A modern nagyvárosi élet jelenségeivel a reformkorban kezdett ismerkedni a pest-budai polgár. A korszak nemcsak az életet könnyebbé és kellemesebbé tevő civilizációs vívmányokat hozta magával. A klasszicista paloták falára rávetültek a nagyváros árnyképei is:  az új típusú szegénység, a hajléktalanság, a prostitúció és a bűnözés.

Koldus-estély. Nagy Ignác: Magyar titkok

A főváros közbiztonsági helyzetét az 1840-es években érdekes - ma is ismerős - ellentmondás jellemezte. A hivatalos városházi jelentések szerint folyamatosan csökkent a bűncselekmények és szabálysértések száma, ugyanakkor a helyi sajtó tele volt a romló közbiztonságot illusztráló hírekkel, s Pest "rémisztő züllését" sötét színekkel festegető tárcákkal. Míg 1842-ben 1852 letartóztatás történt Pesten, 1846-ban már csak 847 gyanúsítottat kellett őrizetbe venni. Csaknem ugyanilyen arányban lett kevesebb a kihágás - mai szóval szabálysértés - is: hétezer helyett négyezer, adták hírül a hatóságok. A pusztákon sem történik meg olyasmi, amit "Pestnek kimívelt zsiványai képesek kivihetni" - panaszolta ugyanakkor a Nemzeti Újság annak a hírnek kapcsán, hogy magukat "tolvajbiztosnak" nevező egyének kínálják fel a károsultaknak, hogy illő jutalom fejében visszaszerzik ellopott javaikat, ha nem firtatják a tolvaj kilétét. 

Deres és pellengér

Az 1848 előtti Magyarországon még alig léteztek a társadalom egészére érvényes törvények. A rendi világban a "kinek-kinek a magáét" elve érvényesült, azaz mindenkinek a rendi állása, illetve lakóhelye jogszabályai szerint, saját bírósága szolgáltatott igazságot. A szabad királyi városok - így Pest és Buda is - meglehetősen széles jogkörrel írták le szabályrendeleteikben, hogy mit tekintenek a közösség normáival és érdekeivel ellentétesnek, és milyen büntetésre számíthatnak a szabályszegők.

Ezek a normák csak részben estek egybe a mieinkkel. Elsősorban az emberi élet és a magántulajdon védelme tekintetében beszélhetünk folyamatosságról. A rendi korszak jogszabályai azonban sok vonatkozásban korlátozták a személyes szabadságot, vagy avatkoztak be a magánéletbe olyan módon, ami a mai ember számára elviselhetetlennek tűnik. Büntették például a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, a szülőkkel szembeni durva tiszteletlenséget vagy a káromkodást. Leggyakrabban a nyilvánosan megszégyenítő büntetéseket és a testi fenyítéseket alkalmazták: férfiaknál a botozást, nőknél a vesszőzést. A közösség normáit tartósan és botrányosan megsértőket egyszerűen távozásra kényszerítették, azaz elűzték a településről vagy a földesúr birtokáról.

Paraszt a deresen (18. sz.-i vízfestmény)

A falvak, városok képéhez hozzátartozott a helység büntetőhatalmát jelképező pellengér, kaloda vagy szégyenoszlop, deres, nagyobb városokban a bitófa. Bár a megszégyenítő büntetések alkalmazását már II. József megtiltotta, valójában csak a 19. század közepe táján tűntek el teljesen a gyakorlatból. Természetesen létezett a szabadságvesztés is mint büntetés, de megfelelő börtönkapacitás híján, illetve költséges volta miatt ezt viszonylag ritkán alkalmazták. Elég könnyen kimondták viszont a halálos ítéletet, igaz, a végrehajtást a felsőbb bíróságok már ritkábban engedélyezték.

Börtön-életkép. Vasárnapi Ujság, 1868.

