt az egyetlen eszköze, amivel magára próbálta irányítani a férfi figyelmét találkozásaik alkalmával. Egy nyilvános hangversenyre készülve megvallja: „egész lelkemet függesztém e műre, hogy oly megrendítően játsszam azt, hogy Augusz egész belsejét fellázasszam vele”.

pianogirls1856.jpgZongorázó és éneklő hölgyek egy 1856-os angol divatlapban.

Kánya Emília leánykorának legszebb élményei a zenéléshez, illetve az annak révén elért társasági sikerekhez kötődtek. Vidéken, ismerősöknél nyaralva „túlságos elismeréssel találkoztam zenei tehetségeimmel, mert a többiek még nálamnál is kissé hátrább voltak. Elhalmoztak szeretettel, dicséretekkel, elvittek ismerősökhöz, rokonokhoz, mindenütt tárt karokkal fogadott lettem.”

A zenetanulás révén szerzett kulturális tőkét olykor a nyilvánosságban, többnyire valamilyen jótékony célú eseményen is lehetett kamatoztatni. A nők számára kivételszámba menő lehetőség volt ez, hogy megmutathassák magukat a nyilvános térben is. Az 1830-as évektől, a sajtónyilvánosság szélesedésével az is emelhette a műkedvelő muzsikus presztízsét, hogy a helyi vagy akár országos lapban a jótékonysági rendezvényről szóló tudósításban szerepelt a neve.

A magas színvonalú zene- és énektudás abban a korszakban is megőrizte  presztízsemelő szerepét, amikor a képzés már a középosztályi nevelés széles körben elterjedt részévé vált. „A jól zongorázó, hegedülő vagy éneklő egyének mindig a legszívesebben látott vendégek” – írta egy 1880-ban megjelent népszerű illemtankönyv.

Nákóné zongorázik VU1860.jpgVasárnapi Ujság, 1860.

A férjfogó zongora

A zongora- és énektudást mint a nők kulturális tőkéjét különösen magas árfolyamon jegyezték a házassági piacon. Egy olyan korban, ahol a nők csaknem teljesen ki voltak zárva az iskoláztatás és a munka világából, a zenei kiválóság egyike volt azon kevés "értéknövelő tényezőnek", amellyel valamelyest emelni tudták egyéni „árfolyamukat” az olyan kemény korlátokkal szemben, mint a rendi állás (nemesi vagy arisztokrata rang), a család presztízse vagy vagyoni helyzete.

Már a korai feminista irodalom leleplezte a zenetanulás ilyetén célját: „Az anya legfőbb büszkesége, ha látja, amint leánya a szalonban egy virtuóz darabot játszik a zongorán, ha mégoly lélektelenül is. Minden tanulás erre megy ki, és a végcél semmi egyéb, mint hogy a lánnyal így társasági tekintélyt szerezzenek – és azt pedig csak azért, hogy ezáltal gavallérokat, és ha lehet, férjet fogjanak neki.”

music_londons_0042.jpg

Hatvany Lajos családtörténeti regényének az 1850-es években játszódó jelenetében a jómódú bácskai zsidó kereskedő leányát mutatják be leendő apósának. Miután a hagyományos világrendet képviselő miskolci kereskedő megnyugtató válaszokat kapott a legfontosabb kérdésekre („Hogy főzni tud-e? Ért-e a házi munkához?”) a pesti intézetben tanult lányt apja a zongora elé parancsolta, mert „zenei hangokra változott formában akarja élvezni azon tőkéknek hasznát, melyeket valaha leány nevelésébe fektetett belé. A hajadon játékát általános tetszés fogadja. Hermann büszke a menyasszonyára, Salamon papa büszkén veri a mellét.”

 A nő zongoratudása azonban a férjhez menés után leértékelődött. Tiltottá vagy illetlenné ugyan nem vált, csak éppen fő funkcióját elvesztette: feleséggé válásával ugyanis a nő betöltötte élethivatásának első fokozatát, a figyelem ráirányítására nem volt többé szükség. Hatvany Lajos a női életút szakaszainak elbeszélésekor kiemeli, hogy hősnője, akinek a zongoratudását az esküvő előtt még olyan nagyra értékelték a férfiak, férjhez menetele óta „még a zongorajátékról is lemondott, először, mert Hermann nem vett neki zongorát”.

 Magányos időtöltésként, az otthont a férj számára kellemesebbé teendő, vagy a vendégségek alkalmával azért továbbra is használhatta a megszerzett tudást. Az illemtankönyvekből kiolvasható, hogy személyes presztízs biztosított a háziasszonynak, ha képes volt az üresen formális társasági élet legkellemetlenebb „balesetét”, a kínos csendet zenével és énekkel áthidalni.

 

 music_entertain_guests.jpg

Zongorázás mint álműveltség

Miközben a zenélni tudást a társaság általában díjazta, rendre megfogalmazódtak kételyek is annak valódi értékével szemben. „A zeneoktatás most bizonyos fokig divatcikk lett" – írta a Caecilia című német zenei folyóirat már 1844-ben. „Mivé is lennének úgynevezett elegáns társaságunk összejövetelei, ha a ház leánya nem lenne mindenütt kész elmaradhatatlan zongorajátékával kitölteni a társalgás minden zavaró szünetét?” – tette fel a költőinek szánt kérdést 1861-ben egy német zenetörténész.

A magyar nőnevelés egyik úttörője, Karacs Teréz 1845-ben ironikus zsánerképpel hívta fel a figyelmet a zenei nevelés túlértékelt voltára. A leánynevelő intézetből hazaérkezőt a társaság elismerése fogadja: „Milly nevelt, milly szépen beszél németül, franciául, milly könnyen táncol, milly mesterileg zongoráz!” A lány persze az elismeréstől megrészegülve „szüntelen németül, franciául beszélni, zongorázni akar”, s fogalma sincs róla, hogy csupán az „álműveltség aranyporával hintetett be”. A század közepén megjelent illemtankönyv az „igazi míveltséget” már az „értelemnek hasznos tudományokban való jártasságával” azonosította, s nem sokra becsülte a „kevés hasznú mesterségekben, például zenében szerzett ügyességet”.

 music_piano_parlor.jpg

(A témáról hosszabb tanulmányom jelent meg a Korall című társadalomtörténeti folyóirat 51. számában 2013-ban Kislány a zongoránál. A zene a középosztály magánéletében a 19. században címmel.)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

"A mondandókat hallani fogja" - A hírközlés 19. századi forradalma

A 19. század emberének egyik alapélménye - hozzánk hasonlóan - az idő "felgyorsulása" és a tér "zsugorodása" volt. Ez az érzés elsősorban a közlekedés és a hírközlés modernizálódásával, például a távíró és a telefon feltalálásával és elterjedés függött össze.

telefonáló.jpgTelefonáló hölgy 1890 körül

 A telegráf

A hírközlés modern technikája a vasúti közlekedés forradalmának oldalvizén indult el, de még annál is gyorsabban fejlődött. Az első elektromos távíróvonalak az 1830-es években épültek Angliában és Amerikában, de a gyakorlati alkalmazás igazán csak Morse 1844-ben bemutatott találmányának köszönhetően kezdődött meg. Magyarországon 1847 karácsonyának másnapján, Bécs és Pozsony között továbbították az első táviratot. 1850-ben már Pestet is összekötötték a birodalmi fővárossal.

