Kovácsné Magyari Hajnalka PhD hallgató (Eszterházy Károly Egyetem) vendégposztja

Az 1950-es években Rákosi rendszere a fogyasztás általános megvonásával együtt a puritanizmus ideálját kényszerítette a társadalomra, és természetesen a nőktől is ennek megfelelő viselkedést várt el. Nem számított társadalmilag elfogadottnak a magát „kenceficéző” nőtípus, a professzionális szépségápolás igénybevételét pedig „burzsoá szenvedélynek” minősítették. Természetesen a nők egy része így is eljárt kozmetikushoz, de azt titokban tette, hogy ne kockáztassa a kirekesztettséget egy olyan korban, amelyben a nő feladata a szocializmus építése és nem a tradicionális női szerepek - benne a hagyományos nőiség - megélése volna. Persze az általános áruhiány is megkönnyítette a politikai elváráshoz való alkalmazkodást, hiszen az átlagemberek gyakran az alapvető fogyasztási cikkeket is nehezen tudták  beszerezni. Nem csoda hát, hogy a Rákosi korszak ínséges időszakának puritanizmusába a nők hétköznapi szépségápolási gyakorlataként leginkább a szappanos mosakodás fért bele, és a szappan akár illatosítatlan mosószappan is lehetett...

Fiatal nő, fejkendővel és festetlen arccal, a korabeli puritán elvárásoknak megfelelően (1953) 
Forrás: Fortepan / Korenchy László

Minimalista szépségápolás

Az 1956 előtti női magazinok és napilapok  szépségápolási rovatai az erőltetett puritanizmusnak megfelelően kozmetikumok helyett természetes megoldásokat ajánlottak a bőr megszépítésére:

Ha nagyon száraz a bőr, öblítsék le tejjel vagy kenjék be arcukat tiszta étolajjal vagy zsíros arckrémmel. A kenőcsöknek semmiféle különösebb hatásuk nincs, a legjobb bőrápolás a tisztaság és a legmegbízhatóbb bőrápolószer a víz.

Akik mégis az arckrémhez ragaszkodtak, azoknak megoldást jelentett „a puha Alumol krém”, amely "bármely illatszerboltban beszerezhető” volt. Miképp lehetett az ínséges korban, amikor még a pipereszappan is luxus volt egy „burzsoá szenvedélyt kielégítő” arckrém minden illatszerboltban beszerezhető? A válasz egyszerű: ez a krém univerzális funkcióval rendelkezett, egyszerre számított bőrápoló, izzadásgátló és gombaölő készítménynek, ráadásul .„az arcápoláshoz ajánlott krém a lábszárat is jól védi a hidegtől” szlogenből megtudjuk, hogy lábápolásra is ezt a krémet ajánlották a nőknek.

Alumol-reklám a Nők Lapjában és a Film, Színház, Muzsikában (1959)

Az arc és láb ápolására az Alumol krém mellett a Velosa fenyő-tabletta volt a másik univerzális kozmetikum. Ez utóbbi alkalmazása a következőképpen nézett ki:

Egy Velosa-fenyőtablettát hideg vízben feloldunk és az oldatba puha fehér ruhát mártunk, majd az arcra borítjuk. A fáradt lábat is pihenteti és a boka tavaszi duzzadását gyógyítja a fenyőpakolás, amit ugyanúgy alkalmazunk, mint az arcon.

A későbbiekben az Alumol kenőcsöt és a Velosa fürdőtablettát kizárólag testápolásra ajánlották A krémet izzadásgátlóként, a Velosát pedig fürdőtablettaként forgalmazták.

A Velosa fürdőtabletta 1931-ben jelent meg a piacon, és fél évszázadon át ígért fürdőszobai kényeztetést
(Film, Színház, Irodalom, 1941.) 

Az ápoltság divatba jön

Az 1956-os forradalom egyik konzekvenciájaként a hatalom fokozatosan nagyobb figyelmet fordított a lakosság fogyasztói igényeinek kielégítésére. A hiány lassan mérséklődött, és egyre inkább figyelembe vették a nők igényeit is. Kiderült, hogy a burzsoá jelenségnek titulált szépségápolási igények nem szűntek meg. A nők nem emancipált külsőt akartak, hanem szépek, csinosak és vonzóak szerettek volna lenni, követve a nyugati szépségideálokat és trendeket. A címlapokon az eddigi erős fizikumú, robusztus nők helyett femininebb nőábrázolások kezdtek megjelenni. A traktoros lányokat és mezőgazdaságban dolgozó erős asszonyokat felváltották a még mindig dolgozó, de nőiesebb munkásnők, sőt lassacskán a korabeli fiatal színésznők is, mint például Törőcsik Mari, valamint a külsejükben hozzá hasonló fiatal munkás- vagy ipari tanuló lányok. (A testtel kapcsolatos társadalmi normák változásáról a '60-as években bővebben a blogon: "És nem szégyellik magukat")

