... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

Pozsonyi mozaikcsaládok a 16. századi végrendeletekben

2020. július 06. - Fónagy Zoltán

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tózsa-Rigó Attila, a Miskolci Egyetem oktatója posztjában 16. századi jómódú pozsonyi polgárok meglehetősen bonyolult családi viszonyaiba nyújt betekintést végrendeleteik segítségével. 

A múltbeli családra többnyire stabil és egységes alakzatként gondolunk, amely szülőkből és gyermekeikből áll, s amelyet a szülői hatalom tart össze. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk a forrásokat, hamar kiderül, hogy a családi életnek ez az egyszerű képlete a valóságban igencsak változatos lehetett. A családtagok közötti kapcsolatrendszer számos árnyalattal rendelkezett, és a stabilnak tűnő egységet gyakran érték olyan megrázkódtatások, amelyek annak széteséséhez vezettek.

A következő posztban 16. századi pozsonyi végrendeletek alapján vizsgálom a koraújkori városi közösségekre jellemző családformákat. Az adataim azt igazolják, hogy a korban valóban a férjből és feleségből, valamint kettejük gyermekeikből álló magcsalád (nukleáris család) volt a legjellemzőbb, ám távolról sem kizárólagos együttélési forma.

2_retrato_de_van_gindertaelen.jpgA Gindertaelen család portréja (antwerpeni mester, 1559k.) 
Királyi Szépművészeti Múzeum, Antwerpen

Polgárcsaládok a koraújkorban

A városi társadalom elvárásai szerint a fiúkhoz képest a polgárlányok sokkal fiatalabban házasodtak. A férfiaknak ugyanis előbb biztosítaniuk kellett a család fenntartásához szükséges anyagi alapot. A kézműves legénynek meg kellett szereznie a mester címet, a kereskedőcsalád fiának pedig önálló üzletbe kellett fognia, illetve saját ingatlanra szert tennie. Ezeknek a feltételeknek a megteremtése hosszabb időbe telt, azaz a fiúk esetében a biológiai éréshez képest kitolódott a házasodási kor. A lányoknál a férjhezmenetel időpontja leginkább attól függött, hogy a család mikorra tudta összeállítani a hozományt. Mindebből az következett, hogy az első házasságkötés idején jelentős volt a korkülönbség: a fiúk átlagosan nyolc-tíz évvel voltak idősebbek a házasuló lányoknál. A nagy korkülönbség is hozzájárult, hogy gyakran elég rövid ideig tartottak a házasságok.

Közismert, hogy a modern kor előtt a párválasztásban nem a fiatalok személyes vonzalma játszotta a fő szerepet. (A párválasztással kapcsolatos normákról bővebben olvashat a blogon itt és itt.) A házasságokat a polgárság körében is sokkal inkább tekinthetjük a családok közötti szövetkezés bevált eszközének. A szülők által elrendezett frigyektől a família társadalmi presztízsének, vagyoni-jövedelmi helyzetének, esetleg politikai pozícióinak megtartását, sőt emelését várták. A gazdasági szempont hangsúlyozásából következett, hogy a házasságkötésnek jelentős anyagi vonzatai is voltak. A családfők – a mi fogalmaink szerinti örömapák – gyakran csak komoly alkudozás után tudtak megegyezni a lány hozományában, illetve a vőlegény által a házasságba behozott vagyonrészben, a hitbérben. A hitbér úgy is értelmezhető, hogy a (ve)vőlegény az ara társadalmi rangjának megfelelőt árat „fizette meg”. A leendő férj még Morgengabeval („reggeli ajándék”) is kedveskedett a menyasszonynak az esküvő reggelén. (A német kifejezés magyarosításával keletkezett a mára jórészt elfelejtett móring szó.)

A párválasztás és a házasságkötés érdekközpontúsága ellenére életszerűtlen túlzás lenne, ha a 16. századi polgárokat szélsőségesen anyagias,  az érzéseket és az intimitást mereven elutasító, lélektelen emberekként képzelnénk el. A végrendeletek számos esetben tudósítanak a házasfelek között kialakult bensőséges viszonyról. Gyakran találunk bennük olyan fordulatokat, amelyekben a halálra készülő megköszöni házastársa hűségét, vagy azt, hogy kitartott mellette elhúzódó betegségében. Ugyancsak gyakran emlékeztek meg hasonló hangnemben gyermekeikről, vagy akár a családtagnak (kvázi örökbefogadott lánynak) tekintett szolgálókról is.

Azokban az időszakokban, amikor nem kellett külső fenyegetéssel (háború, járványok stb.) számolni, a házasságot leginkább a természetes halálozás fenyegette megszűnéssel. A halál bármely életkorban reális veszélynek számított, ezért a házastársi, ill. a szülő-gyermek kapcsolatok gyakran csak rövid ideig tartottak, amivel értelemszerűen csökkent az esély azok elmélyülésére.

3_mu_lando_sa_g.jpgDaniel Hopfer: A szépség múlandóságának allegóriája 

Bár a magcsalád egyértelműen túlsúlyban volt a koraújkori városi közösségek családmodelljei között, de távolról sem volt az egyedüli együttélési forma. Ha az egyik szülő halála miatt szétesett egy család, gyakran rövid idő alatt születtek új egységek a töredékekből. A városi társadalom normái erőteljesen támogatták az újraházasodást, amivel gyorsan újrarendezhették a megsérült gazdasági és társadalmi hálózatokat. A széttöredező, majd a töredékekből új keretek között egyesülő családok képe meglehetősen messze áll a régi családról alkotott idealizált elképzelésektől. (Az újraházasodásról bővebben olvashat a blogon itt és itt.)

Az újraházasodás során még inkább jellemző volt a felek közötti nagy korkülönbség. Gyakran előfordult például, hogy a céhbe való bejutás érdekében fiatal céhlegények elhunyt mesterük özvegyét vették feleségül. Az ifjú kézműves így könnyebben lett céhmester, de nyert a testület is, mivel az elhunyt mester szerszámai és műhelye a céh keretein belül maradtak. Az özvegy számára nemcsak az egzisztenciális biztonságot adta vissza az új házasság, hanem a férjezett asszony magasabb társadalmi presztízsét is biztosította. Ugyanakkor az ilyen esetekben még kisebb esélye volt annak, hogy személyes vonzalom, érzelmi intimitás alakuljon ki a házastársak között.

Az újraházasodással létrejött családokban gyakran éltek a korábbi házasságból származó gyermekek is. Így keletkeztek a kora újkori városi közösségekben a mozaik-családok, amelyek a magcsalád gyakori alternatíváját jelentették. A források számos ilyen mozaik-családról tudósítanak, ezek közül három esetet fogok az alábbiakban bemutatni. 

1a_pozsony.jpgWolfgang Lazius: Pozsony látképe, 1588.

Mozaikcsaládok sorozata

A tekintélyes pozsonyi kereskedő, Sebastian Eysenreich 1549-ben jegyeztette le testamentumát. A végrendelkező kiemelkedő vagyoni helyzetéről tanúskodik, hogy az 1542/43-as adójegyzék szerint ő adózott a második legnagyobb összeggel a pozsonyi polgárok közül. A vagyonos kereskedő a város politikai elitjébe is beletartozott: a húszas-harmincas években több alkalommal is a várost irányító belső tanács tagjai között találkozunk a nevével.

Első feleségének, Barbara Eysenreichinnek a testamentuma még 1519-ből maradt fenn: az asszony ugyancsak tekintélyes vagyonról rendelkezett. A szövegből kiderül, hogy Eysenreich-hel már a második házasságában élt, a végrendeletben ugyanis megemlíti első férjét, illetve nagykorú fiát, aki az első házasságából született. Eysenreich 30 évvel későbbi végrendeletéből megtudhatjuk, hogy ő maga három alkalommal nősült. 1549-ben már a harmadik feleségével élt, akit – hasonlóan első nejéhez – Barbarának hívtak. Kettőjük között volt egy Katherina nevű hitvese is, akitől három gyereke: egy fia és két lánya volt életben a végrendelkezés idején. A fiú és az egyik lány már nagykorú volt, sőt utóbbinak gyermekei is voltak. A másik lány, Elisabeth még kiskorú volt 1549-ben. A kereskedőnek a harmadik feleségtől – a második Barbarától – két fia született. A végrendelet idején velük, illetve a második házasságból született Elisabeth-tel éltek egy háztartásban. A halálra készülő családfő mindhárom gyermek felnevelését harmadik feleségére bízta.

Három évvel Eysenreich után a – mai fogalmaink szerint még fiatal – Barbara asszony is végrendelkezett. Az 1552-ben kelt testamentumból arról értesülünk, hogy ő ekkor már Cristoff Pfintzinger felesége volt. Eysenreich feltehetően nem sokkal a testamentum megírása után meghalt, Barbara asszony pedig rövid időn belül új férjet talált. Pfintzinger szintén a város vezetésébe beleszólással bíró elit körébe tartozott, az asszony pedig a korabeli Pozsony egyik legnagyobb vagyonáról végrendelkezhetett. A gyors újraházasodásra utal, hogy már Pfintzingertől is volt egy fia és egy lánya, akik 1550 és 1552 között születtek. A végrendelet szerint 1552-ben öt gyermeket neveltek az új férjével: a közös fiú és lány mellett az Eysenreich-től született két fiút, valamint az Eysenreich előző házasságából örökölt Elisabethet (aki tehát egyik „szülővel” sem ált vérségi kapcsolatban). Barbara asszony nem tett különbséget a négy édesgyermeke között: a Pfintzinger- és az Eysenreicher-utódokra egyenlő részben hagyott pénzt, ingatlanokat és ékszereket. Kiskorú mostohalányáról is megemlékezett: Eysenreich Elisabethre kisebb összeget, női ruhákat, némi ékszert, és kelengyének való tárgyakat hagyott.

A 33 év alatt keletkezett három testamentum segítségével tehát négy házasságon keresztül követhetjük több mozaikcsalád egymásba fonódó történetét, valamint a vagyonnak és a társadalmi presztízsnek a párválasztásra gyakorolt befolyását. (Egy 18. századi pozsonyi családtörténetet is olvashat a blogon itt.) 

4_brueghel_re_szlet.jpgId. Pieter Bruegel: Gyermekjátékok, 1560 körül (részlet)

A polgármester és a szőlősgazda mozaikcsaládja

Szintén a városi elit körébe tartozott Thomas Reichentaler, akinek 1559-ből maradt fenn a végrendelete. Reichentaler az ötvenes években folyamatosan a bírói vagy a polgármesteri tisztséget viselte, miközben jelentős kereskedelmi tevékenységet is folytatott. A végrendelkezés idején egy fia és egy lánya volt életben, akikre jelentős ingó és ingatlan vagyont hagyott. Feleségéről bensőséges hangnemben emlékezett meg. Ingatlanok mellett jelentős pénzösszegeket is hagyományozott neki, megköszönve, hogy az asszony szeretettel és hűséggel viseltetett iránta.

A közös gyermekek mellett több mostohagyermeket is említ a polgármester. A végintézkedés idején egy háztartásban élt vele egy kiskorú mostohafiú, az azonban nem derül ki a dokumentumból, pontosan milyen kapcsolat kötötte őt hozzá. Két férjezett mostohalányról is megemlékezett: a szöveg alapján elképzelhető, hogy a két lány Reichentaler korábbi feleségének előző házasságából származhatott, azaz a polgármester a nevelőapjuk volt.

Szintén egy mozaikcsalád képe rekonstruálható a vagyonos polgár és szőlősgazda Pongraz Hohenperger 1557-es végrendelete alapján. Eysenreich-hez hasonlóan  Hohenperger is háromszor házasodott, és az ő esetében is jól érzékelhető az újraházasodás(ok) pozitív hatása a gyermekszámra. A testamentum tanúsága szerint Hohenpergernek az első házasságából két fia maradt életben, akik a végrendelet keltekor már nagykorúak voltak. A tehetős gazdapolgárnak második feleségétől két lánya született (pontosabban: ketten érték meg a felnőttkort), akik közül az egyik 1557-ben már férjnél volt. A Walpurga nevű harmadik feleség öt gyermekkel: négy fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg a férfit. Ők a végrendelkezés idején még biztosan kiskorúak voltak, és szüleikkel, valamint az apjuk előző házasságából született kiskorú Annával alkottak egy mozaikcsaládot.

A vagyon felosztása gyakran vezetett konfliktusokhoz a más-más házasságból született gyerekek között. Pongraz Hohenperger egy házról és hat szőlőről rendelkezett. A ház tulajdonjogából a második házasságból származó, 1557-ben már férjezett lány, Magdalena Plabin is részesedett, mivel az, valamint a szőlők egy része egykor édesanyja – Hohenperger második felesége – és apja közös vagyona volt. A helyzetből jogvita kerekedett a nagykorú lány, illetve a harmadik feleség és Hohenperger között, utóbbiak közös gyermekeinek örökösödése miatt.

Hohenperger a szőlők nagyobb részét az első házasságból származó két fiára hagyta, közel felét pedig az öt kiskorú gyermekre. Amennyiben ők megérték a felnőttkort, sokkal kisebb hányad jutott nekik az apai vagyonból. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért ilyen aránytalanul osztotta fel az ingatlanokat az apa az első, illetve a harmadik frigyből született gyermekek között? Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a család vagyoni erejét és presztízsét biztosító szőlőbirtokot Hohenperger szerette volna minél inkább egyben tartani, illetve hogy a nagykorú fiúk kezében gondosabb és jövedelmezőbb művelésre számíthatott. A gazdapolgár gyakorlatiasságát érzékeltetik akkurátus intézkedései a borkészletről, valamint a következő szüret során várható szőlőtermésről is.

5_blog_szo_lo_dscf3709.jpgHans Sebald Beham: Munkások a szőlőhegyen (1546)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A kapun sem engedtek ki egyedül" - Családi élet és magánélet egy debreceni polgárlány naplójában

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Vigh Barbara PhD-hallgató (Debreceni Egyetem) posztjában egy debreceni polgárlány  és családja mindennapi életébe és érzelmi viszonyaiba nyújt betekintést egy 19. század végi napló segítségével. 

Rothschnek Olga Margit (1875-1959) tizenhat éves volt, amikor 1891 szeptemberében elkezdett naplót írni. A posztban az 1893 novemberéig tartó naplóbejegyzések alapján mutatom be egy fiatal lány életét a 19. század végén. Milyen helyet töltött be életében a családja? Mennyi időt tölthetett körükben? Hogyan működött a Rothschnek család a hétköznapokban, milyen kapcsolat fűzte össze a családtagokat és hogyan érintkeztek egymással?

Rothschnek Olga édesapja Dr. Rothschnek Emil a debreceni Arany Egyszarvúhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa, édesanyja pedig a nemesi származású Somogyi Róza volt. Három testvére közül három évvel fiatalabb húga, Róza tűnik fel leggyakrabban jegyzeteiben. Édesapja első, fiatalon elhunyt feleségétől, Pratzer-Ludvig Rozáliától született bátyja, Jenő a naplóírás idején gyógyszerész gyakornokként Aradon és Pécsen, majd orvostanhallgatóként Budapesten töltötte ideje nagy részét, nővére, Irén pedig ekkor már nem élt: kisgyerekként a diftéria (torokgyík) áldozatává vált.

rothschnek_olga.jpgA naplóíró Rothschnek Olga Margit (1875-1959)
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

„Hamar ettünk és szaladtunk a színházba”

Rothschnek Olga naplójában gyakran szerepelnek családjának tagjai, ám a valóságban a fiatal lány lényegesen több időt tölthetett körükben, mint amennyit megörökített. Számos, családi körben zajló tevékenység esetében ugyanis egyszerűen felesleges lett volna külön rögzítenie családtagjai jelenlétét.

Ilyen események voltak például az étkezések. Az ebédek és vacsorák legtöbbször bensőséges, családi körben zajlottak, és a beszélgetésekre is alkalmat teremtettek. Az asztal körül leginkább napjuk alakulásáról számoltak be, de megosztották egymással a társasági körükben hallott pletykákat is. A család mindennapjait persze nem kizárólag a szeretet hatotta át: konfliktusok és szeretet egyszerre voltak jelen életükben. A nézeteltérések is az asztal körül, ismerőseik fürkésző tekintetei elől elzárva robbantak ki leggyakrabban.

ebe_dlo.jpgA Rothschnek család ebédlője, ahogy a naplóíró megörökítette. 
A MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára engedélyével

A családfő – társadalmi státuszának megfelelően – minden évben páholybérletet váltott, így a família a páros napokon gyakran töltötte estéit a házukkal szemben álló Csokonai Színházban. A gyerekek az 1880-as évek elejétől vehettek részt a színházi esteken. Kezdetben „pesztrástól, éjjeli edényestől” vitték őket magukkal a szülők, ám bánatukra csak akkor, ha nekik való, kellőképpen „tündéries” darabot játszottak. A Hunyadi László című dráma pl. nem ment át a szülők szűrőjén. E darab kapcsán az otthon maradó Olgában számos kérdés merült fel, amelyekre még idős korában is emlékezett. 1952-ben papírra vetett, Események születésemtől esküvőmig. 1875–1895 címet viselő, számos családi történetet őrző visszaemlékezésében így idézett fel egy beszélgetést:

– Hát hogy van az most abban a színházban?  hiszen Hunyadi Lászlót lefejezik. – Károly bácsi: – Hát! Azért Hunyadi László. – És ott mindenki előtt fejezik le a színpadon? – Hát persze! – De hiszen az nem Hunyadi László, hanem egy színész… és akkor az meghal? – Húgom, annak már vége. – Hát hogy vállalhat ilyen szerepet? – Nem kérdik azt! Ha színész lett, ez a sorsa. – És ha legközelebb megint ezt a darabot adják, megint másik színész hal meg? – Csakis húgom, csakis. […] Nem vittek a színházba, hogy fel ne izgassuk magunkat, és íme, Károly bácsi ezt szépen elintézte.

Olga rendkívüli érdeklődést mutatott a színház világa iránt: ezekről az estékről naplójában is tudósított, sőt, olykor az előadásokat is értékelte. A bejegyzésekből kiolvasható, hogy a szülők később sem engedélyezték akármilyen darab megtekintését. Mindkét lány félt a színpadon előforduló lövésektől, így a „hangosabb” előadásokat valószínűleg kihagyták. Fontos szempont lehetett az „illendőség” korabeli normája is: Olga például a Mongodin úr felesége című darabbal kapcsolatban csodálkozva nyugtázta, hogy az első felvonás alatt nem vitték haza őket. (A nemiség tabusításáról a korszakban bővebben olvashat a blogon: "A botrányt kerülni kellett".) 

dr_rothschnek_emil_csala_dja_ko_re_ben.jpgA Rothschneck család. A majdani naplóíró a kép bal szélén áll.
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

Mivel Rothschnekék társasági körének tagjai gyakran adtak páholyvizitet, a színházi estek sokszor nem maradtak szűk családi körben. Az étkezésekhez hasonlóan ritkán fordult elő, hogy bármely családtag kimaradt volna közös programból. Egy-egy megbetegedés miatt persze előfordult, hogy csak az egyik szülő kísérte el a gyerekeket az előadásra, és a lányok közötti korkülönbség miatt is szétválhatott a család a társasági események alkalmával. A naplóírás éveiben a kisebbik lány, Róza 13–15 esztendős volt, így ő még nem járhatott nyilvános táncmulatságokba, ellentétben a  16–18 éves Olgával. Előfordult, hogy míg a mama táncmulatságra ment nagyobbik lányával, az apa a színházban töltötte az estét a kisebbikkel. Máskor a szülők mentek olyan társaságba, ahová nem vihették gyermekeiket. Ilyen esetekben, hogy a lányok mégse maradjanak szórakozás nélkül, a tágabb családtól kértek segítséget, pl. unokanővérük kísérte el őket a színházba.

A család tagjai gyakran mentek együtt sétálni is. Olykor Rothschnek Emil is velük tartott, ám az, hogy az apa együtt korzózzon a család nőtagjaival, nem volt jellemző. A délelőtti séták idején például általában a gyógyszertárban tartózkodott, estefelé is inkább csak véletlenszerűen csatlakozott a hölgyekhez. Olga többnyire a mamája és húga, Róza társaságában tett eleget a „látni és láttatni” elvárásának. Többször megemlékezett olyan sétákról is, amelyeken ő maga nem vett részt, csak édesanyja és húga. A hölgyekhez korzózás közben gyakran csatlakoztak ismerős fiatalemberek is, így azok a színházi estekhez hasonlóan kevéssé tekinthetők bensőséges családi együttlétnek. A mama és lányai ilyenkor legtöbbször egymás mögött haladtak, ki-ki a maga kísérőjével társalogva.

 debrecen_kossuth_utca_szi_nha_z.JPGA Rothschnek család életének fő helyszíne, a Kossuth utca Debrecenben, előtérben a színházzal. Forrás: Debreceni Képeslapok 

„Bizonyos jelbeszéddel igen jól megértettük egymást”

Az étkezések, séták, színházlátogatások csak a nap egy részét foglalták le. Olga a fennmaradó idő nagy részét is családja körében tölthette. Ez olyan magától értetődő volt számára, hogy nem is tartotta feljegyzésre érdemesnek.

Az ébredés és az elalvás pillanatait például legtöbbször húga társaságában élhette át, hiszen szobáján vele osztozott. „Bizonyos jelbeszéddel igen jól megértettük egymást” – írta egy hálószobai jelenet megörökítésekor. A kézjelekből álló jelbeszédet azért dolgozták ki, hogy a lányszoba melletti hálóban alvó szülőket ne zavarják trécselésükkel, illetve nehogy illetéktelen fülekbe jussanak beszélgetéseik. Bár Olga néhány barátnőjével is bensőséges viszonyt ápolt, legfőbb bizalmasa, már csak a közös szoba miatt is, a húga lehetett. Olga ugyanis társaságban – a középosztályi viselkedési normáknak megfelelően – fegyelmezetten tartózkodott az erősebb érzelmek kinyilvánításától. Nem így magányos perceiben, és éjszaka, amikor gyakran sírt. A vele egy szobában lakó testvér, aki egy reggel azzal állt elé, hogy éjszaka kiabált és nyöszörgött, a sírdogálást is hallhatta, és valószínűleg rá is kérdezett az okára. „Kérdezze meg Rózától” – Ezekkel a szavakkal rázott le Olga egy fiatalembert, amikor véletlenül kicsúszott a száján, hogy már azt is tudja, mikor fog meghalni. Az odavetett megjegyzés arról árulkodik,  hogy a lánytestvérek az őket nyomasztó titkokat is megosztották egymással.

rothschnek_ro_za.jpgA naplóíró húga, Rothschnek Róza (1878-1953)
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

 A lányok elemi és középiskolai tanulmányaikat magántanulóként végezték, így legtöbbször a tanórák idejét is együtt töltötték. Husz Lajostól ugyan nem közösen vették az órákat, de Olga gyakran beült húga óráira is, a tananyag és valami más elfoglaltság (pl. horgolás) között megosztva figyelmét. Hartmann kisasszony nyelvleckéit viszont közösen hallgatták. A naplóíró olykor neheztelve jegyezte fel, hogy a húga mindig azt csinálja, amit ő, de ebben többnyire érezhetően kedvét lelte. Így volt ez például a tanáraik ellen elkövetett közös csínytevéseik során: „Mikor a tankönyvből (idegen nyelveken) egyik nyelvből a másikra kellett mondatokat fordítani írásban, olyan általunk kieszelt mondatokat csempésztünk közé, hogy a k. a. [kisasszony] majdnem elájult. Példának okáért: Miért megy ön teljesen meztelenül az utcán? A k. a. vitatta, hogy ez nem lehet a könyvben, mi vitattuk, hogy benne van” – emlékezett vissza egy diákcsínyre Olga. Csínytevéseik miatt egyébként több házi tanító is megvált tőlük, míg végre a szülők megtalálták az említett két tanárt, akik huncutságaik ellenére is szeretetteljes viszonyt tudtak kiépíteni növendékeikkel, és akik a lányokat csak legvégső esetben árulták be a szülőknek. 

husz_lajos_a_bra_zola_sa.jpg"Igen jól magyarázott, kár hogy nem volt szebb". A házitanító, Husz Lajos a naplóíró rajzán
A MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára engedélyével

A 19. század utolsó harmadában a középosztály körében még általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy a nőknek nincs szüksége a fiúkéhoz hasonló iskolázásra, elég, ha a műveltség alapelemeinek elsajátítása mellett felkészülnek a háztartás irányítására. A Rothschnek szülők is elsősorban a feleség és anya szerepkörére igyekeztek felkészíteni lányaikat. „Művésznő nem kell nekem, mert a művész mind „csajbókos” [hóbortos] mondta apa, mikor észrevette, hogy a festést-rajzolást komolyan veszem” – emlékszik vissza memoárjában édesapja szavaira Olga, aki festői ambíciói miatt gyakran összetűzésbe került szüleivel. Szenvedélyétől nem tiltották el, hiszen gyakran vásároltak számára a festészethez szükséges kellékeket, sőt, édesapja a képeit is gyakran megdicsérte. A festés miatt kirobbanó viták mégis több alkalommal megjelennek a naplójában. Visszaemlékezése szerint szülei a társasági élet eseményeivel is igyekeztek figyelmét a festészettől elvonni és az idejét lekötni. (A női szerepekkel kapcsolatos korabeli normákról: "Első kötelessége a házibéke biztosítása".)

rothschnek_olga_e_s_ro_za.jpgA naplóíró Rothschnek Olga és húga, Róza kisgyerekként
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

"azzal ne engedd egyedül lenni"

Olga igen élénk társasági életet élt, és a társas események során szerzett tapasztalatait naplójában is rögzítette. Barátnői, illetve az ismeretségi körébe tartozó fiatalemberek leginkább a debreceni értelmiségi családokból kerültek ki, de földbirtokosok és kereskedők lányai és fiai is akadtak közöttük. A társasági események leírásaiban, amelyek sokszor a barátnők, ismerősök beszélgetéseit is magukba foglalják, olykor feltűnnek a családtagok is, de ők valójában még több alkalommal lehettek a fiatalok körében, mint ahogyan az a naplóban megjelenik. 

