A tudat, hogy a halál elkerülhetetlen, valószínűleg mindig nyugtalansággal töltötte el az embert. Míg a régebbi korokban különböző rítusok segítségével próbáltak - úgy tűnik, elég hatékonyan - megbirkózni ezzel az érzéssel, a modern ember mintha elvesztette volna képességét, hogy kezelni tudja a halállal kapcsolatos félelmeit. A halált, mint eseményt  a nyugati civilizáció néhány évtized leforgása alatt egyszerűen eltüntette szem elől, többnyire kórházak, öregeket ápoló intézmények elkülönített helyiségeibe száműzve azt. Mintha a mások halálának "kiretusálásával" a tudatból, sőt a tudatalattiból  is ki lehetne törölni a tényt, hogy saját halálunk is elkerülhetetlen.
A 20. század elején a nyugati ipari társadalmakban még az emberek négyötöde az otthonában, családja körében fejezte be életét. Ma ez arány éppen fordított: ötből négyen kórházban vagy öregotthonban halnak meg, miközben a felmérések szerint legalább nyolcvan százalékunk azt tartaná emberhez méltó végnek, ha otthonunkban nézhetnénk szembe az elkerülhetetlennel.

Henry Peach Robinson A haldokló búcsúja című 1858-ban készült felvételét a halál témáját feldolgozó első fényképként tartják számon.

A szép halál mint feladat

Bár a halálozási arányszámok a 19. század második felében jelentősen csökkentek, a halál bekövetkeztének az öregkor elérése előtt is bármelyik életszakaszban – de különösen a gyermekkorban – sokkal nagyobb valószínűsége volt, mint ma. A halál gyakorisága miatt is „hétköznapibb” volt a találkozás a kaszással: az 1800-as évek közepén Magyarországon több mint háromszor, az első világháború előtt kétszer annyi haláleset esett ezer lakosra, mint ma.

Az előtte járó nemzedékek példája, valamint a még csaknem általánosan ható vallásos szellem viszonylag hatékonyan segítette a halálra készülőt, illetve környezetét, hogy beletörődéssel fogadja az elkerülhetetlent. Az öregkorban bekövetkező szép halál az individualizációtól még alig érintett paraszt világban az élet természetes része volt: feladat a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni.

A betegeket különösen az asszonyok szívesen látogatják és kalács vagy valami jó friss kenyérrel kínálgatják; imádkoznak vele és egynémely része biztatja a felgyógyulással, másik része pedig búbos patkáján ülve hangosan beszéli el azon vele történt szomorú eseményeket, „hogy az ő apja, anyja, testvére vagy férje szinte ily betegségben halt el; igen szépen eltemették, sokan voltak a temetésen”. Ilyenkor a beteg nagyokat sóhajt, meggyónik, megáldozik, és midőn a haldoklók szentségével is elláttatott, egész nyugodtsággal várja halálát. A vallás ezen utolsó szertartása oly balzsam megyénk lakóinál a betegekre nézve, hogy nem lehet oly filozófust képzelni, ki a halált nagyobb nyugodtsággal tudná bevárni.”

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868. 

Hódmezővásárhelyi öreg gazdák a 20. század elején. Plohn József felvétele.

Az öregkorba lépett ember szavakkal és cselekedetekkel egyaránt kifejezte, hogy tudatosan készülődik a halálra. A készülődés egyrészt anyagi és jogi viszonyainak rendezését (mindenek előtt végrendelet készítését) jelentette, másrészt a lelki, vallási és érzelmi felkészülést (például speciális olvasmányokat, imákat, vagy akár a haragosokkal való kibékülést). Fontos részét képezte a felkészülésnek a halotti ruha, a szemfedél elkészítése vagy a sírhely kiválasztása, megvásárlása, de nem számított morbid különcségnek a koporsó elkészíttetése sem. „Szerencsés az, aki halála előtt minden kötelességének eleget tett, úgyhogy halála órájában nincsen egyéb dolga, mint hogy meghaljon” - írta a 18. századi jezsuita irodalmár, Faludi Ferenc.

