Tavaly decemberben rakott fel Belényi Dániel világutazó egy fotót az oldalára egy különös feliratról, amelyet Szudán fővárosában, Kartúmban, a Nemzeti Múzeumban készített. A grafitit egy ősi óegyiptomi templom hieroglifákkal borított falába vésték, olvasata: „C ZICHY 1834”.
Az ókori építmény Khnum isten mintegy 3500 éves kőszentélye, amely egykoron Kummában (Kelet-Szemna) állt. Az épületet az Asszuáni-gát építésekor szedték darabokra és építették fel újra Kartúmban az 1960-as években. Vajon ki lehetett a rejtélyes Zichy gróf (a név előtti C a „comte” szó rövidítése, a grófi rangot jelölte az arisztokrácia közös nyelvén, franciául) aki közel 190 éve eljutott Kummába a 2. zuhataghoz, egy olyan helyre, ami nem csak ebben a korban, hanem a 20. században is a világ végének számított?
Lassányi Gábor régész, egyiptológus, valamint a blog gazdája, Fónagy Zoltán történész közös posztja megfejti a rejtélyt, bemutatja a helyszínt, az utazást - amelynek során valószínűleg először jutottak el magyarok ennyire délre a Nílus menten -, valamint elbeszéli a titokzatos „firkáló” élettörténetét is.
A turizmus kezdetei – Egyiptom a 19. század elején
A Napóleon keleti hadjáratát (1798-1802) követő néhány éves zűrzavar után először a török porta hadvezéreként, majd birodalmát egyre inkább önállósítva az albán származású Mohammed Ali pasa volt Egyiptom alkirálya, aki megkezdte az ország nyugati mintára történő modernizálását. Átszervezte a hadseregét, gyárakat építtetett, és mindeközben komoly adókat préselt ki a hatalmas tartomány lakosaiból.
Ekkoriban, a 19. század első évtizedeiben indult meg egy igen szolid mértékű európai, majd valamivel később amerikai arisztokrata turizmus Egyiptomba és Szentföldre. A leggazdagabb utazók konzuli ajánlólevelekkel és a pasák útvonalengedélyeivel végighajózták a Nílus-menti nevezetességeket, felkeresték a piramisokat, ősi templomokat, sziklasírokat. Az utazók többnyire tengeri úton érkeztek Alexandria kikötőjébe és saját kis hajókat béreltek, amelyekkel személyzetük kíséretében felhajóztak a Níluson Asszuánig, az első zuhatagig. A legkíváncsibb és legbátrabb kevesek kirándulást tettek az első zuhatagtól délre, Alsó-Núbiába is.
A Nílus és a szakkarai (gizai) piramisok David Roberts 1838/39-ben készült litográfiáján
A Nílus második zuhataga mintegy 360 km-re délre található Asszuántól, és Núbián belül is olyan nehezen megközelíthető, hajózhatatlan vidéknek számított, ahova csak nagy fáradságok árán, teveháton lehetett eljutni.
Ezen a vidéken építtettek fel az egyiptomi Középbirodalom fáraói a Kr. e. 2 évezred elején egy olyan hatalmas erődhálózatot, amely Egyiptom, illetve a vazallussá tett Alsó-Núbia déli határait védte a 3. zuhatag vidékén felemelkedett erős Kerma királyságtól. Az egyik ilyen erődben építették fel az Újbirodalom fáraói mintegy 3500 éve két kosfejű isten: az elphantinéi Khnum és a kummai Khnum kettős kőszentélyét, ahol a felirat eredetileg található volt.
A kummai templom az 1960-as években eredeti helyén
A kummai templom az 1960-as években, még az átköltöztetés előtt
A templom alaprajza
A nyomozás: tévutak és a megfejtés
Először az Arcanum Digitális Tudománytárban – amelyben a 19. századi magyar sajtó nagy része megtalálható – rákerestem, hogy az 1834-es újságok írtak-e Egyiptomba utazó magyar arisztokratákról? Abból indultam ki, hogy az ilyen egzotikus utazások szenzációszámba mentek akkoriban, és ha ráadásul a társadalom krémjéhez tartozók vállalkoztak ilyen kalandra, az biztosan nem kerülte el a gyermekcipőben járó pesti sajtó figyelmét.
A keresés azonban nem hozott eredményt – bár utólag kiderült: a hazaérkezésről megjelent egy rövid hír –, így egy másik szálat jártam végig. A népes Zichy-família egyik tagjáról, Zichy Alfrédről ugyanis véletlenül tudtam, hogy Kairóban halt meg. Alfréd Széchenyi István legidősebb mostohafia volt. A család fekete báránya, a kártyás, adósságcsináló aranyifjú 1856-ban 35 évesen valamilyen betegség áldozataként egy kairói szállodában fejezte be az életét. Igaz, az évszám nem egyezett a felirattal, de a fotó alapján nem lehetett teljességgel kizárni, hogy a 3-as eredetileg 5-ös lett volna. Berényi Attila kommentjének köszönhetően Zichy Alfréd nevét sikerült összekötni más magyar Egyiptom-utazókkal is: Kovács János természetkutató, akit a földrajztudomány az első magyar Afrika-kutatóként tart számon, 1855-56 telén tett hosszabb utazást a Níluson, neveltjével, Tisza Domokossal (Tisza Kálmán öccse). Kovács leveleiből tudjuk, hogy Kairóból Zichy Alfréddal társulva készültek felhajózni a folyón, ám ő az indulás előtt megbetegedett. A levelekből nemcsak az derült ki, hogy ez a Zichy nem jutott el Núbiába, hanem az is, hogy Kovácsék is csak az első zuhatagig hajóztak, így nem jártak Kummában.
