Bőséges gyermekáldás, közönyösen fogadott csecsemőhalál, rövidre szabott és ritkán felhőtlen gyerekkor,  feltétlen engedelmesség és tekintélytisztelet - gyermeksors címszavakban, két évszázaddal ezelőtt. A reformkorban azonban már Magyarországon is  elkezdődött a gyerek "felfedezése".

Chierici Gaetano: Az első fürdetés

A "nagy" történelemben a politika, a gazdaság vagy a kulturális élet szereplőiként csaknem kizárólag a felnőtt férfiakkal találkozunk. A társadalom számszerű többségét kitevő nőkről, gyermekekről és öregekről korábban jóformán szó sem esett. Az utóbbi évtizedekben a legtöbbet a nőkkel szemben törlesztett adósságából a történetírás, de bekerült látókörébe a gyermekkor története is. Kiderült, hogy az ő helyzetük sem tekinthető az emberi fajra kortól függetlenül jellemző  állandónak: mint az emberi társadalom minden intézményének, a gyermekhez való viszonynak is megvan a maga története.

Rövid gyerekkor

Az emberi életet a hagyományos társadalom is éppúgy gyermekkorra, felnőttkorra és öregkorra tagolta, mint  a modern ember. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, mit takartak másfél-két évszázaddal ezelőtt ugyanazok a fogalmak, lényeges eltéréseket találunk.

Először is, a gyermekkor jóval rövidebb volt a mainál. Alig létezett külön színtere a gyerekek életének: iskolába csak a kisebbségük járt, ők is többnyire rövid ideig és rendszertelenül. A társadalom többségét kitevő parasztságban már az 5-6 éveseket elkezdték bevonni a munkába, például az állatok őrzésére. A városi alsó rétegek fiai inasként léptek be a munka világába, akár jóval 10 éves koruk előtt. A gyáripar - különösen a textilipar - fejletlenségének következtében az a típusú gyermekmunka, amit az angol realista regényekből ismerhetünk, Magyarországon később sem vált tömegessé. Azért 1840-ben már szükségesnek látta a törvényhozás, hogy védelemben részesítse a gyermekmunkásokat: a 16 év alattiak foglalkoztatását napi nyolc órában maximálták (a felnőttek 12-16 órát is dolgoztak).

Orlai Petrich Soma: Falusi iskola

A gyermekkor formális lezárásának leginkább az egyházi közösségbe való felvétel ünnepélyes eseményét, katolikusoknál a bérmálkozást, protestánsoknál a konfirmálást tekintették  s erre általában már 10-12 éves kor körül sor került.

Az ifjúkor - amelynek fő feladata a házastárs megtalálása volt - még rövidebb volt a mainál. A lányokat akár 15-16 évesen férjhez adták, és 2-3 évvel idősebben a fiúk is nősülhettek. (Hadkötelezettség nem létezett, így a katonáskodás nem akadályozta a korai családalapítást.) A házasodási kor egyébként vidékenként és nemzetiségenként jelentős eltéréseket mutatott, de még 1875-ben is a lányok fele férjhez ment húszéves kora előtt. A magasabb társadalmi rétegekben is inkább csak a fiúk házasodtak később, a lányok fejét csaknem ugyanolyan hamar bekötötték, mint a parasztságnál. Az orosz cár lánya, Anna Pavlovna 16 évesen lett József nádor felesége (17 évesen bele is halt a szülésbe), "utóda", a szász hercegkisasszony, Hermina 17 évesen állt oltár elé (ő 19 évesen halt meg ikerszülése után).

Teljesen más volt az egyes korcsoportok aránya is az össznépességen belül. A magas születési és halálozási arányok következtében a társadalom többsége fiatal volt, mint ma a harmadik világban. Az 1804-es összeírás szerint az ország népességének majdnem a fele fiatalabb volt 17 évesnél. Ezzel szemben a már öregnek tekintett negyven éven felüliek a lakosságnak mindössze egyötödét alkották.

