... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

Pozsonyi mozaikcsaládok a 16. századi végrendeletekben

2020. július 06. - Fónagy Zoltán

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tózsa-Rigó Attila, a Miskolci Egyetem oktatója posztjában 16. századi jómódú pozsonyi polgárok meglehetősen bonyolult családi viszonyaiba nyújt betekintést végrendeleteik segítségével. 

A múltbeli családra többnyire stabil és egységes alakzatként gondolunk, amely szülőkből és gyermekeikből áll, s amelyet a szülői hatalom tart össze. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk a forrásokat, hamar kiderül, hogy a családi életnek ez az egyszerű képlete a valóságban igencsak változatos lehetett. A családtagok közötti kapcsolatrendszer számos árnyalattal rendelkezett, és a stabilnak tűnő egységet gyakran érték olyan megrázkódtatások, amelyek annak széteséséhez vezettek.

A következő posztban 16. századi pozsonyi végrendeletek alapján vizsgálom a koraújkori városi közösségekre jellemző családformákat. Az adataim azt igazolják, hogy a korban valóban a férjből és feleségből, valamint kettejük gyermekeikből álló magcsalád (nukleáris család) volt a legjellemzőbb, ám távolról sem kizárólagos együttélési forma.

2_retrato_de_van_gindertaelen.jpgA Gindertaelen család portréja (antwerpeni mester, 1559k.) 
Királyi Szépművészeti Múzeum, Antwerpen

Polgárcsaládok a koraújkorban

A városi társadalom elvárásai szerint a fiúkhoz képest a polgárlányok sokkal fiatalabban házasodtak. A férfiaknak ugyanis előbb biztosítaniuk kellett a család fenntartásához szükséges anyagi alapot. A kézműves legénynek meg kellett szereznie a mester címet, a kereskedőcsalád fiának pedig önálló üzletbe kellett fognia, illetve saját ingatlanra szert tennie. Ezeknek a feltételeknek a megteremtése hosszabb időbe telt, azaz a fiúk esetében a biológiai éréshez képest kitolódott a házasodási kor. A lányoknál a férjhezmenetel időpontja leginkább attól függött, hogy a család mikorra tudta összeállítani a hozományt. Mindebből az következett, hogy az első házasságkötés idején jelentős volt a korkülönbség: a fiúk átlagosan nyolc-tíz évvel voltak idősebbek a házasuló lányoknál. A nagy korkülönbség is hozzájárult, hogy gyakran elég rövid ideig tartottak a házasságok.

Közismert, hogy a modern kor előtt a párválasztásban nem a fiatalok személyes vonzalma játszotta a fő szerepet. (A párválasztással kapcsolatos normákról bővebben olvashat a blogon itt és itt.) A házasságokat a polgárság körében is sokkal inkább tekinthetjük a családok közötti szövetkezés bevált eszközének. A szülők által elrendezett frigyektől a família társadalmi presztízsének, vagyoni-jövedelmi helyzetének, esetleg politikai pozícióinak megtartását, sőt emelését várták. A gazdasági szempont hangsúlyozásából következett, hogy a házasságkötésnek jelentős anyagi vonzatai is voltak. A családfők – a mi fogalmaink szerinti örömapák – gyakran csak komoly alkudozás után tudtak megegyezni a lány hozományában, illetve a vőlegény által a házasságba behozott vagyonrészben, a hitbérben. A hitbér úgy is értelmezhető, hogy a (ve)vőlegény az ara társadalmi rangjának megfelelőt árat „fizette meg”. A leendő férj még Morgengabeval („reggeli ajándék”) is kedveskedett a menyasszonynak az esküvő reggelén. (A német kifejezés magyarosításával keletkezett a mára jórészt elfelejtett móring szó.)

A párválasztás és a házasságkötés érdekközpontúsága ellenére életszerűtlen túlzás lenne, ha a 16. századi polgárokat szélsőségesen anyagias,  az érzéseket és az intimitást mereven elutasító, lélektelen emberekként képzelnénk el. A végrendeletek számos esetben tudósítanak a házasfelek között kialakult bensőséges viszonyról. Gyakran találunk bennük olyan fordulatokat, amelyekben a halálra készülő megköszöni házastársa hűségét, vagy azt, hogy kitartott mellette elhúzódó betegségében. Ugyancsak gyakran emlékeztek meg hasonló hangnemben gyermekeikről, vagy akár a családtagnak (kvázi örökbefogadott lánynak) tekintett szolgálókról is.

Azokban az időszakokban, amikor nem kellett külső fenyegetéssel (háború, járványok stb.) számolni, a házasságot leginkább a természetes halálozás fenyegette megszűnéssel. A halál bármely életkorban reális veszélynek számított, ezért a házastársi, ill. a szülő-gyermek kapcsolatok gyakran csak rövid ideig tartottak, amivel értelemszerűen csökkent az esély azok elmélyülésére.

