... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

"Égi pallos a döghalál képében" - Kolerajárvány és szabadságharc 1848-49-ben

2020. március 25. - Fónagy Zoltán

cholera_petite_journal_ci_m.jpg

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem docense egy "elfelejtett", pedig jelentős emberveszteséggel járó kolerajárvány történetét ismerteti. 

Vannak-e a történelemben véletlenek? Bizonyosan, ám feltűnő, hogy több nevezetes történelmi eseménysor egybeesett világszerte pusztító járványokkal. A Rákóczi-szabadságharc végnapjaiban, 1708–1710 között a pestis tizedelte a lakosságot, súlyos problémákat okozva a fejedelem számára, aki egyre kevésbé tudta fenntartani a hadsereg egységét és harci morálját, valamint a hátország támogatását. Az 1830–31. évi lengyel felkelést a nyugati világban először pusztító kolera árnyékolta be, sőt, a járvány európai behurcolását éppen a leverésére vezényelt orosz katonáknak tulajdonították. Az első világháborút záró forradalmi hullám eseményei az 1918–1920 közötti spanyolnátha pusztításai közepette zajlottak. Háborúskodás és járványok persze nem feltétlenül jártak együtt. Magyarországon utoljára 1737–1739 között okozott súlyos népességveszteséget a pestis, amikor nem volt sem jelentősebb kül- vagy belháborúság, mint ahogyan az 1872–73-as kolera pusztítása idején sem.

Ha feltesszük a történelmietlen kérdést: „mi lett volna, ha 1848–1849-ben nincs forradalom és szabadságharc?”, egyet biztosan válaszolhatunk: a világméretű kolerajárvány pusztításai Magyarországot akkor is elérték volna. A történelem iránt érdeklődőknek, érthető módon, az évszámokról a forradalmi események, a dicsőséges csaták és a megtorlás megsiratott áldozatai jutnak eszébe, nem pedig az a sok ezer ember, akinek a világjárvány oltotta ki az életét. A poszt alapjául szolgáló írásom 1994-ben jelent meg a Históriában, s bár addig, azóta is több publikáció foglalkozott a kolerajárvánnyal, a pusztítás történeti emlékét máig háttérbe szorítja a tény, hogy időben éppen (valójában véletlenül) egybeesett a forradalom és szabadságharc eseményeivel. 

lermontovrussian_guard_hussars_attacking_warsaw_7th_september_1831.pngMihail Lermontov: Orosz huszárok rohamozzák Varsót 1831. szeptember 7-én. A lengyel főváros bevétele volt a közel egy évig tartó felkelés legnagyobb csatája 

Az ázsiai kolera az európai ember számára még a 19. század elején lényegében ismeretlen volt. Miután a betegség 1817 körül kilépett kelet-indiai „szülőföldjéről”, a következő száz évben több hullámban végigsöpört a világ nagy részén. (Erről bővebben a blogon itt és itt olvashat.) A 19. században öt alkalommal pusztított igen erőteljesen Magyarország területén: 1831–32-ben, 1848–49-ben, 1854–55-ben, 1866-ban és 1872–73-ban. Első hazai megjelenése, pusztítása, a társadalom egészében kiváltott sokkhatása viszonylag jól ismert. Alapos feldolgozások láttak napvilágot az 1854–55. és az 1872–73. évi járványokról is. 

Meglehetősen csekély figyelmet  fordított viszont a történetírás a kolera 1848–49. évi magyarországi lefolyásának, pedig az  több szempontból is figyelmet érdemel. Érdekes lehet járványtörténeti szempontból (mekkora halandóságot okozott, mi módon terjedt, hogyan védekeztek ellene, milyen társadalmi, tömegpszichológiai hatásokat, orvosi felismeréseket váltott ki). Felvet azonban további kérdéseket is – méghozzá a szabadságharc eseménytörténetével kapcsolatban.

kolera_ki_se_rtet.jpgRobert Seymour: A kolera letiporja a győzteseket és a legyőzötteket is, 1831. 

Az 1848. évi járvány 

Az 1831-es világméretű járvány már majdnem feledésbe merült Európában, amikor 1846–47 folyamán egyre gyakrabban érkeztek hírek a kolera rohamos terjedéséről az ázsiai kontinensen. A kortársak minden bizonnyal tisztában voltak a betegség oroszországi behurcolásáról szóló tudósítások jelentőségével. Az Erdélyi Híradó például 1847 végén írta az alábbiakat: „a’ cholera, jövő nyáron, bizonyoson megújult erővel ismét fellépend s folytatandja útját felénk”. Nem is tévedett: 1848. július 20-a körül, miután a moldvai fejedelemségben rövid idő alatt több ezer kolerahalálozást regisztráltak, Brassó felől Erdélybe is behurcolták a betegséget, ami a nyári meleget kihasználva gyorsan terjedt. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, s Bugát Pál, a kor neves orvosa októberben az Orvosi Tárban „A cholera megérkezett Buda-Pestre” címmel közölhetett helyzetelemzést.

Nyár végétől a szaporodó katonai események is hozzájárultak a kolera terjedéséhez, ami nem kímélte a nemzetőr- és honvédalakulatokat sem. Mindazonáltal a kolera jelentős részben „békés” módon, a fő vízi és szárazföldi útvonalak mentén hódított, méghozzá igen gyorsan: november elején már az északnyugati vármegyékben szedte áldozatait.

Ugyanakkor a járvány Oroszországot elhagyva nemcsak az Al-Duna felé támadt. A lengyel területeken keresztül 1848 őszén már Németország nagy része fertőzött volt. Egy hamburgi illetőségű hajó október 5-én kötött ki az angliai Sunderlandben kolerában szenvedő tengerészekkel a fedélzetén. A hónap végére a betegség szinte az egész szigetországot ellepte. Ugyanekkor került tengeri és szárazföldi úton Észak-Franciaországba is, majd német kivándorlók november elején New Orleanson keresztül az Egyesült Államokba is behurcolták.

Magyarországon a kolera fenyegetésének híre 1848 tavasz végén terjedt el, éppen akkor, amikor a Batthyány-kormány munkához látott, és az ország új berendezkedésének alapjait tette le. A nem kis nehézségek árán működésbe lépő, és a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumba beosztott egészségügyi igazgatás igyekezett határozott (vagy legalábbis annak látszó) intézkedéseket tenni, ami érthető, hiszen nagyon is sokan emlékeztek arra, hogy 1831-ben milyen következményekkel járt a kolera látogatása: negyedmillió halottal és félelmetes tömegpánikkal.

fedotov_cholera.jpgPavel Fedotov 1848-ban készült festménye a kolerától való rettegés légkörét jeleníti meg, amely nem ismert országhatárokat. 

Koleraügyi bizottság

Május 24-én háromtagú orvoscsoportot küldtek ki a román fejedelemségekbe, hogy a kolera természetéről, terjedési irányairól információkat szerezzenek. A küldöttség jelentései nyomán Klauzál Gábor miniszter július 9-én részletes felhívásban tájékoztatta az országot a fenyegető veszélyről, illetve kérte az egyházakat, hogy híveik figyelmét hívják fel a megelőzésre.

Ősszel az ország egész területének fertőzöttsége, a halálozások számának gyors növekedése a probléma egységes, határozott kezelését kívánta. Október 26-án az Országos Honvédelmi Bizottmány külön koleraügyi bizottságot nevezett ki dr. Pólya József vezetésével, aki már 1831-ben is részt vett a betegség elleni küzdelemben. (Társai Sauer Ignác és Eckstein Frigyes neves orvosok voltak.) Pólya ügyeletet szervezett a pesti városházán és több kolerakórházat is felállított, s amennyire módjában állt, igyekezett a betegség terjedését folyamatosan figyelemmel kísérni. A megbetegedések november közepétől egyre ritkultak, s az év végére mindenütt teljesen szórványossá váltak, nagyobbrészt meg is szűntek.

po_lya_jo_zsef_baraba_s.jpgPólya József (1802-1873). Barabás Miklós rajza

A közvélemény figyelme

A betegség gyors terjedése és az áldozatok nagy száma miatt 1848-ban a forradalmi események mellett a kolera is igen élénken foglalkoztatta a magyar, illetve az európai közvéleményt. Egy korabeli újságíró az Életképek hasábjain tömören, ám lényegretörően így jellemezte az 1848. novemberi állapotokat: „Két járványos betegség jár most országról országra: egyik a cholera morbus, másik a corona morbus.” Bizonyára jócskán akadtak olyanok, akik többet gondolkoztak a halálos betegség közvetlenül fenyegető veszélyéről, mint a kormány és a képviselőház összetételéről vagy a politikusok beszédeiről.

A forradalmi átalakulások ellenzői Európa-szerte összefüggést láttak az alkotmányos mozgalmak és a nemzeti ébredések, valamint a kór terjedése között. Egyik francia képviselőjük a betegséget egyenesen a forradalmakkal együtt járó fertőzésnek nevezte, majd így folytatta: „A kolerát – ugyanúgy, mint a forradalmat – gyökerestől kell kiirtanunk.”

Hogy az 1848. évi kolera hazánkban is kimeríthette a "nagy járvány" kritériumait, azt nemcsak a magas fertőzöttségi és halálozási adatok bizonyítják, hanem a világvége hirdetőinek, varázsszerek, amulettek árusainak, csodadoktoroknak a megjelenése, a rendes gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság - olyan jelenségek, amelyek szinte minden nagy járvány idején megfigyelhetők. „Sokakat a cholerátóli félelem halálsápadtsága fogott el” – kezdte egy jelentését Buda város tanácsa augusztusban. Az egyszerű emberek – nem lévén tisztában a betegség okával, pontos terjedési mechanizmusával, csak annak lefolyását és eredményét látva – egymásnak csodaszereket ajándékozgattak és saját közeli halálukat várták. (Pest-Budán egyébként alig két hónap alatt mintegy 644-en haltak meg kolerában.)

Bár 1848-ban a járvány lefolyása összességében enyhébbnek bizonyult az 1831. évinél, az áldozatok száma így is igen magas volt. A megbetegedések és a halálozások pontosabb arányára jelenlegi adataink alapján csak becsléseket lehet tenni. Rendelkezésünkre állnak viszont a különböző vallásfelekezetek halotti anyakönyveinek összesítő adatai, a 19. századinál jóval kisebb trianoni országterületre. Ha a járványt megelőző 1843–1847 közötti esztendők adatainak évi átlagát tekintjük, ehhez képest a vizsgált területen 1848-ra viszonylag magas, mintegy 30%-os többlethalálozást regisztrálhatunk, amelynek döntő többségét a kolera számlájára kell írnunk.

doyle_richard_great_sea_serpent.jpgA 19. századi karikaturisták gyakran sűrítették allegóriákba a közvéleményt foglalkoztató eseményeket. Az angol Punch szatírikus lap 1848-as karikatúráján a forradalmi szellem tengeri szörny képében riogatja Európa egy csónakban ülő uralkodóit. (A korban gyakoriak voltak a tengeri szörnyek felbukkanásáról szóló újsághírek.) 

A járvány újra támad

A fertőzöttség 1849 januárjától az egész ország területén látványosan csökkent, tavasz végén azonban a kolera újból – és az előző évinél jóval agresszívebben – támadásba lendült. Április végétől szórványos megbetegedésekről vannak ismereteink, júniusra a kolera az egész ország területén járványossá vált, s hevesen dühöngött egész július folyamán. A járvány ereje csupán szeptember–október folyamán csendesedett az ország területének nagy részén.

A kolera 1849. évi „dühösködéséről” rendelkezésre álló adatok szerint a járvány idő- és térbeli kiterjedése, lefolyásának intenzitása, a megbetegedések és a halálozások száma egyaránt jóval felülmúlta a korábbi esztendőét. Már említett halotti anyakönyvi adataink alapján a vizsgált országterületen 76,56%-os halálozási többlet mutatkozik az 1843–1847 közötti koleramentes évek átlagához képest, s ráadásul térben az is igen egyenetlenül oszlik meg. A Tiszántúl és a Felvidék egyes területein több mint kétszer (!) annyi halálozás történt 1849-ben, mint egy „normális” évben, túlnyomórészt a kolera hatására.

kasaki00015.jpg Kozák csapat a 19. század közepén: a kolera mellett a félelem másik fő forrását ők jelentették 1849-ben  

Behurcolták vagy hazai fertőzés?

A szabadságharc végnapjaival foglalkozó szakirodalomban gyakran felbukkan, hogy a szörnyű betegséget az orosz csapatok hurcolták be Magyarországra, ezzel mintegy gyorsítva az ország amúgy is elkerülhetetlen vereségét. Erre a feltételezésre alapot adhatott, hogy a kolera – ami ugyanekkor Oroszországban is hevesen pusztított – valóban kiütött a Magyarországra küldött cári hadseregben, és rengeteg áldozatot szedett. Június végén és július elején alig három hét alatt majdnem 15 000 orosz katona halt bele a kolerafertőzésbe, s csapataik útját mindenütt (egyes helyeken sokáig mutogatott) hosszú földhányások, tömegsírok jelezték. Ha a tartalékokat nem számítjuk, a szabadságharc leverésére küldött orosz hadseregnek legalább egytizede lett a kolera áldozata Magyarországon.

A betegség különösen a főseregben pusztított, és a Kassa–Miskolc közötti úton Paskevicsnek nem kis aggodalomra adott okot. A miskolci Szücs Miklós július elején így írt naplójában: „A cholera a muszkák között szörnyű pusztítást tett, ablakomból egész napokon át a temetkezést láttam, a catholikus, református, görög iskolák, tímár, csizmadiaszín (…) tele voltak betegekkel, a szántó földeken is ástak sírokat. A háborúnak mindig újabb újabb borzalmai teljesednek ki…” A kolera elharapózását az orosz katonák között nagyban elősegítette az összezártság, az amúgy is rossz higiéniai viszonyok, az ellátás akadozása és az alultápláltság.

orosz_ta_bor_magyarorsza_gon.jpgOrosz tábor Magyarországon az 1849-es hadjárat idején

Bizonyosra vehetjük, hogy az 1849. évi kolera pusztítását nem az oroszoknak „köszönhetjük”, még ha egyes területeken a lakossággal való érintkezésük hozzá is járult a betegség terjedéséhez. Már röviddel a Szemere-kormány megalakulása után, június elején igen sok helyről érkeztek jelentések a kolera járványszerű fellépéséről, nagyarányú halálozásokról, méghozzá az ország olyan területeiről is, ahová később sem vonult be az orosz hadsereg. (A cári csapatok 1849. június 15–18. között lépték át a magyar határt, s ekkor már az ország számos, hadieseményektől nem terhelt térségében pusztított a kolera.) Forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a cári csapatok között kassai táborozásuk során, június 24-én észlelték először a kolera erősödését, akkor, amikor Magyarország legtöbb vidékén már magas halálozásszámról vannak adatok. Bizonyosan tudjuk, hogy több, az orosz csapatok által érintett városban már jóval megérkezésük előtt tömegesen pusztított a kolera.

Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy a betegséget 1849-ben egyáltalán behurcolták volna Magyarországra. 1848–49 telén csak csökkent a már meglévő fertőzés virulenciája, s áprilisban–májusban a lappangó járvány erőre kapott. Erre mutat, hogy az első járványszerű fellépések időpontjai megegyeznek több, egymástól távoli területen, s nem lehet a fertőzés egyenletes útvonalát kijelölni, vagyis annak felerősödése legfeljebb lokális okokra vezethető vissza. Egyszóval 1848–49-ben nem két kolerajárványról beszélhetünk, hanem egy járványnak két szakaszáról. (A kolera köztudottan inkább a meleg, nedves időt kedveli, s a nyári, illetve őszi hónapokban aktívabb.) Mindezt még alátámasztja, hogy – mint említettük – 1849 június–júliusában a kolera az egész világon hevesen pusztított, Európa olyan államaiban is, amelyeknek még távoli összeköttetései sem voltak az orosz hadsereggel.

A fertőzés felütötte fejét Haynau seregében is, és a komáromi csata idején több ezer osztrák katona esett ágynak. (Akadt olyan történetíró is, aki a fentiek miatt a kolerát kifejezetten a magyarok „szövetségesének” nevezte, mert lassította a szabadságharc katonai vereségének bekövetkeztét.) De a magyar honvédseregben is számos áldozatot követelt a betegség, aminek talán leglátványosabb jele, hogy július végén Répásy Mihály honvéd tábornok is a kolera áldozata lett. (Ő volt az egyetlen honvéd tábornok, aki emiatt nem érhette meg a fegyverletételt.) 

_1881.jpgBogdan Villevalde: Az orosz lovasság elfoglal egy magyar falut

A nép kétségbeesése

A kolera pusztítása a magyar oldalra is hatással lehetett. „Nem csak hogy jelenleg emberek, hanem nyavalyák ellen is kell küzdenünk” – kezdődik a belügyminisztérium egyik júniusi jelentése. Bár június 18-án Szemere Bertalan miniszterelnök újra részletes közleményben tájékoztatta az országot a koleráról, és ismét hangsúlyozta, hogy nem fog izolációra sor kerülni, a törvényhatóságok jelentéseiből  érződik a rohamosan terjedő fertőzés miatti félelem. „A nép kétségbe van esve, Igazgató Úr!” – írta június közepén Kecskeméti Sándor Szolnok vidéki rendőrbiztos, miután Törökszentmiklóson a napi kolerahalálozások száma elérte a harmincat, a megbetegedéseké pedig jóval többet. Debrecen város vezetői július 13-án figyelmeztették Sillye Gábor kormánybiztost, hogy ne nagyon számítsanak a lakosság mozgósítására, mert a városban hetek óta kolerajárvány dühöng, és sokan elmenekültek az oroszoktól és a betegségtől való félelmükben.

A járvány okozta pánikot az általános bizonytalanság és a nyomasztó orvoshiány sok helyen tovább fokozta. Ilyen körülmények között még kevésbé meglepő, hogy Kossuth népfelkelésre buzdító felhívásai nem érték el céljukat. Mint minden ismeretlen eredetű pusztító járvány során, ekkor is az emberi érintkezések lehető legteljesebb elkerülése mutatkozott az egyetlen védekezési lehetőségnek. Az orvosokkal és a gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság ezúttal is erősnek bizonyult.

Ugyanakkor Kossuth és köre igyekezett a kolera hírét a szabadságharc propagandájának is szolgálatába állítani. Július 14-én, Szegedről kibocsátott „A nemzethez!” című, általános népfelkelésre felhívó manifesztumának alapgondolatát az orosz csapatokat tizedelő kolera adta. A kolerát, mint a „magyarok istenének” mennyei eszközét írta le, amit az ég azért bocsátott rájuk, hogy a szabadság ellenségeit magyar földön érje el végzetük. „Hazafiak! ott villog elöl az égi pallos, mellynek láthatatlan ereje a döghalál képében irtja barbár ellenségeinket; kövessétek ez intő jelt…” – írta Kossuth.

a_nemzethez.pngKossuth kiáltványa a hivatalos lap, a Közlöny 1849. július 17-i számában jelent meg.

A kormányzó elnök azonban talán maga sem hitt a kolerától szenvedő orosz csapatokról szóló hírek mozgósító erejében. Minden bizonnyal tudta ugyanis, hogy a kolera már korábban és távolabbi területek magyar lakosságát is pusztította. Június 18-án a Békés megyei Dévaványán keresztülutazva személyesen is nyomasztó élményeket szerzett az ott dühöngő járványról. A vezetőknek tudniuk kellett arról is, hogy nem csupán az orosz sereget sújtó csapásról van szó, hanem világ-, de legalábbis európai méretű pandémiáról. Teleki Lászlóról, a szabadságharc párizsi követéről legalábbis biztosan tudjuk, hogy átélte a tavasszal és nyár elején a francia fővárosban dühöngő kolerajárványt.

Az 1848–49-es szabadságharc elvesztését tehát nem a végnapokban pusztító kolerajárvány okozta, de minden bizonnyal hozzájárult hátországának demoralizálódásához, az amúgy is létbizonytalanságban élő lakosság kiábrándulásához.

vila_gosi_fegyverlete_tel.jpgA világosi (nagyszőlősi) fegyverletétel ismeretlen festő közel egykorú képén

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

„A század lelkiismerete” – Kolerajárványok a 19. században 1. rész

 

cholera_petite_journal_ci_m.jpg

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat. 

A középkor és a koraújkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: „A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!” A 18. század során Európa – a Balkán kivételével – végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de a rettegett „fekete halál” helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera.

Mivel a betegség terjedési módja sokáig rejtély maradt, gyógyítására pedig nem ismertek valóban hatékony módszert, a 19. századi emberek képzeletében hatalmasra nőtt a fenyegetése. Míg azonban a középkorban a pestist Isten büntetésének, így megérdemelt és kikerülhetetlen bűnhődésnek, megszűnését pedig a megbocsátás jelének tartották, addig az iparosodás korában már egyre inkább racionális magyarázatokat kerestek rá, és a megoldást a tudománytól várták. Ugyanakkor, főleg az első megjelenés idejéből - bőségesen találunk példákat a régi fajta értelmezésre és reakciókra is. (A betegséghez, illetve a halálhoz való viszonyról a blogon itt és itt olvashat bővebben.) Rengeteg tudományos, valamint a nagyközönségnek szánt szöveg, illetve hatósági rendelet őrizte meg ennek az általános szorongásnak az emlékét: a kolera a történelem első alaposan dokumentált betegsége lett. 

Ez volt az első járvány, amely a modern közegészségügy felügyelete alá került, sőt, a nemzetállamok egészségügyi intézményrendszerének a létrehozásához éppen a ragály adott hathatós öntözést. A kolera úgy működött, "mint a 19. század lelkiismerete”, amennyiben ráirányította a figyelmet a gyors városiasodással együtt járó tömeges szegénységre. Például a kolera kényszerítette ki a Brit Egészségügyi Tanács létrehozását 1831-ben, az első nemzetközi egészségügyi konferenciát 1851-ben, de ösztönzőleg hatott az első magyar közegészségügyi törvény megalkotásakor is 1876-ban.

alte_nationalgalerie_gustav_adolph_spangenberg_der_zug_des_todes.jpegA berlini Gustav Spangenberg A halál menete című allegorikus festményét (1876) az előző években pusztító kolera ihlette, amelynek a festő két gyermeke is áldozatul esett

Mi a kolera?

A kolera fertőző betegség, amelyet a vibrio cholerae nevű baktérium okoz. A baktérium természetes élőhelye a langyos tengervíz, így különösen gyakran fordul elő a folyók torkolatainál a part menti vizekben. Az emberi szervezetbe a fertőzött víz vagy ételek – például nyers vagy félig főzött kagylók, fertőzött vízzel öntözött zöldségek stb. – elfogyasztásával kerülhet be.