A kereszténység felfogásában a „jó halál” örömteli, de legalábbis csendes, ellenkezés nélkül fogadott esemény, amelynek fontos jellemzője a szenvedések türelmes viselése is. A szép halált persze ki is kell érdemelni egy hibátlanul erkölcsös élettel. A koraújkori források általában fontosnak tartják a meghalás minősítését, amikor valakinek az elhunytáról számolnak be. Ha az érintett „szép istenesen s áhítatosan" vagy  ”nagy csendesen, minden hánykódások és tusakodások nélkül”, esetleg "szép, keresztény készülettel, áhítatos, szép imádságokkal és minden irtózás nélkül való, szép, bátorságos készséggel múlt ki ez világbul”, az visszamenőleg is ráüti az erényesség igazoló pecsétjét a megboldogult földi pályájára. Ezen összefüggés megfordításaként a parasztság körében még a 20. században is eléggé elterjedt volt a meggyőződés, hogy akit „sok kínja és fájdalma után szólított ki az Úristen őfelsége ez világból”, annak valamilyen múltbeli, megtorlás és megbánás nélkül maradt bűnért kellett vezekelnie.

Vigasztalás a remény által. A német E. S. Mester 1450 körül készült, jelképekkel teli metszetsorozata az "ars moriendi" irodalmi műfajához hasonlóan a szép halálra való felkészülést szolgálta

Fiúi kötelességemnél fogva visszapillantok beteges atyám utolsó napjaira. A régebb oly erős test most egyberoskadva, de a lélek még mind erejében volt, mint valaha. Tevékenységét s erős akaratát utolsó órájáig megtartá. Esztendeje már, hogy ágyában kínos fájdalmak közt sínlik. De hivatalát s gazdászatát ernyedetlen szorgalommal folytatá. Földmívelésiben, marhatartásában, vállalkozásaiban, pénze kezelésében és hivatalos jelentéseiben a legpontosabb rendet tartá fenn.

A halállal bátran nézett szemközt, temetésire minden előkészületeket megtett. Sírhelyét kijelölte, koporsóját molnárjával maga előtt készíttette meg, halotti ruháját megvarratván felöltözött, s koporsójába beléfeküdt; de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hizlaltatott. A torra egybegyülendő hatszáz szegény megvendéglésire kalányoscigányaival maga szobájában nehány napig kisebb-nagyobb fatekenyőket, tálakot, tángyérokat, kanalakot faragtatott.

Utolsó napján reggel gulyásától a tejneműt nagy figyelemmel és szokott zsémbelődései közt vette számba. Egy kövér sertést öletett, a megtakarítás után behozatá ágya eleibe, és itt takaríttatá fel. Nőttön növekvő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből. De alig végezheté párja nélküli munkásságának ez utolsó bizonyságát, midőn öntudatát vesztve félre kezdett beszélni.  ... Egy óra múlva megszűnt élni.

Újfalvi Sándor : Emlékiratok. Budapest, 1990.

Tornyai János: Juss (1920). A hódmezővásárhelyi mester élete során kb. 30 festményen és legalább 100 rajzon dolgozta fel a szegényes hagyatékon osztozkodó szegényparaszti család tagjainak ádáz küzdelmét.

Bele kell nyugodni...

A 20. század előtt élt emberek közül valójában keveseknek juthatott osztályrészéül az öregkorban, ágyban, párnák közt bekövetkezett "szép halál". Nemcsak a csecsemő- és gyerekhalandóság volt hatalmas, a fiatalok és középkorúak életét is bármikor elragadhatták a rendszeresen visszatérő pusztító járványok, vagy még nagyobb eséllyel belehalhatott valamelyik, ma már teljesen ártalmatlannak számító betegségbe, a nők pedig a szülésbe. A középkori, koraújkori "haláltankönyvek" (ars moriandi) szerint az emberek különösen  a váratlan (baleset, háború, járvány miatti) "szörnyű" haláltól,  amire nem lehet felkészülni.  

A gyermekhalál ugyan a hagyományos társadalomban sem számított természetesnek, de gyakorisága miatt bizonyos közönyösséggel viszonyultak hozzá: „a csecsemőket, főképp ha azok már nehányan vannak, majdnem minden szülői fájdalom nélkül temetik el, azt mondván, hogy ›jó helyre ment, nem lesz baja az életben‹” – írta a paraszti társadalmat belülről ismerő orvos 1870-ben. „Azzal vigasztalják magukat, hogy ›az isten úgy akarta, úgy rendelte, bele kell nyugodni‹”. Ugyanakkor kétszáz évvel korábbról is találkozunk olyan forrással, amelyben a szülő mély fájdalmáról vall:  „Hatodfél órakor estve holt meg a szegény fiam mirigyben hirtelen, nékem és feleségemnek holtig való szomorúságunkra, mely dolog minden életemben való nyomorúságimnál keservesebben esett” – számolt be Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1666-ban többedik fia elvesztéséről levelében. 