A végül sikeresnek bizonyult szálon Hudecz András kommentje indított el. Felhívta a figyelmet, hogy Batthyány Lajos és Károlyi György grófok is jártak Egyiptomban. Mindkettőjük felesége Zichy-lány volt, tehát a név lehetne afféle „szeretlek Erzsi”-típusú falfirka is. Ráadásul az egyik Zichy-nővér keresztneve Karolina/Caroline volt, azaz a C az ő keresztnevét is jelölhetné. A sógorok bármelyike felvéshette volna a nevet: Károlyinak a felesége volt Karolina, Batthyányt pedig később szerelmi viszony fűzte hozzá. Az ötletnek volt azonban egy kronológiai szépséghibája: Batthyány 1845 nyarán járt Egyiptomban, és ő Kairónál nem is utazott feljebb a Níluson, Károlyi pedig csak 1835-ben ismerte meg és nézte ki magának jövendőbeli feleségét, az akkor 17 éves Karolinát. 1834-ben tehát egyikük sem véshette a nevét a kummai templom kövébe...
Károlyi György utazása után keresgélve azonban rábukkantunk a gróf naplójának különböző részeire, amelyeket Fazekas Rózsa, a Nyíregyházi Egyetem tanára tett közzé. Ebből gyorsan kiderült, hogy Károlyi nem egyedül utazgatott Keleten, hanem Zichy Edmund/Ödön gróf társaságában. A napló alapján az utazás pontosan rekonstruálható, így innen kezdve már nem volt kérdés: a C ZICHY feliratot Edmund gróf „vakarta” bele a viszonylag puha kőtömbbe 1834. november 6-án.
Károlyi György gróf Georg Philipp Schmitt festményén (1831)
Zichy Edmund gróf (a jobb szélen ülő férfi) fiatal magyar és osztrák arisztokraták társaságában Joseph Kriehuber litográfiáján (1843)
Károlyi és Zichy utazása Egyiptomba
A két utazó 1830. szeptember elején, nem sokkal a Nílus éves áradásának levonulása után érkezett Alexandriába, ahol két hetet karanténban kellett a hajójukon tölteniük, mivel a Kelet-Mediterránumban ekkor pestisjárvány fenyegetett. Alexandria és Kairó után egy kisebb hajót béreltek maguknak, és viszonylag gyors tempóban útra keltek dél felé. Első lépésben Asszuánig hajóztak, majd a 1. zuhatagon átkelve egészen a 2. zuhatagig utaztak Núbiában.
Fő céljuk az ókori nevezetességek felkeresése volt, amelyek közül különösen a nagy piramisok, Dendara, Karnak és Philae templomai nyerték el Károlyi tetszését, de lenyűgözve ír a Királyok Völgye már látogatható királysírjainak festett falairól is.
A Karnaki templom David Roberts litográfiáján
A fényképezés előtti kor arisztokrata utazóinak szokását követve Károlyi saját festőt fogadott az útra, megörökíteni a látottakat. A francia művész munkatempójával azonban folyton elégedetlen volt. A viták végül oda vezettek, hogy a visszaúton Kairóban a festő hangos veszekedések közepette felmondott, és magával vitte a vázlatait is, azzal az ígérettel, hogy másolatokat készít és küld majd Magyarországra.
Károlyitól a fárasztó út sok türelmet igényelt: naplójában számos bosszúságáról számol be. Bosszantotta az alkudozás, a hajósok ügyetlenkedése vagy az, hogy sokszor napokat kellett várni a megfelelő szállítóeszközre, teherhordó állatokra.
Az út egyes szakaszait más angol utazókkal közösen tették meg, akik mind saját hajót béreltek. Esténként a hajókat kikötötték és az úri társaság kártyázással, pipázással, beszélgetéssel múlatta az időt. Károlyi és Zichy gyakran partra szállt napközben is, hogy elsősorban madarakra vadásszanak.
Núbiai táj bárkával, ilyennel utazhattak Zichyék is. David Roberts litográfiája.
A Nílus-mentén nem csak más utazókkal, hanem Szudánból érkező rabszolgakereskedőkkel is találkoztak: „Hajónk mellett egy másik fekszik, ahol két núbiai rabszolga-kereskedők egy transportot [szállítmányt] ezen szerencsétlen teremtésekbűl Abesszíniábúl és a belső részekbűl Kairóba visznek. Én egy kis szerecsen fiút akartam venni, Zichy egy leányt, de az árban a kereskedővel meg nem egyeztünk, s a portékát (mert mint olyas tekéntetik itt a szegény nép) otthagytuk.”