A baktérium az emésztőrendszerbe kerülve, néhány órától 5 napig tartó lappangás után heves hasmenést és hányást okoz. (Távolról sem mindenkinél: a fertőzöttek és a betegek arányára vonatkozó becslések 1:3 és 1:100 között váltakoznak!) A drámai mértékű – egy nap alatt akár a testsúly 10-15 százalékát kitevő – folyadékvesztés következtében a vér besűrűsödik, mennyisége csökken, ami a vérnyomás eséséhez vezet. A bőr megráncosodik, nyirkos, hideg veríték lepi el, a szemgolyók besüppednek, a száj és a nyelv kiszárad, a beteg kínzó szomjúságról panaszkodik. A légzés szapora és nehéz, a hang igen gyenge, miközben, a végtagok izomzatában pedig fájdalmas görcsök jelentkeznek. A rohamos folyadékvesztés nyomán fokozatosan megszűnik a veseműködés, illetve a vizelettermelés. A halál végül a keringés összeomlása és a kiszáradás együttes következményeképpen áll be, általában a betegség kitörése után 1-2 nappal. Kezelés nélkül a betegek kb. fele meghal (az adatok 35-60 százalék között szóródnak).

the-first-reported-case-tied-to-the-cholera-epidemic-arrived-in-england-in-1831-photo-u1.jpegAz "indiai kolera" első európai támadásának egyik áldozata a ravatalon. Anglia, 1832 

A rém neve

A járványok és általában a betegségek történetének kutatásakor gyakran jelent komoly problémát magának a tárgynak az azonosítása. A kutató ugyanis nem mindig lehet biztos benne, hogy a forrásokban leggyakrabban használt elnevezések mindig ugyanazt a betegséget takarják. Ne felejtsük el: a régi orvosok nemhogy a kórokozók „DNS-névjegyével” nem tudták egzakt módon azonosítani a hasonló tünetekkel járó betegségeket, de magáról ezeknek a mikroszkopikus lényeknek a létezéséről, illetve a betegségek kialakulásában játszott szerepéről is csak a 19. század vége felé szereztek tudomást.

A kolera említéseivel például az antikvitás korától találkozhatunk az európai forrásokban, népesedési katasztrófákkal járó tömeges világjárvány formájában azonban csak 1817 és 1923 között jelentkezett. Kevésbé veszélyes „őshonos” változatát a 19. század elejétől „cholera nostras”, azaz a „mi koleránk” néven emlegette az orvosi irodalom, így különböztetve meg az újonnan megismert pusztító ázsiai kolerától (cholera morbus). A következőkben kizárólag az utóbbiról lesz szó.

Az addig ismeretlen ragály elnevezésére egykorúan az ázsiai vagy keleti kolera mellett leginkább az epekórság és epemirigy szót használták. Más európai nyelveken is az epével kapcsolatos neveket kreáltak a betegségnek: a cholera szót ugyanis a görög chole (epe) szóval hozták összefüggésbe, tévesen.

A német műszó tükörfordításaként találkozhatunk a 19. századi orvosi irodalomban a hányszékelés kifejezéssel: a tipikus nyelvújításkori kísérlet igazán képszerűen fejezte ki a betegség fő tüneteit. A század vége felé a magyar újságokban gyakran emlegették sárga rémként, az angolok viszont „kék halálnak” (blue death) nevezték, mivel a kiszáradt áldozat bőre kékesszürkévé változott. Megörökölte az új járvány az elhalványult emlékű pestis metaforáját, a „fekete halál” kifejezést is, de irodalmi szövegekben – például Jókai Mór regényében, A fekete vérben – majd a zsurnalisztikában "fekete asszonyként" is megjelent.

blue_death.jpgEgy 23 éves éves bécsi fiatalasszony portréja egészségesen, és egy órával a kolera tüneteinek kitörése után, négy órával a halála előtt. 1831. 

Klímaváltozás és világjárvány

A kolera India északkeleti partvidékén az egykorúan Bengáliaként emlegetett régióban (amely a mai Bangladesht is magában foglalta) évszázadok, sőt, talán évezredek óta őshonosnak számított. Bár a 18. századból vannak adatok járványokról, de azok egyszer sem terjedtek túl India egyes vidékein. 1817-ben azonban a kór hirtelen és addig nem tapasztalt mértékben kilépett az addig megszokott keretekből.

jameson_report.pngA gyarmati egészségügyi tanács megbízásából James Jameson tanulmányozta az 1817-ben kitört járványt.

Az első orvosi beszámoló ennek okát egyértelműen az előző év súlyos időjárási anomáliáiban látta. Egyes újabb történeti ökológiai munkák tényként kezelik, hogy a kolera „elszabadulása” közvetve az indonéziai Tambora vulkán 1815-ös kitörésének volt a következménye. Az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése során a légkörbe került nagy mennyiségű hamu, por és gáz ugyanis rövidtávon drámai klimatikus változásokat okozott. A föld átlaghőmérséklete átmenetileg egy fokkal csökkent, és a következő 2-3 évben az északi félteke nagy részén szélsőséges időjárás uralkodott: 1816-ot egykorúan „a nyár nélküli esztendőként” emlegették. A tartósan kedvezőtlen időjárás Eurázsia és Észak-Amerika számos régiójában – így pl. Erdélyben és Kelet-Magyarországon – súlyos éhínségeket okozott. (Az éhínségekről a blogon itt olvashat bővebben.) 

A Ganges deltavidékén 1817 nyarán kitört kolera hamarosan szétterjedt az egész indiai szubkontinensen, sőt, el is hagyta azt. A kolera ezzel egy évszázadra világjárvánnyá vált: 1817 és 1923 között hat hosszabb időszakban jelentett súlyos fenyegetést a bolygó jelentős részein.

fraser-calcuttabazar.jpgJames Baillie Fraser: A Chitpur Road Kalkuttában. (1826) Bengália legnépesebb városának, a kolera "epicentrumának" főútját a "zarándokok útjának" is nevezték. 

Hagyományos népesedési katasztrófa a modernizáció korában

Miért és hogyan válhatott világméretűvé egy addig csak egyetlen régiót érintő fertőző betegség? Az okok között első helyen a kereskedelmi kapcsolatok intenzívebbé válását kell megemlítenünk, amely mögött a kapitalista piacgazdaság hatókörének terjeszkedése állt. Számos járvány terjedésében a nagy kereskedelmi kikötők működtek „kapuként” az újabb földrészek felé. A távoli földrészeket ráadásul nem színtiszta gazdasági kapcsolatok kötötték össze, hanem a gyarmatosítás következményeként politikai jellegűek is. A gyarmati hatalmak európai hivatalnokai, és különösen hadseregei szintén összekötő kapcsot teremtettek a „Nyugat” és a világ többi része között.

Több kolerajárvány esetében kulcsszerepet játszott - az egyébként ritka - mobilitás egyik hagyományos formája: a vallási zarándoklat. (A hagyományos társadalom helyhez kötöttségéről a blogon itt olvashat bővebben.) 1817-ben egyes feltételezések szerint hindu zarándoktömegek vitték ki a Gangesz deltájából a kórt, a század közepi hullámokban pedig többször is Mekka játszotta az „elosztóközpont” szerepét, ahonnan a muszlim hívők hordták szét a kolerát a Földközi tenger medencéjében. A migráció modern formája, az Amerikába irányuló kivándorlás szintén nem maradhat ki a „felelősök” felsorolásából. A járvány terjedését természetesen elősegítette, felgyorsította a közlekedés forradalma, a gőzhajózás és a vasúti hálózat kiépülése is. 

hx2wgj8m-1413473395.png"Ilyen támogatott bevándorlókat nem engedhetünk be!" Friedrich Graetz karikatúrája  1883.
A török viseletben ábrázolt, hajón Amerikába érkező kolerát karbolos füstölővel felfegyverzett őrhajó és sorfal igyekszik feltartóztatni  

A kibontakozó modernizáció egyik fontos következménye volt Európa népességszámának robbanásszerű növekedése: az öreg kontinensen 1800-ban 190 millióan, száz évvel később már 400 millióan éltek, miközben a kivándorlók tízmilliói még Észak-Amerikát is benépesítették. Az ipari forradalom következményeként a népesség egyre nagyobb tömegei koncentrálódtak a városokba, amelyek a növekedéssel egyszerűen nem bírtak lépést tartani: sokáig az emberi életfeltételek minimumát (mindenekelőtt az egészséges lakhatást és lakókörnyezetet, valamint a tiszta ivóvizet) is csak nagyon hiányosan tudták biztosítani„Még soha nem láttam ilyen egészségtelen lakásokat, pestises lyukakat, mindenféle kórokozók tenyészhelyeit, mint a Gängeviertelben. Egyszerűen elfelejtem, hogy Európában vagyok" - döbbent meg 1892-ben a Hamburg szegénynegyedében látottakon Robert Koch, aki ekkor már a legtekintélyesebb járványszakértőként érkezett az éppen kolerától sújtott városba. (A városok köztisztasági  viszonyairól a blogon itt és itt olvashat bővebben.) 

A rohamosan terjeszkedő ipar környezetromboló hatásaival – a levegő és a természetes vizek szennyezésével – szemben a hatóságok meglehetős közönnyel viseltettek. A mai európai ember számára elképzelhetetlen higiéniai körülmények között élő városi szegénység tömegei kitűnő táptalajt jelentettek a kolera – és számos más fertőző betegség – robbanásszerű terjedésének.

pincerno_ga_ngeviertel_1890.jpgNyilvános illemhely Hamburg egyik szegénynegyedében (Gängeviertel). A fotó 1890-ben készült: a gazdag Hanza-városban két év múlva az utolsó nagy nyugat-európai kolerajárvány 8600 halálos áldozatot követelt 

A miazmától a baktériumig

Az orvoslás szempontjából is határhelyzetnek nevezhetjük a „kolera évszázadát”. Első hullámai idején az orvostudományban még az antikvitás óta öröklődő, jórészt puszta spekulációkon alapuló elképzelések keveredtek és csatáztak az újabb természettudományos felismerésekkel. Ezzel szemben az utolsó kolerajárványok idején már pontos mikrobiológiai ismeretekkel rendelkeztek a kórokozóról és a terjedési mechanizmusról – ha megbízható gyógyszerrel nem is.

A kolera – és általában a fertőző betegségek – terjedéséről két „tudományos” magyarázat létezett a század első felében. Az egyik szerint a levegő „megromlása”, az abban elszaporodó miazmák okozzák a betegséget, míg a másik szerint a fertőzés közvetlen érintkezés révén emberről emberre terjed (kontaminációs elmélet). A kolera első megjelenése idején az antik miazma-elképzeléssel szemben már mindinkább az élő kórokozó „csírák” tana hódított, ám a kolera tisztázatlan fertőzési módja a miazma-tan reneszánszát hozta.

kolera_oka_nak_kerese_se_karikatu_ra.jpg"A Londoni Egészségügyi Tanács a kolera okaira vadászik" - Az 1832-es karikatúra az orvosok és hatóságok tanácstalanságát gúnyolta ki.

A két felfogás csatározásának a védekezésre nézve gyakorlati tétje volt: ha a miazma-elméletet fogadják el a hatóságok, akkor nincs értelme a komoly gazdasági károkat okozó határzáraknak, régiók vagy települések elszigetelésének, karanténoknak, hiszen a levegőt nem lehet megállítani. Ha viszont a kontaminációs teóriának adnak hitelt, akkor a szigorúan meg kell akadályozni a potenciális fertőzöttek és az egészségesek érintkezését. Utóbbiak hitelét megingatta ugyan, hogy a kolera első európai útja (1831-32) alkalmával az általuk javasolt eljárások látványosan eredménytelennek bizonyultak, ám ők arra hivatkoztak, hogy azok csak a hiányos kivitelezés miatt nem működtek.

Az évtizedekig folyó eldöntetlen elméleti vita közben persze az államoknak azonnali gyakorlati intézkedésekkel kellett reagálni a vészhelyzetre. Jobb híján azokat a módszereket vették elő, amelyeket már évszázadok óta alkalmaztak a pestis vagy a marhavészek esetén: határzárakat és karanténokat létesítettek, a betegeket pedig megpróbálták izolálni.

cruickshank_kolera_tana_cskoza_s.jpgGeorge Cruikshank 1832-es karikatúrája az egészségügyi hatóságok haszontalanságával és korruptságával kapcsolatos közvélekedést jelenítette meg

A kolera kórokozójának és terjedési mechanizmusának ismerete nélkül az orvosok persze a védekezés és a gyógyítás terén is a sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években éppúgy elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz, mint az első járvány idején, 1831-ben. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték!

A kolera rejtélyének megfejtésében az első érdemi eredmény egy londoni orvos, John Snow nevéhez fűződik. Snow 1854-ben az akkor szegénynegyednek számító Sohóban részletes statisztikát készített a halálozások térbeli eloszlásáról, és ennek segítségével sikerült lokalizálnia egy fertőzésforrást: egy közkutat. Elméletét,  miszerint a kolerát az ivóvízbe bekerült mikroszkopikus lények okozzák, egy ideig még nem fogadta el az orvostársadalom. Pedig gyakorlati bizonyítékot is "mellékelt" a felfedező: miután lezáratta a kutat, a környéken napok alatt megszűnt a járvány. Ugyanebben az évben egy olasz orvos, Filippo Pacini azonosította is mikroszkópja alatt a vesszőformájú kis lényeket, sőt publikálta is feltételezését, hogy ezek okozzák a betegséget, ám őt sem vették komolyan. Áttörést a német Robert Kochnak sikerült elérnie harminc évvel később, aki egyiptomi, majd kalkuttai kutatóútja során egyértelműen azonosította a kórokozót, és bizonyította a fertőzött ivóvíz és a betegség közötti összefüggést.

deaths-dispensary-1866-cartoon-indicating-8865673.jpg"Halálelosztó, nyitva szegények számára, ingyenes, a község engedélyével" - A karikatúrát John Snow felismerése ihlette

(folytatása következik) 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Édesse, küldd el nekem ide gyorskocsin Clavigot és Othellót” – Egy 19. századi színész "családi vállalkozása"

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Szalisznyó Lilla a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének munkatársa Egressy Gábor levelezésének felhasználásával egy 19. századi "sztár" családjának hétköznapi életébe ad bepillantást.

Művészi sikerek és pénzgondok 

Egressy Gábor az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar - 1840-től Nemzeti Színház - első nemzedékének vezető prózai színésze  volt. A népszerű művész a "munkahelyétől" kapott többhetes szabadságait 1838 és 1863 között rendszerint vidéki vendégszereplésekkel töltötte. Ilyenkor hivatásos színtársulatokkal és műkedvelőkkel egyaránt dolgozott. A negyedszázad alatt Magyarország és Erdély sok városát bejárta: megfordult például Pozsonyban, Székesfehérvárott, Nagykőrösön, Szabadkán, Baján, Pécsett, Jászberényben, Kolozsvárott, Máramarosszigeten, Debrecenben, Kassán és Miskolcon. Az általában telt házak előtt zajló vendégjátékai során Egressy sokat tett a klasszikusok (különösen a Shakespeare-drámák) és a kortárs színműirodalom népszerűsítéséért. Művészi küldetésének tekintette, hogy a magyar nyelvű színjátszás fellegvárának számító Nemzeti Színház egyre bővülő repertoárját vidéken is megismertesse.

A vendégjátékokat ugyanakkor szakmai presztízsének emelésére, "önreklámra" is használta: gondoskodott róla, hogy színésztársai, akik hozzá hasonlóan vendégszerepléseket vállaltak szabadságuk alatt, tudomást szerezzenek vidéki sikereiről. 1859 szeptemberében Debrecenből írott levelében például arra utasította kisebbik fiát, Árpádot, hogy „hirdesse ki a színháznál, hogy a tegnapi jövedelem 60 forinttal multa felül Füredi [Mihály] legnagyobb jövedelmét, még azt téve hozzá, hogy a Füredi Zártszéki ára egy forint vólt [=60 krajcár], az enyim pedig 80 xr”.

A család szempontjából a turnék legfontosabb hozadéka a pénzkereset volt, amely javított a família anyagi viszonyain. Nem véletlenül érzékeltette Egressy az idézett levélben a népszerű opera- és dalénekes Füredi Mihályét felülmúló sikerét éppen a jövedelem nagyságával. Pályafutása alatt előfordultak ugyan olyan időszakok is, amikor nem állt a Nemzeti Színház alkalmazásában, és szinte az egész évet vidéki vendégjátékokkal töltötte, "normális" helyzetnek azonban azt tekinthetjük, hogy a Nemzeti Színháztól kapott fizetését vidéki fellépéseinek hasznával egészítette ki. (A leghosszabb kényszerszünetet a szabadságharc utáni években szenvedte el: a közel egyéves törökországi emigrációból hazatérő színész 1850 augusztusa és 1855 áprilisa között Pesten csak alkalmilag játszhatott.) 1858-ban például szabadságidejét ekképp osztotta be: január 24. – február 3. Szabadka; február 12. – február 20. Arad; március 2. – március 9. Miskolc; július 8. – július 15. Szeged.

1_ke_p.jpgEgressy Gábor (1808-1866) 

Kereső családfő és eltartott családtagok

Az ötfős Egressy család - jóideig még a gyerekek felnevelése után is - szinte kizárólag a színész jövedelmeiből élt. A vidéki turnék biztosította többletkereset részben a középosztályi életszínvonal fenntartásához, illetve szerény emeléséhez kellett (többszobás lakást béreltek, volt megtakarításuk a takarékpénztárban, időnként vendégeskedtek, fürdőre utaztak, sokat adtak az öltözködésre, könyveket vásároltak stb.). Komoly nyomást jelentett a családfő szempontjából az a körülmény, hogy Egressy még az 1850-es évek végén is támogatta három felnőtt, de önálló egzisztenciával még nemigen rendelkező gyermekét.

A feleség és családanya, Szentpétery Zsuzsanna, akit a Nemzeti Színház 1837-től kardalosként (kórustag) és segédszínészként foglalkoztatott, 1848-ban „testileg rendkivül elnehezedvén”, felhagyott a színészi pályával.

Elsőszülött gyermekük, Ákos, tanulmányait félbehagyva 1848-ban - 16 évesen! - honvédnak állt, majd a szőlősi (világosi) fegyverletétel után több tízezer társával együtt besorozták az osztrák hadseregbe. Eleinte Itáliában, később Csehországban állomásozott. Miután 1860-ban huszár főhadnagyként leszerelt, az itáliai magyar légióhoz csatlakozott. (Az alakulat az olasz egység megteremtéséért folyó háború idején a magyar szabadságharc újrakezdésének reményében szerveződött.) Számfeletti tisztként előbb az acqui tiszti telepre, majd annak feloszlatása után a cuneói magyar tiszti telepre került. Apja 1864. júniusi agyvérzését követően elhagyta Olaszországot, és visszaköltözött szüleihez. 1865-ben, 33 évesen a mai Színház- és Filmművészeti Egyetem jogelődjének, a Színészeti Tanodának lett a tanulója. Katonáskodása alatt végig apja támogatására szorult. Egressy havi rendszerességgel küldött neki pénzt, és ahogyan feljebb került a katonai ranglétrán az egyre költségesebb felszereléséről és ruháztatásáról is gondoskodott.

2_ke_p.jpgEgressy Ákos (1832-1914)

A középső gyermek, Etelka 18 évesen, 1853. január 22-én hozzáment egy apjával egykorú, negyvenöt éves színészhez. Házasságuk a férj hűtlensége miatt mindössze néhány hónapig tartott, és a lány 1853. május 12-én visszaköltözött szüleihez. Válását 1859-ben véglegesítették. Válópere idején beleszeretett a család egyik régi barátjának, Telepy Györgynek a fiába, a később festőművészként hírnevet szerző Károlyba. Házasságkötésükig, 1853 és 1860 között a szüleivel élt Pesten, tehát huszonöt éves koráig az apja tartotta el.

A legfiatalabb gyermek, Árpád 1861-ig szintén a családjával lakott. Az 1850-es években valameddig az óbudai hajógyárban dolgozott, majd egy asztalosmester mellett inasként. 1861-ben rövid ideig a Nemzeti Színháznál kardalnok és segédszínész volt. Anyagilag 1861-től függetlenedett a családjától, amikor vidéki színésznek állt. 

4_ke_p.jpgEgressy Árpád (1836-1869)

A családi „vállalkozás”

Egressy Gábor az anyaszínházán kívül töltött hetekben megfeszített munkatempóban dolgozott: teljes szabadságidejét a vidéki fellépésekkel töltötte. Levelezésük tanúsága szerint ez csak úgy volt lehetséges, hogy a család többi tagja is kivette részét a feladatokból. Etelka például többször is vele utazott, hogy a fellépések előtt az öltözködésben, sminkelésben a segítségére legyen. Felesége és Pesten élő fia, Árpád a levélben érkező, többnyire sürgető kéréseket teljesítették: ha a színésznek valamire szüksége volt a fellépéseihez, azonnal előteremtették és utána küldték.

Egressy a turnékra nagy faládába csomagolva vitte magával a darabok szövegét, illetve a szerepeinek megfelelő jelmezeket és kellékeket. A színművek és a kosztümök egy része a sajátja volt, más része pedig a Nemzeti Színház könyvtárából, illetve kellék- és ruhatárából származott. Noha Egressy a vidéki színtársulatok igazgatóival előre egyeztette, hogy mely darabokban szándékozik fellépni, azt nem tudhatta biztosan, hogy a közönség milyen fogadtatásban részesíti majd az egyes előadásokat. Bizonytalansági tényezőt jelentett az együttes szakmai színvonala és felszerelése, továbbá hogy milyen ütemezésben zajlanak a próbák és az előadások, azaz hány szerepet sikerül majd eljátszania. Az is előfordult, hogy menet közben előre nem tervezett felkérést kapott, amihez újabb otthoni küldeményekre volt szüksége.

Szinte nem volt olyan távolléte, amikor ne szorult volna családja segítségére. A legegyszerűbb eset az volt, amikor az otthon meglévő színdarabok közül kellett néhányat utána küldeni. Ilyenről olvashatunk például 1854 szeptemberében, amikor megérkezett Debrecenbe. 1854. szeptember 22-én így írt feleségének:

Mivel tehát itt is, Aradon is többet kell játszanom eddigi szerepeimnél, kérlek édesse, küldd el nekem ide gyorskocsin Clavigot és Othellót. Mind a kettöt meg kapod könyvtáram legfelsö polczán, a jobb oldalon, hol a darabok együtt szoktak állani. Hanem minthogy Othelloból több hiányos példány van nálam, tehát mind azt küldd el a mit csak Othello czim alatt találsz a darabok közt.

5_ke_p.jpgEgressy Gábor levele Szentpétery Zsuzsannának (Tiszaújlak, 1854. november 6.)