A Rothschnek család a társas érintkezésében szigorúan alkalmazkodott a középosztályi viselkedési, életviteli szabályokhoz. A lányoknak például tilos volt vendégeket fogadniuk, ha a szülők nem tartózkodtak otthon. Ez érvényes volt a Kossuth utca 15. szám alatti lakásukban és a postakerti nyaralójukban is. A szabály betartását a személyzet is segítette, így csak ritkán fordult elő, hogy egy váratlan látogatót mégis beengedtek a szalonba.

A lányok felügyelete főleg a jellemzően nap közben is otthon tartózkodó mamára hárult. A barátnőkkel való együttléttel kapcsolatban nemigen állított korlátokat, de az kivételes alkalomnak számított, ha lányait egyedül hagyta fiúk társaságában. Olykor, ha sürgős dolga akadt, előfordult ilyen, de ekkor is számolni kellett azzal, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat. Olga el is panaszolta, hogy „általában a mamának megvan az a rossz tulajdonsága, hogy mindenüvé akkor érkezik, amikor nem kellene”.

Szigorú normák szabályozták a lányok által teljesített viziteket is. Időnként előfordult, hogy anyai felügyelet nélkül is ott maradhattak vendéglátóik házában, de az oda-, illetve visszautat mindenképpen kíséret mellett kellett megtenniük. A Rothschnek lányok nem léphettek ki megbízható felügyelet nélkül az utcára. Egy ebéd közbeni szóváltásból az is kiderül, hogy az apa a barátnőket nem tartotta megfelelő kísérőnek, mondván „nem jó ebre hájat bízni”. Megbízható kísérőnek a szülők mellett a társaságbeli mamák és a személyzet tagjai (pl. a házmester) számítottak, vagy bátyjuk, Jenő, ha éppen a városban volt. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy Olga kifejezetten örült bátyja rövid debreceni tartózkodásainak, hiszen ő engedékenyebb volt, s a testvérek között kötetlenebb beszélgetések is kialakulhattak útközben.

rothschnek_jeno.jpgA naplóíró bátyja, féltestvére, Rothschnek Jenő (1868-1937)
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

A szülők a táncmulatságok során is figyelemmel kísérték gyermekeik minden mozdulatát. Egy estély elbeszélése során a napló rögzítette a beavatkozást is, amikor egy fiatalember, akit egyébként Olga vonzónak talált, illetlenül közel került a lányhoz: „Ekkor én tovább húzódtam. Ő utánam jött. Beszélgettünk, de most jött az üzenet, hogy tüstént menjek a mama mellé és üljek le. Üm!!” Több táncmulatságtól el is tiltották: erről az apa hozta meg a végső döntést, aki e tekintetben igen szigorú volt. Ennek hátterében gyakran egészségügyi megfontolások álltak: a gyógyszerész a hideg miatt féltette lányát, hiszen a táncmulatságok fő szezonja a tél volt, így előfordult, hogy mínusz 14 fokos hidegben kellett volna nekivágni a kocsiútnak (majd a tánctól átizzadva a hazaútnak).

A családfő általában is kiemelt figyelmet fordított a családtagok egészségügyi állapotára. A legapróbb jelek, mint a sápadtság vagy az étvágytalanság miatt is orvoshoz küldte őket. Szeretetteljes, olykor túlzónak tűnő éberségét foglalkozása, kórházi tapasztalatai és az orvos ismerőseitől hallott történetek mellett a családi tragédiák: első feleségének elvesztése, egyik testvérének és elsőszülött kislányának korai halála is magyarázhatja.

A nagylány társas életének korlátozásában azonban a családfői szigor mögött nem csak az egészségügyi aggodalmak álltak. A családban, amely egyúttal uralmi keretként is leírható, a férfi – férj, apa – kiemelt pozícióval rendelkezett. A gyermekek jellemzően apjuk társadalmi státuszát örökölték, és az ő szava volt döntő a család életviszonyainak, lakhelyének, keresetmódjának megválasztásában, a gyermekek nevelésében, és ő mondta ki a döntő szót a párválasztás ügyében is.

rothschnek_emil.jpgA családfő: dr. Rothschnek Emil gyógyszerész (1842-1906)
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

1892-ben Olga egyik, értelmiségi családból származó barátnője szerelembe esett. Amikor az eset kiderült, a naplóíró édesanyjával ellátogatott az érintett családhoz. A beszélgetés lényegét  így örökítette meg: „De végül azt mondta Szabó bácsi: Ha így van elég baj. De lehet felőlem akár Piti Palkóba, akár a Czieleczky fiúba szerelmes, inkább végig nézem hogy hal meg a szemem előtt, a kezébe adok kést mérget ölje meg magát, de férjül mégiscsak azt fogja választani, akit én akarok.”

Rothschnek Emil is mindent elkövetett, hogy lányait a párválasztás „racionális” rendjére veszélyes érzelemtől, a szerelemtől megóvja. A védekezés fő eszköze az éber felügyelet volt: a társas események során igyekeztek a lehető legkevesebb időre egyedül hagyni lányaikat, és viselkedésüket folyamatosan figyelték. A családfő így fogalmazta meg feleségének Olga „megvédésnek” fő irányelvét: „Nagyon vigyázz rá, ha észreveszed, hogy valamelyik fiatalemberrel szívesen beszél, azzal ne engedd egyedül lenni. Az hadd maradjon ki szép szerével a házból.”

A naplóírót 16-18 évesen, tehát egy átmeneti életszakaszban ismerhetjük meg. Még gyerekre jellemző módon szeretett játszani, csínytevéseken járt az esze, de édesanyja már elkezdte bevezetni őt a felnőtt nők körébe. Ebben a társaságban egyelőre nem érezte otthonosan magát, az asszonyok csevegéseit unalmasnak találta, de a fiatalemberek és a szerelem iránt már élénk érdeklődést mutatott. Az általa kedvelt fiúk némelyike a szülői éberség áldozatává vált, de idővel kiismerve e taktikát, maga is ellenstratégiát dolgozott ki, hogy aktuális ideálja a társasági körében maradhasson. Mivel a szülők elsősorban azt figyelték, kivel tölti idejét szívesen, arra törekedett, hogy ez ne derüljön ki. A vonzónak talált fiúról rosszakat mondott a szülei előtt, ügyelt rá, hogy a táncfelkéréseknél ne mutasson ki rokon- vagy ellenszenvet, ha pedig hölgyválasz következett, olyan fiút választott, akivel kevésbé bizalmas kapcsolatban állt.

 rothschnek_emilne_somogyi_ro_za.jpgA naplóíró édesanyja, Rothschnek Emilné Somogyi Róza (1852-1911)
(Gondy és Egey gyűjtemény, a Déri Múzeum engedélyével)

„Nagy szükségem volt olyan órára, mikor teljesen egyedül lehettem”

Olga saját vallomása szerint nagyon szerette a magányt, így ahányszor csak módja volt rá, egyedül maradt. Napjainak jelentős részét azonban mások társaságában kellett töltenie: emiatt sűrűn panaszkodott a magánélet hiányára. Panaszai egy része mögött a társas élet szigorú szabályai állnak: még a barátaival is csak ritkán társaloghatott illetéktelen hallgatóság nélkül. Ilyesmire olyankor kerülhetett sor, ha rövid időre négyszemközt hagyták egy vendégével, vagy séta közben, ha édesanyjához is csatlakozott valaki, aki lefoglalta, és így ő kötetlenebbül társaloghatott. A táncmulatságok szintén alkalmat teremthettek nyíltabb baráti beszélgetésekre: a tágas tánctermekben és szalonokban, ha „illendően” viselkedett, kikerülhetett anyja hallótávolságából.

A privát szféra hiányára vonatkozó panaszok másik forrása az volt, hogy a családi otthonban alig volt lehetősége az egyedüllétre. Általában az esti órákban nyílt módja félrehúzódásra, de csak ritkán hagyták egészen egyedül, holott érzelmeit csak így élhette meg igazán szabadon, például csak így sírhatta ki magát. Leginkább a séták kihagyásával tudott lehetőséget teremteni az egyedüllétre. Ilyenkor nem kellett attól tartania, hogy megzavarhatják szülei, akik előtt leplezni kívánta érzelmeit. Ők ugyanis könnyei láttán kizárólag szerelmi bántra tudtak gondolni. Néha valóban ilyen jellegű érzelmek álltak szomorúsága mögött, de a családban zajlott viták is válthattak ki sírást belőle. Legtöbbször azonban maga sem tudott konkrét magyarázatot az érzelemkitörésekre: valószínűleg egyszerűen az átmeneti kor hormonális változásai állhattak a háttérben.

okto_beri_rajz.jpg"Októberi rajz" a naplóból
A MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára engedélyével

A napló forrásértéke

A napló a magány, az elzárkózás műfajaként is értelmezhető. Zárral ellátott kötetekbe vezetett naplóját Olga is féltve őrizte, hiszen lapjaira olyan dolgokat is lejegyzett, amelyeket még a családtagjai előtt sem mondott ki. Olykor azonban mások is bepillantást nyerhettek a papírlapokon megteremtett világába. A festői ambíciókat dédelgető lány jegyzeteit ugyanis tollrajzok sokasága tarkítja, amelyeket gyakran meg is mutatott ismerőseinek. Bizalmasai a rájuk vonatkozó vagy őket érdeklő szakaszokat olykor el is olvashatták.

Nem tudjuk, hogy a vele bensőséges kapcsolatban álló húga ismerte-e a napló tartalmát, ám bátyjának, bár az nagyon kíváncsi volt rá, nem akarta azt megmutatni. A bizalmatlanság elsősorban nem abból fakadhatott, hogy Jenő csak féltestvére volt vagy közöttük több – többnyire banális okokból fakadó – nézeteltérés is előfordult, hanem leginkább a nemükből, nemi szerepeikből fakadó különbségek állhattak mögötte. A napló női írója ugyanis olyan speciális tapasztalatokat is rögzített, amelyekről úgy gondolta, a bátyja nem értené meg azokat. Szülei elől is igyekezett megóvni naplókönyveit, és arra készült, ha mégis kezükbe kerülnének, tréfának fogja titulálni a benne feljegyzett párbeszédeket, titkokat.

Az, hogy esetleg mások is bepillantást kaphattak a napló egyes részeibe, érdemben valószínűleg nem befolyásolta íróját abban, mi kerül a lapokra, hiszen az ő kezében volt a döntés, mit és hogyan mutat meg belőle. Rothschnek Olga feljegyzései tehát a magánélet legerőteljesebb lenyomatának tekinthetők. Maga is őszinte és teljes kitárulkozásnak tartotta azokat. Ezt bizonyítja az a bejegyzése is, amelyben utólag megörökítette rettegését, amikor egyik vendégük, egy fiatalember "elrabolta" a könyvet. A lány a benne lévő rajzokat megmutatni hozta elő vendégeinek a naplót, majd néhány órán át nem tudta, hol és kinek a kezében van a könyv. A fiú hamarosan sértetlenül visszaszolgáltatta a naplót, megbánva meggondolatlan tettét. Így Olga a megkerült kötet lapjaira jegyezhette le az egész históriát: „Jaj, jaj, ha az ünnep dacára lakatoshoz jut, mi lesz velem, mi lesz belőlem, meg kell, hogy öljem magamat!!!”

o_narcke_p.jpg"Önarckép". Ilyennek látta magát a naplóíró. 
A MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára engedélyével

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"A mai nő arcát illatos porfelhőbe burkolja" - Szépségápolás az 1950-es és 1960-as években

Kovácsné Magyari Hajnalka PhD hallgató (Eszterházy Károly Egyetem) vendégposztja

Az 1950-es években Rákosi rendszere a fogyasztás általános megvonásával együtt a puritanizmus ideálját kényszerítette a társadalomra, és természetesen a nőktől is ennek megfelelő viselkedést várt el. Nem számított társadalmilag elfogadottnak a magát „kenceficéző” nőtípus, a professzionális szépségápolás igénybevételét pedig „burzsoá szenvedélynek” minősítették. Természetesen a nők egy része így is eljárt kozmetikushoz, de azt titokban tette, hogy ne kockáztassa a kirekesztettséget egy olyan korban, amelyben a nő feladata a szocializmus építése és nem a tradicionális női szerepek - benne a hagyományos nőiség - megélése volna. Persze az általános áruhiány is megkönnyítette a politikai elváráshoz való alkalmazkodást, hiszen az átlagemberek gyakran az alapvető fogyasztási cikkeket is nehezen tudták  beszerezni. Nem csoda hát, hogy a Rákosi korszak ínséges időszakának puritanizmusába a nők hétköznapi szépségápolási gyakorlataként leginkább a szappanos mosakodás fért bele, és a szappan akár illatosítatlan mosószappan is lehetett...

1_fiatal_no.jpgFiatal nő, fejkendővel és festetlen arccal, a korabeli puritán elvárásoknak megfelelően (1953) 
Forrás: Fortepan / Korenchy László

Minimalista szépségápolás

Az 1956 előtti női magazinok és napilapok  szépségápolási rovatai az erőltetett puritanizmusnak megfelelően kozmetikumok helyett természetes megoldásokat ajánlottak a bőr megszépítésére:

Ha nagyon száraz a bőr, öblítsék le tejjel vagy kenjék be arcukat tiszta étolajjal vagy zsíros arckrémmel. A kenőcsöknek semmiféle különösebb hatásuk nincs, a legjobb bőrápolás a tisztaság és a legmegbízhatóbb bőrápolószer a víz.

Akik mégis az arckrémhez ragaszkodtak, azoknak megoldást jelentett „a puha Alumol krém”, amely "bármely illatszerboltban beszerezhető” volt. Miképp lehetett az ínséges korban, amikor még a pipereszappan is luxus volt egy „burzsoá szenvedélyt kielégítő” arckrém minden illatszerboltban beszerezhető? A válasz egyszerű: ez a krém univerzális funkcióval rendelkezett, egyszerre számított bőrápoló, izzadásgátló és gombaölő készítménynek, ráadásul .„az arcápoláshoz ajánlott krém a lábszárat is jól védi a hidegtől” szlogenből megtudjuk, hogy lábápolásra is ezt a krémet ajánlották a nőknek.

alumol_keret.pngAlumol-reklám a Nők Lapjában és a Film, Színház, Muzsikában (1959)

Az arc és láb ápolására az Alumol krém mellett a Velosa fenyő-tabletta volt a másik univerzális kozmetikum. Ez utóbbi alkalmazása a következőképpen nézett ki:

Egy Velosa-fenyőtablettát hideg vízben feloldunk és az oldatba puha fehér ruhát mártunk, majd az arcra borítjuk. A fáradt lábat is pihenteti és a boka tavaszi duzzadását gyógyítja a fenyőpakolás, amit ugyanúgy alkalmazunk, mint az arcon.

A későbbiekben az Alumol kenőcsöt és a Velosa fürdőtablettát kizárólag testápolásra ajánlották A krémet izzadásgátlóként, a Velosát pedig fürdőtablettaként forgalmazták.

velosan.pngA Velosa fürdőtabletta 1931-ben jelent meg a piacon, és fél évszázadon át ígért fürdőszobai kényeztetést
(Film, Színház, Irodalom, 1941.) 

Az ápoltság divatba jön

Az 1956-os forradalom egyik konzekvenciájaként a hatalom fokozatosan nagyobb figyelmet fordított a lakosság fogyasztói igényeinek kielégítésére. A hiány lassan mérséklődött, és egyre inkább figyelembe vették a nők igényeit is. Kiderült, hogy a burzsoá jelenségnek titulált szépségápolási igények nem szűntek meg. A nők nem emancipált külsőt akartak, hanem szépek, csinosak és vonzóak szerettek volna lenni, követve a nyugati szépségideálokat és trendeket. A címlapokon az eddigi erős fizikumú, robusztus nők helyett femininebb nőábrázolások kezdtek megjelenni. A traktoros lányokat és mezőgazdaságban dolgozó erős asszonyokat felváltották a még mindig dolgozó, de nőiesebb munkásnők, sőt lassacskán a korabeli fiatal színésznők is, mint például Törőcsik Mari, valamint a külsejükben hozzá hasonló fiatal munkás- vagy ipari tanuló lányok. (A testtel kapcsolatos társadalmi normák változásáról a '60-as években bővebben a blogon: "És nem szégyellik magukat")

4_no_k_lapja.pngNők Lapja címlap 1959-ben

Előtérbe került a nőiesség, és az ezzel együtt járó szépítkezés. Az 1954-es „Arcrúzst ne használjunk, de még a púder is elmaradhat” szlogen eltűnt, sőt ennek az ellenkezője vált hangsúlyossá:

A mai nő arcát illatos porfelhőbe burkolja. Púderozza magát reggel az íróasztal mellett, hogy ne fényes orral fogadja az ügyfeleket, púderozza magát ebéd előtt és ebéd után, az üzemben a gép mellett, ha egy pillanatra megáll a munka, a megállónál, ha nem jön a villamos, és még ki tudná felsorolni hányszor és hány helyen?
                                                          Pasztinky - Rácz: Bőrápolás, kozmetika, bőrbetegségek, 1958

Megjelentek a púder- és rúzsreklámok, gyakran lehetett látni utcán, színházban, vendéglátóhelyen a piperetükörben szépítkező nőt. 

5_pipere.jpgEgy utolsó igazítás a piperetükörben, 1958.  Forrás:Fortepan / Lencse Zoltán

Arcápolás terén 1957-től hódított a méhpempő. A külsőleges alkalmazása mellett fogyasztani is ajánlották, mégpedig „a nyelv alatt, mert a gyomorsav erjesztői elpusztítják”. A méhpempőt házi szépítőszerek előállítására is javallották ráncos, hervadt arcbőrök esetén. Krém készítésénél halzsír tartalmú alapkrémet tanácsoltak hozzá (ezt sertészsírral is lehetett helyettesíteni), maszk esetén pedig tojássárgájába kellett keverni a méhpempőt. A nők méhpempőbe vetett hitéről humoreszkek és karikatúrák is születtek, amelyek feltehetően inkább a férfiak tetszését kívánták elnyerni.

ke_pernyo_foto_2020-05-15_9_43_29.pngLudas Matyi, 1957

A méhpempő természetes felhasználása mellett arckrémben is piacra került, mégpedig a Royal Opera méhpempős krém formájában. (A kozmetikumok reklámjainak nőábrázolásai eleinte kizárólag grafikai illusztrációkat tartalmaztak, a későbbiekben valós nők többnyire portré jellegű fotói voltak jellemzők.) 

royal_opera_keret.png
Royal Opera méhpempős krém reklámok 1958-ból és 1962-ből

Annak ellenére, hogy 1960 után a lakosság életszínvonalának emelkedésével számos kozmetikum került forgalomba, az otthon előállított arcpakolások továbbra is népszerűek maradtak. Az ötvenes évek kamillateás arcborogatásai helyett a gyümölcs és zöldségpakolásokat (arcvidító almapakolás, hidratáló uborkapakolás, bőrnyugtató burgonyapakolás) preferálták az otthon szépítkező szépasszonyok, de megjelent néha egy-egy olyan különleges recept is, amely komolyabb háztartási jártasságot igényelt:

A hájat apróra vagdaljuk és zománcozott, jól megtörölt edényben olvasztjuk; amikor majdnem teljesen felolvadt, néhány kanálnyi friss tejet adunk hozzá, igen keveset forrni hagyjuk, aztán levesszük a tűzről és gézvásznon átszűrjük. A bort a korpával együtt addig főzzük, amíg felére apad, és ugyancsak gézen átszűrjük. A borral és viasszal előkészített hájat vízfürdőn újból felolvasztjuk, levesszük a tűzről és hűlt állapotában belecsepegtetjük a benzoé tinktúrát. 
                                                                                                                                       Arcápolás, 1965.

A bőr őrei 

A hatvanas években általános divattá lett a napbarnított bőr. A szakértők a napozáshoz eleinte a paraffinolajat és a vazelint ajánlották a napraforgóolajjal és az olívaolajjal szemben (ezek ugyanis a napon gyorsan bomlanak), de az évtized közepén megjelentek a napolajak és a naptejek is (Caola, majd a hetvenes évek elején a Fabulon). A legnépszerűbb napozószer azonban a nők körében sokáig a bergamottos olaj volt, pedig annak veszélyeire az orvosok és kozmetológus szakemberek hangsúlyosan felhívták a figyelmet. Ez az olaj ugyanis fényérzékenységet váltott ki: a bőr a nap hatására begyulladt és felhólyagosodott. A gyulladás lezajlása után a bőrön sötétbarna foltok maradtak, ami a csokoládébarna színre vágyók számára vonzó volt, de súlyos egészségügyi következményekkel járt. Érdekes módon ez a napozási mód évtizedekig népszerű maradt, a bőr leégését és hámlását az emberek a napozás természetes velejárójának vélték. 

10_gelle_rt.jpg Bikinis, tupírozott hajú divatos nő a Gellért Gyógyfürdőben 1969-ben, MHSZ/ Fortepan

Azoknak a nőknek, akik követni kívánták a divatot, de nem volt módjuk napozással megszerezni a kívánt barnaságot, a Creola napbarnítót ajánlották.

11_rekla_m.pngÖnbarnító reklám 1962-ben

Középpontban a szempillák  

A hatvanas években nagy hangsúlyt fektettek a szempillafestésre is, amelyhez kis kefével felkenhető szempillafestéket használtak. A drámai hatás és a tartósság érdekében többször végighúzták a pillákon a festéket, sőt előtte még be is púderezték, hogy jobban tapadjon a festék. De, amint az a Nők Lapja Okos Kata rovatából kiderült, némelyek Bagarol cipőkrémmel oldották meg ezt a szépítkezési eljárást. 

12_szempilla.pngSzempillafestés a gyakorlatban 1964-ben Opera Luxus szempillafestékkel

13_szempilla.png

14_szempilla.png Opera Luxus szempillafesték az 1960-as évekből és korabeli reklámja

A hatvanas évek végére megjelentek a külföldön már évek óta népszerű műszempillák is, de viselésük csak a hetvenes években terjedt el szélesebb körben, eleinte soros, később tincses változatban. Leginkább színésznők, modellek viselték, de bizonyos alkalmakkor magukra applikálták civil pályán dolgozó nők is. A műszempilla felhelyezésekor annak két oldalát megnyírták, hogy természetesebbnek hasson és a ragasztás vonalát tusvonallal tüntették el.