Vasárnapi Ujság, 1865

A gyermekhalál hétköznapisága

Fáy András - aki az irodalom mellett sok egyébbel is foglalkozott - 1837 és 1846 között tíz éven át vizsgálta a népesedés alakulását. Adatai szerint 1000 lakosra évi 40 születés és 31 halálozás esett. (Ma ugyanez az arányszám hazánkban 9, illetve 13.) A magas halálozási arány legfőbb oka a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság volt. Az egyéves kort 1000 újszülöttből 288 nem érte meg. (Afganisztánban, ahol ma a világon a legrosszabb egy újszülött esélye, "csak" 120 csecsemő hal meg az első életévében.) Hároméves kora előtt meghalt további 135 gyermek, a tízéves kort pedig egy-egy évjáratnak a fele sem érte meg.  A magas gyermekhalandóságot Fáy a közegészségügy elmaradottságával, az egészségtelen lakásviszonyokkal, a szülők hanyagságával és tudatlanságával, valamint a házasságon kívül születettek magas arányával magyarázza.  Az egykorú erdélyi adat a halottak korösszetételén keresztül ugyancsak a gyermekhalál gyakoriságát érzékelteti: az 1843-ban elhunytak negyven százaléka négyévesnél fiatalabb volt!

A gyermekhalál a legmagasabb társadalmi osztályokat sem kímélte. Az idősebb Wesselényi Miklós bárónak és Cserey Ilonának például tizenhárom gyermeke született, akik közül egyedül az árvízi hajós érte meg a felnőttkort. Podmaniczky Frigyes báró szülei nyolcból három, Batthyány Lajos gróf és Zichy Antónia ötből két gyereküket temették el, a későn nősült Széchenyi István gróf pedig kéthetes kislányát veszítette el - hogy csak néhány ismert személyiséget említsek.

A gyermekhalálhoz, annak gyakorisága miatt, bizonyos közönyösséggel viszonyultak. „A csecsemőket, főképp ha azok már nehányan vannak, majdnem minden szülői fájdalom nélkül temetik el, azt mondván, hogy ›jó helyre ment, nem lesz baja az életben‹” – írta a paraszti társadalmat belülről ismerő orvos még 1870-ben is. „Azzal vigasztalják magukat, hogy ›az isten úgy akarta, úgy rendelte, bele kell nyugodni‹”. Mai szemmel érzéketlenséget látunk abban a gyakorlatban is, hogy egy újszülöttnek nem ritkán ugyanazt a keresztnevet adták, ami egy korábbi gyermek halála miatt "felszabadult" a családban.

Endre Béla: Bölcső mellett

Lehet persze találkozni a levelekben, emlékiratokban mély szülői gyásszal ebben a korban is. Ezt inkább a nagyobbak elvesztése váltotta ki, különösen, ha egyetlen gyerek volt, vagy legalábbis nem volt sok utód. A gyerekhalál miatti hosszú és mély gyászt azonban inkább a normálistól való eltérése miatt tartották feljegyzésre méltónak: "Békétlenebbül viseltem el, mint ahogy illő lett volna" - jellemezte lelkiállapotát két kisfia egyidejű elvesztése után a 18. századi erdélyi református lelkész."Batthyány Lajos meg akar bolondulni ... nem tud intézkedni ... hallani sem akar semmiről, a földön fetreng, mert ›meghalt a 6 hetes gyereke!‹ Gyerekek ezek csak az arcuk vén!"- örökítette meg naplójában részvétlenül, sőt némi megvetéssel Széchenyi István majdani minisztertársa gyászát.

A liberális reformpolitikus, Bezerédj István barátaival folytatott levezésében a fájdalomnak, gyásznak olyan mélységeivel találkozunk, miután 1844-ben meghalt egyetlen gyermeke, a 10 éves Flórika, amelyet egy mai olvasó is teljesen át tud érezni. Talán csak a vallásos érzés rendületlensége az, amely a mainál hatékonyabban segítette a veszteség feldolgozását.