Nők Lapja címlap 1959-ben

Előtérbe került a nőiesség, és az ezzel együtt járó szépítkezés. Az 1954-es „Arcrúzst ne használjunk, de még a púder is elmaradhat” szlogen eltűnt, sőt ennek az ellenkezője vált hangsúlyossá:

A mai nő arcát illatos porfelhőbe burkolja. Púderozza magát reggel az íróasztal mellett, hogy ne fényes orral fogadja az ügyfeleket, púderozza magát ebéd előtt és ebéd után, az üzemben a gép mellett, ha egy pillanatra megáll a munka, a megállónál, ha nem jön a villamos, és még ki tudná felsorolni hányszor és hány helyen?
                                                          Pasztinky - Rácz: Bőrápolás, kozmetika, bőrbetegségek, 1958

Megjelentek a púder- és rúzsreklámok, gyakran lehetett látni utcán, színházban, vendéglátóhelyen a piperetükörben szépítkező nőt. 

Egy utolsó igazítás a piperetükörben, 1958.  Forrás:Fortepan / Lencse Zoltán

Arcápolás terén 1957-től hódított a méhpempő. A külsőleges alkalmazása mellett fogyasztani is ajánlották, mégpedig „a nyelv alatt, mert a gyomorsav erjesztői elpusztítják”. A méhpempőt házi szépítőszerek előállítására is javallották ráncos, hervadt arcbőrök esetén. Krém készítésénél halzsír tartalmú alapkrémet tanácsoltak hozzá (ezt sertészsírral is lehetett helyettesíteni), maszk esetén pedig tojássárgájába kellett keverni a méhpempőt. A nők méhpempőbe vetett hitéről humoreszkek és karikatúrák is születtek, amelyek feltehetően inkább a férfiak tetszését kívánták elnyerni.

Ludas Matyi, 1957

A méhpempő természetes felhasználása mellett arckrémben is piacra került, mégpedig a Royal Opera méhpempős krém formájában. (A kozmetikumok reklámjainak nőábrázolásai eleinte kizárólag grafikai illusztrációkat tartalmaztak, a későbbiekben valós nők többnyire portré jellegű fotói voltak jellemzők.) 

Royal Opera méhpempős krém reklámok 1958-ból és 1962-ből

Annak ellenére, hogy 1960 után a lakosság életszínvonalának emelkedésével számos kozmetikum került forgalomba, az otthon előállított arcpakolások továbbra is népszerűek maradtak. Az ötvenes évek kamillateás arcborogatásai helyett a gyümölcs és zöldségpakolásokat (arcvidító almapakolás, hidratáló uborkapakolás, bőrnyugtató burgonyapakolás) preferálták az otthon szépítkező szépasszonyok, de megjelent néha egy-egy olyan különleges recept is, amely komolyabb háztartási jártasságot igényelt:

A hájat apróra vagdaljuk és zománcozott, jól megtörölt edényben olvasztjuk; amikor majdnem teljesen felolvadt, néhány kanálnyi friss tejet adunk hozzá, igen keveset forrni hagyjuk, aztán levesszük a tűzről és gézvásznon átszűrjük. A bort a korpával együtt addig főzzük, amíg felére apad, és ugyancsak gézen átszűrjük. A borral és viasszal előkészített hájat vízfürdőn újból felolvasztjuk, levesszük a tűzről és hűlt állapotában belecsepegtetjük a benzoé tinktúrát. 
                                                                                                                                       Arcápolás, 1965.

A bőr őrei 

A hatvanas években általános divattá lett a napbarnított bőr. A szakértők a napozáshoz eleinte a paraffinolajat és a vazelint ajánlották a napraforgóolajjal és az olívaolajjal szemben (ezek ugyanis a napon gyorsan bomlanak), de az évtized közepén megjelentek a napolajak és a naptejek is (Caola, majd a hetvenes évek elején a Fabulon). A legnépszerűbb napozószer azonban a nők körében sokáig a bergamottos olaj volt, pedig annak veszélyeire az orvosok és kozmetológus szakemberek hangsúlyosan felhívták a figyelmet. Ez az olaj ugyanis fényérzékenységet váltott ki: a bőr a nap hatására begyulladt és felhólyagosodott. A gyulladás lezajlása után a bőrön sötétbarna foltok maradtak, ami a csokoládébarna színre vágyók számára vonzó volt, de súlyos egészségügyi következményekkel járt. Érdekes módon ez a napozási mód évtizedekig népszerű maradt, a bőr leégését és hámlását az emberek a napozás természetes velejárójának vélték. 