A fáradt szemekre szemfürdőt és szemöblögetést ajánlottak. Ehhez 3%-os bórvízre volt szükség, de ennek hiányában kamilla-, esetleg petrezselyemfőzet is megfelelt. A procedúra megegyezett a kozmetikákban végzett szempillafestés utáni protokollal: „A kis szemfürdő-edényt, benne a folyadékkal, szorítsa a szeméhez és fejét kissé támassza hátra. Ebben a helyzetben a szemét váltakozva csukogassa, nyitogassa.”

mu_szempill_zalatnay.jpgA műszempilla divatjának egyik magyar ikonja, a fiatal Zalatnay Sarolta 

Tupír és dauer

A kora ötvenes évek kendővel lefedett hajú női eltűntek, helyettük a berakott haj vagy éppen a rövidre vágott beszárított és tupírozott frizura hódított, amiért a nők képesek voltak akár már kora reggel a fodrásznál várakozni. A hivatalban dolgozó nők és a Kádár kor sajátos középosztályának egyéb képviselői hetente jártak fodrászhoz, mosásra-szárításra, hogy kolléganőikkel lépést tartsanak, hogy „rendben legyen a fejük.” A kevésbé divattudatos nők évente kétszer daueroltattak és otthon készítették frizurájukat. A korszak szépségtanácsadó rovatai rengeteg ötlettel és praktikával látta el a nőket.

Ha fölcsavarja a haját, vegyen megfelelő hajcsavarókat és ezekkel végezze a berakást. Ügyeljen rá, hogy a hajának a vége ne törjön meg és a tartógumi ne üljön túl feszesen. Lehetőleg ne csipeszeket használjon a rögzítéshez, hanem hajtűt. A felcsavart fürtöket tűzze meg és kössön föléjük hajhálót.

16_hajha_lo.pngÉjszakára berakott, hajhálóval  fixált frizura egy szépségtanácsadó könyv illusztrációján

hajcsavaro_k_keret.pngGömbös végű alumínium hajcsavarók és hullámosító az 1960-as, 1970-es évekből (saját gyűjtemény)

Szappan és esővíz

Bár azt gondolnánk, hogy a hatvanas évekre a szappan használata már általánossá vált, a mosószappan vagy a mosószódás víz ártalmasságára még mindig fel kellett hívni a figyelmet. Ezek használata főleg az idősebb generációra volt jellemző, amelyből sokan - a háború utáni ínséges idők tapasztalataira építve - még mindig maguk főzték a szappant, és nem voltak hajlandók pipereszappanra költeni. Olyan veszélyes és felesleges szokásokról is megpróbálták a tanácsadó könyvek és szépségrovatok lebeszélni az olvasókat, mint a fertőtlenítő anyagok vagy formalin és terpentin fürdővízbe való cseppentése, illetve a kéz benzinnel való tisztítása.  (A modern higiéniai normák születéséről és elterjedéséről bővebben a blogon: "Kitört a tisztaság rögeszméje")  

Az esővizet azonban még hosszú ideig ajánlották a nőknek arc- és hajmosáshoz: „Arcbőrünk legfőbb táplálója a tiszta esővíz. Alkalmaznak újabban házilag víztartalmú arcborításokat is. Ezekhez is legjobb az esővíz, de ennek híján boraxszal lágyított víz is megfelel.” Az esővizet zsíros bőr esetén citromlével, száraz bőr esetén tejjel volt javallott keverni a bőr ápolása és hidratálása érdekében.

szappanok2.jpgA hatvanas-hetvenes, sőt nyolcvanas években leggyakrabban ezekkel a szappanmárkákkal lehetett találkozni a magyar fürdőszobákban

Szőrtelenítési praktikák 

„A női hiúság sokszor vetekszik egy-egy forradalom erejével. Tegnap Kispestről, a Cérnagyárból jött egy dolgozó, egy másik pedig Zuglóból. A közlekedési nehézségek sem számítanak. Hiszen még a felkelés első hetében, a tűzszünetben is jöttek hölgyek szőrtelenítésre” - mesélte Sándorffy József Jókai utcai kozmetikus 1956 decemberében az átmenetileg Népakarat címen megjelenő Népszava újságírójának, alátámasztva azt, hogy a nők szépség iránti vágya néha felülír minden más szempontot.

Az 1960-as években a nők igénye, hogy kozmetikusnál, professzionális módon szőrteleníttessék magukat, visszaszorult. Ennek oka lehetett a magas hőfokon, égetéses módszerrel működő, a végleges szőrtelenítést ígérő „diatermiás gépek” használatának betiltása. Ilyen, "örökre nyomtalanul" szőrtelenítő eszközt használt az 1956-ban meginterjúvolt Sándorffy is. A hatvanas években az állami és szövetkezeti üzletekben már csak gyantával szőrtelenítettek a kozmetikusok. Azok jelentős része, akiket zavart a felesleges testszőrzet (bár messze nem létezett még napjaink szőrtelenségi testkultusza) otthon oldotta meg ezt a feladatot a szépségtanácsadó cikkeket követve. A szakértők egyébként otthonra inkább a szőrszálak szőkítését ajánlották: a bajuszhoz 2%-os, a lábszárra 6%-os hidrogén-peroxidot javasoltak.

A szőkítést szappanos lemosással és benzinnel zsírtalanított bőrön végezzük. Mindenkor frissen készített hidrogén-hiperoxidos oldatot használjunk, amely négy rész tömény hidrogénből, egy rész szalmiákszeszből és öt rész vízből álljon. Az ecsetelést a szőrszálak mentén vattás pálcikával végezzük, míg a bőrt csípni nem kezdi, akkor hideg vízzel lemossuk, és utána megnyugtató krémet alkalmazunk. Pihés szőrzetnél a hatást fokozhatjuk szappanos habkő-porral való koptatással is.

Másik alternatíva volt a horzskő, amelynek a lapjaival kellett ledörzsölni a lábszárat. A procedúrát leegyszerűsítette, ha „a lábszár közben vízben ázik”. Gyanta helyett egy ragacsos állagú szőrtelenítőt otthon is elkészíthettek maguknak a nők: "Forrósítsunk fel egy evőkanál mézet, keverjük el egy fél citrom levével és kenjük fel a szőrös részekre. Amikor rászáradt, ujjbegyünkkel körkörözve eltávolítjuk."

A szépségtanácsok ellenére a nők odahaza legtöbbször borotvával vagy epiláló krémmel szőrtelenítették magukat. Ez az eljárás általában csak a lábszárra szorítkozott, az intimebb területek szőrtelenítése nem volt elterjedve, még az erősen divattudatos nők körében sem. 

19_ho_nalj.jpgCsinos, divatos nő hónaljszőrzettel 1966-ban. Forrás: Fortepan / Sándor Dávid 

Bár a szőrtelenítéssel kapcsolatos mentalitásbeli változás a nyolcvanas évek végéig váratott magára, az izzadásgátlók, dezodorok és kölnik népszerűsége egyre nőtt, használatuk, sőt birtoklásuk presztízsértékkel bírt. Ezért a nők nemcsak használták ezeket a termékeket, de sokan kihelyezték azokat a lakás látható helyeire, demonstrálva ezzel ápoltságukat és azt, hogy naprakészen követik a "modern korszellemet". A Kádár korszak hangsúlyozott folyamatos életszínvonal emelésével, a fogyasztás stimulálásával kitermelődött a keleti blokk szigeteként egy sajátságos „szocialista fogyasztói társadalom”, amelyben a nők egy része „a táplálkozás rovására púdert, szájrúzst, körömlakkot vásárol magának. Mert a magyar nő nő akar maradni” -  tudósította nyugatnémet olvasóit a Spar Magazin 1960-ban a vasfüggönyön túlról. 

20_szo_ko_ku_t.jpgFiatal nő a debreceni egyetem előtti szökőkútnál 1964-ben, Fortepan / Urbán Tamás

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Az utolsó feketehimlő-járvány Európában  

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Bíró László, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa posztjában a már régóta legyőzöttnek hitt  feketehimlő  utolsó európai fellángolását beszéli el: Jugoszlávia, 1972.

1972február 21-én Ibrahim Hoti danjanei (albánul Dejnë) liszt- és gabonakereskedő, aki csak néhány nappal korábban érkezett haza mekkai zarándokútjáról, úgy döntött, hogy felkeresi a đakovicai (albánul Gjakovë) piacot. A piacon találkozott Latif Mumdžić Dobri Dub-i tanítóval, aki néhány nap múlva belázasodott, erős fájdalmak gyötörték, majd március 10-én a belgrádi sebészeti klinikán elhunyt. Ő volt az első áldozata az utolsó európai feketehimlő-járványnak. Ekkor azonban még senki sem gyanakodott arra, hogy valójában himlő okozta a halálát.

the_old_bazaar_gjakova_1.jpgđakovicai bazár egy régi felvételen

Fekete himlő, a ragyás gyilkos

A fekete himlő vagy egyszerűen himlő (latinul variola vagy variola vera) rendkívül veszélyes fertőző betegség, amelyet a poxvirus variolae vírus okoz. A poxvirus variolae a legnagyobb méretű vírusok közé tartozik, és a levegőben terjed. Lappangási ideje 12–14 nap, ezt követően először általános tünetek jelentkeznek: magas láz, rossz közérzet, fejfájás. Néhány, általában 2–4 nap elteltével a láz mérséklődik, de ekkor gombostűfejnyi foltok jelennek meg – kezdetben az arcon, majd az egész testen –, melyekből égő fájdalommal járó hólyagos kiütések alakulnak ki. Ez az állapot hosszú hetekig is eltarthat, majd a kiütések lassan, fokozatosan leszáradnak és megmaradnak a himlőhelyek. A megbetegedettek között a halálozási arány rendkívül magas, elérheti a 30 %-ot is. 

kiu_te_sek.pngKiütések egy koszovói beteg kezén

A fekete himlő minden valószínűség szerint Afrikából eredt, onnan került át a Távol-Keletre (első említése Kínában maradt fenn). Európába először az Ázsiában harcoló római légiók hozhatták be, a középkorban pedig a mórok és a keresztesek is hozzájárultak a vírus terjedéséhez. A középkorban és az újkorban számos himlőjárvány volt Európa-szerte. A nagy földrajzi felfedezések során a himlő eljutott az Újvilágba is. Áttörést hozott, hogy Edward Jenner, egy angliai orvos 1796-ban felfedezte: a tehénhimlő (hasonló, de emberben kevéssé patogén vírus) általi mesterséges fertőzés (vakcinázás) olyan védettséget vált ki, amely hatékony az emberi himlővel szemben is. A védőoltás jó módszernek bizonyult a himlőjárvány megelőzésére. Az oltás világméretű elterjedése pedig azt eredményezte, hogy a himlő az 1970-es évek végére eltűnt (1977. október 26-án regisztrálták az utolsó himlő okozta halálesetet Szomáliában).

Szerbiában a himlő elleni oltást 1839-ben vezette be Miloš fejedelem, kötelezővé 1881-ben vált. A rendelkezést hatályba léptették azokon a területeken – így Koszovóban – is, amelyek a Balkán-háborúk során, 1912–1913-ban kerültek Szerbiához. Az 1918-ban létrejött Jugoszláviában hasonlóképpen kötelező volt a himlő elleni védőoltás, aminek eredményeként jelentősen csökkent a himlővel fertőzöttek száma: az 1920-as évek közepétől már alig néhány eset fordult elő, az utolsó megbetegedést 1930-ban jegyezték fel.

edward-jenner-gives-a-vaccine.jpgEdward Jenner himlőoltás közben.

Végzetes zarándokút

1971-ben himlőjárvány tört ki Iránban, ezért az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azt javasolta, hogy a Közel-Keletre utazók mindenképpen oltassák be magukat himlő ellen is. Jugoszlávia is kötelezővé tette az oltást a keleti zarándokútra készülők számára. És itt tűnik fel a képben a már említett Ibrahim Hoti, aki jó muszlimként kötelességének érezte, hogy elzarándokoljon Mekkába. Hónapokig készült az útra, beszerezte a két fontos dokumentumot is: az útlevelét és az igazolást, hogy megkapta a kötelező oltásokat. Az igazolásért és az oltásokért Skopjéba kellett utaznia, és az igazolást meg is kapta, de hogy az oltás hatásos volt-e, az nem tisztázott. Nikola Bura Boncolás nélkül című kötetében a következőket írja:

1971. december 12-én a skopjei klinika kellemesen meleg folyosóján a várakozó Hoti összeismerkedett egy hatvanéves férfival, aki azt mondta neki, hogy az oltás után kiütések jelennek majd meg az arcán és a testén. Ezt elkerülendő, azt javasolta a riadt fiatalembernek, vegyen alkoholt és vattát a közeli patikában, és miután megkapta az oltást, amit karcolással végeznek, a mosdóban, ahol senki sem látja, mossa ki a sebet. (Az oltás során a vakcinát egy kétágú tűvel juttatták be: amikor a tűk a bőrrel érintkeztek, felszakították azt, és egy-egy kisebb adag védőoltás jutott a szervezetbe. Ennek hatására kisebb hólyag keletkezett a bőr felszínén.)

Hogy valóban így történt-e, vagy ez egy városi legenda, nem tudjuk, mindenesetre Ibrahim Hoti nemcsak Mekkában járt, hanem Irakban és Szíriában is felkeresett szent helyeket. Skopjéból indult 24 társával autóbusszal (noha a korabeli rendelkezések értelmében csak repülővel volt szabad a Közel-Keletre zarándokútra menni). 1972. február 15-én ért vissza Skopjéba, és másnap már megérkezett falujába. Hőemelkedése volt, és fáradnak is érezte magát, de mindezt a hosszú útnak tudta be. Levertsége  nem akadályozta meg abban, hogy elmenjen a đakovicai piacra.

mekka.pngA mekkai nagymecset

A járvány terjedése és a védekezés

A đakovicai találkozó után 11 nappal a fent említett tanító, Latif Mumdžić has- és hátfájást érzett, majd magas láz és erős fejfájás is jelentkezett nála. Orvoshoz ment: helyközi buszjárattal a körülbelül 25 kilométerre fekvő városba, Novi Pazarba utazott. Az orvos által először felírt gyógyszer nem használt, így Latif Mumdžić a következő nap egy másik orvosnál jelentkezett, aki penicillint adott neki. Úgy döntött, hogy addig, amíg meggyógyul, a városban marad Nedžib nevű bátyjánál. Állapota nem javult, viszont március 7-én a bőrén kiütések jelentek meg. Bátyjával együtt immár az egészségházba mentek, ahol úgy vélték, hogy allergiás a penicillinre, ezért beutalták a mintegy 150 kilométerre lévő čačaki kórház bőrgyógyászati osztályára. A kórházban egy többágyas kórterembe került. Állapota tovább romlott, nagy fájdalmai voltak, egyre több gennyes kiütése lett, ezért végül orvosa úgy döntött, hogy a belgrádi bőrgyógyászati klinikára szállítják. A klinikán ekkor éppen a negyedéves hallgatók vettek részt gyakorlaton, és az oktatást vezető professzor Latif Mumdžić kiütéseit mint a penicillinallergia súlyos esetét mutatta be az évfolyamnak. A beteget újabb kezeléseknek vetették alá, de sem a láza nem ment le, sem a fájdalmai nem enyhültek. Állapota romlott, ezért a sebészeti klinika intenzív részlegre vitték. A következő nap, március 10-én, éppen a 29. születésnapján nagy fájdalmak közepette meghalt. Muszlim szertartás szerint temették el Novi Pazarban, a szertartás során a hodzsa lemosta a holttestet. Himlőre még nem gyanakodott senki.

A tanító testvére, Nedžib Mumdžić is megbetegedett, de mivel haragudott a helyi orvosokra, akik nem tudták testvérét meggyógyítani, csak március 19-én fordult az üzemorvoshoz, aki - mivel korábban olvasta a Politika című napilapban, hogy Prizren (albánul Prizreni), Orahovac (albánul Rahoveci) és Đakovica környékén néhány himlő megbetegedést észleltek, már helyes diagnózist állított fel. A betegek között volt Ibrahim Hoti hatéves kislánya és egy házaspár a falujukból.

A pristinai kórház fertőzőosztályának és a koszovói tartományi egészségvédelmi hatóságnak az orvosai március 14-én állapították meg, hogy a megbetegedések okozója a himlővírus. Telefonon gyorsan értesítették a belgrádi egészségügyi hatóságot, amely még éjjel infektológusokat és orvosprofesszorokat küldött a belgrádi egyetemről, köztük olyanokat is, akik a WHO himlő elleni programja keretében korábban Indiában dolgoztak. „Még arra sem volt időnk, hogy az indulás előtt átöltözzünk” – nyilatkozta később Momir Kecmanović, a Koszovóba küldött egyik doktor. Másnap a prizreni és đakovicai betegektől vett minták alapján a belgrádi Torlak (vírustani és vakcina- és szérumgyártó intézet) megállapította a fekete himlőt okozó vírus megjelenését.

 szkafander.pngA védőruhába („szkafanderekbe”) öltözött orvosok nagy ijedelmet keltettek a helyiekben

Ezt követően karantént rendeltek el minden olyan egészségügyi intézményben, ahol a fertőzöttek megfordultak. A koszovói tartományi kormány március 17-én egy operatív törzset állított fel a himlő elleni harc koordinálására. A stáb alá rendelték az egészségügyi, rendőri, katonai szerveket is. Szigorú intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy megakadályozzák a járvány terjedését Koszovóban. Karantén alá vették Danjane falut, valamint a belügyi munkatársak megkezdték annak felkutatását, hogy a fertőzöttek kikkel érintkeztek. Rendkívüli állapotot vezettek be Orahovac, Prizren, Đakovica környéki településeken, megtiltották a gyülekezést, még a piacok megtartását is, felfüggesztették a nyilvános eseményeket, valamint megkezdték a lakosság beoltását himlő elleni vakcinával. Elsőként az egészségügyi személyzetet, majd az érintett települések lakosait oltották be. A doktorok és segítőik éjt nappallá téve dolgoztak. Koszovó autonóm tartományt lezárták, senki sem léphetett be vagy ki oltás nélkül. Kecmanović az említett interjúban azt is hozzátette: „Bátorító az a tény, hogy a megbetegedettek két családból kerültek ki. (...) A járvány április végéig fog tartani.” 

felirat.pngA háromnyelvű hatósági felirat albánul, szerbül, törökül figyelmeztetett, hogy a házban fertőző beteg van, veszélyes a látogatás

A Nedžib Mumdžićtól vett minta is poxvirus variolae vírust mutatott, így március 22-én kihirdették, hogy járvány van. A 27-i adatok szerint 75 megbetegedést tartottak számon, Koszovóban 44-et, Belgrádban 23-at, és heten haltak meg. Karantént hoztak létre Belgrádban a bőrgyógyászati, a sebészeti és a fertőző betegségek klinikán (három hetet kellett ott tölteni a megfigyelésre kötelezetteknek), és még aznap megkezdték az egész lakosságot átoltását. Március 25-én a tömegtájékoztató eszközökben felszólították azokat a személyeket, akik március 8–22 között a fertőzések által érintett helyeken tartózkodtak, illetve a megfertőződöttekkel érintkeztek, jelentkezzenek a járványügyi hatóságoknál és vonuljanak karanténba. Az első nap 478-an vonultak karanténba, összesen pedig több mint kétezren. Számukra három helyen alakítottak ki karantént (egy motelban, egy hotelban és egy katonai kiképzőhelyen), több száz embert izoláltak, közöttük csak néhány megbetegedés fordult elő. Belgrádban is megkezdték az egészségügyi személyzet, majd ezt követően fokozatosan azok beoltását, akik munkájuk során sok emberrel találkoznak. A szövetségi kormány segítséget kért a külföldi országoktól, hogy küldjenek vakcinát. Az első szállítmány Hollandiából érkezett, majd több millió vakcina más államokból, az Egyesült Államok pedig olyan „oltópisztolyokat” küldött, amelyekkel óránként száz főt is be lehetett oltani (a járvány ideje alatt körülbelül 11 millió vakcina érkezett segélyként, és 10 milliót importáltak). Végül gyakorlatilag az ország teljes lakosságát beoltották.

Csaknem két hónapig tartott a küzdelem a vírussal. Az első gyógyultakat április elején engedték ki a kórházakból. Lassan az élet is visszatért a normális kerékvágásba, engedélyezték a labdarúgó-bajnokság folytatását április 8-án, majd a szövetségi stáb a következő héttől újra megengedte a nyilvános események megtartását. Az utolsó kigyógyult személy 1972. május 19-én hagyta el a kórházat. A jugoszláv szövetségi egészségvédelmi hatóság május 23-án jelentette be, hogy véget ért a feketehimlő-járvány. 184-en (más adatok szerint 175-en) fertőződtek meg, közülük negyvenen haltak meg (21,7%), a legtöbben Koszovóban (123 fertőzött, 26 elhunyt). A többi fertőződés azokban a városokban történt, ahol Latif Mumdžićot kezelték (Belgrád: 32 fertőzött, 7 halott, Čačak: 8 fertőzött, 1 halott, Novi Pazar: 5 halott, a fertőzöttek pontos száma nem ismert, valamint volt egy haláleset Montenegróban).

olta_s.pngTömött sorokban várták a belgrádiak, hogy beoltsák őket

A járvány kezelése és a tapasztalatok

A járvány terjedéséhez több tényező is hozzájárult. Minden bizonnyal Ibrahim Hoti nem vetette alá magát az egészségügyi előírásoknak. Mivel Jugoszláviában 42 éve nem fordult elő feketehimlő-megbetegedés, a Latif Mumdžić-csal először találkozó orvosok nem ismerték fel tünetei igazi okát. A protokollnak megfelelően magasabb szintű kórházba küldték, átutaztatva őt fél Szerbián. (Erre azért volt szükség többek között, mert a koszovói egészségügyi hálózat nem volt megfelelő színvonalú.) Mumdžić az egyes intézményekben több osztályon és szobában megfordult, sok személyt fertőzött meg, közöttük orvosokat és nővéreket is, akik közül nyolcan meghaltak. 

olta_s1.pngAz egész Jugoszláviát beoltották

A hatóságok az első helyes diagnózis után karantént alakítottak ki az érintett területeken, és elrendelték a lakosság beoltását himlő elleni vakcinával. Mivel nem tudhatták, merre terjed a járvány, egyre bővítették a beoltandók körét, végül a szövetségi kormány kiterjesztette az egész lakosságra: 18 millió embert, a népesség több mint 90%-át oltották be (az oltásoknak is voltak áldozatai). A költségeket a szövetségi kormány állta. Külföldre csak azok utazhattak, akik rendelkeztek a sárga lappal, amely azt bizonyította, hogy megkapták az oltást. Ennek meglétéhez a szomszédos országok is ragaszkodtak, amelyek a járvány kitörése után egy ideig beutazási tilalmat rendeltek el.

 olta_s2.pngAz oltási kötelezettség a legkisebbekre is kiterjedt

A járvány egyúttal rámutatott az oltás fontosságára. Noha úgy hitték, Jugoszláviában a kötelező oltásnak köszönhetően 80% fölött van az átoltottság, a valóságban ez másképpen volt. A 175 regisztrált fertőzöttből 66 főt korábban nem oltottak be (38,6%), az elhunytak közül pedig 23-an nem kaptak korábban oltást (65,6%). Míg a beoltottak között 8% volt a halálozási ráta, a be nem oltottak körében 35%.

Egy járvány idején nagy szerep hárul a tömegtájékoztatási eszközökre. A jugoszláv sajtó a korszakban a kommunista párt irányítása alatt állt, s csak olyan hír jelenhetett meg, amelyet a rendszer vezetői engedtek. A járványról egy ideig nem számoltak be, a Politika, az egyik legjelentősebb napilap csak március 18-án, a sokadik oldalon adott hírt arról, hogy Koszovóban fekete himlő gyanújával nyolcan kórházi megfigyelés alatt állnak. A televízió híradója is csak néhány mondatban tett említést – először március 21-én – arról, hogy Koszovó egyes körzeteiben feltűnt a fekete himlő, de pánikra nincs ok, mert nem terjed. A következő napokban is csak röviden utaltak arra, hogy intézkedéseket foganatosítottak a járvány leküzdésére. Bár a laboratóriumi eredményekről a hivatalos szervek már március 22-én tudtak, a Politika csak március 26-án értesítette olvasóit, hogy járvány tört ki, amikor a járványügyi és a szerbiai egészségvédelmi hatóság közös közleményét közreadta. Erre Ana Gligić, a Torlak egyik vezető munkatársa így emlékezett:

Már március 22-én, amikor megkaptam a laboratóriumi megerősítést, javasoltam, hogy azonnal hirdessük ki: itt a himlő, de azt mondták, jobb, ha kicsit várunk, míg a helyzet jobb lehet, mikor csak kisszámú embert érint a vírus. Erre azt mondtam: ebben nem hiszek.

