A szervezett szociális gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe".

A szociális gondoskodás kezdetei

Magyarországon a szociális gondoskodás modern fogalma először lényegében a 19. század első felében jelent meg. Természetesen korábban sem hagyták magukra azokat, akik koruknál, egészségi vagy szellemi állapotuknál fogva képtelenek voltak magukról gondoskodni. A hagyományos társadalomban azonban az öregek, szegények, testi vagy szellemi fogyatékosok ellátása csaknem kizárólag a család kötelessége volt. Alkalmas rokonok híján a falusi vagy városi közösség alkalmi adományaiból tengette életét a rászoruló, többnyire koldusként. A gondoskodás első szervezett formáit az egyházközségek, illetve a céhek képviselték: előbbiek a keresztényi szeretet jegyében, utóbbiak a kölcsönösség elve alapján biztosították elaggott vagy keresetképtelenné vált tagjaik létminimumát.

David Vinckboons: Vak tekerőlantos, 1607.

A helyhez kötöttség lazulása, a földrajzi mobilitás kiszélesedése következtében egyre többen kerültek olyan környezetbe - elsősorban városokba -, ahol nem éltek rokonaik, tehát az életút kedvezőtlen fordulata esetén nem volt támaszuk. A hagyományos típusú "szociális hálóból" kiesők főleg a népesebb városokban okoztak gondot.

A középkorban és a kora újkorban a vak vagy testi fogyatékos koldus a forgalmas terek természetes "tartozéka" volt, ám a modern polgár ezt kellemetlen érzéssel, feszengve vette tudomásul. A polgári értékrendben ugyanis fontos helyet foglalt el a környező világ rendje, kiszámíthatósága, és ennek jegyében törekedtek a kínos érzést kiváltó jelenségek eltüntetésére. Az elesettek segítése ugyan továbbra is fontos valláserkölcsi parancsnak számított, és a társadalom stabilitása szempontjából is szükségesnek tartották, ám a rendre, kiszámíthatóságra törekvő polgár ezt a kötelezettségét a gazdasági racionalitásnak jobban megfelelő, ellenőrizhető, szervezett formában akarta letudni. Ezért hozták létre a jótékonysági egyleteket, amelyek az összegyűjtött adományokból rendszeres segélyeket juttattak számon tartott szegényeiknek

(Hasonló témájú posztok:"Iszonyú emberi alakokra találunk" - Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban, valamint Jóltevő Asszonyi Egyesület Pesten és Budán - A szociális gondoskodás kezdetei a reformkorban )

A jótékonysági egylet hölgyei "házi szegényeiknél"  (Anglia, 19. század)

A polgári szociális gondoskodást alapvetően megkülönböztette a tisztán keresztény felebaráti indíttatású jótékonykodástól az is hogy ez nagy súlyt helyezett a szegénység feltételezett okának, a munkátlanságnak az orvoslására. (Ez is logikusan következett a polgári társadalom értékrendjéből, amely a munkát a legfőbb erkölcsi paranccsá emelte.)

A testi vagy szellemi fogyatékosokról való gondoskodás társadalmasításában - a fenti általánosságok mellett - nem lebecsülendő szerepet játszott a kor jellemző irodalmi-művészeti irányzata, a szentimentalizmus, amely érzékenyebbé tette a lelkeket mindenféle elesettség, kiszolgáltatottság iránt. Másik oldalról a legridegebb gazdaságossági megfontolások is erre ösztönöztek. Az orvostudomány fejlődése felcsillantotta például az elmebetegek gyógyításának lehetőségét, a pedagógiai érdeklődés feltámadása - ez főleg felvilágosodáshoz köthető -, illetve módszereinek fejlődése pedig a vakok és a süketnémák részleges integrációjának esélyét.

A vak muzsikus. Fotó: André Kertész, 1921

A vakság "felfedezése"

A szervezett gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe". A még csak ekkoriban önállósodó neveléstudomány igen hatékony "marketingeszközként" is alkalmazta azokat a látványos eredményeket, amelyeket egy-egy kiemelkedő - például zenei - tehetséggel megáldott világtalan diákkal elért.

A vakok rendszeres tanításával foglalkozó első intézet 1784-ben Párizsban alakult. (Ennek a növendéke, majd tanára volt Louis Braille, aki az 1820-as években a róla elnevezett, s a vakok által máig használt írástechnikát kidolgozta.) A következő évtizedekben számos európai országban követték a francia példát, Londontól Nápolyig, Barcelonától Szentpétervárig létesültek kisebb-nagyobb intézmények.