Kisstílű pesti alvilág

Mik voltak a reformkori főváros tipikus bűnesetei? A letartóztatottak 90-95 százaléka lopásért került börtönbe. Különösen sokat panaszkodtak a zsebtolvajok elszaporodására, akiknek bő zsákmányt biztosítottak a nagyváros zsúfolt helyszínei: a vásárok, a piac, a gőzhajó, a mutatványosbódé környéke. A negyvenes években az országos vásárokra már külföldi "szakemberek" is ellátogattak. Kihasználva, hogy a gyerekek enyhébb büntetésre számíthattak, gyakran őket küldték lopni szüleik vagy felnőtt cinkosaik. A kétes hírű szórakozóhelyek elmaradhatatlan vendégei közé tartoztak a hivatásos hamiskártyások. A prostitúció maga ugyan nem volt büntetendő, de szoros kapcsolatban állt az alvilággal: mindennapi velejárója volt a kerítés és a kifosztás, akár fizikai erőszakkal. Az évtized közepén, az ínséges években felbukkant a - főleg gyerekekre specializált - leánykereskedelem is. A legsúlyosabb bűncselekmények ritkán fordultak elő: a gyilkosság többnyire kocsmai verekedések "üzemi balesete" volt, vagy házasságon kívül született csecsemő esett áldozatául. Szerény alvilágról árulkodik a statisztika is. Az 1846-ban letartóztatott 874 személy ötödét bizonyíték hiányában, kétharmadát "rendőrbiztossági fenyítéssel" (legfeljebb 25 botütés vagy 2 hét elzárás) elengedték, s a százezer lakosú városban csak 152 ember esetében láttak indokoltnak szabályszerű bűnpert.

Lopás a piacon. Nagy Ignác: Magyar titkok

 Míg a letartóztatottak terhére rótt cselekmények mai fogalmaink szerint is törvénybe ütköztek, addig a kihágásért elítéltek esetében többnyire a társadalom peremén élők kriminalizációjáról, azaz a szociális problémák rendőri kezeléséről volt szó. A nagyvárosi szegénység jellegzetes alakjait: az útlevél nélkül csavargót, a szállással és munkaadóval nem rendelkező mesterlegényt, az engedély nélküli házalót, az éppen gazda nélküli cselédet éppúgy potenciális bűnelkövetőnek tekintették, mint "az éjjelenkint portyázó kéjszemélyeket", és igyekeztek megszabadulni tőlük.

Vármegyeházi rabok, Vasárnapi Ujság, 1865

 A rend őrei

Pest-Buda közbiztonságáért mindkét városban a városkapitány felelt. Budán 9 fertálymester vezetésével 72 rendőr, Pesten 162 poroszló és darabont (akiket vörös frakkjukról "rákoknak" csúfoltak) őrizte a polgárok nyugalmát - az újságokból rekonstruálható közhangulat szerint nem sok sikerrel. Állandóan visszatérő panasz, hogy a rendőrök különös tapintattal elkerülnek minden olyan helyet, ahol szükség lehetne rájuk. Ilyen volt például a Széna piac (ma Kálvin tér), amely "magában összpontosít minden aljas tényeket, s ahol minden óranegyedben történik egy gaztett". (Még itt is különösen rossz hírűnek számított a Két pisztolyhoz címzett vendégfogadó.) Éjszakánként a helyőrség lovas járőrei és a kereskedők által közösen fizetett boltőrök vigyáztak a polgárok életére és vagyonára.

A város külterületére felügyelő kerülő. Vasárnapi Ujság, 1861
 

A két város népességének gyarapodásával a rendőrség létszáma is emelkedett, s javultak a társadalmi fegyelmezés intézményi feltételei is. A letartóztatottak és az elítéltek számára a Városházán alakítottak ki nagyobb és valamivel emberibb börtönt. A nagy árvíz után újjáépített pesti Városháza alagsorában "38 jól készített, de nem épen igen szellős fogház", a földszinten pedig - a városkapitányi hivatal közelében - "10 kisebb fogházacska" fogadta be a rabokat, akiket a negyvenes évek közepéig utcaseprésre is használtak.