(A gyermekhalálról bővebben: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban, a betegséghez való viszonyról  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban című posztokat.)

Czigány Dezső: Gyermektemetés, 1910

A középső, munkaképes nemzedékek tagjainak halálát mély megrendüléssel fogadta nemcsak a család, de a tágabb közösség is, hiszen az ő elvesztésük kézzelfogható veszteséget jelentett: rájuk mind gyermekeiknek, mind az idősebeknek szüksége lett volna.

A legnagyobb érzelmi megrázkódtatást azonban a házasulandó korban lévő fiatalok halála váltotta ki. A közösségben teljes értékűnek számító élet küszöbén bekövetkezett halálnak sok vidéken különösen drámai, a fájdalmat felkorbácsoló szertartással adtak különleges hangsúlyt: a temetést az esküvő külsőségeivel rendezték meg, például menyasszonyi, illetve vőlegényi ruhát adtak a halottra, akit koszorúslányok és vőfélyek kísértek az utolsó úton.

Atyám halálos ágyán, midőn anyánktól s tőlünk gyermekektől búcsúzott, élőszóval meghagyta, hogy temetése legyen egyszerű, szónoklatot csakis Kalchbrenner pesti német lelkésznek van meg­engedve felette tartania, pesti magyar egyház akkor még nem létezvén. (...)

Atyám halálos ágyán mondott eme öntudatos szavai s többi élőszóval előadott rendelkezései nagy s maradandó benyomást hagytak hátra gyermeki kedélyemben. Azon nyugalom, mellyel mindazt élete végpercében elmondotta, a halálról való elijesztő képzelmet lelkemből örökre elűzték; a halál fogalma elvesztette reám nézve a rettenetesnek benyomását s inkább egy öntudatos, kedélyes s sokat jelentő búcsúnak vette föl szerepét. Ez volt azon benyomás, melyet az önmagával kibékült haldokló szülének szavai az őt körülálló siránkozó családra előidézett. De az élet maga azután e megadásteljes érzést sokban megváltoztatta, mert a családfő kimú­lása, ezt gyermeki ésszel is csakhamar felértem, válságos helyzetbe juttatta családunkat.

Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékeiből. Budapest, 1984.

Kunffy Lajos: Az anya halála. 1926

Végtisztesség a hagyományos társadalomban

Az életciklus tagolására a különböző kultúrák a rítusok számtalan változatát alakították ki. Közös bennük, hogy a fordulópontok jelentőségét ünnepélyes, a hétköznapi, rutinszerű cselekvések sorából kiemelkedő, pontosan szabályozott formák közt megrendezett közösségi eseményekkel hangsúlyozták, tették azokat emlékezetessé. Érvényes ez az életút záró mozzanatára, a halálra, illetve a holttest „eltakarításának” aktusára is, amely az élők és a halottak világát különíti el ünnepélyes formában, s egyúttal a hátramaradottaknak segítséget nyújt a veszteség feldolgozásában.

Temetési menet Magyarszováton (Erdély, Kolozs megye)

A falu és a kisváros világában a halálhoz és a halotthoz kapcsolódó szokások a 19. században még alig változtak a korábbiakhoz képest. Az emberek túlnyomó része otthonában, családja körében távozott az életből, a temetés rítusát pedig az egyházi előírások és közösségi hagyomány szigorúan szabályozta. A halott „eltakarítása”, a „végtisztesség megadása” a család és a közösség pontosan szabályozott feladatmegosztása szerint ment végbe. Ennek normáit kötelező volt ismerni, hiszen egyrészt mindenkinek magának kellett gondoskodni róla, hogy hozzátartozói megkapják a méltó végtisztességet, másrészt kinek-kinek fel kellett készülnie rá, hogy majdan szembe tudjon nézni a saját halálával. Az állami beavatkozás csak odáig terjedt, hogy az 1876-os közegészségügyi törvény óta halottkémnek (városokban orvosnak, máshol kiképzett laikusoknak) kellett megállapítania a halál beálltát.