Amikor olyan darabokra volt szüksége, amelyek nem voltak meg otthon , kisebbik fiát szalasztotta a Nemzeti Színházba, hogy kérje kölcsön az intézmény könyvtárosától: „Árpád, kérje ki Benkőtöl Kean, Párisi adós, Legjobb az egyenes út darabokat, és bepakolván, kereszt kötés alatt tegye rögtön postára, de nem levélpostára, hanem a málha szekér-postára.” 

Árpádnak azonban nemcsak kölcsönkérnie kellett darabszövegeket, hanem többször kapott olyan megbízást is, hogy másoljon le színdarabokat: Ha Hamletet leírtad: kérd ki Danitól a Makranczos hölgyet, és azt ird le minél gyorsabban, mert itt sincs meg, pedig arra lehetett volna jövedelmet csinálni.” Az ilyesfajta feladatokat Egressy azért bízta a fiára, mert világos, jól olvasható volt a kézírása, amit Etelkáról vagy Szentpétery Zsuzsannáról nem lehet elmondani.

Viszonylag gördülékenyen lehetett megoldani a felmerülő problémát akkor is, amikor az utazási előkészületek során valamit elfelejtettek bepakolni a faládába. A színész például egyszer felszerelésének kicsomagolása közben jött rá, hogy „[a] homlok kenöcsömet otthon hagytam vagy is nem pakoltátok be; kérlek édes, sietve küldjétek; egy kis bádog pixisben van; ha otthon nem találjátok, ugy a Színházban maradt, az az Constantin nem tette vissza a táskába, vagy pedig a fodrász fiu lopta el a helyemröl”. Az 1859. április 4-én Miskolcról küldött levélre Szentpétery Zsuzsanna 4 nap múlva azt válaszolta, hogy „a homlok festéket még tegnap mindjárt a gyors kocsira adtam a fodrásznál vólt”.

Komolyabb utánajárást igényeltek viszont azok az esetek, amikor a családtagoknak a Nemzeti Színház ruhatárából kellett kölcsönkérniük jelmezeket. 1843 szeptemberében Egressy Pozsonyban vendégszerepelt. Nem tudta pontosan, hogy hány előadásban kell fellépnie, ezért úgy döntött, a Lucrecia és a XII. Károly Rügen szigetén című darabokat még beiktatja műsorrendjébe. A feleségnek a következő jelmezeket kellett kikérnie a Nemzeti Színház jelmeztárának felelősétől: 

Aztán édes azon esetre, ha Lucretiát itt adni találom, mi igen hihető, Podráczkitól kérd el és rögtön küldjed gözösön, a’ következö ruha darabokat: Azon római öltözetet, mellyet Coriolánra szoktam használni, az az: testszín trikót és reklit, (az alsó reklimet és testszin kesztyüt is tedd hozzá édes) római fejér tunica hozzá fényes öv, és római palást, fejér; ezen kivül XII Károlyra, sárga szük nadrág, sárga hosszú mellény, sötét kék uniformis sárga hajtókával, sárga bőr öv, és nagy csizma. Minél elöbb küldjétek édes mert ezek már a’ jövö kedden alkalmasint kellenek.

egressy_dozsa.jpgEgressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című drámájának címszerepében.
  Rohn Alajos litográfiája, OSZK Színháztörténeti Tár

A megbízott családtagnak azonban nemcsak arra kellett ügyelni, hogy a Nemzeti Színház jelmeztárából pontosan az előírtakat kérje el, hanem arra is, hogy mihamarabb postára adja azokat, ugyanis ebben az időben az egyes útvonalakon csak a hét bizonyos napjain járt a gyorskocsi vagy a gőzhajó. Egressy 1855. október 25-én Bajáról írott levelében arra kérte feleségét, hogy menjen be a színházba, keresse fel Pap József főruhatárnokot „és kérd el töle ezen ruhadarabokat: 1.) Az ezüst zubbonyomat Vak Bélából 2.) a virágos ezüst keskeny sálat, a mit nekem legutóbb csinált Othellora turbánnak. 3.) egy vörös bársony sapkát. Ezeket édes pakold be rögtön, és tedd fel a gözösre, hogy korán megkaphassam. Jutalomjátékomra kell, melly szerdán vagy csütörtökön lesz.” Szentpétery Zsuzsannára kész kálvária várt, mire megszerezte a férje által kért jelmezeket. A színész október 27-én újabb levelet küldött feleségének, jelezve, hogy a hajómenetrenddel is számoljon: „Siess édes az Othellora való küldeménnyel, mert ha Hétfön el nem küldted: akkor félek, hogy elkéstél, miután csak Szerdán jön ismét Gözös. Othello Csütörtökön lesz, utolsó szerepemül. A Vakbéla ezüst zubbonyát kértem egy ezüst sálat és vörös sapkát”.

Október 28-án Szentpétery Zsuzsanna a következő válaszlevelet küldte:

már délután fél négyre és az a semmi szabó a köntöst mit el kellene küldenem és mit tegnap azért nem adhatott ide mert jádczottak benne de ma már most harmadik szór küldöttem érte és még most sem hozza azért ha hólnap a gözösön meg nem kapod akkor a Keddin vagy Szerdán menö gözösön kerestesd valakivel mert akkor megy le ha még nem késö én nem értem azt a Szabót most hogy nem teszi szivesen mert láttam mikor beszéltem vélle hogy oljan vonakodva akarta is nem is az adását a köntösöknek.

A Nemzeti Színház akkori törvénykönyve szerint a ruhatári személyzetet a legkisebb vétség miatt is pénzbüntetéssel sújtották. Egyfelől „ha valamelly ruhatári kellék, vagy paróka, szakál valaki által elrontatik, vagy elveszne, az illetők azonnal jelenteni fogják, különben a kárt ők téritik meg”, másfelől: „az igazgatóság engedelme nélkül a szabók ¼ havi fizetés elvesztése alatt semmit sem fognak a ruhatárból valakinek hazulra kiadni”. Pap József volt a ruhatári személyzet közvetlen felettese, ő felelt azért, hogy a szükséges öltözetek, parókák, szakállak már a főpróbára elkészüljenek. Ha mulasztás történt, akkor háromtól huszonnégy krajcárig terjedő büntetést szabtak ki rá. A főruhatárnok a rendező vagy főfelügyelő által megírt ruhajegyzéket önkényesen nem módosíthatta. Ahhoz tehát, hogy Egressy Gábor kérésének Pap József eleget tegyen, azon túl, hogy a jelmezek kiadásához engedélyt kellett kérnie az igazgatóságtól, a következő heti játékrendet és főpróbarendet is ismernie kellett. A Szentpétery Zsuzsanna által felpanaszolt vonakodás valószínűleg Pap indokolt óvatosságából adódott.

pesti_magyar_szi_nha_z_1837_kuwasseg.jpgJoseph Kuwasseg: A Pesti Magyar Színház 1837-ben 

A feleség alighogy  postára adtalevelét, máris újabbat írt Egressynek, jelezve, hogy a jelmezek már nála vannak, de most meg a csomagküldéssel akadtak problémák:

Édes Gáborom! ma már ez második levelem hozzád az elsőt is olj szándékkal írtam hogy a postán megyen el de mikor végezém a Szabótól akkor kaptam meg a Köntösöket és rögtön vittem a gözhajóra de majd nem tudtam hová legyek mikor nem vették fel mert az oljan pakkot csak délután két óráig veszik fel akivel nem mengyen utas én pedig legjob akaratommal sem vóltam képes hamaráb elvinni mert tegnap estve még szükség vólt reá […] mi talán már alighanem késö reggel korán még elviszem a hajóhoz ha valahogy el tudnám küldeni mert van ott egy ismerősöm kit most is kerestem de meg nem kapván reggel azért ujra el mengyek és ha ez nem tesz a pakkal valamit ugy édes nem küldhetem el mert csak hétfőn – és szerdán menvén hajó szerdán késö lenne mert azt irod hogy csütörtökön már jösz haza én nem tudom mit csináljak azonban reggel még szerencsét probálok mert azt mondják ki jókor kél aranyat lél tehát én is jókor kelek te pedig levelet és pakkot egyszerre kaphatnád meg miután késö kelsz így osztán jó lenne.

Szentpétery Zsuzsanna színész múltja, személyes kapcsolatai, illetve a Nemzeti Színház működési rendjének ismerete nyilván sokat segített a megbízások teljesítésében.

6_ke_p.jpgSzentpétery Zsuzsanna levele Egressy Gábornak (Pest, 1865. július 23.)

Asszisztens a családból

Etelka lányuk ugyan nem lett színész, de apját a vidéki vendégszereplésekre elkísérve sok mindent megtanult a mesterség prózai hátteréről. Jelenléte egyúttal társaságot, családi környezetet is jelentett a sokszor hosszú hetekig úton lévő Egressynek, aki leveleiben gyakran panaszolta családtagjai, különösen felesége hiányát. Igaz, Etelka asszisztensi ügyességével nem mindig volt megelégedve:

Hamletben meghűtöttem magamat a léghúzamban, és iszonyu náthát kaptam, nem tudom hogy fogok holnap játszhatni. Etelke is igen nagy boszuságot okozott már nehányszor; Garrik estéjén meg is szidtam keményen, − s nem is hoznám el többet soha, mert ö csak magát szereti, s engem igen elhanyagol…. Most ugyan többet gondol velem, de tudom hogy nem fog sokáig tartani. Bár te volnál itt helyette édes!

Az esetenkénti bosszankodás ellenére azonban később is magával vitte Etelkát, és az apa-lánya együttműködés mindkettejüknek jót tett. A megjelenésére, ruházkodására sokat adó, a jelmezek világában otthonosan mozgó színész még arra is vállalkozott, hogy a lányával elmenjen ruhát vásárolni, ami egyébként inkább az anyák vagy nőrokonok feladata volt.

Szeretett Kedves jó Anyám tegnap indítottunk el két skatulyát a feleslegesebb holmikkal és ma ujra egyett, a melyben ruháimbol is küldöttem egy kis mustrát, miket itt vett nekem Kedves Apám egyiket a vásárban t. i. a vereskoczkást, a másikat, meg az előtt vettem Fodornéval míg még itt voltak, rőfét 3 vfrtjával, mint látni fogja Ked. anyám nem a legfinomabb kazsmir ugyan, de e’ szövetben itt ez volt legolcsobb a melyik már kissé finomabb mind másfélszer drágább és igy leg czélszerűbbnek találtam ezt venni; miután már rég ohajtottam valamiféle egyszínű kazsmir ruhát, ennek ugyan a színe nem sokat igért sőt mikor meg vettem apámnak nem tetszett ’s most miolta készen van igen szolid kis ruha azt mondja, ’s az ő tetszését is meg nyerte.

miskolc_szi_nha_z.jpgAz 1857. szeptember 3-án megnyílt miskolci színház.

Etelkának az utazás, az elfoglaltság segített túljutni tönkrement házassága kudarcán. Apja színpadi sikerei a társasági élet középpontjává tették őket, akármerre jártak. A népszerűség fényéből jutott a lánynak is, aki szívesen sütkérezett a figyelemben:

a napokban tette azon észrevételt Ked. Apám hogy e’ Vidéki körutunkban, valamenyi fiatal léány, mind belém szeretett, kivel csak némi érintkezésbe voltam Sweizerék, szathmári fő inspectorék, Koszkának neje meg valami szül bároné szinte. A Plébános is egy nagyszerű ebédet adott az Apám tiszteletére, mult vasárnap 3án ez Nagy Bánya ’s tán itt az egész Vidék legjelesbb szónoka, ’s papja igen derék ember, olyan toásztot mondott az ebéd alatt Ked. Apámnak

(A "belém szeretett" kifejezés a romantika korának gyakran túlzásokba eső érzelmi kommunikációjában a "barátságába fogadott"-nak felel meg. legalábbis a levélben elmesélt szituációkban.)  

Apám Tegnap játszott utolsót – ugy látszik mindenki lelki ismeretet csinált belőlle hogy a színházban ott legyen – mert zsufolva volt, és a mint Ked. Apám kilépett szebbnél szebb – koszorúk repültek felé a legszebb természetes virágokból, egy különösen tisztán kaméliákból gyönyörü szalagokkal ez utobbi természetesen az »enyimek« része és tulajdona [a feleségé és Etelkáé]. ‒ Annyi a babérunk hogy a hajdani Roma valaménnyi nagy férfiát meg koszorúzhatnok. De hadd – mondjam el mi a játék után következett. Vagy 24 fáklyás isszonyu nép tömeggel közre veszik apámat ’s a közönség is utánna masiroz a Rákoczi indulóján egész hazáig folytonos éljenzések közt.

3_ke_p.jpgEgressy Etelka (1835-1909) és elsőszülött gyermeke, Telepy Gabriella

 A szokás hatalmában

A családi segítséggel zajló vendégszereplések olyannyira részévé váltak Egressy Gábor életének, hogy még akkor is találunk ebben a témakörben leveleket, amikor már nem igazán voltak rászorulva a kiegészítő jövedelemre. A színész 1865-ben agyvérzését követően a gräfenbergi fürdőben lábadozott, és leveleiben arra ösztökélte a családját, hogy szervezzenek neki vidéki fellépéseket: egy színházi ügynök segítségével találjanak társulatot, amely fogadná őt.

Kérlek édes, szedjétek rendbe jó előre a ruháimat és kellékeimet, hogy miattok zavarba ne jőjjek. Ne feledkezzetek el a legkissebb kellékről sem. Előbb Hamletet játszom, aztán a Felolvasó nőt, aztán Brankovicsot, aztán vagy Bánkbánt, vagy az Igaz barátot, vagy Báró és bankárt. Mit gondoltok, melyik legyen e három közől? […] A mennyire eszembe jut ide is jegyzem mindjárt a szükségeseket.

Hamlet.
Gyapju alsó trikó, az uj
Fekete trikó. (Czipőt itt kell csináltatnom.)
Vapeur ingek, egy nyakfodorral.
A fekete bársony öltözet, két övvel.
A gyémánt csillag és két gomb.
Fekete barét, fekete toll (a szinházi fiókban van.).
A festékek (a színházi kasztenben vannak.).
Barna szőr és szürke (Delettertől 50 kr-ért.).
Hajporos skatulya a puflival, smink (a színházb.).
Kis tükör Barna viaszkenőcs (a szinházban, vagy a bádog skatulyában.);
Egyenes kard.
Darab és szerepek, az enyémek, a könyvtáromban vannak.

A korábbi évekből ismerős segítségkérésen túl (kellékek, jelmezek gondozása) a családtagok kapcsolata új szintre lép: Egressy szakmai kérdésben támaszkodik rájuk, véleményüket kéri a darabválasztásról. Ekkora ugyanis már mindkét fia a Színészeti Tanoda hallgatója volt. Pályájuk több kitérő után az apai utat követte, színészek lettek.

A családi levelezésből kiolvasható, hogy Egressy Gáborék egymást érzelmileg és a gyakorlatban egyaránt támogató, összetartó családot alkottak. Több évtizeden át szinte közös „vállalkozásként” is működtek, a családot eltartó és irányító Egressy Gábor vezetésével. Az apa foglalkozása mindannyiuk életében komoly szerepet játszott. A nagy színész számára felesége és gyerekei olyan hátországot jelentettek, amelyre szakmai feladatainak megoldásában is számíthatott.

egressy_ga_bor_si_rja.jpgEgressy Gábor és családjának sírja Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben

Az idézetek és részben a képek forrása: „Irjátok a mi tollatokra jön”: Egressy Gábor családi levelezése (1841−1865), sajtó alá rendezte: Szalisznyó Lilla, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017, I−II.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Árvák, mostohák és érzelmek. Konfliktusok 18-19. századi parasztcsaládokban    

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Bálint Petra 18–19. századi Heves vármegyei büntetőperek alapján ad bepillantást a paraszti világban is gyakori mozaikcsaládok életébe, különös tekintettel a mostohagyerekek és mostohaszülők közötti konfliktusokra.

  

A magas halandóság miatt a 20. század közepéig a gyermekek nagy hányada tapasztalta meg az árvaságot. A gyakori újraházasodás eredményeképp a falusi közösségekben sok mostohaszülő és mostohagyermek élt egy fedél alatt. Bár a feudális korban a jobbágyok árváinak hivatalos gyámja a földesúr volt, a gyermekről valójában a család gondoskodott.

Az apa halála a család mint gazdasági egység felbomlását is jelentette. Az apjukat elvesztők általában az anyára és az anya rokonságára maradtak. Sokszor előfordult, hogy a megözvegyült szülő a félárva gyereket nem vitte az új házasságba, hanem a nagyszülőkhöz, vagy anyjuk-apjuk testvéreinél, azaz a nagybátyjuknál, nagynénjüknél helyezték el őket. Nem volt ritka, hogy a testvéreket elosztották egymás között a rokonok, szétválasztva őket.

s3_v0038000_v0038895.jpgA fiatal özvegy nő és az árva gyerekek drámai, többféle tragédia lehetőségét hordozó léthelyzete évszázadokon át mindenhol hálás témája volt a mind a "magas" művészetnek,  mind az üzleties "képtermelésnek" 
 Miss Sharpe rajzán két kisgyermek vigasztalja a férj és apa sírjánál a gyászoló anyát

A társadalom margóján

Árva szavunk „apátlan, anyátlan gyermek” jelentésével magában hordozza az egyedüllét, a magányosság és a kiszolgáltatottság érzését. A büntetőperekben valóban gyakran találunk példákat arra, hogy az árvák a közösség perifériájára kerültek, majd rászorult helyzetük miatt, illetve a kellő figyelem hiányában könnyebben bajba sodródtak. Gyakran előfordult, hogy elhagyták a családjukat, elvándoroltak, máshol kerestek munkát, vagy kilátástalan helyzetükben lopásra, csalásra kényszerültek. A lopáson ért 17 éves kóborló árva, Tarnoczi Susanna így vallott a bíróságon:

Mind az atyám, mind pedig az anyám mind csecsemős koromban haltak meg, és így árvaságra maradván nevelkedtem fel ugyan Debreczen városában a bátyámnál, Tarnoczi Jánosnál. A bátyámnál laktam mind egy hat esztendeig, noha az alatt is néha-néha elmentem tőle. 

Tiszaörs, 1764

A férfiruhában, férfinéven új életet kezdeni akaró Bodnár Ancsa szintén rossz tapasztalatok miatt hagyta el idősebb testvérét. Amint a perből kiderült, kinézete miatt (kopasz volt) öltött férfiruhát, és vállalt férfimunkát, mivel nőcselédként senki nem alkalmazta volna. A bátyjánál töltött évekről ezt mondta:

Hogy Kókán édesatyám, anyám megholt, aki Bodnár András vala, én árvájul maradván, egy testvér bátyámhoz, helység predicatorához Bodnár Tóbiáshoz folyamodtam, és nála több esztendőkig szolgáltam. Ki is engem semmi leány munkára nem szoktatott, de nem taníttatott, hanem leány ruhába is férfiú munkára kényszerítettem, én ott lovakat őrzöttem, kocsiskodtam, fát vágni, kaszálni, kapálni, nyomtatni, szénát hordani, és több ilyen férfiú munkára járván és hajtatván végtére ezen kemény szolgálatot meg untam, és bátyámtól elmentem.

Eger, 1760

Találkozhatunk persze a bírósági forrásokban olyan szövegekkel is, amelyekből kiolvasható, hogy az árvákkal szembeni együttérzés, segítésük kötelező normának számított. A bíróság elé került Kis András „valami 19 éves, református, nőtlen, most szolgálat nélkül élősködő” árva fiú öt sertést hajtott el, s az állatokat Oláh András kondáshoz vitte továbbadásra. Oláh szintén továbbadta őket tíz forintért, s a pénzből az árva legény egy bundát és pár fehér ruhát kapott. Az orgazda kondást is kihallgatták, aki vallomásában mentő körülményként a tolvaj árvaságára hivatkozott: „megesett a szíve rajta olyan rongyosan jött hozzá”, ezért adta el kérésére a lopott sertéseket. Hiszen nincsen annak a gyerkőcnek semmi gyámala, az apja régen meg halt, az anyja pedig kurválkodik, az árva mellett minden keresztény ember felállana.” – vallotta. Kis Andrásnak 30 pálcaütést szabtak ki, a szigorúbb ítéletet – a kiszabott 25 botütés mellé egy hónap szabadságvesztést – pedig Oláh András kapta, mert őt felnőttként, úgy vélték, nagyobb felelősség terhel az elkövetett vétekért. (1830, Mezőtúr)

deresen_1_1.jpg

A 19. század közepéig az alsó társadalmi rétegek esetében a testi fenyítés fő- vagy mellékbüntetésként szinte kötelező eleme volt a bírói ítéleteknek 

Az árva gyermek helye a családban

Tanulságos élethelyzeteket tárnak elénk a kérvények, panaszos levelek, amelyekben az érintettek a családban az örökség vagy az árva eltartásának kérdése miatt kialakult konfliktusokat szeretnék rendezni. Ezek jól illusztrálják, hogy a (fél)árváságra jutott gyermek gyakran „kilógott” a családból: szülője újraházasodása nem feltétlenül javított a kilátásain. A mostohaszülő és a születendő féltestvérek többnyire nem tekintették a „jövevényt” családjuk egyenértékű tagjának.

Egy ilyen esetet, az elhunyt édesapa testvérének, valamint a gyereket nevelő anyai nagymamának a konfliktusát ismerhetjük meg a következő kérvényből. Az anya nem jelent meg közvetlenül a vitában: az iratokból kiderül, hogy fiatalon megözvegyült, majd újra férjhez ment és lemondott gyermekéről, akit az édesanyjára bízott.:

Nagy alázatossággal leborulván Tekintetes Urak előtt keserves állapotomat eleikben terjeszteni kívánom, mely abból áll: Ennek előtte három esztendővel az testvér öccse Kiss Istványnak, Kiss Ferentz szegény sorsban lévő nemes legény megházosodván, az én leányomat feleségül vette magának, de mivel csak másfél esztendeig az mindenható Úr Isten engedett nékik együtt ezen az mulandó világon élni, az férjét halál által ki szólította, és úgy elváltak egymástól. Maradott pedig egy kis szopós férfi gyermeke, melyet az leányom úgy, mint édes anyja két esztendeig szoptatván, árvaságában, és szegénysége miatt éhen táplálgatta. Már ebben az esztendőben, mint hogy néki az Úr Isten férjhez menésre szerencsét adott, árva gyermeket pedig az mostani ura nem akarta magához venni, annak okáért kintelen voltam azon kis árva gyermeket /:mint nagyanyja :/ magamhoz venni, és tutorságot [gyámságot] felvállalni. Oly conditioval [feltétellel] vette férjhez az mostani férje, hogy eladván a házot adja anyjának tartásul; a házat pedig áruba bocsájtották zsérczi lakos Csattos Mihálynak.