GNR Telegraph 1852.jpg

Távíró az angliai Északi Vasút mellett, 1852. A távközlés vezetékei a 19. század közepétől tartoznak hozzá  az európai tájképhez. 

Eleinte csak hivatalos táviratokat továbbítottak a távírdák, de hamarosan megnyitották őket a magánforgalom előtt is. A távirat azonban továbbra is elsősorban az üzleti világhoz és az államigazgatáshoz kötődött. A privát szférában a távirat érkezése többnyire baljóslatú esemény volt: leginkább a rossz hírek, halálesetek, családi tragédiák hírhozójaként jelent meg.

Telegraph Street 1859.jpg

A londoni központi távirda gépterme távírókisasszonyokkal, 1859

A sajtó természetesen megjelenésétől intenzíven élt az új technikai eszközzel. A hírek áramlása korábban elképzelhetetlen sebességre gyorsult, s az olvasóközönségben hamar ki is alakult az igény, hogy távoli történésekről is azonnal tudomást szerezzen. A Vasárnapi Újság humoros írása 1859-ben, az osztrák – olasz-francia háború idején azt ajánlja a nézőhiányra panaszkodó színháznak, hirdesse ki: „a felvonás-közök alatt ujdonuj telegraphi sürgönyök fognak felolvastatni!!!” akkor majd lenne publikum”.

Távirat a háborúból.jpgViktor Mihajlovics Vasznyecov: Távirat a háborúból. A festmény 1878-ban, az orosz-török háború idején készült.


A kiegyezéskor a magyar kormány 8100 km hosszú vonalhálózatot vett át, 181 távirat-felvevő állomással. A következő években végrehajtott fejlesztések arra irányultak, hogy a vármegyék székhelyét bekapcsolják a forgalomba, illetve bővítsék a nemzetközi összeköttetéseket.

 

telegraf1.png

 

Morse "írógépe", amely a betűket egy óramű által hajtott papírszalagra írt pontokból és vonásokból állította össze

 

A távírdákban főleg Morse-gépeket alkalmaztak. Az adókészülékek billentyűjén leadott jeleket (minden betűnek hosszú és rövid jelek kombinációja felel meg) a vevőkészülék láthatóvá tette a benne egyenletesen haladó papírszalagon pont és vonás alakjában. Sokkal nagyobb adatátvitelre volt képes az ún. Hughes-gép, amely betűket nyomott a vevőkészülékbe helyezett papírra: ez lett a telexgép őse. Magyarországon 1867 óta alkalmazták az óránként 3600 szó átvitelére képes szerkezetet a legnagyobb forgalmú vonalakon. 1914-ben csaknem 3000 távíróhivatalban, s 2400 vasútállomáson lehetett táviratot feladni.

a_hughes-osztaly_a_budapesti_uj_tavirda-kozpontban.jpgA budapesti főposta (Petőfi Sándor utca) új gépterme 1907-ben

Ismerkedés a telefonnal

Bár a távközlés forradalmát a távíró megjelenése indította el, igazán a telefon szélesítette ki, mivel ezt minden különleges ismeret nélkül bárki tudta használni. Bell 1876-ban bemutatott találmányát szédületes gyorsasággal tökéletesítették, s szinte azonnal megkezdődött gyakorlati alkalmazása is. Puskás Tivadar ötlete nyomán már 1877-ben megépült Bostonban az első telefonközpont, amely az addig csak párosával összekötött telefonkészülékek helyett lehetővé tette, hogy az összes előfizető kapcsolatba léphessen egymással.

Az öreg kontinensen Anglia, Franciaország és Németország nagyvárosaiban 1879 folyamán kezdődött meg a hálózatok építése. Ebben az évben mutatta be Budapesten is az új technikai vívmányt Puskás Ferenc szabadságolt huszár főhadnagy, valamint Tivadar öccse mint a telefon technikai tökéletesítésében és elterjesztésében főszerepet játszó Edison-cég képviselője. A következő esztendőben engedélyt kapott az ipar- és kereskedelemügyi minisztertől, hogy Budapesten és az ország nagyobb városaiban telefonhálózatot létesítsen.

Telefon 1889.jpg

Telefon 1900.jpg

telefon 1912.jpg

Fali telefonok 1889-ből és 1900-ból, illetve az első magyar asztali telefon 1912-ből a
Postamúzeum gyűjteményében

1881-ben az újságok eldugott kis hírben tudatták, hogy "a telephon a fővárosban május első napja óta általános használatban van, s igen czélszerűnek bizonyul be. E jótékony találmány tökéletesítésével mind jobban foglalkoznak." Az első magyarországi telefontársaság mindössze ötven előfizetővel kezdte meg működését  Budapesten.

Puskásék vállalkozásának némi bizalmatlansággal is meg kellett küzdenie, hogy az első előfizetőket megnyerje. A háziurak akadályozták, hogy házaikra szereljék a vezetéktartó kapcsokat; volt, aki villámcsapástól, volt, aki a homlokzat elcsúfításától félt, és volt, aki egyszerűen csak pénzt szeretett volna csinálni a haladásból.

puskas_tivadar.jpg

Puskás Ferenc.jpgPuskás Tivadar (1844-1893) és Puskás Ferenc (1848-1884)

A nyilvános működést 1881. május 1-jén - mindössze négy évvel Amerika, két évvel London és Párizs után, Bécset pedig egy hónappal megelőzve - kezdte meg a hálózat mintegy 50 állomással. (Alig egy év múlva már 240 nevet tartalmazott az előfizetői névsor.) Az első központ a Fürdő (ma József Attila) utca 10-es számú házban működött, ahol 5 kezelőnővel kezdték meg a szolgáltatást. A második, úgynevezett belvárosi alközpontot a Lövész (ma Királyi Pál) utca 11-ben helyezték el, az első budai központot pedig a Pálffy téren létesítették.

A telefonhálózatnak és lelkének, a központnak a működését a Vasárnapi Ujság így magyarázta:

A központi telefoniroda azon egyének lakásával van összekötve, akik magokat előjegyeztették. Mindenki lakásában van egy telefon és egy villamos csengő. Ha valakivel beszélni akar, megnyomja csengőjét, s az a központi irodában jelt ád. »Mit kíván?« kérdi tőle azonnal telefon útján a hivatalnok. »Beszélni óhajtok Kovács Jánossal, aki Piros-Rózsa-utca 25-ik szám alatt lakik.« Az iroda hivatalnoka erre a beszélni kívánó fél telefonjának drótját összeköti Kovács János telefonjának drótjával. Az előbbi ismét csengő jelt ad, de az többé már nem a központi irodában hallható, hanem a Kovács János házában, ki visszacsenget annak jeléül, hogy figyel, s a mondandókat hallani fogja.

A beszélgetés végét szintén csengővel kellett jelezni a központnak, ezt azonban gyakran elfelejtették a telefonálók.

9986001.jpgA Szerecsen utcai telefonközpont kapcsolóterme 1906-ban. Klösz György felvétele

Növekvő hálózat, zsugorodó távolságok

Az 1888-ban elfogadott első magyar távközlési törvény kizárólagos állami joggá nyilvánította a távközlést. Ettől kezdve már csak az állam létesített újabb hálózatokat, sőt a meglévőket is megváltotta. A budapesti hálózat már 1887-ben állami tulajdonba került, igaz, még további tíz évig a Puskás-féle vállalat működtette bérlőként. Elősegítette a törvény a telefonhálózat fejlődését azáltal is, hogy az ingatlantulajdonosokat ellenszolgáltatás nélkül kötelezte a tartószerkezetek befogadására.