 Bikinis, tupírozott hajú divatos nő a Gellért Gyógyfürdőben 1969-ben, MHSZ/ Fortepan

Azoknak a nőknek, akik követni kívánták a divatot, de nem volt módjuk napozással megszerezni a kívánt barnaságot, a Creola napbarnítót ajánlották.

Önbarnító reklám 1962-ben

Középpontban a szempillák  

A hatvanas években nagy hangsúlyt fektettek a szempillafestésre is, amelyhez kis kefével felkenhető szempillafestéket használtak. A drámai hatás és a tartósság érdekében többször végighúzták a pillákon a festéket, sőt előtte még be is púderezték, hogy jobban tapadjon a festék. De, amint az a Nők Lapja Okos Kata rovatából kiderült, némelyek Bagarol cipőkrémmel oldották meg ezt a szépítkezési eljárást. 

Szempillafestés a gyakorlatban 1964-ben Opera Luxus szempillafestékkel

 Opera Luxus szempillafesték az 1960-as évekből és korabeli reklámja

A hatvanas évek végére megjelentek a külföldön már évek óta népszerű műszempillák is, de viselésük csak a hetvenes években terjedt el szélesebb körben, eleinte soros, később tincses változatban. Leginkább színésznők, modellek viselték, de bizonyos alkalmakkor magukra applikálták civil pályán dolgozó nők is. A műszempilla felhelyezésekor annak két oldalát megnyírták, hogy természetesebbnek hasson és a ragasztás vonalát tusvonallal tüntették el.

A fáradt szemekre szemfürdőt és szemöblögetést ajánlottak. Ehhez 3%-os bórvízre volt szükség, de ennek hiányában kamilla-, esetleg petrezselyemfőzet is megfelelt. A procedúra megegyezett a kozmetikákban végzett szempillafestés utáni protokollal: „A kis szemfürdő-edényt, benne a folyadékkal, szorítsa a szeméhez és fejét kissé támassza hátra. Ebben a helyzetben a szemét váltakozva csukogassa, nyitogassa.”

A műszempilla divatjának egyik magyar ikonja, a fiatal Zalatnay Sarolta 

Tupír és dauer

A kora ötvenes évek kendővel lefedett hajú női eltűntek, helyettük a berakott haj vagy éppen a rövidre vágott beszárított és tupírozott frizura hódított, amiért a nők képesek voltak akár már kora reggel a fodrásznál várakozni. A hivatalban dolgozó nők és a Kádár kor sajátos középosztályának egyéb képviselői hetente jártak fodrászhoz, mosásra-szárításra, hogy kolléganőikkel lépést tartsanak, hogy „rendben legyen a fejük.” A kevésbé divattudatos nők évente kétszer daueroltattak és otthon készítették frizurájukat. A korszak szépségtanácsadó rovatai rengeteg ötlettel és praktikával látta el a nőket.

Ha fölcsavarja a haját, vegyen megfelelő hajcsavarókat és ezekkel végezze a berakást. Ügyeljen rá, hogy a hajának a vége ne törjön meg és a tartógumi ne üljön túl feszesen. Lehetőleg ne csipeszeket használjon a rögzítéshez, hanem hajtűt. A felcsavart fürtöket tűzze meg és kössön föléjük hajhálót.

Éjszakára berakott, hajhálóval  fixált frizura egy szépségtanácsadó könyv illusztrációján

Gömbös végű alumínium hajcsavarók és hullámosító az 1960-as, 1970-es évekből (saját gyűjtemény)

Szappan és esővíz

Bár azt gondolnánk, hogy a hatvanas évekre a szappan használata már általánossá vált, a mosószappan vagy a mosószódás víz ártalmasságára még mindig fel kellett hívni a figyelmet. Ezek használata főleg az idősebb generációra volt jellemző, amelyből sokan - a háború utáni ínséges idők tapasztalataira építve - még mindig maguk főzték a szappant, és nem voltak hajlandók pipereszappanra költeni. Olyan veszélyes és felesleges szokásokról is megpróbálták a tanácsadó könyvek és szépségrovatok lebeszélni az olvasókat, mint a fertőtlenítő anyagok vagy formalin és terpentin fürdővízbe való cseppentése, illetve a kéz benzinnel való tisztítása.  (A modern higiéniai normák születéséről és elterjedéséről bővebben a blogon: "Kitört a tisztaság rögeszméje")  

Az esővizet azonban még hosszú ideig ajánlották a nőknek arc- és hajmosáshoz: „Arcbőrünk legfőbb táplálója a tiszta esővíz. Alkalmaznak újabban házilag víztartalmú arcborításokat is. Ezekhez is legjobb az esővíz, de ennek híján boraxszal lágyított víz is megfelel.” Az esővizet zsíros bőr esetén citromlével, száraz bőr esetén tejjel volt javallott keverni a bőr ápolása és hidratálása érdekében.

