Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.
A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?
A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.
Tóth Ferenc, a Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója posztjában egy ismeretlen járványtörténeti epizódot beszél el: magyar huszárok a pestis ellen francia földön.
Idén ünnepeljük az első állandó franciaországi huszárezred, a Berchény-ezred alapításának 300. évfordulóját. A magyar könnyűlovasság csaknem valamennyi európai hadseregben megjelent ebben a korban.
A Habsburg-birodalom hadseregében a 17. század végén már több huszárezred harcolt. A rivális francia királyság éppen ezek ellensúlyozására hozott létre hasonló egységeket, elsősorban a Franciaországba menekült magyar emigránsokból. Az első állandó huszárezredet 1720-ban alapította Bercsényi László gróf: a nevét viselő tarbesi székhelyű 1. számú huszárezred ma is létezik. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Bercsényi gróf által alapított ezred első komoly bevetésére az 1720-21-es marseille-i pestis idején került sor, amely a fekete halál utolsó apokaliptikus méretű nyugat-európai támadása volt. (A franciaországi huszárezredek magyar tisztjeinek családi viszonyairól is olvashat a blogon itt.)
A francia Bercsényi-huszárezred huszárja. 18. századi ábrázolás
Toborzás az oszmán birodalomban
Bercsényi László 1720-ban az új huszárezred magyar újoncokkal való feltöltése érdekében a Rákóczi-emigráció központjába, a törökországi Rodostóba utazott. A gróf 1720 szeptemberében érkezett a Márvány-tenger partjára. II. Rákóczi Ferenc és a konstantinápolyi francia nagykövet támogatták Bercsényi tervét. A diplomata még a nagyvezírnél is közbenjárt az ügy érdekében. Bercsényi toborzóútja során ellátogatott az oszmán fennhatóság alatt álló Moldvába és Havasalföldre is, hogy a magyar határhoz közeli helységekben élő kurucok között keressen megfelelő újoncokat ezrede számára. Látogatása hírére Erdélyből is többen útnak eredtek, hogy francia szolgálatban küzdjenek a magyar függetlenség ügyéért.
Bercsényinek végül sikerült 283 újoncot szegődtetni, akik közül 185 vallotta magát magyarnak. A francia nagykövet, Bonnac márki intézkedett, hogy az újoncokat több csoportra osztva hajóúton Franciaországba szállítsák. A parancsnok az utolsó csapattal indult vissza 1721 júliusában. Rákóczi fejedelem közvetlen környezetéből csupán a fiatal Esterházy Bálint József gróf lépett francia szolgálatba. Az akcióról a rodostói magyar kolónia krónikása, Mikes Kelemen is megemlékezett 1721. szeptember 9-i keltezésű fiktív levelében:
Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.
Gróf Bercsényi László (1689-1778)
A láthatatlan ellenséggel szemben
Az oszmán területeken verbuvált huszárkontingens rendkívüli körülmények közepette érkezett meg Franciaországba. A partraszállásra kijelölt Marseille kikötővárosban ebben az időszakban az utolsó nagy nyugat-európai pestisjárvány dúlt, amely 1720-ban kezdődött. A járványt egy levantei hajó rakománya hozta a kikötővárosba 1720 májusában, és a ragály gyorsan elterjedt a városban és környéken. Bár a hatóságok július végén lezárták a várost, a fekete halál több más városban (Arles, Aix-en-Provence, Toulon) is felütötte a fejét. Marseille-ban és környékén kb. 100.000 áldozatot követelt: ez a város lakosság közel negyedét jelentette! (A magyarországi utolsó nagy pestisjárványról itt , a pestis elleni középkori rendszabályokról pedig itt olvashat a blogon.)
Ebben a helyzetben érkeztek meg az Oszmán Birodalomból a huszárok Franciaországba. Négy hónapi hajózás után értek a francia partok közelébe, de a pestisjárvány miatt több kikötő (Marseille, La Ciotat) is megtagadta a török földről érkező utasok fogadását. Végül Sète-ben szálltak partra, majd onnan Agde-ba vezényelték őket, hogy a kötelező karantént letölthessék. Itt érte Bercsényit Le Blanc hadügyminiszter levele, amelyben tudatta, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel a huszárokat rendfenntartó feladattal bízzák meg a Cévennes hegység környékén. Ekkorra a marseille-i pestis már alaposan megfertőzte a dél-franciaországi területeket, főleg a venissin-i grófságot és Gévaudan vidékét. Így a huszároknak – szégyenszemre gyalogos katonai felszereléssel! – részt kellett venniük a járvánnyal fertőzött területeket a még egészséges vidéktől elválasztó egészségügyi övezet fenntartásában, amelyet a francia kormányzat utasítására hoztak létre Dél-Franciaországban.
Marseille kikötője az 1720-as nagy pestis idején. Michel Serre festménye alapján készült metszet
A Berchény-ezred katonái a Cévennes hegységben, Le Vigan és Anduze városok között foglalták el állásaikat. Ott kellett járőrözniük gyalogosan, megakadályozva a közlekedést a fertőzött és az egészséges zónák között. A szigorú katonai szabályok szerint kíméletlenül lőniük kellett mindazokra, akik megpróbáltak átkelni az övezeten. Bercsényi gróf Sauve helységben rendezte be főhadiszállását, és onnan küldte leveleit Le Blanc hadügyminiszternek, pénzt s paripát kérve katonáinak.
A magyar huszárok még 1722 elején is Dél-Franciaországban szolgáltak. Erről tanúskodik Kisfaludy Boldizsár Montpellierből az édesanyjának írt január 1-i levele, amelyben hálát adva Istennek, hogy jó egészségben ért át az új esztendőbe, így számolt be a helyzetéről:
Az Istennek akarattya és rendelése az, hogy én igy számkivetett, és idegen országokban szenvedgyek, mert az Isten akarattya nélkül még egy szál haj sem eshetik le fejőnkről, de bezzeg máskint böcsülnén én kegyelmedet hogy ha még edszer haza szabadulhatnék. Jóllehet ennek az országnak némely tartományiban pestis vólt, s még mostis egészlen meg nem szünt, kerüllyük és távoztattyük az olllyan helyeket, mi itt igen egésséges Tartományban lakunk, s Qvartélyunk jó...
A franciául nem tudó magyar huszárokat mint idegeneket feltételezhetően kevésbé hatotta meg a helyi lakosság könyörgése, illetve nehezebben találták meg őket a csempészek ajánlatai, ezért talán hatékonyabb határvédők lehettek, mint a francia csapatok. Hasonló megfontolásból a későbbi időkben is előszeretettel alkalmazták a huszárokat konfliktushelyzetekben rendfenntartó feladatok ellátására. A versailles-i kormányzat hamarosan felismerte, hogy az idegen eredetű katonák – noha magasabb zsoldjuk miatt többe kerültek, mint a franciák – nélkülözhetetlen szolgálatot tehettek különféle lázadások és társadalmi forrongások idején.
Marseille a pestisjárvány idején. Michel Serre festménye
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