A késlekedésnek nemcsak az volt az oka, hogy a korabeli sajtó nem szívesen számolt be gondokról, hanem az is, hogy közeledett a turisztikai szezon, a horvát és a montenegrói tengerpartra nagyszámú külföldi turistát vártak. Hasonlóképpen megfontolásra késztetett a koszovói albánkérdés is, mivel attól lehetett tartani, hogy az albánokat érzékenyen érinti, ha azt hallják-olvassák, hogy ők az okai a Jugoszláviában megjelent fertőzésnek, szerencsétlenségnek. A későbbiekben is sok ellentmondó hír jelent meg, nem lehetett pontosan követni a járvány alakulását, nem voltak rendszeresek a tájékoztatások a stáb üléseiről. A járvány után viszont annak leküzdését a fennálló rendszer hatalmas sikerének állították be, elhallgatva a hibákat. A sajtóban megjelent beszámolók szerint a vezetés bölcs döntései egy nagyobb tragédiát akadályoztak meg.

Összességében megállapítható, hogy a védekezés fegyelmezetten, szinte katonás rendben folyt (a hadsereg egészségügyi készleteit, felszerelését és személyzetét is igénybe vették). Donald Henderson, a WHO Jugoszláviába küldött szakértője megállapította, hogy himlőjárvány idején még nem látott olyan mértékű összefogást, mint amilyet Jugoszláviában tapasztalt, és a szövetségi parlament ülésén is kijelentette: „a jugoszláv egészségügyi szolgálat rendkívül rövid idő alatt felszámolt egy olyan járványt, amely nemcsak Jugoszláviára, hanem egész Európára hatalmas veszélyt jelentett”. 

u_jsa_g.png Az Esti Hírek március 31-én arról számolt be, hogy új esetek csak a gócpontokban fordulnak elő, és minden jugoszlávot beoltanak

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Egy reformkori rejtély: magyar gróf graffitije Szudánban

Tavaly decemberben rakott fel Belényi Dániel világutazó egy fotót az oldalára egy különös feliratról, amelyet Szudán fővárosában, Kartúmban, a Nemzeti Múzeumban készített. A grafitit egy ősi óegyiptomi templom hieroglifákkal borított falába vésték, olvasata: „C ZICHY 1834”.

ke_p1.png

Az ókori építmény Khnum isten mintegy 3500 éves kőszentélye, amely egykoron Kummában (Kelet-Szemna) állt. Az épületet az Asszuáni-gát építésekor szedték darabokra és építették fel újra Kartúmban az 1960-as években. Vajon ki lehetett a rejtélyes Zichy gróf (a név előtti C a „comte” szó rövidítése, a grófi rangot jelölte az arisztokrácia közös nyelvén, franciául) aki közel 190 éve eljutott Kummába a 2. zuhataghoz, egy olyan helyre, ami nem csak ebben a korban, hanem a 20. században is a világ végének számított?
Lassányi Gábor régész, egyiptológus, valamint a blog gazdája, Fónagy Zoltán történész közös posztja megfejti a rejtélyt, bemutatja a helyszínt, az utazást - amelynek során valószínűleg először jutottak el magyarok ennyire délre a Nílus menten -, valamint elbeszéli a titokzatos „firkáló” élettörténetét is.

82103019_2506713916216497_2012938153865773056_n.jpg

A turizmus kezdetei – Egyiptom a 19. század elején

A Napóleon keleti hadjáratát (1798-1802) követő néhány éves zűrzavar után először a török porta hadvezéreként, majd birodalmát egyre inkább önállósítva az albán származású Mohammed Ali pasa volt Egyiptom alkirálya, aki megkezdte az ország nyugati mintára történő modernizálását. Átszervezte a hadseregét, gyárakat építtetett, és mindeközben komoly adókat préselt ki a hatalmas tartomány lakosaiból.

Ekkoriban, a 19. század első évtizedeiben indult meg egy igen szolid mértékű európai, majd valamivel később amerikai arisztokrata turizmus Egyiptomba és Szentföldre. A leggazdagabb utazók konzuli ajánlólevelekkel és a pasák útvonalengedélyeivel végighajózták a Nílus-menti nevezetességeket, felkeresték a piramisokat, ősi templomokat, sziklasírokat. Az utazók többnyire tengeri úton érkeztek Alexandria kikötőjébe és saját kis hajókat béreltek, amelyekkel személyzetük kíséretében felhajóztak a Níluson Asszuánig, az első zuhatagig. A legkíváncsibb és legbátrabb kevesek kirándulást tettek az első zuhatagtól délre, Alsó-Núbiába is.

boat_on_the_river_nile_looking_towards_the_pyramids_at_saqqa_wellcome_v0049306.jpgA Nílus és a szakkarai (gizai) piramisok David Roberts 1838/39-ben készült litográfiáján

A Nílus második zuhataga mintegy 360 km-re délre található Asszuántól, és Núbián belül is olyan nehezen megközelíthető, hajózhatatlan vidéknek számított, ahova csak nagy fáradságok árán, teveháton lehetett eljutni.

Ezen a vidéken építtettek fel az egyiptomi Középbirodalom fáraói a Kr. e. 2 évezred elején egy olyan hatalmas erődhálózatot, amely Egyiptom, illetve a vazallussá tett Alsó-Núbia déli határait védte a 3. zuhatag vidékén felemelkedett erős Kerma királyságtól. Az egyik ilyen erődben építették fel az Újbirodalom fáraói mintegy 3500 éve két kosfejű isten: az elphantinéi Khnum és a kummai Khnum kettős kőszentélyét, ahol a felirat eredetileg található volt.

kummai_templom_a_tsza_lli_ta_s_elo_tt.jpgA kummai templom az 1960-as években eredeti helyén

kummai_templom_a_tsza_lli_ta_s_elo_tt_2.jpgA kummai templom az 1960-as években, még az átköltöztetés előtt

alaprajz.png A templom alaprajza

A nyomozás: tévutak és a megfejtés

Először az Arcanum Digitális Tudománytárban – amelyben a 19. századi magyar sajtó nagy része megtalálható – rákerestem, hogy az 1834-es újságok írtak-e Egyiptomba utazó magyar arisztokratákról? Abból indultam ki, hogy az ilyen egzotikus utazások szenzációszámba mentek akkoriban, és ha ráadásul a társadalom krémjéhez tartozók vállalkoztak ilyen kalandra, az biztosan nem kerülte el a gyermekcipőben járó pesti sajtó figyelmét.

A keresés azonban nem hozott eredményt – bár utólag kiderült: a hazaérkezésről megjelent egy rövid hír –, így egy másik szálat jártam végig. A népes Zichy-família egyik tagjáról, Zichy Alfrédről ugyanis véletlenül tudtam, hogy Kairóban halt meg. Alfréd Széchenyi István legidősebb mostohafia volt. A család fekete báránya, a kártyás, adósságcsináló aranyifjú 1856-ban 35 évesen valamilyen betegség áldozataként egy kairói szállodában fejezte be az életét. Igaz, az évszám nem egyezett a felirattal, de a fotó alapján nem lehetett teljességgel kizárni, hogy a 3-as eredetileg 5-ös lett volna. Berényi Attila kommentjének köszönhetően Zichy Alfréd nevét sikerült összekötni más magyar Egyiptom-utazókkal is: Kovács János természetkutató, akit a földrajztudomány az első magyar Afrika-kutatóként tart számon, 1855-56 telén tett hosszabb utazást a Níluson, neveltjével, Tisza Domokossal (Tisza Kálmán öccse). Kovács leveleiből tudjuk, hogy Kairóból Zichy Alfréddal társulva készültek felhajózni a folyón, ám ő az indulás előtt megbetegedett. A levelekből nemcsak az derült ki, hogy ez a Zichy nem jutott el Núbiába, hanem az is, hogy Kovácsék is csak az első zuhatagig hajóztak, így nem jártak Kummában.

A végül sikeresnek bizonyult szálon Hudecz András kommentje indított el. Felhívta a figyelmet, hogy Batthyány Lajos és Károlyi György grófok is jártak Egyiptomban. Mindkettőjük felesége Zichy-lány volt, tehát a név lehetne afféle „szeretlek Erzsi”-típusú falfirka is. Ráadásul az egyik Zichy-nővér keresztneve Karolina/Caroline volt, azaz a C az ő keresztnevét is jelölhetné. A sógorok bármelyike felvéshette volna a nevet: Károlyinak a felesége volt Karolina, Batthyányt pedig később szerelmi viszony fűzte hozzá. Az ötletnek volt azonban egy kronológiai szépséghibája: Batthyány 1845 nyarán járt Egyiptomban, és ő Kairónál nem is utazott feljebb a Níluson, Károlyi pedig csak 1835-ben ismerte meg és nézte ki magának jövendőbeli feleségét, az akkor 17 éves Karolinát. 1834-ben tehát egyikük sem véshette a nevét a kummai templom kövébe...

Károlyi György utazása után keresgélve azonban rábukkantunk a gróf naplójának különböző részeire, amelyeket Fazekas Rózsa, a Nyíregyházi Egyetem tanára tett közzé. Ebből gyorsan kiderült, hogy Károlyi nem egyedül utazgatott Keleten, hanem Zichy Edmund/Ödön gróf társaságában. A napló alapján az utazás pontosan rekonstruálható, így innen kezdve már nem volt kérdés: a C ZICHY feliratot Edmund gróf „vakarta” bele a viszonylag puha kőtömbbe 1834. november 6-án.

ka_rolyi_gyo_rgy.jpgKárolyi György gróf  Georg Philipp Schmitt festményén (1831)

 

gruppenbild.jpgZichy Edmund gróf  (a jobb szélen ülő férfi) fiatal magyar és osztrák arisztokraták társaságában Joseph Kriehuber litográfiáján (1843)

Károlyi és Zichy utazása Egyiptomba

A két utazó 1830. szeptember elején, nem sokkal a Nílus éves áradásának levonulása után érkezett Alexandriába, ahol két hetet karanténban kellett a hajójukon tölteniük, mivel a Kelet-Mediterránumban ekkor pestisjárvány fenyegetett. Alexandria és Kairó után egy kisebb hajót béreltek maguknak, és viszonylag gyors tempóban útra keltek dél felé. Első lépésben Asszuánig hajóztak, majd a 1. zuhatagon átkelve egészen a 2. zuhatagig utaztak Núbiában.

te_rke_p.png

Fő céljuk az ókori nevezetességek felkeresése volt, amelyek közül különösen a nagy piramisok, Dendara, Karnak és Philae templomai nyerték el Károlyi tetszését, de lenyűgözve ír a Királyok Völgye már látogatható királysírjainak festett falairól is.

decorated_pillars_of_the_temple_at_karnac_thebes_egypt_co_wellcome_v0049316.jpgA Karnaki templom David Roberts litográfiáján

A fényképezés előtti kor arisztokrata utazóinak szokását követve Károlyi saját festőt fogadott az útra, megörökíteni a látottakat. A francia művész munkatempójával azonban folyton elégedetlen volt. A viták végül oda vezettek, hogy a visszaúton Kairóban a festő hangos veszekedések közepette felmondott, és magával vitte a vázlatait is, azzal az ígérettel, hogy másolatokat készít és küld majd Magyarországra.

Károlyitól a fárasztó út sok türelmet igényelt: naplójában számos bosszúságáról számol be. Bosszantotta az alkudozás, a hajósok ügyetlenkedése vagy az, hogy sokszor napokat kellett várni a megfelelő szállítóeszközre, teherhordó állatokra.

Az út egyes szakaszait más angol utazókkal közösen tették meg, akik mind saját hajót béreltek. Esténként a hajókat kikötötték és az úri társaság kártyázással, pipázással, beszélgetéssel múlatta az időt. Károlyi és Zichy gyakran partra szállt napközben is, hogy elsősorban madarakra vadásszanak.

94640342_1306223139768230_2747938041828999168_n.pngNúbiai táj bárkával, ilyennel utazhattak Zichyék is. David Roberts litográfiája.

 A Nílus-mentén nem csak más utazókkal, hanem Szudánból érkező rabszolgakereskedőkkel is találkoztak: „Hajónk mellett egy másik fekszik, ahol két núbiai rabszolga-kereskedők egy transportot [szállítmányt] ezen szerencsétlen teremtésekbűl Abesszíniábúl és a belső részekbűl Kairóba visznek. Én egy kis szerecsen fiút akartam venni, Zichy egy leányt, de az árban a kereskedővel meg nem egyeztünk, s a portékát (mert mint olyas tekéntetik itt a szegény nép) otthagytuk.”

Núbiában Abu Szimbel monumentális sziklatemplomai gyakorolták Károlyira a legnagyobb hatást, ahol több napot is töltött. Itt tett említést naplójában arról, ahogy más utazók az ókori emlékekbe vésik nevüket: „Déltájban egy hajó kötött ki, melyen két amerikánus utasok valának. Ezek azonban nem nagy régiségkedvelők, mert alig maradtak negyedóráig a Kis, és ugyanannyi ideig a Nagy templomban. A nevöket egy statuatérdbe [szobortérdbe] bévakarták, s azzal továbbmentek lefelé. Ily módon utazni, s nevezetességeket látni, valóban nem nagy gyönyörűség lehet."

95021902_678436406331461_7642868653687308288_n_1.pngII. Ramszesz sziklatemplomának bejárata Abu Szimbelben. David Roberts litográfiája

Kumma és Szemna ókori erődje volt az utazás legdélebbi pontja. Ide három napos úton, teveháton kellett a hajózhatatlan vidéken eljutni, ami a magyaroknak igencsak fárasztó lehetett. Ahogy a napló korábbi részében írja Károlyi: „a dromedárok járása szörnyű kellemetlen, úgyhogy három óra járás után jobban voltam elfáradva, mintha egész nap lovagoltam volna.”

 Az erődöket végül 1830. november 6-án érték el:

Itt a Nílus megint egy Cataracta [zuhatag] által szinte el van zárva, és a Cataracta felül a két parton egymás általellenében áll két régi templom, mind a kettő magos kősziklán. A templomok régi egyiptomi és etiópiai architectura [építmény]. Mind a kettő még meglehetősen conservalt [megőrződött]. A bal parton lévőn, a víz felé még két oszlop áll. Négyszegletű és hyerogliphákkal metszve, úgyszinte a falak, belül még kevés festés látszik. Az egész épületek homokkőbűl vannak készítve, és csudálni, ily puha kőben mily épen vannak még tartva a faragások, a metszések. A legszebb azonban a fekvés, tudniillik az ensemble du tableaux [a teljes kép]. A hatalmas Nílus összeszorult, habjai nagy erővel és zúgással ömlenek a sziklákon keresztül, és örömest mulattunk itt egypár órát ezen szép pontot tekéntvén, mely a legmesszebb volt, melyet nyilván valaha Belső Afrikában érni fogok.”

Itt véste tehát be nevét a templom falába Zichy Ödön. Az utazók ezután már visszaindultak északnak, és a Nílus-menti emlékek felkeresése és egy a Sinai-félszigetre tett utazás után a Szentföldön folytatták útjukat.

jo_zsef_heicke14.jpgJoseph Heicke akvarellje Zichy Edmund 1842-es közel-keleti utazásán készült

családi hagyományok jegyében

Zichy Edmund gróf 1811. július 19-én Bécsben született, tehát az utazás idején 23 éves volt. A magyar arisztokrácia krémjéhez tartozó, a középkorba visszavezethető nemesi családfájára büszke família a 19. században a legnépesebb magyar főúri nemzetségnek számított. 

A Zichyek tipikus nyugat-magyarországi mágnások voltak: otthonosan mozogtak Bécsben, mélyen katolikusok és rendíthetetlenül Habsburg-hűek, ami azonban nem jelentette, hogy egyáltalán ne kötődtek volna a magyar rendi világhoz. A közéleti szerepet vállaló családtagokat leginkább a „kettős kötődés” fogalmával jellemezhetjük: egyszerre érezték magukat a Habsburg-birodalom, és a korlátozott önállósággal rendelkező Magyar Királyság oszlopainak. Volt köztük, aki a birodalmi miniszterségig vagy a tábornokságig vitte, többségük azonban a magyar rendi intézményekben csinált karriert: viseltek országbírói, kamaraelnöki hivatalt, adtak egy sereg főispánt és szereztek egy csomó hangzatos, de hatáskörrel nem járó címet is. A kétfajta „hűség” szélcsendes időkben probléma nélkül megfért ugyanabban a lélekben, ám konfliktushelyzetben választani kellett közöttük. A Zichyek ilyenkor többnyire (de nem mindegyikük) a dinasztikus lojalitás mellett tették le a voksot. Mint látni fogjuk, Edmund minden tekintetben a családi hagyományt folytatta...

Edmund apja, Ferenc is szorgosan munkálkodott a dúslombú Zichy-családfa további kiterjesztésén: két házasságában 12 gyereket nemzett, akik közül 10 meg is érte a felnőttkort. Edmund volt közülük az utolsó, születése után egy évvel, 61 évesen az apa el is hunyt. A fiatal második feleségtől három fiú született, akiket Domokos, Eugén és Edmund néven anyakönyveztek.

zichyho_palac_v_bratislave_1470035240_bratislava.jpgA történelmi Magyarország területén - sőt Bécsben is - számos vidéki kastéllyal és városi palotával rendelkezett a népes Zichy-család. Természetesen a fővárosban, a diéta helyszínén, Pozsonyban is volt Zichy-palota

Edmund - Eugén / Ödön - Jenő

A névadás a két fiúval kapcsolatban a későbbiekben furcsa bonyodalmakat okozott. A kor többnyelvűségének körülményei között nem volt szokatlan, hogy a magyar, latin vagy német szövegekben a keresztneveket is lefordítják, és a nevek megfeleltetésének is megvolt a rögzült „szótára”. Ennek megfelelően Edmundot magyarul Ödönnek, Eugént Jenőnek hívták. Károlyi György naplójában felváltva emlegeti útitársát Ödönként és Edmundként.

Az elméletileg tiszta helyzet azonban esetükben a gyakorlatban összezavarodott. A reformkori magyar nyelvű forrásokat – főleg a sajtót – olvasva nem lehet mindig biztosra venni, hogy mikor melyik fivérről van szó, az Ödön névvel ugyanis néha bizonyíthatóan Eugént jelölik. Ritkán, de előfordul fordítva is: a Jelenkor című lap pl. így adott hírt az egyiptomi utazásból hazaérkezőkről: „M[éltóságos] Károlyi György és Zichy Jenő grófok, Olaszországon Nápolyon, Máltán, Aegyptuson, Nubian, Syrian, Palaestinán, Smyrnán s Konstantinápolvon keresztül Zimony felé 20 hónapi távollét után Pestre jun. 19kén szerencsésen viszaérkeztek.” (Egy másik újság viszont ugyanezt a szöveget Ödön névvel hozta le.)

Az „Ödön” annak a felragasznak köszönhetően ragadt rá végleg Eugénra, amely a pesti utca járókelőinek hírül adta kivégzését. A tragikus esemény után Zichy Edmund kizárólag a német névváltozatot használta.

A Zichy-fivérek neve körüli zűrzavarnak irodalmi  emléket állított Jókai Mór: A kőszívű ember fiaiban a a két Baradlay, Ödön és Jenő végzetes névcseréjének ötletét kettejük történetéből merítette.   

zichy-ro_plap1.jpg

A fivérek – a korabeli arisztokrata szokásoknak megfelelően – otthon, magántanítótól szerezték meg a műveltség alapjait, majd a bécsi nemesi elitképzőbe, a Theresianumba kerültek. Edmund Tatán, majd Pozsonyban folytatta és fejezte be a tanulmányait 17 évesen, amikoris a katonatiszti pályát választotta. 4 év múlva azonban megvált az uniformistól, és 1832. május 5-én Bécsben feleségül vette herceg Odeschalchi Paulinát. Az esküvőn résztvevő nagynéni, Zichy Adél naplójában hangsúlyozta, hogy a szertartás „magyar szokás szerint” zajlott.

A fiatal házasok gyorsan eleget tettek a korabeli elvárásoknak: a következő két évben két fiuk született. Amikor tehát Edmund  az „atyai birtokot odahagyta” és 1834. augusztus 6-án Nápolyban beállított a Keletre készülő Károlyi Györgyhöz, hogy magát útitársul ajánlja, egy másféléves és egy öthónapos babával hagyta magára fiatal feleségét. Ha a kiterjedt családi-rokoni hálót, illetve a fizetett alkalmazottak seregét figyelembe vesszük, természetesen nem beszélhetünk cserbenhagyásról, de a kedvtelési célú, hosszú, közel egy éves távollét, ráadásul a nagyon rizikósnak számító vidékeken, nem arról tanúskodik, hogy a 23 éves fiatalember elkötelezett családapa lett volna...

odescalchi_paula_arckep_large.jpgZichy Edmundné Odeschalchi Paulina 

Az összekötő kapocs: Széchenyi

Zichy nem ismeretlenül csapódott Károlyi Györgyhöz. Azon túl, hogy a főnemesi családok tagjai felszínesen vagy legalább hírből szinte mind ismerték egymást, nekik voltak konkrét kapcsolódási pontjaik is. Mindkettőjük nevével találkozunk Széchenyi korai vállalkozásaiban, például a lóversenyzés és a gentleman’s club, a kaszinó meghonosításában. Életkoruk különbözőségéből adódóan más-más minőségben persze: a 9 évvel idősebb Károlyi már az 1820-as évek elejétől tagja Széchenyi szűk belső baráti körének (Wesselényi Miklós, Andrássy György és Eszterházy Mihály mellett), és az Akadémia 1825-ös alapításától kezdve sok pénzzel és személyes aktivitással is támogatta a nemzeti szellemű modernizációs kezdeményezéseket. Bár mérsékelt liberális beállítottsága nem változott, és a zömmel az ellenzékhez köthető társadalmi egyesületek is mindvégig számíthattak a támogatására, ambíciók híján a harmincas évektől mindinkább visszahúzódott a direkt politizálástól.

A Széchenyinél 20 évvel fiatalabb Zichy 1830-tól, felnőtté válásától kezdve bukkan fel a gróf naplóbejegyzéseiben. Belép a Nemzeti Kaszinóba – és ha Pesten tartózkodik, el is jár oda –, saját lovat indít a lóversenyen. Az arisztokrata társasélet színterein rendszeresen találkoznak és beszélgetnek: Széchenyi tudatosan „vadászott” a használhatónak látszó fiatal mágnásokra, igyekezett belőlük kinevelni modernizációs törekvéseihez az utánpótlást. Egy döblingi levelében felidéz egy történetet is, miszerint a fiatal Zichy, aki „becsület dolgában minden koron igen kényes, sőt csiklandos volt”, egyszer valami megjegyzésért párbajra hívta az akkor már tekintélyes grófot. Bár a kibékülés után „becsület-féltékenységedért még nagyon meg is szerettelek”, írta a döblingi remete, nyíltan megmondja akkori véleményének másik oldalát is: „azon időben igen gyenge hazafi, de annál erősebb korhely voltál!”

050nemzeti_kaszino.jpgA Pesti Kereskedőtestület székháza a Rakpiacon: a reformkorban a palota első emeletét bérelte a Nemzeti Kaszinó, ahol Széchenyi rendszeresen találkozott Zichy Edmunddal és Károlyi Györggyel is.

Széchenyi környezetéből tehát 1830-tól bizonyíthatóan ismerték egymást Károlyival, ráadásul közben birtokszomszédok is lettek. Itáliai és keleti utazása előtt ugyanis György gróf megvette Fejér megyében a csurgói uradalmat, és új kastélyától csak 2-3 óra lovaglásra volt Sárszentmihály, ahol a friss házas Zichy Edmund berendezte magyarországi otthonát. Jó ismerősi kapcsolatuk aztán a hosszú utazás alatt barátivá mélyült. Hogy Széchenyi mindkettőjük életében fontos pont volt, jelzi, hogy már hazaérkezésük napján keresik a találkozást vele. A viszontlátáskor Széchenyi meg is jegyzi Károlyiról, hogy „nagyon megváltozott” az utazás alatt.

daffinger_edmund_zichy.pngZichy Edmund gróf. Moritz Michael Daffinger az 1840-es években készítette a portrét.

Kacérkodás a politikával

Zichy Edmund az egyiptomi utazás után bátyjával, Eugénnal együtt bekapcsolódik a politikai életbe, méghozzá a kibontakozó liberális reformmozgalom híveként. Edmund 1837-ben Fejér vármegye küldöttségét vezeti Bécsbe, hogy tiltakozzanak az országgyűlési ifjak bebörtönzése ellen (nem engedik őket az uralkodó elé). Az 1839-40-es országgyűlésen a Batthyány Lajos által megszervezett főrendi ellenzék magjához tartoznak, a titkosrendőrségtől mindketten „veszélyes” minősítést kapnak.

zichy_o_do_n_litho.jpgZichy Eugén/Jenő Josef Kriehuber 1849-ben kiadott litográfiáján már Ödönként szerepel: halála után végleg ez lett a magyar neve. Eugént is vonzotta az utazás és a kaland: ő 1836-37-ben Amerikában járt, a visszaúton pedig Párizsban befizetett egy léghajó-utazásra Charles Greennél, a légi utazás angol úttörőjénél.