Kedves fiacskáimat különféle betegségek gyötörték. Pált nemcsak egy ízben árasztották el, hanem még magához se jött, midőn szívbaj kezdte gyötörni, és néhányszor majdnem elpusztította. Zsigmond ritkán volt testileg egészséges. Még nem töltött be a születésétől egy évet, midőn az okos, erőteljes és vidám fiúcska, aki nem volt képes helyén maradni, hanem gyermeki módon, hol ide, hol oda hajolt, a mintegy két könyöknyi magasságú asztalról a vele játszónak gondatlanságából leesett, és eközben a szolgálóleány könnyelműségéből is jobb lábának a térdén megsérülve, nagyon sokat kezdett veszíteni élénkségéből, s az azelőtt csacska gyermek most hallgatag, az azelőtt erőteljes most gyenge lett. Megmaradt mégis, bár a betegségek majdnem minden neme megkínozta.  Sokat gyönyörködtetett kedves természetével, de ugyanannyira szomorított lábának erőtlenségével, amely a térdében volt megsérülve. Méltóságos Bethlen Katalin grófnő módot nyújtott a gyógyításra a száldobosi ásványvízben. Midőn abban voltam, hogy az útra előkészített fiút elküldjem, három vagy négy napon át megfigyeltem, hogy erejét veszti, és lassanként lepusztul. Néhány nappal később kezdett nyugtalan lenni, elhagyta szokott játékait, szótalanná lett, majd egészen legyengült, és így az 1756. év május 26. napján visszaadta lelkét teremtőjének és megváltójának.
Őt két nappal később, május hó 28, napján, követte Pál, és így három napon belül megfosztattam két igen kedves fiamtól.
Békétlenebbül viseltem el, mint ahogy illő lett volna. Midőn ugyanis közel láttam őket a halálhoz, intézkedést téve eltávoztam Enyedre, hogy a tanulók nyilvános vizsgájával foglalva el lelkemet, fájdalmamat enyhítsem. Kerestem a szórakozást fájdalmam csökkentésére, de nem voltam képes hangulatomat lerázni; igen gyakran, mikor a legkevésbé sem gondoltam ilyenekre, az oly édes csacsogások visszatérve emlékezetembe, egészen ellepték azt, és nem akartak elmúlni.
Szomorúságom, melyet gyermekeim elvesztése hozott magával az előbbi évben, kissé elmúlt ebben az esztendőben, midőn (1757) március 25-én megszületett anyjának épségben maradása mellett az anyjával azonos nevű leánykám.
Bod Péter: Önéletírás

A gyermek "felfedezése"

A gondolat, hogy a gyermek különös, a felnőtt világétól gyökeresen eltérő bánásmódot igényelne,  a 18. században, a felvilágosodás korában kezdett teret hódítani Európa-szerte. A pedagógiai érdeklődés feltámadása, a gyermekeknek szánt irodalom, a felsőbb osztályoknál a külön gyermekszoba, valamint az öltözködésben az elkülönült  gyermekdivat megjelenése jelezte, hogy a gyermekkorra önálló, sajátos életszakaszként kezdtek tekinteni.

A 19. század első felében Magyarországon is feltűntek a csecsemőgondozással és a gyermekneveléssel foglalkozó folyóirat-cikkek, sőt könyvek. Megjelentek a gyermekeknek szóló irodalom első darabjai is.  Az első sikerkönyvet a reformmozgalom már említett vezető politikusának felesége, Bezerédj Amália írta 1836-ban, eredetileg saját kislányuk számára. Az újra és újra kiadott Flóri könyvével, amely egyszerre volt ábécéskönyv, mesekönyv és ismeretterjesztő mű, jó száz éven át több nemzedékek kezdte az ismerkedést a betűkkel és a tágabb világgal.

Bezerédj Amália: Flóri könyve

A reformkorban megszülettek, sőt közüggyé váltak a kisdedóvás első intézményei. Brunszvik Teréz grófnő 1828-ban megnyitott budai Angyalkertjének többfelé akadtak követői, mint például a Bezerédj-házaspár "kisiskolája" a Tolna megyei Hidján. A gyermek "felértékelődését" is jelezte az árvaházak alapítása. A változások azonban egyelőre inkább csak a városi középrétegeket és a nemességet érintették meg. A gyerekekhez való viszonyt a társadalom túlnyomó részében még az évszázados hagyományok határozták meg.

A születéskor eldöntött életút

A bőséges gyermekáldás, illetve felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők - legalábbis a mai normákhoz képest - ridegen viszonyultak gyermekeikhez. A születés nem számított rendkívüli eseménynek, különös jelentőséggel legfeljebb az első gyermek érkezése bírt, főleg, ha az fiú volt. “Az atyám házanépe csaknem minden esztendőben szaporodott, s így anyámat könnyű vala arra hajtani, hogy engemet adjon által a nagyanyámnak"- emlékszik gyermekéveire Kazinczy Ferenc.