Núbiában Abu Szimbel monumentális sziklatemplomai gyakorolták Károlyira a legnagyobb hatást, ahol több napot is töltött. Itt tett említést naplójában arról, ahogy más utazók az ókori emlékekbe vésik nevüket: „Déltájban egy hajó kötött ki, melyen két amerikánus utasok valának. Ezek azonban nem nagy régiségkedvelők, mert alig maradtak negyedóráig a Kis, és ugyanannyi ideig a Nagy templomban. A nevöket egy statuatérdbe [szobortérdbe] bévakarták, s azzal továbbmentek lefelé. Ily módon utazni, s nevezetességeket látni, valóban nem nagy gyönyörűség lehet."
II. Ramszesz sziklatemplomának bejárata Abu Szimbelben. David Roberts litográfiája
Kumma és Szemna ókori erődje volt az utazás legdélebbi pontja. Ide három napos úton, teveháton kellett a hajózhatatlan vidéken eljutni, ami a magyaroknak igencsak fárasztó lehetett. Ahogy a napló korábbi részében írja Károlyi: „a dromedárok járása szörnyű kellemetlen, úgyhogy három óra járás után jobban voltam elfáradva, mintha egész nap lovagoltam volna.”
Az erődöket végül 1834. november 6-án érték el:
„Itt a Nílus megint egy Cataracta [zuhatag] által szinte el van zárva, és a Cataracta felül a két parton egymás általellenében áll két régi templom, mind a kettő magos kősziklán. A templomok régi egyiptomi és etiópiai architectura [építmény]. Mind a kettő még meglehetősen conservalt [megőrződött]. A bal parton lévőn, a víz felé még két oszlop áll. Négyszegletű és hyerogliphákkal metszve, úgyszinte a falak, belül még kevés festés látszik. Az egész épületek homokkőbűl vannak készítve, és csudálni, ily puha kőben mily épen vannak még tartva a faragások, a metszések. A legszebb azonban a fekvés, tudniillik az ensemble du tableaux [a teljes kép]. A hatalmas Nílus összeszorult, habjai nagy erővel és zúgással ömlenek a sziklákon keresztül, és örömest mulattunk itt egypár órát ezen szép pontot tekéntvén, mely a legmesszebb volt, melyet nyilván valaha Belső Afrikában érni fogok.”
Itt véste tehát be nevét a templom falába Zichy Ödön. Az utazók ezután már visszaindultak északnak, és a Nílus-menti emlékek felkeresése és egy a Sinai-félszigetre tett utazás után a Szentföldön folytatták útjukat.
Joseph Heicke akvarellje Zichy Edmund 1842-es közel-keleti utazásán készült
A családi hagyományok jegyében
Zichy Edmund gróf 1811. július 19-én Bécsben született, tehát az utazás idején 23 éves volt. A magyar arisztokrácia krémjéhez tartozó, a középkorba visszavezethető nemesi családfájára büszke família a 19. században a legnépesebb magyar főúri nemzetségnek számított.
A Zichyek tipikus nyugat-magyarországi mágnások voltak: otthonosan mozogtak Bécsben, mélyen katolikusok és rendíthetetlenül Habsburg-hűek, ami azonban nem jelentette, hogy egyáltalán ne kötődtek volna a magyar rendi világhoz. A közéleti szerepet vállaló családtagokat leginkább a „kettős kötődés” fogalmával jellemezhetjük: egyszerre érezték magukat a Habsburg-birodalom, és a korlátozott önállósággal rendelkező Magyar Királyság oszlopainak. Volt köztük, aki a birodalmi miniszterségig vagy a tábornokságig vitte, többségük azonban a magyar rendi intézményekben csinált karriert: viseltek országbírói, kamaraelnöki hivatalt, adtak egy sereg főispánt és szereztek egy csomó hangzatos, de hatáskörrel nem járó címet is. A kétfajta „hűség” szélcsendes időkben probléma nélkül megfért ugyanabban a lélekben, ám konfliktushelyzetben választani kellett közöttük. A Zichyek ilyenkor többnyire (de nem mindegyikük) a dinasztikus lojalitás mellett tették le a voksot. Mint látni fogjuk, Edmund minden tekintetben a családi hagyományt folytatta...
Edmund apja, Ferenc is szorgosan munkálkodott a dúslombú Zichy-családfa további kiterjesztésén: két házasságában 12 gyereket nemzett, akik közül 10 meg is érte a felnőttkort. Edmund volt közülük az utolsó, születése után egy évvel, 61 évesen az apa el is hunyt. A fiatal második feleségtől három fiú született, akiket Domokos, Eugén és Edmund néven anyakönyveztek.
