... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

Pozsonyi polgárok családi stratégiái a 18. században

2019. november 08. - Fónagy Zoltán

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tóth Árpád, a Miskolci Egyetem docense egy 18. századi pozsonyi polgárcsalád két generációjának életútját követi nyomon. Bemutatja, mennyire szokványos tapasztalat lehetett mozaikcsaládban élni a koraújkorban, és hogy a mostohagyerekek sorsa nem alakult törvényszerűen mostohán... 

Kétszázhetven esztendővel ezelőtt, 1749. október 6-án furcsa esküvőre került sor Pozsonyban. Az evangélikus gyülekezet külvárosi imaházában egy özvegy mészárosmester, Matthias Christian Riedel vette feleségül néhai céhtársa özvegyét, Maria Elisabeth Schreibert. A vőlegény csak 8 hónapja, a menyasszony viszont már két és fél éve elvesztette korábbi házastársát.

Az esküvő idejére mindketten negyvenedik évükhöz közelítettek, ám az újraházasodás még ilyen magas korban sem számított ritkaságnak a korabeli városi polgárság körében. Az viszont elég különlegesnek számított, hogy a friggyel mennyire népes és egyben bonyolult szerkezetű család keletkezett. Mindketten hoztak ugyanis mostohagyermekeket az új családjukba, sőt aránylag magas életkoruk ellenére a házaspárnak két közös gyermeke is született. Igaz, a második, Maria Elisabeth néhány nappal a keresztelője után meghalt (az ekkor 43 éves anya ekkor szült utoljára), fiuk, Thomas viszont hosszú életet élt. A következőkben így összesen 17 (!), a házaspárhoz kötődő édes- és a mostohagyermek: fiúk és lányok, már kiházasítottak és még kiskorúak sorsát tekinthetjük át.

riedel_schreiber_cop_1749_fams_brat_ev_625_148.jpg

Matthias Christian Riedel és Maria Elisabeth Schreiber 1749. október  6-i házasságkötésének bejegyzése a pozsonyi evangélikus egyház anyakönyvében, 39. szám  

A vállalkozók előfutárai

Kik voltak a történet főszereplői és hogyan alakulhatott ki ilyen népes család? A földrajzi háttér Pozsony, a Magyar Királyság kormányának és országgyűlésének székhelye. A város lakossága ugyan még az 1780-as években sem érte el a harmincezer főt, ám ennek ellenére ez volt a legnépesebb település Magyarországon ekkoriban. Alighanem a legurbánusabb is: a Magyar Kamara székháza például idehaza különlegességnek számított három emeletével, belvárosának főutcáján pedig a legtekintélyesebb főnemesi családok elegáns palotái sorakoztak. A részben városlakó életet élő arisztokratákon kívül ügyvédek, valamint a Német-Római Birodalomból nagy számban ide vándorló kézművesek és kereskedők is színesítették társadalmát, illetve élénkítették gazdasági életét fogyasztóként.

pressburg_1787.jpgPozsony 1787-ben készült látképe. A dunai átkelést "repülőhíd", a két part között ingaszerűen közlekedő komp szolgálta. 

Ebben a gazdasági életben különösen fontos szerepet játszottak a mészárosok. Ők a szarvasmarha-kereskedelem révén a korabeli Magyarország legjelentősebb exportőrei voltak, és a leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárok közé tartoztak. Néhányan még a nemesség-adományozás királyi kegyében is részesültek. „Céhüket” societas-ként vagy Compagnie-ként (társulat, társaság) említik a források. A mészárosok társulásai a kor mércéje szerint hatalmas tőkéket mozgattak és komoly logisztikai szervezetet működtettek, hogy a felhizlalt ökrök csordáit eljuttassák az Alföldről egészen Bécsig, sőt Dél-Németországig. A menyasszony két évvel korábban, 61 évesen elhunyt előző férje, Johann Hieronymus Schlechtsleben is ennek a pozsonyi tőzsértársaságnak volt a tagja, csakúgy, mint a vőlegény, Matthias Christian Riedel.

marhacsorda.jpgA szürkemarha évszázadokon keresztül Magyarország fő exportcikke volt. A keresett áru többnyire 100-200 állatból álló csordákban, saját lábán jutott el az Alföldről Bécsbe, Dél-Németországba és Észak-Itáliába. A hónapokig tartó úton legelőket, pihenőket kellett bérelni, folyókon való átkelésről gondoskodni. A marhakereskedelem tisztes nyereséggel, de kockázatokkal is  járt, és jelentős tőkére volt szükség hozzá.   

A mátkapár előélete

Riedel 26 évesen nősült meg először, és ebből a házasságából öt gyermeke született. Közülük az első kétévesen, a harmadik, szintén egy lány, hatévesen halt meg; utóbbi elvesztését csak egy héttel élte túl az anya. A két életben maradt lány, valamint a fiú – az ifjabb Matthias Christian – még kisgyermekkorban voltak, amikor az esküvővel mostohaanyát kaptak.

Ennél bonyolultabb volt a menyasszony, Maria Elisabeth Schreiber előélete. Ő hat gyermeket szült első férjének, Schlechtslebennek. Közülük négy lányról biztosan tudjuk, hogy életben voltak az újraházasodás idején, egy további kislányt kétévesen, még apja életében eltemettek. Egyetlen fiukról, az 1730-ban született Johann Samuelről az az utolsó adatunk, hogy szülei 1742 tavaszán a pozsonyi gimnáziumból magyar szóra küldték. (A többnemzetiségű Magyarországon elterjedt szokás volt, hogy nemesek és jómódú polgárok egy-két évre más város iskolájába küldték fiaikat „idegen szóra”, hogy más hazai nyelvek alapjait is elsajátítsák.)

Az asszony azonban 1749-ben a férje előző házasságából származó gyermekek – tehát mostohagyermekei – közül . is hozott magával egy hajadont az új mozaikcsaládba. Schlechtslebennek ugyanis ő a második felesége volt. „Elődje”, Maria Magdalena Pauer négy gyermeket szült, akik közül három lány volt életben, az egyetlen fiú, Johann Conrad hároméves korában elhunyt. (Az újraházasodásokról egy másik poszt a blogon: "Mert a vének bujaságra - a leánykák erszényre néznek")

 

schule_kinder_18_jh.png

Gyermekek egy városi fiúiskolában 1750 körül 

Házassági stratégiák

Az 1749-es esküvővel egy olyan mozaikcsalád keletkezett, amelyben hét lány várt kiházasításra. (A Schlechtsleben első házasságából két lány már „elkelt” ekkorra.) Nincs módunk pontosan követni, hogy miként alakult a háztartás összetétele a következő bő három évtizedben, az asszony 1782-ben bekövetkezett haláláig. Nem tudjuk, hogy minden lány a (mostoha)szülőkkel lakott-e a kiházasításáig. A végeredmény viszont egyértelmű: egy kivétellel az összes lányt sikerült férjhez adni, méghozzá társadalmi rangban a családhoz méltó pozsonyi polgárokhoz. A kivétel Maria Clara Schlechtsleben volt, aki 62 évesen, 17 évvel szülei halála után hajadonként fejezte be életét. Semmi biztosat nem tudunk arról, hogy idős korában hol, kinek a háztartásában lakott. A kor szokásait ismerve csak feltételezhetjük, hogy a korosodó „vénlányt” nővére, a szülők halálakor már megözvegyült Maria Eleonora vette magához, és vonta be két félárva lányának a felnevelésébe.

Érdemes a kiházasításokat közelebbről is megvizsgálni! Ezek sorozata 1752-ben, az akkor 25 éves Maria Katharina Schlechtslebennel kezdődött, és az idős szülők még 1780-ban is jelen lehettek egy lányuk, a 40 esztendős Maria Sophia Schechtsleben lakodalmán. Két lány ekkor még hajadon volt, egyikük, Maria Susanna Riedel csak a szülők halála után, 1783-ban – 42 évesen! – ment férjhez. A család összetartására utal, hogy esküvőjén sógorai tanúskodtak: vérszerinti húgának, Maria Rosina Riedelnek a férje, Georg Friedrich Sauber kereskedő, valamint mostohanővérének, Maria Sophia Schlechtslebennek a férje, Samuel Langwieser mészáros kísérték az oltárhoz. A kor gyakorlata szerint a házasulókat a család rangidős tagjai „képviselték”, és Riedeléknél ekkor már ők ketten jöttek számításba ebben a szerepkörben.

schla_chter_wappen.jpg

A mészároscéhek címerében szinte mindenütt ez a két motívum: szarvasmarha és bárd szerepelt  

A kiházasítási kor meglehetősen különbözően alakult: az összesen nyolc férjezett nővér közül négyen húszas éveikben alapítottak családot, hárman viszont elmúltak negyven évesek, amire férjhez mentek. Az utóbbi esetekben a házasságkötés mögött már aligha a család folytatásának biztosítása, társadalmi státuszának átörökítése állt célként. A 45 éves Maria Elisabeth Schlechtsleben például 1763-ban egy olyan férfival kötötte össze életét Joseph Freysmuth posztókészítő mester személyében, akinek két korábbi felesége már legalább nyolc gyermeket szült. Közülük három fiú nevével találkozhatunk a pozsonyi evangélikus gimnázium anyakönyveiben, sőt ketten rangos német egyetemek (Wittenberg, Göttingen, Lipcse) hallgatói között is feltűntek. Ha Freysmuthnak célja lett volna saját kézműves mesteri státuszának tovább örökítése, nyilván talált volna módot erre, ám nincs nyoma annak, hogy a családi üzem akár egyik fia, akár egy vő révén tovább működött volna halála után. Ha viszont nem a megfelelő utód biztosítása vezette az ekkor 55 éves férfit a harmadik házasságába, akkor vajon milyen más szempont vezethette? Természetesen nem zárható ki a magánytól való menekülés, esetleg a vonzalom mint motiváció, de joggal felmerülhet az is, hogy a tekintélyes Riedel családdal való rokonságból fakadó társadalmi rangemelkedés lebegett a szeme előtt.

Még inkább indokolt ez a feltételezés a 42 éves korára immár apját és mostohaanyját is elveszítő Maria Susanna Riedel házasságával kapcsolatban. Őt a kilenc évvel fiatalabb Matthias Christian Aufschläger mészáros vette feleségül. A vőlegénynek az előző évben elhunyt Riedel a keresztapja volt: a keresztnevek egyezése is tükrözi a szoros patrónusi kapcsolatot. Aufschläger korántsem büszkélkedhetett olyan előkelő háttérrel, mint Riedelék. Apja Dél-Németországból érkezett „bevándorló” volt Pozsonyban, ahol kitanulta ugyan a mészáros mesterséget, de nem szerezte meg a polgárjogot, és a nem céhes mesterként, hanem kocsmárosként tartotta el családját. Az ifjabb Aufschläger lánykérése tehát jelenthette azt is, hogy gondoskodni kíván elhunyt mentora család nélkül maradt „árvájáról”, de a házasság kétségtelenül társadalmi emelkedést is jelentett számára. Az esküvő előtt negyedévvel ugyanis a városi tanács odaítélte neki a polgári címet, amely apjának sem azelőtt, sem később nem adatott meg. A menyasszony életkora okán a házaspárnak nem sok esélye lehetett a családalapításra, ám a következő évben a 43 éves „fiatalasszony” fiút szült. (Az egyetlen utód a gimnáziumi évek után elhagyta a várost, és Pestre vándorolt.)

A harmadik későn - negyven évesen - férjhez ment lánytestvérnek, Maria Sophia Schlechtslebennek viszont már nem  született gyermeke. Amikor 19 év múlva meghalt, özvegye, Samuel Langwieser néhány hónap után újból megnősült, így újabb házassága révén gondoskodott örökösről. (A párválasztás szempontjairól a hagyományos társadalomban bővebben: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" és "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás")

pozsony_orsza_gha_z.jpg

A Magyar Királyi Kamarát II. József Budára költöztette. A megüresedett pozsonyi épületet "országházként" emlegették, itt ülésezett ugyanis 1790-1848 között a rendi országgyűlés alsótáblája

Tekintély és vagyon

A Riedel-mozaikcsalád lánygyermekeinek sorsa azért is figyelemre méltó, mert okkal feltételezhetjük, hogy a sok kiházasítás tetemes anyagi terhet róhatott a szülőkre. A Riedelek a pozsonyi evangélikus közösség legtekintélyesebb famíliái közé tartoztak. Nemcsak „főszereplőnk”, Matthias Christian, hanem már apja, Johann Christian és apai nagybátyja, Johann Georg is bekerült a város választott polgárságába. (A „képviselőtestületi” tagság inkább megtiszteltetésnek számított, mint tényleges hatalmi pozíciónak.) Már a nagyapa, id. Johann Christian, sőt a dédapa, Johann is polgárjoggal rendelkező mészárosként élt Pozsonyban.

Valószínű, hogy a család elismertsége együtt járt a vagyonosságukkal. Matthias Christian Riedel 1747-ben a Magyar Kamara székháza felé vezető Ventur utcában vett házat. (Az anyai ágon örökölt házat vásárolta vissza a rokonoktól.) Ez az utca a belváros legrangosabb részei közé számított: a Riedel-házzal átellenben a gróf Erdődy, Illésházy és Pálffy családok palotái álltak. A ház forgalmi értékét érzékelteti, hogy a frissen megözvegyült Riedel két évvel később 4400 forintért adta el egy kereskedőnek. A vételár kifejezetten magasnak számít a korabeli pozsonyi lakóházak között.

Riedel néhány évvel később megörökölte apjának házát is, amely a Mihály kapu külső oldala előtt elterülő Négyvödrös utcában állt, ennek értékéről azonban nincs adatunk. A városi ingatlanátírási kötetek Riedel számos további ingatlanjáról (szőlőkről, kertekről) tesznek említést, amelyek a mészárosmester vagyonosságát jelzik. Logikus lenne feltételezni, hogy ezek eladásai egy-egy lány kiházasításához kapcsolódtak, ezt azonban nem állíthatjuk biztosan.

p1010266_1.JPG

Pozsony belvárosának térképén zöld színnel jelöltem a Riedel-házat, kékkel a közeli főúri palotákat, narancsárgával pedig a két kormányszék, a Helytartótanács és a Kamara épületét

Családi támogatás a mozaikcsaládban

Érdekes képet mutat a Riedel-mozaikcsalád belső viszonyairól a mészárosmester végrendelete, amelyet 1782 októberében, nem sokkal halála előtt készített. A testamentum a kedvezményezettek négy kategóriáját különböztette meg. A 7000 forintra taksált ingóságok második házasságából született kisebb lányának, illetve férjének, Saubernek a tulajdonába kerültek. Nagyobbik, még kiházasítatlan lánya a végrendelkező iránti gondoskodásért 500, a még ki nem adott anyai örökség fejében pedig 1064 forintot kapott. A felesége korábbi házasságából született összes lány (köztük a pártában maradt, ekkor már 45 éves Clara) mindössze 100–100 forintban részesült, ami jóval alacsonyabb az édesgyermekekénél. Még jelképes nagyságú örökséghez sem jutott viszont a Schlechtsleben-Pauer házaspár három lánya, azaz azok a mostohagyermekek, akikhez már a fél évvel korábban elhunyt feleségének sem volt vérségi kapcsolata. Annak sem látszik nyoma, hogy a Schlechtsleben-fiú – a volt feleség édesgyermeke – a kedvezményezettek közé került volna. (Róla nem tudjuk, egyáltalán életben volt-e még ekkor, vagy voltak-e utódai.)

Szó esik viszont a második házasságából született fiúról, Thomas Gottliebről. A testamentumban az apa egyrészt leszögezi szándékát, hogy öröksége a három vér szerinti gyermeke között egyenlő mértékben oszoljon el. Másrészt viszont utal arra, hogy a fiú korábban már 2600 forintot megkapott (nem derül ki, mikor, milyen élethelyzetben), ami levonandó az örökségéből, ellenben az ő örökrésze is meg kell, hogy haladja az 1000 forintot.

riedel_testament.png

Matthias Christian Riedel 1782. október 12-én kelt végrendeletét a városi tanács e célra rendszeresített könyvébe jegyezték be. "Kihirdettetett 1783. november 13-án"  

A végrendelet fényt vet a fiúk és lányok családi támogatásának eltérő gyakorlatára. A fiúgyermekek általában tízes éveik elején elhagyták a szülői háztartást és egyben a várost is. (A kézművescsaládokban Európa-szerte ez volt a szokás a koraújkorban.) Későbbi életükről többnyire csak szerencsés véletleneknek köszönhetően tudhatunk meg valamit. Ez a helyzet az 1751-ben született Thomas Gottlieb Riedel esetében is, aki kétségkívül azonos a bécsi evangélikus gyülekezet halálozási anyakönyvében pozsonyi születésűként szereplő, 1831-ben a császárvárosban 81 évesen elhunyt Theophilus von Riedellel. A bejegyzés szerint a férfi nőtlen volt, státusza szerint pedig az erdélyi kancellárián udvari titkár. Szintén őróla szól két egyetemi beiratkozási adat: 1771-től Jénában volt hallgató, 1785-ban pedig Göttingenben a jogi képzést kezdte meg. Ezek az adatok azt jelzik, hogy az ifjú Riedel kiváló oktatásban részesült, és hogy pályafutásának végére az állami igazgatásban aránylag magas tisztségre jutott, a nevében szereplő ’von’ szócska alapján talán nemességet is nyert. Nem tudhatjuk, hogy karrierjében mekkora szerepet játszott apja vagyona, azt sem, hogy a szülői szándéknak megfelelően alakult-e életútja az állami hivatalnoki pálya irányában? A végrendelet adatain keresztül azonban valószínűleg látszik, hogy a szülők tetemes összeggel segítették fiuk pályakezdését.

magyar_kancella_ria_be_cs.jpg

A Magyar, illetve az Erdélyi Udvari Kancellária közös épülete Bécsben; utóbbiban hivatalnokoskodott Riedelék fia.  A Bankgasse 4-6. alatti palotában ma a magyar nagykövetség működik 

A mozaikcsalád mint „normális” tapasztalat

A Riedel-Schreiber mozaikcsaládban a gyermekek a kor viszonyaihoz képest szokatlanul nagy arányban megérték a felnőttkort. Túlnyomó többségük lány volt, tehát kiházasításuk költséges feladata várt a szülőkre. Közülük csak egynek jutott osztályrészül az a sors, hogy a korosodó szülők mellett hajadonként öregedjen meg. Ám a felnőttkori státusz szintjében jelentős különbség mutatkozott: az egyetlen közös gyermek esetében egyértelmű rangemelkedést látunk, míg mostohatestvéreinek a szülők polgári státuszát sikerült megőrizniük. Annak eldöntéséhez, hogy ezt a különbséget mi okozta, nincs elég támpontunk. Lehet, hogy a gyermek neme (Thomas Gottlieb egyetlen fiúként előnyben lehetett), de lehet, hogy inkább az eltérő rokonsági viszony (édes-, illetve  mostohagyermek) következménye volt a különbség. Azt sem tudhatjuk, hogy maguk az érintettek törekedtek-e egyáltalán a magasabb társadalmi rang elérésére? A múltban élt emberek túlnyomó részének motivációira legfeljebb következtetni tudunk, hiszen a szándékokról és a mérlegelésekről csak nagyon ritkán állnak rendelkezésünkre személyes források.

Ha arra a kérdésre szeretnénk választ adni a fenti családtörténet alapján, hogy milyen sors várt a megárvult és mozaikcsaládba került gyerekekre a kora újkori városi polgárság világában, akkor azt mondhatjuk, hogy a kép ellentmondásos. A történet férfi főszereplője, Matthias Christian Riedel kisgyermek korától maga is megtapasztalhatta, hogy a mostoha-viszony természetes és nem jár feltétlenül hátránnyal: kétéves korától őt is mostohaanya nevelte, akinek halála után apja harmadszor is megnősült. De az előző nemzedékek családi történeteiben is szép számmal szerepeltek mostohaszülők és féltestvérek. A férfi anyai nagyanyja és apai nagyapja is többször házasodott, apai nagynénjének pedig mindkét nászából születtek gyermekei. Saját féltestvérének példája révén még a láncházasság gyakorlatát is közelről láthatta: Johann David Riedel szappanfőző mester 1746-ban Sopronban egy özvegyasszonyt vett feleségül, aztán őt eltemetve 1751-ben újra megnősült, ám ezt az új asszonyt 1758-ban ismét oltárhoz vezették, miután Riedel is meghalt. A céhtársak és az ismerős pozsonyi polgárok családjaiban szintén sűrűn fordultak elő a mozaikcsalád kialakulásához vezető életesemények: újraházasodások és féltestvérek születése. A személyes tapasztalatok hozzászoktathatták Riedelt és kortársait, hogy a gyerekekről való gondoskodásra és nevelésükre akkor is van megoldás, ha valamelyik szülő még azok felnőtté válása előtt meghal.

Vajon milyen lehetett a mozaikcsaládok statisztikai gyakorisága? 1795 és 1797 között a pozsonyi evangélikus gyülekezetben összesen 145 házasságot kötöttek. Többségükben (63 %) mindkét házasulónak ez volt az első házassága, és a frigyek 37 százalékában volt legalább az egyik fél özvegy. Az özvegyek által kötött 54 házasságból 40-ben született már gyermeke legalább az egyik házasulónak a korábbi kapcsolatában, de csak 28 párról tudjuk biztosan, hogy volt élő (mostoha)gyermek az újraházasodás idején. A kutatás jelenlegi, kezdeti szakaszában csak annyit kockáztathatunk meg, hogy a mostohaszülők és -testvérek jelenléte gyakori, de nem általános tapasztalat volt a premodern magyarországi városok társadalmi életében. (Az érzelmi viszonyokól olvashat a Széchenyi István, illetve Szendrey Júlia mozaikcsaládjáról szóló posztokban is.) 

mariatheresiaoldfamily.jpgRiedelék családtörténete jórészt Mária Terézia és fia, II. József uralkodása idején játszódott. A királynő élete utolsó 15 évét özvegyként élte le. Gyerekei házasságát ő rendezte el: egy uralkodócsalád esetében a dinasztikus kapcsolatépítés szempontjai vezérelték a párválasztást. 

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A vértanú leánya. Schweidel Marie házassága és válása

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Nagy Sándor (Budapest Főváros Levéltára) posztja az aradi vértanúk emléknapja alkalmából az egyik kivégzett, Schweidel József családjának sorsán keresztül, válóperes iratok segítségével ad bepillantást a házasságok létrejöttének és - a korban ritka - felbomlásának titkaiba. 

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, 1849. október 6-án kivégzett honvéd tábornokok „aradi vértanúkként” bekerültek a magyar nemzet panteonjába. Hozzátartozóik, akik megérték a kiegyezést, megkapták a hősök családjának kijáró tiszteletet és megbecsülést. Mielőtt azonban a kivégzettek „rehabilitációja” bekövetkezett volna, özvegyeiknek és árváiknak mostoha sorssal kellett szembe nézniük. Meglehet, hogy a vészterhes 1850-es években is sokan osztoztak gyászukban, ám az új rezsim képviselői szemében ők az „árulók” rokonainak számítottak. A családfők kiesésével – hacsak nem rendelkeztek saját vagyonnal – súlyos egzisztenciális nehézségek vártak rájuk, ugyanis a kivégzetteket mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzás is sújtotta.

Az alábbi történet Schweidel József honvéd tábornok felesége és gyermekei, pontosabban Marie leánya hányattatásain keresztül azt próbálja meg érzékeltetni, milyen következményeket vont maga után a férj, illetve az apa elvesztése egy vagyontalan középosztálybeli családban, a 19. század derekán.

     schweidel_jo_zsef_aradi_ve_rtanu_ta_bornok.jpg

Schweidel József (1896-1849) honvéd vezérőrnagy. 34 évi szolgálat után a császári-királyi hadsereg őrnagyaként parancsot követve vezette Magyarországra huszárezredét 1848 nyarán, és tett esküt  a magyar kormánynak.

Arad és ami utána következett  

Minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék” – írta aradi naplójában október 5-én, az utolsó sorok között, az ítéletvégrehajtásra váró Schweidel. Ugyanazon a napon kelt nyilatkozatában a tábornok világossá tette, hogy mindenekelőtt családjára gondolva igyekszik számot vetni földi dolgaival: „Ha egyedül állanék, bizonyára nem érintene ezen fátum, de úgy, mivel szeretett feleségem és 4 gyermekem van, akiket szegénységben, minden vagyon nélkül hagyok hátra, és hogy a szegényeket az aggodalom, szükség és szorongattatás áldozatául esni látom, igenis megvallom, hogy bensőmből erősen röstellem.”

ne_gy_aradi_ve_rtanu_agyonlo_vete_se.jpg

A tizenhárom, Aradon kivégzett honvédfőtiszt közül négyet ért az a "kegyelem", hogy katonai becsületüket  meghagyva, "lőpor és golyó által" végezzék ki őket. A "kivételezettek" közé tartozott Schweidel József is 

Az akkurátus elszámolás és az aggodalom szeretteiért indokolt volt, hiszen Schweidel József két évtizeden keresztül egyedül katonatiszti fizetéséből tartotta el népes családját. A lengyel nemesi családból származó Domicella Bilinskával 1827-ben kötött házasságából öt gyermeke született, akik közül négy volt életben: az 1828-ban világra jött Adalbert (Béla), aki honvéd századosként szintén az aradi várbörtönben ült; az 1829-ben született Marie, az 1833-as Caroline (Sarolta) és az 1845-ös, mindössze négy és fél éves Anna (Nina). A fiú katonatisztként nyilván már a saját lábára állt, ám a serdülő, illetve gyermekkorú leányok eltartásra szorultak. Ehhez azonban a megözvegyülő, negyvenes évei derekán járó Domicellának nem voltak meg a megfelelő eszközei. Schweidel Józsefnek még halála előtt – bátor gyóntatópapja, Bardócz Sándor segítségével – sikerült kicsempésztetnie 66 forintot, de felesége több pénzt nem látott tőle. Később még 3600 forintnyi házassági biztosítékához sem tudott hozzájutni. (A kauciót a katonatisztek házasságkötése előtt kellett letenni, hogy az biztosítsa a család tiszti ranghoz méltó életmódját.)  Így legfeljebb tehetős sógornőitől, Latinovits Benjáminné Schweidel Annától (a tábornok végrendeletében az ő férjét tette meg gyermekei gyámjának), és Vojnits Györgyné Schweidel Vilmától számíthatott segítségre.