1788. Zsérc

Az új férj tehát csak azzal a feltétellel vette el a fiatal nőt, ha a gyermeket nem viszi magával a házasságba, hanem az anyjára hagyja. A gyerek tartási költségeit valószínű apai örökségének, a háznak az eladásából kívánták fedezni, ám a pénz körül vita keletkezett az új férjjel.

geschwister_erziehensich.jpgA kisgyerekekről való gondoskodásban a hagyományos társadalomban - az egymást sűrűn követő szülések miatt -  fontos szererepe volt az idősebb testvéreknek, nagyszülőknek vagy más rokonoknak

Erőszakos mostohaszülők

Az árvák szüleik újraházasodásával a mostohaszülők erőszakos viselkedésének is ki lehettek téve. 1790-ben egy felnémeti fiatalasszonyt azzal vádoltak meg, hogy megverte és megölte ötéves mostohalányát. A bíróság azonban a 22 éves, gyermektelen Koczkeleczky Erzsébetre nem tudta rábizonyítani a gyilkosságot. Erzsébet a bírák előtt arra hivatkozott, hogy a gyermek halálát betegség okozta, de elismerte, hogy egyszer pálcával megverte, amiért levizelte őt. Az ötéves Anna a tanúk szerint azonban nem volt beteg (bár az egyikük utalt arra, hogy a kislányt nagyanyja a több adomány reményében mindig magával vitte kéregetni), de többször hallották tőle, hogy nagyon fél a mostohaanyjától. Végül a mostoha 8 hónap szabadságvesztést és 100 korbácsütést kapott.

A 34 éves tisszaabádi Molnár Mihály ellen 1844-ben indult eljárás, mert a vád szerint előre megfontolt szándékkal, többszöri próbálkozás után megölte egy év körüli mostohalányát. Az anya vallomásából kiderül, hogy a gyermek házasságon kívül született: „leányi pártámat a megfojtatott kis gyermekkel törvénytelen úton vesztettem” – vallotta. A 23 éves leányanyát, Szilágyi Julist feleségül vevő Molnár özvegyember volt, és ő is hozott egy gyermeket a házasságba. A fiatalasszony elmondása szerint főzés közben kérte férjét, hogy nézzen rá a kisgyerekre és vigye be hozzá. A nő ezután már csak egy sikítást hallott, s az udvarra kiszaladva látta, hogy a férfi keze a gyerek nyaka körül volt. Az ekkor már élettelen kisgyereket bevitték a házba, letették az ágyra. A férj késsel fenyegette a nőt, majd azt állította, hogy a gyermeket a „malacz elrántotta, a nehézség azért elütötte, halálát az okozta”. A nő azonban nem hitt férjének. Kétségbeesetten próbálta feléleszteni a halott kisgyereket: ruhát melegített, és betakarta vele a testét. Vallomásában elmondta, hogy máskor is előfordult már, hogy a férfi erőszakosan viselkedett. A férj bevallotta, hogy talán megszorította a kisgyereket, de előtte sohasem tett ilyet. Azt állította, nem tehet róla, hogy „szerencsétlenül járt.” A vád egyértelműen állította, hogy a férj gyűlöletből ölte meg a kislányt, amiért az nem vérszerinti gyereke volt. Végül a szándékosságot nem látta bizonyítottnak a bíróság, ezért a halálbüntetés helyett két év szabadságvesztést szabtak ki rá.

 m6ir-1690kepp-nagy.jpgA parasztcsalád a 19. századi zsánerképeken általában harmonikus idillként jelenik meg, ahol a kemény munkát a mindig zavartalan szeretet ellensúlyozza 

A fenyegető mostohagyerek

A mostohaszülő belépése a családba sokféle konfliktussal járhatott, ezt mutatják azok az esetek, amelyek súlyos testi sértéssel, sőt gyilkossággal végződtek. A következő történetekben azonban nem a mostohaszülő volt a bántalmazó, hanem a már felnőtt gyermek. A 48 éves kömlői Palatin Márton idős apjával és mostohaanyjával szembeni agresszív viselkedése miatt került bíró elé 1794-ben. Az elmondások szerint az alperes összeverekedett az apjával, és a mostohaanyját is sértegette:

Apám uram, kurva a kend felesége […] még nekem egy asszony meg nem vette az eszemet, mint kendnek. Annak utána azt mondván, egyszer lettem a világra, egyszer kell meg halnom, az atyádnak mentél és őtet fojtogattad és csak akkor eresztetted el, midőn a te kegyetlen cselekedetedre más emberek oda érkeztek.

A kérdésre, hogy miért szidta a mostohaanyját, ezt felelte:

Nem tudom, ha mondottam-e vagy nem. Egyébként nem vertem, hanem a hajánál fogva a házból kiigazítottam, melyért a helység bírái által 30 pálcákkal megbüntettettem.

– Miért haragudtál a mostoha anyádra?

– Csak azért, mivel másoktól hallottam, hogy lisztünket, szallonácskánkat prédálja, de én aztat magam nem tapasztaltam.

Az apja fojtogatását nem tudták bebizonyítani, így végül a vádlottat elengedték.

erziehung_streng.jpgA társadalmi modernizációs folyamat egyik központi kérdése volt a "mindennapi erőszak" megfékezése

Egy 1809-ben Egerben íródott panaszlevélben a sértett részletesen elmondta a családi konfliktus okát és körülményeit. A panasz középpontjában az őt ért testi sértés mellett a vagyonos egri családban régebb óta húzódó pereskedés állt. Ebben az esetben az erőszak az apa halála után családfővé avanzsált özvegy mostohaanyára irányult. A sértett, Freinding Josefa özvegyasszony elpanaszolta, hogy a családi tulajdonban álló boltok feletti pereskedés során mérgesedett el úgy a kapcsolata mostohagyermekeivel, hogy a vita végül fizikai bántalmazásba torkollott:

A családban tehát jelen volt az özvegy, a fiatal felnőtt mostohafiú és az elhunyt férjjel közös gyermekei. Az asszony kiemelte, hogy ő törvényes mostoha-, sőt „nevelő anyja” volt a fiúnak, aki rátámadt. A megszólítás módjával azonban jól elkülönítette őt („mostohám”) vérszerinti gyerekeitől („gyermekeim”).

Ne tétovázz! Az Öreg Tari Ferentzet nálad kívül senki sem gyilkolhatta meg, mert te mindenkor bosszút forraltál ellene azért, hogy tégedet a házától elkergetett, és édesanyádtól is elvette a gazdasszonyságot, mert veletek együtt a házát pusztítottátok, lopva mindenét pazéroltátok, azért csak térj magadban s valld ki a dolgot!” – írták a vallatásban.

A tanúk szerint az apa sokszor kifejezte félelmét, a kocsmárosnak például így panaszkodott:

Egyébtől nem félek a világon, hanem hogy a két mostoha fiaim Kiss Antal, és János e világból kivégzenek.

A fiúk azért nehezteltek mostohaapjukra, mivel az elkergette őket a házától pazarló és részeges életmódjuk miatt. Végül a gyilkossági ügy bizonyítékok hiányában ítélet nélkül zárult, a vádlott mostohafiút elengedték.

falusi_korcsma_belseje_a_xix_sza_zad_ko_zepe_n.jpgA kocsma, kocsmáros és az alkohol a feudális kor bűnpereinek is visszatérő motívumai voltak 

Összegzés

Bár az előző évszázadok érzelmi világának megismerhetőségével kapcsolatban óvatosnak kell lennünk, egyes bűntetteken és „elmesélésükön” keresztül közelebb kerülnek hozzánk a korabeli mindennapok, a periratokban szereplők szavaikkal, tetteikkel, gesztusaikkal kinyilvánítják érzéseiket.

A hagyományos társadalomban a gyermekek, ha a szüleiket elvesztették, életlehetőségeik nagyban rosszabbodtak. Az árvák a kellő felügyelet hiányában elkallódhattak, lopásra és egyéb bűnök elkövetésére kényszerültek. Egy féltékeny mostohaanya vagy egy erőszakos mostohaapa pedig még jobban megnehezítette az életüket. Elfogadásuk, befogadásuk az újraházasodással létrejövő új családba nem volt mindig magától értetődő: a mostohagyermeket terhesnek, ottlétét jogtalannak érezhették. Nem volt ritka, hogy az özvegy anyák arra kényszerültek, inkább elhagyják, rokonoknál helyezzék el az apa nélkül maradt gyermeküket, minthogy férfi nélkül, nagyon nehéz körülmények között egyedül gondoskodjanak magukról. A mostohaszülő a „kapott” gyermekkel szembeni elutasítását olykor fizikai erőszakkal is kifejezte. Mostohaszülők és felnőtt gyermekek konfliktusainak hátterében legtöbbször az örökösödés kérdése vagy a javak használati joga állt. A kor- és erőviszonyok változásával a felnőtt mostohagyermekek is jelenthettek fizikai veszélyt nevelőszüleik számára, akikben a családi vagyonra leselkedő veszélyt láttak. Az újraházasodás fenyegetést jelentett az örökségre addig biztosan számító utódok szemében. Az új családtag legitimitása nem mindig volt egyértelmű a befogadók számára. A gazdasági okok mellett jelen lehetett a szülői hatalomgyakorlás által okozott feszültség is. A periratokból megismert erőszakos cselekmények többsége nem előre eltervezett tett volt, ám azok általában a családban régóta fennálló konfliktushelyzet, feszültség kirobbanásának tekinthetők.

die-boese-stiefmutter.jpgA gonosz mostohaanyát mint toposzt a Grimm-fivérek mesegyűjteményének sikerdarabja, a Hófehérke sok nemzedék képzeletébe beégette   

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Vér és arany. Egy magyar gróf és egy amerikai milliomos lány házassága

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Orgona Angelika, a Magyar Nemzeti Múzeum történész muzeológusa egy házasság történetén, illetve annak korabeli megítélésén keresztül mutatja be a párválasztás régi és új szempontjainak - szerelem, illetve anyagi és presztízsérdek -  ütközését a 20. század elején.

1907 végén egy fiatal magyar költő, Ady Endre új kötettel jelentkezik, Vér és arany címmel. A bátor és őszinte poéta a magyar irodalomban addig szokatlan nyíltsággal vall a két bűvös szó hatalmáról. A századelő Európájában járunk, ahol az ember legfőbb értékmérője valóban a vér és az arany – a származás és a vagyon. A társadalmi piramis csúcsán álló történelmi arisztokrácia még őrzi rangját és tradícióit, mellette azonban már helyet szorít magának a gazdasági ereje mellé politikai hatalmat is szerző burzsoázia.

A pénzvilág urai szerte a világon − Amerikában éppúgy, mint Európában − a főnemesi életformát tekintették követendő mintának. Értékes műkincsek vásárlásával pótolták az ősi családi relikviák hiányát, és az is megesett, hogy családfakutatót fogadtak föl, hogy kékvérű ősök után nyomozzon. Ekkoriban vált egyre gyakoribbá az amerikai milliárdos lányok és az európai arisztokraták házassága is. Vér és arany házassága révén az egyre szegényedő arisztokraták tőkéhez jutottak, cserébe nemesi rangot, magas társadalmi státuszt nyújtottak a milliomos lányoknak. (A korabeli arisztokráciáról bővebben a blogon: "A többiek nem számítanak". Arisztokrácia a boldog békeidőkben)

gibson-cupids-coffin.jpgCharles Dana Gibson Cupidó koporsója című karikatúrája érzékelteti a a viktoriánus kori angol közvélemény ítéletét a "szegény lordok" és a "dollárhercegnők" házasságairól 

Szerelmi házasság?

1907. október 4-én bejárta a világsajtót a hír, hogy Amerika egyik leggazdagabb örökösnőjét, Gladys Vanderbiltet egy magyar mágnás, Széchényi László gróf jegyezte el. A vőlegény, teljes nevén sárvár-felsővidéki Széchényi László Jenő Mária Henrik Simon (1879–1938) császári és királyi kamarás, a gróf Nádasdy 9. huszárezred tartalékos hadnagya, a főrendiház örökös tagja volt. Nagyapja, Széchényi Lajos „a legnagyobb magyar”, Széchényi István testvérbátyja, dédapja pedig a múzeum- és könyvtáralapító Széchényi Ferenc. Édesapja, Széchényi Imre, az Osztrák-Magyar Monarchia berlini követe, édesanyja Sztáray-Szirmay Alexandra grófnő. A vőlegény bátyja, Dénes szintén a Monrachia követeként teljesített szolgálatot.

A menyasszony a világ leggazdagabb örökösnőinek egyike. Ősei egykor Hollandiából, az Utrecht melletti De Bilt faluból vándoroltak a tengerentúlra a 17. században. Gladys édesapja, a dollármilliárdos Cornelius Vanderbilt, a New York Central Railroad vasúttársaság elnöke. Ő építtette a Rhode Island-i pazar neoreneszánsz luxusvillát, a Breakers palotát. Gladys tizennyolcadik születésnapjára édesanyja nagy bált rendezett New York-i palotájukban. Az ünnepelt személyisége olyan mély benyomást tett az estély magyar szemtanújára, gróf Károlyi Mihályra, hogy évtizedek távlatából is felidézte a látottakat Hit, illúziók nélkül című emlékirataiban: "Mellőztek minden reklámot és látványosságot, csupán rengeteg csodálatos virág volt a termekben és egy nagyon félénk lány, aki szinte nem is beszélt, csak suttogott, mintha mentegetőzni akarna azért, hogy ilyen hatalmas vagyon örököse." A sajtó által "amerikai szfinx"-nek keresztelt lány a következő években többször utazott Európába édesanyjával együtt. Részt vett az amerikai követségi bálokon, és különféle európai fürdőhelyeken is megfordult, ahol többször is összefutott a fess Széchényi gróffal, de a "nagy találkozás" a berlini amerikai követségen történt. A kölcsönös szimpátia három hét alatt életre szóló szerelemmé lobbant a magyar gróffal.

1_gladys_vanderbilt_john_s_sargent_portre_ja_1906.jpgGladys Vanderbilt. John S. Sargent portréja, 1906

Akadtak azonban kétkedők, akik nem hittek az effajta szerelmi házasságokban. Elszegényedett, hozományvadász, pórul járt nemesek történeteitől hemzsegett akkoriban a világsajtó. A szkeptikusok jól ismerték Consuelo Vanderbilt történetét, akit édesanyja kényszerített hozzá egy angol arisztokratához, Lord Marlborough-hoz. Az érdekházasság balul végződött: Consuelo 1906-ban szakított férjével, néhány hónappal azelőtt, hogy nyilvánosságra hozták unokatestvére, Gladys Vanderbilt tervezett házasságát Széchényi gróffal, így Consuelo szerencsétlen magánélete  – a sajtó mérgező hatásával átitatva – sötét árnyékot vetett Gladys és László közös terveire is. 

Magyarországon annak a dzsentrinek az esete is nagy port kavart, aki egy bácskai milliomos lányt próbált meg behálózni. E történet ihlette Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című folytatásos tárcaregényét. A Vasárnapi Újság hasábjain 1906 óta közölt történetben Mikszáth főhőse az Amerikából hazatért "kiflikirály" lányával való házasságkötéssel szerette volna orvosolni – sikertelenül – a család anyagi gondjait. Aki olvasta a magyar író szatirikus társadalomrajzát, szemernyi kétsége sem lehetett a Széchényi-Vanderbilt-nász indítékai felől.
A párválasztás szempontjainak változásáról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párálasztás a polgárosodás korában)

duke_marlborough_singer_sargent.jpgMarlborough herceg és Conseulo Vanderbilt (Gladys unokatestvére) családi idillje 1905-ben,
egy évvel különválásuk előtt
John Singer Sargent festménye

László és Gladys esküvőjének hírére valóságos társadalmi polémia bontakozott ki.  A sajtóban szinte naponta jelentek meg találgatások, hírek és álhírek a közelgő eseménnyel kapcsolatban. Az idős amerikai írófejedelem, Mark Twain tollba mondott emlékirataiban arról elmélkedett, hogy szerelmi házasság ez, semmi kétség. A jövendőt illetően azonban szkeptikus volt: biztosra vette, hogy az amerikai asszonyt sem a bécsi udvar, sem a kékvérű arisztokrácia nem fogadja majd be. Hasonlóan vélekedett Ady is, aki Rózsika és Gladys című szatirikus tárcájában fejtette ki, hogy nem is az érzelmek, inkább a társadalmi akadályok állnak majd a boldogság útjában. Heltai Jenő viszont maróan ironikus gúnyversben adott hangot kételyeinek:

Ezek a bárók és a márkik
Nem egyen és nem tízen,
Kik egyszer csak hajóra ülnek
És átkelnek a vízen.

New Yorkban, ott a tröszt-negyedben
Kiáll a márki hősül
Húsz milliót kap hozományul
És szerelemből nősül. (...)

Óh gróf Széchenyi, óh Vanderbilt
Gladys  – ez alkalomból,
Becsületszóra kijelentem:
E dal nem rólatok szól.

Ellenkezőleg, én kiírlak
Most például, dicsőül,
A magyar grófról elhiszem, hogy
Ő szerelemből nősül.

Heltai Jenő: Szerelmi házasság

houses_and_mansions_vanderbilt_mansion.jpgA Vanderbilt-ház New Yorkban a Fifth Avenue és az 57. utca sarkán az esküvőre érkező vendégekkel és a bámészkodókkal. (Az épületet 1926-ban lebontották)

Amerikában még a törvényhozásból is reagáltak a dollárkirálynők "exportjára". A washingtoni szenátus egyik tagja dühödt támadást intézett az "elzüllött, monoklis" európai arisztokraták ellen, akik gazdag örökösnőket visznek ki az Egyesült Államokból, ami kedvezőtlen hatást gyakorol a kereskedelmi mérlegre. A szenátor indítványozta, hogy az ily módon a hozományuk szempontjából Amerika számára elveszett lányokra vámot vessenek ki, a kivitt vagyon huszonöt százalékának mértékében. Széchényi László egy magyar gróf önérzetével válaszolt az irigy, sértő vádakra, melyek az európai arisztokrácia egészét illették:

Miféle otthont nyújthattok ti, amerikaiak egy asszonynak, ti, akik sietve és ideges gyorsasággal nyelitek le feleségetek szerelmét, ahogyan ebédeteket szoktátok elkölteni, s azután elsiettek és magára hagyjátok az asszonyt. Innen van az, hogy gazdag leányok, akik a ti életmódotokkal nem tudnak megbarátkozni, inkább mennek idegen emberekhez feleségül. Az én hazámban a férje együtt utazik feleségével, elkíséri társaságokba és mulatságokba, és segíti gyermekeit fölnevelni. Minálunk nem rohan a férj korán reggel az üzletbe, nem issza meg reggelijét állva egy-két perc alatt, hogy azután újra üzletébe rohanjon. Ne higgyék, hogy minden házasság boldogtalan, amelyet amerikai leányok európai nemesemberekkel kötnek, s meg vagyok róla győződve, hogy sokkal több boldogtalan házasság van New Yorkban, mint az óceán másik oldalán bármely európai városban.

Miközben társadalmi párbeszéd folyt a jövendő házasságról, Gladys is igyekezett meggyőzni a közvéleményt arról, hogy jó magyar asszonynak készül. Nyilvánosságra hozták egy levelét, amelyben magyarul mondott köszönetet egy hazánkfiának, aki gulyásbográcsokat és paprikát küldött nászajándékul az ifjú párnak: "Nagyon szépen köszönöm önnek a kedves gulyásbográcsokat és a paprikát. Széchényi gróf és én nagy élvezettel tekintünk az idő elé, amikor ezeket használatba vesszük majd első vadászatunk alkalmával, Magyarországon."

breakers.jpgA Breakers-villa, a Vanderbilt család nyaralója Newportban

Ilyen előzmények után került sor 1908. január 27-én a házasságkötésre, amelyet óriási érdeklődés övezett. Mintegy ötezer ember tolongott a Vanderbilt-palota körüli utcákon, és száz rendőr felügyelt a rendre. Mindenki látni szerette volna New York addigi legköltségesebb esküvőjét. Az esküvő délben vette kezdetét a Vanderbilt-palotában. A palota bálterme rózsákból és orchideákból alkotott barlanghoz hasonlított. Az ablakokat elsötétítették, csak a virágtengerben elrejtett villanylámpák világítottak. A mennyezetről orchideákkal díszített selyemszalagok csüngtek le. A hatvanöt tagú zenekar egy pálmaligetben elrejtve klasszikus zenét játszott. Az esküvőn résztvevő magyar urak – a vőfély, Sigray Antal és a Széchényi család tagjai – díszmagyart, az amerikaiak pedig frakkot viseltek. A pápa táviratban küldte áldását a frigyre, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan a Vatikánban üdvözölheti az ifjú párt. A résztvevők között volt Hengelmüller László báró, a monarchia amerikai követe, Bright angol nagykövet, valamint az amerikai pénzmágnások képviselői: a Morgan, Astor, Roosevelt, Whitney, Pulitzer család tagjai. Kossuth Ferenc és Darányi Ignác miniszterek táviratban gratuláltak.

sze_che_nyi-vanderbilt_esku_vo_1.jpgCsoportkép a Széchenyi-Vanderbilt esküvőről, New York, 1908. január 27.

Az esküvői lakoma után az az ifjú pár cselhez folyamodott, hogy észrevétlenül elillanhasson a vasútállomásra. Egy nagy, vörös automobil állt a palota kapuja elé, miközben Széchényiék hátul osontak ki. A csalódott érdeklődők számára csak az nyújthatott némi vigaszt, hogy az esküvő után megtekinthették a nászajándékokat a Vanderbilt palotában, persze detektívek felügyelete mellett. A Széchényi család régi családi ékszereket, a Vanderbiltek briliáns ékszereket és egy 24 személyes ezüst asztali készletet ajándékoztak a gróf Széchényi család címerével. Az ajándékok értékét több mint 1 millió dollárra becsülték.

