Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Bíró László, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa posztjában a már régóta legyőzöttnek hitt  feketehimlő  utolsó európai fellángolását beszéli el: Jugoszlávia, 1972.

1972. február 21-én Ibrahim Hoti danjanei (albánul Dejnë) liszt- és gabonakereskedő, aki csak néhány nappal korábban érkezett haza mekkai zarándokútjáról, úgy döntött, hogy felkeresi a đakovicai (albánul Gjakovë) piacot. A piacon találkozott Latif Mumdžić Dobri Dub-i tanítóval, aki néhány nap múlva belázasodott, erős fájdalmak gyötörték, majd március 10-én a belgrádi sebészeti klinikán elhunyt. Ő volt az első áldozata az utolsó európai feketehimlő-járványnak. Ekkor azonban még senki sem gyanakodott arra, hogy valójában himlő okozta a halálát.

A đakovicai bazár egy régi felvételen

Fekete himlő, a ragyás gyilkos

A fekete himlő vagy egyszerűen himlő (latinul variola vagy variola vera) rendkívül veszélyes fertőző betegség, amelyet a poxvirus variolae vírus okoz. A poxvirus variolae a legnagyobb méretű vírusok közé tartozik, és a levegőben terjed. Lappangási ideje 12–14 nap, ezt követően először általános tünetek jelentkeznek: magas láz, rossz közérzet, fejfájás. Néhány, általában 2–4 nap elteltével a láz mérséklődik, de ekkor gombostűfejnyi foltok jelennek meg – kezdetben az arcon, majd az egész testen –, melyekből égő fájdalommal járó hólyagos kiütések alakulnak ki. Ez az állapot hosszú hetekig is eltarthat, majd a kiütések lassan, fokozatosan leszáradnak és megmaradnak a himlőhelyek. A megbetegedettek között a halálozási arány rendkívül magas, elérheti a 30 %-ot is. 

Kiütések egy koszovói beteg kezén

A fekete himlő minden valószínűség szerint Afrikából eredt, onnan került át a Távol-Keletre (első említése Kínában maradt fenn). Európába először az Ázsiában harcoló római légiók hozhatták be, a középkorban pedig a mórok és a keresztesek is hozzájárultak a vírus terjedéséhez. A középkorban és az újkorban számos himlőjárvány volt Európa-szerte. A nagy földrajzi felfedezések során a himlő eljutott az Újvilágba is. Áttörést hozott, hogy Edward Jenner, egy angliai orvos 1796-ban felfedezte: a tehénhimlő (hasonló, de emberben kevéssé patogén vírus) általi mesterséges fertőzés (vakcinázás) olyan védettséget vált ki, amely hatékony az emberi himlővel szemben is. A védőoltás jó módszernek bizonyult a himlőjárvány megelőzésére. Az oltás világméretű elterjedése pedig azt eredményezte, hogy a himlő az 1970-es évek végére eltűnt (1977. október 26-án regisztrálták az utolsó himlő okozta halálesetet Szomáliában).

Szerbiában a himlő elleni oltást 1839-ben vezette be Miloš fejedelem, kötelezővé 1881-ben vált. A rendelkezést hatályba léptették azokon a területeken – így Koszovóban – is, amelyek a Balkán-háborúk során, 1912–1913-ban kerültek Szerbiához. Az 1918-ban létrejött Jugoszláviában hasonlóképpen kötelező volt a himlő elleni védőoltás, aminek eredményeként jelentősen csökkent a himlővel fertőzöttek száma: az 1920-as évek közepétől már alig néhány eset fordult elő, az utolsó megbetegedést 1930-ban jegyezték fel.

Edward Jenner himlőoltás közben.

Végzetes zarándokút

1971-ben himlőjárvány tört ki Iránban, ezért az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azt javasolta, hogy a Közel-Keletre utazók mindenképpen oltassák be magukat himlő ellen is. Jugoszlávia is kötelezővé tette az oltást a keleti zarándokútra készülők számára. És itt tűnik fel a képben a már említett Ibrahim Hoti, aki jó muszlimként kötelességének érezte, hogy elzarándokoljon Mekkába. Hónapokig készült az útra, beszerezte a két fontos dokumentumot is: az útlevelét és az igazolást, hogy megkapta a kötelező oltásokat. Az igazolásért és az oltásokért Skopjéba kellett utaznia, és az igazolást meg is kapta, de hogy az oltás hatásos volt-e, az nem tisztázott. Nikola Bura Boncolás nélkül című kötetében a következőket írja:

1971. december 12-én a skopjei klinika kellemesen meleg folyosóján a várakozó Hoti összeismerkedett egy hatvanéves férfival, aki azt mondta neki, hogy az oltás után kiütések jelennek majd meg az arcán és a testén. Ezt elkerülendő, azt javasolta a riadt fiatalembernek, vegyen alkoholt és vattát a közeli patikában, és miután megkapta az oltást, amit karcolással végeznek, a mosdóban, ahol senki sem látja, mossa ki a sebet. (Az oltás során a vakcinát egy kétágú tűvel juttatták be: amikor a tűk a bőrrel érintkeztek, felszakították azt, és egy-egy kisebb adag védőoltás jutott a szervezetbe. Ennek hatására kisebb hólyag keletkezett a bőr felszínén.)