Siratás a Nógrád megyei Rimócon

Ha halott van a háznál, a gazda megszüntet minden munkát, marháját nem fogja be. A hullát a lakószobában terítik ki, hol azonban főznek, esznek, mint máskor. A rokonok, szomszédok virrasztanak a halottnál és vendégeskednek; másutt nappal szent énekkel ájtatoskodnak körüle (Garam), sőt a tehetősebbek e célra kántort is meghívnak, és éjjel nem virrasztanak (Palóc vidék).  Dicsérni szokták azon nőt, ki szépen tud a koporsó felett sírni, azaz ki zokogásai között jól tudja elénekelni az elhaltnak életbeni becsét, a nagy veszteséget és jövőre siralmas hiányát. – A tor röviden, csendesen tartatik; a magyarságnál a rokonok, szomszédok hoznak össze étneműeket, a tót vidékeken a megszomorodott család vendégel kenyér és pálinkával.”

Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Szerk. Hunfaly János. Pest, 1867.

Szeged, izraelita temető.  A temetkezést a zsidóknál részletes vallási előírások szabályozták. Ezek pontos teljesítését a hitközség temetkezési egylete, a chevra kadisa biztosította, amely a szociális gondoskodásban is fontos szerepet játszott.

A változás kezdetei

A városok polgárosult lakosságánál a modernizáció kezdte átalakítani a halálhoz való hagyományos viszonyt. A vallásosság viszonylagos gyengülése, az "én" szerepének erősödése, valamint a polgári családi élet bensőségessége a modern ember számára egyre inkább drámai, elfogadhatatlan eseménnyé tette a szeretett hozzátartozó vagy barát elvesztését. Ebben a közegben a halált sem a haldokló, sem a hozzátartozó nem fogadta már a régi belenyugvással.

Ugyanakkor a halál „normális” színtere a nagyvárosban is a családi otthon maradt. Kórházban csak a legszegényebbek és az elhagyatottak fejezték be életüket: 1902-ben Budapesten csak minden tizenötödik ember. A haldokló ágyánál azonban – szemben a hagyományos társadalommal – már csak a legszűkebb család volt jelen, a polgári illem szerint a nagybeteget „látogatásokkal zaklatni nem tanácsos”.

Az 1847. január 13-án elhunyt József nádor halálos ágyánál felesége és gyermekei mellett belső emberei (udvarmestere, papja) is ott állnak Szeremley Miklós metszetén.

A városi halál

A kórházi ágyak szaporodása, a halottkémlelés bevezetése és a halottasházak építése a városokban már jelzik annak a folyamatnak a kezdetét, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi. A természettudományos ismeretek terjedésével a holttestben egyre inkább a fertőzésveszély forrását látták, a halál utáni teendők közt fontos szemponttá vált ennek a veszélynek az elhárítása. A nagyvárosi temetőkben halottasházak épültek, ahol a járványos betegségben elhunytakat és a szűkösen lakó családok halottait kellett felravatalozni.

A temetkezés hagyományos, családi-közösségi, valamint modern, vállalkozás-jellegű szervezeti keretei között az átmenetet a temetkezési társulatok jelentették. A középkor óta létező egyesületek a 19. században élték virágkorukat, de a 20. század első felében is szép számmal léteztek. A lakóhelyi, szakmai vagy felekezeti alapon szerveződő egyletek a biztosítók mintájára működtek: a hosszú időn át fizetett tagdíj fejében (középkorúként már illett belépni) gondoskodtak tagjaik méltó eltemetéséről. Ez egyrészt a költségek viselését jelentette az „előtakarékosság” fejében, másrészt a tagtársak személyes, többnyire testületi jellegű részvételét a ceremónián.

A győri csizmadiák temetkezési egyletének tagjai ez alatt a zászló alatt kísérték utolsó útjukra elhunyt társaikat.
Xantus János Múzeum gyűjteménye

A szemléletváltás, illetve a hagyományos közösségek felbomlásának, az abból való tömeges kiszakadásnak a következtében az 1870-es években a nagyobb városokban – először Budapesten – megjelentek a piaci alapon működő temetkezési vállatok. Ezek komplex szolgáltatást nyújtottak, s egyúttal kialakították a gyász városi, polgári illemszabályait, amelyek a parte-cédula formai és tartalmi jegyeitől a temetés társadalmi státuszhoz illő külsőségein keresztül a gyászviseletig, illetve a másik oldalon a részvétnyilvánítás etikettjéig mindenre kiterjedtek.