2_gladys_vanderbilt_e_s_sze_che_nyi_la_szlo_erde_lyi_mo_r_felve_tele_1908_ko_ru_l.jpgGladys Vanderbilt és Széchényi László. Erdélyi Mór felvétele, 1908 körül

A házasokat európai nászútjukon is figyelemmel kísérte a sajtó. Az érdeklődés tovább fokozódott, amikor az ifjú pár április elsején végre megérkezett Budapestre. Csupán néhány napra szálltak meg a Hungáriában, ám ennyi idő is elegendő volt a szemfüles kérelmezők sokaságának, akik különböző indokokra hivatkozva próbáltak anyagi támogatást szerezni Vanderbilt Gladys férjétől. A jelenségre a Borsszem Jankó című élclap egy gúnyverssel reagált:

Egész Magyarország őrülve örvendez,
Lobogós, sátoros ünnepeket rendez,
Pénz-szagra gyűl a nép – s szaglása kiváló –
Dollár királynőjét hazahozta László.
Megjöttek, megjöttek! Oh, nincs többe bánat!
Kéjben úszni látok agg családapákat;
Nincs házbér, nincs tífusz; feledve ami árt,
Mindent legyőz e szó : milliárd ! milliárd !

o_rmezei_sze_chenyi_kaste_ly.pngA fiatal pár első magyarországi otthona a Zemplén megyei Őrmezőn (ma Strazske, Szlovákia) lévő
Széchényi-kastély volt (Erdélyi Mór felvétele a Tolnai Világlapjában)


erdo_dy-palota.jpg
A fiatalasszony Budapesten az Andrássy út - Bajza utca sarkán vásárolt villát. A beköltözés előtt egy amerikai építésszel átépítették és kibővíttették (ma orosz követség)

Az amerikai grófné

Az ifjú pár nem volt könnyű helyzetben. Az óceán partján álló pazar luxusvillában nevelkedett lánynak érthető módon idő kellett, hogy beletaláljon új szerepébe. Az amerikai asszony személyét továbbra is irigységgel vegyes kíváncsiság övezte. Széchényi Lászlót pedig a házasságkötés után még hosszú időn át úgy tartotta számon a közvélemény, mint "Vanderbilt Gladys férjét". Szomory Emil jegyezte fel azt a történetet, amikor 1908 őszén dunántúli hadgyakorlatra érkezett Veszprém városába Ferenc József császár és király, a trónörökös és számos magas rangú katonatiszt. Körülöttük újságírók és fotósok hada tolongott – egészen addig, amíg egy automobilt nem vettek észre a Korona Szálló előtt, melynek gazdája Széchényi László volt. "... és míg a király, a trónörökös és a generálisok angol félvéreiken léptetnek az utcán, a veszprémiek már feléjük se fordulnak, hiszen : »Királynak, trónörökösnek, főhercegnek születik az ember, ez nem Kunst. De a Vanderbilt Gladys férjévé lenni kellett. Micsoda manőver! «" (A Hét, 1908. 09. 20.)

A szkeptikusok jóslataira – miszerint Gladys nem udvarképes és nem fogadja majd be az úri társaság – hamar rácáfolt a valóság, hiszen már 1908 tavaszán megjelent egy jótékonysági estélyen, amelyen József főherceg és felesége, Auguszta főhercegasszony is tiszteletét tette. A nyájaskodó felszín alatt azonban forrtak az indulatok, egyes előkelők lenézték Széchényinét a "petróleumszagú milliói" miatt. Gladys Vanderbilt azonban mindezzel nem sokat törődött. Megtanult magyarul, fittyet hányva a kiejtésén élcelődőkre, mondván: "Én beszélni fogok magyarul és meg kell tanulnom ezt a nyelvet oly tökéletesen, mintha édes anyanyelvem volna."

3_re_szlet_a_csala_di_albumbo_l_magyar_nemzeti_mu_zeum_to_rte_neti_fe_nyke_pta_r.jpgRészlet a családi albumból. Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A magyar grófnévá lett Vanderbilt lány – a Széchényi család hagyományához híven – új hazája önzetlen barátjává és segítőjévé vált. A házaspár nevéhez számos nagylelkű gesztus és jótékonysági akció fűződik. 1910-ben 120 000 dollárt adományoztak a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelv külföldi oktatására. Az első világháború idején Andrássy úti palotájukban hadikórházat rendeztek be. Gladys a Magyar Vöröskereszt önkéntes ápolónőjeként maga is részt vett a betegek és sebesültek ápolásában. 1915-ben megfertőzte a fekete himlő, amelyből szerencsésen felépült. Ápolónői tevékenységéért a Vöröskereszt II. osztályú díszjelvényével tüntette ki az uralkodó. Az Országos Gyermekvédő Liga égisze alatt – amelynek férje 1924-ig volt az elnöke – Őrmezőn árvaházat, Budapesten az Izabella utcában napközi otthont alapított a háborús árvák részére.Gladys Vanderbilt a háború után aktív szerepet játszott a Magyarországot segítő nyomorenyhítő akciókban. Washingtonban és New Yorkban gyűjtést rendezett az amerikai magyarok körében, majd saját költségén szállíttatta haza a rakományt. Az Ung vármegyei felsőremetei birtokon (Remetské Hámre, Szlovákia) gyönyörű természeti környezetben kórházat és amerikai stílusú üdülőtelepet létesített. A kórház négy kórterme és egy szülőszobája tizenöt–húsz beteg elhelyezésére szolgált. Az üdülőkön kívül főként nők és gyerekek gyógyultak a telepen. Támogatást kaptak azok az édesanyák, akik nem tudták gyermekeiket megfelelően táplálni. A szegények ingyen ápolásban és kezelésben részesülhettek, egészségügyi tanácsokkal látták el a lakosságot. A nemes akció eredményeképpen a gyermekhalandóság a minimumra csökkent a környéken. A kórház élén Russay Gábor, a közeli szobránci fürdő híres orvosa állt, mellette Rudnyánszky Katica ápolónő tevékenykedett.

6_a_remetevasgya_ri_ko_rha_z_magyar_nemzeti_mu_zeum_to_rte_neti_fe_nyke_pta_r.jpgA remetevasgyári kórház (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A Monarchia felbomlása és a forradalmak lezajlása után Széchényi László a magyar diplomácia szolgálatába lépett. Horthy Miklós kormányzó 1921. december 14-én nevezte ki követté –akkoriban csak a nagyhatalmaknak volt nagykövetségük – és bízta meg a Washingtonban felállítandó magyar királyi követség vezetésével. Széchényi feleségének köszönhette, hogy otthonosan mozgott a társadalmi-gazdasági elit köreiben, így sikeresen építette ki a függetlenné vált Magyar Királyság amerikai kapcsolatait, tizenegy éven keresztül, 1922 és 1933 között. Említést érdemel a grófnénak a magyar textilipar amerikai népszerűsítéséért tett szolgálata is. Férje washingtoni kinevezése után is rendszeresen budapesti cégtől, Fischer Júlia szalonjából rendelt ruhákat. Nagyra értékelte a hazai csipkeverést is, a balatonendrédi csipkeverőnők munkáit például 1924-ben kiállításon mutatta be Amerikában.

5_a_washingtoni_magyar_ko_vetse_g_magyar_nemzeti_mu_zeum_to_rte_neti_fe_nyke_pta_r.jpgA washingtoni magyar követség (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Széchényi 1933 és 1935 között a londoni magyar követség élén folytatta a diplomáciai munkát, ám egyre súlyosbodó szívbaja miatt nyugdíjba vonult, és 1938-ban meghalt. Gladys élete végéig szerető hitvese maradt. Öt lányuk született: Kornélia, Alice, Gladys, Sylvia  és Ferdinandine. Alice és Sylvia kezét magyar gróf kérte meg: előbbi gróf Hadik Béla, utóbbi gróf Szapáry Antal hitvese lett. 

Gladys Vanderbilt férje 1938-ban bekövetkezett halála után, a közelgő világégés előestéjén Amerikába költözött. A háború alatt az amerikai Vöröskereszt önkéntes munkatársa volt Newportban, 1945 után pedig folytatta a Magyarországra irányuló segélyakciók szervezését. Kórházaknak és magánembereknek egyaránt küldött csomagokat. A Bajorországban élő Károlyi Erzsébet 1949-ben írta sógornőjének, Károlyi Mihályné Andrássy Katinkának: "Gladys Széchényi-Vanderbilttől is kaptam néha csomagot, pedig őt valóban alig ösmerem. Ő, úgy látszik, nagyon bőkezű és sok jót tesz."

Nem véletlenül nevezték őt el "a magyarság First Lady"-jének. Az Amerikai Magyar Világ című emigráns újság a legjelentősebb amerikai magyarok (!) egyikeként tartotta őt számon: "Gróf Széchényi Lászlóné Vanderbilt Gladys, magyar nagyasszonnyá lett amerikai nő, a háború okozta magyar nyomorúság bőkezű, önzetlen segítője". 1965-ben bekövetkezett haláláig a magyar emigránsok támogatója maradt lányával, Széchényi Szilviával és vejével, Szapáry Antallal együtt.

4_a_sze_che_nyi_csala_d_balro_l_jobbra_ferdinandina_szilvia_gladys_ali_z_korne_lia_e_s_az_e_desanyjuk_gladys_vanderbilt_magyar_nemzeti_mu_zeum_to_rte_neti_fe_nyke_pta_r.jpgA Széchényi család.  Ferdinandina, Szilvia, Gladys, Alíz, Kornélia és az édesanyjuk, Gladys Vanderbilt
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Pozsonyi polgárok családi stratégiái a 18. században

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tóth Árpád, a Miskolci Egyetem docense egy 18. századi pozsonyi polgárcsalád két generációjának életútját követi nyomon. Bemutatja, mennyire szokványos tapasztalat lehetett mozaikcsaládban élni a koraújkorban, és hogy a mostohagyerekek sorsa nem alakult törvényszerűen mostohán... 

Kétszázhetven esztendővel ezelőtt, 1749. október 6-án furcsa esküvőre került sor Pozsonyban. Az evangélikus gyülekezet külvárosi imaházában egy özvegy mészárosmester, Matthias Christian Riedel vette feleségül néhai céhtársa özvegyét, Maria Elisabeth Schreibert. A vőlegény csak 8 hónapja, a menyasszony viszont már két és fél éve elvesztette korábbi házastársát.

Az esküvő idejére mindketten negyvenedik évükhöz közelítettek, ám az újraházasodás még ilyen magas korban sem számított ritkaságnak a korabeli városi polgárság körében. Az viszont elég különlegesnek számított, hogy a friggyel mennyire népes és egyben bonyolult szerkezetű család keletkezett. Mindketten hoztak ugyanis mostohagyermekeket az új családjukba, sőt aránylag magas életkoruk ellenére a házaspárnak két közös gyermeke is született. Igaz, a második, Maria Elisabeth néhány nappal a keresztelője után meghalt (az ekkor 43 éves anya ekkor szült utoljára), fiuk, Thomas viszont hosszú életet élt. A következőkben így összesen 17 (!), a házaspárhoz kötődő édes- és a mostohagyermek: fiúk és lányok, már kiházasítottak és még kiskorúak sorsát tekinthetjük át.

riedel_schreiber_cop_1749_fams_brat_ev_625_148.jpg

Matthias Christian Riedel és Maria Elisabeth Schreiber 1749. október  6-i házasságkötésének bejegyzése a pozsonyi evangélikus egyház anyakönyvében, 39. szám  

A vállalkozók előfutárai

Kik voltak a történet főszereplői és hogyan alakulhatott ki ilyen népes család? A földrajzi háttér Pozsony, a Magyar Királyság kormányának és országgyűlésének székhelye. A város lakossága ugyan még az 1780-as években sem érte el a harmincezer főt, ám ennek ellenére ez volt a legnépesebb település Magyarországon ekkoriban. Alighanem a legurbánusabb is: a Magyar Kamara székháza például idehaza különlegességnek számított három emeletével, belvárosának főutcáján pedig a legtekintélyesebb főnemesi családok elegáns palotái sorakoztak. A részben városlakó életet élő arisztokratákon kívül ügyvédek, valamint a Német-Római Birodalomból nagy számban ide vándorló kézművesek és kereskedők is színesítették társadalmát, illetve élénkítették gazdasági életét fogyasztóként.

pressburg_1787.jpgPozsony 1787-ben készült látképe. A dunai átkelést "repülőhíd", a két part között ingaszerűen közlekedő komp szolgálta. 

Ebben a gazdasági életben különösen fontos szerepet játszottak a mészárosok. Ők a szarvasmarha-kereskedelem révén a korabeli Magyarország legjelentősebb exportőrei voltak, és a leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárok közé tartoztak. Néhányan még a nemesség-adományozás királyi kegyében is részesültek. „Céhüket” societas-ként vagy Compagnie-ként (társulat, társaság) említik a források. A mészárosok társulásai a kor mércéje szerint hatalmas tőkéket mozgattak és komoly logisztikai szervezetet működtettek, hogy a felhizlalt ökrök csordáit eljuttassák az Alföldről egészen Bécsig, sőt Dél-Németországig. A menyasszony két évvel korábban, 61 évesen elhunyt előző férje, Johann Hieronymus Schlechtsleben is ennek a pozsonyi tőzsértársaságnak volt a tagja, csakúgy, mint a vőlegény, Matthias Christian Riedel.

marhacsorda.jpgA szürkemarha évszázadokon keresztül Magyarország fő exportcikke volt. A keresett áru többnyire 100-200 állatból álló csordákban, saját lábán jutott el az Alföldről Bécsbe, Dél-Németországba és Észak-Itáliába. A hónapokig tartó úton legelőket, pihenőket kellett bérelni, folyókon való átkelésről gondoskodni. A marhakereskedelem tisztes nyereséggel, de kockázatokkal is  járt, és jelentős tőkére volt szükség hozzá.   

A mátkapár előélete

Riedel 26 évesen nősült meg először, és ebből a házasságából öt gyermeke született. Közülük az első kétévesen, a harmadik, szintén egy lány, hatévesen halt meg; utóbbi elvesztését csak egy héttel élte túl az anya. A két életben maradt lány, valamint a fiú – az ifjabb Matthias Christian – még kisgyermekkorban voltak, amikor az esküvővel mostohaanyát kaptak.

Ennél bonyolultabb volt a menyasszony, Maria Elisabeth Schreiber előélete. Ő hat gyermeket szült első férjének, Schlechtslebennek. Közülük négy lányról biztosan tudjuk, hogy életben voltak az újraházasodás idején, egy további kislányt kétévesen, még apja életében eltemettek. Egyetlen fiukról, az 1730-ban született Johann Samuelről az az utolsó adatunk, hogy szülei 1742 tavaszán a pozsonyi gimnáziumból magyar szóra küldték. (A többnemzetiségű Magyarországon elterjedt szokás volt, hogy nemesek és jómódú polgárok egy-két évre más város iskolájába küldték fiaikat „idegen szóra”, hogy más hazai nyelvek alapjait is elsajátítsák.)

Az asszony azonban 1749-ben a férje előző házasságából származó gyermekek – tehát mostohagyermekei – közül is hozott magával egy hajadont az új mozaikcsaládba. Schlechtslebennek ugyanis ő a második felesége volt. „Elődje”, Maria Magdalena Pauer négy gyermeket szült, akik közül három lány volt életben, az egyetlen fiú, Johann Conrad hároméves korában elhunyt. (Az újraházasodásokról egy másik poszt a blogon: "Mert a vének bujaságra - a leánykák erszényre néznek")

 

schule_kinder_18_jh.png

Gyermekek egy városi fiúiskolában 1750 körül 

Házassági stratégiák

Az 1749-es esküvővel egy olyan mozaikcsalád keletkezett, amelyben hét lány várt kiházasításra. (A Schlechtsleben első házasságából két lány már „elkelt” ekkorra.) Nincs módunk pontosan követni, hogy miként alakult a háztartás összetétele a következő bő három évtizedben, az asszony 1782-ben bekövetkezett haláláig. Nem tudjuk, hogy minden lány a (mostoha)szülőkkel lakott-e a kiházasításáig. A végeredmény viszont egyértelmű: egy kivétellel az összes lányt sikerült férjhez adni, méghozzá társadalmi rangban a családhoz méltó pozsonyi polgárokhoz. A kivétel Maria Clara Schlechtsleben volt, aki 62 évesen, 17 évvel szülei halála után hajadonként fejezte be életét. Semmi biztosat nem tudunk arról, hogy idős korában hol, kinek a háztartásában lakott. A kor szokásait ismerve csak feltételezhetjük, hogy a korosodó „vénlányt” nővére, a szülők halálakor már megözvegyült Maria Eleonora vette magához, és vonta be két félárva lányának a felnevelésébe.

Érdemes a kiházasításokat közelebbről is megvizsgálni! Ezek sorozata 1752-ben, az akkor 25 éves Maria Katharina Schlechtslebennel kezdődött, és az idős szülők még 1780-ban is jelen lehettek egy lányuk, a 40 esztendős Maria Sophia Schechtsleben lakodalmán. Két lány ekkor még hajadon volt, egyikük, Maria Susanna Riedel csak a szülők halála után, 1783-ban – 42 évesen! – ment férjhez. A család összetartására utal, hogy esküvőjén sógorai tanúskodtak: vérszerinti húgának, Maria Rosina Riedelnek a férje, Georg Friedrich Sauber kereskedő, valamint mostohanővérének, Maria Sophia Schlechtslebennek a férje, Samuel Langwieser mészáros kísérték az oltárhoz. A kor gyakorlata szerint a házasulókat a család rangidős tagjai „képviselték”, és Riedeléknél ekkor már ők ketten jöttek számításba ebben a szerepkörben.

schla_chter_wappen.jpg

A mészároscéhek címerében szinte mindenütt ez a két motívum: szarvasmarha és bárd szerepelt  

A kiházasítási kor meglehetősen különbözően alakult: az összesen nyolc férjezett nővér közül négyen húszas éveikben alapítottak családot, hárman viszont elmúltak negyven évesek, amire férjhez mentek. Az utóbbi esetekben a házasságkötés mögött már aligha a család folytatásának biztosítása, társadalmi státuszának átörökítése állt célként. A 45 éves Maria Elisabeth Schlechtsleben például 1763-ban egy olyan férfival kötötte össze életét Joseph Freysmuth posztókészítő mester személyében, akinek két korábbi felesége már legalább nyolc gyermeket szült. Közülük három fiú nevével találkozhatunk a pozsonyi evangélikus gimnázium anyakönyveiben, sőt ketten rangos német egyetemek (Wittenberg, Göttingen, Lipcse) hallgatói között is feltűntek. Ha Freysmuthnak célja lett volna saját kézműves mesteri státuszának tovább örökítése, nyilván talált volna módot erre, ám nincs nyoma annak, hogy a családi üzem akár egyik fia, akár egy vő révén tovább működött volna halála után. Ha viszont nem a megfelelő utód biztosítása vezette az ekkor 55 éves férfit a harmadik házasságába, akkor vajon milyen más szempont vezethette? Természetesen nem zárható ki a magánytól való menekülés, esetleg a vonzalom mint motiváció, de joggal felmerülhet az is, hogy a tekintélyes Riedel családdal való rokonságból fakadó társadalmi rangemelkedés lebegett a szeme előtt.

Még inkább indokolt ez a feltételezés a 42 éves korára immár apját és mostohaanyját is elveszítő Maria Susanna Riedel házasságával kapcsolatban. Őt a kilenc évvel fiatalabb Matthias Christian Aufschläger mészáros vette feleségül. A vőlegénynek az előző évben elhunyt Riedel a keresztapja volt: a keresztnevek egyezése is tükrözi a szoros patrónusi kapcsolatot. Aufschläger korántsem büszkélkedhetett olyan előkelő háttérrel, mint Riedelék. Apja Dél-Németországból érkezett „bevándorló” volt Pozsonyban, ahol kitanulta ugyan a mészáros mesterséget, de nem szerezte meg a polgárjogot, és a nem céhes mesterként, hanem kocsmárosként tartotta el családját. Az ifjabb Aufschläger lánykérése tehát jelenthette azt is, hogy gondoskodni kíván elhunyt mentora család nélkül maradt „árvájáról”, de a házasság kétségtelenül társadalmi emelkedést is jelentett számára. Az esküvő előtt negyedévvel ugyanis a városi tanács odaítélte neki a polgári címet, amely apjának sem azelőtt, sem később nem adatott meg. A menyasszony életkora okán a házaspárnak nem sok esélye lehetett a családalapításra, ám a következő évben a 43 éves „fiatalasszony” fiút szült. (Az egyetlen utód a gimnáziumi évek után elhagyta a várost, és Pestre vándorolt.)

A harmadik későn - negyven évesen - férjhez ment lánytestvérnek, Maria Sophia Schlechtslebennek viszont már nem  született gyermeke. Amikor 19 év múlva meghalt, özvegye, Samuel Langwieser néhány hónap után újból megnősült, így újabb házassága révén gondoskodott örökösről. (A párválasztás szempontjairól a hagyományos társadalomban bővebben: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" és "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás")

pozsony_orsza_gha_z.jpg

A Magyar Királyi Kamarát II. József Budára költöztette. A megüresedett pozsonyi épületet "országházként" emlegették, itt ülésezett ugyanis 1802-1848 között a rendi országgyűlés

Tekintély és vagyon

A Riedel-mozaikcsalád lánygyermekeinek sorsa azért is figyelemre méltó, mert okkal feltételezhetjük, hogy a sok kiházasítás tetemes anyagi terhet róhatott a szülőkre. A Riedelek a pozsonyi evangélikus közösség legtekintélyesebb famíliái közé tartoztak. Nemcsak „főszereplőnk”, Matthias Christian, hanem már apja, Johann Christian és apai nagybátyja, Johann Georg is bekerült a város választott polgárságába. (A „képviselőtestületi” tagság inkább megtiszteltetésnek számított, mint tényleges hatalmi pozíciónak.) Már a nagyapa, id. Johann Christian, sőt a dédapa, Johann is polgárjoggal rendelkező mészárosként élt Pozsonyban.

Valószínű, hogy a család elismertsége együtt járt a vagyonosságukkal. Matthias Christian Riedel 1747-ben a Magyar Kamara székháza felé vezető Ventur utcában vett házat. (Az anyai ágon örökölt házat vásárolta vissza a rokonoktól.) Ez az utca a belváros legrangosabb részei közé számított: a Riedel-házzal átellenben a gróf Erdődy, Illésházy és Pálffy családok palotái álltak. A ház forgalmi értékét érzékelteti, hogy a frissen megözvegyült Riedel két évvel később 4400 forintért adta el egy kereskedőnek. A vételár kifejezetten magasnak számít a korabeli pozsonyi lakóházak között.

Riedel néhány évvel később megörökölte apjának házát is, amely a Mihály kapu külső oldala előtt elterülő Négyvödrös utcában állt, ennek értékéről azonban nincs adatunk. A városi ingatlanátírási kötetek Riedel számos további ingatlanjáról (szőlőkről, kertekről) tesznek említést, amelyek a mészárosmester vagyonosságát jelzik. Logikus lenne feltételezni, hogy ezek eladásai egy-egy lány kiházasításához kapcsolódtak, ezt azonban nem állíthatjuk biztosan.

p1010266_1.JPG

Pozsony belvárosának térképén zöld színnel jelöltem a Riedel-házat, kékkel a közeli főúri palotákat, narancsárgával pedig a két kormányszék, a Helytartótanács és a Kamara épületét

Családi támogatás a mozaikcsaládban

Érdekes képet mutat a Riedel-mozaikcsalád belső viszonyairól a mészárosmester végrendelete, amelyet 1782 októberében, nem sokkal halála előtt készített. A testamentum a kedvezményezettek négy kategóriáját különböztette meg. A 7000 forintra taksált ingóságok második házasságából született kisebb lányának, illetve férjének, Saubernek a tulajdonába kerültek. Nagyobbik, még kiházasítatlan lánya a végrendelkező iránti gondoskodásért 500, a még ki nem adott anyai örökség fejében pedig 1064 forintot kapott. A felesége korábbi házasságából született összes lány (köztük a pártában maradt, ekkor már 45 éves Clara) mindössze 100–100 forintban részesült, ami jóval alacsonyabb az édesgyermekekénél. Még jelképes nagyságú örökséghez sem jutott viszont a Schlechtsleben-Pauer házaspár három lánya, azaz azok a mostohagyermekek, akikhez már a fél évvel korábban elhunyt feleségének sem volt vérségi kapcsolata. Annak sem látszik nyoma, hogy a Schlechtsleben-fiú – a volt feleség édesgyermeke – a kedvezményezettek közé került volna. (Róla nem tudjuk, egyáltalán életben volt-e még ekkor, vagy voltak-e utódai.)

