“Ős Budavár Szent György terén áll a szégyenoszlop. Hentzi szobra az. ... Jó magyarom, ha Buda várába tévedsz, kerüld el azt az oszlopot!" – "hisztériázott" egy százhúsz éves röplap. 1852-ben avatták fel azt az emlékművet, amely a megsértett nemzeti érzést testesítette meg közel fél évszázadon át, eltávolítása pedig a fontos politikai követelés rangjára emelkedett.

Kötelező lelkesedés

1849 októberében még alig csitult el a csatazaj Magyarországon, amikor a Pester Zeitung már beharangozta (ugyanazon az oldalon, amelyiken beszámolt Csányi László közlekedési miniszter és Jeszenák János kormánybiztos kivégzéséről), hogy “a Császár Őfelsége parancsára Budán egy nagyszerű emlékművet fognak felállítani a Hentzi tábornok alatt elesett hősöknek. Mindazoknak a nevét felvésik rá, akiket itt ért a halál, hogy hűségüket és odaadásukat hirdesse a jövő nemzedékeknek”.

Három évbe sem telt, s már azt jósolta a hivatalosan kötelező pátosszal ugyanez az újság, hogy 1852. július 12. “piros betűs ünnep lesz nemcsak Buda város krónikájában, hanem lakóinak lelkében is. A falainkon elesett védők tiszteletére a várbeli Szent György téren felállított emlékmű mai napra tervezett felszentelése és leleplezése feloldja bennünk a keserű érzéseket, amelyeket az áldozatokra való visszapillantás kelt, akik életükkel váltották meg a mi óhajtott jövendőnket. ... Az emlékmű átmenti nevüket az utókornak, hirdeti erkölcsi nagyságukat a még meg sem született utódoknak.”

Az emlékműtlen Szent György tér a reformkorban

Avatás királlyal és főpapokkal

A szoboravatás napján – amelyet Ferenc József első uralkodói látogatásának csúcspontjaként szceníroztak - hajnali ötkor a Duna közepén horgonyzó hadi gőzösről leadott ágyúlövések, majd a két város utcáin masírozó katonazenekarok ébresztették a polgárokat. A zászlódíszbe öltöztetett Szent György téren és környékén több zászlóaljnyi gyalogság és lovasság sorakozott fel. A tribünök tömve voltak néppel, a térre néző ablakokat virágfüzérekkel, szőnyegekkel és drapériákkal díszítették.

Kivonultak a Pest-Budán székelő hatóságok hivatalnokai, hogy az uralkodót kísérő 40 tábornokkal (köztük Jelaćič-csal), valamint a több száz törzs- és főtiszttel együtt “tanúi legyenek, hogyan jutalmazza meg lovagi módon szolgája hűségét a császár”. A főhelyen a monarchia minden részéből idehozott, Buda védelmében részt vett tisztek és katonák sorakoztak fel (kétszázan a négyezer túlélőből), s természetesen meghívták Hentzi özvegyét és fiát is. A szoborszentelő misét – számos főpap segédletével – az esztergomi érsek celebrálta.

A hivatalból lelkesedő Pester Zeitung szerint a vas műalkotás - hivatalos nevén a Harcos Emlék - a “legnemesebb gótikus stílusban készült, karcsú, elegáns úgy arányaiban, mint eszméjében és kivitelezésében”. (A neogótika divatja ekkoriban virágzott Közép-Európában, s építészete különösen kedvelte a kovácsoltvas díszítőelemeket. A budai emlékmű a stílus kevés magyarországi alkotásának egyike volt.)

A 20 méter magas kompozíció gránitalapzatán német nyelvű felirat hirdette, hogy “Hentzi tábornok, Allnoch ezredes és 418 hős halt itt mártírhalált a császárért és a hazáért”. Öt további táblára az elesettek névsorát vésték fel katonai rangsorban, élükön a 32 tiszttel. Őket jelképezte az oszlop tetején a lehanyatló harcos, akinek maga fölé emelt pajzsára egy angyal babérkoszorút helyez. A szobrot keresztben végződő, gótikus dómot asszociáló vasrácsozat védte. A hat mellékalak a katonai erényeket testesítette meg: a hűséget a zászlóhoz és a valláshoz, a becsületet, a nagylelkűséget a győzelem után, az éberséget és az önfeláldozást. Az emlékművet Sprenger udvari építész tervezte, akit a Ferenc József rend parancsnoki keresztjével tüntettek ki érte. A főszobor Bauer professzor, a mellékszobrok Hans Gasser szobrász alkotásai voltak, s egy bécsi öntödében készültek. (Gasser mi magyarok az idős, Döblingben élő Széchenyiről készült kitűnő mellszobor alkotójaként ismerhetjük.) A műalkotást ott állították fel, ahol a parancsnokot a halálos lövés érte.