Nem tudjuk, hogy a férje kivégzése után az idegösszeomlás szélére sodródó Domicella Bilinska végül hogyan vészelte át a gyászévet. A család katasztrofális helyzetére, illetőleg elhúzódó kiútkeresésére leginkább azok a – mindeddig publikálatlan – német és szerb nyelven keletkezett iratok világítanak rá, amelyek a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltárban, Schweidel Mária válóperében maradtak fenn. Az 1850-es évek derekán lefolytatott eljárás során keletkezett beadványokban az Aradon történtek természetesen csak a feltétlenül szükséges mértékben, eufémisztikus megfogalmazások kíséretében bukkannak fel. Az azonban, amit előidéztek – a család kétségbeejtő egzisztenciális nehézségei – szükségszerűen a középpontban álltak, miután a válóper folyamán az 1851-ben kötött szerencsétlen házasság létrejöttének körülményei kerültek terítékre.

schweidelne.jpg

Schweidel József felesége, a lengyel nemeslány, Domicella Bilinska egyetlen fennmaradt portréja

Marie házassága

A 19. század derekán a középosztálybeli családok leányai számára a szerencsés párválasztás alapvető fontosságú volt, hiszen a jövendő férj jelleme, vagyona, műveltsége, tehetsége, kapcsolatrendszere szabta meg az új család boldogulásának esélyeit. Rendesen tehát izgatott ismerkedési időszak, az információk széles körű begyűjtése, és gondos kollektív mérlegelés előzte meg az eljegyzéshez vezető döntést. (A párválasztási szokásokról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok"

A lassan eladósorba kerülő legidősebb Schweidel-leány esetében azonban ez a hosszas és körülményes „családi játszma” elmaradt. Marie nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson a kérők között, hisz apja kivégzése és a család pénztelensége miatt korántsem számított „jó partinak”. Így végső soron az első alkalmasnak tűnő kérőnek igent kellett mondania.

Az első kérő a látóhatáron Driska Konstantin (Szilárd) honvéd őrnagy volt, aki amnesztiával szabadulva, 1851 elején azzal a feltett szándékkal érkezett az aradi fogságból Pestre, hogy „egy az 1848-as események által balsorsba taszított leány kezét megkérjem, […] és így történt, hogy egy bizonyos Zanko ezt hallva az erről folyó beszélgetést úgynevezett feleségemre terelte” - vallott a perben motivációjárál a férfi.

A Schweidel-családhoz bejáratos Heinrich Zanko szászkai bányaigazgatósági titkár, akiről Driska beszélt, később azt vallotta, hogy az egykori honvédtiszt, egy másik bajtársa, Csermelyi Lajos őrnagy jelenlétében azzal tette vonzóvá ajánlatát, hogy közölte: évi 8-900 forint jövedelme van, amiből Marie-t „társadalmi állásának megfelelően” el tudná tartani. Zanko ezek után mutatta be a férfit az özvegynek.

than_csala_di_ko_r.jpgThan Mór grafikája - Arany János Családi kör című költeményének illusztrációja - 
a szabadságharc résztvevőivel szembeni társadalmi szolidaritást mutatja meg

A váratlan kérő nem sokáig titkolta szándékait, s így Schweidel Marie-nak gyorsan kellett döntenie. A leánynak egyáltalán nem tetszett a húsz évvel idősebb, állítólag már ősz katona (Driska ekkor 41 éves volt). Az özvegy anya azonban erre nem volt tekintettel, és olyan erőteljes nyomást gyakorolt Marie-ra, hogy az végül kénytelen volt beadni derekát. A válóperben tanúskodó Schweidelné így magyarázta a történteket: 

Kétes helyzetemet és zilált anyagi körülményeimet, amelyet megboldogult férjem halála idézett elő, sötét jövőm rémisztő bizonytalanságát és a négy gyermekem eltartása és táplálása miatti kínzó aggodalmakat tartottam szem előtt; legszentebb anyai kötelességemnél fogva, hogy legalább gyermekeim egyikéről megfelelően gondoskodjak, indítva éreztem magam arra, hogy Marie-t minden lehetséges módon a Constantin Driskával való házasságkötésre rávegyem.

A „lehetséges módokról” az idősebb leányok bizalmát élvező pesti varrónők, Clara Premier és Betty Wehrl számoltak be, akik szemtanúi voltak a rákospalotai Schweidel-házban lejátszódó jeleneteknek. Ők azt vallották, hogy az anya azzal fenyegette meg leányát, hogy ha tovább makacskodik, eltaszítja magától, s mehet cselédnek szolgálni idegen házba; a varrónők szerint „őrülettel határos haragja” nyomán Marie „egész testében rázkódott és remegett”.

Marie-nak nem maradt több ereje az ellenállásra, és igent mondott. Az „udvarlást” jól jellemzi, hogy a bemutatkozás és az esküvő között mindössze néhány hét telt el. A házasságot végül 1851. február 26-án, a fóti katolikus templomban kötötték meg, majd a házaspár a Pest határában kibérelt Koemczy-féle majorban, illetőleg Angyalföldön telepedett le. Utóbb ide költözött Schweidelné is, aki gyerekeivel velük egy fedél alatt, de külön háztartást vitt. Palotán hamarosan egy kis fejőházat szerzett hat tehénnel, s a Pesten eladott tejből tartotta el magát és családját. Az eltartandó család ekkor már csak a két kisebbik leányt jelentette, mivel Schweidel Adalbert, aki Driskához hasonlóan 1850-ben amnesztiában részesült, időközben Fóton, gróf Károlyi Istvánnál kapott gazdatiszti állást. 

fo_ti_templom.jpg

A fóti plébániatemplomot a fiatal Ybl Miklós tervezte és Károlyi István gróf építtette. Az esküvő idején még épülőfélben volt - 1855-ben szentelték fel -, de a plébánia és az iskola mellette már elkészült.

A házasság kudarca

Az özvegy anya saját elmondása szerint – mint általában a korabeli "érdekházasságok" kovácsai – arra számított, hogy a házaspár idővel összecsiszolódik, s az érett, életerős férfi az egész család támasza lesz. Nos, bár a válóper ezt a vitás pontot nem tisztázta, úgy tűnik, hogy Driska Konstantin nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lehetséges, hogy Marie ügyvédjei túloztak, amikor azt állították, hogy a férj fényűzően élt, állandóan Pestre kocsizott, elhanyagolta, sőt elhagyta feleségét és elverte vagyonát, amit az esküvő előtt egyébként is nagyobbnak tüntetett fel a valóságosnál. Az azonban hihetőnek tűnik, hogy a gyöngyösi görög-szerb családból származó férj, aki szinte egész korábbi életét hivatásos katonatisztként töltötte, nem értett a tejgazdasághoz, és kedve sem volt azzal foglalkozni.

Tény azonban, hogy Driskáék két éven keresztül együtt laktak, s ha nem is boldog, de – a férfi a válóper során hivatkozott is erre – zavartalan házaséletet folytattak. A családon belül lappangó feszültségek csak akkor bukkantak megint a felszínre, amikor az 1852 első felében húgaival pesti gyógyfürdőket látogató Marie megismerkedett morodai Derra Antal császári-királyi főhadnaggyal. A férfi egy vagyonos és tekintélyes, görög eredetű pesti nagypolgári - nemesi címet is szerzett - családból származott. (Apja, Anasztáz a Hídegylet elnökeként Széchenyi István fontos segítője volt a Lánchíd építésében.) 

A tényleges szolgálatból kilépett ulánus tisztről a felperesnő mélyen hallgatott a válóperben, az alperes viszont minden eszközzel befeketíteni igyekezett vetélytársát. Derra állítólag – legalábbis a férj ezzel vádolta – báró Sina György rokonaként hatalmas vagyonával hencegett, s értékes ajándékokkal vette le Marie-t a lábáról. (A bécsi bankár felesége valóban a tiszt nagynénje volt.) Igaz lehetett viszont Driska állítása, hogy a főhadnagy már nős volt, de felesége elhagyta: a lipótvárosi plébánia anyakönyvében megtalálható az az 1853 júliusában kelt bejegyzés, miszerint nejétől, Horváth Juliannától született leányát ekkor keresztelték.

Az biztos, hogy furcsa háromszög alakult ki. Derra, aki először a férj régi bajtársaként mutatkozott be, szülei közeli kerti lakját kihasználva rendszeres látogató lett a Schweidel-családnál, habár a féltékeny Driska hamarosan ajtót mutatott neki. Schweidelék azonban – legalábbis így panaszkodott később a férj – továbbra is szívesen fogadták az egyre kellemetlenebbé váló vendéget, s amikor végül kérdőre vonta feleségét, s az felháborodva azonnal eltávozott lakásukból, a család pedig Marie pátjára állt.

A kölcsönös vádaskodás odáig fajult, hogy az elhagyott Driska 1854 tavaszán házasságtörés miatt feljelentette Derra főhadnagyot annak felettes katonai hatóságánál. A feljelentésben az szerepelt, hogy a férfi teherbe ejtette feleségét, akit 1853 májusában Bécsbe vitt, hogy ott, titokban szülje meg gyermekét. Mivel azonban semmivel sem bizonyította vádjait, a hadbíróság elutasította a bűnvádi eljárás megindítását.

Ezek után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kibékülésről szó sem lehet. Driska Konstantin, aki mellett az özvegy két évvel korábban még annyit kardoskodott, magára haragította az egész Schweidel-családot. Így amikor Marie a szentendrei ortodox püspöki szentszéken 1854. augusztus 22-én beadta válókeresetét, anyja, bátyja és Caroline húga egyaránt írásos nyilatkozattal támasztotta alá érvelését, miszerint a létrejött házasság kényszerítés miatt érvénytelen és semmis.

baraba_s-miklo_s-a-beomlott-derra-ha_z-1253.jpg

Barabás Miklós akvarellje az 1838-as nagy pesti árvízben félig összedőlt Derra-házat ábrázolja.
A József Attila utca - Október 6. utca sarkán ma is álló, Hild József által tervezett bérház csak egy volt a gazdag görög kereskedőcsalád pesti ingatlanjai közül 

A válóper

A házassági kötelék felbontása, illetőleg érvénytelenítése a 19. század végéig komoly nehézségekbe ütközött. (A válás nehézségeiről bővebben a blogon: Egy budai orvos kettős élete) Magyarországon az 1853-ban bevezetett osztrák polgári törvénykönyv értelmében a katolikus fél által kötött házasságot csak a halál bonthatta fel – márpedig Marie római katolikusként, katolikus pap előtt esküdött meg az ortodox vallású Driskával. A kódexet életbe léptető 1852-es nyílt parancs azonban kibúvót is kínált a szabály alól: a házasság érvénytelenítését célzó perek tekintetében a házasságkötés idején fennálló jogszabályokat (és nem az osztrák polgári törvénykönyvet) nyilvánította mérvadónak; az ortodox szentszéket ebben az esetben tehát nem kötötte a oillanatnyilag érvényes jogszabály. Ezt használták ki a nő ügyvédjei, amikor beadványaikban a válást, illetve a házastársi kötelék érvénytelenítését felváltva, szinonim fogalomként használták.

A válóper első, 1856 augusztusáig tartó szakasza mégsem alakult kedvezően a felperesnő számára. A házasságvédő szerepében fellépő szentszéki ügyész arra hivatkozva, hogy a felsorakoztatott tanúk a felperes családtagjai, tehát elfogulatlannak nem tekinthetők, a kereset elutasítását kérte. A szentendrei konzisztórium ennek értelmében csak a felek ágytól-asztaltól való elválasztását engedélyezte. Ez nem lendített semmit sem az ügyön, hiszen az ítélet csupán az amúgyis fennálló helyzetet törvényesítette, a fiatalasszony társadalmi helyzetének valódi rendezését, az új házasságot nem tette lehetővé.

Marie erre ügyvédet váltott, aki fellebbezés helyett új bizonyítékok felkínálásával perújítást kezdeményezett. Ekkor csatolták a vallomásokat, illetve idézték meg azokat a tanúkat, akik a család viszonyairól s az esküvő körülményeiről többet tudhattak: Heinrich Zankót, Csermelyi Lajost, Clara Premier és Betty Wehrl varrólányokat, továbbá Magdalena Dolezsal pesti dohányárusnét, valamint a gyámot, Latinovits Benjámint és nejét.

Merész húzás volt, hogy emellett bizonyítani kívánták azt is, hogy Marie már 1851-ben el volt kötelezve egy másik férfi mellett. Becsatolták ugyanis Hültl Mór volt honvéd százados Schweidelnének címzett, egy héttel az esküvő előtt, Aradról írott levelét, amelyben Marie eljegyzése kapcsán a „legszentebb adott szó” és a „közel két éve tartó intim viszony” megtöréséről beszélt. A levél közzétételét a válóper keretében, korábban vélhetően éppen az „intim viszony” félreértelmezhetősége miatt nem forszírozták.

A bajai születésű fiatal katonatiszt valószínűleg a Schweidel-család távoli rokona volt (a honvédtábornok anyját Hiltl Teréznek hívták). Honvédtisztként 1849 nyarán a fővárosban szolgált, s talán ekkor ismerkedhetett meg a pesti városparancsnok leányával. A sors iróniája (és a császári-királyi bürokrácia Hašek tollára érdemes zűrzavarával magyarázható), hogy miközben a halálra ítélt Schweidel Béla és Driska Konstantin már 1850 végén kiszabadult, addig a "csak" 10 év várfogságra ítélt Hültlnek 1852 nyaráig kellett várnia az amnesztiára. Ez elég volt ahhoz, hogy „lekéssen” Marie-ról.

Nem biztos persze, hogy ha hamarabb szabadult volna, elnyeri a leány kezét. Marie szerint anyja annak idején azért is Driska ajánlatát részesítette előnyben, mert Hültl „még fiatal és tapasztalatlan volt, vagyoni viszonyai tekintetében az anyjától függött, és nem nyújtotta azokat a kilátásokat anyám és testvéreim anyagi egzisztenciája számára, amelyeket Driskától, és annak saját vagyonától várni lehetett”

A sértett Driska Konstantin eközben felesége hűtlenségét próbálta bizonyítani. Ez azonban nem járt sikerrel, miután az általa hivatkozott tanú, Josef Metz angyalföldi vendéglős, akinél állítólag a vadházasságra lépő Marie és Derra szobát bérelt, kijelentette, hogy nem ismeri a felperesnőt. Nem tudjuk, miért - talán, mert kifogyott az ötletekből, talán azért, mert már maga is válni akart -, de a férj a későbbiekben már nem állított tanúkat, így az eljárás utolsó szakaszában csak a feleség tanúi szólaltak meg.

A vallomások végül meggyőzték a szentszéket arról, hogy Schweidel Marie a házasságot kényszer hatására kötötte, s hogy a kötelék a felek egymás iránt táplált „engesztelhetetlen gyűlölete” miatt tarthatatlan, ezért 1857 szeptemberének végén a keresetnek megfelelő, a házasságot érvénytelenítő, illetve azt felbontó ítéletet hozott. Ezt egy héttel később a karlócai érseki konzisztórium is jóváhagyta, amivel a verdikt jogerőre emelkedett.

szentendrei_szerb_ortodox_sze_kesegyha_z_1.jpg

A szentendrei szerb ortodox székesegyház.
Az itt székelő ortodox püspökség bíróságán zajlott a válóper három éven át

Boldog vég?

A válóper befejezését követően a Schweidel-család, illetve Schweidel Marie további sorsára vonatkozó források egyszeriben elapadnak, így nagyon keveset tudunk arról, mi történt 1857 után. Az biztos, hogy az elvált asszony és Derra főhadnagy házasságot kötött egymással. Azt is tudjuk, hogy a feleség túlélte Derrát, mert 1886-ban, Pozsonyban bekövetkezett halálakor már harmadik férje, ifj. Fabricius Károly ügyvéd nevét viselte. Egy, a hagyatéki eljárás keretében közzétett felhívás "néhai ifj. Fabricius Károlyné özvegyült morodai derra Antalné szül. Schweidel Mária" néven említette az elhunytat. 

Nem ismert, hogy a második házasságkötésre hol és mikor került sor, az azonban valószínű, hogy a párt ortodox pópa, és nem római katolikus pap eskette meg. Az ortodox szentszék érvénytelenítő, illetve bontó ítéletét, ekként a felek házasodási képességét a katolikus egyház aligha fogadta el. Driska Konstantin 1871-ben még biztosan életben volt - szerepel a még életben lévő '48-as honvédtisztek névsorában -, így a vele létesült házassági köteléket kánonjogi szempontból, a válás után még legalább másfél évtizeden keresztül fennállónak kellett tekinteni. Az a  tény viszont, hogy 1886-ban Mária halálakor a gyászjelentés szerint a temetés a katolikus szertartások szerint zajlott, arra utal, hogy a harmadik házasságkötés idején már mindkét korábbi férj halott volt, azaz nem volt akadálya a katolikus esküvőnek.

schweidel_ma_ria_gya_szjelente_s.jpg

Schweidel Mária gyászjelentése

Nem tudjuk, hogy az újraházasodók vajon megtalálták-e számításukat egymás oldalán. Az egyetlen fogódzót a pesti ortodox egyház keresztelési anyakönyvének 1861. augusztus 17-én kelt bejegyzése jelenti: ekkor tartották keresztvíz alá Derra Antal és Marie Schweidel ötnapos fiúgyermekét, aki a Julius Simeon Victor Géza nevet kapta. Keresztszülei báró Sina Simon - az apa unokatestvére -, és Constantin Demcea voltak. Schweidel Marie gyászjelentése szerint ez a fiú volt az egyetlen - legalábbis egyetlen élő - gyermeke; őt felnőtt korában pozsonyi hírlapíróként említi néhány forrás.

A pár anyagi viszonyairól sem tudunk semmi biztosat. Derra apja 1853-ban, anyja 1860-ban halt meg, elvben tehát - öccsével, a volt honvédtiszt Szilárddal osztozva - tekintélyes örökséghez juthatott. A Derra-család anyagi helyzete ekkorra azonban megrendült: az 1850-es években néhai Derra Anasztáz neve főleg csődeljárási hirdetményekben, "vagyonbukottként" bukkan fel az újságokban. Abból a tényből azonban, hogy "özvegyült Derra Antalné" pozsonyi háztulajdont hagyott fiára és férjére, azt gyaníthatjuk, hogy legalább az úri középosztályi egzisztenciához szükséges vagyont csak sikerült megmenteniük a csődtömegből.

Schweidel József özvegye, Domicella Bilinska két évvel élte túl legidősebb lányát. Az 1888-as  gyászhír szerint három gyermeke - Schweidel Béla, dr. Balogh Sándorné Schweidel Sarolta (Caroline), valamint Halász Gedeonné Schweidel Anna gyászolta a tábornoknét. A családtagok között megtaláljuk Marie harmadik - immár özvegy - férjét, Fabricius Károlyt, valamint egyetlen fiát, Derra Simont. Ő ekkorra már családot alapított: feleségét és kislányát, Vilmát is felsorolja a gyászjelentés.

schweidel_jo_zsefne_gya_szjelente_s.jpg

Az aradi vértanú özvegyének gyászjelentése   

Schweidelnének végül tehát sikerült felnevelni és tisztességesen kiházasítani leányait. Marie húgai közül Caroline az 1860-as évek elején lett galánthai Balogh Sándor volt honvéd százados, ügyvéd felesége. Szép kort megérve, 1923-ban hunyt el. Nina 1870-ben egy königsbergi születésű porosz földbirtokossal, Karl Georg Christian Koch-hal kötött házasságot. A frigy azonban megromlott, s a felek bírósághoz fordultak: a nő 1880-ban evangélikus vallásra térve tudott elválni, majd a következő évben, rögtön a válást követően hozzámenni a szintén elvált dabasi Halász Gedeon nyéki földbirtokoshoz. Hosszú özvegység után, 1922-ben halt meg Kápolnásnyéken.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a katolikus Schweidel-családban előforduló, a korban különben rendkívül ritkának számító válások és újraházasodások is a sors csapásai által megacélozott Schweidel-leányok erős jellemét és elszántságát tükrözik, amellyel a nehéz körülmények ellenére is boldogságukat próbálták megtalálni. Az apa korai elvesztése kétségtelenül rászorította őket, és persze mindenekelőtt anyjukat, hogy önállóan hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket annak idején a hasonló korú leányok és nők helyett mások hoztak meg vagy mások sugalltak. Ez kellett ahhoz, hogy kezükbe vegyék sorsukat: átvészeljék az önkényuralom legsötétebb időszakát, és vagyontalanságuk ellenére megóvják társadalmi státusukat.

img_4847_1.JPG

Az aradi vértanú özvegyét a fővárostól kapott díszsírhelyre temették 1888-ban az ekkorra már nemzeti panteonnak számító Kerepesi úti temetőben. Később ugyanide temették fiát és egyik vejét - akik szintén honvédtisztek voltak a szabadságharcban -, valamint feleségüket. (A szerző felvétele)

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Nem lesz nyugtod tőlem ezen a földön” - Kísértetjárás a Tabánban

 

csaladok_1_1.jpgA hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Géra Eleonóra történész, az ELTE BTK egyetemi docense a 18. század eleji Budára kalauzolja az olvasót, ahol egy örökség körüli pereskedésen keresztül ad bepillantást a hagyományos társadalom szövevényes családi és rokoni viszonyaiba. Az itt elbeszélt történet társadalmi háttere részletesen megismerhető a szerző frissen megjelent, Házasság Budán című könyvéből.      

A kora újkori városlakók vagyonosabb rétege, különösen a polgárjoggal rendelkezők, a párválasztásnál az egzisztenciális biztonságukat és a társadalmi állásuk megőrzését tekintették elsődlegesnek. Így az érzelmek szükségszerűen háttérbe szorultak. (A párválasztásról korábbi posztok a blogon itt és itt.)  

Mivel a családokat a külvilágban rendszerint a családfő képviselte,  az ügyintézésben járatlan özvegyasszony férfi rokon segítsége nélkül nem is igen tudott eligazodni a hagyatéki eljárás útvesztőjében. Leginkább a gyermektelen özvegynek kellett attól tartania, hogy férje rokonsága kiforgatja őt az örökségéből. Ez legkönnyebben úgy sikerülhetett, ha kétségbe vonták az asszony tisztességét, vagy azt állították,  vagy hogy az asszony nem teljesítette megfelelően otthoni kötelességeit vagy kétségbe vonhatták a tisztességét gazdasszonyi képességeit. A sikeres védekezéshez a rokonok támogatása sem volt mindig elegendő: az özvegyasszony legbiztosabban  egy újabb házasságkötéssel tudta elkerülni, hogy kisemmizzék.

hogarth_marriage_a_la_mode.jpgWilliam Hoggarth: A házassági szerződés.
A kép A divatos házasság című szatírikus sorozat egyik darabjaként a 18. századi angol felsőosztályok gyakorlatát mutatta be: a házasságkötést színtiszta üzleti tranzakciónak tekintették. 
 

A gyanús szóbeszéd 

Különös ügyet tárgyalt 1714-ben Buda városának törvényszéke: egy polgárasszony feljelentést tett elhunyt férje egyik rokona ellen, mivel az "gyanús szóbeszéddel" igyekezett aláásni a tisztességét. A tanácsos és törvényszéki esküdt Johann Peter Laux ugyanis azt terjesztette, hogy rokona, a tabáni Johann Multzer életében sokat panaszkodott a feleségére, s annyira megharagudott rá, hogy halála után sem talált nyugalmat. Az elégedetlen férj szerinte éjszakánként visszajárt a tabáni otthonába kísérteni, ahol akkora zenebonát csapott a padláson meg az istállóban, míg végül nem mert senki a házban éjszakázni. A kísértet csak akkor riogatta a ház népét, ha az asszony otthon tartózkodott; amikor nem aludt ott, csend honolt mindenütt. Az özvegy félelmében a sógorához költözött. Ha a nem mindennapi bátorságról tanúságot tévő Johann Peter Laux aludt a tabáni házban – lássunk csodát – teljes volt a nyugalom.

Ebből manapság könnyen arra következtetnénk, hogy ő maga állhatott az éjszakai rendzavarások mögött, de a kortársai hittek a város egyik fontos emberének. Ráadásul egy nagyobbacska fiú azt vallotta, hogy 1713 Karácsonyának éjszakáján őmaga meg is pillantotta a kísértetet, akiben egyértelműen felismerte az elhunyt polgárt. A halott nemcsak ember alakban jelent meg előtte, hanem „először egészen tüzes, majd fekete, majd fehér, azután egy kutya alakjában, majd egy macskáéban mutatkozott”. A tanú állítása szerint a kísértet az éjféli mise végével azonos időben eltávozott. Az özvegy nem tagadta, hogy megtörténhetett az eset, de azt állította, hogy bár másokkal együtt hallott valamit az istállóban és a padláson, de soha nem látott semmit.

weisse_frau.jpegA halál után visszajáró kísértetek létezésében Európa-szerte komolyan hittek a felvilágosodás előtt. A hazajáró lelkek egyik típusa a "fehér asszony" volt, aki nemcsak Lőcsén rémisztgette az élőket.    

A néhai férj

Ki is volt Johann Multzer? Miért gondolták azt róla, hogy még a túlvilágról is fontosnak tartja elégedetlenségét kifejezni? Egyike volt a török kiűzése után az első betelepülőknek. Nincstelenül érkezett Budára, ahol polgári egzisztenciát teremtett magának. A bambergi sokgyermekes család kisebb fiaként szüleitől nem remélhetett többet a kitaníttatásánál. Mivel a céhbeli mesterek gyermekei nagy kedvezményt kaptak a tandíjból, így ő is apja mesterségét tanulta ki, pék lett. Később azonban inkább kádárként szerzett mesterjogot. Sok ifjú társához hasonlóan elindult szerencsét próbálni, pártfogót és feleséget keresni, hogy polgárjogot szerezhessen, saját házban a maga és háznépe uraként élhessen.