Hogy valóban így történt-e, vagy ez egy városi legenda, nem tudjuk, mindenesetre Ibrahim Hoti nemcsak Mekkában járt, hanem Irakban és Szíriában is felkeresett szent helyeket. Skopjéból indult 24 társával autóbusszal (noha a korabeli rendelkezések értelmében csak repülővel volt szabad a Közel-Keletre zarándokútra menni). 1972. február 15-én ért vissza Skopjéba, és másnap már megérkezett falujába. Hőemelkedése volt, és fáradnak is érezte magát, de mindezt a hosszú útnak tudta be. Levertsége  nem akadályozta meg abban, hogy elmenjen a đakovicai piacra.

A mekkai nagymecset

A járvány terjedése és a védekezés

A đakovicai találkozó után 11 nappal a fent említett tanító, Latif Mumdžić has- és hátfájást érzett, majd magas láz és erős fejfájás is jelentkezett nála. Orvoshoz ment: helyközi buszjárattal a körülbelül 25 kilométerre fekvő városba, Novi Pazarba utazott. Az orvos által először felírt gyógyszer nem használt, így Latif Mumdžić a következő nap egy másik orvosnál jelentkezett, aki penicillint adott neki. Úgy döntött, hogy addig, amíg meggyógyul, a városban marad Nedžib nevű bátyjánál. Állapota nem javult, viszont március 7-én a bőrén kiütések jelentek meg. Bátyjával együtt immár az egészségházba mentek, ahol úgy vélték, hogy allergiás a penicillinre, ezért beutalták a mintegy 150 kilométerre lévő čačaki kórház bőrgyógyászati osztályára. A kórházban egy többágyas kórterembe került. Állapota tovább romlott, nagy fájdalmai voltak, egyre több gennyes kiütése lett, ezért végül orvosa úgy döntött, hogy a belgrádi bőrgyógyászati klinikára szállítják. A klinikán ekkor éppen a negyedéves hallgatók vettek részt gyakorlaton, és az oktatást vezető professzor Latif Mumdžić kiütéseit mint a penicillinallergia súlyos esetét mutatta be az évfolyamnak. A beteget újabb kezeléseknek vetették alá, de sem a láza nem ment le, sem a fájdalmai nem enyhültek. Állapota romlott, ezért a sebészeti klinika intenzív részlegre vitték. A következő nap, március 10-én, éppen a 29. születésnapján nagy fájdalmak közepette meghalt. Muszlim szertartás szerint temették el Novi Pazarban, a szertartás során a hodzsa lemosta a holttestet. Himlőre még nem gyanakodott senki.

A tanító testvére, Nedžib Mumdžić is megbetegedett, de mivel haragudott a helyi orvosokra, akik nem tudták testvérét meggyógyítani, csak március 19-én fordult az üzemorvoshoz, aki - mivel korábban olvasta a Politika című napilapban, hogy Prizren (albánul Prizreni), Orahovac (albánul Rahoveci) és Đakovica környékén néhány himlő megbetegedést észleltek, már helyes diagnózist állított fel. A betegek között volt Ibrahim Hoti hatéves kislánya és egy házaspár a falujukból.

A pristinai kórház fertőzőosztályának és a koszovói tartományi egészségvédelmi hatóságnak az orvosai március 14-én állapították meg, hogy a megbetegedések okozója a himlővírus. Telefonon gyorsan értesítették a belgrádi egészségügyi hatóságot, amely még éjjel infektológusokat és orvosprofesszorokat küldött a belgrádi egyetemről, köztük olyanokat is, akik a WHO himlő elleni programja keretében korábban Indiában dolgoztak. „Még arra sem volt időnk, hogy az indulás előtt átöltözzünk” – nyilatkozta később Momir Kecmanović, a Koszovóba küldött egyik doktor. Másnap a prizreni és đakovicai betegektől vett minták alapján a belgrádi Torlak (vírustani és vakcina- és szérumgyártó intézet) megállapította a fekete himlőt okozó vírus megjelenését.