A történelmi Magyarország területén - sőt Bécsben is - számos vidéki kastéllyal és városi palotával rendelkezett a népes Zichy-család. Természetesen a fővárosban, a diéta helyszínén, Pozsonyban is volt Zichy-palota.
Edmund - Eugén / Ödön - Jenő
A névadás a két fiúval kapcsolatban a későbbiekben furcsa bonyodalmakat okozott. A kor többnyelvűségének körülményei között nem volt szokatlan, hogy a magyar, latin vagy német szövegekben a keresztneveket is lefordítják, és a nevek megfeleltetésének is megvolt a rögzült „szótára”. Ennek megfelelően Edmundot magyarul Ödönnek, Eugént Jenőnek hívták. Károlyi György naplójában felváltva emlegeti útitársát Ödönként és Edmundként.
Az elméletileg tiszta helyzet azonban esetükben a gyakorlatban összezavarodott. A reformkori magyar nyelvű forrásokat – főleg a sajtót – olvasva nem lehet mindig biztosra venni, hogy mikor melyik fivérről van szó, az Ödön névvel ugyanis néha bizonyíthatóan Eugént jelölik. Ritkán, de előfordul fordítva is: a Jelenkor című lap pl. így adott hírt az egyiptomi utazásból hazaérkezőkről: „M[éltóságos] Károlyi György és Zichy Jenő grófok, Olaszországon Nápolyon, Máltán, Aegyptuson, Nubian, Syrian, Palaestinán, Smyrnán s Konstantinápolvon keresztül Zimony felé 20 hónapi távollét után Pestre jun. 19kén szerencsésen viszaérkeztek.” (Egy másik újság viszont ugyanezt a szöveget Ödön névvel hozta le.)
Az „Ödön” annak a felragasznak köszönhetően ragadt rá végleg Eugénra, amely a pesti utca járókelőinek hírül adta kivégzését. A tragikus esemény után Zichy Edmund kizárólag a német névváltozatot használta.
A Zichy-fivérek neve körüli zűrzavarnak irodalmi emléket állított Jókai Mór: A kőszívű ember fiaiban a a két Baradlay, Ödön és Jenő végzetes névcseréjének ötletét kettejük történetéből merítette.
A fivérek – a korabeli arisztokrata szokásoknak megfelelően – otthon, magántanítótól szerezték meg a műveltség alapjait, majd a bécsi nemesi elitképzőbe, a Theresianumba kerültek. Edmund Tatán, majd Pozsonyban folytatta és fejezte be a tanulmányait 17 évesen, amikoris a katonatiszti pályát választotta. 4 év múlva azonban megvált az uniformistól, és 1832. május 5-én Bécsben feleségül vette herceg Odeschalchi Paulinát. Az esküvőn résztvevő nagynéni, Zichy Adél naplójában hangsúlyozta, hogy a szertartás „magyar szokás szerint” zajlott.
A fiatal házasok gyorsan eleget tettek a korabeli elvárásoknak: a következő két évben két fiuk született. Amikor tehát Edmund az „atyai birtokot odahagyta” és 1834. augusztus 6-án Nápolyban beállított a Keletre készülő Károlyi Györgyhöz, hogy magát útitársul ajánlja, egy másféléves és egy öthónapos babával hagyta magára fiatal feleségét. Ha a kiterjedt családi-rokoni hálót, illetve a fizetett alkalmazottak seregét figyelembe vesszük, természetesen nem beszélhetünk cserbenhagyásról, de a kedvtelési célú, hosszú, közel egy éves távollét, ráadásul a nagyon rizikósnak számító vidékeken, nem arról tanúskodik, hogy a 23 éves fiatalember elkötelezett családapa lett volna...
Zichy Edmundné Odeschalchi Paulina
Az összekötő kapocs: Széchenyi
Zichy nem ismeretlenül csapódott Károlyi Györgyhöz. Azon túl, hogy a főnemesi családok tagjai felszínesen vagy legalább hírből szinte mind ismerték egymást, nekik voltak konkrét kapcsolódási pontjaik is. Mindkettőjük nevével találkozunk Széchenyi korai vállalkozásaiban, például a lóversenyzés és a gentleman’s club, a kaszinó meghonosításában. Életkoruk különbözőségéből adódóan más-más minőségben persze: a 9 évvel idősebb Károlyi már az 1820-as évek elejétől tagja Széchenyi szűk belső baráti körének (Wesselényi Miklós, Andrássy György és Eszterházy Mihály mellett), és az Akadémia 1825-ös alapításától kezdve sok pénzzel és személyes aktivitással is támogatta a nemzeti szellemű modernizációs kezdeményezéseket. Bár mérsékelt liberális beállítottsága nem változott, és a zömmel az ellenzékhez köthető társadalmi egyesületek is mindvégig számíthattak a támogatására, ambíciók híján a harmincas évektől mindinkább visszahúzódott a direkt politizálástól.