3_mu_lando_sa_g.jpgDaniel Hopfer: A szépség múlandóságának allegóriája 

Bár a magcsalád egyértelműen túlsúlyban volt a koraújkori városi közösségek családmodelljei között, de távolról sem volt az egyedüli együttélési forma. Ha az egyik szülő halála miatt szétesett egy család, gyakran rövid idő alatt születtek új egységek a töredékekből. A városi társadalom normái erőteljesen támogatták az újraházasodást, amivel gyorsan újrarendezhették a megsérült gazdasági és társadalmi hálózatokat. A széttöredező, majd a töredékekből új keretek között egyesülő családok képe meglehetősen messze áll a régi családról alkotott idealizált elképzelésektől. (Az újraházasodásról bővebben olvashat a blogon itt és itt.)

Az újraházasodás során még inkább jellemző volt a felek közötti nagy korkülönbség. Gyakran előfordult például, hogy a céhbe való bejutás érdekében fiatal céhlegények elhunyt mesterük özvegyét vették feleségül. Az ifjú kézműves így könnyebben lett céhmester, de nyert a testület is, mivel az elhunyt mester szerszámai és műhelye a céh keretein belül maradtak. Az özvegy számára nemcsak az egzisztenciális biztonságot adta vissza az új házasság, hanem a férjezett asszony magasabb társadalmi presztízsét is biztosította. Ugyanakkor az ilyen esetekben még kisebb esélye volt annak, hogy személyes vonzalom, érzelmi intimitás alakuljon ki a házastársak között.

Az újraházasodással létrejött családokban gyakran éltek a korábbi házasságból származó gyermekek is. Így keletkeztek a kora újkori városi közösségekben a mozaik-családok, amelyek a magcsalád gyakori alternatíváját jelentették. A források számos ilyen mozaik-családról tudósítanak, ezek közül három esetet fogok az alábbiakban bemutatni. 

1a_pozsony.jpgWolfgang Lazius: Pozsony látképe, 1588.

Mozaikcsaládok sorozata

A tekintélyes pozsonyi kereskedő, Sebastian Eysenreich 1549-ben jegyeztette le testamentumát. A végrendelkező kiemelkedő vagyoni helyzetéről tanúskodik, hogy az 1542/43-as adójegyzék szerint ő adózott a második legnagyobb összeggel a pozsonyi polgárok közül. A vagyonos kereskedő a város politikai elitjébe is beletartozott: a húszas-harmincas években több alkalommal is a várost irányító belső tanács tagjai között találkozunk a nevével.

Első feleségének, Barbara Eysenreichinnek a testamentuma még 1519-ből maradt fenn: az asszony ugyancsak tekintélyes vagyonról rendelkezett. A szövegből kiderül, hogy Eysenreich-hel már a második házasságában élt, a végrendeletben ugyanis megemlíti első férjét, illetve nagykorú fiát, aki az első házasságából született. Eysenreich 30 évvel későbbi végrendeletéből megtudhatjuk, hogy ő maga három alkalommal nősült. 1549-ben már a harmadik feleségével élt, akit – hasonlóan első nejéhez – Barbarának hívtak. Kettőjük között volt egy Katherina nevű hitvese is, akitől három gyereke: egy fia és két lánya volt életben a végrendelkezés idején. A fiú és az egyik lány már nagykorú volt, sőt utóbbinak gyermekei is voltak. A másik lány, Elisabeth még kiskorú volt 1549-ben. A kereskedőnek a harmadik feleségtől – a második Barbarától – két fia született. A végrendelet idején velük, illetve a második házasságból született Elisabeth-tel éltek egy háztartásban. A halálra készülő családfő mindhárom gyermek felnevelését harmadik feleségére bízta.

Három évvel Eysenreich után a – mai fogalmaink szerint még fiatal – Barbara asszony is végrendelkezett. Az 1552-ben kelt testamentumból arról értesülünk, hogy ő ekkor már Cristoff Pfintzinger felesége volt. Eysenreich feltehetően nem sokkal a testamentum megírása után meghalt, Barbara asszony pedig rövid időn belül új férjet talált. Pfintzinger szintén a város vezetésébe beleszólással bíró elit körébe tartozott, az asszony pedig a korabeli Pozsony egyik legnagyobb vagyonáról végrendelkezhetett. A gyors újraházasodásra utal, hogy már Pfintzingertől is volt egy fia és egy lánya, akik 1550 és 1552 között születtek. A végrendelet szerint 1552-ben öt gyermeket neveltek az új férjével: a közös fiú és lány mellett az Eysenreich-től született két fiút, valamint az Eysenreich előző házasságából örökölt Elisabethet (aki tehát egyik „szülővel” sem ált vérségi kapcsolatban). Barbara asszony nem tett különbséget a négy édesgyermeke között: a Pfintzinger- és az Eysenreicher-utódokra egyenlő részben hagyott pénzt, ingatlanokat és ékszereket. Kiskorú mostohalányáról is megemlékezett: Eysenreich Elisabethre kisebb összeget, női ruhákat, némi ékszert, és kelengyének való tárgyakat hagyott.