A következő években azonban gyorsan eltávolodnak a reformmozgalomtól, sőt Eugén csatlakozik a konzervatív kormánypárthoz, amelynek a harmadik fivér, Domokos veszprémi püspökként oszlopos tagja. 1845-ben az akkoriban legnépszerűtlenebb kormányzati pozíció betöltésére is vállalkozik: Fejér megye adminisztrátora lesz. Edmund viszont inkább kivonta magát a mind zajosabbá váló politikai csatározásokból. Legfeljebb pártsemleges szerepekre vállalkozik, például a pesti Testgyakorló Egylet elnökeként. Úgy tűnik, a születőben lévő sport általában is érdekli, Széchenyi egyik – kivételesen magyar nyelvű – naplóbejegyzése szerint ugyanis: „Vívó Intézet ülése, hol én Zichy Edmundot igen szépen megkefélem.” (Félreértések elkerülése végett: a szó korabeli értelme „megfedd, megpirongat”.)

ivan_forray_with_his_associates.jpg Zichy Edmund (balról a 2., szakállal) a második keleti utazást tervezi Velencében Forray Ivánnal és Batthyány Artúrral. A kép bal szélén a festő, Joseph Heicke magát örökítette meg.

1842-ban két fiatal arisztokratával, Forray Iván és Batthyány Artúr grófokkal újabb keleti utazást tett: ezúttal Egyiptomban Kairóig jutottak, majd az Arab félszigeten meglátogatták Mekkát, utána pedig a Szentföldet és Libanont járták be. Az utazásról hozott díszruhában le is festette magát Borsos Józseffel: a Libanoni emír című Zichy-portré a Nemzeti Galéria gyűjteményében található. Keletről egyébként nemcsak művészi értékű emléktárgyakat, hanem valamilyen súlyosabb betegséget is hozott. Bár a Honderű azt írta róla, hogy „Ödön gróf erőteljes férfias alkotása lehetővé tette neki a legfárasztóbb, legkínzóbb ... tapasztalásokat tehetni olly tájakon, hol a vészedzett férfiú elszántságát nem ritkán fenyegeté életveszély” – Széchenyi, amikor hazaérkezése után meglátogatja őt az utazó, azt jegyzi naplójába, hogy nem fog már sokáig élni. Széchenyi ugyan tévedett jó ötven évet, de Zichy valóban gyógykezelésre szorult, ezért a következő telet Itália mediterrán éghajlata alatt töltötte.

Az utazásnak még egy utóhangjáról tudunk: a mekkai serif, viszonzásul az Edmundtól kapott értékes ajándékért, egy szép arabs mént küldött neki. Arab nyelvű levelében a muszlimok szent városának fejedelme azt írta „a puszták ezen ivadéka méltó egy fejedelmet hordozni, s bátor mint a férfi, ki elég merész volt azt saját honában fölkeresni”. A paripa másfél év múlva meg is érkezett, „jó egésségben s szépsége elragadja bámulóit”, a kísérő lovász viszont nem élte túl a hosszú utat.

borsoso_jo_zsef_libanoni_emi_r.jpgZichy Edmund, mint Libanoni emír Borsos József festményén. Magyar Nemzeti Galéria

A forradalom és szabadságharc viharában

1848 jelentős fordulópont Zichy Edmund életében is. Jelen van Pozsonyban az éppen ülésező rendi országgyűlésen – születése jogán a felsőtábla tagja. Sőt, ekkor már egy méltóságot is visel: az országzászlósok közé számító főlovászmestert helyettesíti, és ebben a minőségében ő felel a diéta biztonságáért és Pozsony rendjéért. Március 13-án, amikor megérkezett a bécsi forradalom híre, István nádort rá akarta beszélni, hogy oszlassa fel az országgyűlést, őt pedig hatalmazza fel, hogy néhány ellenzéki „főkolompost” elfogasson. Batthyány erre megfenyegette Zichyt: „Ön minket el akar fogatni? Mi Önt felakasztatjuk!” (Valószínűleg a feszült helyzet következménye az önözés, hiszen pár évvel azelőtt még barátokként szervezték a főrendi ellenzéket, ráadásul rokonok is voltak: Batthyány felesége, Zichy Antónia Edmund unokahúga volt.) Mivel a nádor sem tartotta jó ötletnek a forradalmi hangulatban a keménykedést, Edmund gróf másnap jobbnak látta lemondani tisztségéről.

edmund_zichy_litho.jpgZichy Edmund 1847-ben. Jospeh Kriehuber litográfiája

Március 16-án éjjel viszont kifejezetten pozitív epizódszereplőként tűnik fel a bécsi Hofburg sötét folyosóin. A liberális reformprogram azonnali életbeléptetését követelő magyar országgyűlési küldöttség vezetői – akik közül többekkel személyes jó viszonyban volt – Zichy Edmunddal üzenik meg az engedmények és a kemény kéz politikája között hezitáló döntéshozóknak azt az utóbb alaptalannak bizonyult rémhírt, miszerint Magyarországon parasztfelkelés tör ki – vagy tán már meg is kezdődött –, ha elutasítják a feliratot, benne az azonnali jobbágyfelszabadítással. Az információ, amit Windisch-Grätz hercegnek, a bécsi katonai parancsnoknak adott át egy előszobában, gyorsan döntésre bírta a belső kört: ígéretet tettek a kívánságok teljesítésére. István nádor teljhatalmat kapott, aminek birtokában másnap kinevezte Batthyányt miniszterelnöknek.

Zichy Edmund valószínűleg a konzervatív arisztokrata társaihoz hasonlóan fogadta az áprilisi törvényekkel életbe lépő új rendszert, akik „hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket”. Májusban egy bécsi hírben tűnik fel: az ottani újabb forradalom napjaiban a császárvárosból hajón menekülő arisztokrata családokat védte férfias fellépéssel a gőzöst megrohanni akaró „csőcselékkel” szemben. Szeptember végén azután egy igazi drámába csöppent, ha csak mellékszereplőként is: bátyját, Eugént, akivel szoros testvéri viszonyban voltak, Jelačić támadásakor, a vele való együttműködés vádjával rögtönítélő eljárásban halálra ítélték és a Csepel szigeten felakasztották. A hazaárulónak minősített gróf birtokait zár alá vették, értéktárgyait – nemesfémtárgyakat és drágaköveket – elkonfiskálták. Ez a – forradalmárhoz illő – kíméletlen határozottság tette egycsapásra ismertté a 30 éves fiatal őrnagyot, Görgei Artúrt...

zichy_jeno_kive_gze_se.jpgZichy Eugén kivégzését Lamberg meggyilkolásával együtt a korban sokan a törvényes út elhagyásaként, a tulajdonképpeni forradalom kezdeteként értékelték.  

A császári csapatok téli ellentámadása idején Edmund egyrészt a császári hatóságokkal igyekezett rehabilitáltatni öccsét, másrészt visszaszerezni a lefoglalt vagyont, aminek – Eugén nőtlen lévén – ő és gyerekei voltak az örökösei. Ezeket a kívánságait gyorsan teljesítették, de a teljes „igazságtétel” nem sikerült. A szabadságharc bukása után ugyanis gyilkosság és rablás vádjával szerette volna bíróság elé állíttatni a Klagenfurtban internált Görgeit, ám a császár személyes levélben arra kérte, álljon el a pertől, mert az „államérdekből nem kívánatos”. A gyászoló testvér hűséges alattvalóként engedelmeskedett, de becsületének védelme érdekében a sajtóban közzétette visszalépésének okát. A ki nem mondott „államérdek” a cárral való jó kapcsolat megőrzése lehetett (bár ez a megtorlás kegyetlensége miatt ekkor már kevésbé volt szívélyes), mivel az oroszok a fegyverletételkor szavukat adták a főparancsnok büntetlenségére.

1849-ben Edmund aktív szerepet is vállalt a császári oldalon: előbb Windisch-Grätz nevezte ki császári biztosnak egy később megjelölendő megye élére (nem került sor tényleges működésre), majd nyáron Haynau egyik hadteste mellett tevékenykedett az ellátásért és a polgári hatóságokkal való kapcsolattartásért felelős biztosként.

1850-ben Monarchia-szerte elterjedt az a hírlapi kacsa, miszerint Zichy Edmund 50 000 forintos vérdíjat tűzött ki a Törökországba emigrált Kossuth fejére, és az is, hogy agyonlőtte Klagenfurtban a tábornokot, ám ezt a gróf önérzetesen cáfolta. A bosszú egy úriember számára legfeljebb párbaj formájában volt elképzelhető, ám ő ezzel sem kíván élni, hiszen az lehetőséget adna Görgei számára, hogy a gyilkosság következtében elvesztett becsületét helyreállítsa – ez pedig a becsületkódex szerint lehetetlen. Belenyugodva a megváltoztathatatlanba ápolta bátyja emlékét, akinek testét a császáriak még 1849-ban áttemettették a bitófa alól a kálózi családi kriptába. Sírját egyébként Ferenc József 1852-ben, első magyarországi útján meglátogatta: a „kitüntetés” emlékét Edmund bronztáblán örökítette meg.

zichy-ka_polna.jpgZichy Eugén kivégzésének helyén, Lórév község határában Ferenc József 1859-ben kápolnát építtetett az alattvaló hűség emlékének megörökítésére. A kép forrása: Csepelinfo

Gazda, lobbista, művészetpártoló

Élete második felében Edmund gróf következetesen távol tartotta magát az aktív politizálástól. Született főrendként persze találkozunk vele a politikai nyilvánosságban, de inkább csak formális szerepekben: például Ferenc József 1867. június 8-i koronázásán, amely a Magyar Királyság középkori fényét volt hivatva megidézni, helyettes főlovászmesterként ő hordozta a ceremónia során a kardot, amellyel az uralkodó elvégezte a koronázási dombon a kardvágásokat.

korona_za_s_esku.pngFerenc József koronázási esküje a pesti Belvárosi Plébániatemplom előtt. Az emelvényen tőle jobbra a 2., kardot emelve Zichy Edmund gróf. Vinzenz Katzler litográfiája a Magyar Nemzeti Múzeum grafikai gyűjteményében.

juni-08-1867-kroenung.jpgFerenc József koronázása a Mátyás templomban. A király mellett balra áll Zichy Edmund a kardot felemelve. Eduard Engerth freskója a bécsi Opera császári különtermét díszítette, de a II. világháború óta csak Tull Ödön másolatából ismerhetjük.   

Zichy az arisztokraták szokásos két-, sőt többlaki életét élte, de első számú lakhelye egyértelműen Bécs volt. Az ötvenes évek második felében rendszeresen látogatta Döblingben a szellemi képességeit visszanyert Széchenyit, olvasmányokat is vitt neki. Ő vitte be neki a szanatóriumba azt a röpiratot is, amelyre válaszul megírta a Bach-rendszer maró szatíráját, az Ein Blicket. A „remetének” ekkor már egészen más véleménye volt látogatójáról: „te mindinkább kiléptél a cselekvés, az alkotás, a teremtés mezejére ...  azelőtt élvezet volt legfőbb célod, most azonban alkotás, teremtés!” – írta elismerően fél évvel halála előtt az egykori „korhelynek”.

angerer_edmund_zichy_1860.jpgZichy Edmund gróf 1860 körül. Ludwig Angerer fotóját valószínűleg találkozásuk emlékére kapta Albert herceg, Viktória királynő férje. Forrás: Royal Collection Trust

A „teremtés terepét” több irányban is megtalálta az egykori aranyifjú. Először is ambiciózus gazda lett: Fejér megyei birtokait mintagazdasággá fejlesztette, és évtizedeken át ő igazgatta – nagyon nyereségesen – a hatalmas árvai uradalmat is, ami afféle „családi holding” volt, rengeteg résztulajdonossal. Úgy tűnik, nemcsak a jól csengő arisztokrata nevet adta azokhoz a nagy vasút-, illetve biztosítótársaságokhoz (pl. az Ankerhez), amelyeknek igazgatótanácsi elnöki posztját betöltötte az ötvenes évektől. Az egykorú sajtó aktív szerepet is tulajdonít neki ezeknek a vállalatoknak a sikereiben, de közreműködését valószínűleg leginkább a mai „lobbista” fogalommal lehetne leírni. A születés adta helyzeti előnyön túl sikereinek titka a személyiségében rejlett: kortársai egyszerre hangsúlyozták az arisztokratikus kifinomultságot, nagyvilágiságot, ugyanakkor a természetességet, közvetlenséget is. Utóbbi tulajdonság megőrzésében talán segítette őt az intenzív érintkezés a művész- és értelmiségi társasággal.

adele_edmund_zichy_1869.pngZichy Edmund fotója 1869-ben valószínűleg valamilyen élőkép kosztümjében örökítette meg a grófot, aki szívesen bújt történelmi öltözetekbe az arisztokrata körök jelmezes szórakozási alkalmain. Fotó: Adèle  

Az első számú szenvedélye ugyanis a képző- és iparművészet lett: műgyűjtőként, művészetpártolóként és intézményszervezőként egyaránt sikerült maradandó nyomot hagynia Bécs és Budapest múzeumi világában, noha szerepe és neve ma jobbára csak a szakemberek szűk köre előtt ismert. Főszerepet játszott az első bécsi nemzetközi képzőművészeti kiállítás megszervezésében 1882-ben a Künstlerhausban. Több világkiállítás – közte az 1873-as bécsi – alkalmával ő volt a felelőse az Osztrák-Magyar Monarchia képző- és iparművészeti bemutatkozásának. Egyik kezdeményezője volt a bécsi Keleti Múzeum alapításának – műtárgyak adományozásával is hozzájárult – amelyet az Iparművészeti Múzeum (MAK) és az újabban Weltmuseum néven működő Néprajzi Múzeum is elődjeként tart számon.

wilhelm_gause_002.jpegAz első nemzetközi képzőművészeti kiállítás a bécsi Künstlerhausban 1882-ben. Wilhelm Gause festménye.

Szenzáció-jellege volt annak az északi sarki expedíciónak, amely 1872-74 között a Monarchia égisze alatt, de magánfinanszírozásból valósult meg. A kezdeményezők és a szükséges pénzt felhajtók között kiemelkedő helyet foglalt el Zichy Edmund, aki maga is jelentős összeget adományozott. Szerepét azzal ismerték el, hogy a Jeges-tengerben „felfedezett” lakatlan, jéggel borított szigetcsoport, a Ferenc József-föld egyik részét Zichy-földnek nevezték el.

zichy_edmund_1886.jpegZichy Edmund annyira közismert és népszerű alakja volt a bécsi "jó társaságnak", hogy 65. és 75. születésnapján is egész oldalas címlapképpel köszöntötte egy-egy újság.  

Az 1870-es elején az elsők közt lobbizott azért, hogy a magyar állam vásárolja meg az eladni szándékozott Esterházy-gyűjteményt. Az ő érdeme is, hogy a legértékesebb magyar főúri kollekció büszkeségeit a Szépművészeti Múzeumban láthatjuk. Budapest közgyűjteményeiben azonban inkább csak halála – sőt fiának, Jenőnek a halála – után hagyott jelentősebb nyomot Zichy Edmund. A kettejük által gyűjtött képző- és iparművészeti, valamint etnográfiai anyagot ugyanis a fiú – aki Ázsia-expedíciók szervezőjeként az utazás, illetve a Kelet iránti érdeklődést is örökölte apjától – a magyar fővárosra hagyta. Az 1850-es évektől épített gyűjtemény 270 festményt és szobrot tartalmazott, nagyrészt régi mesterek műveit. A kollekció darabjai a 20. század során különböző múzeumok – Nemzeti Galéria, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi – állományába kerültek.

Zichy Edmund művészet iránti vonzalma nemcsak gazdag és sokoldalú gyűjteményt eredményezett. Művészkapcsolatainak köszönhetően kortársaihoz képest ritka gazdag és kivételesen magas színvonalú ábrázolásokkal rendelkezünk róla – még ha nem is mindig maradtak meg az eredeti képek. A legkülönösebb sors a legértékesebbnek, a Hans Makart által festett portrénak jutott. A család - egyik vidéki kastélyába - már korábban is készíttetett róla másolatot Kardos Gyula festőművésszel. Az 1894. január 27-én, 83. évében elhunyt „sasorrú, hatalmas szakállú, impozáns fejű nagyúr” halála után újabb másolatot rendeltek a Bécsből Budapestre szállított képről. A szolga, aki a budai várnegyedben található Zichy palotából vitte a festményt a pesti műterembe, omnibuszra szállt vele. A Lánchídon áthaladva egy hatalmas széllökés kikapta a nyitott tetőn utazó alkalmazott kezéből a festményt, és a Dunába repítette. Hiába rohant mellette a parton, tehetetlenül nézte, amint a víz elnyerte az értékes műtárgyat...

 

makart_kardos_zichy_jav.pngHans Makart: Zichy Edmund portréja. Kardos Gyula másolata

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Szülőnek lenni a szélesebb értelemben" - Főúri nevelés a Teleki-családban

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Vaderna Gábor irodalomtörténész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója, a Nyugat-magyarországi irodalom, 1770-1820 Lendület Kutatócsoport tagja egy  művelt főúr és ambíciózus apa, idősebb Teleki László nevelési elveit és annak gyakorlati eredményeit mutatja be.

A grafomán gróf

Amikor 1796-ban az ifjú Szabó András megkérdezte gróf Teleki Lászlót (1764–1821), hogy milyen módon kívánja neveltetni fiait, valószínűleg csak néhány általános szempontot várt. Teleki pedig leült és írt. És írt. És aztán még írt egy kicsit. Nem hiszem, hogy Szabó arra számított, hogy 84 sűrűn teleírt lapot fog kapni, amely megállná a helyét a korszak neveléselméleti értekezései között is. Teleki László a korszak grafománjainak egyike, ez tiszta sor. Egyszerűen képtelen volt rövidre fogni. Talán nem is akarta. Testgyakorlatok, mosakodási szabályok, elsajátítandó erények, a tudományokra való képzés elméleti és gyakorlati kérdései taglaltatnak áradó bőségben.

Persze túl könnyen elintéznénk ezt a dolgot, ha csak annyit mondanánk róla, hogy egy megszállott gróf túl sokat írt a leendő nevelőnek. Vajon miért fordított az amúgy igen elfoglalt ember ennyi energiát arra, hogy a nevelésről értekezzen? Vajon volt értelme ennek az egésznek: valóban jobb neveltetésben részesültek így gyermekei? És miképpen ragadható meg a nevelés „népszerűsége”? A továbbiakban erre a három kérdésre keresem a választ.

teleki_laszlo.jpgId. Teleki László gróf  (1764-1821)

A nevelés értelme

A 18. századot a pedagógia évszázadának is szokás nevezni. Egyfelől a gyermek a maga gyermeki státuszát ekkor kezdi elnyerni a családban. Terjed az a szemlélet, amely a nevelésben tekintetbe veszi az életkort, a testi és szellemi adottságokat, a környezetet. Másfelől a 18. század antropológiai gondolkodása az embert nevelhetőnek és nevelendőnek tartja. Nemcsak tudást, ismeretet lehet közvetíteni a nevelés révén, hanem ekkor már meg is akarják formálni az egyéniséget, hogy aztán felnőttként hasznos tagja lehessen a társadalomnak. A gyermekkor felfedezése, vagy inkább újraalkotása együtt járt annak a nézetnek az elterjedésével, hogy a gyermekből a jó nevelés mindenképpen erényes, tanult felnőttet alakíthat ki. (A gyermekhez való viszony alakulásáról bővebben a blogon: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak")

Nem véletlen, hogy Teleki ezzel kezdi Szabónak küldött hosszas fejtegetéseit. Nézzük csak, mit mond a szülői felelősségről!

Szülőnek lenni a közönségesebb értelemben igen könnyű dolog, arra sem értelem, sem egyéb elmebéli tehetség nem kívántatik, hanem csak csupán fizikum, amely valamint az emberi nemzetben megvagyon, úgy a legbutább és legalacsonyabb állatok nemében is feltaláltatik, és így ezen tekintetben az emberi nemzetnek semmi elsősége nincsen a több állatok felett.

Az embert a nemzési képessége nem különíti el az állatoktól. Tagadhatatlan. Mi a különbség hát köztük? A második mondatban éppen a nevelés emeli ki az embert ebből a helyzetéből:

De szülőnek lenni abban a szélesebb értelemben, amely aszerint az azon ártatlan lelkek létezésének nemcsak oka, hanem a jó nevelés által az ő jövendőbéli boldogságuknak is formálója; ez a mesterség, ez az, ami az embernek a több állatok felett elsőséget adhatna, és ez az a pont mégis, amelyről valamint így előbb minden szülőnek éjjel-nappal kellene gondolkodni; úgy másfelől e mai világ romlottsága miatt csak igen ritka [kevés] szülők gondolkodnak.

Teleki szerint a szülőknek éjjel-nappal azon kellene gondolkodnia, hogy a nevelés emeli az állatok fölé az embert. Nyilván némiképp túlzás, hogy valaki folyton ezen törje az agyát. Ugyanakkor fontos, hogy a nevelés – és nyilván a nevelés révén elsajátítható kultúra – teszi az embert emberré. Teleki titkos vitapartnere Jean-Jacques Rousseau, aki a természeti nevelés híveként lett ismert, bár többen idézték a korban, mint olvasták. Teleki titkos támogatója e vitában John Locke, akinek nevelési értekezését a korabeli arisztokrácia tagjai előszeretettel forgatták. Nem puszta szószaporítás ez itt: Teleki nyilván azt szerette volna, ha Szabó tisztában van azzal, hogy ő milyen álláspontot képvisel e vitában.

rousseau-herborissant-avac-les-enfants-du-marquis-de-girardin-a-ermenonville.jpgAkivel Teleki a nevelésről kimondatlanul vitatkozott: Jean-Jacques Rousseau, amint egy elképzelt jelenetben gyógynövénytanra oktatja Girardin márki gyermekeit 

A jó szülő gondos nevelést biztosít, a világ azonban romlott és anyagias. Erről szól a harmadik mondat:

A világi kincseknek gyermekeink számára való egybegyűjtése, annyiban ugyan jó dolog, amennyiben őket abba az állapotba teszi, hogy másokra nem szorulván az élet táplálására megkívántató szükséges eszközöknek megszerzéséről éjjel-nappal nem kénytelenek gondoskodni, de ez is a jó neveléshez képest nemcsak igen alávaló [kevésbé értékes] kincs, hanem merem állatni, hogy az enélkül valamint soha semmit sem ér, úgy gyakran valóságos veszedelem.

A pénz nem boldogít. Persze jó, ha van – s Telekinek van. De ez nem elegendő, hiszen a nevelés nélkül nemcsak értéktelen („alávaló kincs”), de akár még veszedelmessé is válhat. Ez a mondat is tisztáz egy-két dolgot: elsősorban azt, hogy nem elkényeztetett ficsúrokat akar neveltetni fiaiból, ám azt is, hogy Teleki komolyan veszi a vagyon veszélyeit. A luxus ugyanis elpuhít, az erények meglazulnak, ha az anyagi javak felhalmozása céllá válik.

Teleki László tájékozott volt korának nevelési vitáiban, s feltételezte, hogy a leendő nevelő is az. Ezért elegendőnek tartotta csak utalni három mondatban, hogy ő miképp is képzeli a dolgot. Eszerint az embert nem pusztán társadalmakba szerveződése különíti el az állatvilágtól, hanem a nevelés által kialakított kultúrája. Ez az, ami társas szerveződéseit meghatározza – s kevéssé a vagyon és a pénz. A társadalomnak az a kritikája tehát, mely a vagyont jelöli meg az emberi elaljasulás okaként, jogos, ám az ebből még nem következik, hogy a tulajdonlás önmagában veszélyes, s hogy a kultúra tenné tönkre a természet által szabályozott erényközösséget.

locke-john-some-b20138-20.jpgTeleki pedagógiai nézeteinek forrása: John Locke és a nevelésről írt híres műve

A Teleki-fiúk

Egyenesség, önbizalom, a tökéletes engedelmesség megnyerésének módszerei, a makacsság ellen, kegyesség, felebaráti szeretet, tisztelet, jámborság, nyájasság, szemérem, nobilis ambitio (itt: nemes részrehajlás), jótétel, igazmondás, háládatosság, külső magaviselet, italbéli csinosság, alvásban való csinosság, testnek csinosan való tartása – ezek mind külön tárgyaltatnak. Teleki életre szóló programot ad Szabó András kezébe, a kisgyermekkortól a felnőttkorig foglalja össze a nevelés alapvető céljait. A megközelíteni vágyott erényeket egészítik ki tartalmi-műveltségi elemek, ám ezekre jóval kevesebb figyelmet fordít.

