A természettől elszakadt városi ember a hóban egyre inkább csak az élet megszokott ritmusát megzavaró tényezőt látott. A hirtelen lehullott vastag takaró néhány évtizedenként megbénította a főváros életét.
A Belváros 1907 telén (Forrás: Fortepan)
"Fagyunk, havunk, jegünk volt, mind a három tünedezni kezd, miután a tél alakját bemutatta, most csak sarunk és pocsolyáink vannak, miután fagyunkat enyhébb idő váltá föl, havunkat permetező lanyhás eső emészté föl, úgy hogy most az egyszer Pest városa, a hó kihordást az úr Isten gondviselésére bízván tetemes költséget megkímélt" - búcsúztatott el egy átlagos telet a Nemzeti Újság 1844 Böjtelő (február) havában. Nem mindig lehetett azonban a gondviselésre hagyatkozni. Igazi teleken a fővárosban első számú feladattá és fő beszédtémává vált, válik - a hó eltakarítása.
A tél mint kihívás
Az 1940-et megelőző száz esztendőben Budapest évente átlagosan 25 napra öltözött fehérbe. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy a hó eltakarításáról gondoskodni kelljen, viszont rövid ahhoz, hogy erre a feladatra külön szervezetet tartson fenn a város. Ráadásul a kontinentális éghajlat szeszélyei folytán az átlag mögött nagy különbségek húzódtak meg. Volt esztendő, amikor közel három hónapig fehérek voltak a háztetők, s voltak teljesen hómentes telek. Igazi erőpróba elé azonban nem a hosszú tél, hanem a hirtelen esett nagy mennyiségű hó szokta állítani a polgárokat és a takarítókat. Ilyenkor - mint 1838, 1886, 1907, 1917, 1940 telén - egy-két vagy akár több napra is megbénulhatott a város élete.
A rendkívüli havazások idején a szó szoros értelmében megkerülhetetlen témává vált a hó, s természetesen az újságok is megörökítették a rendkívüli állapotokat. Az 1838-as nagy árvizet megelőző tél például hatalmas havat hozott. Január 15-én "Pesten oly irtóztató hózivatar volt reggeltől mintegy hatodfél óráig, mely a szűkebb utcákat félölnyinél [95 cm] magasabb hóval borítva, szánkóval vagy kocsikkal járhatatlanná tette. Kisebb udvarokban a hó, hogy a földszinti lakókat el ne borítsa, másfél ölnyire [2,85 méter] is felhányatik. A házak mellől, hogy a gyalogút járható legyen, a havat mindenütt el kell hányni" - tudósított a Rajzolatok. "Kedden reggel kezdék összehányni a temérdek havat, de hogy e súlyos munka több napig eltartand, gondolhatni" - fűzte hozzá a Hazai és Külföldi Tudósítások. A nagy hótömeg katasztrófát is okozott a Tabánban: a Gellérthegyről lezúdult lavina több házat súlyosan megrongált, sőt egyet teljesen romba döntött, egy tímárlegényt pedig csak holtan sikerült kiásni a hó alól.
A folyószabályozás előtt gyakran örvendeztette meg jégpályával a Duna a fővárosiakat.
Vasárnapi Ujság, 1864
Ki takarítsa el a havat?
Az utcák tisztán tartása - így a hó eltakarítása is - a 19. század elején elsősorban a háztulajdonosok feladata volt. A város növekedésével azonban egyre több olyan közterület alakult ki, amely már nem volt valamely magánházhoz köthető. Az utcák, terek takarítása lassanként elismerten közfeladattá vált. 1848 előtt ez a közrendért felelős városkapitány hatáskörébe tartozott, aki a városháza rabjaival végeztette az utcasöprést. A járdákat az ingatlantulajdonosok tartották tisztán, s ezt a kötelezettségüket a városegyesítés után is fenntartotta a főváros. A hó eltakarításáról 1830-ban született az első helyi rendelet, amelyben külön területeket jelölt ki a pesti tanács a szemét és a hó lerakására.
A városegyesítés után a tíz kerületi elöljáróság gondoskodott az utcák tisztaságáról, így a hó eltakarításáról is. A városvezetést gyakran vádolták részrehajlással, illetve kirakatpolitikával, nem is minden alap nélkül. Az 1886 eleji nagy havazás idején például a rendkívüli előirányzatból a köztisztasági bizottság a jómódúak által lakott IV. és V. kerületnek (a Belváros és a Lipótváros) adta az összeg felét, a többi 8 kerületnek pedig a másik felét. A jobb szervezettség mellett az egyenlőtlenségek kiküszöbölését is várták az 1895-ben létrejött Köztisztasági Hivataltól.
Vasárnapi Ujság, 1907
A hómunkások
A nagy teleken jutott a figyelemből azoknak is, akik ilyenkor kulcsszereplővé váltak: a hómunkásoknak. Az utcák takarítása télen is az utcaseprők feladata volt elsősorban (1924-ben 1200-an voltak). Szükség szerint azonban rendkívüli hómunkásokat is felvettek, akár három műszakba is. Számuk a hó mennyiségétől függött, s elérhette a 2650 főt is.
