A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből 1. rész) a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek – a parasztság és a városi alsó osztály – normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. Már ott is "mentegetőztem", hogy a jelenben is nehezen kutatható téma múltjából csak mozaikdarabokkal szolgálhatok.
Arról, hogy a társadalom középső és felső rétegei hogyan viszonyultak a feleségveréshez, még kevesebbet tudunk. Az alábbiakban egyetlen forrás segítségével pillantunk be a két világháború magyar középosztály házasságainak két világháború közötti belviszonyaiba.
Elégséges válóok-e a bántalmazás?
A kérdésre, hogy hogyan viszonyult a középosztály a házasságon belüli erőszakhoz, illetve előfordult-e egyáltalán a „jó családokban” feleségverés, leginkább a válásokkal kapcsolatos forrásokból remélhetünk választ.
Amíg a házasságkötés kizárólag az egyházak hatáskörébe tartozott, a házasság felbontására csak a protestáns felekezetekhez tartozóknak volt módja. Ehhez azonban náluk is nyomós okok kellettek. Az anglikán egyház jogi kódexe már a 16. században törvényes válóokként ismerte el a házasságtörés és a hűtlen elhagyás mellett a testi bántalmazást. A gyakorlatban azonban - a szigetországban éppúgy, mint Európa-szerte - a bántalmazás súlyosságától tették függővé a protestáns egyházi bíróságok, hogy helyt adnak-e a válókeresetnek. (Biztosra lényegében csak az életveszély bizonyításával mehetett a bántalmazott fél.) A katolikusoknál ugyan válásra nem volt lehetőség, de törvényes „ágytól-asztaltól” való különválásra igen: ennek engedélyezésében többnyire a protestánsokéhoz hasonló gyakorlatot folytattak az ő egyházi bíróságaik is.
Válóperes bírósági tárgyalás a viktoriánus Angliában
Magyarországon 1894-ben „államosították” a családjogot, azaz vezették be a polgári házasságot. Ekkortól a válás jogát mindenkire kiterjesztették ugyan, de erre továbbra is csak akkor volt lehetőség, ha bíróság előtt megállapítást nyert, hogy az egyik fél erkölcsileg vétkezett. Ilyen vétek lehetett – a házasságtörés vagy a házastárs „szándékos és jogos ok nélküli elhagyása" mellett – a súlyos fizikai fenyegetés és bántalmazás. „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy a kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott” - hangzott az 1895. évi XXXI. törvénycikk 78. §-a. Hogy kinek a hibájából mondják ki a válást, annak komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek például vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének.
A törvény megkülönböztetett feltétlen és feltételes válóokokat. A bizonyított házasságtörés esetén például a törvényszék köteles volt felbontani a házasságot, ha a vétlen fél ezt kérte. Ugyanakkor számos konfliktus esetében a jogszabály a bíró mérlegelésére bízta, hogy a házassági életközösség jóvátehetetlenül és elviselhetetlen mértékben megromlottnak, azaz felbontandónak tekintendő-e?
Noha a válás a 19. század végén alanyi joggá vált, az továbbra is szégyen maradt, amelyet a közvélemény elítélt. A költségekkel és meghurcoltatással is járó válópert leginkább a nagyvárosi középosztályhoz tartozók vállalták. A válások száma az I. világháborúig egyenletesen emelkedett, de még a tízes évek elején is csak a létező házassági kapcsolatok kevesebb mint egy ezrelékét bontották fel évente. A tízes években azután – amikor a hosszú háború szétzilálta a családokat – megduplázódott a bontóperek gyakorisága. A válás elsősorban a városokban, különösen Budapesten harapózott el, ám az arányok a mából visszatekintve a két világháború között is nevetségesen alacsonynak tűnnek.
Vasárnapi Ujság, 1887
Az erőszak kategorikus tilalma
A bíróság mérlegelési jogának köszönheti a történész azt a becses (és a téma komolysága ellenére be kell vallanom: roppant szórakoztató) forrást, amely Mit szabad a feleségnek, mit szabad a férjnek? címmel 1943-ban jelent meg. A könyvet Rajnai Dezső ügyvéd állította össze a Kúriának (legfelsőbb bíróság) az előző negyed század válópereiben hozott precedensértékű döntvényeiből, hogy tájékoztatást nyújtson a válni szándékozóknak, illetve ügyvédeiknek, mit fogad el elégséges válóoknak a bírói gyakorlat.
