"Nincs olyan víg vásár egy is a világon, mint a karácsoni vásár. Ennek a vígsága egészen másnemű, zajtalanabb, szelídebb, családiasabb, majdnem azt mondom: szentebb. Itt muzsikaszó nincs, pecsenyés-sátor, meg lacikonyha sincs, sarkantyú-pengés meg héjje-hujja sincs, részeg ember sem találkozik, - mégis minden arc mosolyog, minden szem ragyog, minden ajk cseveg vidám jó kedvében... Azért a legvígabb vásár a világon a karácsoni, mert itt nem testi dolgokat, szükségleteket, házi holmit, vagy effélét, hanem tiszta örömet vásárol magának minden ember, a legszegényebb is. Az utcaseprő gyermeke ökölnyi karácsonfájának s a rajta függő egy pár diónak, aranyfüstös papírburkában és rongyból készített kis babácskájának éppen úgy örvend, mint a gróf úrficska és kisasszonyka mesterséges és drága játékai s csecsebecséi nagy halmazának" - ilyen idillnek rajzolta a Vasárnapi Ujság 130 éve a karácsonyra készülődő Budapest képét.
A karácsonyfa bevonulása az otthonokba
A karácsony ünneplésének, illetve az előkészületeknek az a koreográfiája, amelyet többé-kevésbé ma is követünk, a 19. század első felében alakult ki, és a második felében terjedt el a szélesebb körben a városlakó középrétegek körében.
Az első karácsonyfát az 1820-as évek végén állították Pest-Budán - legalábbis Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint az ő drezdai születésű anyja hozta magával a szokást.
Német divat szerint ünnepeltük meg a Karácsonyt, s e divatot, úgy látszik, édesanyám honosította meg hazánkban. A gyermekeknek, amennyiben koruk által arra képesítve voltak, már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. Ha azok valamelyikén haszontalanságok és múló játékszerek voltak följegyezve, az szüleink részéről visszadobatott, s ilyenkor újat kelle fogalmaznunk.
Elérkezvén karácsony napja, ebéd után öt órakor megkezdődött az ünnepély éspedig a következő sorrendben. Pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő mint valódi pater domus [a ház atyja] mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot, szeretetteljes hangon buzdítá őket további hűségre, jó magaviseletre és végezetül szelíd, jóságteli szavakban kifejezte azon óhajtását, hogy a jövő évet is házunkban töltsék, mire a cselédek meghatottan távoztak.
Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek - öten voltunk - egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat.
Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk aprón megvizsgálta a nyert ajándékokat s mindegyikünk külön, forró, hálás kézcsókokkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Irigységről vagy külön pártfogásról szó sem lehetett, hisz mindegyikünk azt kapta, amit kívánt. Ilyenkor át lett engedve nekünk a tágas ebédlő s korlátlan jog adatott bármily éktelen lármát csapni s forrongást jelenetezni. Mi sem természetesebb, mint hogy mi teljesen éltünk, sőt tán kissé vissza is éltünk e joggal, s gyermekkedélyünk tomboló kedve mindaddig nem ismert határt, míg álmosság és fáradtság szelídebb viseletre nem késztetett minket, szóval míg nyugodni nem tértünk.
Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Budapest, 1984
Az elsőség persze valójában kideríthetetlen. A protestáns északi német vidékek karácsonyi szokásait a 19. század elején kezdték utánozni Bécs legfelső köreiben. 1814-ben Arnstein bankár nagy szalont tartó berlini felesége, 1816-ban pedig a nassaui hercegi családból származó Henriett, Károly főherceg felesége állított kivilágított karácsonyfát. Utóbbi családi ünnepen részt vett Ferenc császár is, akit annyira megfogott a hangulat, hogy a következő évtől a Hofburgban is állíttatott fát. A mélyen vallásos uralkodó példája "legalizálta" a protestáns eredetű karácsonyfa-állítást a katolikus Bécsben is.