Három centiméter fölött megindultak a lóvontatású hóekék is a város négy pontjáról. (A két-három lóval vontatott gépezetek az 1880-as években terjedtek el Európa-szerte.) A hóekék az úttestet, a munkások azokat a járdákat takarították, amelyeket nem az ingatlantulajdonos volt köteles megtisztítani, valamint a kereszteződéseket, a gyalogos átkelőhelyeket és a villamosmegállókat. Ha ezzel végeztek, az úttestről szállították el a hóekék által félrekotort havat kétkerekű talicskáikon. A hó egy részét a parkokban és a szabad közterületeken gyűjtötték össze; a Dunához közel eső területekről a folyóba hordták, illetve a csatornákba ömlesztették. Ahonnan nagyobb távolságra kellett szállítani, onnan lovas kocsikkal, a két világháború között pedig már teherautókká alakított locsolókocsikkal fuvarozták el. 1924 elején próbálták ki az első motoros (szintén locsolókocsira szerelt) hóekét.
Vasárnapi Ujság, 1907
A havazás több ezer fővárosi családnak adott kenyeret. A "boldog békeidőkben" többnyire az alkalmi vagy idényjellegű munkából élők álltak be hómunkásnak (például a télen munka nélküli építőipari munkások). Jókai Mór Szegény gazdagok című regényében meg is örökítette az éjszakai hózivatarban dolgozó csapatot: "A havat lapátolják össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokróc, lyukas zsák, ponyvafoszlány a derekukra kötve, a kalapjukat álluk alatt megkötött zsebkendővel biztosítják a szél ellen, de boldogabb, akinek olyan süvege van, hogy a két fülét betakarja. A lábaik idomtalan gubókká bugyolálva, pokróc és rongydarabok közé, kétujjú daróckesztyűk kezeiken, vaslapát a markukban."
Vasárnapi Ujság, 1907
A világháború után, a középosztály válságának jeleként megjelentek közöttük az állástalan diplomások és köztisztviselők, a tönkrement üzletemberek is. Ők inkább éjszakai munkára jelentkeztek, nehogy ismerősökkel találkozzanak. Noha nevet nem kérdeztek a felvételnél, elárulta őket fizikai munkához nem szokott kezük és munkastílusuk is: "A fizikai munkás lassú tempóban, de egyenletesen, nyugodtan sepri a havat. A szellemi munkás nagy igyekezettel és nagy erőpazarlással lát munkához, amely erejét rendszerint túlhaladja, úgy hogy rövid időn belül kifullad, és pihennie kell" - elemezte őket Az Újság. Jöttek nők is, akik gyermekeik miatt az éjszakát használták fel kenyérkeresetre.
Vasárnapi Ujság, 1907
A Köztisztasági Hivatal vezetői többször panaszkodtak munkaerőhiányra, illetve az alacsony teljesítményekre: A rossz ruhában, szakadozott, rongyos cipőben kiálló "szerencsétlen, szegény emberektől, akik a szörnyű időjárás következtében teljesen átfáztak és átfagytak egy-két órai munka után, nem lehet kívánni, hogy olyan munkateljesítményt végezzenek, mint a jól felöltözött munkások" - fejtegette együttérzően a hivatalvezető 1935-ben, miután negyedével leszállította a bért...
A természettől elszakadt városlakó
Az urbanizáció előrehaladtával a városlakók mindennapi élete (mindenekelőtt a munkavégzés) egyre inkább függetlenedett a természeti tényezőktől. A városi ember már a hóban is csak az élet megszokott ritmusát megzavaró, akadályozó tényezőt látott. (Legalábbis a városban, hiszen ugyanakkor a budai hegyekben éppen ekkor jelentek meg az első síelők!) "Sajnos, a pesti ember nem lírizál, nem mélyed el a mindent befödő hólepel tisztaságának bámulatában, nem csodálja az utcákon és háztetőkön kialakuló pompás figurákat, hanem ebben is mindenekelőtt a kellemetlent látja. ... Mihelyt leszáll az első hó, már szidjuk a köztisztasági hivatalt, az utcaseprőket... Toporzékol a dühös pesti ember..." - foglalta össze Az Újság 1924-ben a városlakók viszonyát a télhez.
Vasárnapi Ujság, 1910
A technikai civilizáció fejlődésével talán még fokozódott is a városlakók kiszolgáltatottsága, például a közlekedés terén. A századfordulóra a villamos a legfontosabb közlekedési eszközzé vált, s ha az alsó vezetékből táplálkozó járműveket megbénította egy nagyobb hóesés, teljességgel megállt az élet a városban. 1907 januárjában, fél évvel a villamosvasutasok első sztrájkja után a kocsik léptek sztrájkba - írta ironikusan a Vasárnapi Ujság.
Vasárnapi Ujság, 1907
1917. február elején 80 centis hó bénította meg a villamosközlekedést és a fuvarozást Budapesten. Ráadásul a negyedik háborús évébe lépő városban nem volt szabad munkaerő, így a szénszüneten lévő nagyobb iskolásfiúkat fogták be takarítani. Lapátot ragadtak az állami és a fővárosi intézmények hivatalszolgái és a hadifoglyok is. A hóekék elé az omnibuszüzem lovait fogták be.
Vasárnapi Ujság, 1907
A hóesés mindig megmozgatta a feltalálók fantáziáját is. Az egyik több ezer kályhát helyezne el az utcákon, hogy megolvassza a havat, a másik locsolókocsikkal öntöztetné szét a városligeti artézi fürdő termálvizét. (Ezt 1888-ban ki is próbálták: a hó helyére szép nagy jégmezőket csináltak...) Sikeresebbnek bizonyult viszont a só alkalmazása, ami az 1880-as évek elején Párizsban kezdődött.
A Dunakorzó 1943 telén. Forrás: Fortepan
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