Arisztokraták szolgálatában jutott el Bécsbe, majd az ő pártfogásukkal telepedett le Budán. A töröktől 1686-ban visszafoglalt városba a bécsi udvar elsősorban a megbízható német katolikusokat várta lakónak és polgárnak. Multzer a németet anyanyelvként beszélte, s evangélikusnak született ugyan, de a kedvezmények reményében áttért a katolikus hitre. Pékként és kádárként szívesen látták, mint mindenkit, aki az újjáépülő város élelmiszerellátásához és a budai borvidék felvirágoztatásához valamilyen módon hozzájárult. Jelképes összegért kapott házhelyet, telket és szőlőt, illetve polgárjogot Budán az, aki vállalta, hogy a romokban álló város felélesztésében részt vesz, és nem félt az első években még a határban portyázó törököktől. Tőlünk nyugatabbra hosszú évek, évtizedek munkájával lehetett mindezt megszerezni.

buda_18_sza_zad.jpg

Alexander Glässer: Buda látképe, 18. század közepe

A kezdeti nehézségeket és a török veszélyt ellensúlyozták a konszolidálódás időszakának páratlan lehetőségei. Multzer az iparos tevékenységnél jövedelmezőbbnek találta a vendéglátást, hiszen a városban állomásozó több ezer fős katonaság és a dunai átkelésre várók tömege állandó keresletet biztosított. A Várban az Arany Oroszlán fogadót üzemeltette, tabáni házában, a dunai repülőhíd közelében pedig kocsmát nyitott. Igazi vállalkozó alkat volt: 1710-től belevágott a jól jövedelmező építőanyag-kereskedelembe is. Utóbbi kockázatos üzlet volt a katonatisztek és állami hivatalnokok konkurenciája miatt; a velük való jó kapcsolatok nélkül nem is boldogulhatott volna. Bérbe vette az egyik polgári tulajdonban lévő téglaégetőt, de az állandóan hiánycikknek számító mész égetésével is próbát tett. Budán ebben az időben összesen két téglaégető létezett. Mivel ezekben a Rákóczi-szabadságharc éveiben szünetelt a munka, nagy haszonnal lehetett a téglát árulni. Emellett az égetők területén hagyományosan kocsmát is működtettek, ahová a külvárosiak és a katonák jártak italozni.

buda-pest_repu_lo_hi_d_2.jpgA "repülőhíd" tulajdonképpen egy Pest és Buda között közlekedő komp volt, amelynek kötelét a folyó közepén lehorgonyzott csónakokhoz rögzítették. A kompot, mint egy ingát, jórészt a folyó sodrása lendítette át egyik partról a másikra. 

Két házasság

A közvélekedés szerint tisztességes polgár és céhes mester nem lehetett meg házastárs nélkül. Kizárólag feddhetetlen nevű, lehetőleg azonos társadalmi hátterű nő jöhetett szóba, ha az illető nem akarta, hogy rangon aluli házassága miatt elhatárolódjanak tőle a rokonai, kirekesszék a céhből vagy megszólják a városban. Az érzelmeit követő polgárnak ugyanis gyakran le kellett mondania mindenről, amit elért, ha ragaszkodott a közösség szemében nem megfelelő társnak ítélt szerelméhez. A házasságot nemcsak két ember magánügyének tekintették, ugyanis a rokonságtólv és a céhtagoktól a szomszédokig sokak életét befolyásolhatta egy előnyös vagy előnytelen kapcsolat. Ennek megfelelően sokan segédkeztek a megfelelő felek összehozásában. A párkeresésben az érzelmeknél fontosabb szerepet játszott az egzisztenciális biztonság és a társadalmi megítélés.

Az immár jómódú, polgárjoggal is rendelkező Multzer jó partinak számított. 1701-ben feleségül kérte a szomszédban lakó gyermektelen, de még fiatal özvegyet, a magyar származású Anna Máriát, akinek első férje Johann Hueber gyalogos kerülő volt. Hueber a szegényebb polgárok közé tartozott ugyan, de annak idején még ingyen kapott házhelyet a Várban a Budai Kamarai Adminisztrációtól. A felek a házassági szerződésben megegyeztek, hogy az asszony házörökségének felét az új férjére íratja. Multzer mintha elfeledkezett volna erről az ajándékról, ugyanis később arról beszélt, hogy az első asszony nem hozott semmit a házasságba.

Több jel arra utal, hogy a gyermektelen házasság nem lehetett túl boldog. A második feleség szerint ugyanis elődje azzal fenyegette a férjét, hogy halála után sem lesz nyugta tőle ezen a földön, ha nem létesít kegyes alapítványt az üdvözüléséért. Árulkodó az is, hogy Multzer az asszonyt a legegyszerűbb módon temettette el, magának ezzel szemben később a városatyákkal vetekedő temetést rendelt. Anna Mária asszonynak bizonyára sokat jelentett az első férje, Hans Hueber, hiszen bő évtizeddel a halálát követően is többet foglalkozott annak rokonaival, mint Multzerrel. A végrendelet készítését is azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha viszály támadna Hueber rokonai és Multzer között. Szoros kötődésre utal, hogy Hueber fivérének, vagyis korábbi sógorának a saját unokahúgával azonos összeget hagyományozott, sőt gondolt az olyan rokonokra is, akik esetleg később jelentkeznének. Lehetséges azonban, hogy Anna Mária asszony előző férje előtérbe tolásával és a rokonaira hagyott összegekkel egyszerűen Multzert akarta bosszantani. Igaz, egyáltalán nem volt példátlan, hogy a régen elhunyt házastárs rokonaival évtizedekkel később is jó viszonyt ápoltak, akkor is, ha közös gyermekek nem születtek vagy már nem éltek.

schwindt_szentha_romsa_g_te_r.jpegAz 1709-es pestisjárvány emlékére állított Szentháromság-oszlop 1713-ban, Multzer halála évében készült el. A "tabáni kísértet" is hozzájárult a költségekhez. Carl Schwindt rajza 1837-ben készült. 

Multzer 1713-ban, nem sokkal az első felesége halála után, újra megnősült. Elisabethával, a második asszonnyal nem sokáig élt, mert még ugyanebben az évben elhunyt. A férfi párválasztását vélhetően ekkor sem az érzelmek motiválták. A Rákóczi-szabadságharc évei a már fejlődésnek indult város minden lakóját megviselték. A hosszú ideig a kurucok zárlata alatt élő budaiak komoly anyagi veszteségeket szenvedtek, még a készpénzt is kénytelenek voltak időnként borral helyettesíteni. A háborús évek vége felé, 1709-ben megjelenő, majd többször visszatérő pestis még inkább elmélyítette a gazdasági válságot. Multzer fogadója a járvány miatt zárlat alá került, a berendezési tárgyak egy részét, az ágy- és asztalneműk többségét mint fertőzésveszélyes holmikat megsemmisítették. Az anyagi veszteségért nem járt kárpótlás. A fogadós az új frigytől azt remélte, hogy átmeneti pénzzavarából kisegíti majd a hozomány.

A korosodó Multzer a fiatal budai polgárleány hozományán kívül talán utódokat is remélt az új asszonytól. A fogadós a rövid második házasság alatt azonban már betegeskedett. A második feleség 800 forint készpénze mindenesetre segített valamennyit a pénzügyi gondokon, a magával hozott berendezési tárgyak pedig - egy mennyezetes ágy, a minőségi ágy- és asztalneműk, valamint a teljes konyhaberendezés - legalább kényelmesebbé tették a hátralévő hónapokat.

buda_szo_lo.jpgA szőlőben dolgozó parasztok - részlet Schoffer Pest-Budát ábrázoló vedutájáról

Harc az örökségért

A fogadós bizalmas barátja és távoli rokona, a városi tanácsos Johann Peter Laux üvegesmester részt vett a végakarat megfogalmazásában. Ő lett a végrendelet végrehajtója is, és kedvezményezettként is szerepelt benne. Lehet, hogy már a házasság létrejöttéhez is köze volt, mivel Elisabetha Laux "kollégájának", az üvegescéh tekintélyes mesterének, Konrad Kahrnak volt a sógornője. Kahrt ugyancsak jól ismerte a magisztrátus, az üveges mesterség ugyanis komoly szaktudást és az átlagosnál magasabb műveltséget igényelt, ezért a céh tagjai kivétel nélkül szerepet kaptak a városi közélet irányításában. Laux igyekezett kihasználni azt az előnyös helyzetet, hogy sokat tudott Multzer családi életéről, ráadásul a tanács annak ellenére, hogy a végrendeletből ő is kapott részt, mégis kiküldte a hagyaték leltározására.

Az üveges tanácsos pontosan tudta, hogyan lehet aláásni egy asszony tisztességét és milyen indokokkal lehet csökkenteni az örökségrészét. Az özvegy sokra amúgy sem számíthatott, mert sem közös gyermek nem született, sem közös szerzeményről nem lehetett beszélni. Sok múlott azon, jelentkezik-e még valaki az örökségért. Laux először állítottatanúkra hivatkozva, hogy az asszonyt nem illeti meg a ház berendezése, mert a férje elégedetlenkedett, amiért nem ápolta odaadóan, hanem egy szegény asszony járt hozzá. Ezt követően különféle mendemondákat indított útjára az asszonyról: viszonyt folytat a sógorával, értékes tárgyakat rejtett el a leltározók elől, a pestis idején pedig megsemmisítés helyett eldugta a ruhaneműket. Utóbbi vád különösen súlyos megítélés alá esett, mivel a pestises ruhaneműket gyűjtőket és azok rejtegetőit akár halállal büntethette a várparancsnok.

doktorschnabel_430px.jpgOrvos maszkban pestisjárvány idején (1656). A csőrben elhelyezett gyógynövények a fertőzés elleni védekezésre, a bot a betegek távoltartására szolgált.  

Az özvegy ellenben azzal vádolta meg az üvegest, hogy szándékosan belefoglalta a leltárba az ő örökségéhez tartozó értékeket, például a tizenkét darabból álló ezüstkanál-készletet, ezért vitte inkább át a sógorához az ezüstöveit. Különösen, mert a fülébe jutott, hogy az üveges leltározás közben elvett dolgokat és azokat eladta. Férje a végén már annyira erőtlenné vált, hogy csak szóban beszélt Lauxnak a háztartási eszközök átadásáról, de az mindent letagad. 

Elisabetha asszony nem tehetett mást, mint feljelentést tett Laux ellen, hogy megvédje a saját, illetve a pletykálkodásba belekevert rokonai tisztes nevét. Laux, ha valódi bizonyítékkal rendelkezett volna, bizonyosan feljelenti az asszonyt, de nem merte vállalni a nyílt összetűzést a nála idősebb és tekintélyesebb Konrad Kahr üvegessel, a nőt átmenetileg a házába fogadó sógorral. A törvényszéki ülnökként is működő Laux pontosan ismerte a városi ügymenetet, így a hamis vádaskodás következményeit, ezért feljelentés helyett megmaradt a suttogó propagandánál. Mivel az első vádak nem értek célba, fondorlatosabb megoldást talált, amiért igen hálásak lehetünk neki, mint a népi vallásosság és hiedelmek egyik legfontosabb forrásának.

A tehetős polgárok közül a protestáns hitről áttért Multzernél csak az itáliai eredetű családok támogatták látványosabban az egyházakat. Multzer tekintélyes kegyes alapítvány mellett kápolnát alapított a Bécsi kapun kívül, adakozott a Szentháromság-oszlopra. Gondolt arra is, hogy egyik alapítványából a templomokat takarítsák, egy másikkal pedig az elhunyt szegények lelki üdvének biztosításáról gondoskodott. A temetésére meghívást kapott az összes helyi szerzetesrend: ők sem maradtak ki a végrendeletből. A kegyes érzésű Multzerről éppen ezért sokan elhihették, hogy visszajár kísérteni, mert a neje nem fizette be az üdvözülésére tett alapítvány összegét, illetve, mert elégedetlen vele és nem akarja megtűrni egykori házukban.

ferencesek.jpg

Ferencesek ábrázolása 18. századi falképen a budai (vízivárosi) Szent Ferenc sebei templomban, Batthyány tér

Peter Laux hiába félemlítette meg annyira az asszonyt, hogy nem mert megmaradni a saját otthonában, a machinációi végül nem hoztak eredményt. A fiatal, vagyonos özvegy igent mondott Johann Adler adószedőnek. Az új férj Kahrral együtt már hatékonyan képviselte az érdekeit, így Laux nem tudta megrövidíteni. Laux hiába adatta el a végrendelet végrehajtójaként a két várbéli házat, a nagyobbat az örökségből készpénzhez jutó asszony és adószedő férje elővételi jogukkal élve megvásárolták. A kísértet végső soron jó szolgálatot tett Konrad Kahrnak, mert áron alul, 1300 forintért, a becsár feléért juthatott hozzá a tabáni házhoz, miután az senkinek nem kellett. A hitelezők és az asszony kifizetése után fennmaradó, még mindig jelentős, 2000 forintra sem tehette rá a kezét Laux, mivel megjelentek a bambergi szegény rokonok, akik az öröklési rendben előrébb álltak.

Multzer egyik fivére és nővére az örökség hírére családjával együtt áttelepült Budára, hogy nagyobb esélyük legyen hozzájutni a pénzhez. Multzer még életben lévő idős szülei ugyancsak szerették volna utolsó napjaikat gondtalanul tölteni: ők abban reménykedtek, hogy az áttelepült gyerekeik segítik majd őket az örökségből. Ez a vágyuk nem teljesült, a két Budára költözött örökös nem kívánt osztozni, amiből hosszadalmas pereskedés támadt. A szülők először a végrendelet érvényességét vonták kétségbe és egy állítólagos későbbi  - eltűnt - végrendeletre hivatkoztak, amelyben fiúk őket nevezte volna meg általános örökösnek. A magisztrátus az örökösödési gyakorlatnak megfelelően a felmenőkkel, vagyis a szülőkkel szemben az elhunyt testvéreit támogatta, így ők kapták meg, ami az örökségből maradt.

va_rosha_za_1.jpg

A budai városháza egy újévi üdvözlőlapon

  Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A la hussarde! Gáláns huszárok és magyar-francia családok a felvilágosodás századában  

 csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tóth Ferenc történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója azt mutatja be, hogyan integrálódtak a házasságok révén a francia nemességbe a Rákóczi-szabadságharc főúri emigránsai - akik "mellesleg" új hazájukban meghonosították a ma hungarikumnak számító huszárságot.  

Az immár hungarikumnak számító huszárság több évszázados múltra tekinthet vissza. A csapatnem az idők folyamán számos európai ország hadseregében is meghonosodott.  A huszárság európai elterjedéséhez nagyban hozzájárultak a kora újkori magyar politikai és katonai emigrációk. Különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után szolgált nagyobb számú magyar könnyűlovas külhoni hadakban. Főleg nekik köszönhetően terjedt el Európában szintén ebben a korban az a magyar stílusú harcászati taktika, amelyet más néven kisháborús taktikának is neveztek.

hussards_d_esterazy_hussards_1778.jpg

Huszáraink a legnagyobb sikert a francia királyi hadseregben aratták, ahol több, zömében magyarokból álló huszárezredben találtak menedéket a kuruc vitézek, és hasznosították harci tapasztalataikat. Az első állandó huszárezredet 1720-ban alapította Bercsényi László gróf, a szabadságharc katonai vezetőjének, Bercsényi Miklósnak a fia, aki maga is Rákóczi oldalán harcot. Ezt követően folyamatosan növekedett a számuk egészen a forradalomig: 1789-ben tizenkét huszárezredet tartottak számon.

A francia földre került magyar huszárok között számos tekintélyes nemesi, főnemesi névvel találkozunk, pl.  a Bercsényi, Dessewffy, Esterházy, Kisfaludy stb. családok tagjaival. A francia katonai nemesség viszonylag gyorsan befogadta a magyar nemeseket, elsősorban a házasságok révén. Mivel a magyar huszárok kifejezetten népszerűek voltak a házassági piacon, a velük rokonszenvező Lancelot Turpin de Crissé gróf egyik kéziratában felvázolt egy érdekes lehetőséget a huszárezredek magyar jellegének megtartására. Szerinte nem fontos a huszárság egészét magyarokból kiállítani, elég a magyar, illetve magyar származású nemesekből álló tisztikart Franciaországban letelepíteni, francia nemeslányokkal összeházasítani és nemzetségük kontinuitását biztosítani. Véleménye szerint a magyar nemesi tisztikar a  kovász szerepét töltené be abban a folyamatban, amelynek során az újoncok elsajátítják magyar típusú harcmodort.

hussards_de_pollerzshy_1752.jpg

A magyar huszárok franciaországi elfogadottságának igen meggyőző bizonyítékát nyújtják a házasságaik és az azokból kialakult magyar-francia családok. A többgenerációs nyelvi kölcsönhatás következtében a huszárság emlékét számos magyar eredetű francia jövevényszó és kifejezés is őrzi. Például a hussard szótőből több más szó, illetve kifejezés is született. Az à la hussarde kifejezést előszeretettel alkalmazták, illetve alkalmazzák ma is, ha a huszársághoz kapcsolódó sikeres kisháborús hadműveletek bravúrjaihoz akarnak hasonlítani valamit. Ugyanakkor e kifejezést vizsgálva nem kerülhetjük meg azt a kissé pikáns jelentését sem, amely elsősorban a francia szexuális szókincset színesíti. A „faire l’amour à la hussarde“  elsősorban argóban használt kifejezés a nemi aktus gyors vagy esetleg érzéketlen lefolyására utal. Vajon a rajtaütéses kisháborús taktika jelentésátvitellel történt átvételéről van itt szó, vagy esetleg a huszárság első franciaországi képviselőinek hajdani viselkedésében keresendő a kifejezés eredetének magyarázata? A levéltári források nem zárják ki a második magyarázat hihetőségét sem. Úgy tűnik, a huszárok ugyanúgy szerettek, mint ahogyan harcoltak: gyorsan és formabontóan szabadon, nélkülözve a franciás finomságot, amint ezt a kifejezést a francia szótárak többsége leggyakrabban definiálja.

Az első fiatal emigráns huszárok meglehetősen szabados életet élhettek. Különleges egyenruhájuk, illetve az őket körüllengő egzotikum miatt, úgy tűnik, nagy sikerük lehetett a francia, de különösen a lotharingiai és elzászi hölgyek körében, akikkel még németül is tudtak beszélni. A királyi tiltó rendeletek miatt legtöbbjük számára a házasság gyakorlatilag lehetetlen volt, így sokan a libertinusságban találtak megfelelő terepet a szexualitás megélésére. Számos nem kívánt terhesség és házasságon kívül született gyermek tanúskodik erről. 1766-ban például egy Vaucouleurs-i hölgy panaszt tett Choiseul hercegnek, az akkori hadügyminiszternek a Bercsényi huszárezred egyik tisztjére, aki elcsábította a lányát. Levelében azt kérte, hogy a katonatiszt vegye feleségül vagy pénzben kártalanítsa a megbecstelenített lányt. A herceg válaszában csak egy csekély tartásdíjat ígért, amit a vagyontalan magyar tiszt illetményéből vonnának le.

hussards_d_esterhazy_officier_1740.jpg

A 18. századi franciaországi magyar huszárok házasodási szokásait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a magyar főtisztek feleségei elsősorban a katonai nemesség köréből kerültek ki. Esterházy Bálint József gróf például a Cévennes-ben élő Nougarède de la Garde család leányával lépett az oltár elé 1740-ben. (Ebből a famíliából a 18. század során hét katonatiszt is szolgált a francia királyi hadseregben.) A cserneki és tarkői Dessöffy (Dessewffy) család két tagja is katonáskodó lotharingiai nemes családok leányaival kötött frigyet. Lotharingia ekkor még nem tartozott egészen a Francia Királyság fennhatósága alá és – Elzászhoz hasonlóan – a lakosság egy része német nyelven beszélt. A franciául kezdetben elég nehézkesen kommunikáló magyar emigránsok számára valószínűleg ez megkönnyítette  a kapcsolatteremtést.

Érdemes a levéltári források segítségével a házasságok körülményeit is megvizsgálni. Az első generáció viszonylag későn házasodott. A megvizsgált házasságkötések idején a magyar emigránsok átlagéletkora 35 év volt, miközben a  korabeli Franciaországban a férfiak az első házasságkötéskor átlagosan 28 évesek voltak. A jelentős eltérés oka elsősorban az emigránsok bizonytalan anyagi helyzetében, illetve a külföldi katonatisztek számára előírt szigorú házasodási feltételekben rejlett.

A magyar tisztek több esetben valódi szerelmi házasságokat kötöttek, amelyeket korábbi tartós kapcsolat előzött meg. Így volt ez a már említett Esterházy Bálint József esetében is. Noha fia, Ladislas Valentin Esterhazy visszaemlékezéseiben egy jól megfontolt nemesi frigyet említ, amelyet 1740. januárjában kötöttek, a levéltári források egészen más képet mutatnak. Az említett házasság a Le Vigan-i városi levéltár plébániai anyakönyvi bejegyzése szerint 1740. június 9-én köttetett. Ugyanebben az anyakönyvben található Ladislas Valentin Esterhazy keresztelési bejegyzése is, amelyre 1740. november 2-i dátumot írt a hitelesítő plébános. A két esemény közt eltelt alig öt hónapnyi idő nyilvánvalóan bizonyítja, hogy későbbi francia főtiszt a házasságkötés előtti törvénytelen kapcsolatban fogant, amelyet visszaemlékezéseiben a dátumok megváltoztatásával próbált meg elleplezni...

valentin-ladislaus_esterhazy.jpg

Bercsényi László gróf, a későbbi híres marsall fiatalkorában egy elzászi hölggyel tartott fenn szerelmi kapcsolatot, aki hamarosan teherbe esett. Bercsényi csak azzal a feltétellel ígért házasságot a megesett lánynak, ha a születendő gyermek fiú lesz. A Ladislas Jean Thaddée de Berchény névre keresztelt gyermek 1726. május 11-én született meg. A házasságot a gróf ígéretének megfelelően három nap múlva meg is kötötték  a frouet-i kápolnában. Az esetet az emlékíró Ladislas Valentin Esterhazy, aki egyébként apja halála után Bercsényi László fogadott fia lett, így örökítette meg memoárjaiban: "Bercsényi grófné, majd marsallné, nincstelen lány volt. A gróf szerelemből vette el." Természetesen hasonló esetek a kevésbé ismert alacsonyabb rendű rétegekben is előfordultak. A szombathelyi születésű Hollóssy István kapitány 1772. február 3-án vett el egy Rosalie Dumais nevű francia hölgyet. A házasságkötéssel törvényesítették az egy hónappal korábban született közös gyermeküket...

A második generáció kiemelkedő tagjai - mint például Bercsényi László marsall két fia - már főleg az udvari nemesség köreiből választottak maguknak házastársat. A rendszerint az apák kívánsága szerint megkötött házasságok hátterében persze anyagi megfontolások is rejlettek. Bercsényi fogadott fia, az említett Ladislas Valentin Esterhazy ezredtulajdonos például az előkelő és dúsgazdag Hallweyl család leányával kötött frigy után hatalmas hozományt tudhatott magáénak. A kor szokásának megfelelően ez utóbbi birtoklását igen bonyolult házassági szerződés szabályozta, amelyet a királyi család tagjai is aláírtak.

bercse_nyi_la_szlo.jpgBercsényi László gróf 

A magyar származású francia nemesifjak többsége azonban továbbra is csak a szerényebb vagyonú nemesek leányai közül választhatott. A főleg vidéken élő francia katonai nemesség kimutathatóan szívesen fogadta be őket a családjába. Ez azért sem meglepő, mivel sok francia nemes – például a filozófus Montesquieu is – erősen idealizált képet ápolt a magyar nemesi rend szabadságáról, függetlenségéről. A második generáció tagjainak átlagéletkora az első házasságkötésükkor már csak 28 év volt, ami tökéletesen megfelelt a korabeli franciaországi házasodási átlagéletkornak. Természetesen az átlag mögött nagy eltérések is meghúzódhattak: Ladislas Valentin Esterhazy például negyvennégy esztendős korában lépett az oltár elé a mindössze tizennyolcéves Ursule d'Hallweyl-lel. A már tehetősebb magyar származású ifjak egy része egészen fiatalon megházasodott, ami elsősorban a korabeli francia arisztokráciára volt jellemző. 

Több magyar származású libertinus nevét is megőrizte a történelmi emlékezet. Közülük leghíresebb az ifjú Ladislas Valentin Esterhazy, Jean-Baptiste Dessoffy és a Casanova magyar barátjaként is elhíresült André de Tott voltak.

hussards_d_esterazy_hussard_1786.jpg

A magyar huszár karakteres alakja a francia irodalomban is gyakran megjelenik. A 18. században elsősorban a színművekben, különösen a vígjátékokban találkozunk a huszárok említésével és pompás egyenruhájuk színpadi kellékként történő alkalmazásával. Egyik érdekes irodalmi emlékként Ronchon de Chabannes 1762-ben bemutatott Heureusement (magyarul Szerencsére) című vígjátéka említhető. A VI. jelenet végén a gőgös és fiatal Lindor így próbálja megleckéztetni a belé szerelmes Marton szolgálólányt: "Nincs kvártély, huszárként fogok bánni veled.” A színházi huszárok igazi aranykora a 19. században a könnyedebb zenés műfajokkal (mint például az operett) jött el. A Bercsényi huszárok feltűntek például Labiche egyik vaudeville-jében.

A romantika által felfedezett magyar huszár képe persze már idealizált, elveszette a korábbi időszakban még hozzátapadó "barbár, durva" jelentéstartalmakat. A huszár sajátos magyarságszimbólumként él máig mind az önképünkben, mind a külföld magyarságképében. Az európai nemzetek közül a francia őrzi leginkább a közös hagyományt: az egyetlen nemzetközi huszármúzeum is a franciaországi Tarbes városában található.

 magyar_husza_rok.jpg

Franz Suppé Leichte Kavallerie (Könnyűlovasság) című operettjének magyarországi bemutatója Debrecenben 1866-ban. A népszerű operettszerző maga is "migrációs háttérrel" rendelkezett: belgiumi eredetű családból Dalmáciában született.  