A szokás terjedésének kedvező társadalmi hátteret biztosított a biedermeier korszak, amelyet a családiasság és az otthonosság kultusza, a magánszférába való visszahúzódás és bezárkózás jellemzett. Hangsúlyváltás következett be az ünneplésben, legalábbis a városi középosztály körében: az ünnep legfontosabb helyszínévé a templom helyett az otthon vált, fő tartalmává pedig a családi együttlét. Természetesen azonnal felhangzottak a panaszok is a vallási tartalom háttérbe szorulása miatt.
A téli ünnepek szokásai eleinte össze is mosódhattak: az 1820-ban festett akvarellen a bécsi német kereskedő otthonában a karácsonyfa mellett a Mikulás képében az anya oszt ajándékokat a krampusznak öltözött apa segítségével.
A változás jól megragadható a karácsonyfa terjedésében: míg 1821-ben még csak nagy nehézség árán lehetett alkalmas fenyőt szerezni Bécsben, 1836-ban egy újság szerint már úgy néztek ki a terek, mintha parkosítva lennének, 1851. decemberében pedig már egyenesen erdőnek tűnt az előkelő belvárosi tér, az Am Hof. A század közepére a császárvárosban a középosztály gyerekes családjaiban a karácsonyfa az ünnep nélkülözhetetlen kellékévé vált.
A karácsonyfával egyidejűleg vált a Karácsony akusztikus jelképévé a "Csendes éj, szentséges éj" kezdetű dal. A Salzburg közelében fekvő kisváros, Oberndorf templomában 1818 karácsonyán csendült fel először a helyi tanítónak (aki mellékállásban orgonált is a miséken) a segédlelkész versére írt zenéje, amely egyre szélesebb körben hovatovább egyedüli "kellékként" emlékeztetett az ünnep eredeti spirituális tartalmára.
Karácsony a biedermeier korában Bécsben
Az élénk kapcsolatoknak köszönhetően a főleg németek-lakta magyarországi városokban általában hamar követőkre találtak a császárváros szokásai, így a reformkorban a tehetősebb polgárcsaládok már sokfelé díszítettek fát. Szélesebb körben azonban csak a század második felében terjedt el a szokás, legalábbis azokon a vidékeken, ahol könnyen hozzá lehetett jutni a tűlevelűekhez. Az Alföld e tekintetben hátrányban volt: a sűrű vasúti, illetve kereskedelmi hálózat kiépüléséig, azaz a 19. század utolsó negyedéig nem igen állíthattak karácsonyfát. Móricz Zsigmond az 1880-as évekre emlékezve megjegyzi, hogy "a Nagyalföldön nem volt fenyőfa: mikor a feleségem [már Budapesten] karácsonyfát állított a legelső karácsonyon, édesanyám azt hitte, meg kell halnia. Elszédült; rohamot kapott, és ecetes vízzel kellett a szívét s a homlokát mosogatni. Hogy az ő fia behódolt a bálványimádó pogányoknak." A református papleány tudatában tehát a karácsonyfa ekkor már kifejezetten a katolikusokhoz kötődött!
Polgári karácsonyi idill a századfordulón. Vasárnapi Ujság
A karácsonyi vásár Budapesten
Közben az ünnep vallási és érzelmi - a családi összetartozást erősítő - tartalma mellett mind nagyobb jelentőséget kapott egy addig is létezett, ám mellékesnek számító szál: a gyermekek megörvendeztetése apró ajándékokkal. Az ajándékozást nevelési eszköznek tekintették, a "jó viselkedést" (értsd: engedelmesség, tisztelettudás, kötelességteljesítés) jutalmazták vele - legalábbis elvileg.
A század elején szokásos apróságok - édesség, gyümölcs - helyébe egyre inkább a születő játékipar termékei léptek. A keresztény hagyományban gyökerező szokás terjedése, sőt állandó bővülése természetesen a kereskedők messzemenő helyeslésével találkozott...