Szó esik viszont a második házasságából született fiúról, Thomas Gottliebről. A testamentumban az apa egyrészt leszögezi szándékát, hogy öröksége a három vér szerinti gyermeke között egyenlő mértékben oszoljon el. Másrészt viszont utal arra, hogy a fiú korábban már 2600 forintot megkapott (nem derül ki, mikor, milyen élethelyzetben), ami levonandó az örökségéből, ellenben az ő örökrésze is meg kell, hogy haladja az 1000 forintot.

riedel_testament.png

Matthias Christian Riedel 1782. október 12-én kelt végrendeletét a városi tanács e célra rendszeresített könyvébe jegyezték be. "Kihirdettetett 1783. november 13-án"  

A végrendelet fényt vet a fiúk és lányok családi támogatásának eltérő gyakorlatára. A fiúgyermekek általában tízes éveik elején elhagyták a szülői háztartást és egyben a várost is. (A kézművescsaládokban Európa-szerte ez volt a szokás a koraújkorban.) Későbbi életükről többnyire csak szerencsés véletleneknek köszönhetően tudhatunk meg valamit. Ez a helyzet az 1751-ben született Thomas Gottlieb Riedel esetében is, aki kétségkívül azonos a bécsi evangélikus gyülekezet halálozási anyakönyvében pozsonyi születésűként szereplő, 1831-ben a császárvárosban 81 évesen elhunyt Theophilus von Riedellel. A bejegyzés szerint a férfi nőtlen volt, státusza szerint pedig az erdélyi kancellárián udvari titkár. Szintén őróla szól két egyetemi beiratkozási adat: 1771-től Jénában volt hallgató, 1785-ban pedig Göttingenben a jogi képzést kezdte meg. Ezek az adatok azt jelzik, hogy az ifjú Riedel kiváló oktatásban részesült, és hogy pályafutásának végére az állami igazgatásban aránylag magas tisztségre jutott, a nevében szereplő ’von’ szócska alapján talán nemességet is nyert. Nem tudhatjuk, hogy karrierjében mekkora szerepet játszott apja vagyona, azt sem, hogy a szülői szándéknak megfelelően alakult-e életútja az állami hivatalnoki pálya irányában? A végrendelet adatain keresztül azonban valószínűleg látszik, hogy a szülők tetemes összeggel segítették fiuk pályakezdését.

magyar_kancella_ria_be_cs.jpg

A Magyar, illetve az Erdélyi Udvari Kancellária közös épülete Bécsben; utóbbiban hivatalnokoskodott Riedelék fia.  A Bankgasse 4-6. alatti palotában ma a magyar nagykövetség működik 

A mozaikcsalád mint „normális” tapasztalat

A Riedel-Schreiber mozaikcsaládban a gyermekek a kor viszonyaihoz képest szokatlanul nagy arányban megérték a felnőttkort. Túlnyomó többségük lány volt, tehát kiházasításuk költséges feladata várt a szülőkre. Közülük csak egynek jutott osztályrészül az a sors, hogy a korosodó szülők mellett hajadonként öregedjen meg. Ám a felnőttkori státusz szintjében jelentős különbség mutatkozott: az egyetlen közös gyermek esetében egyértelmű rangemelkedést látunk, míg mostohatestvéreinek a szülők polgári státuszát sikerült megőrizniük. Annak eldöntéséhez, hogy ezt a különbséget mi okozta, nincs elég támpontunk. Lehet, hogy a gyermek neme (Thomas Gottlieb egyetlen fiúként előnyben lehetett), de lehet, hogy inkább az eltérő rokonsági viszony (édes-, illetve  mostohagyermek) következménye volt a különbség. Azt sem tudhatjuk, hogy maguk az érintettek törekedtek-e egyáltalán a magasabb társadalmi rang elérésére? A múltban élt emberek túlnyomó részének motivációira legfeljebb következtetni tudunk, hiszen a szándékokról és a mérlegelésekről csak nagyon ritkán állnak rendelkezésünkre személyes források.

Ha arra a kérdésre szeretnénk választ adni a fenti családtörténet alapján, hogy milyen sors várt a megárvult és mozaikcsaládba került gyerekekre a kora újkori városi polgárság világában, akkor azt mondhatjuk, hogy a kép ellentmondásos. A történet férfi főszereplője, Matthias Christian Riedel kisgyermek korától maga is megtapasztalhatta, hogy a mostoha-viszony természetes és nem jár feltétlenül hátránnyal: kétéves korától őt is mostohaanya nevelte, akinek halála után apja harmadszor is megnősült. De az előző nemzedékek családi történeteiben is szép számmal szerepeltek mostohaszülők és féltestvérek. A férfi anyai nagyanyja és apai nagyapja is többször házasodott, apai nagynénjének pedig mindkét nászából születtek gyermekei. Saját féltestvérének példája révén még a láncházasság gyakorlatát is közelről láthatta: Johann David Riedel szappanfőző mester 1746-ban Sopronban egy özvegyasszonyt vett feleségül, aztán őt eltemetve 1751-ben újra megnősült, ám ezt az új asszonyt 1758-ban ismét oltárhoz vezették, miután Riedel is meghalt. A céhtársak és az ismerős pozsonyi polgárok családjaiban szintén sűrűn fordultak elő a mozaikcsalád kialakulásához vezető életesemények: újraházasodások és féltestvérek születése. A személyes tapasztalatok hozzászoktathatták Riedelt és kortársait, hogy a gyerekekről való gondoskodásra és nevelésükre akkor is van megoldás, ha valamelyik szülő még azok felnőtté válása előtt meghal.

Vajon milyen lehetett a mozaikcsaládok statisztikai gyakorisága? 1795 és 1797 között a pozsonyi evangélikus gyülekezetben a városban lakók összesen 145 házasságot kötöttek. Többségükben (63 %) mindkét házasulónak ez volt az első házassága, és a frigyek 37 százalékában volt legalább az egyik fél özvegy. Az özvegyek által kötött 54 házasságból 40-ben született már gyermeke legalább az egyik házasulónak a korábbi kapcsolatában, de csak 28 párról tudjuk biztosan, hogy volt élő (mostoha)gyermek az újraházasodás idején. A kutatás jelenlegi, kezdeti szakaszában csak annyit kockáztathatunk meg, hogy a mostohaszülők és -testvérek jelenléte gyakori, de nem általános tapasztalat volt a premodern magyarországi városok társadalmi életében. (Az érzelmi viszonyokól olvashat a Széchenyi István, illetve Szendrey Júlia mozaikcsaládjáról szóló posztokban is.) 

mariatheresiaoldfamily.jpgRiedelék családtörténete jórészt Mária Terézia és fia, II. József uralkodása idején játszódott. A királynő élete utolsó 15 évét özvegyként élte le. Gyerekei házasságát ő rendezte el: egy uralkodócsalád esetében a dinasztikus kapcsolatépítés szempontjai vezérelték a párválasztást. 

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A vértanú leánya. Schweidel Marie házassága és válása

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Nagy Sándor (Budapest Főváros Levéltára) posztja az aradi vértanúk emléknapja alkalmából az egyik kivégzett, Schweidel József családjának sorsán keresztül, válóperes iratok segítségével ad bepillantást a házasságok létrejöttének és - a korban ritka - felbomlásának titkaiba. 

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, 1849. október 6-án kivégzett honvéd tábornokok „aradi vértanúkként” bekerültek a magyar nemzet panteonjába. Hozzátartozóik, akik megérték a kiegyezést, megkapták a hősök családjának kijáró tiszteletet és megbecsülést. Mielőtt azonban a kivégzettek „rehabilitációja” bekövetkezett volna, özvegyeiknek és árváiknak mostoha sorssal kellett szembe nézniük. Meglehet, hogy a vészterhes 1850-es években is sokan osztoztak gyászukban, ám az új rezsim képviselői szemében ők az „árulók” rokonainak számítottak. A családfők kiesésével – hacsak nem rendelkeztek saját vagyonnal – súlyos egzisztenciális nehézségek vártak rájuk, ugyanis a kivégzetteket mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzás is sújtotta.

Az alábbi történet Schweidel József honvéd tábornok felesége és gyermekei, pontosabban Marie leánya hányattatásain keresztül azt próbálja meg érzékeltetni, milyen következményeket vont maga után a férj, illetve az apa elvesztése egy vagyontalan középosztálybeli családban, a 19. század derekán.

     schweidel_jo_zsef_aradi_ve_rtanu_ta_bornok.jpg

Schweidel József (1896-1849) honvéd vezérőrnagy. 34 évi szolgálat után a császári-királyi hadsereg őrnagyaként parancsot követve vezette Magyarországra huszárezredét 1848 nyarán, és tett esküt  a magyar kormánynak.

Arad és ami utána következett  

Minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék” – írta aradi naplójában október 5-én, az utolsó sorok között, az ítéletvégrehajtásra váró Schweidel. Ugyanazon a napon kelt nyilatkozatában a tábornok világossá tette, hogy mindenekelőtt családjára gondolva igyekszik számot vetni földi dolgaival: „Ha egyedül állanék, bizonyára nem érintene ezen fátum, de úgy, mivel szeretett feleségem és 4 gyermekem van, akiket szegénységben, minden vagyon nélkül hagyok hátra, és hogy a szegényeket az aggodalom, szükség és szorongattatás áldozatául esni látom, igenis megvallom, hogy bensőmből erősen röstellem.”

ne_gy_aradi_ve_rtanu_agyonlo_vete_se.jpg

A tizenhárom, Aradon kivégzett honvédfőtiszt közül négyet ért az a "kegyelem", hogy katonai becsületüket  meghagyva, "lőpor és golyó által" végezzék ki őket. A "kivételezettek" közé tartozott Schweidel József is 

Az akkurátus elszámolás és az aggodalom szeretteiért indokolt volt, hiszen Schweidel József két évtizeden keresztül egyedül katonatiszti fizetéséből tartotta el népes családját. A lengyel nemesi családból származó Domicella Bilinskával 1827-ben kötött házasságából öt gyermeke született, akik közül négy volt életben: az 1828-ban világra jött Adalbert (Béla), aki honvéd századosként szintén az aradi várbörtönben ült; az 1829-ben született Marie, az 1833-as Caroline (Sarolta) és az 1845-ös, mindössze négy és fél éves Anna (Nina). A fiú katonatisztként nyilván már a saját lábára állt, ám a serdülő, illetve gyermekkorú leányok eltartásra szorultak. Ehhez azonban a megözvegyülő, negyvenes évei derekán járó Domicellának nem voltak meg a megfelelő eszközei. Schweidel Józsefnek még halála előtt – bátor gyóntatópapja, Bardócz Sándor segítségével – sikerült kicsempésztetnie 66 forintot, de felesége több pénzt nem látott tőle. Később még 3600 forintnyi házassági biztosítékához sem tudott hozzájutni. (A kauciót a katonatisztek házasságkötése előtt kellett letenni, hogy az biztosítsa a család tiszti ranghoz méltó életmódját.)  Így legfeljebb tehetős sógornőitől, Latinovits Benjáminné Schweidel Annától (a tábornok végrendeletében az ő férjét tette meg gyermekei gyámjának), és Vojnits Györgyné Schweidel Vilmától számíthatott segítségre.

Nem tudjuk, hogy a férje kivégzése után az idegösszeomlás szélére sodródó Domicella Bilinska végül hogyan vészelte át a gyászévet. A család katasztrofális helyzetére, illetőleg elhúzódó kiútkeresésére leginkább azok a – mindeddig publikálatlan – német és szerb nyelven keletkezett iratok világítanak rá, amelyek a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltárban, Schweidel Mária válóperében maradtak fenn. Az 1850-es évek derekán lefolytatott eljárás során keletkezett beadványokban az Aradon történtek természetesen csak a feltétlenül szükséges mértékben, eufémisztikus megfogalmazások kíséretében bukkannak fel. Az azonban, amit előidéztek – a család kétségbeejtő egzisztenciális nehézségei – szükségszerűen a középpontban álltak, miután a válóper folyamán az 1851-ben kötött szerencsétlen házasság létrejöttének körülményei kerültek terítékre.

schweidelne.jpg

Schweidel József felesége, a lengyel nemeslány, Domicella Bilinska egyetlen fennmaradt portréja

Marie házassága

A 19. század derekán a középosztálybeli családok leányai számára a szerencsés párválasztás alapvető fontosságú volt, hiszen a jövendő férj jelleme, vagyona, műveltsége, tehetsége, kapcsolatrendszere szabta meg az új család boldogulásának esélyeit. Rendesen tehát izgatott ismerkedési időszak, az információk széles körű begyűjtése, és gondos kollektív mérlegelés előzte meg az eljegyzéshez vezető döntést. (A párválasztási szokásokról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok"

A lassan eladósorba kerülő legidősebb Schweidel-leány esetében azonban ez a hosszas és körülményes „családi játszma” elmaradt. Marie nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson a kérők között, hisz apja kivégzése és a család pénztelensége miatt korántsem számított „jó partinak”. Így végső soron az első alkalmasnak tűnő kérőnek igent kellett mondania.

Az első kérő a látóhatáron Driska Konstantin (Szilárd) honvéd őrnagy volt, aki amnesztiával szabadulva, 1851 elején azzal a feltett szándékkal érkezett az aradi fogságból Pestre, hogy „egy az 1848-as események által balsorsba taszított leány kezét megkérjem, […] és így történt, hogy egy bizonyos Zanko ezt hallva az erről folyó beszélgetést úgynevezett feleségemre terelte” - vallott a perben motivációjárál a férfi.

A Schweidel-családhoz bejáratos Heinrich Zanko szászkai bányaigazgatósági titkár, akiről Driska beszélt, később azt vallotta, hogy az egykori honvédtiszt, egy másik bajtársa, Csermelyi Lajos őrnagy jelenlétében azzal tette vonzóvá ajánlatát, hogy közölte: évi 8-900 forint jövedelme van, amiből Marie-t „társadalmi állásának megfelelően” el tudná tartani. Zanko ezek után mutatta be a férfit az özvegynek.

than_csala_di_ko_r.jpgThan Mór grafikája - Arany János Családi kör című költeményének illusztrációja - 
a szabadságharc résztvevőivel szembeni társadalmi szolidaritást mutatja meg

A váratlan kérő nem sokáig titkolta szándékait, s így Schweidel Marie-nak gyorsan kellett döntenie. A leánynak egyáltalán nem tetszett a húsz évvel idősebb, állítólag már ősz katona (Driska ekkor 41 éves volt). Az özvegy anya azonban erre nem volt tekintettel, és olyan erőteljes nyomást gyakorolt Marie-ra, hogy az végül kénytelen volt beadni derekát. A válóperben tanúskodó Schweidelné így magyarázta a történteket: 

Kétes helyzetemet és zilált anyagi körülményeimet, amelyet megboldogult férjem halála idézett elő, sötét jövőm rémisztő bizonytalanságát és a négy gyermekem eltartása és táplálása miatti kínzó aggodalmakat tartottam szem előtt; legszentebb anyai kötelességemnél fogva, hogy legalább gyermekeim egyikéről megfelelően gondoskodjak, indítva éreztem magam arra, hogy Marie-t minden lehetséges módon a Constantin Driskával való házasságkötésre rávegyem.

A „lehetséges módokról” az idősebb leányok bizalmát élvező pesti varrónők, Clara Premier és Betty Wehrl számoltak be, akik szemtanúi voltak a rákospalotai Schweidel-házban lejátszódó jeleneteknek. Ők azt vallották, hogy az anya azzal fenyegette meg leányát, hogy ha tovább makacskodik, eltaszítja magától, s mehet cselédnek szolgálni idegen házba; a varrónők szerint „őrülettel határos haragja” nyomán Marie „egész testében rázkódott és remegett”.

Marie-nak nem maradt több ereje az ellenállásra, és igent mondott. Az „udvarlást” jól jellemzi, hogy a bemutatkozás és az esküvő között mindössze néhány hét telt el. A házasságot végül 1851. február 26-án, a fóti katolikus templomban kötötték meg, majd a házaspár a Pest határában kibérelt Koemczy-féle majorban, illetőleg Angyalföldön telepedett le. Utóbb ide költözött Schweidelné is, aki gyerekeivel velük egy fedél alatt, de külön háztartást vitt. Palotán hamarosan egy kis fejőházat szerzett hat tehénnel, s a Pesten eladott tejből tartotta el magát és családját. Az eltartandó család ekkor már csak a két kisebbik leányt jelentette, mivel Schweidel Adalbert, aki Driskához hasonlóan 1850-ben amnesztiában részesült, időközben Fóton, gróf Károlyi Istvánnál kapott gazdatiszti állást. 

fo_ti_templom.jpg

A fóti plébániatemplomot a fiatal Ybl Miklós tervezte és Károlyi István gróf építtette. Az esküvő idején még épülőfélben volt - 1855-ben szentelték fel -, de a plébánia és az iskola mellette már elkészült.

A házasság kudarca

Az özvegy anya saját elmondása szerint – mint általában a korabeli "érdekházasságok" kovácsai – arra számított, hogy a házaspár idővel összecsiszolódik, s az érett, életerős férfi az egész család támasza lesz. Nos, bár a válóper ezt a vitás pontot nem tisztázta, úgy tűnik, hogy Driska Konstantin nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lehetséges, hogy Marie ügyvédjei túloztak, amikor azt állították, hogy a férj fényűzően élt, állandóan Pestre kocsizott, elhanyagolta, sőt elhagyta feleségét és elverte vagyonát, amit az esküvő előtt egyébként is nagyobbnak tüntetett fel a valóságosnál. Az azonban hihetőnek tűnik, hogy a gyöngyösi görög-szerb családból származó férj, aki szinte egész korábbi életét hivatásos katonatisztként töltötte, nem értett a tejgazdasághoz, és kedve sem volt azzal foglalkozni.

Tény azonban, hogy Driskáék két éven keresztül együtt laktak, s ha nem is boldog, de – a férfi a válóper során hivatkozott is erre – zavartalan házaséletet folytattak. A családon belül lappangó feszültségek csak akkor bukkantak megint a felszínre, amikor az 1852 első felében húgaival pesti gyógyfürdőket látogató Marie megismerkedett morodai Derra Antal császári-királyi főhadnaggyal. A férfi egy vagyonos és tekintélyes, görög eredetű pesti nagypolgári - nemesi címet is szerzett - családból származott. (Apja, Anasztáz a Hídegylet elnökeként Széchenyi István fontos segítője volt a Lánchíd építésében.) 

A tényleges szolgálatból kilépett ulánus tisztről a felperesnő mélyen hallgatott a válóperben, az alperes viszont minden eszközzel befeketíteni igyekezett vetélytársát. Derra állítólag – legalábbis a férj ezzel vádolta – báró Sina György rokonaként hatalmas vagyonával hencegett, s értékes ajándékokkal vette le Marie-t a lábáról. (A bécsi bankár felesége valóban a tiszt nagynénje volt.) Igaz lehetett viszont Driska állítása, hogy a főhadnagy már nős volt, de felesége elhagyta: a lipótvárosi plébánia anyakönyvében megtalálható az az 1853 júliusában kelt bejegyzés, miszerint nejétől, Horváth Juliannától született leányát ekkor keresztelték.

Az biztos, hogy furcsa háromszög alakult ki. Derra, aki először a férj régi bajtársaként mutatkozott be, szülei közeli kerti lakját kihasználva rendszeres látogató lett a Schweidel-családnál, habár a féltékeny Driska hamarosan ajtót mutatott neki. Schweidelék azonban – legalábbis így panaszkodott később a férj – továbbra is szívesen fogadták az egyre kellemetlenebbé váló vendéget, s amikor végül kérdőre vonta feleségét, s az felháborodva azonnal eltávozott lakásukból, a család pedig Marie pátjára állt.

A kölcsönös vádaskodás odáig fajult, hogy az elhagyott Driska 1854 tavaszán házasságtörés miatt feljelentette Derra főhadnagyot annak felettes katonai hatóságánál. A feljelentésben az szerepelt, hogy a férfi teherbe ejtette feleségét, akit 1853 májusában Bécsbe vitt, hogy ott, titokban szülje meg gyermekét. Mivel azonban semmivel sem bizonyította vádjait, a hadbíróság elutasította a bűnvádi eljárás megindítását.

Ezek után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kibékülésről szó sem lehet. Driska Konstantin, aki mellett az özvegy két évvel korábban még annyit kardoskodott, magára haragította az egész Schweidel-családot. Így amikor Marie a szentendrei ortodox püspöki szentszéken 1854. augusztus 22-én beadta válókeresetét, anyja, bátyja és Caroline húga egyaránt írásos nyilatkozattal támasztotta alá érvelését, miszerint a létrejött házasság kényszerítés miatt érvénytelen és semmis.

baraba_s-miklo_s-a-beomlott-derra-ha_z-1253.jpg

Barabás Miklós akvarellje az 1838-as nagy pesti árvízben félig összedőlt Derra-házat ábrázolja.
A József Attila utca - Október 6. utca sarkán ma is álló, Hild József által tervezett bérház csak egy volt a gazdag görög kereskedőcsalád pesti ingatlanjai közül 

A válóper

A házassági kötelék felbontása, illetőleg érvénytelenítése a 19. század végéig komoly nehézségekbe ütközött. (A válás nehézségeiről bővebben a blogon: Egy budai orvos kettős élete) Magyarországon az 1853-ban bevezetett osztrák polgári törvénykönyv értelmében a katolikus fél által kötött házasságot csak a halál bonthatta fel – márpedig Marie római katolikusként, katolikus pap előtt esküdött meg az ortodox vallású Driskával. A kódexet életbe léptető 1852-es nyílt parancs azonban kibúvót is kínált a szabály alól: a házasság érvénytelenítését célzó perek tekintetében a házasságkötés idején fennálló jogszabályokat (és nem az osztrák polgári törvénykönyvet) nyilvánította mérvadónak; az ortodox szentszéket ebben az esetben tehát nem kötötte a oillanatnyilag érvényes jogszabály. Ezt használták ki a nő ügyvédjei, amikor beadványaikban a válást, illetve a házastársi kötelék érvénytelenítését felváltva, szinonim fogalomként használták.