A Habsburg-monarchiában a bécsi Johann Wilhelm Kleiné volt az úttörőszerep, aki 1804-től házitanítóként a gyakorlatban demonstrálta egy világtalan fiún a speciális képzés lehetőségeit. A magánkezdeményezés lassan - uralkodói és társadalmi támogatással - intézményesült, s a következő évtized végén  már "császári és királyi"  azaz állami intézetként működött.

Tornaóra a párizsi vakok intézetében. L'Illustration, 1844.

Egy reformkori (ál)civil sikertörténet Pesten

A bécsi intézményben szerezte tapasztalatait az az ifjú Johann Rafael Beitl, aki 1826-ban mint "a vak gyermekek tanításában tudományosan képzett egyén" invitálta gyakorlati bemutatóval tartott előadásra Pozsonyban az országgyűlésre összesereglett tekintetes és méltóságos urakat. A bemutató meghatotta és meggyőzte a nézőket, s gyorsan összeadtak egy leendő intézet alaptőkéje számára 1100 forintot. A nemes cél mellett az is jót tett az indulásnak, hogy az első adakozó maga József nádor volt, aki 200 forintot tett le. (Ezek persze igen szerény összegek voltak azokhoz a felajánlásokhoz képest, amelyeket a főurak néhány hónappal korábban, ugyanezen a diétán tettek az Akadémia alapítására, Széchenyi István kezdeményezésére.)

Szintén a nádor rendelte el, hogy a Pozsonyban máris működni kezdett intézet költözzön át az ország tényleges központjába, Pestre. Ő kezdeményezte, hogy Pest megye és Pest város elöljáróiból és előkelő nemeseiből, illetve polgáraiból alakuljon egy bizottság az intézet "gyámolítására" és felügyeletére. Az együttérzés mellett valószínűleg a nádor - egyben a Helytartótanács elnöke, Pest megye főispánja - ösztönzésének is szerepe volt abban, hogy a megyék hivatali szervezete is gyűjtötte az adományokat a nemes célra.

A pesti vármegyeház Gránátos (ma Városház) utcai épülete az 1838-as árvíz előtt

Pest városában is összegyűlt már 1500 forint, mire 1826 őszén Beitl megérkezett első növendékeivel. A bizottmány az Üllői út elején álló Donner-házat bérelte ki és rendezte be a szintén adományokból összeszedett bútorokkal, s itt kezdődött meg 3-4 tanulóval az intézmény pesti története. Mivel az intézetbe mind több gyereket szerettek volna beadni, szükségessé vált segédtanítók és kisegítő személyzet alkalmazása. Újabb gyűjtőakciók után az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába, szintén bérelt házba.

Az alapítás után egy évtizeddel mertek saját ingatlanra gondolni: 1835-ben - nagyrészt egy erre a célra rendezett sorsjáték nyereségéből - megvették a Király utca 837-es számú házat. (A házak száma akkor az egész városban egyetlen sorozatot alkotott, s lényegében a telekkönyvi számnak felelt meg.) A szerény földszintes ház a mai Zeneakadémia helyén állt, s kis átalakítás után 1836-ban vette birtokba az intézet, amelynek ekkor már  húsz diákja volt (15 fiú és 5 lány, az egész országból.)

Zeneoktatás a Nancy-i vakok intézetében 1905-ben.

A létszám folyamatosan emelkedett. Az adakozókedv nem lankadt: a rengeteg kisebb adomány mellett jelentősebb alapítvány tett - egy-egy tanuló teljes költségét fizette - a "kormányfő", József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya, néhány nagybirtokos arisztokrata, valamint Kassa városa. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt: amikor a belga hegedű-virtuózra, Henri Vieuxtemps-re egy félreértés következtében megharagudott a pesti magyar közönség - amiért az előzetes hírek ellenére a Nemzeti Színház után a Német Színházban is koncertezett - a Vakok Intézete javára adott jótékonysági hangverseny bizonyult a legbiztosabb engesztelő áldozatnak...

Az intézet felvirágzása már egy új igazgató, a Csehországból meghívott, jó menedzsernek és PR-szakértőnek is bizonyult Anton Joseph Doležálek nevéhez fűződik, aki másfél évtizedig vezette azt. A zenerajongó direktor - maga is több hangszeren játszott, és a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában kulcsszerepet játszó Hangászegylet alelnöki tisztét is betöltötte - nagy súlyt fektetett növendékei ének-zenei képzésére. Persze ez nem csak privát szenvedélyének következménye volt: a 19. században Európa-szerte elsősorban a zenei pályában láttak lehetőséget rá, hogy önálló polgári egzisztenciát és megbecsült középosztályi státuszt tudjanak elérni a világtalanok. A pesti evangélikus értelmiség reformkori társaséletéről mesélve az író-szerkesztő Kánya Emília is megemlíti, hogy a házi táncos összejöveteleken  „a zongora volt a zenekar, ha valami szegény fiú a vakok intézetéből játszott talp alá”.