A kiinduló kérdés szempontjából sokat mondó, hogy a több száz válóperes ítélet között (amelyek túlnyomórészt városi középosztálybeliek pereiben döntöttek) elenyészően kevésszer fordul elő a családon belüli erőszak. Pedig ha tudjuk, hogy a vétkesség kimondásának milyen súlyos anyagi következményei voltak, feltételezhető, hogy egy ilyen súlyos „adut” nem tartottak volna vissza – mondjuk szégyenből – a bántalmazott feleségek.
Az a néhány kúriai döntés, amelyben előkerül a házasságon belüli erőszak, nem ad teljesen egységes képet a kérdés korabeli megítéléséről. Olvashatunk teljesen kategorikus ítéletet, amely semmilyen kiskaput nem hagy nyitva a bántalmazók előtt: „A férjnek a feleség testi fenyítéséhez való jogát egyetlen társadalmi osztály felfogása sem ismeri el, még kevésbé egyeztethető az össze a házasság erkölcsi tartalma által megkövetelt kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel” – mondja ki egy bíró 1940-ben. „A tettleges bántalmazás a házastársak egymásközti viszonyában súlyos házastársi kötelességsértésnek számít akkor is, ha annak anatómiai vizsgálattal kimutatható nyomait utóbb nem lehet észlelni” – fogalmaz hasonló egyértelműséggel egy két évvel későbbi döntés. Olvashatunk olyan ítéletet is, amely a nem közvetlenül a nő teste elleni erőszakot, azaz a megfélemlítő viselkedést, a lelki terrort is válóokként fogadja el: „Jogosan hagyja ott a feleség a férjét, aki indokolatlanul szidalmazza, és poharakat, tányérokat vagdos a kályhához.”
Tények, amelyek menthetővé teszik
Egy 1941-es ítélet viszont – bár a konkrét esetben igazat ad a bántalmazott félnek – már nem tekinti feltétlenül válóoknak a fizikai erőszakot: „A férj családfői hatalma nem terjed ki arra, hogy házastársát testileg fenyítse és ez a cselekedete – hacsak olyan tényeket nem igazol, amelyek tettét menthetővé teszik – mindenesetre olyan súlyos és szándékos kötelességsértésnek minősül, ami a házastársnak eltávozását s különélését jogossá teszi.” A bíró szerint tehát létezhetnének olyan „tények”, amelyek „menthetővé teszik” a bántalmazást.
Találunk is olyan ítéleteket, amelyekből megtudhatjuk, mik számítanak mentőkörülménynek: „Nem válóok, ha a férj tettleg bántalmazza feleségét akkor, ha az asszony erre azzal szolgáltat okot, hogy férjéről lekicsinylően nyilatkozik” – olvashatjuk egy 1927-es döntésben. „A férj a feleséget civakodás közben kétszer arcul ütötte, azonban a veszekedést a feleség idézte elő azzal, hogy a férjét sértegette. Ez az eset nem szolgálhat a házasság felbontására, mert hasonló bántalmazásokat hasonló körülmények között a feleség már a múltban is megbocsátott az együttélés folytatása által és nem is emiatt szakította meg a házassági életközösséget” – fejtegeti a bíró figyelemre méltó logikával 1933-ban, miért van még kevésbé joga a váláshoz annak a feleségnek, akit már korábban is bántalmazott a férje. (Szerinte tehát aki egyszer megbocsátotta a verést, a továbbiakban mindig köteles így tenni!)
Az a jogértelmezés, hogy különbséget lehet tenni jogos és alaptalan asszonyverés között, még olyan ítéletekből is kiolvasható, ahol egyébként a bántalmazott javára döntenek: „A feleség jogosan szakította meg a házassági életközösséget, mert férje amiatt, hogy vasárnap fel akarta húzni az új cipőjét, tettleg bántalmazta.” „Válóok, ha a férj negyvenévi házasság után véresre veri feleségét, mert az hűtlenül gazdálkodik.” Ezekben az esetekben tehát csupán azért adtak igazat a feleségnek, mert a bíró szerint „vétke” nem állt arányban az elszenvedett fenyítéssel.
Ami sérthetetlen: a látszat
Kiolvasható az ítéletekből az is, hogy a társadalmi presztízs, a „tiszteletreméltóság” sérelme súlyosabban esik latba, mint a bántalmazással okozott konkrét fizikai és lelki fájdalom: „A hivatalnok osztályhoz tartozó férjnek az a cselekedete, hogy feleségét nyilvános helyen testileg bántalmazta, a köteles megbecsülést súlyosan sértő házastársi kötelességsértés.” Igazán megbocsáthatatlanná tehát csak az teszi a bántalmazást, hogy az nyilvános helyen, mások szeme láttára történt…
Ennek a szempontnak – tehát a tisztes látszatnak – olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy mások jelenlétében a verbális bántalmazást (megalázást) is válóoknak tekintették. „Jogosan hagyta ott a feleség a férjét, mert az vevők jelenlétében azt kiáltotta rá: ’Nem hallod, te hülye?!’ Majd amikor a vevő fizetni akart, azt mondta neki: ’Ne fizessen annak a hülyének, az még vissza sem tud adni!’ Ugyanezen alkalommal le is marházta a feleségét.”