1890-ben kezdték el az összekötő távolsági (interurbán) vezetékhálózat kiépítését. Elsőként a Monarchia két fővárosát kötötték össze. Sorra bekapcsolták a hálózatba a vidéki nagyvárosokat: Győrt, Szegedet, Aradot, Temesvárt, Pozsonyt. 1897-ben átadták a Budapest-Berlin vonalat, amely a maga 900 km-es hosszával a leghosszabb volt az akkori Európában.

tetőtartók Fürdő utca.jpgA telefonvezetékek tetőtartója az első központnak helyet adó Fürdő (ma József Attila) utca 10-es számú házon 1906-ban. Klösz György fotója

A telefon gyors terjedését sokáig a drágasága is akadályozta. A helyi beszélgetésért ugyan nem kellett külön fizetni, de az évi 180 (az államosítás után 150) forintos előfizetési díjat csak a kifejezetten jómódúak engedhették meg maguknak. A legelső előfizetők többsége nem is a magánszemélyek, hanem a minisztériumok, bankok, biztosítók, újságok és szállodák közül került ki.

Másfél évtizeddel megjelenése után az egész országban még csak 8000 előfizető otthona és irodája volt bekapcsolva a telefonhálózatba, s ezeknek pontosan a fele volt budapesti. A négyezer fővárosi telefontulajdonost négy kisebb központ szolgálta ki. Ugyanakkor a tőkeszegény magánvállalat számára még ez a növekedés is túl gyorsnak bizonyult: nem volt képes korszerű, nagy központot építeni, amely kiküszöbölte volna a működés zavarait, nehézkességét. Az előfizetők főleg a sok téves kapcsolásra, a késedelmes bontásra és a zavaró áthallásokra panaszkodtak.

Miután az állam 1897-ben saját kezébe vette a fővárosi telefonhálózat üzemeltetését, felgyorsult a fejlődés. A kis központokat egyetlen nagy telefonközpont váltotta fel, amelyet 1904-ben adtak át a Nagymező utcában. A hatemeletes, kívül-belül reprezentatív kivitelű épületet a kor legmodernebb technikájával szerelték fel, amelyek részben a szolgáltatás magas színvonalát és biztonságát szolgálták, részben az ott dolgozók kellemes munkakörülményeit biztosították. Ugyanezekben az években kezdték föld alatti kábelekbe bújtatni a várost lassan hatalmas pókhálóvá változtató telefonvezetékeket. Erre kényszerítette a telefontársaságot a szintén ekkoriban kiépülő villamoshálózat felső vezetékeinek zavaró hatása is.

telefonkábel fektetés.jpgTelefonkábel-fektetés 1906-ban

A vonalak lassan kinyújtóztak a falvak felé is: egyrészt a városkörnyéki településeket bekapcsolták a városi hálózatba, másrészt a közigazgatás érdekeinek szolgálatában kiépítették a nagyobb községeket a szolgabírói székhellyel összekötő vonalakat. 1914-ben már mintegy 2000 telefonközpont kötött össze csaknem 90 ezer telefonkészüléket. A telefon azonban a világháborúig elsősorban munkaeszköz maradt: még 1910-ben is csak az állomások egyhatoda működött magánlakásban.

Noha a Teréz központot 10 ezer előfizető kiszolgálására rendezték be, azután pedig folyamatosan bővítették, már 1908-ban döntés született egy második nagyközpont építésére. A József központot azonban - főleg a közbejött háború miatt - csak 1917-ben helyezték üzembe.

Teréz telefonköpont2.jpgA Nagymező utcai Teréz telefonközpont központi kezelőterme 1906-ban

Számos újítás is jelezte a szolgáltatás fejlődését. 1901-től a hívónak már a hívott számát kellett mondania (addig az előfizetők neve alapján kapcsoltak a központos kisasszonyok). 1907-ig az előfizetőnél volt elhelyezve az áramforrás, ekkortól kezdtek áttérni a központban elhelyezett közös telepre. A kisebb központokban már a háború előtt megjelentek az automata kapcsolóberendezések, de a nagy budapesti központokban csak az 1920-as években próbálták ki ezeket. A távközlés újdonságainak figyelemmel kísérése és kipróbálása, a készülékek bevizsgálása céljából a posta már 1892-ben kísérleti állomást szervezett.

Budapest hírszolgálati különlegessége volt a telefonhírmondó, amelyet Puskás Tivadar 1893-ban indított be. Az általa szabadalmaztatott kapcsolási módozattal egy központból telefonon közvetítették a bemondók által felolvasott híreket, a pontos időt, sőt hangversenyeket is az előfizetőknek.

telefn kezelőnő.jpgEgyenruhás kezelőnő felszereléssel a Teréz Központból, 1906.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Úrilánynak nem illik kenyeret keresni" - Dolgozó nők a boldog békeidőkben

Hogy a nők túlnyomó többsége ugyanúgy dolgozik a család létfenntartásáért, mint a férfiak, minden korban magától értetődőnek számított. A hagyományos európai társadalomban szükség volt munkájukra a családi keretekben zajló gazdasági tevékenységben  (parasztgazdaságban, céhes műhelyben, boltban stb.), a nincstelen rétegek leányai közül pedig sokan idegen háztartásokban szolgáltak.

szövőnő.jpgSzövőnők egy amerikai üzemben, 1908

Tovább

"Nemzetünk bötsös Ünnepét ditsőíteni" - Szent István napja a 19. században

Szent István nap millennium.jpg

Szent István napi körmenet a Millenium évében - képeslapon

A katolikus egyház szentjének ünnepe

A rendi Magyarországnak Szent István napja volt az egyetlen állandó - tehát az aktuális uralkodó évfordulóitól független - állami ünnepe. Megünneplésének középkori gyökerei vannak. Már I. László elrendelte 1090Mária Terézia.jpg-ben, hogy “Szent István napja mint szent ünnep megtartasson", és rögzítette az augusztus 20-i dátumot is. (Ezt a napot egyébként az államalapító 1083-as szentté avatásakor VII. Gergely pápa jelölte ki.) Az eredetileg tisztán vallási ünnepnek világi tartalmat is adott, illetve jelentőségét emelte, hogy a középkori királyok az augusztus 20. körüli időszakban tartották Székesfehérvárott a törvénynapokat, amikor személyesen meg lehetett előttük jelenni.

A török hódoltság alatt és után a nagyszombati Szent István szeminárium (papnevelde) lett a névadó kultuszának első számú ápolója, de a katolikus templomokban általában megemlékeztek a jeles napról. A helyi keretekben tartott vallási ünnepnek Mária Terézia adott új dimenziót 1771-ben: ekkor szerezte vissza a Szent Jobbot Raguzából, s Budán helyezte el azt, nagyszabású ünnepség keretében.

Az ereklyét az ekkortájt befejezett királyi palota északi szárnyában kialakított Szent Zsigmond kápolnában őrizték. (A kápolna a mai, a Nemzeti Galériához tartozó C épület udvarán állt a II. világháború utáni felújításig, bejárata az Oroszlános kapu mellett nyílt a nagy udvarról. 1790-től a 20. század elejéig az emeletén kialakított "koronaőrző kamrában" őrizték a koronát és a hozzá tartozó kellékeket is.)  Őrzésével a budai prépostot bízta meg, s számára egy elipszis alakú külön kis épületet - Szent István vagy Szent Jobb kápolna - csatoltak a Szent Zsigmond kápolnához.