Anton Joseph Doležálek 
Az igazgató állítólag a Pesten töltött másfél évtized alatt nem tanult meg magyarul.

Az intézet támogatói, vezetői és növendékei azonban nem sokáig örülhettek az első saját hajléknak: 1838 márciusában a nagy árvíz összedöntötte, hasonlóan a terézvárosi épületek nagy többségéhez. A házból a gyerekeket sikerült kimenteni: előbb a vármegyeházán, majd a víz elvonulta után Budán, a Horváth-kertben lévő nyári lakban szállásolták el őket. Az árvíz levonulása után a város egyik első életjele volt a március 19-én a szerviták szárazon maradt templomában tartott mise, amelyen a hálaéneket a vakok intézetének növendékei énekelték.

A vakok intézetének romjai az 1838-as árvíz után. Schwindt rajza

A budai kitérő négy évig tartott: 1842-re épült fel a Király utcai telken, Pest vármegye pártfogása alatt, Zitterbarth Mátyás tervei szerint az új, kétemeletes épület. (Az alispánnak és a tisztikarnak már volt tapasztalata a közcélú gyűjtés és az építkezés szervezésében: nemrég, 1837-ben fejeződött be másik vállalkozásuk, a Pesti Magyar - később Nemzeti - Színház építése.) A megnagyobbított intézetben egyszerre átlagosan száz, 5 és 19 év közötti világtalan kapott általános, szak- és zenei képzést. A megye az épület elkészülte után sem vette le kezét pártfogoltjáról: az intézetről gondoskodó választmány elnöke mindig a megye alispánja, az önkényuralom idején megyefőnöke volt.

A vakok intézetének épülete a Király és a Gyár utca sarkán. Fotó: Klösz György. Forrás: Fortepan

Az államosított gondoskodás

A mai fogalommal "kiemelten közhasznú" intézmény közel fél évszázadig egyesületként működött, amelyet a vármegye inkább csak a tekintélyével támogatott. A kiegyezés után, az állam funkcióiról vallott felfogás lassú változásának egyik első jeleként a Vakok Intézetét 1874. október 16-án állami kezelésbe vették. (Mind az "ancien régime", mind a korai liberalizmus legfeljebb szabályozó szerepet tulajdonított az államnak a szociális problémák kezelése terén.)

Az intézet persze csak a rászorulók töredékének tudott esélyt teremteni az önálló élethez. Valamelyest javultak az ellátottság arányai, miután az állam 1901-ben a végképp kinőtt régi épület helyett a Városliget melletti Herminamezőn felépíttette a ma is álló szecessziós palotát. A régi klasszicista házat lebontották, helyén az új Zeneakadémia épült fel. A 167 helyiségből álló épületben már 200 növendéket lehetett elhelyezni és tanítani. (A századelőn ennek tízszeresére becsülték a tanköteles korú világtalan gyerekek számát az országban. Ezekben az évtizedekben vált járvány-jellegűvé Magyarország egyes vidékein a száz évvel korábban Napóleon seregei által Egyiptomból Európába behurcolt fertőző szembetegség, a trachoma, amely szintén növelte a rászorulók számát.)

Baumgarten Sándor és Herczeg Zsigmond tervezte a Hungária Körút - Ajtósi-Dürer sor sarkán álló palotát

A gyerekek 8-10 éves korukban kerültek be az intézetbe. Öt évig általános képzést kaptak, három évig pedig valamilyen szakmára tanították őket. A 16-18 évesen kikerült fiatalokat az 1895-ben alakult Vakokat Gyámolító Országos Egyesület által kezelt, a Csömöri út-Hungária körút sarkán működő "ipari foglalkoztatóban" helyezték el.

A jellemző foglalkozások a kosár- és székfonás, kefekötés, kötélverés, valamint a gépi harisnyakötés voltak. "A fővárosban többfelé vannak üzletek, melyek kizárólag a vakok készítményeinek árusításával foglalkoznak, s a közönség szívesen vásárolja az itt kapható iparcikkeket, mint amelyek jósága ismeretes. A kilyukadt nádszékeket a legtöbb budapesti család a vakok műhelyében szokta kijavíttatni" - írta a Vasárnapi Ujság tudósítója 1904-ben.

Kézimunka-foglalkozás a bécsi Vakok Intézetében a 19. század végén

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!