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Neked nem asszony, hanem koporsó kell” – Egy magyar nábob kései házassága

csaladok_1.jpgA hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Szilágyi Adrienn történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének lehetséges modelljeit bemutatva bepillantást ad egy öntörvényű reformkori mágnás, Wenckheim József gróf családi viszonyaiba. 
A szerző PhD-értekezése Békés megye 19. századi nemesi társadalmáról könyvként is megjelent.

Ki nem ismerné Jókai Mór romantikus regényét a különc öreg mágnásról, aki fiatal polgárlánnyal kötött frigyet, és a házasságból született gyermekkel az utolsó pillanatban kisemmizte rokonát? A reformkorban játszódó történetet 1966-ban Várkonyi Zoltán filmvászonra is vitte.

Az Egy magyar nábob története 1822-ben egy alföldi csárdában indul, Kárpáthy János, a különc gazdag nagyúr és az eladósodott aranyifjú, Kárpáthy Béla (Abellino) találkozásával. Az arisztokráciával kapcsolatos minden negatív toposzt megtestesítő fiatalember épp azért látogatott haza külföldről, hogy átvegye örökségét, halottnak hitt rokona vagyonát. Számos regényes fordulat után Abellino végképp elvesztette a kilátást a végromlásból való menekülést jelentő örökségre, mert az öreg "nábob" feleségül vett egy polgárleányt, aki örököst szült neki. (Ő lesz majd a regény folytatásának főhőse: Kárpáthy Zoltán.) A fiatalasszony belehalt a szülésbe, az öregúr pedig fél év múlva követte a sírba feleségét.

Jókai regényeinek számos hősét "azonosították" már a történészek és az irodalomtörténészek. Vajon kiről mintázta az író a "magyar nábob", Kárpáthy János alakját? Mit tudunk a lehetséges modellekről, és hogyan keverednek a valós és a fiktív elemek a regényben? 

egy_magyar_na_bob.jpegAz Egy magyar nábob címszerepét Bessenyei Ferenc, a léha unokaöccsöt Darvas Iván játszotta. Pap Éva a fiatal feleség, Mayer Fanny szerepében, Major Tamás mint párizsi bankár, Benkő Gyula pedig angol lordként látható. 

Jókai Mór és főhőse, Kárpáthy János

Az egyik hagyomány szerint a regényíró Józsa György - a kortársak általában familiárisan, Józsa Gyuriként emlegették - tiszafüredi földbirtokos alakját örökítette meg, sőt, az ő vonásait fedezhetjük fel az És mégis mozog a föld Csollány Bertijében is. Józsa és a regényhős között azonban a különc életformán kívül nem igen vannak életrajzi egyezések: a tiszafüredi nábob soha nem nősült meg, és így törvényes leszármazottja sem maradt. Mikszáth Kálmán szerint viszont Jókai a kékkői vár urának, Balassa Sándor bárónak a históriáját dolgozta fel, aki hetvenévesen vett el egy szegény lányt, Tary Ilonát. Az örökösök - a báró korára való hivatkozással - kétségbe vonták a házasságból született egyetlen fiúgyermek törvényes származását.

jo_zsa_gyo_rgy.jpg

Pankotai Józsa György tiszafüredi földbirtokos. Az adomák Józsa Gyurija valószínűleg sokoldalú tehetséggel rendelkezett, ám "eredetiségét" többnyire csak durva, olykor extrém csínyekben mutatta meg. 

A két világháború között a műkedvelő történetbúvár, Hegyaljai Kiss Géza vetette fel, hogy Kárpáthy János mintája Wenckheim József Antal (1780–1852) kígyósi földesúr lehetett. A regény kritikai kiadásának sajtó alá rendezője, Szekeres László szintén valószínűnek tartotta a feltételezést, hogy a főhősben a Békés megyei földesurat ismerhetjük fel. Ha azonban a Kárpáthy család regénybeli kárpátfalvai és madarasi kastélyait a Wenckheim család gyulai vagy kígyósi kastélyaival azonosítanánk, lebecsülnénk Jókai regényírói képzeletének erejét. Az 1853-54-ben megjelent regényben a közelmúlt valós történeti alakjai irodalmi formát kaptak, hogy Jókai tolla alatt hidat verjenek a még el nem jött polgári társadalom eszményei és a széthullott feudális rend különcei között.

pesti_naplo.jpgAz Egy magyar nábob először a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban. Első rész, 1853. július 1.

Wenckheim József Antal, a Békés megyei magyar nábob

Békés megye öthatodát a török kiűzése után Harruckern János György (1664–1742) kapta meg, aki a hadsereg élelmezése terén tett jelentős szolgálatokat. A hatalmas birtokot egyetlen fia, Ferenc örökölte. Mivel ő fiúgyermek nélkül halt meg 1775-ben, a század végén a birtokegyüttest a leányági örökösök - Harruckern János és Ferenc lányainak családjai - öt egyenlő részre osztották fel: a gyulai és békési birtokrész a Wenckheim, a szarvasi a Stockhammer, a csabai a Siskovics, a szentesi pedig a Károlyi család birtokába került.

300px-harruckern_janos_gyorgy_1.jpgA birtokszerző ős: Harruckern János György 

A gyulai és a békési birtokrész megszerzésével a Harruckern-örökség legnagyobb része a Wenckheim família kezére került. Az uradalom gyulai részét a birtokszerző dédunokájának, Gruber Teréziának a férje, Wenckheim József (1733–1803) kapta meg, a békésit pedig a szintén Harruckern-lányt feleségül vevő Wenckheim János fiai örökölték. Wenckheim Józseftől a gyulai uradalom felének irányítását halála után idősebb fia, József Antal (1780–1852) vette át. Ő a "magyar nábob" egyik feltételezett modellje...

Wenckheim József a visszaemlékezések szerint egyszerű, puritán életet élt kígyósi kúriájában. Kiváló gazdának számított. A saját maga által vezetett birtokán ménest alapított, és a nevéhez fűződik a dohánytermesztés elindítása is Békés megyében.

wenckheim_jo_zsef.jpgWenckheim József gróf arcképe, Vasárnapi Ujság, 1882.

Nem hiába tartják egész nemzetünket arisztokratának, de Magyarország nem volt szegény soha „igazi urak”-ban. Urakban, akik nem csak vagyonra, előkelő származásra voltak urak, de jellemök nemes tulajdonaiban, fenkölt érzületeikben s lelkükben a közönségest fölülhaladó szárnyalásában is megfeleltek annak a fogalomnak, melyet klasszikus hellén kötött ahhoz a fogalomhoz, hogy »arisztoi«: a »legjobbak«. Egyikét a legjobbaknak kívánjuk ez alkalommal bemutatni gróf Wenckheim József Antalban, aki e század első felében az ország leggazdagabb főurai egyikének volt elismerve, aki valóságos unikumnak volt tekinthető abban a tekintetben, hogy óriási vagyona, régi családfája, összeköttetései, hagyományai, s ama kor arisztokratáinak szelleme dacára a lehető legegyszerűbb életmódot folytatá, s büszkeségét nem a külső csillogásban, hiú élvezetekben, költséges és zajos kedvtelésekben, hanem abban keresé, hogy jólétet terjesszen maga körül s azok az eszközök, melyeknek urává a születés véletlene tevé, áldássá váljanak kezében embertársaira is.

Vasárnapi Újság, 49. szám, 1883. december 3.

Wenckheim gazdasága és egyszerűsége mellett híres volt vendégszeretetéről is: kastélyában minden étkezésnél szabad teríték várta az érkezőket. Vasárnaponként zene és tánc színesítette a délutánt. (A reformkori nemesi életformáról bővebben olvashat A régi jó táblabírák világa című posztban.)

Itt lakott, egyszerű, csillogás nélküli életet élve, az ország legrégibb arisztokrata családjainak ivadéka, hatvanezer hold legjobb minőségű föld ura, a csendes puszta földszintes házában, melye oly előszeretettel nevezett tanyának s magát tanyásnak. […] Ez a szerény grófi lak nem mindenkor volt ám csendes. Sok fényes ünnepélyt, sok vidám napot látott az. Az arisztokrácia, a nemesség, papság, polgárság, a közelben állomásozó tisztikar igen gyakran megfordult itten. […] A megyei választások, főispáni instellációk és nagygyűlések után rendesen egész testületileg vonult ki az egész tisztikar és nemesség Ó-Kígyósra, víg kedéllyel fűszerezett, ízletes magyaros lakomákra. És a dúsgazdag gróf ilyenkor is hű maradt az ő egyszerű szokásaihoz, a legnagyobb vendégségek alkalmával épen úgy, mint közönségesen mindennap, asztalához ülteté egész környezetét, tisztjeit az utolsó írnokig s ő maga legutoljára szedett tányérjába minden tálból »mert – úgymond – így legalább biztos vagyok, hogy lesznek figyelemmel a konyhában és főznek annyit, hogy jusson még – én nekem is.« Azt a vendégszeretetet különben, melyről az egész kontinensen oly híres nemzetünk, senki sem gyakorlá nagyobb mértékben, mint ő. A nábobi hírű főúrnak még lakószobája is a legegyszerűbben volt bebútorozva. 

 Vasárnapi Újság, 49. szám, 1883. december 3.

A nábob kifejezést az egykorú szóhagyományok is megerősítették: Takácsy Dénes, egykori kígyósi plébános szerint Wenckheim szerette magát is nábobnak mondani. A kifejezés a 18. század vége felé jelent meg a magyar nyelvben, és eredetileg a mesés gazdagságú indiai gyarmati méltóságokat (helytartó) jelölte, de a reformkorban már egyszerűen nagyon gazdag embert értettek az ekkorra közkeletűvé vált fogalom alatt.

o_ki_gyo_s_wenckheim-kaste_ly.jpgAz ókígyósi Wenckheim-kastélyt az 1870-es években Ybl Miklós tervei alapján építtette a "nábob" lánya és veje. A régi "tanyáról" nem ismerünk ábrázolást.

Egy kései házasság

Wenckheim József Antal háromszor házasodott, és mindháromszor semmibe vette a kor szokásos párválasztási normáit, amely az endogámiát írta elő. (A házasulók rendi állásának, társadalmi státuszának, vagyoni viszonyainak, vallásának stb. lehetőleg azonosnak, de legalábbis közel állónak kellett lennie. Erről bővebben olvashat a "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" című posztban.) "Választásában nem a magas születést, fényes nevet és nagy vagyont kereste, hanem egyedül szívének vonzalmára hallgatott" - írta a grófról az őt közelről ismerő Göndöcs Benedek lelkész. Első felesége a köznemesi származási Klempay Regina, az Arad megyei alispán lánya, második neje pedig a polgári származású Feicht Anna volt. Mindketten özvegyként álltak oltár elé a főúrral, s mindkét házasság gyermekáldás nélkül, az asszonyok korai halálával ért véget. A kétszer megözvegyült, és a korban már nagyon öregnek számító mágnás harmadszor is megnősült: Scherz Krisztinát vette feleségül.

Krisztina születésének körülményei homályosak. Amit biztosan tudunk: 1825. augusztus 8-án született, és anyja, a 35 éves Müller Katalin a nábob kulcsárnőjeként dolgozott. Scherz József, akinek a nevét az újszülött megkapta,  szintén a gróf alkalmazásában állt, és fiával Pozsonyból került Kígyósra. A kislányt törvénytelen gyerekként emlegetik, pedig a "hivatalos" szülők házasok voltak: Scherz özvegyemberként vette el Müller Katalint, ám egy évvel korábban halt meg, mint hogy Krisztina megszületett volna. Krisztina apjának bizonytalansága és törvénytelen gyermekként való születése a későbbieknek további pletykáknak adott táptalajt. Miután Krisztina születésekor az apa már nem élt, így a későbbiekben fia, ifj. Scherz József – akkor már mint uradalmi tisztviselő – segítette mostohaanyját és mostohatestvérét. (A támogatás ténye egyértelműen ellenkezik azzal a sommás vélekedéssel, miszerint a mostohák közötti rossz viszony törvényszerű lett volna.)

Az anyakönyvi bejegyzés szerint Wenckheim József Antal császári királyi kamarás 1847. november 25-én vette feleségül Scherz Krisztina polgári állású hajadont, gyulai származású kígyósi lakost. A házasság megkötésekor Scherz Krisztina 22, Wenckheim József Antal pedig 67 éves volt. Tanúk Vieland János uradalmi pénztárnok és Keller József székudvari tiszttartó urak voltak. Az esküvőn előkelőségek nem vettek részt, csak az uradalom személyzete volt jelen a jeles napon.  

Nemcsak Scherz Krisztina törvénytelen származása, hanem az idős gróf és a fiatal lány közötti házasság is sok szóbeszédre adott okot. A házasságot a reménybeli örökösök érthetően nem fogadták örömmel. Állítólag Wenckheim Károly – József Antal testvérének, Ferencnek a fia – például igencsak zokon vette, hiszen hatalmas vagyont örökölhetett volna gyermektelen nagybátyja után. A környékbeli hagyomány szerint az unokaöccs dühében egy fekete koporsót küldött az új férjnek azzal az üzenettel: „Neked nem asszony, hanem koporsó kell.” A történet hitelessége azonban kétes, elképzelhető, hogy az később éppen a Jókai-regény hatására keletkezett.  

Másfél évvel az esküvő után, 1849. április 21-én megszületett az egyetlen gyermek és egyben egyedüli örökös, Krisztina Annamária Regina. (A kislány a keresztségben a gróf mindhárom feleségének a nevét megkapta!) A keresztapa Keller János volt, aki már a házasságkötésnél is tanúskodott, a keresztanya pedig Fröhlich Rozália lett.

Krisztina mindössze hároméves volt, amikor a gróf 1852-ben elhunyt. Wenckheim végrendeletében gyámszéket nevezett ki vagyona kezelésére. Egyik gyámja anyja mostohabátyja, a már említett ifjabb Scherz József, a másik pedig Göndöcs Benedek lett. Fiatal papként Göndöcs keresztelte a grófkisasszonyt, majd nevelője és tanítója, később pedig eskető lelkésze lett. Göndöcs a Wenckheim családdal fenntartott szoros kapcsolatát Gyula város felvirágoztatására is használta: valószínűleg ennek  is volt szerepe abban, hogy 1881-ben és 1884-ben országgyűlési képviselővé választották az alföldi városban.

 Érdemes hangsúlyozni, hogy Wenckheim József Antal mindegyik esetben rangon alul házasodott, és a főúri rokonok vagy más mágnások sem az esküvőnél, sem a keresztelésnél, de később a vagyon gondozásánál sem kaptak szerepet. A vélhetően a regény ihlette helyi hagyományt forrásokkal nem tudjuk alátámasztani, azaz nincs nyoma, hogy a Wenckheim-rokonok valóban megtámadták volna József Antal egyetlen örökösének jogait. Pedig a gróf egyéni választása, rangon aluli házassága anyagi és presztízs-szempontból egyaránt szembehelyezkedett az érvényes normákkal és család érdekeivel.

go_ndo_cs_bendek.jpgGöndöcs Benedek

Az „ország legműveltebb és leggazdagabb árvája”

A gróf 1852-es halála után tehát a békési birtokot a kígyósi uradalommal együtt egyetlen lánya, a kiskorú Wenckheim Krisztina örökölte. 

Anyját még a születése évében, atyját pedig 1852-ben elveszítvén, árvaságra jutott, de atyja végső intézkedéséből Göndöcs Benedek pusztaszeri apát, meg Scherz és Farkas uradalmi főtisztek személyében olyan gyámokat kapott, akik mind illő neveléséről a legcélszerűbben gondoskodtak, min pedig roppant örökségét a leghívebben kezelték. Mikor fölserdült beutazta egész Európát, majd pedig itthon elfoglalta helyét a főúri társadalomban, mely az »ország legműveltebb és leggazdagabb árváját«, a jeles tulajdonairól és nagy jótékonyságáról már akkor híres grófkisasszonyt, mondhatni, ünnepelte benne.

Vasárnapi Újság, 27. szám, 1897. július 4. 

A helyi hagyomány megőrizte annak az epizódnak az emlékét is, amikor 1857-ben a Békés megyébe is ellátogató Ferenc Józsefet és Erzsébetet a nyolcéves kis grófnő verssel és ezüstkosárban elhelyezett virágcsokorral köszöntette. Krisztina gyámjai a régi kúria közelében még diadalkaput is emeltettek, amelynek nyugati oldalára „Isten hozott!”, a keleti oldalára pedig „Éljen a haza” felirat került.

Wenckheim Krisztina 1872-ben unokatestvérével – az apjának a legenda szerint koporsót küldő Wenckheim Károly fiával -, Wenckheim Frigyessel kötött házasságot. Az esketést Göndöcs Benedek végezte el. Frigyesnek és Krisztinának négy lánya és három fia született.

krisztina_e_s_frigyes_csala_dja.jpgWenckheim Frigyes és Wenckheim Krisztina családja a szülők ezüstlakodalma alkalmával. Vasárnapi Ujság, 1897

Fikció és valóság – egy 19. századi korrajz

A regényben a fiatal Mayer Fannyt egy különc öregúr vette feleségül. A kétes családi hátterű polgárlányt az öreg gróf barátjának felesége, Szentirmay Rudolfné segítette az előnyös frigyhez. Kárpáthy és Szentirmay barátsága magyarázza a regény egyik nagy fordulatát: a korábban olykor a normalitás határát súroló különc Széchenyi István követőjévé, vállalkozásainak támogatójává vált. A barátság még szorosabbá vált, amikor Szentirmayt a közeli megyébe főispánnak nevezték ki. Ebben a szálban az Orczy és a Wenckheim család aradi kapcsolatai fedezhetők fel: József Antal gróf rokonai ugyanis - báró Wenckheim József és báró Orczy László - egymást követték az aradi főispánságban. Erről a családi kapcsolatról Jókai is tudhatott és beépíthette azt a regényébe.

A névegyezés folytán is könnyen azonosíthatták az olvasók Kárpáthy Béla – azaz Abellino – alakját báró Wenckheim Bélával. Jókai azonban szükségesnek látta kijelenteni, hogy Abellinot nem konkrét személy után mintázta: alakjában egy sor főúri jellemtelenséget olvasztott egybe. Kárpáthy János agarászegyletet szervező buzgalmának említésében viszont akár Wenckheim Bélának a csákói vadászegylet érdekében kifejtetett buzgólkodása is felfedezhető.

wenckheim_be_la.jpgWenckheim Béla báró (1811-1879)

Scherz Krisztina Fannyval való egyeztetése szintén inkább a különbségekre mutat rá. Jókai a fiatal feleséget pozsonyi lánynak írja le, a valóságban azonban sem Scherz Krisztinának, sem anyjának nem voltak pozsonyi kapcsolatai, csupán állítólagos apja volt az, aki Pozsonyból költözött a megyébe. A regényben a fiatal Kárpáthy Jánosnénak fia születik, a valós történetben lánygyermek lett az örökös. Az eltérésekkel persze Jókai akár szándékosan is távolíthatta regényhőseit a tekintélyes Wenckheim család valóságos történetétől.

A valós és fiktív elemek azonosságának és különbözőségének keresése érdekes, de nem igazán fontos szellemi játék. Az Egy magyar nábobot inkább mint a 19. század első felének korrajzát, nem pedig mint kulcsregényt érdemes olvasni. Cselekményében több történet fonódott össze: a bolondos tiszafüredi nábob "csínyei" és a kései, rangon aluli, a család érdekeit sértő házasság mozzanata a Wenckheimek családi krónikájából. A korszakban jól ismert, a sajtóban is olvasható történetek felkelthették Jókai Mór figyelmét, hogy végül regényeinek figuráiban összeolvadva keljenek új életre. Az egykorú olvasóközönség érdeklődését persze minden bizonnyal fokozta, hogy felismerni vélték a regény lapjain ténylegesen létezett kortársaikat is.

o_ki_gyo_si_ka_polna.jpgWenckheim József gróf és Scherz Krisztina temetkezőhelye 

  Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A Nagy Szent Család. Szent Anna kultusza a késő középkori Magyarországon

csaladok_1_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Nagy Emőke művészettörténész a keresztény hitvilág központi családtörténetén - Jézus szűkebb és tágabb családi viszonyain - vezeti végig az olvasót, különös tekintettel a legendák magyarországi képzőművészeti emlékeire.
A szerző a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár levéltárosa és a  kolozsvári Szent Mihály plébánia galérájának muzeológus munkatársa.

A középkorban az egyik leggazdagabb szentkultusz Szent Anna alakja körül alakult ki. Mária édesanyjának, azaz Jézus nagyanyjának népi kultusza leginkább a termékenységhez kapcsolódott, és pogány elemeket is tartalmazott.  A polgárság és a nemesség körében Annát anya, nagyanya és matriarcha mivoltában tisztelték. A népi Anna-kultusz az idők során több mondával is egybemosódhatott, ilyen az erdélyi Szent Anna-tó legendája, mely valószínűleg újkori keletű. A magyar néphagyomány Kedd asszonyaként is nevezi Szent Annát életének fő eseményeire - születésére és halálára, illetve Szűz Mária születésére - emlékeztetve. A középkor végétől a keddet a szent tiszteletének ajánlották.

Szent Anna a késő középkor folyamán a család és a nemzetség oltalmazójává vált: mint matriarchában, benne látták ugyanis Jézus tágabb értelemben vett családjának magvát. Mivel későn részesült gyermekáldásban, ezért a vajúdó nők, a terhes asszonyok patrónájaként is tisztelték, de pestis idején is imádkoztak hozzá. A barokk korban a jó halál patrónájaként is számon tartották, valószínűleg annak köszönhetően, hogy halálakor a kis Jézus jelen volt halálos ágyánál.

basilika_seckau_bischofskapelle_maria-kro_nungsaltar_predella_anna_selbdritt_1507.jpg

Szent Anna harmadmagával a seckaui (Ausztria) bazilika oltárán. 1507.

A legenda eredete

Mária szüleinek, Annának és Joachimnak a nevét első ízben Jakab protoevangéliuma említette az i. sz. 2. században. A hivatalosan elfogadott (kanonizált) evangéliumok hiányosságait "kipótló" protoevangéliumot jól ismerték a keleti kereszténységben. A mű hatékonyan népszerűsítette a Mária gyerekkoráról szóló történeteket, és megteremtette a Szűzhöz kapcsolódó liturgikus ünnepeket. Nyugaton a protoevangélium latin fordítása Pszeudo-Máté evangéliumaként vált ismertté 550–700 között.

A történet szerint Anna és Joachim idős házaspárként siratta meddőségét. Joachim áldozatot akart bemutatni a jeruzsálemi templomban, de terméketlensége miatt a főpap visszautasította őt. Joachim szégyenében nyája és pásztorai körében keresett menedéket. Anna is gyermekáldásért imádkozott:

„Atyáink Istene, könyörülj meg rajtam, hallgasd meg könyörgéseimet, ahogy megáldottad Sárának méhét, és megadtad neki a fiát, Izsákot!… Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint az ég madarai, mert még az ég madarainak is vannak fiókái előtted, Uram.”

Apokrifek. Szerk.Vanyó László, ford. Ladocsi Gáspár. Budapest, 1988. 329.

Isten meghallgatva a fohászt gyermekáldásban részesítette az idős házaspárt. Mindkettőjüknek angyal adta hírül a gyermekáldást, Annának a kertjében, Joachimnak a pusztában, nyája őrzése közben. Az idős házaspár a jeruzsálemi Aranykapunál találkozott.

06-_meeting_at_the_golden_gate.jpg

Anna és Joachim találkozása az Aranykapunál. Giotto de Bondone 1304-1306 között készült freskója a padovai Scrovegni kápolnában.

A 12. században kezdődött heves vitákban, amelyek a Szeplőtelen Fogantatás körül dúltak, szerepet kapott Anna, a Szűz anyja is. Mária fogantatása képezte ugyanis az egyik vitapontot. A teológusok azon vitatkoztak, hogy mikor mentesült az eredeti bűntől: az angyali üdvözlet pillanatában, Anna méhében, vagy még előtte, a megfoganásakor.

Ugyancsak vita folyt Anna három házasságának története körül (ún. trinubium legenda). Az említett ősapokrif ugyanis nem foglalta magában ezt a történetet: a legendát először a 9. században jegyezte le egy Auxerre-i Haymo nevű bibliakommentátor. A szerző a Jézus testvéreire vonatkozó újtestamentumi utalást magyarázva arra a következtetésre jutott, hogy Annának valójában három Mária nevű lánya volt, akik különböző házasságokból születtek és az ő fiaikat neveznék az evangéliumok Jézus testvéreinek.

dubravica_krisztus_rokonsa_ga.jpg

Krisztus rokonsága a dubravicai (Szlovákia) Szent Zsófia templom oltárképén. 1510-1520 körül.

Az ősi héber törvények előírták, hogy a férj elhalálozása esetén fivérének feleségül kell vennie az özvegyet (ez volt a levirátus intézménye, amelyet számos más nép is ismert). A kései kommentátor szerint Joachim halála után Anna férje öccséhez, Kleofáshoz ment férjhez, majd az ő halála után a harmadik testvérhez, Saloméhoz. A második házasságból született Mária Kleofás Alpheusszal házasodott össze, és ő adott életet az ifjabb Jakabnak, Igaz Józsefnek, Simonnak és Júdásnak. A harmadik Mária Zebedeushoz ment férjhez és megszülte az idősebb Jakabot és János Evangélistát. A jövendőbeli apostolok tehát e legenda szerint tulajdonképpen Jézus unokatestvérei voltak. csala_dfa.jpg

Szent Anna és rokonai: a Nagy Szent Család

A későközépkorban számos értekezés cáfolta Anna három házasságát. Ugyanebben az időszakban alakult ki a két fő irányzat Mária megfoganása ügyében: a magukat makulistának nevezők (főleg domonkos rendiek) azt vallották, hogy jóllehet Mária az emberiség törvényeinek megfelelően bűnben fogant, ám megszabadult a tisztátalanságtól, amikor megszentelt lelke kapcsolódott a testéhez Anna méhében. Ezzel szemben a ferencesek (imakulisták) azt tanították, hogy Mária az eredeti bűn, azaz szexuális vágy nélkül fogant, vagyis Isten kivételt tett Mária esetében. A ferences Duns Scotus  szerint Jézus megváltó cselekedete előre mentesítette őt minden bűn alól.