Kapolna_Buda_varpalota.jpgA Zsigmond-kápolna belseje. Vasárnapi Ujság, 1903

Szent jobb kápolna.jpgJoseph Hillebrandt: A Szent Jobb-kápolna metszeti rajza, 1778 körül

Szent István napja éppen a Szent Jobb hazatérésének évében, 1771-ben szűnt meg egyetemes egyházi ünnep lenni, ugyanis XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát. A királynő viszont elrendelte “az apostoli királyság általános védőszentjének” megünneplését, a katolikusokat eltiltotta erre a napra a munkától és kötelezte a misén való részvételre.

Szent jobb.jpgA Szent Jobb, Szent István király kézereklyéje

A hivatalos ünnep koreográfiája

1771-től a Szent Jobbot őrző, fokozatosan újra kormányzati székhellyé váló Buda lett Szent István kultuszának központi helye. Ennek fénypontja a minden év augusztus 20-án, a Zsigmond kápolna és a Nagyboldogasszony-templom között megtartott nagy körmenet volt.

Buda felszabadulási ünnepe

Az 1686-os felszabadulás évfordulóját már a következő esztendőtől kezdve megünnepelték a budaiak. Az első évtizedek emlékünnepei részben még az „emlékezetközösség” öntevékeny aktusai voltak: a város lakói az emlékezet folyamatossága érdekében évről évre mintegy újraélték, újramesélték a sorsfordító eseményt. Igaz, császári rendelet kötelezte is őket a megemlékezésre, a katonaság részvétele pedig jelenvalóvá is tette az államhatalmat.

A ceremónia a 18. században teljesen egyházi jellegű volt, a körmenet koreográfiája adott állandó keretet neki. A céhek és a katonaság egységei hordozták körbe a szentségeket és a hadijelvényeket, katonai jellegű zene, valamint ágyúdörgés kíséretében. Az útvonal kiemelt pontjain – templomudvarban, temetőben, az ostrom döntő mozzanatainak helyszínein – német, magyar és szerb nyelvű szónoklatok elevenítették fel a történetet, illetve az elesettek emlékét.

Szeptember 2. munkaszüneti nap volt Budán, de az ünnepi esemény vonzereje évről évre nőtt a környező települések lakói körében is. Különös fénnyel ünnepelték az ötvenedik évfordulót 1736-ban. Az évtizedek folyamán azonban az ünnep a városi polgári közösség többé-kevésbé saját emlékező aktusából mindinkább a politikai elit hatalmi reprezentációjává lényegült át, amely a népre inkább csak a nézőközönség szerepében tartott igényt. A szeptember 2-i körmenetet az 1770-es években a Raguzából visszaszerzett Szent Jobb augusztus 20-i ünnepe végleg kiszorította.

A 19. század elejéig ez inkább csak Pest és Buda ünnepe volt - ez váltotta fel a korábbi legnagyobb városi ünnepet, a szeptember 2-i, Buda 1686-os török alóli felszabadulásának emlékére tartott körmenetet -, de 1818-tól az állami ünnep rangjára emelkedett. (A "megszabadított Buda" ünnepéről lásd a keretes szöveget.) Ebben az évben a Helytartótanács pontosan szabályozta az ünnep rendjét:

Kisasszony havának 20. napján, úgymint Szent István királyunk ditső ünnepén, eme országunk fő Varassában pompás és örök emlékezetű Maria Theresia királynénk intézete szerint való Ájtatosság, ugyanazon első Apostoli Királyunk mindeddig éppen maradott szent jobb Kezének tiszteletére rendelt Processioval együtt tartassék

- kezdődött a rendelet. A továbbiakban részletesen meghatározta az ünnep menetét, s az eddig inkább vallási jellegű alkalomnak világi-politikai tartalmat is adott azáltal, hogy elrendelte a világi hatóságok teljes díszben való részvételét.

Budai várpalota.jpgA budai várpalota a 18. században - Mansfeld metszete
A Zsigmond kápolna a baloldali négyszög udvarán állt.

Az esemény augusztus 19-én délután öt órakor a Szent Zsigmond templomában tartott “pompás vesperával” kezdődött, hét és nyolc óra között pedig a két város összes templomának öreg harangja hirdette “a jövő nap dütső ünneplését". 20-án hajnalban négy és öt között ismét egy órás harangozás hívta a testvérvárosok lakóit az öt órakor kezdődő misékre. Ezeken a pesti gimnázium és az egyetem diákjai és a céhek már testületileg jelentek meg, hogy utána együtt vonuljanak Budára. A zászlaik alatt érkező testületek fél hétkor a Szent György téren egyesültek a budai céhek és a tanulóifjúság csapataival, s itt rendeződtek a processzió rendjébe. A céhek a Dísz téren, a főstrázsaház előtt, a tanulóifjúság a fegyvertárnál (a Sándor-palotától délre), az egyháziak pedig a prépost palotája előtt várták az indulást.

Fegyvertár Buda.jpgJohann Vinzenz Reim: A budai fegyvertár

Hét órakor a Zsigmond kápolnában összegyűlt előkelőségek “felemelvén a Szent Kezet”, a két város összes harangjának zúgása közepette elindultak az Urak utcáján a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomba. A körmenetet Pest és Buda céhei vezették, saját zászlóik alatt. Őket a gimnáziumok és az egyetem tanulóifjúsága követte, majd a szerzetesrendek és a plébánosok vonultak. Mögöttük haladt a két város külső tanácsa (képviselő testülete) és tisztikara, a pesti tanács, a megye magisztrátusa, a felső bíróságok, a Helytartótanács és a Királyi Kamara tisztviselői. Papnövendékektől és más egyháziaktól körülvéve vonult a budai prépost, a Szent Jobb őrzője. Magát az ereklyét hat diakónus vitte, mellettük nyolc egyetemi diák haladt égő fáklyával a kézben. Őket kívülről Buda tanácsnokai, illetve a polgárőrség tisztjei kísérték, utóbbiak kivont karddal.

A Szent Jobb mögött gyalogolt a rendi Magyarország elitje: teljes egyházi díszbe öltözött főpapok a hercegprímás vezetésével, tábornokok, a kormányszékek tanácsosai, a királyi kamarások és más országos méltóságok a nádorral az élükön. Az eddig kizárólag férfiakból álló menetben itt tűntek fel az első nők: a “nemes és nevezetesebb asszonyságok", azaz az előkelőségek feleségei. A hivatalos résztvevők sorát egy csapat katonaság zárta le, s mögéjük sorolhattak be a két város egyszerű lakói és az idegenek “tisztességes rendben”. Az egyházi énekek jobb hangzását a dobokkal és trombitákkal kivonuló városi zenekarok, valamint a templomi kórusok biztosították.

A templomba természetesen csak az előkelőbb résztvevők mehettek be a céhpolgárság sorfala között. Ők bent magyar nyelvű, a jórészt németül beszélő budai és pesti polgárság pedig kint német prédikációt hallgathatott. A beszédek és a mise után ugyanebben a rendben kísérték vissza az ereklyét őrzőhelyére, ahol délben a Te Deum eléneklésével ért véget a körmenet. Ezt a felsorakozott katonaság és polgárőrség hármas sortüze, a bástyákon pedig ágyúdurrogás tudatta a "Nemzetünk bötsös Ünnepét ditsőíteni" megjelent néppel. A tömeg ezután megtekinthette a kápolnában este hétig köztiszteletre kitett Szent Jobbot.