A társadalmi presztízs védelmét a jobb módú parasztság körében is fontosnak tartotta a bíróság: „A férj azzal, hogy a gazdatársadalom tekintélyesebb osztályához tartozó feleségét egy kisebb jelentőségű nézeteltérésből kifolyólag a nagy nyilvánosság előtt bolondnak nevezte, okot adott feleségének az életközösség megszakítására, és sértése válóoknak minősül.”
Akiknek hallgass a neve
Egy 1941-ben (csaknem száz évvel a törvény előtti egyenlőség 1848-as deklarálása után!) hozott ítélet érdekes adalék a feudális jogrend „kinek-kinek a magét” elvének továbbéléséhez: „Az egyszerű életviszonyok között élő, kevésbé művelt egyéneknél az indulatok kitörése rendszerint féktelenebb és durvább módon szokott megnyilvánulni, könnyen vezet tettlegességre, de viszont nem is hagy oly mélyreható nyomokat a házasfelek lelkületében, melyek házaséletüket végleg és helyrehozhatatlanul feldúlttá tennék. Az ilyen életviszonyok közt élő házasfelek tettleges bántalmazásánál általában abból kell kiindulni, hogy megfelelő kiengesztelés esetében a megbántott házasfél megbocsátási kötelessége fennáll” – szentesítette bíróilag az ítélet a számos népi szólásban megörökített asszonyi kötelezettséget, a tűrést és hallgatást.
Kerékgyártó mester és felesége. Kunmadaras, 1938. Forrás: Fortepan/Anderle Lajosné
Férjverő asszonyok
Ha a feleségverésnél kevesebb esetben is, de szó van a kúriai perekben erőszakos asszonyokról is. A néhány ítéletből nem olvashatjuk ki, hogy velük szemben más mércét alkalmaztak volna a bíróságok, mint a férjekkel szemben. Egyrészt az ő esetükben is elfogadták, hogy lehetnek mentő okok az erőszakra: „Nem válóok, ha a feleség férjét tettleg bántalmazza afeletti elkeseredésében, hogy a férje a közszerzeményi ingókat eladta és a pénzt eldorbézolta.” „Menthető a feleség eljárása, hogy amikor férjét annak szeretőjével együtt meglátta, férjét tettleg bántalmazta.”
Jellegzetesnek tekinthető a fordított erőszak esetében, hogy a nő valamilyen eszköz segítségével egyenlíti ki a fizikai erő terén fennálló hátrányát. A „fegyverhasználat” viszont súlyosabb, akár életveszélyes sérüléshez vezethet, tehát a szigorúbb megítélés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a nőtől következetesebben tagadják meg az önbíráskodás jogát: „Válóok, ha a feleség vasrúddal támad férjére és ezzel súlyos testi sértést okoz.” „Válóok, ha a feleség marólúggal leönti férjét. Ebben az esetben azt sem hozhatja fel mentségére, hogy férje idegen nők körül forgolódik.”
Láthattuk, hogy a nyilvános megalázás ellen a középosztály nőtagjait is következetesen védte a polgári társadalom jogrendje, így ebben a tekintetben nem vádolhatjuk kettős mércével az igazságszolgáltatást a következő esetben sem: „Az a körülmény, hogy a feleség orvos férjét nyílt utcán elfogadható ok nélkül seprővel bántalmazta, a férj iránt tartozó tiszteletben és megbecsülésben nyilvánuló házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése. A nyilvános megseprűzés a férjre orvosi állásból kifolyóan – még ha a seprő nem is lett volna szándékosan bepiszkítva! – oly megszégyenítő és az emberi méltóság oly lealacsonyítása, amit a művelt középosztályhoz tartozó férfi lelkileg meg nem bocsát, és amely megalázás mint súlyos házastársi kötelességsértés egymagában is alkalmas arra, hogy a házassági életközösséget a férjre nézve az elviselhetetlenségig feldúlja.”
Teljes mélységében átérezte a bíró annak a hivatalnoknak a megaláztatását is, akihez „a felesége a különélés alatt durva sértéseket tartalmazó nyílt levelezőlapokat intézett”...
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