Az 1838-as árvíz után újjáépített pesti Városháza

A bűnözés csökkenését a hatóságok főleg az 1843 elején megnyílt kényszerítő dologház jótékony hatásának tulajdonították. A Fűzfa (ma Dohány) utcában, majd a Kerepesi (ma Rákóczi) út-Vas utca sarkán működő 60 személyes intézménybe néha 150-nél több embert is bezsúfoltak. Célját, "hogy a kóborló s henyélő gyermekek részint a közbátorság elleni kihágások elkövetésétül gátoltassanak, részint a dolgozáshoz és közönséges élethez szokjanak", felügyelet és nevelés útján akarta elérni. A fiatalok a városi rendőrhatóság beutalójával (néha a hozzátartozók kérésére) kerültek ide, határozatlan időre, de legalább egy évre. A dologházba azonban csak pesti illetőségűeket küldtek: a vidékről jött csavargókat rövid úton kitoloncolták a városból. Ám a fővárosba özönlő tömegek soraiban mindig érkeztek olyanok, akik gondoskodtak róla, hogy mindennap elölről kezdődjék a rabló-pandúr játék.

Az éjszakai utcakép jellegzetes alakjai voltak a pesti boltőrök. Vasárnapi Ujság, 1870

A hajóhídhoz érkezünk, a rongyos és divatos öltözetű naplopók e kedvelt tanyájához. Mi az elsőket illeti, azoknak látása valóban borzadályt okoz. Apró gyermekek, fölserdült lyányok, ép férfiak s asszonyok és remegő vének iszonyt gerjesztő csoportozatokat képeznek, részint földön heverészve, részint álmosan állongálva. A gyermekek szülőik bűneinek viselik letörölhetlen nyomait magokon, míg a felnőtteken emellett saját kicsapongásaik bélyegét is láthatni. Éhség és nyomor, bűn és elvetemültség tekint ki minden szemből; s ezen emberek munkára várakoznak most, miután a híd hajóiban vagy titkos működésekben tölték el az éjszakát. Meddig egyetlen falat kenyerök van, addig semmi árért nem vállalnak munkát, s midőn végre szilaj éhség gyötri őket, fél napig legnagyobb megerőtetéssel is készek dolgozni, csak hogy a nap másik részét henye szájtátással tölthessék el. Eközben a gyermekeket koldultatják, s ha lehet, apró lopásokra használják, mitől magok sem irtóznak, mihelyt veszély nélkül gondolják azt eszközölhetni. Állandó munkára egy sem szegődik el, mert ettől annyira irtóznak, hogy készebbek inkább éhséget szenvedni vagy börtönbe jutni, mint magokat böcsületes szolgálatra szánni, mely fél napnál tovább tart.

És kik ezen szerencsétlen emberek? Honnan veszik származásukat? Erre nagy részben talán magok sem tudnának felelni, mert sokan közőlök gyermekségök óta tanyáznak már e helyen, s most deres szakáll tövisezi körül arcaikat. Egyébiránt terhek hurcolására használtatják magokat, mikkel néha-néha, nagyobb tolongásban, igen ügyesen el tudnak tűnni. Ily esetben azután a külvárosi föld alatti korcsmák valamelyikébe menekülnek, hol egypár hétig vagy napig a préda minősége szerint kényelmes dőzsölésnek engedik át magukat. A rendőrség gyakran csapatonként hurcoltatja ki őket délelőtt a városból, ámde estefelé egyenként visszasompolyognak, és nyomorú életöket korábbi elszántságukkal folytatják, míg végre börtönbe kerülnek, mi rájok nézve, főképp télen, valóságos jótétemény. Javítsa meg őket a gondviselés!

Nagy Ignác: Hajdan és most, 1845.

Utcaseprő rabok