Anna meddősége, és a protoevangélium elbeszélése, miszerint idős korában, isteni kegyelem lévén született meg lánya, Mária, nehezen volt összeegyeztethető a trinubium legendával. A három házasságról és a többszöri gyermekáldásról szóló történet ugyanis megkérdőjelezte Jézus anyjának isteni csoda révén történő fogantatását. E legenda mégis belekerült egyes népszerű prédikáció-gyűjteményekbe, s rajtuk keresztül a késő középkori irodalom részévé vált. Anna három házasságának története különösen a német nyelvterületen terjedt el a 15-16. században.

leibic_szent_anna2.jpg

A második Mária (Kleofás lánya) és családja. Szárnykép a leibici (Szlovákia) Mária Mennybevitele templom Szent Anna oltáráról. 1510-1520 körül.

Az Anna kultusz kezdetei

Szent Annának Jusztiniánusz császár építtetett elsőként templomot Konstantinápolyban Kr. u. 550 körül. Ezt követően Jeruzsálemben is emeltek templomot a tiszteletére. A keleti egyházban alakultak ki az Annához kapcsolódó első liturgikus ünnepek is. A korai periódusban a szent elsősorban anyai szerepében jelent meg.

Bár Mária születését már a 7. századtól ünnepelték Rómában, anyja tiszteletének emlékeivel a 12. század előtt csak elszórtan találkozunk a nyugati kereszténységben. A szent kultuszát valószínűleg a muzulmán hódítók elől menekülők hozták magukkal, akik közül egyesek fontos egyházi pozíciókba kerültek. A keresztes háborúkból hazatérők pedig Anna-ereklyéket hoztak magukkal, s ez számos Anna-templom, -kolostor és -kápolna alapításához vezetett. Fejkendője Apt katedrálisába, fejereklyéje pedig Chartre székesegyházába (mindkettő Franciaországban), illetve Düren kolostorába (Németország) került, amitől ezek zarándokhelyekké váltak. A francia és a német nyelvterületen virágzó Anna-kultusz bontakozott ki a 14–16. század folyamán. Terjesztésében mind a hagyományos rendek (bencések, ciszterciek, karmeliták) mind a koldulórendek (ferencesek, domonkosok) aktívan közreműködtek. A népszerű szent ünnepe azonban viszonylag sokára, csak 1481-ben került be a katolikus Európa ünnepi kalendáriumába, amikor IV. Sixtus pápa hivatalossá tette azt. Július 26-ra a naptárreformer XIII. Gergely pápa rögzítette az Anna napot 1584-ben.

s_-maria-antiqua-vergine-con-bambino-s-anna-s-elisabetta.jpg

A három Szent Anya. (Anna, Mária és Erzsébet) A legrégibb ismert Szent Anna ábrázolás, Róma, Santa Maria Antigua templom. 8. század.

Szent Anna és a magyarok a középkorban

A középkori Magyarországon ugyanúgy jelen volt Szent Anna tisztelete, mint Európa északi és nyugati részein. A források szegényes volta miatt nehezen lehet teljes képet kapni a szent hazai kultuszáról, de jelenlététét bizonyítják az oltár- és kápolna-alapítások, valamint egyes településeknek és templomoknak a szent oltalmába való ajánlása. Ennek emlékét máig őrzi néhány falunév: Szentanna (ma Liptovská Anna, Szlovákia), Marosszentanna (Sântana de Mureş, Románia,) és Nyárádszentanna (Sântana Nirajului, Románia) egyaránt a 14. században kapta védőszentje nevét.

Számos kápolnát, plébániát is ajánlottak a szent védelmébe középkori városainkban: az erdélyi Bánffyhunyadtól és Gyulafehérvártól a tolnai Ozorán keresztül a horvátországi Samoborig és a felvidéki Sztáráig. Népszerű patrónája volt Anna a céheknek és vallási társulatoknak is. Kultuszának terjesztésében kezdetben különösen a remeterendek és a klarissza apácák buzgólkodtak. 

A Szent Anna személye, illetve a Mária fogantatása körüli teológiai vitáknak a magyarországi prédikációkban és legendákban is fennmaradtak a nyomai. A 15. század végéről két híres ferences prédikátor, Temesvári Pelbárt  és Laskai Osvát gyűjteményeiben találunk több, Szent Annának dedikált prédikációt. Egyik prédikátor sem tért ki Anna három házasságára részletesen, és nem láttak problémát a három házasság legendájában sem. Osvát feltűnően közönyösen viszonyult az ellentmondó hagyományokhoz:  „Ha Anna még tíz lányt szült volna, mindegyiket Máriának nevezte volna el, csupán az első kedvessége miatt” – írta.

Két ferences rendi kódexben: a Teleki- és a Kazinczy-kódexben is megtaláljuk Szent Anna történetét. Mindkettő a 16. században íródott kolostori olvasmányként. A Karthauzi Névtelennek tulajdonított, tágabb közönségnek szánt Érdy-kódex is tartalmaz Anna-legendát.

rozsnyo_szent_anna_harmadmaga_val.jpg

Szent Anna harmadmagával. A rozsnyói (Szlovákia) Szent Anna templom oltárképe, 1513.

Családközpontúság és mentalitásváltás a középkorban

Szent Anna kultusza, illetve legendája az évszázadok során folyamatosan alakult, miközben újabb elemekkel gazdagodott. Ezt a folyamatot hűen tükrözik a fennmaradt képi ábrázolások is. Anna kezdetben egyértelműen az anyaságot szimbolizálta, megjelenítési formái Szűz Mária ikonográfiájához igazodtak. Ahogy terjedt a szent kultusza, úgy nőtt képi megjelenítésének formai változatossága is. A szent három házasságához kapcsolódó Nagy Szent Család-ábrázolások a 14–16. században voltak igen népszerűek. Ez a képtípus, melynek középpontjába Anna, Mária és Jézus alakját helyezték, nem csupán Anna anyaságának állít emléket, hanem a köré csoportosuló családtagokkal Jézus tágabb rokonságát is bemutatta a nézőnek. A kor családközpontú mentalitásának megfelelő ábrázolásmód segítette a hívőt abban, hogy közelebb érezhesse magát a megváltóhoz.

A keresztes hadjáratok Szentföld-élménye felkeltette az érdeklődést Jézus gyermekkora iránt is. Ez nem csupán Mária szüleinek a tiszteletéhez vezetett nyugaton, hanem változást jelentett a középkori vallásos életben is: egy emberközelibb szentkultuszt eredményezett. Anna és a rajta keresztül végigkövetett leszármazás Jézus emberi mivoltát emelte ki. A Nagy Szent Család-ábrázolások női ágon követték végig Jézus származását, de kialakult ennek férfiági megfelelője is. Jessze fájának ábrázolása Ézsaiás jövendölésén alapszik: „És származik egy vesszőág Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevelkedik.” (Ézsaiás könyve: 11:1) Máté evangélista Jézus családfáját Józseftől Dávidon és Ézsaiáson keresztül Ábrahámig vezeti vissza (Máté Evangéliuma: 1: 1-17), Lukács pedig Ádámig. Az Apokalipszisban Krisztus a következőket mondja magáról: „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag.” (Jelenések könyve: 22: 16). Ezekkel a bibliai szövegrészekkel igazoltnak tekintették, hogy Jézus Dávidtól, vagyis Izráel ősi királyaitól származott.

Nem csupán a keresztesek Szentföld-élménye, hanem a koldulórendek (ferencesek, domonkosok) megjelenése is erősítette az emberközelibb kultuszt. Nekik köszönhetően terjedtek el az alázatos Madonna ábrázolások. A Mária-kultuszban végbemenő változásoknak tudható be, hogy az anyaság presztízse, illetve a női szentek száma is megnövekedett a késő középkorban. A család szerepének növekedésével a késő középkor folyamán a nők szerepe is nagyobb hangsúlyt kapott a társadalomban. E folyamatokkal is összefüggésbe hozható Szent Anna feltűnő népszerűsége.

berethalom_predella_unnepi_o.jpg

Berethalom (Románia) evangélikus templomának Szűz Mária oltára. Az 1524-ből származó predelláján a kisded Jézustól balra a nagyszülők - Joachim és Anna, jobbra Mária és József láthatók. Fotó: Nagy Emőke.

Kép és kultusz: a földi szentháromság

A keresztény ikonográfiában a Mária gyermekkorát elmesélő képciklusokban tűnnek fel szülei Anna és Joachim életeseményei: a főpap visszautasítja Joachim Istennek ajánlott áldozatát, Joachim menekülése, Anna imádkozása kertjében, Angyali üdvözlet, találkozás az Aranykapunál. Képre vitték Mária születését, bemutatását a templomban, illetve házasságát is. A keleten kialakult „ikonográfiai programot” átvette a nyugati egyház is. Anna a 13. századig Máriához hasonlított, később terjedt el, hogy mint idősebb hölgyet kendővel vagy főkötővel ábrázolják. 

Kézenfekvő volt, hogy Krisztust és a szűkebben vett szent család alakjait (Anna, Joachim, Mária, József és Jézus) egy nagy, többnemzedékes család tagjaként is bemutassák. A Nagy Szent Család-ábrázolások arra törekedtek, hogy kibékítsék az újtestamentumi utalást Krisztus testvéreire vonatkozóan, illetve a Mária szüzességébe vetett hitet. Ezért ezeken az Újtestamentum és az apokrif iratok alakjai egyaránt szerepeltek: Anna a három Mária nevű lányával és azok férjeivel, valamint az unokák. Egyes ábrázolásokon Keresztelő Szent János is megjelent Jézus rokonaként, mint Hismeriának, Anna lánytestvérének unokája.

A legkorábbi ismert Szent Anna-ábrázolások a középkori Magyarország területén a 14. századi marosszentannai, a kiszombori és a veleméri freskók. (A középkori szentkultuszra jellemző volt, hogy egy szent egyszerre volt a település, illetve templomának patrónusa és névadója is.) A marosszentannai Nagy Szent Család-ábrázolás a templom szentélyében található, ami a kép fontosságát hangsúlyozza. A képek központi csoportját Anna, Mária és Jézus képezi, vertikális elhelyezésben. Anna a kép központi figurája: mintegy oltalmazóként tárja ki karjait a nagy család többi tagjai felé. Szűz Mária két, szintén Mária nevű húga Anna két oldalán foglal helyet, a nők lábánál fiaik, a jövendőbeli apostolok állnak. (Ez az elrendezés Köpenyes Madonna-ábrázolásokra emlékeztet, ahol Mária a palástja alá húzodó híveket oltalmazza hasonlóképpen.)

marosszentanna.jpg

A Nagy Szent Család a marosszentannai templom szentélyében. Fotó: Nagy Emőke  

A 15. század végétől megváltoztak a Nagy Szent Család-ábrázolások. Mária és Jézus egyre inkább természetes nagyságban, Annával arányos alakban jelent meg. Ezzel egyidejűleg megjelent a német és a flamand festészet hatása is a középkori Magyarországon: Anna és Mária padon ülő alakja közé ékelődik a kis Jézus: Mária megmutatja a kis Jézust anyjának, aki kezét nyújtja felé. Máskor a két nőalak között áll a kisded, élő ostyaként felmutatva, fehér lepelben. E képeken Mária már nem Anna személyétől függ, hanem tőle függetlenül, önálló személyként van jelen családja körében. Anna különálló alakja – a nagymama szerepében – kultuszának a Szűz Mária-tiszteletétől való önállósódását is jelzi.

A 15. századtól terjedtek el az Anna harmadmagával típusú képek (Anna, Mária, Jézus). A művészek gyakran párhuzamba állították e földi szentháromság alakjait az égi Szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek) figuráival. A középkori gondolkodók nyomán kialakult az a nézet, hogy a női vonalú szentháromság Krisztus testének a leszármazását hangsúlyozza, míg a hagyományos lelkének isteni eredetét emeli ki.

A képeken Anna gyakran almát nyújt át a kis Jézusnak. A gesztussal a megváltásban betöltött közbenjáró szerepére utaltak. E szerepkör a középkori prédikációinkban és a legendákban is hangsúlyt kapott. Néhány későközépkori oltárunk képén Anna könyvvel a kezében tanítja olvasni a lányát, ami szintén nyugat-európai ikonográfiai hatásra utal.

szmrecsa_ny_olta_r4.jpg

A Krisztus rokonsága oltár a szmrecsányi (Szlovákia), Gyertyaszentelő Boldogasszonynak szentelt gótikus templomban. 1510 körül.   

A levéltári adatokból csak ritkán derül fény a megrendelők kilétére. Így tudjuk például, hogy Bártfán a Könyörületes Madonna testvériség, Pozsonyban a Szent Anna testvériség viselte a költségeket, Kassán pedig laikus közegből került ki a Szent Anna oltár anyagi támogatója. Az említett, jobbára a Felvidéken fennmaradt oltárok esetében megfigyelhető, hogy míg kezdetben Anna és a három Mária férjei csupán a háttérben húzódnak meg, később egyre inkább elvegyülve, családi portrét alkotva vannak jelen e csoportképeken.

A reformáció teológiai vitái során a népszerű legenda elvesztette mondanivalójának aktualitását. Maga Luther Márton is sokat támadta beszédeiben az Anna kultuszt a szent három házasságáról szóló legendája miatt. A Nagy Szent Család-ábrázolások lassan önálló zsánerképpé és portré-ábrázolásokká váltak, mintegy mintáként szolgálva az újkori családi csoportképek kialakulása során.

Az ellenreformáció korában a Nagy Szent Család-ábrázolások végleg eltűntek a katolikus ikonográfiából. A tridenti zsinat megvonta az egyházi jóváhagyást az apokrif iratok legendáitól: ezzel kiveszett az Anna három házasságában való hit, és megszűnt ennek képi megjelenítése. Szent Anna kultuszának tartalma  átalakult: míg a középkorban a legfontosabb termékenység-szent, anya, nagyanya, avagy a matriarcha szerepét töltötte be, a barokktól kezdődően már csak egyszerűen Szűz Mária édesanyjaként tartják számon, illetve a jó halál patrónájaként tisztelték.

leibic_szent_anna.jpg

Szent Anna harmadmagával. A tabernákulum faszobra a leibici (Szlovákia) Mária Mennybevitele templom Szent Anna oltáráról. 1510-1520 körül.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Családi emlékállítás a 17. századi Erdélyben. A Magyar Nemzeti Múzeum Apafi-síremléke

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Mérai Dóra régész és művészettörténész (CEU) egy 17. századi erdélyi síremlék feliratainak segítségével érzékelteti, milyen törékeny volt a "teljesség" még egy főúri famíliában is.   

Ha családtörténeti kutatásról van szó, általában levéltári nyomozásra gondolunk. Pedig a síremlékeken is sok hasznos adatot találunk, és nemcsak neveket és dátumokat.

Milyen információkat vésettek az elhunytak – persze még életükben megfogalmazva a szöveget –, illetve hozzátartozóik a síremlékekre? Nyilván olyanokat, amelyeket a legfontosabbnak tartottak megőrizni kortársaik és az utókor számára. Sőt, gyakran már a sírhely megválasztása - ki mellé kívántak temetkezni - is fontos információkat hordoz. A régi síremlékeken, ahogy a modern temetői sírköveken is,  – nemcsak a szövegek, hanem a képi ábrázolások is sokat elárultak arról, milyen kapcsolatokat, tulajdonságokat, eredményeket tartottak fontosnak az eltemetettek életükből. 

Különösen érdekes a 19. század előtti síremlékek tanulmányozása, mivel ebből az időszakból viszonylag kevés levéltári forrás maradt fenn. A papírra írt és kőbe vésett szövegek, valamint a képi ábrázolások segítségével egész családok részletes történetei állíthatók össze. Ilyen, eddig ismeretlen családtörténet rekonstruálható a  Magyar Nemzeti Múzeum Apafi-síremlékének segítségével is...

Az Apafi-síremlék

 

1.jpgAz Apafi-síremlék a Nemzeti Múzeum koraújkori kiállítótermében
(A fotókat Mérai Dóra készítette, és a Magyar Nemzeti Múzeum szíves engedélyével közöljük)

  

2.jpgA síremléket 1902-ben vitték Budapestre eredeti helyéről, Almakerékről,
ahol a középkori szász templommal és az Apafi udvarházzal szemközti domboldalon,
a temetőben emelt kis sírkápolna közepén fedte a család sírboltját. 

 

3.jpgA kápolna falainak egykori helyét mára csak fűvel benőtt buckák jelzik.

A lépcsőzetes talapzaton álló tumba is családi síremlék, bár általában csak mint Apafi György – az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály édesapja – szarkofágját emlegetik. A fedlapon valóban az ő páncélos alakja jelenik meg, és róla szól az egyik rövidebb oldalra felvésett latin epitáfiumvers is. A két feliratos hosszoldal azonban Apafi feleségéről, Petki Borbáláról és legidősebb fiukról, Gergelyről emlékezik meg.

A síremlék negyedik oldallapján három kisgyermek domborműves képmása látható, akik a felirat szerint Apafi Miklós és Ferenc, illetve újszülöttként elhunyt fivérük voltak.

4.jpg

Semestris bimusque cito, FRANCISCUS, av[it]a[e] Libertatis amans regna suprema peto. [Ann]um cum medio certanti aeterna triumphi [N]ICOLAO aeterni laurea plexa mihi est. In[nocua] Apafidum trias heic cubat. Impare cursu, At genere illustri, et sorte favente pares. Carceris obscuri MEDIUS, divina. Motaeque Impatiens jam jam natus ad astra redit.

Magyar fordítása:

Itt fekszik a három ártatlan Apafi, akiknek eltérő evilági élethossz jutott; mindhárman előkelő nemzetségből eredtek, és egyformán nagyszerű jövő állt előttük.

Én, a két éves és hat hónapos Ferenc, őseim szabadságának híve, indulok hamar az égi királyság felé.

A középső fivér, aki nem bírta elviselni a sötét börtön (a test) fogságát, épphogy megszületett, meg is tért az isteni fény birodalmába.

Elkészült az örök győzelem örök koszorúja nekem, Miklósnak, miután egy évvel éltem túl bátyámat, a középső fivért.

A családtörténeti háttér 

Az Apafi család a Bethlenekkel együtt a Becse-Gergely nemzetségből származtatta magát. A 15. század második negyedétől egyre jelentősebb tisztségekben találkozunk Apafiakkal. A síremlék fedelén ábrázolt György 1588-ban vagy 1589-ben született Apafi Gergely (aki Doboka majd Küküllő vármegye főispánja, fejedelmi tanácsos volt) és Orbay Margit házasságából. Ő is a fejedelmi udvarba került már fiatalon, ahogy az a korban szokásos volt. A katonai feladatok mellett jellemzően követi megbízásokat kapott, és betöltötte a családban már öröklődő Küküllő vármegyei főispáni tisztséget is. Bethlen Gábor fejedelem iránta táplált bizalmát tanúsítja, hogy már halálos betegen, 1629-ben, őt küldte a Portára rendkívüli követként kieszközölni politikai végakaratának végrehajtását. Apafi I. Rákóczi György mellett is fejedelmi tanácstag maradt: a síremlék felirata szerint a fejedelmi tábla ülnöke, titkos tanácsos volt. A források arról is tanúskodnak, hogy a fejedelem bizalmas embere volt, gyakori vendég asztalánál. 1634 februárjában még egészséges volt, annyira legalábbis, hogy a fejedelemmel Haller Istvánnál vendégeskedett Fehéregyházán. A síremlék felirata szerint azonban hosszas, kínzó főfájás gyötörte, amelyet keresztényi türelemmel viselt. 1635. február 18-án távozott az élők sorából, haláláról I. Rákóczi György személyes levele is tudósít: „Szegény Apafi György uram az vizi betegségben 18. die huius mensis reggel négy órakor Almakeréken holt meg.”

A síremléket a felirat (a bal oldallap körirata) szerint Apafi felesége, Petki Borbála rendelte meg a szebeni kőfaragó, Elias Nicolai műhelyében:

GENEROSA DOMINA, DOMINA: BARBARA PETKI MAGNIFICI DOMINI, DOMINI: JOHANNIS PETKI CONSILIARII CANCELLARI AC SEDIS SICULICALIS VDVARHELI CAPITANEI, NEC NON COMITI COMITATUS DOBOCEN[SI]S QVONDAM TRANSILVANIAE CONSULTISSIMI FILIA, MARITO EHEU DESIDERATISSIMO, FILIO[QUE] SVAVISSIMO SUPERSTES: HOC MONUMENTUM HONORIS ET AMORIS ERGO FIERI FECIT

A nemes hölgy, Borbála Petki, a nemes úr, néhai Petki János úr, tanácsos, kancellár, és a székely Udvarhelyszék kapitányának, nemkülönben az erdélyi Doboka vármegye igen megfontolt főispánjának leánya, készíttette ezt az emléket tisztelettől és szeretettől indíttatva oh! legdrágább férjének és legkedvesebb fiának, az élők sorában hátramaradva utánuk.

Borbála Petki János kancellár, Doboka megyei főispán, és Korniss Kata leánya volt, és a kőre vésett szöveg alapján 1660-ban hunyt el 62 évesen. Az 1610-es évek közepe táján házasodhattak össze Apafi Györggyel. Összesen tizenkét gyermekük született. A síremléken ábrázolt Ferenc, Miklós és egy még kereszteletlen csecsemő kisgyermekkorban hunyt el, Gergely tizenkilenc évesen. István, Mihály és Boldizsár megérte a felnőttkort, csakúgy, mint Krisztina, Anna (később Henter Jánosné), Kata (Tholdalagi Ferencné), Erzsébet (Lázár Györgyné) és Margit (Gyerőffi Jánosné).

Az 1635 óta özvegy Apafi Györgyné gyakran megfordult a fejedelemasszony udvarában, elkísérte Lorántffy Zsuzsannát utazásaira. Elsőszülött fia, Gergely a síremlék felirata szerint 1637-ben halt meg, bár már 1635 óta betegeskedett, amint arról jó barátja, Haller Gábor naplójában megemlékezett. Lorántffy Zsuzsanna 1640 szeptemberében kelt levelének sorai arról tanúskodnak, hogy az éppen Munkácson vele időző Petki Borbála életének nem éppen napfényes időszaka volt ez: „Az szegény Apafiné asszonyom sokat sír mikor magának lehet.” Ekkortájt, 1641-ben állíttatott síremléket Székelyderzsen 1637-ben meghalt édesanyjának, Korniss Katának.

5.jpegKorniss Kata síremléke (Sántha Imre Géza felvétele)

A következő években is volt oka búslakodni Apafinénak. Legidősebb életben maradt fiának, Istvánnak Lorántffy Katával kötött házassága a kor ismert regényes szerelmi története, amely komoly ellentéthez vezetett a Rákócziakkal. Lorántffy Kata a fejedelemasszony mostohahúga volt, és Alia Sámuellel kötött házassága után özvegyen maradt egy leánygyermekkel és jelentős vagyonnal. 1645-ben döntöttek úgy Apafi Istvánnal, hogy összekötik életüket. A fejedelmi család mindent megtett, hogy megakadályozza a kapcsolatot; a botrány fő oka az lehetett, hogy Lorántffy Kata valószínűleg már a házasságkötés előtt Apafi István gyermekét várta. Végül létrejött a házasság, de mind Lorántffy Kata, mind Apafi István elvesztette a fejedelem jóindulatát és vele egy időre vagyonát is.

Ha hihetünk Bethlen Miklós Önéletírásában papírra vetett sorainak, Petki Borbála utolsó évei nem voltak boldogok: Bethlen ugyanis azt írja, szerette volna megóvni feleségét attól, hogy öregségére Apafi Györgynéhez hasonlóan gyermekeire legyen utalva. Borbála halálakor fiai már nem is lehettek mellette, hiszen 1657-ben mindhárman II. Rákóczi György szerencsétlenül végződött lengyelországi hadjáratának áldozatául estek. Boldizsár és Mihály fogságba kerültek, István pedig túszként maradt ott arra az időre, míg a fejedelem teljesítette volna az általa aláírt szerződésben foglaltakat maga és serege elbocsátásáért. Ezt azonban II. Rákóczi György haláláig elmulasztotta, így végül István saját költségén váltotta ki magát tíz év rabság után. Hazatértét követően fejedelmi tanácsos lett, de hamarosan, 1668. április 4-én elhalálozott. Az a pletyka is keringett, hogy megmérgezték. A tatároknál raboskodó Boldizsár 1658-ban Bakcsiszerájban írt végrendeletében gondoskodni kívánt feleségéről, Barcsay Éváról. Hamarosan el is hunyt; a rabságból soha nem tért haza.

 A két testvér, István és Boldizsár szomorú sorsát a síremlékre utólag, már Petki Borbála halálát követően felvésett versből tudjuk meg. Ebben a strófában a harmadik fivér, Apafi Mihály, aki végül hazatért a rabságból, már fejedelemként szerepel. Őt a török Kemény János ellenében emelte a fejedelmi székbe, és ezzel magasabbra jutott, mint ősei közül bárki: ő és fia lettek az Erdélyi Fejedelemség utolsó uralkodói. 

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Édesek és mostohák - Három nemzedék mozaikcsaládjai Esztergomban

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Katona Csaba, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa egy esztergomi polgárcsalád - saját családja - három nemzedékén keresztül mutatja be, milyen törékenyek voltak a családi idillek a 19-20. század fordulója körüli időben is. 

Az esztergomi Magos-Katona család századforduló körüli "tablója" példák sorával támasztja alá, mennyire megszokott és elfogadott dolog volt a megcsonkult családokat ismét „egésszé” tenni, az elhunyt helyét betölteni egy újabb házasság révén. Modern fogalommal élve: mozaikcsaládok sora jött létre. A família három nemzedékében követjük ezt a mintázatot...