Nagyon fontosak – különösen a rokonok, ismerősök éles nyelve miatt – a gyász idejére kötelező előírások. A ruha szabása mindig a napi divatot követte, de a rokonság foka szerint különbözött a kivitele s az időszak, ameddig viselni kellett. A közeli családtagokért mély gyászt illett hordani, amelynek első fokozata a „kreppkorszak” volt. Az elnevezés arra utalt, hogy a nők, sima, fénytelen szövetből készült ruháját csak a fénytelen kreppselyem díszíthette, s a kalapról hosszan (hitvestársért, szülőkért 150 cm, gyermekért, vőért, menyért 120 cm) lebegő fátyol is belőle készült. A férfiak fekete öltönyt, fekete nyakkendőt s a kalapon kis selyemfátyolt hordtak. Az özvegyek egy éven át, az apa és az anya az elvesztett gyermeke után 9 hónapig, após, anyós, gyermekek menyek és vejek 6 hónapig öltöztek így. A következő a „fekete selyem korszak” volt, amikor már fényes selyem, fekete prém, kis fehér csipke is lehetett a díszítés, a férfiak fehér mellényt is felvehettek fehér nyakkendővel. Ez az időszak az özvegynél 9 hónapig, a többi családnál 6 hónapig, míg a nagyszülőknél, sógoroknál és más távoli rokonnál 3 hónapig tartott. Az utóbbiak eleve így kezdtek gyászolni. Ezután a félgyász következett – házastársért még egy félév (ez már összesen 2 év és 2 hónap!) –, a szülőkért 3 hónap, míg a többi rokonért 6 hét. Ekkor már mindenféle sötét selyem – vagy bársony – és csipkedísz megengedett, fekete-fehér színösszeállítás is és zománc ékszer.

F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 

Borsos József: Az özvegy, 1853.

A személytelen nagyvárosban a "halott már nem az egész közösségé volt, csak a családé és a barátoké. Ők sem kísérhették utolsó útjára halottjukat, hiszen az új köztemetők a belterülettől sok mérföldnyire feküdtek, s a forgalmas közutakon a zászlós-gyertyás processzió lehetetlenné vált. Többnyire a szertartást végző pap sem ismerte a megboldogultat, így a búcsúztatás is személytelenné vált. A gyász érzelmi töltése jobbadán kiürült" - foglalta össze a változások irányát Hanák Péter.

A mából visszatekintve azonban kijelenthetjük, hogy a 19. században a halál még a nagyváros lakói számára sem vált olyan tabuvá, mint ahogy ezt a a 20-21. század fogyasztói társadalmában tapasztalhatjuk. Hiába rendelte el például a főváros 1879-ben, hogy a szoba-konyhás lakásban, vagy még annál is szűkösebben élők halottait a halottasházban kell felravatalozni, a szegény családok – zömmel még vidéken született, a paraszti világból kiszakadt emberekről van szó – nem engedtek a „megszégyenítő” rendelkezésnek. Család, albérlők, ágyrajárók gyakran ugyanazon az asztalon étkeztek, ahol a koporsó állt. Még 1912-ben is csak minden ötödik budapesti halottat szállították ki a hullaházba.

Nyomtatott partecédula 1882-ből

A temetők korábban kizárólag az egyházak tulajdonában álltak, rendjüket – az állami előírások figyelembe vételével vagy mellőzésével – ők határozták meg. A 19. század közepétől a városok növekedésének és a vallási keveredés fokozódásának következményeként megjelentek a felekezetileg semleges községi temetők is. (Közülük a legnagyobb, a főváros Kerepesi úti temetője nemzeti pantheonná is vált a kiegyezés utáni évtizedben.) A vallási alapon elkülönülő temetkezés azonban a települések túlnyomó részén a 20. század közepéig jellemző maradt.

Szatmárcseke híres csónakos fejfás református temetője. Forrás: Panoramio

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!