A nevelési terv készítésekor Ádám nyolc, József hét, Sámuel négy esztendős. Teleki László arra is ügyel, hogy differenciált képet adjon fiairól. A nevelés akkor hatékony, ha a megfelelő képességeket erősíti, s ehhez figyelembe kell venni a gyermekek alkati adottságait. Ekkor általános vélekedés volt, hogy a személyiséget a vérmérséklet a befolyásolja. Az ókorból örökölt humorálpatológiai elképzelés szerint az emberi testben áramló különböző folyadékok (vér, epe) és váladékok (nyák) mennyisége és mértéke felelős az emberek között megfigyelhető temperamentum-béli különbségekért. Ennek alapján különböző típusokat lehet elkülöníteni egymástól (szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus), s ezek kombinációjából alakítható ki egy-egy konkrét személyiség pszichológiai rajza. Teleki így foglalja össze a tudnivalókat:

A nagyobbik fiam Ádám ezek szerint sanguinicum temperamentummal bír, nem kis dózis cholericum temperamentummal elegyítve, mely szerint benne flegma semmi sincs. [Azaz: a memóriája nem túl jó, de van benne ingenium, tehetség, alkotóerő.]

Józsi fiamban a cholericum temperamentumnak az első, ehhez egy formaelegyítéssel van kötve a sanguinicum és phlaegmaticum. Ennek elméje nehezebben fog, de amit megfogott mélyebben is belé nyomatik.

A legkisebb fiamat, Samut, mikor ezt írom, még nem ismerhetem jól, mivel két esztendőtől fogva a testvérnénémnél [gróf Teleki Johanna, báró Prónay Sándorné] lévén, nem volt annyi alkalmatosságom a természetét kitanulni.

teleki_a_da_m.jpgA legidősebb Teleki-fiú, Ádám. 1809-ben lépett katonai pályára, és 1848-ra tábornoki rangig emelkedett. A Jelačić ellen vonuló sereg főparancsnokaként választania kellett az uralkodónak, illetve a magyar kormánynak tett esküje között. A határozatlan tábornok rosszul jött ki a csapdahelyzetből: mind a magyarok, mind a császáriak árulónak bélyegezték. 1852-ben rangjától megfosztva halt meg a családi birtokon, Szirákon.

Talán ezek a korai jellemzések már azt is előrevetítették, hogy milyen pályára léphettek a fiúk. Mind a hárman fényes karriert futnak majd be felnőttként. Ádám felívelő katonai karrierjét az 1848–49-es szabadságharc töri ketté (vonakodott szembeszállni Jelačić seregeivel); József a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Akadémia) alapító elnöke, történész, könyvtáralapító, politikus, Erdély kormányzója; Sámuel császári és királyi kamarás, a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka. Lehetne még sorolni a főispánságokat, egyházi funkciókat, adományokat.teleki_sa_muel_eybl.jpg

A legkisebb fiú, Sámuel örökölte apja erős pedagógiai érdeklődését: a reformátusok világi elöljárójaként "legfőbb szenvedélye volt az ifjúság nevelésére ügyelni s azoknak a tudományokbani haladásukat figyelemmel kísérni". 

Ha azt vesszük, hogy mi lett a Szabó által nevelt fiúkból, elégedetten bólinthatunk hát. A gondos nevelés meghozta gyümölcsét. Az persze kérdés maradhat, hogy vajon a gondos nevelés önmagában elegendő garancia-e arra, hogy valakiből a politikai elit tagja lehessen. Tudnék arra is példát, amikor a körültekintően kiválasztott nevelő, az alaposan átgondolt nevelési program és a ráfordított erőforrások kellő mennyisége ellenére a végeredményként kialakított felnőtt mégsem lett a politikai elit feltűnően tehetséges tagja. Neveket nem mondok. Nem mondok, mert azt sem lehet pontosan rekonstruálni, hogy milyen adottságokkal rendelkezett a gyermek, hogy végül is miképp kísérelte meg a család nyomon követni a felnőtté válást, milyen egyéb hatások érték az egyént, s végső soron az is nehezen mondható csak meg, hogy mitől lesz valaki sikeresebb vagy sikertelenebb, feltűnő vagy jelentéktelen tagja az elitnek.

A főrangú csemeték gondos nevelése látványos eredményeket hozott. A látványos jelzőt itt szó szerint érthetjük: a gondos nevelés gyakorlata akkor látszott igazán, amikor eredményes volt.

teleki_jozsef.jpgA középső fiú, Teleki József a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke volt negyedszázadon át. Főnemesi rang, valódi tudományos munkásság, nemzeti elkötelezettség, rokonszenv a haladó eszmék iránt, de minden gyanún felül álló királyhűség - az alapító Széchenyi István szemében ő volt a tökéletes választás a posztra.   

A nevelés popularizálódása

A gondos nevelés Teleki által leírt módszerei elsősorban a főrangúak között terjedtek el. Hogy ennek a tudásnak milyen elemei voltak pontosan, erről sokat tudunk, mégis keveset. Ez az időszak a tudomány popularizálódásának kora: különböző sajtótermékek közöltek összefoglalókat tudományos eredményekről, vettek át ismeretterjesztő cikkeket német, francia és angol lapoktól, s olyan információk terjedtek bizalmas beszélgetésekben, magánlevelek révén, melyek hasznára válhattak annak, aki hatékonyabban kívánta nevelni gyermekét. Különböző orvostudományi vélekedések futótűzként terjedtek. Például ekkortájt lesz közkeletű az a vélekedés, hogy a csecsemőknek anyatejre van szükségük, vagy hogy a családon belüli formális viszonyokat személyes kapcsolattá kell elmélyíteni (azaz hogy a szülők személyükben szeressék és ismerjék utódaikat és viszont).

Teleki László értekezése az efféle neveléselméleti vélekedések széles tárházát vonultatja fel. Szisztematikus mivolta és mélysége mindenképpen kiemeli a korabeli hasonló irományok közül. Ugyanakkor nehezen bemérhető, hogy a benne felvonultatott tudás mennyiben volt egyedi, s mennyiben a kor popularizáldó pedagógiai és orvostani tudásának lenyomata. Amikor például a természetes kíváncsiságról értekezik, nemcsak a gyermeki érdeklődésben rejlő előnyöket említi meg, hanem a veszélyekre is felhívja a figyelmet. A nevelő figyelmébe ajánlja a korszak egyik tudományos bestsellerét: Samuel-August Tissot-nak az önkielégítésről írott rövid munkáját. A svájci orvos szövege tele van önéletrajzi elemekkel, sokszor hivatkozik barátaival kapcsolatos anekdotákra, az esetek szinte mind saját praxisából származnak. Megdöbbentő népszerűségét részben jó stílusának köszönhette. S emellett annak, hogy beszélni kezdett egy olyan problémáról, melynek kapcsán a sztoikus önuralom elvét a populáris orvostudomány keretein belül is el lehetett mondani. (Az "önfertőzés" elleni keresztes hadjáratról is bővebben olvashat ebben a posztban: "A botrányt kerülni kellett")

tissot_onanisme1.jpgTissot műve az önkielégítés ellen folytatott több évszázados közdelem egyik legnagyobb hatású darabja volt. 

Tissot neve népszerűsége révén egy probléma kezelésének a jelölésére szolgálhatott. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy Teleki olvasta-e a kérdéses könyvet. Könyvtárában megvolt több példányban is, ám ez még nem jelenti, hogy a kezében is járt. (Erre utalhat, hogy latin címen utal rá, tehát nem olvasván, azt feltételezhette, hogy latinul íródott.) A Tissot-ra való utalás itt iránytű a leendő nevelőnek: azt az utat kell követni, mely az egyéni önmegtartóztatás idejekorán való kialakítását a társadalomba való illeszkedés kulcsaként képzeli el.

Mai szemmel nézve a populáris tudomány efféle követése olykor bizonyos abszurditásokhoz is elvezethet. Mai szemmel nézve. A kíváncsiság kapcsán Teleki a fizikai önkorlátozást szorgalmazó Tissot-t idézte (azt javasolja, hogy a gyermek maga minél előbb olvassa el), ám a felnőttkor küszöbére érő ifjú kíváncsiságát nem lehet többé korlátozni, így inkább kell betekintést adni a való élet dolgaiba:

nagyobb korában azonban, azaz olyan aetasában [korában], mikor már reflektálni tud, mikor már Akadémiákon elvégezvén a maga tanulását utazni indul, magam elvinném a bordélyházakba, nem azért hogy ottan aledáljon [leszidva legyen], hanem hogy Curiositásának [kíváncsiságának] elég légyen téve.

Inkább menjen a bordélyba az apjával vagy nevelőjével, mint vesszen el egyedül a városok bűneiben. A passzus persze – mondom ismét – a kíváncsiságról szól, s csupán egy példa arra, hogy miképpen kell kielégíteni és egyúttal kordában tartani a gyermek és az ifjú érdeklődését. Az önmegtartóztatás példájaként pedig magától értetődően adódik a szexuális önmegtartóztatás orvosi és etikai problémája, amelyről a korszak populáris tudományából tájékozódhatunk. A nevelés elmélete szisztematikusan építette be a különböző etikai, orvosi és antropológiai megfontolásokat. S éppen ez az összegző tevékenység tette a pedagógiát magát is tudománnyá: általa lehetett megtudni, hogy mi az, ami emberré teszi embert. Így lett a pedagógia a korszak összegző tudománya, az emberi megismerés természetének kutatását ennek révén rendszeres formában lehetett összegezni – és a gyakorlatban kipróbálni.

fuchsthaller-szervita_te_r_1840.jpgA Teleki-család pesti palotája a Szervita téren állt: az 1840 körül készült metszeten jobboldalt látható épületben lett öngyilkos 1861. május 7-én a negyedik fiú, az apa második házasságából született ifjabb Teleki László.  A palota a II. világháborúban súlyosan megrongálódott, helyén irodaház és Budapest első parkolóháza épült.     

A hatás

Mindezek után nem lesz meglepő: bár Teleki neveléselméleti értekezése kéziratban maradt, mégis sajátos karriert futott be a főúri családok körében. Teleki sokat épített be korának populáris tudományából – s műve maga is populáris tudományként lett felhasználva.

Amikor 1809-ben az ifjabb báró Wesselényi Miklós mellé nevelőt kerestek, az édesanya, Cserei Heléna Teleki Lászlót kereste meg. Teleki nemcsak Szabót engedte át Wesselényiéknek, de a nevelési tanácsadását is átadta hozzá. Azt persze nem tudjuk, hogy változtattak-e rajta, s azt sem, hogy Szabó András a gyakorlatban is követte volna az elveket. Csak azt tudjuk, hogy Wesselényiből is lett valaki. Ember lett belőle. (Az "árvízi hajós" magánéletéről bővebben olvashat a blogon itt.)

sziraki_teleki_sirbolt_blog_01.jpgAz Erdélyben is tekintélyes famíliának számító Teleki-grófok magyarországi ágának másfél évszázadon keresztül  Nógrád megyei birtokukon, Szirákon volt a családi temetkezőhelye. A Vasárnapi Ujság ábrázolása 1864-ben jelent meg, ekkor már itt nyugodott idősebb Teleki László körül a három nőtlenül elhunyt fia. A negyediket, Sámuelt Gyömrőn temették el.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

„Merüljön alá a mikve vizében” - Zsidók rituális tisztasági szokásai és a járványok

cholera_petite_journal_ci_m.jpg

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Czingel Szilvia kulturális antropológus posztja a vallásos zsidók mindennapi életében nagy szerepet játszó rituális tisztálkodási szokásokba avat be, amelyek járványok idején felemás következményekkel járhattak.

A zsidó vallási törvények szigorú szabályai szerint élő zsidóság általában higiénikusabban élt, mint a környezete, hiszen naponta többször is kezet mosott, és legalább hetente egyszer tetőtől talpig megfürdött. A rituális fürdő, a mikve kötelező használata is segítette a test tisztántartását. Az eltérő higiénés normák jelentősége járványok idején különösen felnagyítódott. (A különböző higiéniai normákról bővebben a blogon itt olvashat.)

A zsidóság elkülönülése, kötelező szeparációja a gettókban gyakran azt eredményezte, hogy közösségeikben kevesebben betegedtek meg a járványok idején. Ez is alkalmat adott arra, hogy bűnbakot kreáljanak a zsidókból: a kollektív rettegések idején a vérvádhoz hasonló hiedelemként terjedt a kútmérgezés vádja, amely a középkor és az újkor folyamán sokszor vezetett pogromhoz.

roako016.jpgCzitrom Anna esküvői csoportképe 1932-ben készült a székelyföldi Nagyborosnyón. Erdélyben 1930-ban 200 ezer körül volt a zsidóság lélekszáma, és túlnyomó részük magyar anyanyelvűnek vallotta magát a népszámláláskor.
Forrás: Centropa    

A rituális kézmosás

A rituális jellegű higiénés szokásokat az úgynevezett Sulchan Áruch foglalja rendszerbe. A zsidó élet törvénye, a háláchá szerint a zsidó embernek naponta többször is kötelező kezet mosni. Reggeli felébredéskor a „Mode ani” reggeli ima elmondását követi az első rituális kézmosás, amely megtisztítja az embert az alvás tisztátalanságától. Kötelező a kézmosás számos más helyzetben is: étkezés előtt, vécéhasználat után vagy a tisztátalan dolgokkal való érintkezés, például temetőből való kilépés esetén.

A rituális reggeli kézmosás pontosan meghatározott módon zajlik: az ember jobb kezével emeli fel az edényt, teszi a bal kezébe; először a jobb kezére önt a vízből, azután jobb kezébe veszi az edényt és önt vele vizet a bal kezére. Így önti le kezeit háromszor váltogatott kézzel, lehetőleg a csuklókig. Azután meg kell mosni az arcot, majd a szájat is a benne felgyülemlett nyálkák miatt. Azt a vizet, mellyel a kézleöntés történt, tilos bármi másra használni, mert a „tisztátalanság szellemének vize lett”, és olyan helyre kell kiönteni, ahol emberek nem járnak. Mosdás előtt nem szabad kézzel érinteni se a szájat, se az orrot, se a szemet, se a fület, se egyéb nyílásokat. Aki kenyeret akar enni, előbb szintén meg kell mosnia kezeit.

93111691_2580427842177306_201064702074159104_n.jpgRituális kézmosás. Míg a férfiakra több mint hatszáz betartandó szabály vonatkozik, addig a nőkre csak három. Forrás: lekvaresjam.blog.hu

A zsidó hagyományban a szombatnak különleges szerepe van. Szombat napja a vallás szerint szent idő, és a hét rendjében kitüntetett jelentőségű. A Tóra és a zsidó életviteli szabályok említett gyűjteménye, a Sulchan Áruch szigorú követelményeket fektet le a szombattal kapcsolatban.

A szent sabbosz az a nagy jel és szövetség, melyet a Szent dicsértessék! nekünk adott annak tudomásulvételére, hogy hat nap alatt alkotta az Örökkévaló az eget és a földet és mindazt, ami bennök van és hogy megnyugodott a hetedik napon, ez hitünk alapja. Mindenki, aki a sabbosz szabályai szerint megtartja, olyan, mint aki az egész tórát megtartja és aki a sabboszt megszentségteleníti olyan, mint aki az egész tórát megtagadta.

A legtöbb feladat ilyenkor a nőkre hárul. Ők biztosítják a szombatfogadás profán elemeit (takarítás, főzés, fehérneműváltás), hogy aztán a férfiak pontosan a vallási útmutatások alapján „levezényeljék” az ünnepet. A pénteki előkészületeknek elengedhetetlen része volt (és ma is az) a takarítás és a tisztálkodás. Szombat előtt a gyerekeket is megfürdették, és a család minden tagja fehérneműt váltott és tiszta ünneplő ruhát vett fel. A férfiaknak úgy kellett hazaérni a munkahelyükről, hogy meg tudjanak fürödni és át tudjanak öltözni. A vallásos férfiak a mikvében is alámerülhettek rituálisan.

A Sulchan Áruch szerint az ünnepi tisztálkodás útmutatása a következő: „Parancskötelessége minden embernek, hogy erev sabbosz (péntek) délután meleg vízzel mossa meg az arcát, a kezeit meg a lábait, ha lehet, fürödjék meg egész testével meleg vízben és merüljön alá a mikva vizében.”

A tisztálkodás mellett, a ruhamosásra is van útmutatás. „Ezra rendelkezése, hogy a ruhákat már csütörtökön mossák ki a sabbosz tiszteletére és ne erev sabboszkor (pénteken), mert erev sabboszkor a sabbosz szükségleteivel kell foglalkozni. Mivel a tiszta fehérnemű váltása is parancskötelesség, így a zsidó családokban sokkal gyakoribb volt a nagymosás is.

92953115_3205974642960883_2030342808753143808_n.jpgRituális kézleöntő két füllel. A rabbinikus rendelkezés szerint, ha a kéz tisztátalan, akkor az egész test is az.
Forrás: Judaica.hu

Amikor a férfiak hazaértek a pénteki imádkozásból, elkezdődött a közös családi vacsora. Az apa megáldotta a gyermekeket, majd egy pohár borral a kezében elmondta a szombati kidust, a megszentelést, a többiek nevében is. A kidus után szertartásos kézmosás következik. Ez úgy történik, hogy megtöltenek egy poharat, kancsót vagy tálkát vízzel, s először a jobb, azután a bal kézre öntenek belőle. A kézmosás után nem beszélnek, hanem azonnal asztalhoz ül a család.

Kezet kell mosni akkor is, ha valaki temetőlátogatást tesz. A temetőből távozó látogatónak el kell végeznie egy minimális tisztulási szertartást (kézmosás). Ezért minden zsidó temető bejáratánál ki van helyezve mosdó edény, szappan és törülköző. A rituális kézmosás ugyanúgy történik, mint a reggeli ima, vagy a szombati vacsora előtt. Ehhez egy speciális, kétfülű edényt használnak, hogy a piszkos kéz elváljon a tisztától.

93140127_680759982753117_8003608991307399168_n.jpgA Csörsz utcai zsidó temető ravatalozója. A zsidó hagyományban a halott teste tisztátalan, ezért a temetés előtt rituálisan meg kell mosdatni. Minden zsidó temetőben volt a holttest előkészítésére szolgáló táhara ház.

Mikve, a zsidók rituális fürdője 

Az, hogy egy zsidó ember rituálisan tiszta vagy tisztátalan-e, központi kérdés, mivel ez szabályozza részvételét a mindennapok tevékenységeiben és a vallási szertartásokban. A mikve a zsidóság számára a tisztaság és szentség kettőségét hordozza, és az ortodox zsidó élet legszervesebb része. Az elkülönülés gondolatát, a szimbolikus határok áthághatatlanságát ez az intézmény testesíti meg leginkább. A mikve nem csupán fürdésre-tisztálkodásra kialakított építmény, hanem vallási intézmény is, ahol az elvégzett rítusok sora szigorú rendszerbe illeszkedik. A rituális alámerülés isteni parancsolat, tehát kötelező érvényű az ortodox zsidó család életében.

A Sulchan Áruch több fejezetben foglalkozik a nők tisztaságának, illetve tisztátalanságának kérdésével, és pontos útmutatást ad a mikve használatával kapcsolatban. A vallásos zsidó nő számára a mikve lényege az, hogy a házasság megőrizze tisztaságát, intimitását. Mikvébe havonta az a nő jár, aki menstruál. A mentruáció után, ami kb. 5 nap, még 7 napot várni kell a teljes tisztulásra. Utána a nőnek rituálisan alá kell merülnie és megtisztulnia a vér tisztátalanságától. A mikvében való alámerülés után a Tóra szerint a férjnek kötelező szeretkeznie a feleségével. „Minden ember köteles gondoskodni felesége szükségleteiről azon az éjszakán, mikor az tisztulási fürdőjét veszi, és amely a maga útra való indulását megelőzi, ha nem valamely vallási parancskötelesség teljesítése céljából utazik.”

mikve-b_pest042-768x514.jpgAz egyetlen ma is működő magyarországi mikve a Kazinczy utcában Budapesten. A rituális fürdőhöz természet-adta vizet kell használni, ezért patak, folyó vagy kút mellé építették, de az esővizet is gyűjtötték a medencéhez. Forrás: zsido.com

A merülés után a nő rituálisan tiszta, és teljesítheti a Tóra által előírt „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsolatot. A szabályrendszer igen aprólékos és intim részletekbe bonyolódó. A kiinduló szabály, amelyet  „A havi tisztátalanságában elkülönült asszony szabályai” fejezetben olvashatunk, így hangzik:

Olyan assszony, akinek akár egy csepp vére szakadt is le méhéből, bármiféle módon, okból is történt az, akár hogy természeténél fogva női módra bizonyos időközökben vagy azon kívül is vért lát, sőt akár hogy véletlen baleset kényszerűsége okozta, hogy ez a vér távozott méhéből, legyen tisztátalansága miatt elkülönült, míg hét tisztulási napot nem számlált és a tisztulási fürdőbe kellően alá nem merült. Azt, aki ily tisztátalan nővel közösül, a kiirtás büntetése sújtja. Kedveskedő, gyengéd érintésért is a malkuszfenyítés (harminckilenc botütés) jár.

A mikvében csak tiszta testtel lehet alámerülni, használata előtt tehát kötelező az egész test megtisztítása, az alapos fürdés. Amikor eljött a rituális fürdés napja, akkor a nő erre lelkileg és testileg is fölkészült. A mikvében kádfürdő és zuhanyozók is rendelkezésre állnak az előzetes tisztálkodáshoz. Ha valaki mégis otthon készül fel a merülésre, megérkezésekor akkor is le kell zuhanyozni. Merülés előtt a kísérő ellenőrzi a körmöket, nincs-e hajszál a bőrre tapadva, a lábsarkokat, hogy a bőrkeményedés rendesen le van-e szedve. A vérzést, mint nagyon intim ügyet csak ritka esetben ellenőrizték. A mikvésnek kötelessége volt szólni, ha nem volt levágva jól a köröm, ha pedig szösz volt a testen, azt leszedegette, és visszaküldte újra megmosakodni az alámerülőt. Nagyon alapos fogmosást, fül- és köldöktisztítást is végeztek, mert minden testnyílásnak tisztának kellett lennie. Csak ezután kerülhetett sor az alámerülésre. A rítust ellenőrző asszony ebben nem segíthetett, mert így nem jutott volna víz oda, ahol megfogta a testet, azaz nem valósult volna meg a teljes alámerülés.

92953216_808472792974533_101661940320829440_n.jpgRituális alámerülés. A zsidó vallási törvények szerint a mikve építése elsőbbséget élvez a zsinagógához képest, zsidó közösség nem létezhet rituális fürdő nélkül. A nők első mikve élményüket esküvőjük napja előtt élik meg. Forrás: izraelinfo.hu

A járványok bűnbakja, a kútmérgező zsidó

A zsidó közösségek járványok idején gyakran váltak bűnbakká: megvádolták őket a víz vagy a levegő mérgezésével, és bennük látták a betegség elterjesztésének fő felelőseit. Az antiszemitizmus fellángolása, a zsidók elleni atrocitások a járványos időszakok állandó kísérői voltak Európa-szerte.

Az első ilyen vádról az attikai pestis idejéből tudunk. Thuküdidész görög történetíró munkájában olvasható először a feltételezés a víz (víztározó, kút) mérgezéséről, ami azután a keresztes hadjáratok idején a forrásmérgező szaracénok, később pedig a kútmérgező zsidók toposzában tért vissza rendszeresen. A járványok idején a szándékos kútmérgezéssel megvádolt zsidókat máglyahalállal büntették.

1348 telén és azt követő évben szinte minden nagyobb városból maradt fenn híradás zsidók elleni pogromokról, Strassburgból, Brüsszelből, Freiburgból, Kölnből, Drezdából, Barcelonából. „Ebben az időben mindenfelé összefogdosták, és megégették a zsidókat, javaik uraikra maradtak.” A zsidók elleni pogromok tömegének két pápai bulla próbált valamelyest gátat szabni – csekély sikerrel. 