Vasárnapi Ujság, 1864
Budapesten a városegyesítés körüli években a kiskereskedelem - főleg az élelmiszereké - jelentős részben még a nyitott piacokon és a vásárokon zajlott. Természetes volt hát, hogy a terjedő ajándékozási szokásnak elébe menve, karácsonyi vásárt rendeztek. A régi Pest szívében, a Városháza előtti téren ütötték fel árusítóbódéikat a kereskedők. (A régi Városháza a Belvárosi-templom mellett, részben a piarista gimnázium, részben az Erzsébet híd feljárója helyén állt, háttal a Dunának. Mivel a karácsonyi ajándékozás eleinte csaknem teljesen a gyerekekre korlátozódott, főleg nekik való portékákat kínáltak: játéklovat, trombitát, csákót, dobot és játékkardot a fiúknak, babát, bababútort és játékedényt a kislányoknak. No és persze édességet: medvecukrot, krumplicukrot és "diákabrakot", meg az elmaradhatatlan vásárfiát: a mézeskalács figurákat. Sokan összekötötték az ajándékozás örömét a gyakorlati szükségletek kielégítésével, így a gyerekruhát és kiscsizmát áruló iparosok és kereskedők is megtalálták számításukat a decemberi sokadalomban.
A játékokat szigorúan a hagyományos nemi szerepek szerint ajándékozták: a lányoknak babát, babakonyhát, a fiúknak ólomkatonát, játékfegyvert, dobot, csákót.
A bódék szomszédságában valóságos erdőt képeztek a kofák nagy ernyői. Ők parázzsal telt fazekak mellett üldögélve vagy toporogva kínálgatták árujukat: almát és diót a fára, meg persze az ünnepi vacsora alapanyagait. Természetesen a fenyőfa sem hiányozhatott a kínálatból. Ezt azonban nem a téren, hanem a Duna-parton árulták, sőt ha a Duna befagyott, a fűrészporral felszórt jégen álltak a fenyőfahalmok. A karácsonyi vásár nyüzsgése, illatai és fényei - a korai decemberi sötétben a tér lámpái mellett számtalan gyertya és mécses világította meg a bódékat - odavonzották a gyerekeket is. Főleg a szegény sorsúak bámészkodtak itt sóvárogva, építettek művészi gondossággal hóembereket, vívtak nagy hócsatákat - aminek a konstabler vetett véget, ha már a felnőtteket sem kímélték.
A budapestiek a század utolsó évtizedeiben a piacok helyett már egyre inkább az állandó boltokban intézték vásárlásaikat. Ezzel a karácsonyi vásár fogalma is új értelmet kapott. Szaküzletekben vették meg a kicsinyeknek a beszélő babákat, a fényes katonákat, a babaruhákat, a repülő angyalkákat, az állatseregletet s a legfinomabb édességet, no meg a csipkés új ruhákat és a kis csizmákat is.
A középosztályi családokban nem hiányozhatott a fa alól a könyv: a kiadók többoldalas újsághirdetésekben kínálták a postán megrendelhető mesekönyveket, ifjúsági regényeket és ismeretterjesztő munkákat a kicsinyeknek és a serdültebb ifjúságnak, a klasszikusok díszkiadásait pedig a felnőtteknek. Iparszerűvé vált a karácsonyi kellékek előállítása is: már nem virágedénybe, hanem csavarozható vaslábakba állították a karácsonyfát, a házilag készült díszekkel szemben (amelyekkel az ünnep előtt napokig elbabráltak a felnőttek) hódítottak a csillogó gyári ezüst- és aranyhálók, tarka üvegcsillagok és repülő angyalok - ezekkel egy óra alatt feldíszíthették a fát. Azt sem a Duna hátán árulták már: a Vámház téri vásárcsarnok előtti térség alakult át "kárpáti tájjá" a szekérszámra érkező fenyőktől. 