A hercegprímás áldása s a várfalakról leadott díszsortűz után a nap emlékezetére az emlékművet, másik oldalán pedig Ferenc Józsefet ábrázoló érmet osztottak szét az egykori védők között, akiket este díszlakomán látott vendégül a császár az Országház dísztermében. (Ma az Országház utcai - sajnos, már csak rövid ideig - akadémiai épülettömb kongresszusi terme.) A tanács is igyekezett emlékezetessé tenni a napot: Buda városa nevében 100 akó bort ajándékozott a helyőrségnek.

Erkölcsi példakép vagy kannibál szívű szörnyeteg?

Ki volt az a katona, akit a császár az alattvalói hűség és a katonai kötelességteljesítés szobraként örökíttetett meg, s akinek képe - a halálos sebesülés pillanatában megfestve - Ferenc József hálószobája falán függött élete végéig? (Sőt, ma is látható a Hofburg császári apartmanjában.)

Heinrich Hentzi származására nézve svájci volt, de Debrecenben látta meg a világot. Apja ugyanis a császári hadsereg tisztjeként éppen ott állomásozott fia születésekor. E véletlennek azonban Hentzi nem tulajdonított jelentőséget, ahogy annak sem, hogy magyar polgárlányt vett feleségül. Tiszttársai többségéhez hasonlóan az egységes Habsburg-birodalom alattvalójának tartotta magát, szűkebb hazájaként leginkább talán a hadsereget nevezte volna meg.

1848 tavasza a Délvidéken találta a 64 éves vezérőrnagyot. A péterváradi dandárparancsnok hűségében azonban a magyar kormány nem bízott, ezért eltávolította a fontos erődből. A Pesten veszteglő – kitűnő műszaki képzettségű – tábornokot 1849 elején a fővárosba bevonult Windisch-Grätz herceg a budai vár parancsnokává nevezte ki.

Heinrich Hentzi vezérőrnagy

Hentzi Buda májusi ostromakor írta be magát a történelembe a komoly katonai értékkel már nem rendelkező budai vár mindhalálig való védelmével. Osztrák részről a császáráért és katonai kötelességéért meghalni is kész hőst látták benne. Bár a 19. századi háborúkban még érvényesült bizonyos “sportszerűség”, Hentzi magyar ellenfelei szemében eljátszotta a lovagias ellenségnek kijáró tisztelet jogát. Azt a barbár pusztítást ugyanis, amit az ő parancsára vittek végbe Pesten a budai vár ágyúi, semmilyen közvetlen katonai érdek nem magyarázta, csak az elvakult bosszúvágy, esetleg a halvány remény, hogy így kizsarolhatja az ostrom félbehagyását. Melczer János, Rákoskeresztúr evangélikus lelkésze például “a budai vár kannibál szívű parancsnokának” nevezte a tábornokot egy újságcikkben, miután Pesten tartózkodó 11 éves fiának egyik lábát leszakította egy Hentzi-féle bomba. A polgári lakosság elleni támadást nem lehetett jóvátenni a férfiasan vállalt halállal sem.

Barbár hőstett

A várparancsnok már május 4-én elkezdte a forradalmi város leckéztetését: a budai hegyeken megjelent honvédeket éltető tömeget ágyúgolyókkal zavarta el a Dunapartról, este 8-tól pedig 2 órán át bombáztatta a várost. Saját véleménye szerint még kíméletes volt: a bombák csak félig voltak megtöltve és gyújtólövedéket nem alkalmazott, így csak néhányan haltak meg.

 Mivel Pesten egy röppentyűs üteget állítottak fel - amely azonban egy lövést sem adott le-, Hentzi komolyra fordította a szót. Május 9-én hajnalban 4-től 6 óráig félezer különböző lövedék, gránát, bomba, tömör golyó és gyújtólövedék hullott az alvó városra. Kigyulladt Pest legnagyobb klasszicista bérháza, a Károlyi-Trattner ház (ma Petőfi Sándor u. 1.) és megsérült 61 ház.

Hentzi harmadszor már beérte azzal az indokkal, hogy a Várban is sok kárt okoztak az ostromlók ágyúi. Ezért 13-én este 7-től éjfélig 1500 lövedéket szórt a vasárnap esti városra. A súlyosan sérült épületek közt ott voltak Pest büszkeségei, a Dunasor klasszicista palotái, köztük az országgyűlésnek 1848-ban helyet adó, teljesen romba dőlt Pollack Mihály tervezte régi Vigadó. Hogy a három támadásnak "csak" 70 halálos áldozata volt, annak köszönhető, hogy a belső kerületek lakossága már az első támadás után elmenekült. Aki tehette, Pest környéki falvakban bérelt magának menedéket, a szegényebbek pedig a Városligetben rögtönöztek sátorvárost.