Schwindt St StephansprozessionFSZEKA.jpgA Szent István napi körmenet a Szentháromság téren. Carl Schwindt, 1839

Népünnepély a reformkorban

A “város fogadott ájtatosságából országos innepre" emelt körmenet minden hatósági kényszer nélkül is vonzotta a pest-budaiakat, de azért 1831-ben és 1842-ben újabb rendeletekkel is előírták az ünnep és a munkaszünet megtartását minden vallásfelekezet számára. A reformkori újságok minden évben részletesen beszámoltak a “minden jó lelkű Magyart buzgó hevülésre gerjesztő" esemény lefolyásáról. A városok lakosságával együtt növekedett a résztvevők tömege is: A Honművész című lap 1834-es tudósítása szerint a hajóhídon át Budára tartó menet eleje már a Várban járt, amikor a vége még el sem indult a belvárosi plébániatemplomtól. A hűvös idő ellenére zsúfolásig megtelt a Vár, amelynek csendes utcái szinte csak ezen a napon népesülnek be.

Petrich kivilágítás.jpg Buda és Pest ünnepi kivilágítása 1814-ben, a bécsi kongresszusról ide látogató uralkodók tiszteletére.
Petrich András festménye

A hivatalos ceremónia befejeztével az ünnep népünnepély jelleget öltött. A korzózókat katonazenekar szórakoztatta, este pedig egy-egy nevezetes helyszín – a régi Vigadó vagy a Horváth-kert – illuminációja (díszkivilágítása) emelte ki a nap jelentőségét. 1834-ben pl. a Horváth-kert bérlője Attilát, Szent Istvánt és a vezéreket ábrázoló, kivilágított átlátszó festményekkel, valamint magyar és német feliratokkal (“Éljen a nemzet, éljen a haza, mindig virulva magosabb dicsőségre!", “Éljen a magyar vígan és dicsőn, ragyogva szép híre, mint a nap az égtetőn!") csalogatta kertvendéglőjébe a közönséget.

A sajtó természetéhez persze már a reformkorban is hozzátartozott a fanyalgás: a Honművészt tudósító Garay János szerint a festmények némelyike a paródia színvonalán állt. A következő évben ismét azt írták a Horváth-kerti “nemzeti népünnepről", hogy a nagy ígéretek ellenére szegényes kivilágítás (tavalyi képekkel és feliratokkal), valamint gyenge tűzijáték fogadta azt az 1500 látogatót, aki leszurkolta az 1 váltóforintos belépődíjat (egy napszámos napibérét).

(A nyilvános, utcai politikai jellegű demonstrációkról bővebben: "Én bálványunkkal szemközt álltam" - Fáklyásmenet és macskazene a reformkorban)

 VásárVU1859.jpgVásári vigadalom. Vasárnapi Ujság, 1859

Az ünnep világiasodása

Az 1848-at követő önkényuralom éveiben sokkal szerényebben emlékeztek meg az államalapítóról. 1860-ban viszont a nemzeti ünnep a politikai tiltakozás kiemelkedő eseményévé lényegült át. A kiegyezés után, 1878-ban kultuszminiszteri rendelet is megerősítette augusztus 20. nemzeti ünnep jellegét, országosan előírva a kötelező istentiszteletet a nem katolikus templomokban is, “ahol a lakosság vagy a hatóság kívánja”.

Mivel a rendeletet a nemzetiségi vidékeken nagy felzúdulás fogadta, Trefort Ágoston visszavonta azt, s helyette törvényi szabályozást ígért. Erre azonban csak annyiban került sor, hogy 1891-ben az ipari munkások vasárnapi munkaszünetét biztosító törvény kimondta a Szent István nap munkaszünet-voltát. Ezzel azonban a parlament csak a hivatalos pecsétet nyomta rá az amúgy is országszerte érvényes jogszokásra.

1895-ben belügyminiszteri rendelet írta elő azt is, hogy ezen a napon a “középületekre címeres nemzeti zászló tűzendő ki”. A hivatalos jelleg megerősítése ellenére azonban (vagy éppen ezért?) a századforduló táján az ünnep elhalványulóban volt. Az 1920-as évek “újbarokk” társadalmi közegében emelkedett fel újra augusztus 20. ünneplésének jelentősége Budapesten. Az egykor tisztán vallási ünnep profanizálódásának újabb állomását jelezte, hogy ekkoriban felbukkant már az idegenforgalmi vonzerő szempontja is.

Serédy Jusztinián 1941.jpgSerédy Jusztinián hercegprímás az 1941-es Szent István napi körmenetben

A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-ikán már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezerenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal. A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katolikus legény-egyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plebánusok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőr-drabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acél sisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok, stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katolikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai. Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, a hol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratorium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, a hol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-iki ünnepnapi munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni.

Jókai Mór: Budapesti élet. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 

Szent István nap 1910.jpgSzent István-napi körmenet a Várban, 1910

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Egyébiránt Pesten semmi újság nem történik" - Kis színesek a reformkorból

A történelmi köztudat Kossuth Lajos 1841-től megjelenő Pesti Hírlapjához köti a modern magyar nyelvű sajtó születését. Szellemi rugalmassága, nyelvezete, műfajai révén a PH valóban mérföldkő a sajtótörténetben, de nem a semmiből pattant elő. Legfontosabb előfutárának a mintegy évtizeddel idősebb Jelenkort tekinthetjük. Az elődeihez képest friss szellemű pesti újságot Helmeczy Mihály szerkesztette, hetente kétszer jelent meg (magyar nyelvű hírlap csak a1848. január 2-től jelent meg naponta), s négyezer előfizetőjével az 1830-as évek legsikeresebb újságja lett. A lap - amely a negyvenes években Széchenyi szócsövének számított - Budapesti Napló című rovatában a főváros mindennapi életének gazdag forrásanyagát őrizte meg.

jelenprev_05.jpg

 

 

 

Nagy Ignác.jpg

 

A túlnyomórészt Nagy Ignác  - a reformkor termékeny és olvasott írója - által írt rovatot böngészve gyakran fogja el a mai olvasót a "nincs új a nap alatt" érzése. Azokat a pestieket, akik hat-hét nemzedékkel előttünk népesítették be a város utcáit, nagyrészt ugyanazok a hírek érdekelték, mint a maiakat: a közlekedés, a közbiztonság, az utak állapota, az árak alakulása, a szórakozási alkalmak és persze a bulvárszenzációk: a rémes - vagy éppen tragikomikus - bűnügyekről és balesetekről szóló tudósítások. Az alábbiakban a forradalom előtti másfél évtizedből állítottunk össze válogatást az első "Budapest melléklet" híreiből.

 

Nagy Ignác

 

A közlekedés mizériái

A pest-budai közlekedés neuralgikus pontja a Lánchíd felépültéig a dunai átkelés volt. Ősztől tavaszig szinte állandó rovatot kaptak az átkelés hírei.

Dunánk néhány nap óta erősen zajlik, a közlekedés igen bajos. - Hajóhidunk kiszedetése után csolnakok s goromba révészek durvaságának adatott át majd minden átköltöző. Csak szemtanú győződhetik meg a be- s kiszállás rendetlenségéről, miközben gyakran két-három csolnakon is kénytelenek ugrándozni keresztül az átmenni szándéklók, kellő felügyelet hijánya miatt. (1842. január 15.)