A hatvanas-hetvenes, sőt nyolcvanas években leggyakrabban ezekkel a szappanmárkákkal lehetett találkozni a magyar fürdőszobákban

Szőrtelenítési praktikák 

„A női hiúság sokszor vetekszik egy-egy forradalom erejével. Tegnap Kispestről, a Cérnagyárból jött egy dolgozó, egy másik nő pedig Zuglóból. A közlekedési nehézségek sem számítanak. Hiszen még a felkelés első hetében, a tűzszünetben is jöttek hölgyek szőrtelenítésre” - mesélte Sándorffy József Jókai utcai kozmetikus 1956 decemberében az átmenetileg Népakarat címen megjelenő Népszava újságírójának, alátámasztva azt, hogy a nők szépség iránti vágya néha felülír minden más szempontot.

Az 1960-as években a nők igénye, hogy kozmetikusnál, professzionális módon szőrteleníttessék magukat, visszaszorult. Ennek oka lehetett a magas hőfokon, égetéses módszerrel működő, a végleges szőrtelenítést ígérő „diatermiás gépek” használatának betiltása. Ilyen, "örökre nyomtalanul" szőrtelenítő eszközt használt az 1956-ban meginterjúvolt Sándorffy is. A hatvanas években az állami és szövetkezeti üzletekben már csak gyantával szőrtelenítettek a kozmetikusok. Azok jelentős része, akiket zavart a felesleges testszőrzet (bár messze nem létezett még napjaink szőrtelenségi testkultusza) otthon oldotta meg ezt a feladatot a szépségtanácsadó cikkeket követve. A szakértők egyébként otthonra inkább a szőrszálak szőkítését ajánlották: a bajuszhoz 2%-os, a lábszárra 6%-os hidrogén-peroxidot javasoltak.

A szőkítést szappanos lemosással és benzinnel zsírtalanított bőrön végezzük. Mindenkor frissen készített hidrogén-hiperoxidos oldatot használjunk, amely négy rész tömény hidrogénből, egy rész szalmiákszeszből és öt rész vízből álljon. Az ecsetelést a szőrszálak mentén vattás pálcikával végezzük, míg a bőrt csípni nem kezdi, akkor hideg vízzel lemossuk, és utána megnyugtató krémet alkalmazunk. Pihés szőrzetnél a hatást fokozhatjuk szappanos habkő-porral való koptatással is.

Másik alternatíva volt a horzskő, amelynek a lapjaival kellett ledörzsölni a lábszárat. A procedúrát leegyszerűsítette, ha „a lábszár közben vízben ázik”. Gyanta helyett egy ragacsos állagú szőrtelenítőt otthon is elkészíthettek maguknak a nők: "Forrósítsunk fel egy evőkanál mézet, keverjük el egy fél citrom levével és kenjük fel a szőrös részekre. Amikor rászáradt, ujjbegyünkkel körkörözve eltávolítjuk."

A szépségtanácsok ellenére a nők odahaza legtöbbször borotvával vagy epiláló krémmel szőrtelenítették magukat. Ez az eljárás általában csak a lábszárra szorítkozott, az intimebb területek szőrtelenítése nem volt elterjedve, még az erősen divattudatos nők körében sem. 

Csinos, divatos nő hónaljszőrzettel 1966-ban. Forrás: Fortepan / Sándor Dávid 

Bár a szőrtelenítéssel kapcsolatos mentalitásbeli változás a nyolcvanas évek végéig váratott magára, az izzadásgátlók, dezodorok és kölnik népszerűsége egyre nőtt, használatuk, sőt birtoklásuk presztízsértékkel bírt. Ezért a nők nemcsak használták ezeket a termékeket, de sokan kihelyezték azokat a lakás látható helyeire, demonstrálva ezzel ápoltságukat és azt, hogy naprakészen követik a "modern korszellemet". A Kádár korszak hangsúlyozott folyamatos életszínvonal emelésével, a fogyasztás stimulálásával kitermelődött a keleti blokk szigeteként egy sajátságos „szocialista fogyasztói társadalom”, amelyben a nők egy része „a táplálkozás rovására púdert, szájrúzst, körömlakkot vásárol magának. Mert a magyar nő nő akar maradni” -  tudósította nyugatnémet olvasóit a Spar Magazin 1960-ban a vasfüggönyön túlról. 

Fiatal nő a debreceni egyetem előtti szökőkútnál 1964-ben, Fortepan / Urbán Tamás

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!