Polgári idill a századelőn

Magos Sándor kúriai bíró az Osztrák–Magyar Monarchia idején Esztergom polgári társadalmának közismert alakja volt. A köztiszteletben álló jogász a város egyik német eredetű családjába született. Nagyapja még a Hoch nevet viselte, amit később (a szót lefordítva) magyarosítottak. Sándor első generációs értelmiségi volt, édesapja, Ferenc még szabómesterként kereste kenyerét Esztergomban a 19. század első felében. A századfordulón Magos Sándor a helyi sajtó híradásai alapján tekintélyes, kimért, a törvényeket és az úri becsületet mindenek felett tisztelő férfiúként jelenik meg előttünk.

magos_sa_ndor.jpgMagos Sándor (1851-1917) az esztergomi járásbíróság elnöke

Szinte ikonná merevült alakját unokájának, Katona Gábornak (1906-1998) a visszaemlékezése kelti életre: 

Nos, mostohát kaptunk s miután az esküvő a gyászévet követő első napokban történt, a Magos-család ezt soha nem bocsátotta meg apámnak, bár ezt velünk, unokákkal, akik minden második vasárnap ebédre voltunk hivatalosak Magos nagymama almaszagú ebédlőjébe, soha nem közölték. Ezek az ebédek felejthetetlenül szertartásosak voltak: megérkezve a mindig feketében járó nagymamás főkötős Etelka nagymama bevezetett Nagyapához – aki az ablak melletti karosszékben, egy üvegparaván mögött olvasgatott – s homlokcsókkal, arcveregetéssel fogadott. Nyáron az ebéd előtt a kertben játszottunk, ahol Nagyapa szaletlije volt párnás ülésekkel. Dr. Magos Sándor kúriai bíró, az esztergomi járásbíróság elnöke, a Nagyapa oldalszakállt viselt. Nagyapa nyitotta meg az étkezést azzal, hogy a metéltet apróra vágva – tette ezt olyan szertartásosan, hogy a művelet befejezése előtt szentségtörés lett volna hozzákezdeni a leves elfogyasztásához – belemerítette az illatos sárga húslevesébe kanalát. Ilyenkor aranysárga húsleves volt, hosszú leveses tésztával. »Leves közben magyar ember nem beszél!« felkiáltással csendben fogyott az aranysárga leves, ami Nagymama és Margit néni közös alkotása volt. Nagyapa ebéd után – nyáron – kivonult a Deák Ferenc utcai hosszú udvar mögötti kis kertecske filagóriájába, ahol senki nem zavarhatta. Nagyapa jellemzéséhez hozzátartozik, hogy a több száz kötetes szakkönyvtárral és a családi iratok között őrzött kinevezési okmánnyal egészen rendkívüli képzettségű bíró volt s mint ilyen, tényleges kúriai bíró is. Esztergomot annyira szerette, hogy nem volt hajlandó Budapestre menni s Esztergomban maradt járásbírósági elnökként. Amikor pedig Édesanyánkat Édesapám megkérte – a jövendő vej ügyvéd lévén –, a netáni elfogultsági kifogásokat kiküszöbölendő, átvette a telekkönyvi bírói feladatok ellátását, ami tudvalevőleg inkább csak adminisztratív jellegű bírói ténykedés volt már akkor is. A ház utcai oldalán volt két szoba: a szalon – itt állt az a két könyvszekrény, amelyekben és a polcokon, valamint a dolgozószobai könyvszekrényben volt elhelyezve a német, francia, latin és magyar nyelvű jogi szakkönyvtár, melyet kitelepítésemkor egyszerűen elkoboztak – és Nagyapa dolgozószobája. Íróasztala üveges, úgynevezett spanyolfallal védve állott. A falon egy tájképes zenélő óra – a vasárnapi ebédek egyik fénypontja volt ennek megszólaltatása. Az ebédlő kellemes almaszagú, miként a nagy konyha is, ahol az aranyos nagymama – Bleszl Etelka – és a vénlánnyá öregedett Margitka uralkodtak.

az_esztergomi_katona-ha_z.jpgAz esztergomi Katona-ház

Az első mozaikcsalád

Az első nemzedék „főszereplője” - még gyermekként - a Katona Gábor által megidézett Magos Sándor. Ő 1851-ben született Esztergomban Magos Ferenc szabómester (?–1859 előtt) és Piller Borbála (1819–1898) gyermekeként. Még tizedik életévét sem töltötte be, amikor édesapja halála miatt félárvaságra jutott. Özvegy Magos Ferencné röviddel később ismét férjhez ment bizonyos Schmidt Ferenchez (1820 körül–1883). Amikor 1859-ben Piller Borbálát az esztergomi árvabizottmány saját gyermeke gyámjává jelölte ki, már új asszonynevén, Schmidtnéként említik. Schmidt Ferencet nem a véletlen sodorta a fiatal özvegy közelébe: Magos Ferenc szabómester 1853-ban állított ki Schmidt részére egy igazolást, miszerint az illető magát nála „mindenkor erköltsiessen és Jámborul viselte”. Schmidt (később Kovács) Ferenc ugyanis Magosnál mint „számadó pintzér” dolgozott (ebbéli tevékenységét nyilván nem a szabóműhelyben fejtette ki). Egy régi céhes hagyomány továbbélését gyaníthatjuk tehát a frigyben, amikor a műhelyben dolgozó egyik legény vette feleségül néhai mestere özvegyét.

Hogy milyen volt a viszony a mostohaapa és a fiú között, nem lehet teljes bizonyossággal feltárni. Az ifjú Magos Sándor tanulmányait az esztergomi bencés gimnáziumban kezdte meg, de a második év már a nyitrai gimnáziumban találta őt. Az okokról, hogy miért került Nyitrára a kisfiú, forrásaink nem árulkodnak. Talán azt remélték, hogy az apját elveszítő gyermeknek jót tesz a környezetváltozás, de az sem zárható ki, hogy éppenhogy az új családfő szorgalmazta, hogy a gyermek távolabb kerüljön édesanyjától.

nyitrai_gimna_zium.jpgA nyitrai gimnázium és a piarista templom a 19. század vége felé

Magos Sándor – levelei tanúsága szerint – nem érezte jól magát Nyitrán: a kisdiák magányos lehetett az idegen városban. Nehézségeiről panaszkodik például 1863. március 9-én mostohaapjának és édesanyjának írt levelében: azért lett csak 15. az osztályban a bizonyítványa alapján, mert nem tud „tótul”. Pénzt kért tanításra, könyvekre és csizmatalpalásra, valamint emlékeztette családját, hogy húsvétot követően esedékes lesz az az 50 forint is, amelyet kosztja fejében fizetett. Elkeseredettsége egy hónappal később egyenesen az alábbiakat íratta a 12 éves kiskamasszal:

Én már el vagyok határozva akár korcsmáros akár kereskedő lenni de oskolába többé nem járok. Vagy ha éppen arra leszek kényszerítve többet nem tanulok. S ezen kérésemet már meg nem változtatom.

Hogy a szülők miként reagáltak a szokatlan hangvételű és tartalmú levélre, nem tudjuk. A következő fennmaradt  levél már rendezett viszonyokról adott hírt. 

Hullámzó kedélyállapot, változó eredményű, ám összességében végülis sikeres tanulmányok, ugyanakkor magány, gyenge koszt, pénztelenség, konfliktus a tanárokkal – fennmaradt levelei szerint ezek voltak az ifjú Magos Sándor nyitrai mindennapjainak legmeghatározóbb élményei. Hogy ebben mekkora szerepet játszhatott az apa elvesztése, a mostohaapához fűződő viszonya, a környezetváltás stb., lehetetlen pontosan megmondani.

a_magos-csala_d_obeliszkje_esztergomban.JPGA Magos család három nemzedékének emlékét megörökítő obeliszk az esztergomi temetőben

A második nemzedék

Az viszont kétségtelen, hogy Magos Sándor felnőttként komoly karriert futott be, legalábbis lokális szinten. Házassága is kifejezte, hogy bírói karrierjének eredményeként bekerült az esztergomi polgári–patrícius elit soraiba: a tekintélyes esztergomi polgár, Bleszl Albert (1822–1865) és az ugyancsak tehetős német eredetű családból származó Einczinger Teréz (1829–1878) leányát, az 1855. október 30-án született Bleszl Emíliát vette feleségül. A házasságból számos gyermek született: Emília (1879–1909), Mária (1880–1916), Terézia (1881–1881), Erzsébet (1882–1883), Etelka (1883–1884), Sándor (1885–1943), Berta (1886–?), Ferenc (1888–1888), Dezső (1888 után–1914) és Margit (1893–?).3_jav.jpgMagos Sándor két legidősebb lánya és családjaik: Grósz Istvánné Magos Mariska, ölében Katona Gábor, Katona Sándorné Magos Emília, ölében ifj. Grósz István, előtte ül: Katona Miklós, valamint a két vő: Katona Sándor és Grósz István

A korban egyáltalán nem számított szokatlannak, hogy a tíz gyerekből négy röviddel a születése után meghalt. A családi tragédiák sorát azonban az tetőzte be igazán, amikor az édesanya, Bleszl Emília alig negyvenévesen, 1894. szeptember 4-én elhunyt. Magos Sándor özvegyen maradt gyermekeivel. A kisgyermekekkel magára maradó férfi esetében szinte szükségszerűnek tekintették az újranősülést. Az özvegy párválasztásában egy elég gyakran érvényesülő hagyományt követett: elhunyt felesége egyik nővérét, Bleszl Etelt (1854–1944) vette feleségül. E házasságból már csupán egy kései gyermek született, Lajos (1896–1959). Az ilyen típusú párválasztás (sororátus) előnyének azt tartották, hogy a család egységét nem bontotta meg egy „kívülről” érkező személy , másfelől pedig az a szándék is érvényesült, hogy a gyermekeket „édes mostoha” nevelje fel. A stratégia sikerességét Magosék esetében igazolja, hogy a hosszú életű, 90 évet megért Bleszl Etelt unokái nagymamaként emlegették.

2_jav.jpgTestvérek, féltestvérek és unokaöccsök: (balról) Magos Lajos (a második házasságból született fiú), Magos Bertike, ölében Ifj. Katona Sándor, Katona Sándorné Magos Emília, ölében Katona Gábor, Magos Margit, előtte: Katona Miklós

A harmadik nemzedék

Magos Sándor és Bleszl Emília leányai közül a legidősebb, Magos Emília ugyan megérte a felnőttkort, de hosszú élet neki sem adatott. Az ő elhunyta következményeként jött létre mozaikcsalád a harmadik generációnál is.

Emília férje Katona (eredetileg Kabina) Sándor 1875. július 31-én született Rozsnyón. Gimnáziumi tanulmányait előbb szülővárosában, majd Esztergomban folytatta, diplomáját Budapesten szerezte. Említést érdemel, hogy 16 éves korától neveltetéséről özvegységben élő anyai nagyanyja, Firbász Adolfné Balássfy (Blarazin) Ágnes gondoskodott. (Éppen emiatt került Esztergomba, amint arról lentebb még szó esik.) 1901-ben kezdte meg önálló ügyvédi praxisát a városban. Ugyanebben az évben a város polgári elitjének egyik jeles családjába házasodott be a szlovák származású fiatalember: 1901. augusztus 31-én feleségül vette Magos Emíliát. Az ekkor már pályája csúcsán álló bíró lánya három fiút szült neki, Miklóst (1903), az idézett emlékiratot író Gábort (1906) és Sándort (1909). Ám a fiatalasszony utolsó gyermeke születése után nem sokkal, 1909. szeptember 6-án, alig harmincévesen elhunyt.

1_jav.jpgKatona Sándor és Katonáné Magos Emília

katona_miklo_s_ga_bor_e_s_sa_ndor.jpg... és félárva gyermekeik: Katona Gábor és Sándor és Miklós

Katona Sándor is követte a kisgyermekes özvegyemberek szokásos életstratégiáját: alig várta meg a gyászév leteltét, máris bejelentette újabb házasságát. Második násza is az esztergomi polgárság vezető rétegéhez kötötte: Eggenhoffer Lujzát vette el, aki negyedik fiának, Andornak (1912) lett az édesanyja. Ez volt az a házasság, amelyet a bevezetőben idézett Katona Gábor-féle emlékirat szerint a Magos-család, elsősorban Magos Sándor sosem bocsájtott meg vejének – dacára annak, hogy megözvegyülve ő maga is újranősült. Neheztelésének fő oka, úgy tűnik, nem is maga a nősülés ténye volt. Egyes források szerint abban bízott, hogy özvegyen maradt veje - miként ő tette 15 évvel korábban - a családon belül gondoskodik "pótanyáról", és másik lányát, az ekkor 24 éves Bertikét veszi feleségül.

katona_sa_ndor_e_s_eggenhoffer_lujza.jpgKatona Sándor és második felesége, Eggenhoffer Lujza

A meg nem bocsátott újranősülés

A megözvegyült édesapák újbóli házasságának kettős megítélése egy másik szálon is tetten érhető. Ugyancsak kétszer nősült Katona Sándor édesapja, František Kabina (Kabina Ferenc) is; az ő második házasságát viszont a fia nem volt hajlandó elfogadni.

František Kabina 1844. október 13-án látta meg a napvilágot Szénásfalun (Bzenica, Szlovákia). Édesapja, András (Andrej) mészáros volt, így - Magos Sándorhoz hasonlóan - meg kellett küzdenie az első generációs értelmiségiek nehézségeivel. Gimnáziumi tanulmányait Besztercebányán végezte. 1863-ban alapító tagja volt a Matica Slovenskának, a szlovákság közművelődési egyesületének. 1865-től ügyvédsegéd volt a Bars vármegyei Zsarnócán (Žarnovica), majd a pesti, később a bécsi egyetemen jogot hallgatott. Egyetemi tanulmányait csak 1872-ben, 28 évesen fejezte be.

1873. február 22-én házasodott meg: Murányalján (Muráň) elvette az odavalósi Firbász Paulinát (Paulát), aki 1849. február 10-én Firbász Adolf erdőbíró leányaként jött a világra. A fiatal ügyvéd Selmecbányán alapított önálló praxist, amit aztán valamikor az 1880-as évek elejétől Budapesten folytatott. Az 1900-as évek elején feladta budapesti lakását és kiköltözött Békásmegyerre, majd Csillaghegyre, ahol birtokán gazdálkodott. Rövid időre az újonnan létrejött Csehszlovákiába költözött: 1919–1921 között a Turóc vármegyei znióváraljai (Kláštor pod Znievom) gimnáziumot igazgatta. A Kabina részvételével még az 1860-as években megalapított gimnázium ugyanis ekkor indult újra, s ez késztette őt arra 65 évesen, hogy az általa olyannyira szeretett intézmény szolgálatába lépjen. Távozásához hozzájárult az is, hogy 1919-ben a kommün alatt elkobozták csillaghegyi birtokát. Néhány éves vágsellyei, majd nyitrai tartózkodás után visszatért Magyarországra, s haláláig csillaghegyi házában élt Budapesten halt meg 1931. november 11-én – mint a pozsonyi egyetem harmadéves orvostanhallgatója…

frantis_ek_kabina_kabina_ferenc.jpgFrantišek Kabina (Kabina Ferenc) ügyvéd

Az erős szlovák tudatú Kabinát egyébként házassága nem a szlovák kultúrkörhöz kötötte. Feleségének, Firbász Paulinának az édesanyja, Balássfy (Blarazin) Ágnes a családi hagyomány szerint svájci eredetű, nevét megmagyarosított családból származott. Kabina gyermekei közül idősebb fiának, (Katona) Sándornak a sorsáról már részletesen szóltunk. Ami a többieket illeti: Jenő is magyarosította a családnevét, Kabináról Hollóra. Őt Székelyföldre vetette a sorsa, Sepsiszentgyörgyön élt. A három Kabina-lány közül Irma Radesics Antal felesége lett: férjével és két gyermekével Eszéken élt. Gizelláról azon túl, hogy Pozsonyban lakott, semmit nem tudunk, míg Olga egy magyar dzsentricsalád sarjához ment feleségül, a Heves vármegyei Pásztó környékén kisbirtokos Sághy Ferenchez. Firbász Paulina és František Kabina házasságát tehát szintén bőséges gyermekáldás kísérte (öt felnőtt gyerekről tudunk), ám az édesanya itt is korán elhunyt.

František Kabina és fia, Katona Sándor az édesanya halálát követően, a fiú gimnazista éveitől fogva semmiféle kapcsolatot nem ápolt egymással. Soha többé nem keresték egymást, bár még évtizedekig éltek (egyikük 1931-ben, másikuk 1936-ban hunyt el). Vajon milyen ellentét késztethette e két makacs férfit, apát és fiát olyan engesztelhetetlen haragra, amit aztán a következő nemzedék is megörökölt? (Katona Sándor fia, Gábor sosem találkozott apai nagyapjával.) 

A családi emlékezet úgy tartotta számon, hogy František Kabina már felesége, Firbász Paulina elhunyta előtt szeretőt tartott, akit, nem várva meg a gyászév leteltét sem, megözvegyülése után hamar feleségül vett. Ez a lépése olyannyira felháborította idősebb fiát, Sándort, hogy szakított apjával. Taníttatásáról ettől fogva az anyai nagyanya, özvegy Firbász Adolfné Balássfy (Blarazin) Ágnes gondoskodott Esztergomban. Amit biztosan tudhatunk: Kabina valóban megnősült másodszor is, bizonyos Sigmund Aloisiát vette feleségül. Cselekedetét állítólag az motiválta elsősorban, hogy kisebb gyermekei mellett legyen pótanya.

esztergom.jpgEsztergomi utcakép történetünk idejéből

Érzelmek és kettős mérce

Vélhetően soha nem tudjuk meg pontosan, milyen motivációk vezették az újranősüléskor és a párválasztásban František Kabinát, illetve Katona Sándort. A történész szempontjából azonban legalább olyan lényeges, hogy az unoka, Katona Gábor hogyan emlékezik egyikük, illetve másikuk újranősülésére. Ebben pedig nem támaszkodhatott más forrásra, mint édesapja elbeszélésére: csakis Katona Sándor oszthatta meg fiával, hogy miért is szakított apjával. Ennek állítólag két oka volt: a korai újraházasodás a szeretővel és apja pánszláv (szlovák) érzülete. Az unoka így írta le ezt röviden:

Édesapám körülbelül tizenöt éves korában Édesanyjának korai halála után Apjának, a pánszláv érzelmű Kabina Ferencnek e kétszeres okból örökre búcsút mondott s Nagyanyjának, Firbászné Balásffy – Blarazin – Ágnesnek védőszárnyai alá menekült.

Itt érdemel említést, hogy a szlovák nemzeti mozgalmat támogató édesapjával ellentétben Katona Sándor erős magyar érzelmeket táplált. Joggal merül fel a kérdés, hogy az eltérő identitás megerősödése, amely a névmagyarosításban is megmutatkozott, mennyiben függött össze apjával való konfliktusával, illetve mennyire hatott rá az esztergomi környezet. E kétségkívül izgalmas kérdés latolgatása azonban nem tartozik e poszt tárgyához.

6_jav.jpgA családi hagyomány későbbi lejegyzője, Katona Gábor kisgyermekként

Az viszont annál inkább tárgyunkhoz tartozik, hogy Katona Gábor hogyan emlékezett édesapja második házasságára. Narratívája alaposan eltér a nagyapa újranősülésének bemutatásától - sokkal megengedőbb.

Édesapánkat nagyon lesújtotta Édesanyánk korai, tragikus halála. Mesélték, hogy napokon át bezárkózva irodájába csak ivott – soha nem volt italos ember –, úgy, hogy már megzavarodástól tartott a család, akik azt remélték, hogy Édesanyánk húgát, Bertikét fogja majd feleségül venni. Nem így történt. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy most, hogy itt maradt felesége nélkül a három gyerekkel, minden összeomlott körülötte s annál nagyobb volt a felháborodás, hogy még a gyászév letelte előtt újbóli házasságkötését bejelentette és az a gyászév letelte után azonnal el is következett.

Katona Gábor emlékirataiban tehát ugyanaz a cselekedet az apánál felelősségtudatból fakadó erényként, míg a személy szerint nem is ismert nagyapánál érzéketlenségből eredő, a család szentsége ellen irányuló bűnként jelenik meg. Ez az ellentmondás nyilván az egyéni érzelmek kivetüléseként magyarázható. Ahogy Magos Sándorból özvegyen maradt veje, Katona Sándor újraházasodása váltott ki negatív érzelmeket, úgy a kamasz Kabina Sándor számára – édesanyja elhunytát követően – édesapja második házassága volt elfogadhatatlan.

Az egyéni érzelmekből eredő, morális köntösbe öltöztetett kritikák ellenére kijelenthetjük, hogy a mozaikcsaládok "intézménye" még a harmadik nemzedék újraházasodásának idején, a 20. század elején is elkerülhetetlen szükségszerűségnek számított. 

katona_sa_ndor_eggenhoffer_lujza_e_s_a_ne_gy_fiu_andor_ga_bor_sa_ndor_miklo_s.jpgMozaikcsalád a két világháború között. Katona Sándor és Eggenhoffer Lujza, valamint az apa két házasságából született négy fiú: Andor, Gábor, Sándor, Miklós.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Mert a vének bujaságra – a leánykák erszényre néznek” – Özvegyek és választottjaik

csaladok_1_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Baros-Gyimóthy Eszter posztja egy felvidéki mezőváros, Csetnek 18. századi anyakönyveinek segítségével ad sokszínű és élettel teli képet arról, mennyire törékenyek voltak a családok a hagyományos  társadalomban.

 Ahogyan ma, úgy régen is általános volt a nők és férfiak azon vágya, hogy párkapcsolatban éljenek. Egészen a közelmúltig az élet természetes rendjének az számított, hogy ez a vágy a házasságkötéssel teljesedik be. Nem mutatnak mást a Gömör megyei Csetnek evangélikus és katolikus anyakönyveinek 18. századi feljegyzései sem. 
(A házassággal kapcsolatos hagyományos elvárásokról bővebben: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok"

Özvegyek válaszúton

Ideális esetben a házasság intézménye mindkét fél számára érzelmi, anyagi és társadalmi biztonságot nyújtott, természetesen kinek-kinek a nemi szerepek által meghatározott módon. Ugyanakkor a magas halandóság következtében elődeinknek a megözvegyülést is az élet velejárójaként kellett elfogadniuk. A házastárs, a szülő halála alapjaiban változtatta meg a család mindennapjait: az életben maradt félnek meg kellett találnia a maga és gyermekei boldogulásának új útját.

A házastárs elhalálozását követően az özvegy nő és férfi több lehetőség közül választhatott. Dönthetett amellett, hogy nem házasodik újra. Az özvegy nő ilyenkor továbbra is viselte férje nevét, birtokolhatta javait; ő lett a háztartás feje, de a gazdasági feladatok ellátásához kérhetett férfisegítséget is a családi körből. Pótolhatta az özvegy az elvesztett társat újabb házasságkötéssel: ebben az esetben a saját, az esetleg az új házastárs által hozott, valamint a közös gyermekek mozaikcsaládot alkottak. Az idősebb korban egyedül maradt ember feladhatta az önálló háztartást, és a már családos gyermekéhez költözhetett, ahol segíthetett a háztartásban és a gyermeknevelésben.

Az újraházasodáshoz természetesen nem volt elég az özvegy szándéka. Az újabb frigy esélyeit több tényező is befolyásolta, úgymint az újra a „házassági piacra” lépő személy neme, életkora, vagyoni helyzete, hogy van-e gyermeke, és ha igen, az milyen korú stb. A kiskorú gyermek felnevelésének kényszere általában az újraházasodás felé terelte az özvegy gondolatait, míg a nagyobb, de még a szülővel élő gyermek inkább a kialakult helyzet az önállóság őrzése felé billentette a mérleget. A gyermek azért is ronthatta az özvegy nők újraházasodási esélyeit, mert a mostohagyerek – a férfi családja szempontjából – veszélyeztethette a javak családon belüli öröklését.

the_dowager_electress_palatine_in_mourning.jpgJan Frans van Dueven: Medici Anna gyászoló özvegyként (1717)

Csetnek és lakói

A Felvidék középső részén, Gömör megyében fekvő Csetnek mezőváros jó minőségű vasércének bányászatáról, és az abból nyert fém megmunkálásáról vált ismertté. A 18. században katolikusok és evangélikusok vegyesen lakták. Mindkét felekezet anyaegyházzal rendelkezett a városban, s ezekhez összesen 11 fiókegyház (filia) tartozott a környékbeli falvakban. Az evangélikus anyakönyvek 1684-től maradtak fenn, míg a katolikus hívek adatait 1735-től regisztrálta az újraéledő egyház plébánosa.

A II. József által elrendelt népszámlálás idején, 1787-ben 2011 lakos élt Csetneken. A 930 férfiből 140-en voltak nemesi származásúak. A városlakók között magas volt az iparűzők és kereskedők aránya, míg a falusi filiákban földművelők éltek. Az egykorú egyházi források szerint az evangélikusok száma kb. 2400, a katolikusoké pedig 1000-1200 lehetett a fiókegyházakkal együtt.

csetnek_1.jpgA posztban említett házasságokat jórészt itt kötötték
Csetnek 14. században épült evangélikus temploma 

Az újraházasodás esélyei

A csetneki egyházközségekben magas volt az újraházasodások aránya: a 18. században nagyjából minden harmadik házasságkötés esetében özvegy volt legalább az egyik fél. A férfiak – ahogy a korban általában – Csetneken is nagyobb arányban házasodtak újra. Az özvegy nők – leszámítva az 1710. évi pestisjárványt követő évtizedet – kevésbé voltak kelendők a házassági piacon. Nem volt ritka a kétszeri-háromszori újraházasodás sem, de mindkét nemben akadtak „csúcstartók”: az evangélikus Kalay Judit és Németh Katalin egyaránt négyszer ment férjhez, a katolikus Gracza István négyszer, míg az evangélikus Getzeg István ötször nősült!

A férfiak előnyösebb helyzete több területen is megmutatkozott. Nekik nemcsak gyakrabban, hanem gyorsabban is sikerült újraházasodniuk. Idősebb korukban is nagyobb eséllyel találtak maguknak házastársat, aki legtöbbször fiatalabb volt náluk, és nem is feltétlenül özvegy nőt választottak.