A legnagyobb méretű pogrom Spanyolországban bontakozott ki a nagy pestis évében, aminek következményeként a zsidó lakosság lélekszáma egynegyedére csökkent. Philip Ziegler a "Fekete Halál"-ról írt munkájában a következőképpen próbált racionális magyarázatot találni a zsidók elleni vádakra: „Sok kút vizét mérgezte meg a közeli emésztőgödörből beszivárgó szennyvíz. A zsidók, akik az átlagnál nagyobb figyelmet fordítottak a higiénére, az ivóvizet kutak helyett inkább nyílt patakokból merítették. Ez a szokás, amelyen a szokásos körülmények között csupán csudálkoztak volna az emberek, a járvány miatt gyanússá vált.”

(A 14. századi nagy pestisjárványról, illetve a védekezésről bővebben itt olvashat a blogon.)  

5a_custom-c97d567881449557cb29cecbe29939c91d37544e-s800-c85.jpgA nagy pestisjárvány idején, 1349. február 14-én Strasbourgban többszáz - egyes források szerint kétezer - zsidót végeztek ki máglyahalállal.  A "nagy halál" hónapjaiban a premodern kor talán leghevesebb pogromsorozata tizedelte meg az európai zsidóságot. Egykorú ábrázolás.

Zsidók mint járványáldozatok

A spanyolnátha – a 20. század legtöbb áldozatot követelő járványa – Magyarországon is óriási számban szedte áldozatait. A járvány jelentősen érintette a magyar zsidóságot is, különösen a vallásos haszid közösségeket.

Az első világháború idején Kárpátalján influenzajárvány tombolt, ahogy akkor hívták, a spanyolnátha. Munkácson minden nap emberek tömege betegedett meg influenzában, nagyon sok ember meghalt. Hogy a betegség ne terjedhessen tovább, az influenzában meghalt emberek holttestét kivitték a zsidó temetőbe, gödrökbe dobták, és klórmésszel öntötték le. A legfélelmetesebb az volt, hogy ugyanezekbe a gödrökbe dobták bele a még élő embereket is, ha látszott rajtuk, hogy nemsokára meghalnak. Így halt meg édesanyám öccse, Nuchim is. Nagyapám is a spanyol influenzába halt bele, Nuchimot meg még élve vitték el a házból. Nagyapám nem érte meg édesanyám esküvőjét. Mindketten 1918-ben haltak meg

 - emlékezett vissza az apokaliptikus hónapokra egy túlélő.

ukega101.jpgGalpert Ósiás és családja. Munkács (ma Ukrajna), 1927. Munkácson a zsidók egy környéken laktak a város központjában. Voltak utcák, ahol csak ők éltek; ezek egyikét Jiddisgásznak (Zsidó utca) nevezték. 
Forrás:
Centropa

A Talmud szerint, mint a világon minden, a betegség is Istentől származik, és gyógyulás is csak tőle remélhető. A holokausztot megelőzően nagyon erősen élt a csodarabbiba vetett hit a zsidók körében. Bár ez nem védte meg a vallásos közösségeket a járványtól, mégis hatalmas kultusz vette körül őket. „Divat” volt tartani a kapcsolatot valamelyik híres csodarabbival, a családfők– különösen vidéken – gyakran leveleztek velük. Sokan személyesen is felkeresték őket, azt remélve, hogy így biztosítják családjuk egészségét.

A járványos időszakokban különösen megnőtt a csodarabbik vonzereje. A szlovákiai Galántán máig él az ún. Zájin ádár ünnepe, amit egy pestisjárvány emlékére tartanak. A hagyomány szerint az 1770-es években dúló ragály idején a galántaiak felkerestek egy nagy tekintélyű morvaországi rabbit, aki azt mondta nekik, hogy a pestis Isten büntetése, amiért nem tartották be a záijn ádár-i szokásokat. Azóta szigorúan tartják – ma is – a galántaiak a hagyományt. Ilyenkor házról házra zarándokolnak,  mindenki mindenkit vendégül lát, és halvacsorát tálalnak fel.

2539111121044619_temeto_itthon.jpgAz egyik leglátogatottabb hazai zsidó zarándokhely Teitelbaum Mózes rabbi sírja a sátoraljaújhelyi régi zsidó temetőben. A rabbi  csodatévő gyógyításairól vált híressé. A legenda szerint Kossuth Lajosnak gyermekkorában megjósolta, hogy nagy és bölcs ember lesz hazájában, amilyen csak nagyon ritkán születik. Forrás: satoraljaujhely.városom.hu

A rituális kézmosás, a szombati rituális fürdés vagy a nők alámerülése a mikvében persze nem az egyedüli speciális tényezője a zsidó közösségek járványügyi érintettségének – különösen a modern időkben. Az izraeli sajtóban ezekben a hetekben számos cikk jelenik meg arról, hogy a koronavírusos betegek több mint 40 százaléka Jeruzsálem sűrűn lakott Mea Serim negyedéből, valamint a Tel-Aviv melletti Bnei Brak településről kerül ki. Mindkét helyen utraortodox haredi zsidók élnek. Hasonló jelenséget tapasztaltak New York egyes, haszid zsidók lakta részein is. Ezek a közösségek ugyan igyekeznek a Tóra parancsait – a napi többszöri rituális kézmosást, valamint a többi tisztasági szabályt – maradéktalanul betartani, de nem veszik figyelembe a hatósági szabályokat. Felülbírálják a karantén szinte minden reguláját, és csak a rabbijaik vallási tanácsaiban bíznak.

arton3810.jpgA rendőrség bezárja a zsinagógát Jeruzsálemben az ultraortodox Mea Serim negyed szomszédságában 2020. március 30-án. Forrás: orientxxi.info

Bővebben olvashat a Kárpát-medence zsidóságának hagyományos hétköznapi életéről Czingel Szilvia könyvében, aki egy rendhagyó szakácskönyvet is megjelentetett.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Huszárkarddal a pestis ellen - Magyar emigránsok a nagy marseille-i pestisjárvány idején

cholera_petite_journal_ci_m.jpg

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Tóth Ferenc, a Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója posztjában egy ismeretlen járványtörténeti epizódot beszél el: magyar huszárok a pestis ellen francia földön. 

Idén ünnepeljük az első állandó franciaországi huszárezred, a Berchény-ezred alapításának 300. évfordulóját. A magyar könnyűlovasság csaknem valamennyi európai hadseregben megjelent ebben a korban.

A Habsburg-birodalom hadseregében a 17. század végén már több huszárezred harcolt. A rivális francia királyság éppen ezek ellensúlyozására hozott létre hasonló egységeket, elsősorban a Franciaországba menekült magyar emigránsokból. Az első állandó huszárezredet 1720-ban alapította Bercsényi László gróf: a nevét viselő tarbesi székhelyű 1. számú huszárezred ma is létezik. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Bercsényi gróf által alapított ezred első komoly bevetésére az 1720-21-es marseille-i pestis idején került sor, amely a fekete halál utolsó apokaliptikus méretű nyugat-európai támadása volt. (A franciaországi huszárezredek magyar tisztjeinek családi viszonyairól is olvashat a blogon itt.)  

bercheny_mdl_1779_1.jpgA francia Bercsényi-huszárezred huszárja. 18. századi ábrázolás

Toborzás az oszmán birodalomban

Bercsényi László 1720-ban az új huszárezred magyar újoncokkal való feltöltése érdekében a Rákóczi-emigráció központjába, a törökországi Rodostóba utazott. A gróf 1720 szeptemberében érkezett a Márvány-tenger partjára.  II. Rákóczi Ferenc és a konstantinápolyi francia nagykövet támogatták Bercsényi tervét. A diplomata még a nagyvezírnél is közbenjárt az ügy érdekében. Bercsényi toborzóútja során ellátogatott az oszmán fennhatóság alatt álló Moldvába és Havasalföldre is, hogy a magyar határhoz közeli helységekben élő kurucok között keressen megfelelő újoncokat ezrede számára. Látogatása hírére Erdélyből is többen útnak eredtek, hogy francia szolgálatban küzdjenek a magyar függetlenség ügyéért.

Bercsényinek végül sikerült 283 újoncot szegődtetni, akik közül 185 vallotta magát magyarnak. A francia nagykövet, Bonnac márki intézkedett, hogy az újoncokat több csoportra osztva hajóúton Franciaországba szállítsák. A parancsnok az utolsó csapattal indult vissza 1721 júliusában. Rákóczi fejedelem közvetlen környezetéből csupán a fiatal Esterházy Bálint József gróf lépett francia szolgálatba. Az akcióról a rodostói magyar kolónia krónikása, Mikes Kelemen is megemlékezett 1721. szeptember 9-i keltezésű fiktív levelében:

Édes néném, azt már régen tudja kéd, hogy Bercsényi úrfi innet elrepült hajón még juliusban. Viszen magával mintegy háromszáz katonát, annak a fele magyar, de a más fele Isten tudja hányféle nemzet; talám magok sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki régyimentje vagyon, akinek pedig ott regyimentje vagyon, a már az előmenelteknek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közül.

bercheny_ladislas_ignace_comte_de.jpgGróf Bercsényi László (1689-1778)

A láthatatlan ellenséggel szemben

Az oszmán területeken verbuvált huszárkontingens rendkívüli körülmények közepette érkezett meg Franciaországba. A partraszállásra kijelölt Marseille kikötővárosban ebben az időszakban az utolsó nagy nyugat-európai pestisjárvány dúlt, amely 1720-ban kezdődött. A járványt egy levantei hajó rakománya hozta a kikötővárosba 1720 májusában, és a ragály gyorsan elterjedt a városban és környéken. Bár a hatóságok július végén lezárták a várost, a fekete halál több más városban (Arles, Aix-en-Provence, Toulon) is felütötte a fejét. Marseille-ban és környékén kb. 100.000 áldozatot követelt: ez a város lakosság közel negyedét jelentette! (A magyarországi utolsó nagy pestisjárványról itt , a pestis elleni középkori rendszabályokról pedig itt olvashat a blogon.)

Ebben a helyzetben érkeztek meg az Oszmán Birodalomból a huszárok Franciaországba. Négy hónapi hajózás után értek a francia partok közelébe, de a pestisjárvány miatt több kikötő (Marseille, La Ciotat) is megtagadta a török földről érkező utasok fogadását. Végül Sète-ben szálltak partra, majd onnan Agde-ba vezényelték őket, hogy a kötelező karantént letölthessék. Itt érte Bercsényit Le Blanc hadügyminiszter levele, amelyben tudatta, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel a huszárokat rendfenntartó feladattal bízzák meg a Cévennes hegység környékén. Ekkorra a marseille-i pestis már alaposan megfertőzte a dél-franciaországi területeket, főleg a venissin-i grófságot és Gévaudan vidékét.  Így a huszároknak – szégyenszemre gyalogos katonai felszereléssel! – részt kellett venniük a járvánnyal fertőzött területeket a még egészséges vidéktől elválasztó egészségügyi övezet fenntartásában, amelyet a francia kormányzat utasítására hoztak létre Dél-Franciaországban.

great-plague-of-marseille.jpgMarseille kikötője az 1720-as nagy pestis idején. Michel Serre festménye alapján készült metszet 

A Berchény-ezred katonái a Cévennes hegységben, Le Vigan és Anduze városok között foglalták el állásaikat. Ott kellett járőrözniük gyalogosan, megakadályozva a közlekedést a fertőzött és az egészséges zónák között. A szigorú katonai szabályok szerint kíméletlenül lőniük kellett mindazokra, akik megpróbáltak átkelni az övezeten. Bercsényi gróf Sauve helységben rendezte be főhadiszállását, és onnan küldte leveleit Le Blanc hadügyminiszternek, pénzt s paripát kérve katonáinak.

A magyar huszárok még 1722 elején is Dél-Franciaországban szolgáltak. Erről tanúskodik Kisfaludy Boldizsár Montpellierből az édesanyjának írt január 1-i levele, amelyben hálát adva Istennek, hogy jó egészségben ért át az új esztendőbe, így számolt be a helyzetéről:

Az Istennek akarattya és rendelése az, hogy én igy számkivetett, és idegen országokban szenvedgyek, mert az Isten akarattya nélkül még egy szál haj sem eshetik le fejőnkről, de bezzeg máskint böcsülnén én kegyelmedet hogy ha még edszer haza szabadulhatnék. Jóllehet ennek az országnak némely tartományiban pestis vólt, s még mostis egészlen meg nem szünt, kerüllyük és távoztattyük az olllyan helyeket, mi itt igen egésséges Tartományban lakunk, s Qvartélyunk jó...

A franciául nem tudó magyar huszárokat mint idegeneket feltételezhetően kevésbé hatotta meg a helyi lakosság könyörgése, illetve nehezebben találták meg őket a csempészek ajánlatai, ezért talán hatékonyabb határvédők lehettek, mint a francia csapatok. Hasonló megfontolásból a későbbi időkben is előszeretettel alkalmazták a huszárokat konfliktushelyzetekben rendfenntartó feladatok ellátására. A versailles-i kormányzat hamarosan felismerte, hogy az idegen eredetű katonák – noha magasabb zsoldjuk miatt többe kerültek, mint a franciák – nélkülözhetetlen szolgálatot tehettek különféle lázadások és társadalmi forrongások idején.

michel_serre-peste-cours_belsunce.jpgMarseille a pestisjárvány idején. Michel Serre festménye

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről! 

"Tetemes hatást gyakorolt a fürdői életre” - Kolerajárványok Balatonfüreden a 19. században

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Katona Csaba, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa posztjában azt mutatja be, miként érintettek a 19. századi kolerajárványok egy speciális helyzetű települést, Balatonfüredet, a polgári fürdőélet magyarországi bölcsőjét.  

A „nagytermészetű” Wesselényi Miklós Balatonfüreden nyaralva 1836. július 27-én egy már többször  megtapasztalt kór tüneteit észlelte magán: „Mind a két nap áldoztam a Kaland–Venus veszélyes oltárán. Bíztam, mert itt minden héten orvosi vizsgálat van, és bíztam az átkozott csalfa védlapokban, de ezek az átkozottak újra és mindig megcsalnak. Már vasárnap aggodalmimat bizonyos csípés‚ s sajgás öregbítette" - jegyezte fel a "kórelőzményt" és a tüneteket naplójába.

A Wesselényi által panaszolt kórság - valamiféle nemi úton terjedő fertőzés - egyre megszokottabb dolognak számított a Balaton akkori egyetlen fürdőjében, ahol a gyógyvizet használó betegek mellett gyorsan gyarapodott azoknak a száma is, akik szórakozás céljából keresték fel a nyaralóhelyet. Petneki Áron szerint a reformkori Füreden „virágzott a titkos és kevésbé titkos prostitúció, amelynek folyományaként a gyógyulást keresők nemegyszer betegebben távoztak, mint ahogy érkeztek”. Nem meglepő tehát, ha a féktelen szexuális étvágyáról is ismeretes báró szembesülni kényszerült "Venus-kalandja" következményeivel. (Wesselényi Miklós magánéletének egy szeletéről bővebben olvashat a blogon itt.)

A diszkréten kezelt - és elsősorban a kalandvágyó egyedülálló férfiakat érintő - nemi bajoknál sokkal drámaibb és fenyegetőbb volt a válogatás nélkül mindenkire veszélyes kolera, amely többször is felütötte a fejét Füreden a 19. században.

kisfaludy-balatonfured_latkep-libay_lajos-reguly_konyvtar-archivum_1_fit_1000x10000.jpgA Balaton első gőzhajója, a Kisfaludy Balatonfüred előtt. Libay Lajos képe

1831: Deák Ferenc mint kolerabizottsági tag

A nagy országos járványok közül kisebb vagy nagyobb mértékben több is érintette a fürdőt. 1831-ben, amikor a 19. század első, egyben egyik legnagyobb kolerajárványa sújtotta az országot, Balatonfüred szerencsés módon inkább csak közvetetten volt érintett. (A kolerajárványokról általános összefoglalást itt és itt olvashat a blogon.)

Július 3-án örömünnepre készült a fürdő. Aznap nyílt meg ugyanis Deák Ferenc és méltatlanul feledésbe merült bátyja, Deák Antal jelenlétében a Dunántúl első kőszínháza, amely Kisfaludy Sándor kezdeményezése nyomán épült fel. Ám bő egy héttel később, 1831. július 11-én Deák Ferenc ugyanitt már Zala vármegyének a kolerajárvány megakadályozásáról tanácskozó rendkívüli megyegyűlésének jegyzőkönyvét vezette hivatalból mint helyettes jegyző. (A Balaton északi partja egészen Alsóörsig Zala vármegyéhez tartozott 1950-ig.) 

Hogy miért Füreden került erre sor? Azért, mert a megye tisztikarának többsége nyáridőben eleve ott tartózkodott.  (A nyaralás szokásának kezdeteiről itt olvashat a blogon.) Deák 1831-ben nem csupán a jegyzőkönyvet vezette, hanem bekerült az ekkor felállított vármegyei kolerabizottságba, amelynek élén az első alispán állt.

A járványt a bizottság munkája se megelőzni, se megfékezni nem tudta. A kolera augusztus közepétől december végéig pusztított a megye keleti részében - így a Balaton-felvidéken is - dacára annak, hogy korábban elrendelték a megyébe vezető utak lezárását.  Zala viszonylag szerencsésen úszta meg a súlyos katasztrófát: Deák szerint a kolera a vármegyében „még eddig oly dühös nem volt, mint más vidékeken”. Sajátos machiavellizmust villantott fel az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc majdani energikus kormánybiztosának és mártírjának, Csány Lászlónak a javaslata. Szerinte a kolera megzabolázása érdekében a nemesi felkelést kellene meghirdetni: „Legyen csak meg az inszurrekció, majd lesz más is belőle!” (A forrófejű, és az aktuális politikai hangulattól eléggé idegen kijelentés talán az éppen zajló lengyel felkelés hatása alatt hangzott el.) 

A kolera fenyegetése csak augusztus közepén érte el a fürdőt - a főidény az Anna-bállal július végén véget ért  ekkoriban -, mégis éreztette negatív hatását. Pálos L. Ferenc irodalomtörténész szerint  "lassú, de biztos léptekkel elindult Pestről nyugat felé a kolera. A vendégek ijedt madarakként rebbennek szét. A színészeken kívül alig egy páran maradnak. Ezek is reggeltől estig egy csoportban vannak. A félelem eggyé kovácsolta őket”.

Az említett színészek a Komlóssy Ferenc igazgatása alatt működő színtársulat tagjai voltak, köztük a korszak sztárjaival, idősebb Lendvay Mártonnal és feleségével, Lendvayné Hivatal Anikóval. A társulat 1831. augusztus 10-től október 23-ig Balatonfüreden vesztegzár alatt ragadt, bevétel nélkül tengődve. Innen a zárlat feloldása után Székesfehérvárra távoztak, de hiába tartottak gyors egymásutánban hat előadást, a nyomott közhangulatban jószerivel senki sem volt a nézőtéren.  

Sajátos kultúrtörténeti adalékként említhető még, hogy egy évvel később, 1832 júliusában a jeles zenész, Ruzitska Ignác Cholera Verbung címmel írt egy darabot. Balatonfüredi emléktáblája, amelyen Pálóczi Horváth Ádámmal, Csermák Antallal és Bihari Jánossal „osztozik”, büszkén hirdeti pátosszal átszőtt veretes soraival: „Balatonfüred volt kiröpítő fészke annak a magyar verbunkos zenének, amellyel a bilincsbe vert nemzeti érzés a reformkor kezdetén kibontotta szárnyát”. 

fu_redi-szi_nha_z.jpgA fürdői társasági élet két központja a 19. században: a színház és a Nagyvendéglő

1849: kolera szabadságharc idején

1849-ben a kolera az 1831-esnél komolyabban éreztette hatását a fürdőn. Az ismert történelmi események közepette ez amúgy sem lehetett szokványos idény, ennek megfelelően számos érdekesség tapad hozzá. Kezdve azzal, hogy meglepő módon az 1840-es években soha nem fordultak meg annyian Füreden, mint éppen a forradalom és szabadságharc esztendeiben: 1848-ban 2270-en, 1849-ben 2560-an időztek a fürdőn. A magas létszám egyik magyarázata, hogy a bizonytalan viszonyok közepette a fürdőhelyet sokan biztonságosabbnak vélték és ott igyekeztek átvészelni a vészterhes időket. A sok vendég által keltett speciális keresletről árulkodik az a hír az 1849-es szezonból, miszerint túl sok a prostituált a fürdőhelyen. Balatonfüred polgári biztosa utasítást is kapott, hogy őket „ha kell karhatalommal, de telepítse ki Balatonfüredről Arácsra, mert az általában férjükkel érkező hölgyek nem hajlandóak a fürdőhelyre jönni”.

Mátray Gábor, a jeles zenetudós naplójának egy részlete bepillantást enged 1849 nyarának füredi hangulatába: „Bizonyos Metzger báró Budán beszélé, hogy a legközelebbi hetekben Füreden volt és a fürdőt használta. Múlt napokban azonban Besze János országgyűlési követ parancsára öregnek, ifjúnak, sőt a fürdővendégeknek is el kellett menni a népfelkeléshez, de az említett báró, ki szintén kényszerítve volt résztvenni, Fehérvár előtt megszökött tőlük.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy a megalkuvást nem ismerő, rendkívül energikus somogyi kormánybiztos, Noszlopy Gáspár augusztus 9-én megérkezett embereivel Füredre, látnivaló, hogy nem éppen a biedermeier kedélyesség jegyében telt ez a nyár.

08172838505.jpgBalatonfüred látképe a fürdőházhoz vezető híddal a 19. század közepén  

A politikai és hadi eseményekkel járó izgalmakat tovább fokozta a kolera felbukkanása. (Az 1848–49-es járványról a blogon Fazekas Csaba posztjában olvashat bővebben.) Tóth-Bence Tamás kutatásai nyomán pontos képet alkothatunk a járvány helyi méreteiről. Balatonfüreden és a fürdővendégeket szintén fogadó Arácson 1849. június 2. és október 11. között a református anyakönyvekbe 175 halálesetet jegyeztek be,  és ebből a halálozás okaként 146 alkalommal a kolerát tüntették fel. A paloznaki katolikus anyakönyvben pedig 1849. augusztus 22. és október 11. között a 62 füredi és arácsi halálesetből 25-nél szintén a kolerát jelölték meg okként. (Fényes Elek szerint Fürednek a század közepén kb. 1100, Arácsnak 400, túlnyomórészt református lakosa volt; a katolikus kisebbség a paloznaki anyaegyházhoz tartozott.)

1849.jpgA balatonfüredi református halotti anyakönyv egy lapja 1849-ből.
(Tóth-Bencze Tamás: Járványok Balatonfüreden a XIX. században. Füredi História, 2017/3.)

A számok mögött persze egyéni tragédiák rejtőztek. A járási orvos, Miskoltzi Pál például 1849. szeptember 7-én  elvesztette hatéves fiát, Józsefet, majd két héttel később feleségét, a 39 éves Pető Máriát is. Tragikus veszteség érte a füredi lelkészt, Somody Dánielt is. A jeles egyházfinak számos teendője volt e mozgalmas nyáron, hiszen a veszprémi református egyházmegye úgy döntött, hogy levéltárát Balatonfüredre költözteti, aminek jegyében „Nagytiszteletű Simony Imre és Tisztelt Somody Dániel urak” kapták a feladatot, hogy az iratokat Köveskálról Füredre épségben eljuttassák. A lelkész feladatának eleget is tett, de közben a kolera következtében elveszítette egyetlen leányát, az alig 18 éves Esztert, aki 1849. augusztus 29-én hunyt el. Sírkövén töredékesen máig olvasható a felirat: „Itt enyészett el Ns SOMODI DÁNIEL Balaton ... Reformata lelkésznek minden Atya öröme edgyetlen edgy kedves leányának nemes SOMODI ESZTER Kisasszonynak hamvairól ki élt 17 éveket meghalt 1849 dik év augusztus 29 dikén PORAI”.

somody_eszter.jpgSomody Eszter "papkisasszony" sírköve a balatonfüredi temetőben.
(Tóth-Bencze Tamás: Járványok Balatonfüreden a XIX. században. Füredi História, 2017/3.)

1855: a bencés rendet sem kímélte a ragály

Az 1855-ös járvány szintén súlyosan érintette Füredet, annak ellenére, hogy a járvány hírére igyekeztek mindenkit ellenőrizni. A paloznaki római katolikus halotti anyakönyvben augusztus elejétől november végéig a füredi és arácsi elhunytak esetében 38-ból 25 alkalommal a kolera szerepel halálokként. A füredi reformátusoknál egyetlen személyt, egy 65 éves juhászt jegyeztek fel a járvány áldozatéként szeptember elején, míg Arácson augusztus 4. és szeptember 21. között 16 elhunyt közül 15-en haltak meg kolerában.