A rendi társadalomban az egyén helyét mereven meghatározta, hová született, ezért életútja is elég pontosan előre látható volt. A nemes fia a szokásos iskoláztatás után “leteszi a censurát [ügyvédi vizsgát], tiszteletbeli aljegyző lesz, azután szolgabíró, ha jól forgatja magát, lehet belőle X. megye első alispánja is; ha különösen jól tanult, akkor még feljebb menetelre is volt kilátása; ha nem vette be a természete a tudományt, akkor azt mondták, jó lesz katonának." Az idézet írója, az 1814-ben született Pulszky Ferenc (politikus, a kiegyezés után a Nemzeti Múzeum igazgatója) szerint róla is tudni lehetett már születésekor, mi lesz belőle. Mint protestáns, magas kormányhivatalba nem kerülhet, mint birtokos nemes, kisebbre nem szorul; táblabíró, az evangélikus egyház egyik felügyelője lesz. (Hogy a jóslat az ő esetében nem teljesült, az leginkább az 1848-as korszakváltásnak köszönhető: a polgári berendezkedés jelentősen kiszélesítette a az egyéni választási lehetőségeket.) Ahogy lefelé haladunk a társadalmi ranglétrán, ez az "eleve elrendeltség", az egyéni választási lehetőség hiánya még inkább erősödik.

Vasárnapi Ujság, 1874

A nevelés nagyon céltudatosan és szinte kizárólagosan az előre tudható felnőtt szerepre készítette fel a gyermeket. Ez nagyrészt spontán módon ment végbe: a gyermek részt vett a család, a felnőttek életében, ezáltal szinte “belenőtt" a számára szükséges tudásba.

A parasztságnál a nevelés nagyrészt azonos volt a munkára neveléssel. A munka volt az életben maradás feltétele, a közösség értékrendjében is első helyen állt, mint a legfontosabb erkölcsi norma.  Ha valaki rendelkezett valamilyen speciális tudással, azt is a családon belül adta tovább: apáról fiúra szállt például az állatok gyógyításának tudománya.

A nemes gyermeket is azokra a későbbi feladataira nevelték, amelyet társadalmi állása meghatározott. Wesselényi Miklós bárót már nyolc évesen magával vitte a megyegyűlésre az apja, kilenc évesen pedig elmondatta vele első nyilvános beszédét Közép-Szolnok megye gyűlésén. A székely kisnemes családból származó Barabás Miklós (a festőművész) kisgyerekként lovakat legeltetett a réten. A lányokat a háztartás vezetésére tanították, a magasabb rétegeknél főleg a reprezentációs feladatokra készítették fel.

Barabás Miklós: A gróf Degenfeld család

Szigor és tekintélytisztelet

A nevelést nagyfokú, már-már ridegségbe hajló szigor jellemezte, melyet elsősorban a családja felett teljhatalommal rendelkező apa képviselt. Újfalvi Sándor emlékiratában a magyar nemes őstípusaként ábrázolta az idős szomszéd földesurat. Keczeli István “ritkán, ezeribe egyszer csókolta meg nejét vagy gyermekeit, azt is titkon, és nem a más jelenlétiben. Még szót is csak ritkán váltott valamelyikkel. Az enyelgést, csacsogást gyengeségnek s férfiatlanságnak nevezte. Gyermekei előtt nagy tekintélyt tartott. A háznál kirekesztőleg egy akarat volt - a háziúré."  

Beszámolnak persze egyes emlékezések másfajta szülő-gyermek kapcsolatokról is, bizalmas, meleg viszonyról, elsősorban az anyára emlékezve. Az ő esetükben sem szabad azonban elfelejteni, hogy a terhesség - szülés - szoptatás körforgásában élő asszonyoktól nem sok figyelem juthatott a nagyobb gyerekeknek.

A nevelésben minden rétegben központi helyet foglalt el a tekintélytisztelet és a hagyományokhoz való ragaszkodás. A parasztember már gyermekkorában megtanulta, hogy nem egyéniségének sajátos vonásait kell kifejlesztenie, hanem a közösség normáit kell elsajátítania. A nevelés beleplántálta a gyerekbe, hogy a fennálló társadalmi rendet,  az úr és paraszt közötti áthidalhatatlan szakadékot, illetve a nehéz életet lázadás nélkül fogadja el. A jutalmazást a paraszti élet alig ismerte: a feladat elvégzését természetesnek tartották, hiszen azt nem nevelési fogásként szabták ki, hanem a család megélhetése szempontjából szükséges munka volt.