A 40 év alatti korban megözvegyült férfiak 80 százaléka újraházasodott, de még a negyvenes éveikben járó férfiak fele is új családot alapított. Voltak persze, akik azért nem nősültek meg újra, mert egyszerűen nem maradt rá idejük: maguk is hamarosan elhaláloztak. A katolikus Zoller János például 1806. szeptember 10-én temette el feleségét, és október 29-én már az ő neve is bekerült a halotti anyakönyvbe – a másfél hónapos özvegyet a plébános már „vőlegény”-ként jegyezte be!

Az ötven fölött megözvegyült férfiak nagy többsége már a gyermekeire támaszkodva élte le hátralévő éveit, de azért 30 százalékuk még újranősült. Utóbbiak közé tartozott például nemes Csiszár János, aki 70 éves korában kísérte oltárhoz második feleségét, Czigler Annát, míg nemes Feledházy György saját bevallása szerint 79 éves volt, amikor megesküdött a 48 éves özvegyasszonnyal, Benedicty Annával.

A nők esetében gyorsabban és drasztikusabban csökkentek az új házasság esélyei. A húszas éveikben megözvegyült feleségeknek még a kétharmadát, a harmincasoknak nagyjából a felét vezették újra oltár elé. A 40 éves kora után egyedül maradt csetneki nőknek viszont már csak a 15 százaléka talált új házastársat magának.

altes_rathaus_go_ttingen_20110802-08_fotor.jpgÖzvegyasszony gyermekével és házaspár újszülöttel a göttingeni városháza dísztermében 

Az özvegyen maradók

Nem számított ritkaságnak az sem, ha házastársuk halála után nők és férfiak a végleges özvegységet választották, akár még termékeny életkorban is, ha a megélhetésükhöz nem volt szükségük új házasságra. A nők esetében vonzó kilátás lehetett, hogy az özvegyasszonyok olyan tág jogkörrel rendelkeztek gyermekeik és vagyonuk felett, amilyenről férjes asszonyként nem is álmodozhattak. Néhány példa a halálig tartó hosszú özvegységre:

A katolikus Lendaczky János 37 éves korában temette el feleségét, majd 21 évig viselte az özvegységet. 25 évig élt házastárs nélkül a 39 évesen megözvegyült, evangélikus vallású Kompanik János. Bodó Eszter 32 éves korában vesztette el férjét, nemes Lány Jakabot, és utána még 28 évig élt egyedül. Húga, Rebeka, aki Lány Sámuel felesége volt, 29 évesen temette el urát és 26 évig élt még.

marie-the_re_se_d_autriche_1717-1780_atelier_d_anton_von_maron_fotor.jpgMária Terézia királynő férje, Lotharingiai Ferenc császár halála (1765) után az életéből hátralévő 15 évben csak gyászruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. 
Anton von Maron festménye, 1772 körül

A gyászév hossza

Hogy mennyi idő telt el a régi házastárs elvesztése és az új frigy megkötése között, nagyon különböző lehetett. A csetneki evangélikus férfiak általában betartották a „gyászévet”, míg katolikus társaik átlagosan csak kilenc hónapig éltek feleség nélkül. Az evangélikus nők ezzel szemben átlagosan 2,6 évig, a katolikus nők pedig 3,4 évig viselték az özvegységet. Az özvegy nők csupán az 1710. évi pestisjárvány után kerültek feltűnően jó pozícióba a házassági piacon: a következő évtizedben átlagosan egy éven belül „elkeltek”!

Nem meglepő, hogy a fiatalabbak kötöttek leggyorsabban új házasságot. A feleségüket 35 éves koruk előtt elvesztő férfiak kétharmada egy éven belül újra családot alapított. Mivel a kisgyermekekről való gondoskodás és a háztartás ellátása teljesen idegen volt a férfiszerepekről alkotott korabeli felfogástól, szükségszerű volt a gyors újranősülés. Különösen sürgős volt az anya és feleség pótlása, ha nem volt idősebb lánygyermek vagy nőrokon, aki legalább átmenetileg ellátta volna ezeket a feladatokat. (Az anyasággal kapcsolatos normákról bővebben: "A szelíd, okos lélek")

Különleges csoportot alkottak azok a férfiak, akiknek a felesége szülés közben vagy gyermekágyban vesztette életét. (Az anyát nagyon gyakran követte az újszülött is.) A már említett Getzeg Istvánnak a második és a negyedik felesége is szülés közben vesztette életét. Az így megözvegyült evangélikus férfiak 2–4 hónapon belül nősültek újra.

Az evangélikus Szpisak Mária 1777. július 9-én, 20 éves kora előtt halt meg, férje, Majoros Mihály és 8 hónapos fia gyászolta. Az apa már augusztus 5-én, azaz 27 nap (!) elteltével oltárhoz vezette a szintén özvegy Galló Máriát, aki bizonyára segítségére volt a csöppség ellátásában. A rochfalvai katolikus Kupetz János a 7 éves Katalinnal, a 3 éves Jánossal és a 2 hónapos Máriával maradt egyedül, amikor második felesége, Anna 1799. szeptember 14-én elhalálozott. Két hónap sem telt el, és október 6-án már az esketési anyakönyvben találkozunk a 42 éves férfi nevével, aki oltárhoz vezette 23 éves menyasszonyát, Chovanecz Zsuzsannát.

20100810_054.JPGA csetneki evangélikus templom oltára

A fiatal, még jó néhány évig termékeny korban lévő özvegyek általában egy-két éven belül újra asszonnyá és (mostoha)anyává válhattak. 35 felett viszont már nem volt ritka, hogy akár négy vagy több év múlva tudtak csak újraházasodni. Életkortól függetlenül hosszabb ideig – átlagosan közel két évig – kellett keresgélnie azoknak az asszonyoknak, akik kiskorú gyermekkel maradtak magukra.

A csetneki Levi Mátyás 1733. november 25-i halálakor özvegyét, a 41 éves nemes Kasacz Évát és hat élő gyermekét hagyta hátra, akiknek életkora négy és húsz év között volt. Bizonyára az idősebb gyerekek segítségére is számíthatott az özvegy a négy esztendő alatt, ami a nemes Kalay Pállal kötött házasságáig eltelt. A nemesi származású Albini Zsófia 43 évesen, 3 hónapos magzattal a szíve alatt özvegyült meg 1780. január 18-án. Elsőszülött lánya ekkor már családot alapított, és fia is 18 éves volt. Zsófia 3 év elteltével állt újra oltár elé az 52 éves, mindössze 44 nap óta özvegy nemes Biriny Ádámmal, akinek 30 évig tartó első házasságát nem kísérte gyermekáldás. Feltételezhető, hogy Birinyi a saját gyermek utáni vágy miatt nősült újra ilyen gyorsan. Az új házastársaknak idős koruk ellenére egy közös lányuk született, aki azonban 3 éves korában meghalt. Ettől kezdve Zsófia első férjétől posthumus született Anna lányát nevelték együtt. A katolikus, magát 34 évesnek valló Tamás Katalin tíz hónapnyi özvegység után lett a 20 éves, evangélikus, nőtlen ifjú, Barnák András felesége. Katalin 3 leánygyermekével alkották az új családot: a 12 éves Zsuzsannával, a 9 éves Máriával és a 6 éves Katalinnal. Az a körülmény, hogy négy „elárvult nő” maradt férfi nélkül, valószínűleg hozzájárult az anya gyors újraházasodásához, és a szokatlanul nagy korkülönbség elfogadásához is. Arról nem tudunk, hogy a párnak közös gyermeke is született volna.

Természetesen találkozhatunk hosszú özvegyi idővel is az újraházasodók között. A 31 éves özvegyember, nemes Pécsy János 1741-ben 11 évnyi özvegység után vezette oltárhoz a 20 éves nemes hajadont, Tul Máriát. (Első feleségét húsz évesen vesztette el a csecsemővel együtt.) Nemes Sebők József közel 12 özvegyi év elteltével vette feleségül Hamorsky Annát. Az első házasságból egy leánygyermek volt életben: Julianna az új anya érkezésekor 13 éves lehetett, és a későbbiekben 9 féltestvére született. 1778. június 30-án, 1 hónapnyi özvegység után nősült újra Budinsky Pál; a menyasszony, a 45 éves Német Anna viszont – ha hihetünk a bejegyzéseknek - ezelőtt 21 évig viselte az „özvegyi fátylat”!

peter_fendi_die_arme_offizierswitwe.jpegPeter Fendi: A katonatiszt szegény özvegye (1836)

Özvegy férfiak, hajadon lányok

Gracza István csetneki sörfőző négyszer házasodott. Az első házasságát a korban késeinek számító módon, 27 évesen kötötte. Választása később is mindig 20-25 év közötti hajadonokra esett. Az utolsó házasságkötésekor az 59 éves férfi a nála 34 évvel fiatalabb Kolisch Máriát vezette oltárhoz. Gracza a két első házassága után két-két, 10 év alatti gyermekkel özvegyült meg, ami megmagyarázza, hogy 2-4 hónapon belül mindig új asszonyt, anyát hozott a házhoz.

Gracza István választásait tipikusnak tarthatjuk: az özvegy férfiak – korra való tekintet nélkül – szívesebben választottak hajadon leányokat új házastársuknak. Ez persze gyakran a felek nagy korkülönbségét eredményezte. A 61 éves özvegyember, nemes Tubel Jakab 1736 januárjában állt oltár elé a 18 éves Umbehauen Erzsébet nemes hajadonnal.

A csetneki özvegy nők döntő többsége viszont özvegy férfi oldalán lépett újra házasságra. Ritkán, de előfordult azért, hogy akár 15–20 évvel fiatalabb, nőtlen ifjakkal kötöttek házasságot. Belicza Marina 50 év feletti özvegyasszonyt a nőtlen Ziman András vette el, aki közel 24 évvel volt fiatalabb; az özvegyasszonynak nem volt árvája az első férjétől és a másodiktól sem született gyermeke. A 40 éves evangélikus özvegy Hartman Zsuzsanna 1792-ben lépett a katolikus oltárhoz a 22 éves Kánya Mihállyal.

A katolikus özvegyasszonyok kisebb arányban léptek házasságra fiatalabb férfival, illetve a házastársak életkori különbségei sem voltak olyan magasak. Pedig a protestáns egyházi források is újra és újra tiltották a jelentős korkülönbséggel kötött házasságokat, hiszen „ezek a házasságok magukban hordozzák a várható gyermekáldás iránti reménytelenséget”. Az ilyen házasságokból ráadásul nagyobb valószínűséggel maradtak ellátatlan árvák, akik a gyülekezetet számára terhet jelentettek.

„A vének bujaságra – a leánykák erszényre néznek” – írta Bod Péter „Synopsis juris connubialis” című, 1763-ban megjelent, a házassági jognak, valamint a házasságal kapcsolatos kérdéseknek szentelt művében. A tudós erdélyi református prédikátor szerint a házastársak közötti viszálykodás sok esetben a felek nagy korkülönbségére vezethető vissza.

hans-baldung-grien-ungleiches-paar.jpgA fiatal nő az öreg férfi erszényébe markol, az ő szemét meg az erotikus vágy homályosítja el.
Hans Baldung Grien: Egyenlőtlen házasság (1507)

Szabados özvegyek

A magas csecsemő- és gyermekhalandóság minden családot érintett, így a mozaikcsaládokba átlagosan csak egy-két gyermeket vitt az özvegy fél. Mivel az özvegy nők általában szültek már, bizonyítottan termékenyek voltak, és ugyanez érvényes a volt férjek többségére is. Nem véletlen tehát, hogy az újraházasodás és az első közös gyermek megszületése között átlagosan rövidebb idő telt el, mint az első családjukat alapítók esetében.

Az egyszer már házasságban élt nők és férfiak valószínűleg „szabadosabban” viszonyultak a házasság előtti vagy azon kívüli nemi élethez, mint a hajadonok és a legények. A keresztelési anyakönyvekben több törvénytelen ágyból született gyermek neve mellett olvasható, hogy édesanyja „relicta vidua” (hátrahagyott özvegy). Amennyiben a szülők összeházasodtak, úgy a gyermeket a házasság révén törvényesítették. Ezt az anyakönyvben a „spurius” (házasságon kívül született) jelző áthúzásával jelölték.

Csiszár András csetneki nemes özvegyember 1807. június 6-án vezette oltárhoz Pongrácz Máriát a csetneki evangélikus templomban. Az ekkor 65 éves férfi és a 28 éves hajadon kapcsolata nem volt frisskeletű. Mária későbbi férje házában szolgált, amelyet egy 3 évvel korábbi keresztelési bejegyzés igazol. 1804. december 19-én tartották ugyanis keresztvíz alá Pongrácz Mária csecsemő lányát, akit a lelkész törvénytelenként jegyzett be az anyakönyvbe. A kis Mária „ismeretlen” apja minden bizonnyal a gazda lehetett, aki egyébként ekkor már több mint hat év óta élt özvegységben. A feltételezést támasztja alá a „spurius” jelző utólagos áthúzása a házasságkötés után. Két évvel később megszületett a házaspár első törvényes gyermeke is, akit 11 hónapos korában temettek el. A férj 1811 februárjában, 68 éves korában halt meg. A 33 éves korában megözvegyült Pongrácz Mária nem lépett újra házasságra, de a keresztelési anyakönyvben háromszor is feltűnik a neve: további három gyermeket szült, és mindhármat törvénytelenként jegyezte be a lelkész.

p1000409-i_anyk_1_oldal.JPGp1010016-ii-4b_2c_1_oldal.JPG

 Két lap a csetneki evangélikus egyházközség születési anyakönyvéből: 1683 és 1755.

Mostohák és féltestvérek

A magas felnőttkori halálozás következtében a gyermekek is gyakran kerültek új élethelyzetbe. Azoknak a kiskorú gyermekeknek a halálozási valószínűsége például, akik az édesanyjukat vesztették el, megduplázódott. Ha viszont már bekerültek egy mozaikcsaládba, felnövési esélyeik nem tértek el azokétól, akik vérszerinti szüleikkel éltek.

Getzeg István elsőszülött lánya, Zsuzsanna 1743. augusztus 6-án született. 5 éves korában vesztette el anyját, és nemsokára a kistestvérét is eltemették. Az elkövetkezendő 14 évben négyszer kapott új anyát, és legalább négy féltestvére született, akik közül egy sem maradt életben. (Zsuzsanna minden mostohája hajadonként lépett oltár elé, nem hozott féltestvért a házasságba.) Amikor 19 évesen férjhez ment a hámorfalvi Boldis Andráshoz, ő volt az egyedüli élő gyermeke apjának. (Igaz, az apa ötödik házasságában 3 évvel később született egy kislány, aki még megérhette a felnőttkort.)

Zsuzsanna példája szemléletesen tükrözi, hogy az életben maradt gyermek hányszor találkozhatott a családját érintő tragédiákkal. Gyerekfejjel látta testvérei, édes- és mostohaszülői halálát. Meg kellett tanulnia az ehhez kapcsolódó érzelmek kezelését, az újrakezdést, az új szülő, a mostoha- és féltestvérek elfogadását. Aztán felnőtt fejjel jó eséllyel új szerepben, de ugyanazokat az életeseményeket élte át: eltemette gyermekeit, nagy valószínűséggel házastársát is, és ilyenkor őt állította döntés elé az élet…
(A hagyományos társadalomnak a halálhoz való viszonyáról bővebben: "A halállal bátran nézett szemközt")

thomas_kennington_orphans_1885.jpgAz árvák sorsa minden korban hálás téma volt az írodalom és a képzőművészet számára. A témával foglalkozó művek jó eséllyel számíthattak pozitív fogadtatásra a közönségnél.
Thomas Benjamin Kennington: Árvák (1885)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Utált, törvénytelen és erkölcssértő viszony" - Egy budai orvos kettős élete az 1880-as években

csaladok_1_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Nagy Sándor (Budapest Főváros Levéltára) posztjában egyszerre találkozunk "hagyományosan" - a szülők halála miatt - és "modern módon" - válás következtében - létrejött mozaikcsaládokkal.
A szerző hamarosan megjelenő könyvében számos érdekes történeten keresztül tudhatjuk meg, hogyan kezdett a válás a hétköznapi gyakorlat részévé válni Budapesten a 19. században. 

A 19. századi családokkal és családi élettel kapcsolatban mindmáig számos sztereotípia, tévhit él. Nosztalgiával gondolunk vissza a „viktoriánus” korszak többgenerációs, sokgyermekes, kifelé erőt, tiszteletreméltóságot és stabilitást sugárzó polgári családjaira, amelyeket az élet viharait elhárító, kenyérkereső férjek és az otthon melegéről gondoskodó feleségek – idővel tisztességben megőszült urak és matrónák – tartottak össze. Ezzel a képpel összeférhetetlen a házasságok zátonyra futása, a házasságtörés, a különválás és a vadházasság jelensége: a házasélet eme „deviáns” viselkedésformáit még a történészek is hajlamosak a korabeli munkásosztálybeli párokhoz társítani. (A kor kettős moráljáról bővebben a blogon: "A botrányt kerülni kellett" - Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben)

A budai orvos, dr. Vörös Richárd esete azonban megmutathatja, hogy a vadházasság annak idején korántsem a kortársak által morálisan alsóbbrendűnek ítélt társadalmi rétegek „privilégiuma” volt. A Szent János kórház orvosa az 1880-as években, miközben vízivárosi otthonában a mintaférj szerepét játszotta, a pesti oldalon titokban egy másik, boldogabb életet épített fel magának, amelyben nemcsak szerető, de egyúttal gondoskodó apa is lehetett. Csupán évekkel később leplezte le egy pár soros levél, amely véletlenül felesége kezébe jutott, és lehetetlenné tette, hogy kettős életét tovább folytassa. A törvényes hitves válaszút elé állította: vagy ő, vagy a „másik” család. Vörös Richárd döntése nehéz lehetett: hitehagyáshoz, ádáz pereskedéshez, végül pedig házassága felbontásához vezetett.

budapest-ii-kerulet-regi-szent-janos-korhaz-.jpg Vörös doktor munkahelye, a Szent János kórház a 19. század végéig a Széna téren állt. Forrás: Egykor.hu

Vörös Richárd és Popovics Mária

Vörös Richárd házassága, amelyet 1874-ben kötött Popovics Máriával, egy volt a kor számtalan hasonló, nem feltétlenül kölcsönös vonzalmon alapuló, de a felek számára kölcsönös előnyökkel kecsegtető házassága között. A vőlegénynek ez már a második esküvője volt, hisz családi állapotát a budavári evangélikus egyház matrikulájába „özvegyként” adták meg. A maga 29 évével persze férfiként még elég fiatalnak számított, s mind nemesi származása és családi háttere – vagyonos győri evangélikus kereskedő családból származott –, mind orvosi diplomája vonzó partnerré tette.

A mennyasszony, Popovics Mária ugyan hajadonként járult az oltár elé, de a kor már jócskán benne volt a korban, hiszen 30. életévét is betöltötte. (Ezt vélhetően restellte is, mivel a lelkipásztornak csak 25 évet vallott be.) Mégis, a budai ortodox, szerb származású „kiskalmár”, Popovics György és a római katolikus Lastschok Katalin házasságából született nő, aki a Vízivárosban a Fő utca 14. szám alatti ház harmadrészének tulajdonosa volt,  megfelelő választás lehetett a Budán letelepedő, kezdő orvos számára (ezt majd a későbbi válóper során a feleség hangsúlyozza is).
(A korabeli párválasztási szokásokról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában)

Habár a házaspárnak évek után sem született gyermeke, a frigy működőképesnek tűnt. Legalábbis az 1878 végén, Rupp Zsigmond budai közjegyző előtt kelt, német nyelven íródott közös végrendelet harmóniáról tanúskodik: 

Mi alulírott házastársak, Dr. Vörös Richard és Mária, született Popovics, kölcsönös, feltétlen bizalmunktól és odaadásunktól – másrészt pedig azon törekvésünktől is vezetve, hogy életközösségünknek halálunk után is, vagyonunk tekintetében kifejezést adjunk, érett megfontolás után, szabad akaratunkból, halál esetére a következőképpen rendelkezünk:

A testamentum tartalma sem hagy kétséget a bizalom felől: a házastársak minden létező, szerzett és öröklött vagyonuk tekintetében egymást tették meg örökösükké.

esku_vo_fotor.jpgEsküvői fotó a 19. század végéről. Forrás: Fortepan

A végintézkedés majdnem egy évtizedig érvényben maradt – egészen addig, ameddig 1888. január 17-én Popovics Mária a közjegyző vízivárosi irodájába járulva ki nem jelentette, miszerint

azon okok, amelyek arra indítottak, hogy […] férjemet, Dr. Vörös Richard urat általános örökösömmé tegyem, ma már nem állnak fenn, illetőleg akkori rendelkezésem mostani akaratomnak többé meg nem felel, ezért én, alulírott Vörös, született Popovits Mária a kérdéses végrendeletet érett megfontolás után, teljes terjedelmében visszavonom, azzal a joghatállyal, mintha a kérdéses végrendelet soha meg nem született volna; úgyhogy ennek folytán az ezen testamentum alapján nevezett férjem elhalálozásom esetén hagyatékomra nézve magának semmiféle jogot nem származtathat.

Mi történhetett időközben, amely a feleséget erre a drasztikus lépésre késztette?

budai_evange_likus_templom.jpgVörös doktor esküvőjének és gyermekei keresztelőjének helyszíne: a régi budai evangélikus templom a Dísz téren, a későbbi Honvédelmi Minisztérium helyén állt.

Emma Breitzner története

Nos, Vörös Richárd 1880 körül megismerkedett egy osztrák katonatiszt, Wilhelm Lendl von Murgthal lovag, császári-királyi mérnökkari százados feleségével, Emma Breitznerrel, aki rövidesen az orvos szeretője lett. A szerelmi történet kezdetének részleteit nem ismerjük, csak az vehető biztosra, hogy amikor a férjétől különváltan élő, kétgyermekes nő 1881 elején válópert indított Lendl százados ellen, a viszony már javában tartott.

Ki volt ez a nő és hogyan vetődött a magyar fővárosba? Emma Breitzner 1855-ben született Bécsben. Féléves sem volt, amikor elvesztette apját. Talán a család bizonytalan anyagi helyzete is szerepet játszott abban, hogy alig 17 évesen feleségül ment Rudolf Redl hadbíró főhadnagyhoz, két évvel később, mindössze 35 évesen belehalt szívbajába. Vagyon aligha, csak egy közös gyermek, az 1872 novemberében született Rudolf maradt a katonatiszt után. A még mindig csupán 21 esztendős özvegy a gyászév leteltével, hozzáment Wilhelm Lendl hadnagyhoz, akitől 1877 márciusában egy leány, Emma született. Ezután, férjét követve költözött annak magyarországi állomáshelyére.

A hadmérnök férj tiszti karrierje kezdetben ígéretesen ívelt felfelé, pár év múlva azonban csúnya véget ért. Lendl százados 1881 nyarán azzal keltett feltűnést, hogy egy vendéglői szóváltás alkalmával kiprovokálta magyar tiszttársa, Göczel István hadnagy hazafias nyilatkozatát, aminek nyomán a hadnagyot a tiszti becsületbíróság megfosztotta rangjától. A dualizmus idején sportszerűen űzött osztrák-magyar kakaskodások újabb fordulója, amit a sajtó a Lajtán innen és túl egyaránt felkapott, Wilhelm Lendl katonatiszti pályafutásának is véget vetett: a férfi a politikailag kényessé vált ügy következtében októberben kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról.

k_u_k_tisztek.jpgA császári és királyi hadsereg műszaki alakulatainak egyenruhái. Lendl hadmérnök százados olyan egyenruhát viselhetett, mint balról a 3. katona   

A nevezetes affért a korabeli sajtó összefüggésbe hozta a Lendlné által a Budapesti Királyi Törvényszéken indított válóperrel. A Fővárosi Lapok október elején hírül adta:

Az ex-századosnak nem csak Göczel Istvánnal volt baja, hanem volt és van a tulajdon nejével is. Több éve már, hogy külön válva élnek, most meg Lendlné asszony nem is akarja többé viselni e csúful meghurcolt nevet s válópört indít.

A házassági konfliktust azonban nem a botrány mérgesítette el, hiszen a válóper még valamikor az év elején kezdődött. A viszony megromlásában a férj adósságai nagyobb szerepet játszhattak, mint óvatlansága. 1880 elején például egy Auspitz Mór nevű hitelező 2300 forintos követelését peresítette be: egyedül ez az összeg kétszeresen haladta meg a százados éves fizetését.

Wilhelm Lendl von Murgthal lovag lemondását követően elhagyta Magyarországot, s elszegődött vasúti tisztviselőnek. (1912-ben bekövetkezett haláláig a sziléziai Teplitzben élt). A folyamatban lévő budapesti válóperben, amelyet felesége 1883 elején újított meg, úgy tűnik, együttműködött a házassági kötelék felbontása érdekében.

A válás annak idején komplikált dolog volt. Az osztrák házaspár - szerencséjükre - Magyarországon is lefolytathatta a válópert, mivel a közös hadsereg tisztjei kettős, tehát magyar állampolgároknak is számítottak. Sőt, Ausztriával ellentétben, a Lajtán innen katolikus létükre is felbontathatták házasságukat; igaz, ehhez előbb olyan felekezetre kellett áttérni, amely engedélyezte a válást. Az a tény, hogy nemcsak Emma Breitzner, hanem Wilhelm Lendl is megtette ezt a lépést (római katolikusról mindketten evangélikus vallásra tértek), arra utal, hogy az alperes végső soron nem kívánt akadályt gördíteni a válás útjába. Ily módon a Budapesti Királyi Törvényszék viszonylag gyorsan, már 1883 végén helyt adott az „engesztelhetetlen gyűlöletre” hivatkozó válókeresetnek, s a házassági kötelék felbontását a Kúria 1884 elején jogerőre emelte.

victoriandivorcecourt1.jpgVálóperes tárgyalás a viktoriánus Angliában.