A válóper első, 1856 augusztusáig tartó szakasza mégsem alakult kedvezően a felperesnő számára. A házasságvédő szerepében fellépő szentszéki ügyész arra hivatkozva, hogy a felsorakoztatott tanúk a felperes családtagjai, tehát elfogulatlannak nem tekinthetők, a kereset elutasítását kérte. A szentendrei konzisztórium ennek értelmében csak a felek ágytól-asztaltól való elválasztását engedélyezte. Ez nem lendített semmit sem az ügyön, hiszen az ítélet csupán az amúgyis fennálló helyzetet törvényesítette, a fiatalasszony társadalmi helyzetének valódi rendezését, az új házasságot nem tette lehetővé.

Marie erre ügyvédet váltott, aki fellebbezés helyett új bizonyítékok felkínálásával perújítást kezdeményezett. Ekkor csatolták a vallomásokat, illetve idézték meg azokat a tanúkat, akik a család viszonyairól s az esküvő körülményeiről többet tudhattak: Heinrich Zankót, Csermelyi Lajost, Clara Premier és Betty Wehrl varrólányokat, továbbá Magdalena Dolezsal pesti dohányárusnét, valamint a gyámot, Latinovits Benjámint és nejét.

Merész húzás volt, hogy emellett bizonyítani kívánták azt is, hogy Marie már 1851-ben el volt kötelezve egy másik férfi mellett. Becsatolták ugyanis Hültl Mór volt honvéd százados Schweidelnének címzett, egy héttel az esküvő előtt, Aradról írott levelét, amelyben Marie eljegyzése kapcsán a „legszentebb adott szó” és a „közel két éve tartó intim viszony” megtöréséről beszélt. A levél közzétételét a válóper keretében, korábban vélhetően éppen az „intim viszony” félreértelmezhetősége miatt nem forszírozták.

A bajai születésű fiatal katonatiszt valószínűleg a Schweidel-család távoli rokona volt (a honvédtábornok anyját Hiltl Teréznek hívták). Honvédtisztként 1849 nyarán a fővárosban szolgált, s talán ekkor ismerkedhetett meg a pesti városparancsnok leányával. A sors iróniája (és a császári-királyi bürokrácia Hašek tollára érdemes zűrzavarával magyarázható), hogy miközben a halálra ítélt Schweidel Béla és Driska Konstantin már 1850 végén kiszabadult, addig a "csak" 10 év várfogságra ítélt Hültlnek 1852 nyaráig kellett várnia az amnesztiára. Ez elég volt ahhoz, hogy „lekéssen” Marie-ról.

Nem biztos persze, hogy ha hamarabb szabadult volna, elnyeri a leány kezét. Marie szerint anyja annak idején azért is Driska ajánlatát részesítette előnyben, mert Hültl „még fiatal és tapasztalatlan volt, vagyoni viszonyai tekintetében az anyjától függött, és nem nyújtotta azokat a kilátásokat anyám és testvéreim anyagi egzisztenciája számára, amelyeket Driskától, és annak saját vagyonától várni lehetett”

A sértett Driska Konstantin eközben felesége hűtlenségét próbálta bizonyítani. Ez azonban nem járt sikerrel, miután az általa hivatkozott tanú, Josef Metz angyalföldi vendéglős, akinél állítólag a vadházasságra lépő Marie és Derra szobát bérelt, kijelentette, hogy nem ismeri a felperesnőt. Nem tudjuk, miért - talán, mert kifogyott az ötletekből, talán azért, mert már maga is válni akart -, de a férj a későbbiekben már nem állított tanúkat, így az eljárás utolsó szakaszában csak a feleség tanúi szólaltak meg.

A vallomások végül meggyőzték a szentszéket arról, hogy Schweidel Marie a házasságot kényszer hatására kötötte, s hogy a kötelék a felek egymás iránt táplált „engesztelhetetlen gyűlölete” miatt tarthatatlan, ezért 1857 szeptemberének végén a keresetnek megfelelő, a házasságot érvénytelenítő, illetve azt felbontó ítéletet hozott. Ezt egy héttel később a karlócai érseki konzisztórium is jóváhagyta, amivel a verdikt jogerőre emelkedett.

szentendrei_szerb_ortodox_sze_kesegyha_z_1.jpg

A szentendrei szerb ortodox székesegyház.
Az itt székelő ortodox püspökség bíróságán zajlott a válóper három éven át

Boldog vég?

A válóper befejezését követően a Schweidel-család, illetve Schweidel Marie további sorsára vonatkozó források egyszeriben elapadnak, így nagyon keveset tudunk arról, mi történt 1857 után. Az biztos, hogy az elvált asszony és Derra főhadnagy házasságot kötött egymással. Azt is tudjuk, hogy a feleség túlélte Derrát, mert 1886-ban, Pozsonyban bekövetkezett halálakor már harmadik férje, ifj. Fabricius Károly ügyvéd nevét viselte. Egy, a hagyatéki eljárás keretében közzétett felhívás "néhai ifj. Fabricius Károlyné özvegyült morodai derra Antalné szül. Schweidel Mária" néven említette az elhunytat. 

Nem ismert, hogy a második házasságkötésre hol és mikor került sor, az azonban valószínű, hogy a párt ortodox pópa, és nem római katolikus pap eskette meg. Az ortodox szentszék érvénytelenítő, illetve bontó ítéletét, ekként a felek házasodási képességét a katolikus egyház aligha fogadta el. Driska Konstantin 1871-ben még biztosan életben volt - szerepel a még életben lévő '48-as honvédtisztek névsorában -, így a vele létesült házassági köteléket kánonjogi szempontból, a válás után még legalább másfél évtizeden keresztül fennállónak kellett tekinteni. Az a  tény viszont, hogy 1886-ban Mária halálakor a gyászjelentés szerint a temetés a katolikus szertartások szerint zajlott, arra utal, hogy a harmadik házasságkötés idején már mindkét korábbi férj halott volt, azaz nem volt akadálya a katolikus esküvőnek.

schweidel_ma_ria_gya_szjelente_s.jpg

Schweidel Mária gyászjelentése

Nem tudjuk, hogy az újraházasodók vajon megtalálták-e számításukat egymás oldalán. Az egyetlen fogódzót a pesti ortodox egyház keresztelési anyakönyvének 1861. augusztus 17-én kelt bejegyzése jelenti: ekkor tartották keresztvíz alá Derra Antal és Marie Schweidel ötnapos fiúgyermekét, aki a Julius Simeon Victor Géza nevet kapta. Keresztszülei báró Sina Simon - az apa unokatestvére -, és Constantin Demcea voltak. Schweidel Marie gyászjelentése szerint ez a fiú volt az egyetlen - legalábbis egyetlen élő - gyermeke; őt felnőtt korában pozsonyi hírlapíróként említi néhány forrás.

A pár anyagi viszonyairól sem tudunk semmi biztosat. Derra apja 1853-ban, anyja 1860-ban halt meg, elvben tehát - öccsével, a volt honvédtiszt Szilárddal osztozva - tekintélyes örökséghez juthatott. A Derra-család anyagi helyzete ekkorra azonban megrendült: az 1850-es években néhai Derra Anasztáz neve főleg csődeljárási hirdetményekben, "vagyonbukottként" bukkan fel az újságokban. Abból a tényből azonban, hogy "özvegyült Derra Antalné" pozsonyi háztulajdont hagyott fiára és férjére, azt gyaníthatjuk, hogy legalább az úri középosztályi egzisztenciához szükséges vagyont csak sikerült megmenteniük a csődtömegből.

Schweidel József özvegye, Domicella Bilinska két évvel élte túl legidősebb lányát. Az 1888-as  gyászhír szerint három gyermeke - Schweidel Béla, dr. Balogh Sándorné Schweidel Sarolta (Caroline), valamint Halász Gedeonné Schweidel Anna gyászolta a tábornoknét. A családtagok között megtaláljuk Marie harmadik - immár özvegy - férjét, Fabricius Károlyt, valamint egyetlen fiát, Derra Simont. Ő ekkorra már családot alapított: feleségét és kislányát, Vilmát is felsorolja a gyászjelentés.

schweidel_jo_zsefne_gya_szjelente_s.jpg

Az aradi vértanú özvegyének gyászjelentése   

Schweidelnének végül tehát sikerült felnevelni és tisztességesen kiházasítani leányait. Marie húgai közül Caroline az 1860-as évek elején lett galánthai Balogh Sándor volt honvéd százados, ügyvéd felesége. Szép kort megérve, 1923-ban hunyt el. Nina 1870-ben egy königsbergi születésű porosz földbirtokossal, Karl Georg Christian Koch-hal kötött házasságot. A frigy azonban megromlott, s a felek bírósághoz fordultak: a nő 1880-ban evangélikus vallásra térve tudott elválni, majd a következő évben, rögtön a válást követően hozzámenni a szintén elvált dabasi Halász Gedeon nyéki földbirtokoshoz. Hosszú özvegység után, 1922-ben halt meg Kápolnásnyéken.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a katolikus Schweidel-családban előforduló, a korban különben rendkívül ritkának számító válások és újraházasodások is a sors csapásai által megacélozott Schweidel-leányok erős jellemét és elszántságát tükrözik, amellyel a nehéz körülmények ellenére is boldogságukat próbálták megtalálni. Az apa korai elvesztése kétségtelenül rászorította őket, és persze mindenekelőtt anyjukat, hogy önállóan hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket annak idején a hasonló korú leányok és nők helyett mások hoztak meg vagy mások sugalltak. Ez kellett ahhoz, hogy kezükbe vegyék sorsukat: átvészeljék az önkényuralom legsötétebb időszakát, és vagyontalanságuk ellenére megóvják társadalmi státusukat.

img_4847_1.JPG

Az aradi vértanú özvegyét a fővárostól kapott díszsírhelyre temették 1888-ban az ekkorra már nemzeti panteonnak számító Kerepesi úti temetőben. Később ugyanide temették fiát és egyik vejét - akik szintén honvédtisztek voltak a szabadságharcban -, valamint feleségüket. (A szerző felvétele)

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Nem lesz nyugtod tőlem ezen a földön” - Kísértetjárás a Tabánban

 

csaladok_1_1.jpgA hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Géra Eleonóra történész, az ELTE BTK egyetemi docense a 18. század eleji Budára kalauzolja az olvasót, ahol egy örökség körüli pereskedésen keresztül ad bepillantást a hagyományos társadalom szövevényes családi és rokoni viszonyaiba. Az itt elbeszélt történet társadalmi háttere részletesen megismerhető a szerző frissen megjelent, Házasság Budán című könyvéből.      

A kora újkori városlakók vagyonosabb rétege, különösen a polgárjoggal rendelkezők, a párválasztásnál az egzisztenciális biztonságukat és a társadalmi állásuk megőrzését tekintették elsődlegesnek. Így az érzelmek szükségszerűen háttérbe szorultak. (A párválasztásról korábbi posztok a blogon itt és itt.)  

Mivel a családokat a külvilágban rendszerint a családfő képviselte,  az ügyintézésben járatlan özvegyasszony férfi rokon segítsége nélkül nem is igen tudott eligazodni a hagyatéki eljárás útvesztőjében. Leginkább a gyermektelen özvegynek kellett attól tartania, hogy férje rokonsága kiforgatja őt az örökségéből. Ez legkönnyebben úgy sikerülhetett, ha kétségbe vonták az asszony tisztességét, vagy azt állították,  vagy hogy az asszony nem teljesítette megfelelően otthoni kötelességeit vagy kétségbe vonhatták a tisztességét gazdasszonyi képességeit. A sikeres védekezéshez a rokonok támogatása sem volt mindig elegendő: az özvegyasszony legbiztosabban  egy újabb házasságkötéssel tudta elkerülni, hogy kisemmizzék.

hogarth_marriage_a_la_mode.jpgWilliam Hoggarth: A házassági szerződés.
A kép A divatos házasság című szatírikus sorozat egyik darabjaként a 18. századi angol felsőosztályok gyakorlatát mutatta be: a házasságkötést színtiszta üzleti tranzakciónak tekintették. 
 

A gyanús szóbeszéd 

Különös ügyet tárgyalt 1714-ben Buda városának törvényszéke: egy polgárasszony feljelentést tett elhunyt férje egyik rokona ellen, mivel az "gyanús szóbeszéddel" igyekezett aláásni a tisztességét. A tanácsos és törvényszéki esküdt Johann Peter Laux ugyanis azt terjesztette, hogy rokona, a tabáni Johann Multzer életében sokat panaszkodott a feleségére, s annyira megharagudott rá, hogy halála után sem talált nyugalmat. Az elégedetlen férj szerinte éjszakánként visszajárt a tabáni otthonába kísérteni, ahol akkora zenebonát csapott a padláson meg az istállóban, míg végül nem mert senki a házban éjszakázni. A kísértet csak akkor riogatta a ház népét, ha az asszony otthon tartózkodott; amikor nem aludt ott, csend honolt mindenütt. Az özvegy félelmében a sógorához költözött. Ha a nem mindennapi bátorságról tanúságot tévő Johann Peter Laux aludt a tabáni házban – lássunk csodát – teljes volt a nyugalom.

Ebből manapság könnyen arra következtetnénk, hogy ő maga állhatott az éjszakai rendzavarások mögött, de a kortársai hittek a város egyik fontos emberének. Ráadásul egy nagyobbacska fiú azt vallotta, hogy 1713 Karácsonyának éjszakáján őmaga meg is pillantotta a kísértetet, akiben egyértelműen felismerte az elhunyt polgárt. A halott nemcsak ember alakban jelent meg előtte, hanem „először egészen tüzes, majd fekete, majd fehér, azután egy kutya alakjában, majd egy macskáéban mutatkozott”. A tanú állítása szerint a kísértet az éjféli mise végével azonos időben eltávozott. Az özvegy nem tagadta, hogy megtörténhetett az eset, de azt állította, hogy bár másokkal együtt hallott valamit az istállóban és a padláson, de soha nem látott semmit.

weisse_frau.jpegA halál után visszajáró kísértetek létezésében Európa-szerte komolyan hittek a felvilágosodás előtt. A hazajáró lelkek egyik típusa a "fehér asszony" volt, aki nemcsak Lőcsén rémisztgette az élőket.    

A néhai férj

Ki is volt Johann Multzer? Miért gondolták azt róla, hogy még a túlvilágról is fontosnak tartja elégedetlenségét kifejezni? Egyike volt a török kiűzése után az első betelepülőknek. Nincstelenül érkezett Budára, ahol polgári egzisztenciát teremtett magának. A bambergi sokgyermekes család kisebb fiaként szüleitől nem remélhetett többet a kitaníttatásánál. Mivel a céhbeli mesterek gyermekei nagy kedvezményt kaptak a tandíjból, így ő is apja mesterségét tanulta ki, pék lett. Később azonban inkább kádárként szerzett mesterjogot. Sok ifjú társához hasonlóan elindult szerencsét próbálni, pártfogót és feleséget keresni, hogy polgárjogot szerezhessen, saját házban a maga és háznépe uraként élhessen.

Arisztokraták szolgálatában jutott el Bécsbe, majd az ő pártfogásukkal telepedett le Budán. A töröktől 1686-ban visszafoglalt városba a bécsi udvar elsősorban a megbízható német katolikusokat várta lakónak és polgárnak. Multzer a németet anyanyelvként beszélte, s evangélikusnak született ugyan, de a kedvezmények reményében áttért a katolikus hitre. Pékként és kádárként szívesen látták, mint mindenkit, aki az újjáépülő város élelmiszerellátásához és a budai borvidék felvirágoztatásához valamilyen módon hozzájárult. Jelképes összegért kapott házhelyet, telket és szőlőt, illetve polgárjogot Budán az, aki vállalta, hogy a romokban álló város felélesztésében részt vesz, és nem félt az első években még a határban portyázó törököktől. Tőlünk nyugatabbra hosszú évek, évtizedek munkájával lehetett mindezt megszerezni.

buda_18_sza_zad.jpg

Alexander Glässer: Buda látképe, 18. század közepe

A kezdeti nehézségeket és a török veszélyt ellensúlyozták a konszolidálódás időszakának páratlan lehetőségei. Multzer az iparos tevékenységnél jövedelmezőbbnek találta a vendéglátást, hiszen a városban állomásozó több ezer fős katonaság és a dunai átkelésre várók tömege állandó keresletet biztosított. A Várban az Arany Oroszlán fogadót üzemeltette, tabáni házában, a dunai repülőhíd közelében pedig kocsmát nyitott. Igazi vállalkozó alkat volt: 1710-től belevágott a jól jövedelmező építőanyag-kereskedelembe is. Utóbbi kockázatos üzlet volt a katonatisztek és állami hivatalnokok konkurenciája miatt; a velük való jó kapcsolatok nélkül nem is boldogulhatott volna. Bérbe vette az egyik polgári tulajdonban lévő téglaégetőt, de az állandóan hiánycikknek számító mész égetésével is próbát tett. Budán ebben az időben összesen két téglaégető létezett. Mivel ezekben a Rákóczi-szabadságharc éveiben szünetelt a munka, nagy haszonnal lehetett a téglát árulni. Emellett az égetők területén hagyományosan kocsmát is működtettek, ahová a külvárosiak és a katonák jártak italozni.

buda-pest_repu_lo_hi_d_2.jpgA "repülőhíd" tulajdonképpen egy Pest és Buda között közlekedő komp volt, amelynek kötelét a folyó közepén lehorgonyzott csónakokhoz rögzítették. A kompot, mint egy ingát, jórészt a folyó sodrása lendítette át egyik partról a másikra. 

Két házasság

A közvélekedés szerint tisztességes polgár és céhes mester nem lehetett meg házastárs nélkül. Kizárólag feddhetetlen nevű, lehetőleg azonos társadalmi hátterű nő jöhetett szóba, ha az illető nem akarta, hogy rangon aluli házassága miatt elhatárolódjanak tőle a rokonai, kirekesszék a céhből vagy megszólják a városban. Az érzelmeit követő polgárnak ugyanis gyakran le kellett mondania mindenről, amit elért, ha ragaszkodott a közösség szemében nem megfelelő társnak ítélt szerelméhez. A házasságot nemcsak két ember magánügyének tekintették, ugyanis a rokonságtólv és a céhtagoktól a szomszédokig sokak életét befolyásolhatta egy előnyös vagy előnytelen kapcsolat. Ennek megfelelően sokan segédkeztek a megfelelő felek összehozásában. A párkeresésben az érzelmeknél fontosabb szerepet játszott az egzisztenciális biztonság és a társadalmi megítélés.

Az immár jómódú, polgárjoggal is rendelkező Multzer jó partinak számított. 1701-ben feleségül kérte a szomszédban lakó gyermektelen, de még fiatal özvegyet, a magyar származású Anna Máriát, akinek első férje Johann Hueber gyalogos kerülő volt. Hueber a szegényebb polgárok közé tartozott ugyan, de annak idején még ingyen kapott házhelyet a Várban a Budai Kamarai Adminisztrációtól. A felek a házassági szerződésben megegyeztek, hogy az asszony házörökségének felét az új férjére íratja. Multzer mintha elfeledkezett volna erről az ajándékról, ugyanis később arról beszélt, hogy az első asszony nem hozott semmit a házasságba.

Több jel arra utal, hogy a gyermektelen házasság nem lehetett túl boldog. A második feleség szerint ugyanis elődje azzal fenyegette a férjét, hogy halála után sem lesz nyugta tőle ezen a földön, ha nem létesít kegyes alapítványt az üdvözüléséért. Árulkodó az is, hogy Multzer az asszonyt a legegyszerűbb módon temettette el, magának ezzel szemben később a városatyákkal vetekedő temetést rendelt. Anna Mária asszonynak bizonyára sokat jelentett az első férje, Hans Hueber, hiszen bő évtizeddel a halálát követően is többet foglalkozott annak rokonaival, mint Multzerrel. A végrendelet készítését is azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha viszály támadna Hueber rokonai és Multzer között. Szoros kötődésre utal, hogy Hueber fivérének, vagyis korábbi sógorának a saját unokahúgával azonos összeget hagyományozott, sőt gondolt az olyan rokonokra is, akik esetleg később jelentkeznének. Lehetséges azonban, hogy Anna Mária asszony előző férje előtérbe tolásával és a rokonaira hagyott összegekkel egyszerűen Multzert akarta bosszantani. Igaz, egyáltalán nem volt példátlan, hogy a régen elhunyt házastárs rokonaival évtizedekkel később is jó viszonyt ápoltak, akkor is, ha közös gyermekek nem születtek vagy már nem éltek.

schwindt_szentha_romsa_g_te_r.jpegAz 1709-es pestisjárvány emlékére állított Szentháromság-oszlop 1713-ban, Multzer halála évében készült el. A "tabáni kísértet" is hozzájárult a költségekhez. Carl Schwindt rajza 1837-ben készült. 

Multzer 1713-ban, nem sokkal az első felesége halála után, újra megnősült. Elisabethával, a második asszonnyal nem sokáig élt, mert még ugyanebben az évben elhunyt. A férfi párválasztását vélhetően ekkor sem az érzelmek motiválták. A Rákóczi-szabadságharc évei a már fejlődésnek indult város minden lakóját megviselték. A hosszú ideig a kurucok zárlata alatt élő budaiak komoly anyagi veszteségeket szenvedtek, még a készpénzt is kénytelenek voltak időnként borral helyettesíteni. A háborús évek vége felé, 1709-ben megjelenő, majd többször visszatérő pestis még inkább elmélyítette a gazdasági válságot. Multzer fogadója a járvány miatt zárlat alá került, a berendezési tárgyak egy részét, az ágy- és asztalneműk többségét mint fertőzésveszélyes holmikat megsemmisítették. Az anyagi veszteségért nem járt kárpótlás. A fogadós az új frigytől azt remélte, hogy átmeneti pénzzavarából kisegíti majd a hozomány.

A korosodó Multzer a fiatal budai polgárleány hozományán kívül talán utódokat is remélt az új asszonytól. A fogadós a rövid második házasság alatt azonban már betegeskedett. A második feleség 800 forint készpénze mindenesetre segített valamennyit a pénzügyi gondokon, a magával hozott berendezési tárgyak pedig - egy mennyezetes ágy, a minőségi ágy- és asztalneműk, valamint a teljes konyhaberendezés - legalább kényelmesebbé tették a hátralévő hónapokat.

buda_szo_lo.jpgA szőlőben dolgozó parasztok - részlet Schoffer Pest-Budát ábrázoló vedutájáról

Harc az örökségért

A fogadós bizalmas barátja és távoli rokona, a városi tanácsos Johann Peter Laux üvegesmester részt vett a végakarat megfogalmazásában. Ő lett a végrendelet végrehajtója is, és kedvezményezettként is szerepelt benne. Lehet, hogy már a házasság létrejöttéhez is köze volt, mivel Elisabetha Laux "kollégájának", az üvegescéh tekintélyes mesterének, Konrad Kahrnak volt a sógornője. Kahrt ugyancsak jól ismerte a magisztrátus, az üveges mesterség ugyanis komoly szaktudást és az átlagosnál magasabb műveltséget igényelt, ezért a céh tagjai kivétel nélkül szerepet kaptak a városi közélet irányításában. Laux igyekezett kihasználni azt az előnyös helyzetet, hogy sokat tudott Multzer családi életéről, ráadásul a tanács annak ellenére, hogy a végrendeletből ő is kapott részt, mégis kiküldte a hagyaték leltározására.