 

Hír szerint most egy-két födött naszádot szándék készíttetni azok számára, kik inkább készek valamit fizetni, mint a nyílt s nem igen tiszta ladikokban ruháikon kárt okozni. Ez intézkedés, ha csakugyan valósulna, különösen a hölgyekre nézve fogna igen hasznos és kellemes lenni, mert azok főleg esős időben alig vagy éppen nem juthatnak egyik városbul a másikba, ha csak egészségüket s ruhájokat egészen kockáztatni nem akarják. (1838. december 8.)

 

Hajóhid_Pesti_hídfője.jpg

Tökéletes megoldást azonban csak az időjárástól lehetett remélni.

Dunánk jégpáncélját annyira megacélozá a folytonos erős hideg, hogy ha göröngyei elegyenlíttetnek, nemcsak emberek, hanem barmok is járhatnak bizton teherrel minden veszély nélkül rajta. E szabad közlekedés igen megélénkítendi a két fővárost; három helyen járnak a Dunán, s mind a három helyen oly sűrűn hullámzanak egymás mellett az emberek, hogy a kitérés és kisiklás teljes mértékben elfoglalja mindenki figyelmét; pedig igen számos ember irtózik a jégen, főképp a hoporcsos jégen járástól s inkább hon marad. (1838. január 13.)

Duna jegén VU1864_1.png

A tavasz csalhatatlan jele a híd megnyitása:

Hajóhidunk hála az égnek mart. 14ke óta bent van, s így a télszaki két város újra testvéri kezet nyújthat egymásnak. A révészek gorombaságától ily formán néhány hónapra fölmentettünk, s reméljük, hogy a nemes városi hatóság arról is gondoskodni fog, nehogy a vámszedők a révészek nótáján táncoljanak. (1842. március 22. )

Persze a szárazföldön sem csupa élvezet a közlekedés, különösen éjjel. Miután a tudósító beszámol a Bécsben bevezetett kitűnő utcai lámpákról, felsóhajt:

Vajha Buda-Pest is, országunk testvér fővárosi, hasonlóval dicsekedhetnének, de fájdalom, itt is még csak a Váczi utczának s néhány háznak juta illyes jobb készületű lámpa; a többiben, kivált tavasz felé a havak olvadásakor csak az igen jó szemű járkál bátran, a többi minden lépten félhet, hogy kátyúba, sárhalmazba, jégtorlatba vagy buczkába botlik, esik vagy csuszamodik. (1832. február 15.)

Váci utca.jpg

Az örökké romló  közbiztonság

A rendőrségre és a közbiztonságra panaszkodni örökzöld téma a fővárosban:

A rendőrség fővárosunkban a sokszoros figyelmeztetés daczára is folyvást a régi rendetlenségben van. Budán két tisztviselő hitvese a színházból haza menvén, néhány nemcsak ittas, hanem tökéletesen részeg rendőr, vagyis városhajdú által megtámadtatott, kik minden hosszas bevezetés nélkül csak amúgy rövid úton a városházhoz akarák őket terelni, mert mint mondák, »éjjel nem szabad az utcákon csavarogni«. Szóváltás közben egy úr érkezett oda, s dorgálni kezdé az éji vitézeket, de ezek őt is jól leszidták, s csak több úrnak közbenjötte mentheté meg a hölgyeket. E rakoncátlanságért, úgy halljuk, semmi büntetés nem érte a városhajdúkat, mert hiszen részegek voltak, s annál fogva nem tudták, mit csinálnak, egyébiránt pedig részeg ember előtt a szénás szekér is ki szokott térni.

A rendőrség Pesten sem állt a helyzet magaslatán:

A nagyhíd [ma: Deák Ferenc] utca sarkán egy huszár altiszt egy zsidó legényt jól elvert, azután quasi re bene gesta [mint aki jól végezte dolgát] egy bolton át tova illant, a megveretett zsidólegény pedig - becsukatott! Ezt több száz ember látta, s csak kicsinyen múlt, hogy az ingerült közönség azonnal személyesen meg nem bosszulta e botrányt. (1842).

Piaci lopás_1.jpg

Bulvárhírek egy boulevard-ok nélküli kisvárosban

Egy színesen szerkesztett lapból nem hiányozhattak a bűnügyekről és a balesetekről szóló tudósítások.

Néhány nap előtt azon emberek közül, kik a vízveszély óta a lóiskola épületében tartózkodnak, [a nagy pesti árvíz károsultjai] egy némber egy városi hajdút, rövid civakodás után, fazékkal úgy főbe sújta, hogy a szerencsétlen férfi azonnal holtan rogyott lábaihoz.

Az árvíz még mindig nem szűnik meg áldozatait szedni. F. hó 21kén a kecskeméti utczában Csekonics-házban a megrongált pinczefal javítására egy kőmíves hívatván, ez miután a bolthajtást megvizsgálta, azt igen várható beomlása miatt annyira veszélyesnek találta, hogy nem bátorkodván személyesen a dologhoz fogni, maga helyett három inasgyereket küldene le a kívánt támaszfalat fölrakni. A szegény gyermekek csakugyan alig kezdtek a munkához, midőn a boltív iszonyú zuhanással rájok szakadt, s közülük kettőt mindjárt agyon ütött, egyet pedig lábszárában tetemesen összezúzott; a kőműves fogva van a városháznál. (1838. szeptember 26.)

A közlekedési baleset sem a motorizált kor "találmánya".

Hétfőn d.u. a király utczában egy kis gyermek lőn a sebesen robogó kocsi áldozatja. Budapesten már nem is szokás egyebütt, csak a járdán hajtatni, hiszen ha egy-két pórgyermeket eltapostatunk, még szerencse, mert ki tudja, mire nőtt volna fel, s a bánatos szüle könyűjit az idő majd felszárítja

- ironizál keserűen a szerkesztő. (1842. április 9.)

Száguldó kocsis.png

A múlt számunkban említett hideg szélvész, mint előre gyanítani lehete, csakugyan nem maradt nagyobb szerencsétlenség nélkül. Este későn két molnárlegény a malombul [a Dunán lehorgonyzott hajómalmok egyikéből] a városba akart evezni, de a szörnyen dühöngő szél zátonyra sodrá csolnakjokat, hol, könynyen lévén öltözködve, nem állhaták ki térdig vízben állva a dermesztő hideget, hanem mély álomba merevültek. Másnap érkezett ugyan segély, de fájdalom! már későn: az egyik legény halva volt, a másik pedig kórházba vitetvén, mutatott ugyan némi életjelenségeket, de fölgyógyulásához, mint mondják, nem igen nagy remény mutatkozik. (1838. december 1.)

Magyarosodás a hétköznapokban

A nemzeti ébredés korában megkülönböztetett figyelemmel kísérték az erősen német jellegű főváros magyarosodását. 

Ismeretes, hogy nemes Pest városa közintézeteiben egy idő óta sokat tett nemzeti nyelvünk terjesztésére nézve, hogy p. o. a nemes városi Tanács már magyarul viszi jegyzőkönyvét, hogy őrtornyáról magyar köszöntés hallik le, s katonái válts-felt, s az éji őrök is oda-által magyarul kiáltoznak, hogy a híd haszonbérlője, Algyesti Tüköry József úr magyar felírásokkal díszesíté a hajók tatjait, hogy sz[abad] k[irályi] Buda városa is magyarul címezé és íratá fel a várbéli útczák neveit már. Pestnek magyar lakosa vagy vendége örömmel látja, mint szaporodik napról napra a honi nyelven megjelenő hirdetvények s köziratok száma, s mint tünedeznek egymás után a boltok felett honi czímzetek elő.