A Széchenyinél 20 évvel fiatalabb Zichy 1830-tól, felnőtté válásától kezdve bukkan fel a gróf naplóbejegyzéseiben. Belép a Nemzeti Kaszinóba – és ha Pesten tartózkodik, el is jár oda –, saját lovat indít a lóversenyen. Az arisztokrata társasélet színterein rendszeresen találkoznak és beszélgetnek: Széchenyi tudatosan „vadászott” a használhatónak látszó fiatal mágnásokra, igyekezett belőlük kinevelni modernizációs törekvéseihez az utánpótlást. Egy döblingi levelében felidéz egy történetet is, miszerint a fiatal Zichy, aki „becsület dolgában minden koron igen kényes, sőt csiklandos volt”, egyszer valami megjegyzésért párbajra hívta az akkor már tekintélyes grófot. Bár a kibékülés után „becsület-féltékenységedért még nagyon meg is szerettelek”, írta a döblingi remete, nyíltan megmondja akkori véleményének másik oldalát is: „azon időben igen gyenge hazafi, de annál erősebb korhely voltál!”
A Pesti Kereskedőtestület székháza a Rakpiacon: a reformkorban a palota első emeletét bérelte a Nemzeti Kaszinó, ahol Széchenyi rendszeresen találkozott Zichy Edmunddal és Károlyi Györggyel is.
Széchenyi környezetéből tehát 1830-tól bizonyíthatóan ismerték egymást Károlyival, ráadásul közben birtokszomszédok is lettek. Itáliai és keleti utazása előtt ugyanis György gróf megvette Fejér megyében a csurgói uradalmat, és új kastélyától csak 2-3 óra lovaglásra volt Sárszentmihály, ahol a friss házas Zichy Edmund berendezte magyarországi otthonát. Jó ismerősi kapcsolatuk aztán a hosszú utazás alatt barátivá mélyült. Hogy Széchenyi mindkettőjük életében fontos pont volt, jelzi, hogy már hazaérkezésük napján keresik a találkozást vele. A viszontlátáskor Széchenyi meg is jegyzi Károlyiról, hogy „nagyon megváltozott” az utazás alatt.
Zichy Edmund gróf. Moritz Michael Daffinger az 1840-es években készítette a portrét.
Kacérkodás a politikával
Zichy Edmund az egyiptomi utazás után bátyjával, Eugénnal együtt bekapcsolódik a politikai életbe, méghozzá a kibontakozó liberális reformmozgalom híveként. Edmund 1837-ben Fejér vármegye küldöttségét vezeti Bécsbe, hogy tiltakozzanak az országgyűlési ifjak bebörtönzése ellen (nem engedik őket az uralkodó elé). Az 1839-40-es országgyűlésen a Batthyány Lajos által megszervezett főrendi ellenzék magjához tartoznak, a titkosrendőrségtől mindketten „veszélyes” minősítést kapnak.
Zichy Eugén/Jenő Josef Kriehuber 1849-ben kiadott litográfiáján már Ödönként szerepel: halála után végleg ez lett a magyar neve. Eugént is vonzotta az utazás és a kaland: ő 1836-37-ben Amerikában járt, a visszaúton pedig Párizsban befizetett egy léghajó-utazásra Charles Greennél, a légi utazás angol úttörőjénél.
A következő években azonban gyorsan eltávolodnak a reformmozgalomtól, sőt Eugén csatlakozik a konzervatív kormánypárthoz, amelynek a harmadik fivér, Domokos veszprémi püspökként oszlopos tagja. 1845-ben az akkoriban legnépszerűtlenebb kormányzati pozíció betöltésére is vállalkozik: Fejér megye adminisztrátora lesz. Edmund viszont inkább kivonta magát a mind zajosabbá váló politikai csatározásokból. Legfeljebb pártsemleges szerepekre vállalkozik, például a pesti Testgyakorló Egylet elnökeként. Úgy tűnik, a születőben lévő sport általában is érdekli, Széchenyi egyik – kivételesen magyar nyelvű – naplóbejegyzése szerint ugyanis: „Vívó Intézet ülése, hol én Zichy Edmundot igen szépen megkefélem.” (Félreértések elkerülése végett: a szó korabeli értelme „megfedd, megpirongat”.)
Zichy Edmund (balról a 2., szakállal) a második keleti utazást tervezi Velencében Forray Ivánnal és Batthyány Artúrral. A kép bal szélén a festő, Joseph Heicke magát örökítette meg.
1842-ban két fiatal arisztokratával, Forray Iván és Batthyány Artúr grófokkal újabb keleti utazást tett: ezúttal Egyiptomban Kairóig jutottak, majd az Arab félszigeten meglátogatták Mekkát, utána pedig a Szentföldet és Libanont járták be. Az utazásról hozott díszruhában le is festette magát Borsos Józseffel: a Libanoni emír című Zichy-portré a Nemzeti Galéria gyűjteményében található. Keletről egyébként nemcsak művészi értékű emléktárgyakat, hanem valamilyen súlyosabb betegséget is hozott. Bár a Honderű azt írta róla, hogy „Ödön gróf erőteljes férfias alkotása lehetővé tette neki a legfárasztóbb, legkínzóbb ... tapasztalásokat tehetni olly tájakon, hol a vészedzett férfiú elszántságát nem ritkán fenyegeté életveszély” – Széchenyi, amikor hazaérkezése után meglátogatja őt az utazó, azt jegyzi naplójába, hogy nem fog már sokáig élni. Széchenyi ugyan tévedett jó ötven évet, de Zichy valóban gyógykezelésre szorult, ezért a következő telet Itália mediterrán éghajlata alatt töltötte.