 A védőruhába („szkafanderekbe”) öltözött orvosok nagy ijedelmet keltettek a helyiekben

Ezt követően karantént rendeltek el minden olyan egészségügyi intézményben, ahol a fertőzöttek megfordultak. A koszovói tartományi kormány március 17-én egy operatív törzset állított fel a himlő elleni harc koordinálására. A stáb alá rendelték az egészségügyi, rendőri, katonai szerveket is. Szigorú intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy megakadályozzák a járvány terjedését Koszovóban. Karantén alá vették Danjane falut, valamint a belügyi munkatársak megkezdték annak felkutatását, hogy a fertőzöttek kikkel érintkeztek. Rendkívüli állapotot vezettek be Orahovac, Prizren, Đakovica környéki településeken, megtiltották a gyülekezést, még a piacok megtartását is, felfüggesztették a nyilvános eseményeket, valamint megkezdték a lakosság beoltását himlő elleni vakcinával. Elsőként az egészségügyi személyzetet, majd az érintett települések lakosait oltották be. A doktorok és segítőik éjt nappallá téve dolgoztak. Koszovó autonóm tartományt lezárták, senki sem léphetett be vagy ki oltás nélkül. Kecmanović az említett interjúban azt is hozzátette: „Bátorító az a tény, hogy a megbetegedettek két családból kerültek ki. (...) A járvány április végéig fog tartani.” 

A háromnyelvű hatósági felirat albánul, szerbül, törökül figyelmeztetett, hogy a házban fertőző beteg van, veszélyes a látogatás

A Nedžib Mumdžićtól vett minta is poxvirus variolae vírust mutatott, így március 22-én kihirdették, hogy járvány van. A 27-i adatok szerint 75 megbetegedést tartottak számon, Koszovóban 44-et, Belgrádban 23-at, és heten haltak meg. Karantént hoztak létre Belgrádban a bőrgyógyászati, a sebészeti és a fertőző betegségek klinikán (három hetet kellett ott tölteni a megfigyelésre kötelezetteknek), és még aznap megkezdték az egész lakosságot átoltását. Március 25-én a tömegtájékoztató eszközökben felszólították azokat a személyeket, akik március 8–22 között a fertőzések által érintett helyeken tartózkodtak, illetve a megfertőződöttekkel érintkeztek, jelentkezzenek a járványügyi hatóságoknál és vonuljanak karanténba. Az első nap 478-an vonultak karanténba, összesen pedig több mint kétezren. Számukra három helyen alakítottak ki karantént (egy motelban, egy hotelban és egy katonai kiképzőhelyen), több száz embert izoláltak, közöttük csak néhány megbetegedés fordult elő. Belgrádban is megkezdték az egészségügyi személyzet, majd ezt követően fokozatosan azok beoltását, akik munkájuk során sok emberrel találkoznak. A szövetségi kormány segítséget kért a külföldi országoktól, hogy küldjenek vakcinát. Az első szállítmány Hollandiából érkezett, majd több millió vakcina más államokból, az Egyesült Államok pedig olyan „oltópisztolyokat” küldött, amelyekkel óránként száz főt is be lehetett oltani (a járvány ideje alatt körülbelül 11 millió vakcina érkezett segélyként, és 10 milliót importáltak). Végül gyakorlatilag az ország teljes lakosságát beoltották.

Csaknem két hónapig tartott a küzdelem a vírussal. Az első gyógyultakat április elején engedték ki a kórházakból. Lassan az élet is visszatért a normális kerékvágásba, engedélyezték a labdarúgó-bajnokság folytatását április 8-án, majd a szövetségi stáb a következő héttől újra megengedte a nyilvános események megtartását. Az utolsó kigyógyult személy 1972. május 19-én hagyta el a kórházat. A jugoszláv szövetségi egészségvédelmi hatóság május 23-án jelentette be, hogy véget ért a feketehimlő-járvány. 184-en (más adatok szerint 175-en) fertőződtek meg, közülük negyvenen haltak meg (21,7%), a legtöbben Koszovóban (123 fertőzött, 26 elhunyt). A többi fertőződés azokban a városokban történt, ahol Latif Mumdžićot kezelték (Belgrád: 32 fertőzött, 7 halott, Čačak: 8 fertőzött, 1 halott, Novi Pazar: 5 halott, a fertőzöttek pontos száma nem ismert, valamint volt egy haláleset Montenegróban).

Tömött sorokban várták a belgrádiak, hogy beoltsák őket

A járvány kezelése és a tapasztalatok

A járvány terjedéséhez több tényező is hozzájárult. Minden bizonnyal Ibrahim Hoti nem vetette alá magát az egészségügyi előírásoknak. Mivel Jugoszláviában 42 éve nem fordult elő feketehimlő-megbetegedés, a Latif Mumdžić-csal először találkozó orvosok nem ismerték fel tünetei igazi okát. A protokollnak megfelelően magasabb szintű kórházba küldték, átutaztatva őt fél Szerbián. (Erre azért volt szükség többek között, mert a koszovói egészségügyi hálózat nem volt megfelelő színvonalú.) Mumdžić az egyes intézményekben több osztályon és szobában megfordult, sok személyt fertőzött meg, közöttük orvosokat és nővéreket is, akik közül nyolcan meghaltak. 