Különösen két cégtábla nyerte el a szerkesztő tetszését: "Tomala Ferdinánd mív- földleírás és hangtára" (azaz kép-, térkép- és zeneműboltja), illetve Ofenheimer Sándor posztóboltja felett a "Ki mer az nyer" felirat, amely egy sorsjegyjátékot reklámozott.

Ráth_Mór_könyvesboltja_Budapesten.jpg

Végül még egy mai párhuzam: jó tollú újságíró 1847-ben sem jött zavarba, mivel töltse meg rovatát hírszegény időszakban.

Egyébiránt Pesten semmi újság nem történik. Minden ember folytatja régi mesterségét: az adósok fütyölnek, a hitelezők táncolnak, az újságírók egymást cibálják, az írók írnak, a közönség pedig nem olvas, az énekesnők betegek, a drámai színészek gyöngék - ahol sár van, ott nincs por, a szerkesztők gyalog járnak, a kiadók üveges hintóban , a tolvajok pedig mind a mai napig lopnak - oly régi dolgok, hogy még!

Újságolvasó.jpgÚjságolvasó pesti polgár Weber Henrik festményén

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A ház Gyönyör lakja!"- Fürdők a reformkori Pesten

"Már a rómaiak is..." - a budapesti fürdőkről szóló írásoknak általában ezzel a mondattal illik kezdődnie. Az évezredeken átívelő fürdőtörténelem azonban többnyire a természetes melegvíz-forrásokban gazdag budai oldalra korlátozódik. Noha a jobb part ebből a szempontból vitathatatlanul gazdagabb múlttal bír, azért a pestiek fürödtek azelőtt is, mielőtt Zsigmondy Vilmos fúrásainak köszönhetően ők is termálvízhez jutottak a Városligetben.

Kéznél volt mindenekelőtt a Duna, amelynek vizében - bármilyen nehéz ezt ma elképzelnünk - még az 1930-as években is nyugodtan lehetett a belvárosi szakaszon úszni, fürödni. A gerendákból kialakított dunai uszodák és a folyóba lógatott fakosarakból álló Duna-fürdők történetét azonban ezúttal mellőzöm, miként a török fürdőkultúra említését is, és rögvest az első "modern" pesti fürdőintézetekbe invitálom az olvasót.

Duna Ferdő Pfeffer házában, ez mind az külső tekintetére, mind a belső alkotására nézve első helyet érdemel. Rombach Vas Ferdője az Város Erdejének bal oldalán állíttatott fel 1806-ik esztendőben, és leginkább az szabad levegőt, és zöldséget kedvellők által látogattatik. Gamperl Vas Ferdője, ezen ferdő vagyon az Therézia Városban az nyári utzában 215-ik szám alatt, az ferdésre szolgáló víz az Pesti Orvosi Kar által hivatalosan megvizsgáltattván, erősttőnek találtatott, mellyet sok betegeskedők már haszonnal tapasztalták. Az épület belső alkotása díszes, a' szolgálat pedig pontos, és helyes. Meszetits Ferdője az Szerecsen utzában, ezen Ferdőben leginkább Sidók járnak. B. Orczy Házában az Király utzában az idén építődtek Ferdők, mellyekbe az víz egy most készítendő Arteziai kútból fog eredni. Természeti Duna Ferdők 1829-íkben állítattak fel, mellyeket csak az leghevesebb nyári napokban látogatják meg az egészséges emberek.

Patachich József: Szabad királyi Pest városnak leírása. Pest, 1831.

Dunai uszoda.jpgDunai uszoda az 1830-as években

Rumbach Sebestyén fürdője a Városerdőcskénél

A tisztálkodás, szórakozás és gyógyítás hármas célját szolgáló pesti városi fürdők közül a 19. században 1806-ban nyílt meg az első. A Városliget délnyugati sarkánál, a mai Podmaniczky utca-Munkácsy Mihály utca sarkán állt egykori fürdő telkét Rumbach Sebestyén orvos 1800-ban vette meg. A város a jobbára még csak tervekben létező "Városerdőcske" melletti sivár, homokos területet azzal a kikötéssel árulta, hogy a vevőknek azt művelésbe kell fogni. A jómódú orvos - aki magánpraxisa mellett Pest város tisztiorvosaként is szolgált, sőt a katonai kórházban ingyen gyógyított, amiért 1805-ben nemességet kapott - szőlővel akarta betelepíteni a maga 4-5 holdját. Ám kútásás közben magas vastartalmú vízre bukkantak, és a vállalkozó hajlamú polgár szőlőskert helyett inkább fürdőházat épített.

A díszes épületben az egykorú leírások szerint a 18 fürdőszoba mellett lakószobákat és vendéglőt is berendezett a tulajdonos, hogy a város akkori határaitól egy-két kilométerre, kellemes, falusias kertek között a fürdőélet minden kellékét megtalálja a vendég. A fürdőt reaumatikus és idegrendszeri panaszok ellen használták; vize, amit egy 19 méter mély kútból nyertek, frissen merítve kissé sárgás színű, a nyelvet "összehúzó", de nem kellemetlen ízű, azonban a levegőn zavaros lesz és sárga üledéket ad - jellemezte Feldmann 1844-ben megjelent német nyelvű útikönyve az intézményt.

A fürdő hosszú ideig működött ugyan, de igazán nagy sikert nem hozott. Az egykorú városleírások szerint a rövid látogatáshoz messze feküdt a várostól, a hosszabb tartózkodáshoz viszont nem voltak elég kényelmesen berendezve a szobák. Felpanaszolták a drágaságát is: egy fürdés 1821-ben több mint tízszeresébe került, mint a budai hévízfürdők közös medencéjében.

Rumbach Sebestyén fürdője a század második felében, a Podmaniczky utca kiépítésekor nyomtalanul eltűnt, ám a jótékonyságáért köztiszteletben álló doktor emlékét máig őrzi a Teréz- (ma Erzsébet-) városban annak az utcának a neve, amelyben lakóháza állt.

Hadik-Barkóczy palota.jpgRumbach Sebestyén egykori lakóháza. A főhomlokzat az Országútra (ma Károly körút) nézett.

"A Gyönyör lakja" - a Diana fürdő

Pest másodikként megnyílt, híresebb fürdője a Duna-parton, a Rakpiac (ma Széchenyi tér) "szegletén" létesült, a mai Belügyminisztérium épülete helyén. Ezen a telken a 19. század elején még a Sóhivatal épülete és raktárai álltak. (A Sóhivatal nem valami panasziroda volt, mint a mai szólás sejteti. A só az 1848 előtti Magyarországon az egyetlen "jövedéki termék", árusítása állami monopólium, az árába beépített fogyasztási adó pedig a fő állami bevétel volt.)

Miután a hivatalt áthelyezték, a város kiépülő új központjában, a Lipótvárosban fekvő telkek egyikét Pfeffer Ignác kereskedő vásárolta meg. 1822 tavaszán kapta meg az építési engedélyt kétemeletes lakóház és fürdő építésére. Az épület terveit Hild Józseffel készíttette el. A földszinten elhelyezett fürdő ablakai nem a térre, hanem az onnan nyíló utcára néztek, amelyet hamarosan Fürdő utcaként kezdtek emlegetni a pestiek. (Száz év múlva keresztelték át Tisza István nevére, 1945 óta pedig József Attila utcaként ismerjük.)