A szétlőtt Redout

Versengő történelemértelmezések

A Hentzi-szoborban a magyarság nem a katonai kötelességteljesítés emlékművét, hanem az uralkodói hatalom felemelt mutatóujját látta, amely szabadságharcára emlékezteti leckéztetően. A szobor körül különösen 1886-tól sűrűsödtek meg a konfliktusok. A “magyarság szégyenoszlopa” egy apróság miatt került a figyelem előterébe. A közös hadsereg egyik tábornoka, Ludwig Janski május 21-én – a vár és parancsnoka elestének évfordulóján – egy műszaki zászlóalj tisztikarával megkoszorúzta Hentzi és elesett katonái sírját a vízivárosi temetőben. A mérnökkari tisztek eddig is koszorúztak ott a halottak napján, és ez semmilyen ellenkezést nem keltett – ám a várbevétel évfordulóján a közvélemény ezt az aktust provokációnak tekintette.

A függetlenségi ellenzék felhördült, Tisza Kálmán megpróbálta magánkezdeményezésként bagatellizálni az ügyet, ám az uralkodó Janszky előléptetésével nyíltan színt vallott. A Hentzi-emlék kapcsán kirobbant fővárosi tüntetéseknek a katonaság – egy halálos áldozatot is követelő – beavatkozása vetett véget.

A koszorúzás újra napirendre hozta a szobor eltávolításának már-már elalvó ügyét. Pedig – írja a Fővárosi Lapok – a budai Várban nincs más, ami a honvédek diadalára emlékeztetne, s a honvéd-emlékműre olyan kevés adomány folyik be, hogy kétséges, lesz-e valaha belőle emlékmű. Lett – s így 1892-ben már a honvédelmi miniszter ötlete borzolhatta fel a kedélyeket, miszerint a honvédegyletek küldöttsége egyszerre koszorúzza meg a Dísz téri honvéd-emlékművet és a Hentzi-szobrot...

1894 tavaszán az emlékmű ismét a címlapokra került. Április 1-én éjjel - nyilvánvalóan Kossuth Lajos aznapi temetése "tiszteletére" - Szeles Adorján, az Olvasd! című zuglap szerkesztője megkísérelte felrobbantani. A szoborban alig tett kárt a robbanás, de a térre nyíló ablakok betörtek, köztük a miniszterelnökségnek otthont adó Sándor-palotáé is.

A századvégen végre úgy tűnt, nyugvópontra jut az irritáló emlékmű ügye. A Hentzi-szobrot, “amely állandóan megbotránkozás tárgyát képezte itt nálunk, miből függetlenségi politikusok évek hosszú során át táplálkoztak, s minden egyes alkalommal azt ragadták meg, hogy >hazafias< bánatukat elsírják”, 1899-ben átvitték a Szent György térről a Hűvösvölgyi úti katonai nevelőintézetbe. Ferenc Józsefnek azzal a magyarázattal édesítették meg a keserű pirulát, hogy előző évben meggyilkolt hitvese, Erzsébet királyné szobrának csinálnak helyet a téren.

A kadétiskola udvarán felállított emlékmű itt már a vízivárosi katonai temetőből exhumált várvédő császári katonák síremlékéül szolgált. A szobrot ugyanis afölött a kripta fölött helyezték el, amelyben a kiásott emberi maradványokat helyezték el. Hentzi csontjait azonban nem találták meg az övének tartott sírban - ezt a ruházat alapján biztosan meg tudták állapítani.

A zugligeti hadapródiskola 1900 körül, háttérben az emlékmű

Az áthelyezést egyes függetlenségi párti politikusok még megpróbálták kihasználni – aggódtak a kadétok “romlatlan fiatal lelkéért” – de a szélesebb közvéleményt különösebben nem izgatta az esemény. A nép nem fog kivonulni “egy rozsdás vasszobor ellen” csak azért, mert “idegen tábornokok s más nagyurak kivezényelnek néhány száz katonát s nehány ágyút, hogy végtisztességet adjanak egy félszázad előtt elesett katonának” – írta a Népszava.

A sok szenvedélyt kiváltó emlékmű sorsa a monarchiáéval együtt pecsételődött meg. Az őszirózsás forradalom másnapján egy Tolnay Károly nevű kereskedő, a Nemzeti Tanácstól szerzett engedélyt felmutatva, nekiállt lebontani. A főalakot részben összezúzták, a mellékalakokat 1920 szeptemberében árverésre bocsátották egy jótékony célú egyesület javára. Három szobrot magángyűjtők vásároltak meg, kettő a Hadtörténeti, egy pedig a Székesfővárosi (ma Budapest Történeti) Múzeumba került. Jó tíz évvel ezelőtt a két magánkézben megőrzött mellékalak is a BTM-é lett, és további, a Kiscelli Múzeum raktárában kallódó emlékműdarabokat is azonosítottak. Kizárólag történeti kuriózumként...

Az angyal és a fej nélküli harcos

(Az emlékmű történetéről részletesen: CZAGA VIKTÓRIA: A Harcos Emlék – szoborsors Magyarországon. (A Hentzi-emlékmű története)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!