Vasárnapi Ujság, 1866

A nemesi emlékiratok egybehangzó tanúsága szerint náluk is a paraszti családhoz hasonló szigor érvényesült a nevelésben. “Előttünk, fiúk előtt, sohasem indokoltak semmi parancsot: vakon kellett engedelmeskedni, akár tetszett, akár nem. Ha atyámtól azt kérdeztük: de hát miért kell ezt vagy amazt tenni, mindig azt felelte: azért, hogy a rák a vetésre ne menjen; ezzel aztán meg kellett elégedni. ... Házunknál hidegről, forróságról nem volt szabad nekünk, fiúknak, panaszkodnunk; ha tettük, atyám lehordott bennünket, s ha történetesen felindulásában azt találta mondani, hogy effeminatusok [férfiatlanok, anyámasszony katonái] vagyunk, ez engemet egész hétre szerencsétlenné tett" - emlékezett Jósika Miklós báró. Pulszky Ferencet csak azért tiltotta el apja a hetek óta várt majálistól, hogy idejében ismerje meg a lemondás érzését. Podmaniczky Frigyes báróéknál a válogatós gyerek napokig csak azt az ételt kapta, amelyet egyszer visszautasított. A gyermek Wesselényi Miklóst apja szélsőséges nevelési gyakorlata többször egyenesen életveszélybe sodorta. "Atyja még zsenge korában megedzette testét: hideg-, meleg-, szomj- és koplaláshoz megszoktatta; álmatlanság, gyaloglás, erős lovaglás, hosszas futás és birkózás mind napirenden lévén. Hetedik évében már szilaj paripát lovagolt, nyolcad éviben hajtóvadászaton farkast lőtt."

Falusi iskola, ha a tanító távol van

A testi fenyítés a a nevelés mindennapos velejárója volt. Verték a fiúkat és a lányokat is, családon belül a szülők és nevelők, sőt az idősebb testvérek éppúgy, mint az iskolában a tanítók és a tanárok. E tekintetben megvalósult a társadalmi egyenlőség is: többnyire még a felső osztályok gyermekei sem mentesültek tőle. "A tanuló csekély hibáért is megvágattotott. A verés napirenden volt. Én egyike voltam a szelídebb s szófogadóbb tanulóknak, mégis annyi bőrölést állottam ki, hogy még jelenleg sem gondolhatok rá iszony nélkül. A verés a nevelés nélkülözhetetlen eszközének tartatott"- emlékezett vissza nagyenyedi diákéveire Újfalvi Sándor.

A szülők érzelmi távolságtartását némileg ellensúlyozta, hogy a testvérek között - akiknél a nagy termékenység miatt a korkülönbség csekély volt - általában bensőséges, szoros viszony alakult ki. Elég sok család bomlott fel az egyik vagy mindkét szülő  halála miatt, még mielőtt az összes gyermek elérte a felnőttkort. Ilyenkor a kicsinyeket az idősebb testvér, a nagyszülők vagy más rokonok nevelték. A megözvegyült szülők többnyire újraházasodtak, így sok családban találkozunk mostohatestvérekkel és mostohaszülővel. Nem véletlen, hogy a népmesék gyakori szereplője lett a gonosz mostoha...  

Than Mór: Család

Szülőim puritán szigort gyakoroltak szorgalmunk s magunk­viselete fölött. Büszkén vallom, hogy gyermekkoromban tanultam meg dolgozni, illetőleg folyton foglalkozni, de egyszersmind kedélyesen mulatni is; e két, akkor elsajátított tulajdont megtartottam mindvégig.
Midőn ebédhez ültünk, rövid imát rebegtünk s azután szótlanul kelle ülnünk, mindvégig, ami nem ritkán nagy erőmegfeszítésbe került. Ha a gyermekek közül valamelyik az ételben válogatott, napokig mindig ugyanazt kapta, amíg csak jóízűen meg nem ette azután az általa megvetett ételt. Azt szokta volt mondani édesatyám s anyám: aki válogat, nem éhes, aki pedig éhes, az adjon hálát az úristennek, hogy egyáltalában étellel látja el - s ne kérdezze, hogy minő az. Így szoktam én meg, sőt később meg is kedveltem: a sárgarépát és metélt-levest.
Ebéd után kezet csókolva és “bien vous fasse” (“váljék egész­ségére”) francia szavakat mondva, a nappali teremben szabad volt maradnunk mindaddig, míg a feketekávé el nem költetett. Atyám s anyám azon igen helyes s jelenleg követésre éppen nem találó elvet vallották, hogy a gyermekeknek nem szükséges a felnőttek beszél­ge­téseit meglesniök, amely beszélgetés értelme általuk félremagya­ráz­tatván, nem ritkán egészen helytelen és káros felfogásra szolgáltat alkalmat.

Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei