... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

A hétköznapi élet története

"Kedves drága úr!" - Levélírás a 19. században

2014. május 15. - Fónagy Zoltán

A levelezés a 19. század folyamán egy szűk elit kommunikációs eszközéből előbb a középosztály életének természetes elemévé vált, majd az alsó társadalmi rétegek hétköznapjaiban is polgárjogot nyert.

Süle Péter - Levelet olvasó hölgy.jpgSzüle Péter: Levelet olvasó nő

Az európai portréfestészetnek a 17. század óta kedvelt beállítása volt levélírás vagy -olvasás közben ábrázolni a megrendelőt. Ezzel utalhatott a művész az ábrázolt személy irodalmi vagy tudományos tevékenységére, politikai befolyására vagy az államhatalomban betöltött szerepére. Nem közszereplők esetében egyszerűen az írni-olvasni tudást jelezhette, ami sokáig önmagában is státuszszimbólumnak számított. Valószínűleg ennek a készségnek a tömegessé válásával, és az ezzel együtt járó leértékelődésével van összefüggésben a visszaszorulása is. A 19. században már szinte kizárólag nőket ábrázoltak levélírás vagy -olvasás közben.

Munkácy-Levelet olvasó hölgy.jpgMunkácsy Mihály: Levelet olvasó hölgy

A levelezés kellékei

A modellek mellett gyakran megörökítette a festő az írás kellékeit is: az íróasztalt vagy szekretert, a papírt, esetleg borítékot, tollat és tintatartót, pecsétet, pecsétviaszt, gyertyát, levélnehezéket. A felsorolt kellékek mindegyike lehetett drága anyagokból készült státuszszimbólum is. Leggyakrabban az igényes kivitelű, plasztikával vagy kis szoborral díszített, kerámiából, esetleg zománcozott fémből készült vagy ötvösművű tintatartók és a nehezékek jelezték a gazdagságot. barbedienne-ferdinand-1810-189-schreibgarnitur_1.jpg

Bronz-márvány írókészlet a 19. századból Ferdinand Barbedienne manufaktúrájából

Írásra évszázadokon át többnyire a vágott végű madár-, leggyakrabban lúdtollakat használták, amelyeket sűrűn mártogattak  a tintába. Az ipari forradalom az íróeszközök esetében is elhozta a tömeggyártást. A fémtollhegyek tömeggyártása a 19. század elején Birminghamben kezdődött el, de csak a század közepétől kezdték ténylegesen kiszorítani a madártollakat. Ezeket persze egyelőre ugyanúgy mártogatták a tintába, mint elődeiket.

Az első igazán használható töltőtoll típusok az 1850-es években készültek. A tömeggyártás az 1880-as években indult meg, ekkortól kezdődött a tintába mártogatós tollak kiszorulása. A töltőtollak technikai tökéletesedése egészen a 20. század közepéig töretlen maradt.

Schreibgarnitur-Meissen-1860.jpgMeisseni porcelán írókészlet, 1860 körül

Fontos volt, hogy a tinta jó fekete legyen: a levél könnyű olvashatóságát a címzettel szembeni udvariasság is megkövetelte. A század eleji levelezési tanácsadók közöltek is „próbált” receptúrákat, tehát ekkoriban még házilag is állítottak elő tintát.

tenta-penna.jpg
lóth [lat]: 17,5 gramm
; török galles: cserfagubacs; gálickő: kénsavas réz vagy vasérc;
arábiai gummi [gumiarábicum]: afrikai akáciafélék gumiszerű váladéka

 Ugyancsak előzékenységből szorgalmazták a porzó mellőzését is. Ezt azért szórták a papírra, hogy a friss tinta elkenődését megakadályozzák, ám maradványai kellemetlenek lehettek a levélolvasóra nézve: tüsszentésre ingerelték. Egyszerűen hagyjuk megszáradni a tintát vagy használjunk itatós papírt, javasolták. Utóbbit a század első felében még újdonságként emlegették.

Tintatartó - 1849.jpgFazekasműhelyben készült tinta- és tolltartó 1849-ből

A gondosan megválasztott papír, illetve boríték emelte a levélíró presztízsét. A választék a század második felében már az egyszerűtől a luxuskivitelű, préselt, domborított, aranyozott szegélyű, litografált képpel díszített papírokig terjedt, s a szecesszió idején szinte külön művészeti ággá vált. „Jelenleg nagy a fényűzés a levélpapír díszítésében s a legszebb festmények, a legdíszesebb monogramok pazaroltatnak reá. A címer alkalmazása úgy fehéren mint színesen, igen chic. Némelyek jószáguk nevét alkalmazzák a papírra, mások kastélyuk rajzát is” – kritizálta a „levélkultusz” burjánzását, mint a rendi világ iránti nosztalgia egyik jellemző mozzanatát a polgári társasélet mértékadó budapesti tekintélye, Wohl Janka.

levélpapír 1873.jpgÜdvözlet Bécsből - az 1873-as bécsi világkiállítás alkalmából készült levélpapír

Külön tárgyalták a tanácsadók a boríték hajtogatását. Borítékként ugyanis sokáig többnyire maga a levélpapír szolgált, ha az nem túl finom anyagú „holland” áru volt. Az „uraságoknak” – azaz magasabb státuszúaknak – külön, vastagabb papírból kellett borítékot (coperta) hajtogatni. A nőknek címzett leveleket – legalábbis a század elején – kék papírba illett csomagolni. A bonyolult, „mesterséges” hajtogatást csak gyerekek esetében tartották megengedettnek, ráadásul az "origami" olvashatatlanná is tehette az írást. Nem volt szabad túl kicsire hajtogatni a levelet, különösen, ha magasabb rangúnak küldték.

Image_028.JPG"A M[onsieur] Hollán Ernő, Sabaria". A levelet Széchenyi István küldte Döblingből  Szombathelyre 1859-ben. A papíron jól látszik a hajtogatás nyoma. Maga a szöveg a lap másik oldalán olvasható.

Fontos szempont volt, hogy a hajtogatás befejeztével egyetlen pecséttel úgy lehessen lezárni a borítékot, hogy a tartalomhoz egyáltalán ne férjenek hozzá illetéktelen kíváncsi szemek. A biztonságos lezárás nem csak a bizalmas tartalom miatt lehetett fontos: a 19. században gyakran pénzt is tartalmazott a küldemény. Ehhez persze a pecsétnek is jó minőségűnek kellett lennie. Általában vörös spanyolviaszt használtak a levelek lezárásához. A szerzetesek és kereskedők pecsételő ostyát alkalmaztak, a gyászhírt fekete viaszpecsét alatt illett tudatni.

A pecsét nem pusztán státusszimbólum volt, és nem csak a levélíró személyének hitelesítésére szolgált: ez volt a levél lezárásának egyetlen módja is. Aki tehát levelezett, annak rendelkeznie kellett pecsétnyomóval. A nemeseknek a családi címer, a nem nemeseknek valamilyen – többnyire a mesterségükre utaló – ábra vagy a monogramjuk volt a gyűrűbe vagy az asztali pecsétnyomóba vésve.

Kende levél081.jpgKölcsey Ferenc Kende Zsigmondhoz írt levelén jól látható a hajtogatás nyoma, illetve a záró viaszpecsét

A ragasztott, előre gyártott borítékot 1844-ben szabadalmaztatták Angliában és az ötvenes évektől kezdett elterjedni. A század utolsó harmadában már idehaza is az igényes levelezés kellékének számított az összeillő levélpapír és boríték. A ragasztott boríték terjedése ugyanakkor nem szüntette meg azonnal a pecséthasználatot, de az 1880-as évektől már csak választható lehetőségként emlegették a tanácsadók, s a 20. század elejétől kezdve egyre inkább kiszorult.

Levélpapír.jpgLevélpapír csomagolása a gyulai Ladics-család hagyatékában a 20. század elejéről

 

 A formák szigorú rendje

A levelezésben nagy súlyt fektettek a formai követelményekre. A levélírás szabályainak elsajátítását a nevelés fontos részének tekintették, az illemtankönyvek a társasági viselkedés egyéb szabályaival azonos fontossággal tárgyalták azokat.

Az udvarias és tekintélytisztelő levélíró meglehetősen nagyvonalúan, sőt pazarlóan bánt a papírral. Rangban felette állónak vagy hivatalnak csak egész vagy félíves papíron illett írni; a nyolcadív csak barátok vagy atyafiak között volt megengedett. (Az ív vagy árkus papír pontos mérete a gyártótól függően változhatott, de nagyjából a mai A/2-es formátumnak  - 42 x 59,4 centiméter - felelt meg. A nyolcadív a félbehajtott A/4-es lappal egyenlő.)

A megszólítás és az aláírás távolságát mind a lap szélétől, mind a szövegtörzstől szabályozták. Sokáig négy ujjnyi „tisztelethely” volt az irányadó a megszólítás után – ez a rangviszonyoktól függően változhatott –, de a század vége felé már beérték három ujjnyival a tanácsadók.

A normák rögzítették az íráskép esztétikai követelményeit is: a szövegtörzs legyen egyenletesen elhelyezve és maradjon kellő szélességű margó. A tiszta, helyes, olvasható, áthúzás és javítás nélküli írást igen fontos udvariassági követelménynek tekintették, a címzett iránti tisztelet jelének. A tanácsadók ezért ajánlották az előzetes  vázlat, esetleg piszkozat írását.

A levelet saját kézzel illett írni, de „nagyjaink s kereskedőink és mások, kiknek levelezése nagy kiterjedésű”, titkárukkal vagy segédeikkel is írathatták. A nagy levélforgalmat bonyolítók az elküldött leveleket „az e végre készített könyvbe lemásoltatják, hogy ha a szükség kívánja, tartalmaikat mindenkor megtudhassák”. Ezek a másolatokat őrző levelezőkönyvek (például Széchenyi Istváné) utólag a történészek számára igen becses forrásokká váltak.

Image_060.JPGImage_062.JPG

"Tekintetes titoknok úrnak alázatos szolgája" - Magyar Imre levele Toldy Ferencnek, az Akadémia titkárának.

A helyes és illendő címzés

A magánlevelek címzésében a század első évtizedeiben a francia, a hivatalos levelek esetében a latin „titulatura” dívott, bár ezt a levelezési tanácsadók a magyar nyelv hivatali és társadalmi térfoglalása nyomán fokozódó szenvedéllyel helytelenítették. Valódi nyelvtudás híján sokan nevetségessé teszik magukat a hibáktól hemzsegő címzéssel, s az idegen nyelv divatja „valódi meggyalázása is a nemzeti nyelvnek” – érveltek. A címzés a levél nyelvét kövesse, szögezték le általános szabályként.

A címzésnél elegendőnek számított a név, természetesen a társadalmi státuszt jelző - nemes, báró, gróf stb. - címmel, valamint a helység feltüntetése. Ha a település saját postaállomással nem rendelkezett, ajánlatos volt megadni az utolsó postát, ahonnan a címzett elviszi a levelet. Az utcát és a házszámot csak a nagyobb városok esetén kellett ráírni a borítékra, „kivévén a közönségesen ismert főrendűek leveleit”: a Károlyi- vagy a Teleki-palota címét feltüntetni kifejezetten illetlenség lett volna még egy Budapestre küldött levélen is. Helytelenítették a tankönyvek, hogy a külső címzés utaljon a címzett és a feladó közötti személyes viszonyra: atyafiságra, barátságra, stb.

Kossuth_boritek.jpgKossuth Lajos levele, 1884. A címzett a korona 1849-es rejtekhelyét eláruló Wargha István lánya volt.

A század közepéig a levél viteldíját általában a címzett fizette meg átvételkor. Ettől csak a hivatalnak küldött levelek esetében tértek el, illetve akkor, „ha önnön ügyünkben írunk”: ilyenkor „meg kell a levél portóját fizetni”. Egyéb esetekben „az udvariság ellenében tselekednénk” az előrefizetéssel – azaz megsértenénk vele a címzettet, mintha azt feltételnénk, hogy nem tudja kiváltani a levelet. A boríték bal oldalán a „franco” szó feltüntetése jelezte, hogy a viteldíj ki van fizetve.

A díjfizetési szokásokat a kötelező levélbélyeg 1850-es bevezetése gyökeresen megváltoztatta. Ettől kezdve előre kellett leróni a díjat, különben a címzett 5 krajcár „büntetéspénzt” is fizetett. A címzett dolgában írt levél esetén viszont továbbra is sértő lett volna előre megfizetni a viteldíjat.

Boríték bélyeg 1850.jpgBudán, 1850-ben feladott levél bélyeggel

A stílus maga a levélíró

A tanácsadók általános irányelvként azt ajánlották a levélírónak, hogy törekedjen a művelt élőbeszédet utánozni. Közlendőjét világosan, érthetően és szabatosan fejezze ki, s ne legyen feleslegesen hosszú. Stílusa legyen tiszta – „fő sajátja a kellemetes könnyűség” –, helyesírási szempontból pedig kifogástalan. Ugyanakkor mégiscsak elvárták, hogy az írásos közlés különbözzön a hétköznapi szóbeliségtől. Bár a „fenlengő írásmód” kerülendő, bizonyos emelkedettséget kívánatosnak tekintettek: „a levél neve alatt csak oly beszédet érthetünk, amilyet mívelt s jóerkölcsű emberek folytatnak egymás között”. A művelt középosztályhoz tartozás megkövetelte, hogy „gondolatinknak írásban való kifejezése, a nyelvbeli tiszta s igaz előadáson kívül belső s külső szépséggel is bírjon”. A levélírói stílus pallérozásához az olvasást, különösen irodalmi igényű levelek olvasását, illetve fordítását ajánlották.

A természetesség követelménye azonban csak az egyenrangú felek levelezésére vonatkozott, egyébként a címzett társadalmi állása volt a meghatározó szempont. Az alacsonyabb rendű-rangú levélírónak a különbségeket folyamatosan ki kellett fejeznie a beszédmóddal. A levelezési tanácsadók nagy igyekezettel próbálták biztonságossá tenni a „közlekedést” a társadalom különböző szintjei között. A tekintélytisztelet kötelezően megjelent a boríték címzésében, a megszólításban, illetve az elköszönésben. Egyes tanácsadók részletes, rendszerezett megszólítás-katalógussal szolgáltak a világi és egyházi hierarchia összes elképzelhető címzettjének illő tisztelettel történő megszólításához, a királyi család fenséges tagjaitól a Nemzetes Tudós Oktató Úron keresztül az egyszerű polgárnak kijáró Kedves drága úrig.

Főméltóságú Herceg!
Főméltóságú Magyar Királyi Udvari Kancellária!
Nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács!
Nagyméltóságú Magyar Királyi Udvari Kamara!
Nemzetes Tudós Oktató Úr!
Nagyérdemű Bíró Úr!
Tisztelendő, Főtisztelendő, Nagyra becsülendő, Nagykegyességű Úr! (katolikus egyháziak megszólítása)
Tiszteletes Úr! (protestáns lelkész megszólítása)
Méltóságos Báró(né), Gróf(né)!
Méltóságos Főispán Úr!
Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Alispán Úr!
Bizodalmas Ispán Úr!
Kedves drága úr! (egyszerű polgár megszólítása)

Farkas Elek - Kövy István: Pest-budai házi titoknok. Pest, 1829.

A szöveg hangvételének megválasztásához is mérlegelni kellett, hogy a címzett „elöljárónk-e, gazdag-e, nagytekintetű-e?” „Főbb rendű személyeknek tisztelettel, elöljáróinknak alázatosan, korosoknak komolyan, barátinknak és rokoninknak szívesen és meghitten, érzékenyeknek kémélve írjunk, és az én mindég szerényen elmaradjon.” Az én háttérbe szorítását a nők esetében még fokozottabban megkövetelték: nekik az „alsóbb rangúaknak írt levélben” is előzékenyebbnek illett lenniük, mint ahogy a férfiaktól elvárták. Esetükben a fő követelmény a „szerénység és udvariasság” volt: a nő lehetőleg ne írjon sokat magáról.

A tekintélytisztelet szempontjából a kommunikációban nem jelentett éles választóvonalat 1848 polgári forradalma. A levelezési tanácsadók a „főbb rendű személyekkel” folytatott érintkezés etikettjének jelentős terjedelmet szenteltek a polgári jogegyenlőség korszakában is.

Ferdinand_Georg_Waldmüller_Großmutter_mit_drei_Enkelkindern_1854w.jpgUnokáival levelet olvasó nagymama Ferdinand Georg Waldmüller 1854-es festményén

A levélírás alkalmai és műfajai

A század eleji gyűjtemények mintaleveleinek nagy része rokoni viszonyban állók számára íródott. Különösen változatos volt a tanulmányai miatt távol levő gyermek és családja közti levelezés mintáinak kínálata. A családtagok – szülő és gyerek, testvérek, rokonok – közötti kommunikációt köszöntő, kérő, köszönő, intő vagy dorgáló, tudósító sablonok segítették.

A mintagyűjtemények a családon kívül is változatos helyzetekben segítették a ritkán levelezőket. Az életút személyes ünnepeihez (névnap, születésnap) és eseményeihez (gyermek születése, eljegyzés, házasságkötés, halálozás) formális köszöntő, gratuláló, meghívó, részvétnyilvánító levélmintákkal szolgáltak. A műfaji megjelölések közt találkozunk baráti, tudósító, kérő, köszönő, ajánló, emlékeztető, intő és dorgáló, neheztelő, kimentő, „szíves kívánást” kifejező, „sóhajtozó” [szerelmes] és vigasztaló levéllel.

Különösen hasznosnak érezhették az alacsonyabb rétegekhez tartozók a kényes szituációkban segítségül hívható sablonokat: a tanácsot, információt, kölcsönt, segélyt vagy közbenjárást kérő mintaleveleket. Ezek gyakran össze is mosódtak a hivatalos jellegű iratokkal, a kérvényekkel és folyamodványokkal.

Nagyságos asszony,

szívesen mennék én vissza Pestre, de ennek egy nagy akadálya van. Ha a Nagyságos Asszony úgy fogadna vissza, hogy a kisleányomat is magammal a vihetném, akkor nagyon szívesen visszamennék. A kisleány már három hónapos, egészséges, nem sírós, a munkában nem nagyon hátráltatna.
A kisgyerek nélkül nem mehetek, mert nem tudok megválni tőle, annyira szeretem. Ő szegényke nem tehet róla, hogy itt van, és ha már itt van, én akarom fölnevelni, hogy okosabb legyen, mint az anyja volt és ilyen szégyenbe ne kerüljön.
Ha a Nagyságos Asszony elfogad a kisgyerekkel együtt, tessék csak írni. Én most is helyben vagyok, de december 15-ikére fölmehetnék.

A Nagyságos Asszonynak kezeit csókolja

Flóder Margit

Szegedy János: A levélírás művészete. Budapest, 1922.

 Levélíró katona.jpgKomjáti-Wanyerka Gyula: Levélíró katona. A férfiak hosszú távolléte az I. világháború idején az egyszerű emberek tömegeit is megismertette a levélírással

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr46162578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Asidotus 2014.05.18. 12:12:12

Ha már itt tartunk, nem lehetne egy felsorolás a megszólításokról?

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.05.18. 12:15:15

@Nűnű: Úgy érted, hosszabb, több, mint amit idéztem? Lehet.

Asidotus 2014.05.18. 14:01:08

@Fónagy Zoltán:
ki volt a tekintetes úr, nagyságos úr, főtisztelendő úr, stb.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.05.18. 14:06:02

@Nűnű: Majd írok erről egyszer egy külön posztot, mert nem lehet röviden elmondani, annyiféle finom árnyalat volt a megszólításokban. Ráadásul időben is változott a rendszer. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a polgári kor végére (II. világháború) szép lassan leértékelődtek a címek, egyre alacsonyabb ranghoz kijárt pl. a nagyságos.

piroseperke 2014.05.18. 17:53:35

Szomorú, hogy - ahogy a példából látszódik - mennyire kiszolgáltatottak voltak akkoriban (is) a kisgyermekes, egyedülálló nők. Szívesen olvasnék erről egy posztot. Hogyan alakult a sorsuk a "megesett" nőknek a különféle társadalmi osztályokban, és korokban? Országok közötti összehasonlítás is jó lenne. Tényleg minden úgy történt, mint ahogy Zola írja a Tisztes Úriházban? Vagy ennél azért árnyaltabb volt a kép? Esetleg Magyarországon jobban/rosszabbul jártak a cselédlányok? Mindenesetre a poszt szokás szerint kiváló! Gratula! :)

Kovács Ferenc 14 2014.05.19. 19:52:29

A Pytheas Kiadó gondozásában pár éve megjelent egy ilyen monarchiabeli levelező könyv reprintje. Amúgy mindenkinek melegen ajánlom a céhget, de csak az menjen el hozzájuk, aki ellent tud állni a kísértésnek, mert egyik kiadványuk jobb mint a másik, az árak csábítóak, és könnyen megeshet, hogy az ember otthagyja a fél fizetését. :)
süti beállítások módosítása