Vörös Richárd és Emma Breitzner „vadházassága”

A válóperes iratok közül csak a kevés érdemi információval szolgáló ítéletek maradtak fenn, ezért nem tudjuk, hogy a házastársak mit vetettek tulajdonképpen egymás szemére. Az 1881-es válóper félbeszakadása, majd 1883-as megújítása arra utal, hogy a Lendl-házaspár együttműködése kezdetben korántsem volt zökkenőmentes. A gyanút közvetve az ítélőtáblai verdikt is megerősítheti:

Az engesztelhetetlen gyűlöletet peres feleknek a per folyamán egymás ellenében felhozott kölcsönös vádaskodása, a már előzetesen folytatott válóper, valamint a több éven át tartó különválás eléggé indokolja.

Más forrásból tudjuk, hogy Wilhelm Lendl lovag házasságtöréssel vádolta feleségét, s valószínűnek tartható, hogy az első válóper éppen ennek "gyümölcse" miatt szakadt félbe. Emma Breitzner 1882 kora tavaszán ugyanis egy Elemér nevű törvénytelen fiúgyermeknek adott életet. Terhessége indíthatta arra, hogy félbeszakítsa a válópert, amelyet aztán csak 1883 januárjában folytatott tovább. A keresztelőt a budavári evangélikus templomban mindenesetre a legnagyobb csendben rendezték meg: a lelkészen kívül csak ketten voltak jelen: az anya, valamint a hivatalosan a gyerek kremsi keresztszüleit helyettesítő „Dr. Veöreös gyakorló orvos”. Az egyedülálló nő elhallgatta férjezett családi állapotát, az anyakönyvben özvegyként tüntették fel. A titkolózás érthető, hiszen, ha az igazságra fény derült volna, nemcsak a válóper üthetett volna ki az anya számára balul, de a vér szerinti apa házassága is veszélybe került volna.

Wilhelm Lendl külföldre távozása, majd a válás kimondása egyelőre elhárította a lelepleződés veszélyét, s Vörös Richárd nyugodtabb körülmények között folytathatta viszonyát Emmával. Ezt természetesen továbbra sem verték nagydobra, bár idővel – amint Popovics Mária később keserűen panaszolta – városszerte elterjedt a szóbeszéd. Kapcsolatuknak a budavári evangélikus matrikulában maradtak árulkodó nyomai. Így az említett Elemért Tibor, majd még legalább három törvénytelen gyerek követte. A válás évében Elemér (az azonos nevű első fiú közben elhalálozott), 1888 elején Gabriella, végül 1892 tavaszán Edit jött világra. Érdekes egyébként, hogy a viszonyról Vörös Richárd szűkebb családja is elég hamar tudomást szerzett: a második Elemért 1884 novemberében már a nagyszülők, „Veöreös Márton földbirtokos” és „Tüske Zsuzsanna” tartották keresztvíz alá.

Hogy miként telhettek Vörös Richárd mindennapjai, arról csupán a későbbi erdélyi válóper Kolozsváron fennmaradt iratai alapján alkothatunk töredékes képet magunknak. Popovics Mária utóbb azt állította, hogy miközben vele mindvégig gyengéden és szeretetteljesen bánt,

férjem állandóan és egészen egy családapai minőségben szerepelt ágyasának lakásán, azt és gyermekeit naponta felkereste, konyháját mindennel ellátta és annak részére évek óta megrendeléseket tett.

Ennek bizonyítására a "pár" közös otthonának, a józsefvárosi Vas utca 15. házmesterét, Lettner Ferencet és feleségét kérte fel tanúként. (A válóper idején Emma egyébként már nem itt, hanem az Erzsébetvárosban, a Dohány utca 74.  első emeletén lakott.)

erzse_bet_krt_doha_ny_utca_fotor.jpgVörös doktor titkos családi élete a pesti oldalon zajlott:
a Dohány utca és az Erzsébet körút kereszteződése 1890 körül.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

További részletekre is fény derült a viszony lelepleződését követően, amikor Popovics Mária nyomozni kezdett az ismeretlen nő után. Történt ugyanis, hogy 1887 végén, a Veszprém megyei Gergelyi községben elhunyt Vörös Richárd édesanyja, Tüske (Dorn) Zsuzsanna, s a doktor a temetésre elutazott Budapestről. Miután visszatért, egy Gergelyiből Budára, Vörös Richárd lakására irányított levelet hozott a posta, amit 1888. január 16-án az éppen a kórházban dolgozó orvos helyett a mit sem sejtő feleség vett kézhez és bontott fel. A következő, eredetileg német nyelven íródott részvétnyilvánítás tárult a szeme elé:

Szeretett Richárdom! Mélységes fájdalommal olvastam soraidat, amelyekkel velem jó anyád halálát tudattad. Bármennyire el voltam készülve a hírre, az mégis mélyen megrendített. Oly szívesen oldaladon álltam volna az élet eme nehéz pillanatában, hogy fájdalmamat és könnyeimet a tiédével egyesítsem, de sajnos távol kellett lennem tőled. Kíméld magad, kedves Richárd, ne add át magad teljesen a fájdalomnak, gondolj rám és gyermekeidre. Bármennyire sajnálom apádat, s ő ezúttal valószínűleg csak nehezen fog elengedni, a legforróbban kívánom és remélem, hogy téged hamarosan körünkben látlak. A gyermekek már nagyon gyakran kérdezősködnek utánad. Add át apádnak szívből jövő kézcsókom és a legjobbakat kívánom neki, amint én is mindannyiótokkal együtt mélyen és bensőleg osztozom a drága anya elvesztése feletti fájdalomban; hisz anyád volt ő és az én gyermekeim nagyanyja. És most, szeretett drága Richárdom, élj boldogul, a mihamarabbi viszontlátásig csókollak és üdvözöllek számtalanszor, a te örökké, hőn szerető Emmád.

Popovics Mária természetesen azon nyomban kérdezősködni kezdett, ki lehet a levél írója, aki férjével ilyen bizalmas hangot üt meg. Ismerősei révén el is jutott a pár lakásáig. A különös téli este történetét a feleség így idézte fel válóperes beadványában:

Ezen levél kézhez vétele után, akárhányszor történt, hogy férjem, midőn úgy este 10 óra felé hazavetődött, panaszkodott, hogy mennyire zaklatják betegei, nyugalma nincs, holott én saját szememmel láttam őt hazajövetele előtt 2 órával az ablakon keresztül Braitzner Emma Dohány utcai lakásán fényes étvággyal elkölteni vacsoráját, úgy viselte magát a vacsoránál, mint valóságos házigazda, mint a férj szokott nejével szemben, és midőn ő nevetve, örvendezve ült ágyasa és törvénytelen magzatai körében, nem is sejtette, hogy felesége az egész jelenetnek szemtanúja.

vi_ziva_ros_fotor.jpgVörös doktor "hivatalos" családi életének színtere: a Víziváros látképe a Várból 1890 körül.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára 

„Vigyen az ördög!” 

Állítólag így reagált Vörös Richárd, miután felesége kérdőre vonta, és tagadását követően sarokba szorította. Az orvos ezután elhagyta a nő tulajdonát képező vízivárosi házat és többé vissza sem tért. Másnap az asszony első dolga volt, hogy Rupp Zsigmond közjegyzőnél visszavonja a férj számára előnyös végrendelkezését, később pedig nőtartási keresetet adott be a budai járásbíróságon.

Vörös Richárd kényelmes kettős életének egyszeriben vége szakadt, s a férfi válaszút elé került. Felesége visszafogadta volna, ha „megjavul”, vagyis lemond szeretőjéről és családjáról: Popovics Mária a későbbi válóper során nem csupán taktikai megfontolásból hangoztathatta békülékenységét a bíróság előtt. A doktor dönthetett volna amellett is, hogy folytatja megszokott életét Emmával, ám ez a megoldás, úgy tűnik, a megváltozott körülmények között már nem elégítette ki a párt. Az a tény, hogy Vörös végül a nehezebb és költségesebb jogi megoldást választotta, arra enged következtetni, hogy a férfi számára az illegitim állapot csak addig volt tartható, ameddig a külvilág előtt a törvényes házasság fennállása biztosította társadalmi presztízsét. Választásában befolyásolhatta még Emma Breitzner óhaja is, de az a körülmény, hogy a férfi a viszony törvényesítésére nyolc éven keresztül nem tett lépést, arra utal, hogy a nő érdeke alárendelt szerepet játszott. A gyerekek törvényesítése viszont tényleg fontos szempont lehetett: ennek újabb nyomatékot adhatott, hogy az orvos Gabriella nevű leánya nem egészen egy héttel a botrányt követően született meg.

A kapcsolat törvényesítéséhez és a gyermekek jogi státusának rendezéséhez egyetlen út vezetett: a válóper és az újraházasodás. A házassági kötelék felbontása Budapesten a 19. század második felében kezdett terjedni, elsősorban a középosztálybeli házaspárok körében, Vörös Richárd is több válást látott már szűkebb és tágabb környezetében. Azt se feledjük, hogy az 1880-as évek elején Vörös „testközelből” tapasztalhatta meg a procedúra fordulatait saját kedvese  válópere során.

A válás az 1870-es években sokkal könnyebb lett, de igencsak megnehezítette a dolgot, ha a házastársak nem egyeztek meg egymással, s viszályukat a bíróság színe előtt folytatták. Popovics Máriának természetesen esze ágában sem volt férje dolgát megkönnyíteni, így ebben az esetben évekig húzódó pereskedésre lehetett számítani, ráadásul a processzus kimenetele is kétséges volt, hiszen a feleség, a férj házasságtörésével szemben, betartotta a házasélet korabeli normáit.

ke_pernyo_foto_2018-09-12_8_20_46.pngA válóperek kötelezően a legfelsőbb bíróságon végződtek az 1890-es évekig:
a királyi kúria épülete a Ferenciek terén. 

A nehézségeket tovább fokozta a felekezeti vegyes házasság, pontosabban Popovics Mária katolikus vallása. Vörös Richárd evangélikus volt, s a protestánsok annak idején, II. József házassági pátense értelmében elválhattak, de a katolikusok nem. Az ilyen kötelékek sokáig ugyanúgy felbonthatatlanoknak számítottak, mint a tisztán katolikus házasságok, ám egy két évtizeddel korábban hozott törvény (1868: XLVIII. tc.) a protestáns fél számára megengedte a válást. Ez az áttérések liberális szabályozásával együtt nemcsak a protestáns férjek és feleségek, hanem valamennyi hitehagyásra kapható katolikus házas számára lehetővé tette a válást (Emma Breitzner is így szabadulhatott meg Wilhelm Lendl kapitánytól). Abban az esetben viszont, ha az alperes fél katolikusként nem volt hajlandó áttérni, a válópert az ő vallása szerint illetékes szentszéki bíróságon kellett kezdeni, s csak annak jogerős végzése után kerülhetett át a processzus a felperes bíróságára, a magyarországi protestánsok esetében a területileg illetékes királyi törvényszékre.

Vörös Richárd és jogi tanácsadói mindezen nehézségek mérlegelésével egy különleges megoldás mellett döntöttek, amelyet a kortársak csak „erdélyi házasságként” emlegettek. A válópereket a Királyhágón túli országrészben nem a királyi törvényszékek, hanem az egyes protestáns felekezetek évszázadok óta fennálló bíróságai tárgyalták, a magyarországi viszonyokhoz képest sokkal lazább eljárás keretében. Ennek köszönhetően az 1870-es évektől az egész országból, sőt az egész Monarchiából jöttek Erdélybe az új házasságra való gyors felszabadításban reménykedő házasok.

A protestáns bíróságok közül is kiemelkedett „liberalizmusával” az unitáriusok fóruma, a Kolozs-Doboka-köri Alpapi Törvényszék, amelynek területi illetékessége sajátos módon a Királyhágón inneni országra is kiterjedt. Az orvosnak így nem kellett mást tennie, mint unitárius vallásra térnie – ez január végén történt meg –, s bevárnia az esztergomi szentszék szokásos elutasító végzését, amiben a házassági kötelék felbontására irányzott kérvényeket részeltette: 1888 tavaszán válókeresete már Kolozsváron volt.

Popovics Mária azonban, amint az várható volt, a végsőkig ellenállt:

Megvallom, hogy felperes kedvéért hitemet magamtól el nem dobtam, hogy ő, felperes annál jobban boldogulhasson. Megvallom, hogy nem csaptam fel talmi unitáriusnak, mint ezt Dr. Vörös Richárd tette, hogy annál gyorsabban ketté téphesse Isten és világ előtt szentesített köteléket, hogy annál gyorsabban szentesíthessen egy utált, törvénytelen és erkölcssértő viszonyt

– tette világossá a téteket beadványában. Elleniratában a válókereset elutasítását, ellenkező esetben pedig felperes „ligába vetését” („bűntársával” való házasságkötéstől való eltiltását) követelte.

budapesti_unita_rius_templom_fotor.jpgAz unitáriusok Vörös doktor válópere idején, 1888-1890 között építettek templomot Budapesten a Nagy Ignác utcában.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára
 

Az unitárius bíróság előtt az efféle érvek rendszerint nem hatottak, mivel a felperesnek elegendő volt a házasság feldúltságának tényét bizonyítania, amit Vörös Richárd kétséget kizáróan megtett. A nagy port kavaró ügyben azonban – különös tekintettel arra, hogy Magyarországon és Ausztriában az évtized derekán számos támadás és kritika érte az egyházi fórum eljárását – a másodfokon eljáró Főpapi Törvényszék óvatosabb volt, s 1888 végén eljárásjogi szabálytalanságra hivatkozva nem hagyta jóvá az eljáró alpapi fórum szokásos bontó ítéletét. Az orvosnak a szentszéken kellett újrakezdenie a pert.

Vörös Richárd ezzel szorult helyzetbe került, hiszen a szentszéken Popovics Máriának alkalma nyílt volna a házasságtörés perrendszerű bizonyítására, ami akár a tervezett új házasság meghiúsulását, sőt büntető eljárást is maga után vonhatott. Végül egyévi huzavona után, 1889 tavaszán mindkét fél belátta, hogy a jogi viszály eszkalációja nem vezet sehová, s megegyeztek a további lépéseket illetően. A Zimány Alajos közjegyző előtt kötött szerződésben a férj kötelezte magát Popovics Mária vagyoni igényei kielégítésére 2000, a perköltségekre további 200 forint kifizetésére. Ez hatalmas összeg volt, hiszen orvosi fizetése ekkoriban évente mindössze 1500 forintra rúgott. A feleség viszont megígérte, hogy nem gördít akadályt a válás útjába: a szentszék elé nem állít tanúkat, s nem hivatkozik a férfi házasságtörésére, valamint nem él jogorvoslattal sem.

A szentszéki per így is további egy évig tartott, s csak a feleséget érintő ágytól-asztaltól elválasztó ítélet megszületését követően, 1890 tavaszán került ismét az unitárius bíróság elé. A Főpapi Törvényszék ezután már nem támasztott nehézséget, s a nyár folyamán felbontotta Vörös Richárd és Popovics Mária házasságát. (A vegyes házassági válóperek korabeli magyar sajátosságaként a bontó ítélet csak a protestáns félre vonatkozott, a katolikus fél jogilag élete végéig (vagy volt házastársa haláláig) házasnak számított.)

Ezzel a „vadházasság” és az abból született gyermekek törvényesítése előtt minden jogi akadály elhárult. Mégis (ismeretlen okból) több mint másfél évig tartott, amíg a pár tényleg egybekelt. Az biztos, hogy Vörös Richárd visszatért az evangélikus vallásra, majd az ősszel kérvényezte vér szerinti gyermekei, Breitzner Elemér, Tibor és Gabriella örökbefogadását. Ugyanakkor a Deák téri magyar evangélikus templomban már a tervezett esküvő időpontját is kitűzték, hiszen a fővárosi polgármesteri hivatal október elején megadta a házasság hirdetése alóli felmentvényt, hivatkozva arra, hogy „nevezettek a házasságnak feltűnés nélkül való megkötésére vannak utalva”. Az esküvő azonban ekkor elmaradt.

Vörös Richárd és Emma Breitzner kapcsolatát talán megsínylette az évekig tartó bizonytalanság és a válóperrel járó anyagi veszteség. Ha így történt, legkésőbb 1891 nyaráig kibékültek, hiszen a következő év tavaszán megszületett második leányuk, Edit. 1892 elején mindenesetre ismét terítékre került a gyerekek örökbefogadása, majd márciusban a házasságkötés ügye. A házasodási terv mögött azonban ekkor már más megfontolások húzódtak meg, mint 1890 októberében: a terhes Emma halálos kórban, rákban szenvedett. Az új esküvő ekként számára immár nem a boldog házasélet ígéretét, csupán azt a vígaszt nyújthatta, hogy nem ágyasként, hanem törvényes feleségként távozhat az élők sorából. Edit születése után alig egy héttel, március 19-én rendezték meg a szertartást – április 1-én a nő már halott volt. Így végződött Vörös Richárd és Emma Breitzner 12 évig tartó kapcsolata.

1805-gillray-harmony-before-matrimony.jpg

matrimonial-harmonics-cr-james-gillray-1805-doc-lg.jpgJames Gillray 1805-ben készítette karikatúrasorozatát
a városi középosztályi párok házaséletének "harmóniájáról"

Családi mozaik

Mi lehet a tanulság? A korabeli „vadházasságok” elterjedtsége nem feltétlenül a házasság intézményének megrendülését tükrözte. A jogi és társadalmi tényezők, mint a fennálló házassági kötelék felbonthatatlansága, a válás és a házasságkötés szabályozása és költségei, a felek közötti szociális különbség, a nők hátrányos helyzete, a gyermekek törvényesítésének nehézségei ugyanúgy táplálhatták vagy visszafoghatták az efféle párkapcsolatok formálódását, mint a szekularizáció, azaz a vallásosság meggyengülése, vagy a századvégen bevezetett polgári házasság iránti bizalmatlanság, ellenszenv. A jelenség ezért üthette fel a fejét középosztálybeli párok körében is, akik pedig általánosságban igazán nem vádolhatók a házasságon kívüli együttélés preferálásával.

Azt persze nem lehet megmondani, hogy a középosztálybeli férfiak és nők milyen mértékben léptek életük során, futólag vagy tartósan házasságon kívüli szerelmi kapcsolatra. A Vörös Richárdéhoz hasonló, tartós „vadházasságra” valószínűleg ritkán, és a századforduló után egyre ritkábban kerülhetett sor, ellentétben a szeretőtartással, és a házasságon kívüli, többnyire szexuális tartalmú viszonyok egyéb formáival. Ebben alighanem fontos szerepet játszott a házassági akadályok szerepének csökkenése, s az a fejlemény, hogy a házassági kötelék felbontása jogilag lehetségessé, és társadalmilag egyre inkább elfogadottá vált. Visszatartó erőként hatottak viszont a vagyon átörökítése körüli komplikációk.

Vörös Richárd és Emma Breitzner gyerekeinek esete jól példázza, hogy még egy szerető és gondoskodó apa sem lehetett képes mindvégig összetartani „sokszínű” családját. Az orvos nem sokkal azután, hogy sokéves kedvese, alig kéthetes felesége elhunyt, megismerkedett Mezey János csákvári jegyző leányával, Erzsébettel, akit aztán az év végén el is vett. A magára maradó férfinak nyilvánvalóan olyan nőre volt szüksége, aki háztartását vezeti és Emma Breitzner hat árváját gondozza, neveli. Az esküvőre váró leány készült is erre a szerepre: Vöröshöz írott leveleiben többször felbukkan a gyermekek témája.

Miután a doktornak a Mezey Erzsébettel kötött házasságból még két gyermeke született (1893 őszén egy Andor nevű fia, majd a következő év végén egy leánya, aki az Ilona nevet kapta), a házaspárnak négy különböző kapcsolatból származó összesen nyolc gyermekről kellett gondoskodnia. 1895-ben a legidősebb, Rudolf már 23 éves volt, a legfiatalabb Ilona viszont még csak első életévét töltötte be. Emma Breitzner halála után a nő két korábbi házasságából származó gyermek megkapta (anyai) örökrészét, és pár éven belül önállósult. Redl Rudolf, aki hamar összerúgta a port apjával, eltávozott a családi körből. Lendl Emma néhány év múlva, 1897-ben egy Bereg megyei református lelkész, Pap János felesége lett. A többi gyerek, Tibor, Elemér, Gabriella és Edit még számíthatott Vörös Richárd támogatására, de lassan ők is felnőttek és önálló életet kezdtek.

A Vörös-család fennmaradt irathagyatékán keresztül jól megragadhatók a változások, amelyek a családtagok közötti viszonyban beálltak. A férj és feleség századeleji levelezése már szinte kizárólag a két közös gyermek, Andor („Bandi”) és Ilonka körül forgott. Jellemző, hogy Emma Breitzner alakja korábban is csak a csákvári esküvő előtti levelekben, két alkalommal tűnt fel: egyszer a házasságkötéshez szükséges bizonyítványok beszerzése kapcsán („az elhalt feleséged halotti bizonyítványát”), másodszor emlékének ápolására utalva („Rosszkor ért oda a levelem, mert gondolom, éppen azon a délután voltál feleséged sírján gyermekeitekkel”). A következő két évtizedben sem róla, sem a pár szomszédságában élő feleségről, Popovics Máriáról, sem pedig a válási históriáról nem esik többé szó. A tabusítás és kizárás, úgy tűnik, idővel Vörös Richárd Emma Breitznerrel nemzett gyermekeit is elérte: a századelőn négyük közül már csak Tibort említik meg azután, hogy apja halálát követően anyagi igénnyel mert fellépni a szűkebb családdal szemben.

Vörös Tiborról a két mostohatestvér 1913 nyarán, a megözvegyült anyához, Mezey Erzsébethez intézett levelekben indulatos hangon ír. „Örültem nagyon a Tiborka viccének,” – jegyzi meg epésen Ilonka Besztercebányáról – „azt hiszem, rövidesen ki fogják rúgni azt a féljellemet a bíróságról.” Fivére, Bandi öt nappal később, Városlődről már azt is elárulja, miért foglalkozik a család hirtelenjében Tiborral:

A Tibor pimaszkodása nem új dolog. Egész életében piszok fráter volt és kutyából sohsem lesz szalonna. Ő egyébként nem tudom, milyen jogcímen követelhet itt bármit is. Kikapta mindenből a részét még szegény jó Apánk életében, most újra előáll mindenféle követelésekkel? Jó, hogy a nyugdíjból nem követel részt. Ha olyankor jön, amikor én otthon leszek, úgy kipenderítem, hogy olyat még nem látott. Különben ilyen szemét népségről szinte undorral emlékezem csak meg. Mocskos hiéna és inkább egy eb viselné azt [a] nevet, amit én, mint ő.

A két levél összecsengése nyilván nem véletlen: mindketten nyilván az anya panaszára reagáltak a maguk módján, ki-ki vérmérséklete szerint.

csala_d_fotor.jpgPolgári családi idill a századfordulón. Forrás: Fortepan

Vörös Richárd két nőtől született gyermekeinek további sorsa élesen elüt egymástól. A „tékozló fiúról”, Tiborról nincs több hír, Gabrielláról pedig csak annyit tudunk, hogy 1918-ban a kontinensen végigsöprő influenzajárvány áldozata lett. Elemér foglalkozásából ítélve nem tudta megtartani a polgári életnívót: az 1908-as házasságkötésekor „villamszerelőként”, negyedszázaddal később pedig gépkocsivezetőként fordul elő (három ismert házassága közül egyébként kettő válással végződött). Így járt Edit is, aki későn, 1926-ban ment férjhez egy cipészsegédhez. Maga ugyancsak kétkezi munkából tartotta fenn magát: a házassági anyakönyvben hímzőnőként szerepelt. Mezey Erzsébet fia, Andor ezzel szemben katonatiszt lett, a világháború után főhadnagyi rangban szerelt le, majd nyugalmazása után, 1923-ban magántisztviselőként nősült meg. 1928-ban hivatalosan is felvette a „Veöreös-Kovács” családnevet, amit a nemességét hangsúlyozó szűkebb család tagjai elvétve korábban is használtak. A másik Mezey Erzsébettől származó gyerek, Ilona tanítóképzőt végzett, majd 1918-ban egy banktisztviselőhöz ment feleségül.

Talán nem véletlen, hogy a szűkebb Vörös-család a századelőn már csak azzal a Breitzner-gyerekkel tartotta a kapcsolatot, akihez nem fűzték vérségi szálak: a családi levelezésben a legtöbbször „Rudi”, vagyis Redl Rudolf fordul elő, aki az említésekből ítélve népszerű figurája lehetett a rokoni összejöveteleknek. A jó viszonyt, az anyagi érdektelenségen kívül, az a bocsánatkérő levél alapozta meg, amellyel 1894 nyarán követte meg megbántott mostohaapját:

Ha ifjú éveim távol messzeségébe nézek vissza, addig vissza, ameddig bírok, meddig emlékezetem gyökerei hatolnak, mindig látom a „Doctor bácsit”, ki tett értem, ki szeretett engem, gyengéd apai szeretettel évek során át. Láttam szeretetteljes aggódással betegágyamon, láttam küzdeni sikereimért, láttam örülni azoknak. Ott állt felettem hosszú 12 éven át jóságosan mosolyogva mindig, ritkán elkomolyodott arcvonásokkal, óvva-intve rossztól, de akkor is gyengéd, ha haragos.

A fiú, aki vezetéknevét utóbb „Rédei”-re magyarosította, persze sikeresebb is volt mostohatestvéreinél: doktorált, majd 1905-ben a debreceni iparkamara segédtitkáraként nősült meg.

A családi önérdek zsarnokságát, a hallgatás és felejtés szándékát a legjobban talán Emma Breitzner magányos síremléke szemléltetheti, amely ma is megtalálható a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A temető átalakítása alkalmával, 1922 nyarán sírját felszámolták, földi maradványait exhumálták és a századelőn épült árkádsor csontkamráiban helyezték el. A temetői nyilvántartásokból nem derül ki, kicsoda és milyen okból kérelmezte a kihantolást. Az árkádsorban egyszerű tábla hirdeti: „Dr. Vörös Richárdné 1856-1892”. (A születési évszám egyébként téves, valószínűleg a halotti anyakönyvben szereplő életkorból lett megállapítva.) Az 1913-ban elhunyt Vörös Richárd és az őt a rákövetkező évben követő harmadik feleség, Mezey Erzsébet viszont együtt, a gyömrői temetőben alussza örök álmát.


img_3215.JPG

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!