1855-ben tehát jórészt nem az idényben tetőzött a fertőzés, mégis komoly veszteségeket okozott emberéletben. A Religio című lap szeptember 25-én egyszerre adott hírt az önáltató optimizmusról és a szomorú tényekről: „Nemrég egyvalaki tudományos elkészültséggel törekedett bebizonyítani, miszerint Balaton gyönyörű vidékeit, nevezetesen a hírneves gyógyerejű szép Füredet a cholera nem fogja bánthatni; ’s íme, a cikk alig hagyta oda a sajtót, és a cholera épen Füreden borzasztóbban kezde dúlni, mint másutt.”

Sörös Pongrác, a tihanyi apátság történetének megírója, így foglalta össze a kolera hatását: "A füredi savanyúvíz-telepen már júniusban annyi fürdővendég volt, hogy jó néhányat már nem tudtak fogadni. Ezért az uradalomnak igen ragyogó üzleti haszonra lehetett volna reménye, ha az elhatalmasodó kolera, amit a szomszédos vármegyékből hoztak be Füredre, augusztus közepén szét nem szórta volna a megrémült vendégeket, mint a széltől kergetett faleveleket, s így a savanyúvíz-telepi fürdő használatát meg nem szakította volna, s a remélt bevételek nagyrészt áldozatul nem estek volna.” (A füredi fürdő földesura a tihanyi bencés apátság volt.)

004kato2.JPGBalatonfüredi fürdőlista részlete 1855-ből. (MNL Vas Megyei Levéltára)

Orzoveszky Károly füredi fürdőorvos (az 1849. július 2-i komáromi csata után honvédorvosként ő látta el Görgei Artúr fejsebét) 1856. április 29-én tette közzé a Pesti Hírlapban hivatalos orvosi jelentését „az 1855-ik évi Balaton-füredi fürdőszakról”, ám abban csak általánosságban érintette a kolerát: „ha megfontoljuk az epekórnak (cholera) majd az egész birodalomban dühöngő elterjedését, mind ez tetemes hatást gyakorolt a fürdői életre”. Az óvatos fogalmazás mögött nyilván marketingszempont állt: a fürdő orvosa aligha a járvány pusztításának részletes elbeszélésével akarta Füredre csábítani a közelgő új idényben a vendégeket.

Pedig lett volna miről írnia. Az első kolerás áldozat, Mócsy Jánosné augusztus 11-én hunyt el, augusztus 18-án pedig Kováts Imre, aki Kaposvárról érkezett a fürdőre: „a mindenki előtt köztiszteletben volt és nagyrabecsült megyei törvényszéki tanácsos Kováts Imre úr, Balaton-Füreden múlt héten ezen járvány áldozata lett”. Sörös Pongrác viszont tudni vélte, hogy épp Kováts volt, aki a fürdőre hozta a ragályt: „Kovács kaposvári törvényszéki ülnök, ki betegen érkezett s rögtön meghalt, bevitte Füredre a kolerát.

Több mint három évtizeddel később, a Veszprémi Független Hírlap 1888. július 21-i számában egy Cassius álnevű szerző mesélt regényes történeteket az 1855-ös járvány idejéből. Elbeszélése szerint például a fürdőigazgatóság oly módon igyekezett elkerülni a pánikot, hogy a kolerában meghaltakat szabályosan kicsempészték a fürdőről: „aki nappal meghalt, éjjel kivitték Arácsra,  oly csendesen, hogy még kocsija se döccent; senki sem halt meg még sem, csak azt láttuk, hogy minden nap kevesebben vagyunk”.

Talán ezzel is összefüggött, hogy Orzovenszkyt, aki 1853-tól 1876-ban bekövetkezett haláláig működött fürdőorvosként, 1855 végén eljárás alá vonták. Egyebek mellett azzal vádolták, hogy a kolerajárvány idején mulasztásokat követett el. Ugyanakkor számosan igazolták, hogy az orvos a betegeket éjjel és nappal is rendszeresen látogatta, a zsidó fürdővendégek egy részének segítségével azokat lelkiismeretesesen gondozta, és többen is neki köszönhetik felépülésüket.

h-1859-1.jpgOrzovenszky Károly (1815-1876) Balatonfüred fürdőorvosa volt 1853-1876-ig.

Súlyos csapás érte a járvány következtében a fürdőt tulajdonló bencés rendet is. A Budapesti Hírlap 1855. szeptember 12-én adta hírül, hogy a „Pannonhegyi sz. Benedek rendjét közelebbi napok alatt, aug. 31-től sept. 3-áig érzékeny veszteség érte, négy tagja esvén a cholerának áldozatul, úgymint: Horvát Theodorik, tihanyi könyvtárnok, ki már több év óla roncsolt egészsége miatt erősb munkát kivánó hivatalt nem viselhetett, életének 56 ik évében; Farkas Irén, a tihanyi convent perjele, egyik legkedveltebb tagja a rendnek, élete 57-ik; Vidák Euseb sopronyi tanár, hazánk első rendű numismaticusa, élete 50-ik, ’s végre a köztiszteletű historiens Maár Bonifácz, egy ritka jellemű, s érdemű férfiú élete 68-ik évében. Mind Balaton-Füreden kapatott meg a járványtól; s Vidákon kívül, ki hasztalan menekült Pannonhegyre, a többi mind ott vált meg a mulandó élettől. Isten adjon nekik örök nyugalmat”.

Horváth Theodorik (Imre), aki gyógyulni érkezett Füredre, augusztus 31-én halt meg. Farkas Irén (István) nyaranta lelkipásztori teendőket látott el Füreden, ő szeptember 1-jén hunyt el. Maár Bonifác (János) szeptember 2-án fejezte be életét, míg Vidák Özséb, aki szintén fürdőzni ment Füredre, szeptember 3-án távozott az élők sorából. Vidák kivételével a tihanyi temetőben nyugszanak.

A későbbi kolerajárványok már kevésbé érintették Füredet. Az országosan az 1831-eshez mérhető 1872-73-as ragály például alig hagyott nyomot a fürdőhelyen: a református anyakönyvben 1873 októberében egyetlen kolerás haláleset fordult elő, egy 17 éves fiú halt bele a járványba. Orzovenszky Károly viszont ugyanekkor  megjelentetett fürdőleírásában (Balaton-füred. Helyi viszonyok és gyógyhatása rövid vázlatban) a kolera túlélőinek "rehabilitációjához" is lelkesen ajánlotta Füredet: „Ide tartoznak, mint önálló mint önálló betegségek – sápkór és hagymáz, cholera és vérhas utján beállni szokott kimerülések.”

004kato3.JPGHölgytársaság Balatonfüreden 1863-ból. A Chernel-Miske család iratai között fennmaradt fotót az MNL Vas Megyei Levéltára őrzi

 

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről! 

"Maradjon egy hónapra elkülönítve" - Karanténok és pestisjárványok a középkorban

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Vadas András, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója a járványos betegségek terjedése ellen évszázadok óta használt - sokáig egyetlen hatásos - eszköz, a karantén intézményének keletkezéstörténetét beszéli el.  

Az utóbbi hetekben a világ több mint száz országában hoztak rendeleteket, amelyek az emberek mozgását igyekeznek korlátozni. Vakcina híján a koronavírussal szembeni védekezés szinte egyedüli lehetősége a járvány terjedésének lelassítása. Egyes emberek – pl. az idősek – mozgását azért szükséges korlátozni, hogy ők ne fertőződhessenek meg, míg másokat azért nem engednek közösségi terekbe, hogy a bennük lappangó, vagy már tüneteket mutató betegséget ne adhassák tovább. A szó eredeti értelmében utóbbi esetben beszélünk karanténról.

A karantén mint a járványos betegségek elleni védekezés eszköze hosszú múltra tekint vissza. Bár már az ókorban is találkozunk hasonlóval, a késő középkortól terjedt el szélesebb körű alkalmazása. Magának a szónak az eredete is a középkorba vezet vissza minket. A következőkben a karanténok kialakulásáról, valamint a nagy pestisjárványnak az intézményre gyakorolt hatásáról lesz szó.

Az egyik legkorábbi ismert utalás karantén-jellegű intézkedésre az Ószövetségben maradt fenn. Lepra gyanúja esetén többszöri, időben elnyújtott vizsgálatnak kellett alávetni az érintett személyt, és a vizsgálatok között az illetőt vesztegzár alatt kellett tartani. A karantén alkalmazása a lepra esetében tehát az ókori Közel-Keleten már biztosan kimutatható, majd a rómaiak is használták azt, szintén lepra gyanúja vagy a már kialakult betegség esetében. Más fertőző betegségek esetén ugyanakkor az ókorban és a kora középkorban nem tudunk fizikai elkülönítésről – egészen a nagy pestisjárványig.

martyrium_des_hl_sebastian.jpgSzent Erzsébet és a leprás betegek Hans Holbein Szent Sebestyén mártíromsága című munkájának részletén (1516 körül). A leprások ápolása Erzsébet legendája nyomán a késő középkorban a kegyes tevékenységek egyik legtipikusabb formájává vált

A pestis a középkor világjárványa

A történelem két legismertebb pandémiája alighanem a 14. századi pestisjárvány, illetve az I. világháború végén pusztító spanyolnátha. Mindkettő alapvetően befolyásolta az adott korszak politikai, gazdasági és demográfiai viszonyait. A pestis európai megjelenését gyakran a késő középkorhoz kapcsolják, pedig már a 6. században komoly járvány pusztított a Bizánci Birodalomban és a Földközi-tenger számos térségében. Ekkor még nem alkalmazták szélesebb körben a karantén intézményét, és az 1340-es években Európa demográfiai térképét alapvetően újrarajzoló nagy pestisjárvány során sem volt ez magától értetődő.

A pestisért felelős baktérium „őshazája” Belső-Ázsia, ahonnan bizonyos időnként – gyaníthatóan főképp klimatikus és ökológiai változások következményeként – a mai napig kitör és elterjed. Ma már nem különösebben ijesztőek ezek a kitörések, hiszen 1896 óta rendelkezünk vakcinával a kórokozóval szemben és csak ritkán jelentkeznek nagyobb megbetegedési hullámok. Ettől függetlenül egy-egy pestises halálesetet az utóbbi években is igazoltak orvosok.

A 14. század közepén, az Európát és Ázsiát összekötő Selyemút mentén terjedő, majd a Fekete-tengeren át Európába jutott betegség ellen szinte teljesen védtelen volt a népesség. Bár erősen megoszlanak a vélemények a halálozás mértékéről, bizonyos városok esetében a kutatás nemegyszer 50 százalékos, sőt afeletti halálozást mutatott ki. A járvány által leginkább sújtott területek között találjuk Észak-Itáliát, de a Francia Királyság és Anglia is jelentős népességet veszített a járvány következtében. Egyébként nemcsak Európát érte el a járvány: egy évtizeddel korábban a mongol uralom alatt álló Kínában is hatalmas – feltehetőleg még az európainál is nagyobb – pusztítást végzett.

A késő középkori, a korábbi időszakhoz képest igen élénk kereskedelmi kapcsolatok révén gyakorlatilag megállíthatatlanul terjedt a betegség Európában. A hajókon tucatszám utaztak patkányok is, akikben a betegséget terjesztő bolhák bújtak meg. Az utazók a szárazföldi utak mentén is rendre találkozhattak patkányokkal vagy más dús szőrzetű állatokkal, amelyek a kontinens belső területei felé közvetítették a betegséget. A fennmaradt források – krónikák, rendeletek, városi tanácsülési jegyzőkönyvek, temetési dokumentumok – alapján pontosan nyomon lehet követni, miként terjedt el a betegség. Előbb Szicíliában jelent meg a pestis, majd a hajózási útvonalak mentén Észak-Itáliában, a dél-francia partok mentén, s onnan gyorsan terjedt tovább észak felé. Hasonló tapasztalatok híján a járvánnyal szemben kevés hatékony védekezést ismertek a korban. A modern kori karanténok előfutáraként szokás tekinteni azokra az intézkedésekre, amelyek az itáliai városokban – így Firenzében, Milánóban és főképpen Velencében – kísérték a nagy pestisjárványt.

selyemu_t.jpgA Selyemút mentén közlekedő kereskedőkaraván Abraham Cresque 1375-ös ún. Katalán Atlaszának részletén. Lehetséges, hogy a képen is látható tevék szőrében is megbújhattak a pestis baktériumot terjesztő bolhák

Védekezés a "nagy halál" idején

A nagy pestisjárvány 1347 végi itáliai megérkezését több történész a középkori higiéniai viszonyok fordulópontjának tekinti, mivel az egyes városok sorra hoztak különböző köztisztasági jellegű intézkedéseket a járvány megfékezésére. (A kor köztisztasági viszonyairól a blogon  bővebben itt olvashat.) E rendelkezések azonban többnyire már korábban is kiadott általános higiénés szabályokat ismételtek meg. Elsősorban arra törekedtek, hogy a levegő tisztaságát megtartsák a városokban, hiszen a betegségek terjedését a modern korig rendre összekapcsolták a különböző szagokkal. Amikor Firenzében – és más itáliai városokban – egészségügyi bizottságot alakítottak, az a „megromlott” és veszélyes levegő a távoltartását tekintette fő feladatának. (A miazmaelméletről a kolerajárványok kapcsán itt olvashat a blogon.) Azt nem tiltották meg, hogy a betegségek által érintett településekről érkezők belépjenek Firenzébe, mindössze az egyértelműen beteg személyeket nem engedték be, hogy megakadályozzák a levegő megromlását, megfertőződését. Karanténnal, azaz a betegségtől sújtott területekről érkezettek kitiltásával, vagy bizonyos időre való elkülönítésével nem találkozunk a toszkán város esetében.

the_plague_of_florence_in_1348_as_described_in_boccaccio_s_wellcome_l0004057.jpg"A pestis Firenzében, ahogy Boccaccio leírta" - és ahogy egy 19. századi művész, Luigi Sabatelli elképzelte. 

A karanténok önkéntes formája ugyanakkor megjelent már a nagy pestisjárvány idején. Egy közismert forrás rámutat, hogy Firenze polgárai legalább részben tisztában voltak azzal, miként lehet védekezni a pestissel – a kor meggyőződése szerint a szennyezett levegőben terjedő betegséggel – szemben. Giovanni Boccaccio Dekameronjának elején részletesen beszámol a városban pusztító pestisről, és a különböző emberi reakciókról. Voltak akik úgy érezték, több esélyük van a városoktól elvonultan túlélni a járványt:

„Mások szívtelenebbül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat.”

Velencében is csak ezt az indirekt formáját ismerték a karanténnak a nagy pestisjárvány idején. Itt a pestises betegek ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a romlott, sózott disznóhús, azaz azért kellett eltávolítani őket a városból, mert a feltételezés szerint a levegő romlottá válhatott miattuk. Kisebb itáliai városokban azonban találkozunk azzal, hogy teljes tiltást vezettek be bizonyos területekről érkezett személyek és áruk esetében. Valójában azonban itt sem a személyek mozgásában látták a kockázatot, hanem az elöljárók a különböző „szennyezett anyagokat” próbálták távol tartani városuk lakóitól.

paul_fu_rst_der_doctor_schnabel_von_rom_coloured_version.pngPestisdoktor ábrázolása a kora újkorból. Mivel a pestis terjedését a megromlott levegő belélegzéséhez kapcsolták, a csőr alsó részére "filterként" gyógyfüvekből készült készítményt helyeztek.

Fertőző betegségek és a karantén intézménye

A régtől ismert lepra fontos tanulsággal szolgált a középkori városok vezetői számára. A késő középkorra ugyanis számos leprozórium – leprások gyógyítására alapított, a településektől szigorúan elkülönített kórház – működött az európai városok környezetében. Az elkülönítés hatékonyan megakadályozta a betegség tömegessé válását. Ugyanakkor azért a kór elég gyakori lehetett, hiszen egy egyházi rend, a Szent Lázár Lovagrend kifejezetten az ő gyógyításukra szakosodott. A betegség mindennaposságát jelzi az is, hogy a leprások ápolását a kegyes cselekedetek egyik típusaként emlegették. Szent Gellért, Margit vagy épp Erzsébet szentéletrajzában is találunk csodákat, amelyek a leprások ápolásához kötődnek. A leprával kapcsolatos, a késő középkorra összegyűlt tapasztalat nagyban segítette, hogy a pestis esetében is számoljanak a betegség fertőző voltával, illetve legyen valamilyen elképzelés az átadás formáiról.

A kolerához hasonlóan a pestis esetében sem egyszeri sokkról volt szó, amely a 14. század közepén jelentkezett, hanem egy évszázadokon keresztül rendszeresen visszatérő betegségről. Az említett 6. századi első pandémiát követően évszázadokra eltűnt a betegség Európából, ám annak 1340-es évekbeli újbóli megjelenését követően az 1840-es évekig – területileg eltérő intenzitással és gyakorisággal – visszatérően jelentkeztek pestisjárványok. (Az utolsó nagyobb magyarországi pestisről itt olvashat a blogon.)

wien_graben_pestsa_ule_ostseite.jpgA bécsi Grabenen álló Pestisoszlopot (Szentháromság-szobor) az 1679-es járvány emlékére emeltette I. Lipót császár. Mintájára számos egyszerűbb emlékmű készült birodalom-szerte, így Magyarországon is.

Az 1350-es évek elejére az első nagy középkori pestisjárvány végigsöpört Európán. Bár bizonyos területekről – így a Magyar Királyságról is – csak kevés információ árulnak el a források, úgy tűnik, a kontinens és a Brit-szigetek komoly demográfiai krízist élt át. A Földközi-tenger vidékén utána is csak néhány év jutott a fellélegzésre, mert majdhogynem évtizedenként jelentkeztek kisebb kiterjedésű, de egy-egy városban jelentékeny halálozással járó pestisjárványok. Ezek arra sarkallták a városok hatóságait, hogy újabb és újabb óvintézkedéseket tegyenek. Amellett, hogy igyekeztek az orvosokat maradásra bírni a járványok idején, két fontosabb irányt lehet elkülöníteni a pestisjárvány kezelésében. Egyrészt általános higiénés szabályokat hoztak, másrészt, a betegek, illetve a potenciális fertőzöttek elkülönítésének különböző formáit alakították ki.

Milánó élen járt a pestissel szembeni védekezésben. Nem tudjuk, miért, de úgy tűnik, hogy már a nagy pestist is viszonylag jól átvészelte a város, ahol az 1360-as évektől igen szigorú szabályokat hoztak a lakosság védelmére. Az 1370-es években kitört járvány idején befalazták azon épületeket, amelyekben betegek és családjaik voltak. Ez a szigorú megoldás a házi karantén egyik korai formájának tekinthető.

doutielt3.jpgPestises betegek temetése Tournai városában. Gilles de Muisit értekezéséhez készült kódex illumináció. Pestis idején a tömeges halálozás miatt időnként a városokban tömegsírokba kellett temetni az elhunytakat.

Raguza példája 

Néhány évvel később  jelent meg az első, a mai értelemben vett karanténrendelet Európában. Szemben a legtöbb hasonló újítással, ez nem Itáliából, hanem a velenceiek érdekszférájával érintkező Dalmáciából származik. (A tengerparti tartományt ekkoriban Nagy Lajos magyar király birtokolta.) Raguza, azaz a mai Dubrovnik városának tanácsa az újabb pestisveszély hírére így határozott:

1377. július 27-én, a Nagytanács, a szokásoknak megfelelően összegyűlt, 47 tag volt jelen. 44 tanácsnok szavazott a javasolt szabályozás bevezetése mellett, miszerint, senki, aki pestis által fertőzött területről érkezik, nem léphet Raguza és környékének területére, anélkül, hogy nem töltött el egy hónapot Szent Márk szigetén vagy a Régi Városban, hogy megtisztuljon. Ezen kívül, 44 tanácsnok határozott úgy, hogy egy hónapos elkülönítés terhe alatt, senki Raguza városából és annak környékéről nem látogathatja meg azokat, akik pestis által sújtott területről érkeznek és akik Szent Márk szigetén vagy s Régi  városban vesztegelnek. Bárki, aki az erre kinevezett hivatalnokok engedélye nélkül ételt vagy egyéb terméket visz az elkülönítetteknek, maga is ott kell, hogy maradjon egy hónapra elkülönítve.

Az említett Régi Város (vagy Régi Raguza), azaz a mai Cavtat Dubrovniktól néhány kilométerre délre fekszik egy keskeny félsziget csúcsán, könnyen ellenőrizhetően, és kellő távolságra, hogy a városlakók biztonságban érezhessék magukat a pestises „romlott” levegőtől. Dubrovnik főleg a tengeren keresztül kereskedett, ezért az említett Cavtat és Szent Márk (mai nevén Mrkan) szigete is elsősorban a hajók legénységnek elkülönítésére szolgált. Az elkülönítés a gyakorlatban magukon a hajókon valósult meg: a kijelölt két hely partjainál lehorgonyozva várták, hogy behajózhassanak a dubrovniki kikötőbe.

A dalmáciai város tanácsa a 14. század végén már a modernkori gyakorlathoz nagyon hasonló rendelkezéseket hozott. Ez az első olyan ismert szabályozás, amely ténylegesen számolt azzal az eshetőséggel, ami ma is jelentősen megnehezíti mindenféle fertőző betegséggel szembeni védekezést: hogy olyanok is hordozhatják a betegséget, akik semmilyen látható tünetet nem mutatnak. A pestisfertőzés lappangási ideje a valóságban néhány nap, legfeljebb egy hét, tehát meg sem közelíti az elrendelt egy hónapot, ám ezt csak évszázadokkal később derítette ki az orvostudománya. Az intézkedés meghozatalában alighanem kulcsjelentősége volt, hogy az 1348. évi első járvány és az 1370-es évek között a betegség több hullámban sújtotta a várost, azaz emléke élő volt a közösség tudatában.

map_of_the_bay_of_kotor_with_dubrovnik_ragusa_herceg_novi_and_the_city_of_kotor_camocio_giovanni_francesco_1574.jpgDubrovnik (Raguza) és Cavtat (Régi Raguza) városa Camocio Giovanni Francesco 1574-ből származó térképén

Változatok karanténra

A dubrovniki szabályozás nem maradt ismeretlen más területeken sem. A város falaitól néhány kilométerre hetekig veszteglő hajókról szóló hírek alighanem néhány éven belül elterjedtek a Mediterráneumban, és idővel másutt is alkalmazni kezdték a gyakorlatot. A 15. század elején több itáliai városállam vezetett be nagyon hasonló szabályokat, bár a karantén hossza városonként jelentősen eltért egymástól. Találunk példát tíz-, tizenegy és tizenöt napos karanténokra, miközben a dubrovniki egy hónapos karantén is létező gyakorlat maradt. Közben egyre részletesebb szabályozások születtek, és a mai kijárási tilalmak idején alkalmazott igazolásokhoz hasonló részleges vagy teljes felmentéseket is kiadtak egyes városok. Egyre differenciáltabbak lettek maguk a karanténok is: a különböző személyeket – kockázattól függően – más-más hosszúságú elkülönítésre kötelezték. A 16. századi Velencében például ha egy borbély érintkezett egy utólag pestisnek bizonyult személlyel, negyven napos karanténra kellett elvonulnia, ugyanakkor az üzlethelyiségét csak tizenöt napra kellett bezárni, és legényeit sem kötelezték hosszabb karanténra. A negyven napos elkülönítés volt a leghosszabb időtartam, amelyet alkalmaztak. Az olasz negyven, quaranta szóból származik maga a karantén kifejezés is.

Az európai városokban a koraújkorban sorra vezettek be az itáliaiakhoz hasonló rendelkezéseket a pestisjárványok idején, és ez jelentősen csökkentette a betegség terjedésének sebességét és intenzitását. Ugyan egyes városokra a 19. századig le-lecsapott a pestis, az 1340-es évek végén Európán végigsöprő járványhoz mérhető pusztítás többé nem ismétlődött meg. Bár a karantén intézményét nem mindenhol sikerült hatékonyan érvényesíteni, valójában a pestis kórokozójának 19. század végi izolálásáig és a vakcina kifejlesztéséig ennél hatékonyabb védekezést nem sikerült találni. Ahol érvényesítették a karantént, ott jelentősen lassult a betegség terjedése, ami hosszú távon a járvány megszűnéséhez vezetett.

3_1.jpgA dubrovniki Lazzaretto, amelyet a késő középkortól karanténként használtak. A törökveszély miatt a járványkórház egyre közelebb került a városhoz: az épület párszáz méterre van a dubrovniki kikötőtől

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!