A szeretet ünnepe mint üzlet
A századforduló táján lassan-lassan megváltozott a lapok karácsonyi cikkeinek hangneme is. Az egyszólamú érzelmességet, sőt érzelgősséget egyre gyakrabban átszínezte az irónia, hangot kapott az ünnep kiüresedése, illetve anyagiasodása miatti sajnálkozás is. Már nemcsak a gyerekek számítottak édességre, gyümölcsre, apróságokra (christkindlire, angyalfiára), hanem a felnőtt családtagok, a szegényebb hozzátartozók és a személyzet is várta a "járandóságát". A karácsony előtti héten
az inas gondosabban porolja ki a ruhádat; a szobaleány nem feled le ingedről egyetlen gombot sem; a szakácsné mindent olcsóbban hoz a piacról. Kedvenc ételeidet kapod asztalodra; nincs elsózva a leves, kiszárítva a rost-beaf; nőd magad készíti fekete kávédat; nem vár perpatvar otthon, ha a klubból később jössz haza, sőt ami hallatlan dolog, napad-asszony maga siet megnyugtatni nődet, hogy hisz a szegény férjnek is kell a sok gond és munka után egy kis szórakozás. ... Te pedig nyakadba veheted a várost, végigjárhatod a boltokat, törheted fejedet a karácsonyi ajándékok kiválogatásában
- panaszkodott a század eleji családfő.
Vasárnapi Ujság, 1908.
Az elüzletiesedés következtében a karácsony szoros kapcsolatba került a gazdasági viszonyokkal. Jobb években karácsony előtt a Belváros kis boltjaiban virágzott az üzlet. A háziszolga egész nap forgatja a nagy zöld mákdarálót, a boltosinasok egyfolytában dobozokat cipelnek, a segéd úr bókokkal és pár szem mandulával kedveskedik a kisasszonyoknak és asszonyságoknak. "Végül is karácsony van - ilyenkor a legszegényebb is kitesz magáért, és hazaviszi, amit szegénysége megenged." Az előkelőbb üzletek "tündérfényben úszó" kirakatai kifejezetten karácsonyra szánt ajándékokat kínálnak, melyek "ellenállhatatlan erővel csábítanak a legfölöslegesebb tárgyak megvásárlására" - számol be karácsony előtti körútjáról 1875-ben a Pester Lloyd munkatársa.
Polgárcsalád karácsonya 1906-ban. Forrás:Fortepan
A nehezebb időkben viszont pangott a szeretetbiznisz is. Az első világháború utáni nagy infláció idején például elpanaszolta a tudósító, hogy tavaly még az egyszerű milliomosok is vehettek egy szerény kis fát, az idén (1924-ben) azonban már csak a multimilliárdosok engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Panaszkodtak a kereskedők is: hiába tartanak nyitva este nyolcig, legfeljebb nézelődők tévednek be. Nem segít a félméteres felirat sem a kirakatban:
"Mélyen tisztelt vevőinknek a karácsonyi vásár megkönnyítésére mélyen leszállítottuk árainkat." A kereskedők elkeseredett versenybe kényszerültek ilyenkor: "Külön hadosztályokká alakultak felderítő osztagokkal és előőrsökkel. Az egyik Kálvin téri divatüzlet tulajdonosa megfigyeli, hova mennek boltjából a vevők. Izgatottan utánuk sompolyog a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) útra, s látja, hogy a kirakatokat rendezik. Gyorsan papírra veti megfigyeléseit, s rohan vissza boltjába.
- Orvtámadás! Orvtámadás! A Vilmos császár útiak tizenöt percenttel leszállítottak!
Az üzletvezető odakiált az alkalmazottaknak:
- Tizenöt százalék árengedmény!"
A karácsonyi költekezés idején fogékonyabbá váltak az emberek a szegénység iránt is.
A karácsony est legboldogabb ünnepe a gazdagoknak. Amíg a jómódúak dúskálnak a földi javakba, és szeretteiknek a legszebb ajándékokat, a legízletesebb ínyencségeket viszik, addig bizony a szegények, akik szintén szeretnének ezen a szép ünnepen örvendezni az örvendezőkkel, mély szomorúsággal és keserűséggel nézik csupán a kirakatok pompáit és az ablakokból leragyogó, gazdagon megrakott karácsonyfák fényét... Nyomorgó, éhes gyermekek vágyakozva nézik a kirakatba tett pompás falatokat
- örökítette meg a Kis Ujság száztíz évvel ezelőtt alulnézetből a boldog békeidők Budapestjének karácsonyi készülődését.
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