A 33 év alatt keletkezett három testamentum segítségével tehát négy házasságon keresztül követhetjük több mozaikcsalád egymásba fonódó történetét, valamint a vagyonnak és a társadalmi presztízsnek a párválasztásra gyakorolt befolyását. (Egy 18. századi pozsonyi családtörténetet is olvashat a blogon itt.) 

4_brueghel_re_szlet.jpgId. Pieter Bruegel: Gyermekjátékok, 1560 körül (részlet)

A polgármester és a szőlősgazda mozaikcsaládja

Szintén a városi elit körébe tartozott Thomas Reichentaler, akinek 1559-ből maradt fenn a végrendelete. Reichentaler az ötvenes években folyamatosan a bírói vagy a polgármesteri tisztséget viselte, miközben jelentős kereskedelmi tevékenységet is folytatott. A végrendelkezés idején egy fia és egy lánya volt életben, akikre jelentős ingó és ingatlan vagyont hagyott. Feleségéről bensőséges hangnemben emlékezett meg. Ingatlanok mellett jelentős pénzösszegeket is hagyományozott neki, megköszönve, hogy az asszony szeretettel és hűséggel viseltetett iránta.

A közös gyermekek mellett több mostohagyermeket is említ a polgármester. A végintézkedés idején egy háztartásban élt vele egy kiskorú mostohafiú, az azonban nem derül ki a dokumentumból, pontosan milyen kapcsolat kötötte őt hozzá. Két férjezett mostohalányról is megemlékezett: a szöveg alapján elképzelhető, hogy a két lány Reichentaler korábbi feleségének előző házasságából származhatott, azaz a polgármester a nevelőapjuk volt.

Szintén egy mozaikcsalád képe rekonstruálható a vagyonos polgár és szőlősgazda Pongraz Hohenperger 1557-es végrendelete alapján. Eysenreich-hez hasonlóan  Hohenperger is háromszor házasodott, és az ő esetében is jól érzékelhető az újraházasodás(ok) pozitív hatása a gyermekszámra. A testamentum tanúsága szerint Hohenpergernek az első házasságából két fia maradt életben, akik a végrendelet keltekor már nagykorúak voltak. A tehetős gazdapolgárnak második feleségétől két lánya született (pontosabban: ketten érték meg a felnőttkort), akik közül az egyik 1557-ben már férjnél volt. A Walpurga nevű harmadik feleség öt gyermekkel: négy fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg a férfit. Ők a végrendelkezés idején még biztosan kiskorúak voltak, és szüleikkel, valamint az apjuk előző házasságából született kiskorú Annával alkottak egy mozaikcsaládot.

A vagyon felosztása gyakran vezetett konfliktusokhoz a más-más házasságból született gyerekek között. Pongraz Hohenperger egy házról és hat szőlőről rendelkezett. A ház tulajdonjogából a második házasságból származó, 1557-ben már férjezett lány, Magdalena Plabin is részesedett, mivel az, valamint a szőlők egy része egykor édesanyja – Hohenperger második felesége – és apja közös vagyona volt. A helyzetből jogvita kerekedett a nagykorú lány, illetve a harmadik feleség és Hohenperger között, utóbbiak közös gyermekeinek örökösödése miatt.

Hohenperger a szőlők nagyobb részét az első házasságból származó két fiára hagyta, közel felét pedig az öt kiskorú gyermekre. Amennyiben ők megérték a felnőttkort, sokkal kisebb hányad jutott nekik az apai vagyonból. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért ilyen aránytalanul osztotta fel az ingatlanokat az apa az első, illetve a harmadik frigyből született gyermekek között? Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a család vagyoni erejét és presztízsét biztosító szőlőbirtokot Hohenperger szerette volna minél inkább egyben tartani, illetve hogy a nagykorú fiúk kezében gondosabb és jövedelmezőbb művelésre számíthatott. A gazdapolgár gyakorlatiasságát érzékeltetik akkurátus intézkedései a borkészletről, valamint a következő szüret során várható szőlőtermésről is.

5_blog_szo_lo_dscf3709.jpgHans Sebald Beham: Munkások a szőlőhegyen (1546)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr9615983192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.