Az utazásnak még egy utóhangjáról tudunk: a mekkai serif, viszonzásul az Edmundtól kapott értékes ajándékért, egy szép arabs mént küldött neki. Arab nyelvű levelében a muszlimok szent városának fejedelme azt írta „a puszták ezen ivadéka méltó egy fejedelmet hordozni, s bátor mint a férfi, ki elég merész volt azt saját honában fölkeresni”. A paripa másfél év múlva meg is érkezett, „jó egésségben s szépsége elragadja bámulóit”, a kísérő lovász viszont nem élte túl a hosszú utat.
Zichy Edmund, mint Libanoni emír Borsos József festményén. Magyar Nemzeti Galéria
A forradalom és szabadságharc viharában
1848 jelentős fordulópont Zichy Edmund életében is. Jelen van Pozsonyban az éppen ülésező rendi országgyűlésen – születése jogán a felsőtábla tagja. Sőt, ekkor már egy méltóságot is visel: az országzászlósok közé számító főlovászmestert helyettesíti, és ebben a minőségében ő felel a diéta biztonságáért és Pozsony rendjéért. Március 13-án, amikor megérkezett a bécsi forradalom híre, István nádort rá akarta beszélni, hogy oszlassa fel az országgyűlést, őt pedig hatalmazza fel, hogy néhány ellenzéki „főkolompost” elfogasson. Batthyány erre megfenyegette Zichyt: „Ön minket el akar fogatni? Mi Önt felakasztatjuk!” (Valószínűleg a feszült helyzet következménye az önözés, hiszen pár évvel azelőtt még barátokként szervezték a főrendi ellenzéket, ráadásul rokonok is voltak: Batthyány felesége, Zichy Antónia Edmund unokahúga volt.) Mivel a nádor sem tartotta jó ötletnek a forradalmi hangulatban a keménykedést, Edmund gróf másnap jobbnak látta lemondani tisztségéről.
Zichy Edmund 1847-ben. Jospeh Kriehuber litográfiája
Március 16-án éjjel viszont kifejezetten pozitív epizódszereplőként tűnik fel a bécsi Hofburg sötét folyosóin. A liberális reformprogram azonnali életbeléptetését követelő magyar országgyűlési küldöttség vezetői – akik közül többekkel személyes jó viszonyban volt – Zichy Edmunddal üzenik meg az engedmények és a kemény kéz politikája között hezitáló döntéshozóknak azt az utóbb alaptalannak bizonyult rémhírt, miszerint Magyarországon parasztfelkelés tör ki – vagy tán már meg is kezdődött –, ha elutasítják a feliratot, benne az azonnali jobbágyfelszabadítással. Az információ, amit Windisch-Grätz hercegnek, a bécsi katonai parancsnoknak adott át egy előszobában, gyorsan döntésre bírta a belső kört: ígéretet tettek a kívánságok teljesítésére. István nádor teljhatalmat kapott, aminek birtokában másnap kinevezte Batthyányt miniszterelnöknek.
Zichy Edmund valószínűleg a konzervatív arisztokrata társaihoz hasonlóan fogadta az áprilisi törvényekkel életbe lépő új rendszert, akik „hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket”. Májusban egy bécsi hírben tűnik fel: az ottani újabb forradalom napjaiban a császárvárosból hajón menekülő arisztokrata családokat védte férfias fellépéssel a gőzöst megrohanni akaró „csőcselékkel” szemben. Szeptember végén azután egy igazi drámába csöppent, ha csak mellékszereplőként is: bátyját, Eugént, akivel szoros testvéri viszonyban voltak, Jelačić támadásakor, a vele való együttműködés vádjával rögtönítélő eljárásban halálra ítélték és a Csepel szigeten felakasztották. A hazaárulónak minősített gróf birtokait zár alá vették, értéktárgyait – nemesfémtárgyakat és drágaköveket – elkonfiskálták. Ez a – forradalmárhoz illő – kíméletlen határozottság tette egycsapásra ismertté a 30 éves fiatal őrnagyot, Görgei Artúrt...
Zichy Eugén kivégzését Lamberg meggyilkolásával együtt a korban sokan a törvényes út elhagyásaként, a tulajdonképpeni forradalom kezdeteként értékelték.