A fürdőszárnyban 18 fürdőszobát és egy nagy csarnokot alakítottak ki. Az utóbbi a fürdőélethez szorosan hozzátartozó szórakozás szolgálatában állt: előadások és koncertek rendezésére szánták. A fürdővizet egyenesen a Dunából nyerték egy vízemelő szerkezet segítségével, és az került felmelegítve a rézből, illetve fából készült kádakba; Pfeffer fürdőjét eleinte egyszerűen Duna-fürdőnek nevezték.

Így említi Kazinczy Ferenc is 1828-as pesti látogatásáról írt beszámolójában. A "Dunaferdőnek nevezett" háznál "kocsisom szinte kényszeríte, hogy itt szálljak ki s nézzem körül magamat az udvarban. Csudámat fogom ott látni!" - biztatta az írót a büszke lokálpatrióta idegenvezető-fiákeres. A vidéki látogató nem csalatkozott: megcsodálta a közös "mulatozásra" szolgáló, egyik oldaláról nyitott "nyáriszobát" (valószínűleg az említett nagy csarnokot) és az udvar közepén elhelyezett, virágágyasokkal körülvett szökőkutat. "A ház Gyönyör lakja!" - kiáltott fel elragadtatottan az öreg széphalmi mester. Itt bérelt ekkoriban lakást Széchenyi István gróf is, akinek egyik első pesti alkotása, a Nemzeti Casino a Kereskedelmi Testület szomszédos (a mai Atrium Hyatt szálloda helyén állt) székházában működött.

Diana-fürdő épülete.jpg

A fürdőt az 1830-as évek második felétől már Diana fürdőként emlegették, valószínűleg a vadászistennőnek az oszlopcsarnokban elhelyezett szobra után. Az 1838-as nagy árvizet sértetlenül vészelte át a palota, nem úgy, mint Pest másik nagy katasztrófáját: 1849 májusában Hentzi tábornok budai bombái a Pfeffer-házat is felgyújtották, és tönkretették az emeleti lakásokat. Az újjáépítést már az 1850-ben elhunyt építtető fia, az ifjabb Ignác vezette. Az ingatlan értékét nagyban emelte, hogy 1849 novemberében megnyílt a Lánchíd, amely egy csapásra a főváros forgalmi középpontjává tette a teret. A gyarapodó-urbanizálódó Pest polgárainak emelkedő igényeit csak állandó újításokkal lehetett kielégíteni: a "díszes kádfürdőiről ismeretes" Diana fürdőben ezért 1855-től már "minden comforttal ellátott orosz gőzfürdő" is várta a látogatókat. A tisztálkodás és a fürdés kellemes élménye mellett a gyógyulás reményével is igyekeztek a pestieket becsábítani a nem gyógyvízzel működő fürdőbe: két vállalkozó szellemű orvos az ötvenes években "galvano-electricai gépet" állított fel, és elektromágneses kezelést ajánlott az újdonságokra fogékony pestieknek. Sőt a Pesti Műegylet állandó kiállítása az első emeleten még szellemi élvezeteket is kínált a fizikai felüdülés után.

Diana-fürdő_1.jpg
A Diana fürdő ugyan a következő évtizedekben növekvő népszerűségnek örvendett, ám a század végén hanyatlani kezdett - nyilván nem függetlenül attól, hogy az elegáns palota közönségét adó közép- és felsőosztály lakásaiban ekkorra általánossá kezdett válni a fürdőszoba. A 20. század elején az épületet a Pfeffer (Péteri) családtól a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vásárolta meg, hogy helyén felépítse új székházát, azt a palotát, amely ma a Belügyminisztériumnak ad helyet.

diana-furdo-pesten.jpgSzemben a Diana fürdő, mellette a Fürdő (ma József Attila) utca, balra a Lloyd palota

Vasfürdő a Nyár utcában

A harmadik jelentős pesti fürdő 1827. május 23-án nyitotta meg kapuit. A terézvárosi Nyár utcában Gamperl András selyemkereskedő Vasfürdőjének vize a Rumbachéval azonos összetételű volt. Az ásványokban dús vizet kútásás közben fedezték fel, és a vállalkozó szellemű kereskedő - talán Rumbach példáját követve - megpróbált a természeti kincsből üzletet csinálni. Az első fürdőépületről - aVasfürdő_1.jpgmelyet az 1838-as árvíz lerombolt - nem maradt ránk részletes leírás. Valószínűleg egyszerű, kis fürdőszobákból álló kádfürdő lehetett, hiszen még a helyére épített "sokkal szebb" fürdőépület is elsősorban az "olcsóbb igények" kiszolgálására volt alkalmas. A leírások főleg a célszerűséget emelik ki az intézménnyel kapcsolatban, és egyetlen "luxusaként" a kertet említik.

A Gamperl-féle Vasfürdő a 19. század végén már a vidékiesség kis szigetének számított a nagyvárossá vált Budapesten. 1897-ben megvásárolta a Ringer család, amelynek birtokában aztán modern fürdőkomplexum épült ki. A Nyár utcai oldalon kád- és gőzfürdőt építettek, a Klauzál utcai fronton pedig olcsó népfürdőt nyitottak. 1908-ban készült el a Dohány utca felől az úszóversenyek rendezésére is használt medence, valamint egy gőzfürdő. A fürdőfunkció az 1920-as években szorult ki az épületegyüttesből: az új tulajdonos, az Ingatlanbank mozit, mosodát, illetve szállodát - a Continental Hotelt - létesített benne.

A fürdés: rítus és divat

A rövidebb ideig működött 19. századi fürdők közül említést érdemelnek még a zsidó rituális fürdők (közülük az egyik a Két Szerecsen - ma Paulay Ede - utcában, a másik a Király utca elején lévő Orczy-házban létesült), valamint a gőzfürdők. Az első "oroszfürdő" 1840-ben a belvárosi Szarka utcában létesült, és hamarosan "idejárt az arszlánvilág (aranyifjúság) fürdeni, pokrócok halmai közt izzadni és magát gyenge nyírfagallyakkal korbácsoltatni" - számolt be némi iróniával Kossuth Pesti Hírlapja az új divatról.

A másik, hosszabb életű vállalkozást Scheibel József alapította a Kiskereszt (ma Kazinczy) utcában. Gőzfürdőjében két termet rendezett be: egyiket az urak, másikat a hölgyek részére. A forró gőznek gyógyító hatást is tulajdonítottak, de az általa kínált élmény miatt megérdemli, hogy "az emberiségnek nem reumatikus része is látogassa és megtekintse" - reklámozta az 1844-es német útikönyv az új pesti látványosságot.

kádfürdő diana.jpgKádfürdő a Diana fürdőben

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„A többiek nem számítanak” - Arisztokrácia a boldog békeidőkben

Az arisztokrata gyermekbe születése pillanatától a kivételezettség tudatát nevelték. Mire felnőtt, magától értetődőnek tekintette, hogy mindenből a legmagasabb színvonalú jár neki. Az élet minden területén tiszteletet követelt magának és igényt tartott az irányításra. Elitizmusuk fontos eleme volt az elzárkózás, amely kapcsolataikban és viselkedésükben éppúgy érvényesült, mint anyagi-tárgyi környezetükben.

A posztot a blog első vendégszerzője, Dobszay Tamás írta.
A képválogatást a házigazda végezte.

udvari bál.jpgWilhelm Gause: Udvari bál Bécsben, 1900

Tovább
süti beállítások módosítása