Az egész Jugoszláviát beoltották

A hatóságok az első helyes diagnózis után karantént alakítottak ki az érintett területeken, és elrendelték a lakosság beoltását himlő elleni vakcinával. Mivel nem tudhatták, merre terjed a járvány, egyre bővítették a beoltandók körét, végül a szövetségi kormány kiterjesztette az egész lakosságra: 18 millió embert, a népesség több mint 90%-át oltották be (az oltásoknak is voltak áldozatai). A költségeket a szövetségi kormány állta. Külföldre csak azok utazhattak, akik rendelkeztek a sárga lappal, amely azt bizonyította, hogy megkapták az oltást. Ennek meglétéhez a szomszédos országok is ragaszkodtak, amelyek a járvány kitörése után egy ideig beutazási tilalmat rendeltek el.

 Az oltási kötelezettség a legkisebbekre is kiterjedt

A járvány egyúttal rámutatott az oltás fontosságára. Noha úgy hitték, Jugoszláviában a kötelező oltásnak köszönhetően 80% fölött van az átoltottság, a valóságban ez másképpen volt. A 175 regisztrált fertőzöttből 66 főt korábban nem oltottak be (38,6%), az elhunytak közül pedig 23-an nem kaptak korábban oltást (65,6%). Míg a beoltottak között 8% volt a halálozási ráta, a be nem oltottak körében 35%.

Egy járvány idején nagy szerep hárul a tömegtájékoztatási eszközökre. A jugoszláv sajtó a korszakban a kommunista párt irányítása alatt állt, s csak olyan hír jelenhetett meg, amelyet a rendszer vezetői engedtek. A járványról egy ideig nem számoltak be, a Politika, az egyik legjelentősebb napilap csak március 18-án, a sokadik oldalon adott hírt arról, hogy Koszovóban fekete himlő gyanújával nyolcan kórházi megfigyelés alatt állnak. A televízió híradója is csak néhány mondatban tett említést – először március 21-én – arról, hogy Koszovó egyes körzeteiben feltűnt a fekete himlő, de pánikra nincs ok, mert nem terjed. A következő napokban is csak röviden utaltak arra, hogy intézkedéseket foganatosítottak a járvány leküzdésére. Bár a laboratóriumi eredményekről a hivatalos szervek már március 22-én tudtak, a Politika csak március 26-án értesítette olvasóit, hogy járvány tört ki, amikor a járványügyi és a szerbiai egészségvédelmi hatóság közös közleményét közreadta. Erre Ana Gligić, a Torlak egyik vezető munkatársa így emlékezett:

Már március 22-én, amikor megkaptam a laboratóriumi megerősítést, javasoltam, hogy azonnal hirdessük ki: itt a himlő, de azt mondták, jobb, ha kicsit várunk, míg a helyzet jobb lehet, mikor csak kisszámú embert érint a vírus. Erre azt mondtam: ebben nem hiszek.

A késlekedésnek nemcsak az volt az oka, hogy a korabeli sajtó nem szívesen számolt be gondokról, hanem az is, hogy közeledett a turisztikai szezon, a horvát és a montenegrói tengerpartra nagyszámú külföldi turistát vártak. Hasonlóképpen megfontolásra késztetett a koszovói albánkérdés is, mivel attól lehetett tartani, hogy az albánokat érzékenyen érinti, ha azt hallják-olvassák, hogy ők az okai a Jugoszláviában megjelent fertőzésnek, szerencsétlenségnek. A későbbiekben is sok ellentmondó hír jelent meg, nem lehetett pontosan követni a járvány alakulását, nem voltak rendszeresek a tájékoztatások a stáb üléseiről. A járvány után viszont annak leküzdését a fennálló rendszer hatalmas sikerének állították be, elhallgatva a hibákat. A sajtóban megjelent beszámolók szerint a vezetés bölcs döntései egy nagyobb tragédiát akadályoztak meg.

Összességében megállapítható, hogy a védekezés fegyelmezetten, szinte katonás rendben folyt (a hadsereg egészségügyi készleteit, felszerelését és személyzetét is igénybe vették). Donald Henderson, a WHO Jugoszláviába küldött szakértője megállapította, hogy himlőjárvány idején még nem látott olyan mértékű összefogást, mint amilyet Jugoszláviában tapasztalt, és a szövetségi parlament ülésén is kijelentette: „a jugoszláv egészségügyi szolgálat rendkívül rövid idő alatt felszámolt egy olyan járványt, amely nemcsak Jugoszláviára, hanem egész Európára hatalmas veszélyt jelentett”. 

 Az Esti Hírek március 31-én arról számolt be, hogy új esetek csak a gócpontokban fordulnak elő, és minden jugoszlávot beoltanak

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!