A császári csapatok téli ellentámadása idején Edmund egyrészt a császári hatóságokkal igyekezett rehabilitáltatni öccsét, másrészt visszaszerezni a lefoglalt vagyont, aminek – Eugén nőtlen lévén – ő és gyerekei voltak az örökösei. Ezeket a kívánságait gyorsan teljesítették, de a teljes „igazságtétel” nem sikerült. A szabadságharc bukása után ugyanis gyilkosság és rablás vádjával szerette volna bíróság elé állíttatni a Klagenfurtban internált Görgeit, ám a császár személyes levélben arra kérte, álljon el a pertől, mert az „államérdekből nem kívánatos”. A gyászoló testvér hűséges alattvalóként engedelmeskedett, de becsületének védelme érdekében a sajtóban közzétette visszalépésének okát. A ki nem mondott „államérdek” a cárral való jó kapcsolat megőrzése lehetett (bár ez a megtorlás kegyetlensége miatt ekkor már kevésbé volt szívélyes), mivel az oroszok a fegyverletételkor szavukat adták a főparancsnok büntetlenségére.
1849-ben Edmund aktív szerepet is vállalt a császári oldalon: előbb Windisch-Grätz nevezte ki császári biztosnak egy később megjelölendő megye élére (nem került sor tényleges működésre), majd nyáron Haynau egyik hadteste mellett tevékenykedett az ellátásért és a polgári hatóságokkal való kapcsolattartásért felelős biztosként.
1850-ben Monarchia-szerte elterjedt az a hírlapi kacsa, miszerint Zichy Edmund 50 000 forintos vérdíjat tűzött ki a Törökországba emigrált Kossuth fejére, és az is, hogy agyonlőtte Klagenfurtban a tábornokot, ám ezt a gróf önérzetesen cáfolta. A bosszú egy úriember számára legfeljebb párbaj formájában volt elképzelhető, ám ő ezzel sem kíván élni, hiszen az lehetőséget adna Görgei számára, hogy a gyilkosság következtében elvesztett becsületét helyreállítsa – ez pedig a becsületkódex szerint lehetetlen. Belenyugodva a megváltoztathatatlanba ápolta bátyja emlékét, akinek testét a császáriak még 1849-ban áttemettették a bitófa alól a kálózi családi kriptába. Sírját egyébként Ferenc József 1852-ben, első magyarországi útján meglátogatta: a „kitüntetés” emlékét Edmund bronztáblán örökítette meg.
Zichy Eugén kivégzésének helyén, Lórév község határában Ferenc József 1859-ben kápolnát építtetett az alattvaló hűség emlékének megörökítésére. A kép forrása: Csepelinfo
Gazda, lobbista, művészetpártoló
Élete második felében Edmund gróf következetesen távol tartotta magát az aktív politizálástól. Született főrendként persze találkozunk vele a politikai nyilvánosságban, de inkább csak formális szerepekben: például Ferenc József 1867. június 8-i koronázásán, amely a Magyar Királyság középkori fényét volt hivatva megidézni, helyettes főlovászmesterként ő hordozta a ceremónia során a kardot, amellyel az uralkodó elvégezte a koronázási dombon a kardvágásokat.
Ferenc József koronázási esküje a pesti Belvárosi Plébániatemplom előtt. Az emelvényen tőle jobbra a 2., kardot emelve Zichy Edmund gróf. Vinzenz Katzler litográfiája a Magyar Nemzeti Múzeum grafikai gyűjteményében.
Ferenc József koronázása a Mátyás templomban. A király mellett balra áll Zichy Edmund a kardot felemelve. Eduard Engerth freskója a bécsi Opera császári különtermét díszítette, de a II. világháború óta csak Tull Ödön másolatából ismerhetjük.
Zichy az arisztokraták szokásos két-, sőt többlaki életét élte, de első számú lakhelye egyértelműen Bécs volt. Az ötvenes évek második felében rendszeresen látogatta Döblingben a szellemi képességeit visszanyert Széchenyit, olvasmányokat is vitt neki. Ő vitte be neki a szanatóriumba azt a röpiratot is, amelyre válaszul megírta a Bach-rendszer maró szatíráját, az Ein Blicket. A „remetének” ekkor már egészen más véleménye volt látogatójáról: „te mindinkább kiléptél a cselekvés, az alkotás, a teremtés mezejére ... azelőtt élvezet volt legfőbb célod, most azonban alkotás, teremtés!” – írta elismerően fél évvel halála előtt az egykori „korhelynek”.
Zichy Edmund gróf 1860 körül. Ludwig Angerer fotóját valószínűleg találkozásuk emlékére kapta Albert herceg, Viktória királynő férje. Forrás: Royal Collection Trust
A „teremtés terepét” több irányban is megtalálta az egykori aranyifjú. Először is ambiciózus gazda lett: Fejér megyei birtokait mintagazdasággá fejlesztette, és évtizedeken át ő igazgatta – nagyon nyereségesen – a hatalmas árvai uradalmat is, ami afféle „családi holding” volt, rengeteg résztulajdonossal. Úgy tűnik, nemcsak a jól csengő arisztokrata nevet adta azokhoz a nagy vasút-, illetve biztosítótársaságokhoz (pl. az Ankerhez), amelyeknek igazgatótanácsi elnöki posztját betöltötte az ötvenes évektől. Az egykorú sajtó aktív szerepet is tulajdonít neki ezeknek a vállalatoknak a sikereiben, de közreműködését valószínűleg leginkább a mai „lobbista” fogalommal lehetne leírni. A születés adta helyzeti előnyön túl sikereinek titka a személyiségében rejlett: kortársai egyszerre hangsúlyozták az arisztokratikus kifinomultságot, nagyvilágiságot, ugyanakkor a természetességet, közvetlenséget is. Utóbbi tulajdonság megőrzésében talán segítette őt az intenzív érintkezés a művész- és értelmiségi társasággal.
Zichy Edmund fotója 1869-ben valószínűleg valamilyen élőkép kosztümjében örökítette meg a grófot, aki szívesen bújt történelmi öltözetekbe az arisztokrata körök jelmezes szórakozási alkalmain. Fotó: Adèle
Az első számú szenvedélye ugyanis a képző- és iparművészet lett: műgyűjtőként, művészetpártolóként és intézményszervezőként egyaránt sikerült maradandó nyomot hagynia Bécs és Budapest múzeumi világában, noha szerepe és neve ma jobbára csak a szakemberek szűk köre előtt ismert. Főszerepet játszott az első bécsi nemzetközi képzőművészeti kiállítás megszervezésében 1882-ben a Künstlerhausban. Több világkiállítás – közte az 1873-as bécsi – alkalmával ő volt a felelőse az Osztrák-Magyar Monarchia képző- és iparművészeti bemutatkozásának. Egyik kezdeményezője volt a bécsi Keleti Múzeum alapításának – műtárgyak adományozásával is hozzájárult – amelyet az Iparművészeti Múzeum (MAK) és az újabban Weltmuseum néven működő Néprajzi Múzeum is elődjeként tart számon.
Az első nemzetközi képzőművészeti kiállítás a bécsi Künstlerhausban 1882-ben. Wilhelm Gause festménye.
Szenzáció-jellege volt annak az északi sarki expedíciónak, amely 1872-74 között a Monarchia égisze alatt, de magánfinanszírozásból valósult meg. A kezdeményezők és a szükséges pénzt felhajtók között kiemelkedő helyet foglalt el Zichy Edmund, aki maga is jelentős összeget adományozott. Szerepét azzal ismerték el, hogy a Jeges-tengerben „felfedezett” lakatlan, jéggel borított szigetcsoport, a Ferenc József-föld egyik részét Zichy-földnek nevezték el.
Zichy Edmund annyira közismert és népszerű alakja volt a bécsi "jó társaságnak", hogy 65. és 75. születésnapján is egész oldalas címlapképpel köszöntötte egy-egy újság.
Az 1870-es elején az elsők közt lobbizott azért, hogy a magyar állam vásárolja meg az eladni szándékozott Esterházy-gyűjteményt. Az ő érdeme is, hogy a legértékesebb magyar főúri kollekció büszkeségeit a Szépművészeti Múzeumban láthatjuk. Budapest közgyűjteményeiben azonban inkább csak halála – sőt fiának, Jenőnek a halála – után hagyott jelentősebb nyomot Zichy Edmund. A kettejük által gyűjtött képző- és iparművészeti, valamint etnográfiai anyagot ugyanis a fiú – aki Ázsia-expedíciók szervezőjeként az utazás, illetve a Kelet iránti érdeklődést is örökölte apjától – a magyar fővárosra hagyta. Az 1850-es évektől épített gyűjtemény 270 festményt és szobrot tartalmazott, nagyrészt régi mesterek műveit. A kollekció darabjai a 20. század során különböző múzeumok – Nemzeti Galéria, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi – állományába kerültek.
Zichy Edmund művészet iránti vonzalma nemcsak gazdag és sokoldalú gyűjteményt eredményezett. Művészkapcsolatainak köszönhetően kortársaihoz képest ritka gazdag és kivételesen magas színvonalú ábrázolásokkal rendelkezünk róla – még ha nem is mindig maradtak meg az eredeti képek. A legkülönösebb sors a legértékesebbnek, a Hans Makart által festett portrénak jutott. A család - egyik vidéki kastélyába - már korábban is készíttetett róla másolatot Kardos Gyula festőművésszel. Az 1894. január 27-én, 83. évében elhunyt „sasorrú, hatalmas szakállú, impozáns fejű nagyúr” halála után újabb másolatot rendeltek a Bécsből Budapestre szállított képről. A szolga, aki a budai várnegyedben található Zichy palotából vitte a festményt a pesti műterembe, omnibuszra szállt vele. A Lánchídon áthaladva egy hatalmas széllökés kikapta a nyitott tetőn utazó alkalmazott kezéből a festményt, és a Dunába repítette. Hiába rohant mellette a parton, tehetetlenül nézte, amint a víz elnyerte az értékes műtárgyat...
Hans Makart: Zichy Edmund portréja. Kardos Gyula másolata
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