Az üveges tanácsos pontosan tudta, hogyan lehet aláásni egy asszony tisztességét és milyen indokokkal lehet csökkenteni az örökségrészét. Az özvegy sokra amúgy sem számíthatott, mert sem közös gyermek nem született, sem közös szerzeményről nem lehetett beszélni. Sok múlott azon, jelentkezik-e még valaki az örökségért. Laux először állítottatanúkra hivatkozva, hogy az asszonyt nem illeti meg a ház berendezése, mert a férje elégedetlenkedett, amiért nem ápolta odaadóan, hanem egy szegény asszony járt hozzá. Ezt követően különféle mendemondákat indított útjára az asszonyról: viszonyt folytat a sógorával, értékes tárgyakat rejtett el a leltározók elől, a pestis idején pedig megsemmisítés helyett eldugta a ruhaneműket. Utóbbi vád különösen súlyos megítélés alá esett, mivel a pestises ruhaneműket gyűjtőket és azok rejtegetőit akár halállal büntethette a várparancsnok.

doktorschnabel_430px.jpgOrvos maszkban pestisjárvány idején (1656). A csőrben elhelyezett gyógynövények a fertőzés elleni védekezésre, a bot a betegek távoltartására szolgált.  

Az özvegy ellenben azzal vádolta meg az üvegest, hogy szándékosan belefoglalta a leltárba az ő örökségéhez tartozó értékeket, például a tizenkét darabból álló ezüstkanál-készletet, ezért vitte inkább át a sógorához az ezüstöveit. Különösen, mert a fülébe jutott, hogy az üveges leltározás közben elvett dolgokat és azokat eladta. Férje a végén már annyira erőtlenné vált, hogy csak szóban beszélt Lauxnak a háztartási eszközök átadásáról, de az mindent letagad. 

Elisabetha asszony nem tehetett mást, mint feljelentést tett Laux ellen, hogy megvédje a saját, illetve a pletykálkodásba belekevert rokonai tisztes nevét. Laux, ha valódi bizonyítékkal rendelkezett volna, bizonyosan feljelenti az asszonyt, de nem merte vállalni a nyílt összetűzést a nála idősebb és tekintélyesebb Konrad Kahr üvegessel, a nőt átmenetileg a házába fogadó sógorral. A törvényszéki ülnökként is működő Laux pontosan ismerte a városi ügymenetet, így a hamis vádaskodás következményeit, ezért feljelentés helyett megmaradt a suttogó propagandánál. Mivel az első vádak nem értek célba, fondorlatosabb megoldást talált, amiért igen hálásak lehetünk neki, mint a népi vallásosság és hiedelmek egyik legfontosabb forrásának.

A tehetős polgárok közül a protestáns hitről áttért Multzernél csak az itáliai eredetű családok támogatták látványosabban az egyházakat. Multzer tekintélyes kegyes alapítvány mellett kápolnát alapított a Bécsi kapun kívül, adakozott a Szentháromság-oszlopra. Gondolt arra is, hogy egyik alapítványából a templomokat takarítsák, egy másikkal pedig az elhunyt szegények lelki üdvének biztosításáról gondoskodott. A temetésére meghívást kapott az összes helyi szerzetesrend: ők sem maradtak ki a végrendeletből. A kegyes érzésű Multzerről éppen ezért sokan elhihették, hogy visszajár kísérteni, mert a neje nem fizette be az üdvözülésére tett alapítvány összegét, illetve, mert elégedetlen vele és nem akarja megtűrni egykori házukban.

ferencesek.jpg

Ferencesek ábrázolása 18. századi falképen a budai (vízivárosi) Szent Ferenc sebei templomban, Batthyány tér

Peter Laux hiába félemlítette meg annyira az asszonyt, hogy nem mert megmaradni a saját otthonában, a machinációi végül nem hoztak eredményt. A fiatal, vagyonos özvegy igent mondott Johann Adler adószedőnek. Az új férj Kahrral együtt már hatékonyan képviselte az érdekeit, így Laux nem tudta megrövidíteni. Laux hiába adatta el a végrendelet végrehajtójaként a két várbéli házat, a nagyobbat az örökségből készpénzhez jutó asszony és adószedő férje elővételi jogukkal élve megvásárolták. A kísértet végső soron jó szolgálatot tett Konrad Kahrnak, mert áron alul, 1300 forintért, a becsár feléért juthatott hozzá a tabáni házhoz, miután az senkinek nem kellett. A hitelezők és az asszony kifizetése után fennmaradó, még mindig jelentős, 2000 forintra sem tehette rá a kezét Laux, mivel megjelentek a bambergi szegény rokonok, akik az öröklési rendben előrébb álltak.

Multzer egyik fivére és nővére az örökség hírére családjával együtt áttelepült Budára, hogy nagyobb esélyük legyen hozzájutni a pénzhez. Multzer még életben lévő idős szülei ugyancsak szerették volna utolsó napjaikat gondtalanul tölteni: ők abban reménykedtek, hogy az áttelepült gyerekeik segítik majd őket az örökségből. Ez a vágyuk nem teljesült, a két Budára költözött örökös nem kívánt osztozni, amiből hosszadalmas pereskedés támadt. A szülők először a végrendelet érvényességét vonták kétségbe és egy állítólagos későbbi  - eltűnt - végrendeletre hivatkoztak, amelyben fiúk őket nevezte volna meg általános örökösnek. A magisztrátus az örökösödési gyakorlatnak megfelelően a felmenőkkel, vagyis a szülőkkel szemben az elhunyt testvéreit támogatta, így ők kapták meg, ami az örökségből maradt.

va_rosha_za_1.jpg

A budai városháza egy újévi üdvözlőlapon

  Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A la hussarde! Gáláns huszárok és magyar-francia családok a felvilágosodás századában  

 csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Tóth Ferenc történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója azt mutatja be, hogyan integrálódtak a házasságok révén a francia nemességbe a Rákóczi-szabadságharc főúri emigránsai - akik "mellesleg" új hazájukban meghonosították a ma hungarikumnak számító huszárságot.  

Az immár hungarikumnak számító huszárság több évszázados múltra tekinthet vissza. A csapatnem az idők folyamán számos európai ország hadseregében is meghonosodott.  A huszárság európai elterjedéséhez nagyban hozzájárultak a kora újkori magyar politikai és katonai emigrációk. Különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után szolgált nagyobb számú magyar könnyűlovas külhoni hadakban. Főleg nekik köszönhetően terjedt el Európában szintén ebben a korban az a magyar stílusú harcászati taktika, amelyet más néven kisháborús taktikának is neveztek.

hussards_d_esterazy_hussards_1778.jpg

Huszáraink a legnagyobb sikert a francia királyi hadseregben aratták, ahol több, zömében magyarokból álló huszárezredben találtak menedéket a kuruc vitézek, és hasznosították harci tapasztalataikat. Az első állandó huszárezredet 1720-ban alapította Bercsényi László gróf, a szabadságharc katonai vezetőjének, Bercsényi Miklósnak a fia, aki maga is Rákóczi oldalán harcot. Ezt követően folyamatosan növekedett a számuk egészen a forradalomig: 1789-ben tizenkét huszárezredet tartottak számon.

A francia földre került magyar huszárok között számos tekintélyes nemesi, főnemesi névvel találkozunk, pl.  a Bercsényi, Dessewffy, Esterházy, Kisfaludy stb. családok tagjaival. A francia katonai nemesség viszonylag gyorsan befogadta a magyar nemeseket, elsősorban a házasságok révén. Mivel a magyar huszárok kifejezetten népszerűek voltak a házassági piacon, a velük rokonszenvező Lancelot Turpin de Crissé gróf egyik kéziratában felvázolt egy érdekes lehetőséget a huszárezredek magyar jellegének megtartására. Szerinte nem fontos a huszárság egészét magyarokból kiállítani, elég a magyar, illetve magyar származású nemesekből álló tisztikart Franciaországban letelepíteni, francia nemeslányokkal összeházasítani és nemzetségük kontinuitását biztosítani. Véleménye szerint a magyar nemesi tisztikar a  kovász szerepét töltené be abban a folyamatban, amelynek során az újoncok elsajátítják magyar típusú harcmodort.

hussards_de_pollerzshy_1752.jpg

A magyar huszárok franciaországi elfogadottságának igen meggyőző bizonyítékát nyújtják a házasságaik és az azokból kialakult magyar-francia családok. A többgenerációs nyelvi kölcsönhatás következtében a huszárság emlékét számos magyar eredetű francia jövevényszó és kifejezés is őrzi. Például a hussard szótőből több más szó, illetve kifejezés is született. Az à la hussarde kifejezést előszeretettel alkalmazták, illetve alkalmazzák ma is, ha a huszársághoz kapcsolódó sikeres kisháborús hadműveletek bravúrjaihoz akarnak hasonlítani valamit. Ugyanakkor e kifejezést vizsgálva nem kerülhetjük meg azt a kissé pikáns jelentését sem, amely elsősorban a francia szexuális szókincset színesíti. A „faire l’amour à la hussarde“  elsősorban argóban használt kifejezés a nemi aktus gyors vagy esetleg érzéketlen lefolyására utal. Vajon a rajtaütéses kisháborús taktika jelentésátvitellel történt átvételéről van itt szó, vagy esetleg a huszárság első franciaországi képviselőinek hajdani viselkedésében keresendő a kifejezés eredetének magyarázata? A levéltári források nem zárják ki a második magyarázat hihetőségét sem. Úgy tűnik, a huszárok ugyanúgy szerettek, mint ahogyan harcoltak: gyorsan és formabontóan szabadon, nélkülözve a franciás finomságot, amint ezt a kifejezést a francia szótárak többsége leggyakrabban definiálja.

Az első fiatal emigráns huszárok meglehetősen szabados életet élhettek. Különleges egyenruhájuk, illetve az őket körüllengő egzotikum miatt, úgy tűnik, nagy sikerük lehetett a francia, de különösen a lotharingiai és elzászi hölgyek körében, akikkel még németül is tudtak beszélni. A királyi tiltó rendeletek miatt legtöbbjük számára a házasság gyakorlatilag lehetetlen volt, így sokan a libertinusságban találtak megfelelő terepet a szexualitás megélésére. Számos nem kívánt terhesség és házasságon kívül született gyermek tanúskodik erről. 1766-ban például egy Vaucouleurs-i hölgy panaszt tett Choiseul hercegnek, az akkori hadügyminiszternek a Bercsényi huszárezred egyik tisztjére, aki elcsábította a lányát. Levelében azt kérte, hogy a katonatiszt vegye feleségül vagy pénzben kártalanítsa a megbecstelenített lányt. A herceg válaszában csak egy csekély tartásdíjat ígért, amit a vagyontalan magyar tiszt illetményéből vonnának le.

hussards_d_esterhazy_officier_1740.jpg

A 18. századi franciaországi magyar huszárok házasodási szokásait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a magyar főtisztek feleségei elsősorban a katonai nemesség köréből kerültek ki. Esterházy Bálint József gróf például a Cévennes-ben élő Nougarède de la Garde család leányával lépett az oltár elé 1740-ben. (Ebből a famíliából a 18. század során hét katonatiszt is szolgált a francia királyi hadseregben.) A cserneki és tarkői Dessöffy (Dessewffy) család két tagja is katonáskodó lotharingiai nemes családok leányaival kötött frigyet. Lotharingia ekkor még nem tartozott egészen a Francia Királyság fennhatósága alá és – Elzászhoz hasonlóan – a lakosság egy része német nyelven beszélt. A franciául kezdetben elég nehézkesen kommunikáló magyar emigránsok számára valószínűleg ez megkönnyítette  a kapcsolatteremtést.

Érdemes a levéltári források segítségével a házasságok körülményeit is megvizsgálni. Az első generáció viszonylag későn házasodott. A megvizsgált házasságkötések idején a magyar emigránsok átlagéletkora 35 év volt, miközben a  korabeli Franciaországban a férfiak az első házasságkötéskor átlagosan 28 évesek voltak. A jelentős eltérés oka elsősorban az emigránsok bizonytalan anyagi helyzetében, illetve a külföldi katonatisztek számára előírt szigorú házasodási feltételekben rejlett.

A magyar tisztek több esetben valódi szerelmi házasságokat kötöttek, amelyeket korábbi tartós kapcsolat előzött meg. Így volt ez a már említett Esterházy Bálint József esetében is. Noha fia, Ladislas Valentin Esterhazy visszaemlékezéseiben egy jól megfontolt nemesi frigyet említ, amelyet 1740. januárjában kötöttek, a levéltári források egészen más képet mutatnak. Az említett házasság a Le Vigan-i városi levéltár plébániai anyakönyvi bejegyzése szerint 1740. június 9-én köttetett. Ugyanebben az anyakönyvben található Ladislas Valentin Esterhazy keresztelési bejegyzése is, amelyre 1740. november 2-i dátumot írt a hitelesítő plébános. A két esemény közt eltelt alig öt hónapnyi idő nyilvánvalóan bizonyítja, hogy későbbi francia főtiszt a házasságkötés előtti törvénytelen kapcsolatban fogant, amelyet visszaemlékezéseiben a dátumok megváltoztatásával próbált meg elleplezni...

valentin-ladislaus_esterhazy.jpg

Bercsényi László gróf, a későbbi híres marsall fiatalkorában egy elzászi hölggyel tartott fenn szerelmi kapcsolatot, aki hamarosan teherbe esett. Bercsényi csak azzal a feltétellel ígért házasságot a megesett lánynak, ha a születendő gyermek fiú lesz. A Ladislas Jean Thaddée de Berchény névre keresztelt gyermek 1726. május 11-én született meg. A házasságot a gróf ígéretének megfelelően három nap múlva meg is kötötték  a frouet-i kápolnában. Az esetet az emlékíró Ladislas Valentin Esterhazy, aki egyébként apja halála után Bercsényi László fogadott fia lett, így örökítette meg memoárjaiban: "Bercsényi grófné, majd marsallné, nincstelen lány volt. A gróf szerelemből vette el." Természetesen hasonló esetek a kevésbé ismert alacsonyabb rendű rétegekben is előfordultak. A szombathelyi születésű Hollóssy István kapitány 1772. február 3-án vett el egy Rosalie Dumais nevű francia hölgyet. A házasságkötéssel törvényesítették az egy hónappal korábban született közös gyermeküket...

A második generáció kiemelkedő tagjai - mint például Bercsényi László marsall két fia - már főleg az udvari nemesség köreiből választottak maguknak házastársat. A rendszerint az apák kívánsága szerint megkötött házasságok hátterében persze anyagi megfontolások is rejlettek. Bercsényi fogadott fia, az említett Ladislas Valentin Esterhazy ezredtulajdonos például az előkelő és dúsgazdag Hallweyl család leányával kötött frigy után hatalmas hozományt tudhatott magáénak. A kor szokásának megfelelően ez utóbbi birtoklását igen bonyolult házassági szerződés szabályozta, amelyet a királyi család tagjai is aláírtak.

bercse_nyi_la_szlo.jpgBercsényi László gróf 

A magyar származású francia nemesifjak többsége azonban továbbra is csak a szerényebb vagyonú nemesek leányai közül választhatott. A főleg vidéken élő francia katonai nemesség kimutathatóan szívesen fogadta be őket a családjába. Ez azért sem meglepő, mivel sok francia nemes – például a filozófus Montesquieu is – erősen idealizált képet ápolt a magyar nemesi rend szabadságáról, függetlenségéről. A második generáció tagjainak átlagéletkora az első házasságkötésükkor már csak 28 év volt, ami tökéletesen megfelelt a korabeli franciaországi házasodási átlagéletkornak. Természetesen az átlag mögött nagy eltérések is meghúzódhattak: Ladislas Valentin Esterhazy például negyvennégy esztendős korában lépett az oltár elé a mindössze tizennyolcéves Ursule d'Hallweyl-lel. A már tehetősebb magyar származású ifjak egy része egészen fiatalon megházasodott, ami elsősorban a korabeli francia arisztokráciára volt jellemző. 

Több magyar származású libertinus nevét is megőrizte a történelmi emlékezet. Közülük leghíresebb az ifjú Ladislas Valentin Esterhazy, Jean-Baptiste Dessoffy és a Casanova magyar barátjaként is elhíresült André de Tott voltak.

hussards_d_esterazy_hussard_1786.jpg

A magyar huszár karakteres alakja a francia irodalomban is gyakran megjelenik. A 18. században elsősorban a színművekben, különösen a vígjátékokban találkozunk a huszárok említésével és pompás egyenruhájuk színpadi kellékként történő alkalmazásával. Egyik érdekes irodalmi emlékként Ronchon de Chabannes 1762-ben bemutatott Heureusement (magyarul Szerencsére) című vígjátéka említhető. A VI. jelenet végén a gőgös és fiatal Lindor így próbálja megleckéztetni a belé szerelmes Marton szolgálólányt: "Nincs kvártély, huszárként fogok bánni veled.” A színházi huszárok igazi aranykora a 19. században a könnyedebb zenés műfajokkal (mint például az operett) jött el. A Bercsényi huszárok feltűntek például Labiche egyik vaudeville-jében.

A romantika által felfedezett magyar huszár képe persze már idealizált, elveszette a korábbi időszakban még hozzátapadó "barbár, durva" jelentéstartalmakat. A huszár sajátos magyarságszimbólumként él máig mind az önképünkben, mind a külföld magyarságképében. Az európai nemzetek közül a francia őrzi leginkább a közös hagyományt: az egyetlen nemzetközi huszármúzeum is a franciaországi Tarbes városában található.

 magyar_husza_rok.jpg

Franz Suppé Leichte Kavallerie (Könnyűlovasság) című operettjének magyarországi bemutatója Debrecenben 1866-ban. A népszerű operettszerző maga is "migrációs háttérrel" rendelkezett: belgiumi eredetű családból Dalmáciában született.  

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Neked nem asszony, hanem koporsó kell” – Egy magyar nábob kései házassága

csaladok_1.jpgA hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Szilágyi Adrienn történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének lehetséges modelljeit bemutatva bepillantást ad egy öntörvényű reformkori mágnás, Wenckheim József gróf családi viszonyaiba. 
A szerző PhD-értekezése Békés megye 19. századi nemesi társadalmáról könyvként is megjelent.

Ki nem ismerné Jókai Mór romantikus regényét a különc öreg mágnásról, aki fiatal polgárlánnyal kötött frigyet, és a házasságból született gyermekkel az utolsó pillanatban kisemmizte rokonát? A reformkorban játszódó történetet 1966-ban Várkonyi Zoltán filmvászonra is vitte.

Az Egy magyar nábob története 1822-ben egy alföldi csárdában indul, Kárpáthy János, a különc gazdag nagyúr és az eladósodott aranyifjú, Kárpáthy Béla (Abellino) találkozásával. Az arisztokráciával kapcsolatos minden negatív toposzt megtestesítő fiatalember épp azért látogatott haza külföldről, hogy átvegye örökségét, halottnak hitt rokona vagyonát. Számos regényes fordulat után Abellino végképp elvesztette a kilátást a végromlásból való menekülést jelentő örökségre, mert az öreg "nábob" feleségül vett egy polgárleányt, aki örököst szült neki. (Ő lesz majd a regény folytatásának főhőse: Kárpáthy Zoltán.) A fiatalasszony belehalt a szülésbe, az öregúr pedig fél év múlva követte a sírba feleségét.

Jókai regényeinek számos hősét "azonosították" már a történészek és az irodalomtörténészek. Vajon kiről mintázta az író a "magyar nábob", Kárpáthy János alakját? Mit tudunk a lehetséges modellekről, és hogyan keverednek a valós és a fiktív elemek a regényben? 

egy_magyar_na_bob.jpegAz Egy magyar nábob címszerepét Bessenyei Ferenc, a léha unokaöccsöt Darvas Iván játszotta. Pap Éva a fiatal feleség, Mayer Fanny szerepében, Major Tamás mint párizsi bankár, Benkő Gyula pedig angol lordként látható. 

Jókai Mór és főhőse, Kárpáthy János

Az egyik hagyomány szerint a regényíró Józsa György - a kortársak általában familiárisan, Józsa Gyuriként emlegették - tiszafüredi földbirtokos alakját örökítette meg, sőt, az ő vonásait fedezhetjük fel az És mégis mozog a föld Csollány Bertijében is. Józsa és a regényhős között azonban a különc életformán kívül nem igen vannak életrajzi egyezések: a tiszafüredi nábob soha nem nősült meg, és így törvényes leszármazottja sem maradt. Mikszáth Kálmán szerint viszont Jókai a kékkői vár urának, Balassa Sándor bárónak a históriáját dolgozta fel, aki hetvenévesen vett el egy szegény lányt, Tary Ilonát. Az örökösök - a báró korára való hivatkozással - kétségbe vonták a házasságból született egyetlen fiúgyermek törvényes származását.

jo_zsa_gyo_rgy.jpg

Pankotai Józsa György tiszafüredi földbirtokos. Az adomák Józsa Gyurija valószínűleg sokoldalú tehetséggel rendelkezett, ám "eredetiségét" többnyire csak durva, olykor extrém csínyekben mutatta meg. 

A két világháború között a műkedvelő történetbúvár, Hegyaljai Kiss Géza vetette fel, hogy Kárpáthy János mintája Wenckheim József Antal (1780–1852) kígyósi földesúr lehetett. A regény kritikai kiadásának sajtó alá rendezője, Szekeres László szintén valószínűnek tartotta a feltételezést, hogy a főhősben a Békés megyei földesurat ismerhetjük fel. Ha azonban a Kárpáthy család regénybeli kárpátfalvai és madarasi kastélyait a Wenckheim család gyulai vagy kígyósi kastélyaival azonosítanánk, lebecsülnénk Jókai regényírói képzeletének erejét. Az 1853-54-ben megjelent regényben a közelmúlt valós történeti alakjai irodalmi formát kaptak, hogy Jókai tolla alatt hidat verjenek a még el nem jött polgári társadalom eszményei és a széthullott feudális rend különcei között.

pesti_naplo.jpgAz Egy magyar nábob először a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban. Első rész, 1853. július 1.

Wenckheim József Antal, a Békés megyei magyar nábob

Békés megye öthatodát a török kiűzése után Harruckern János György (1664–1742) kapta meg, aki a hadsereg élelmezése terén tett jelentős szolgálatokat. A hatalmas birtokot egyetlen fia, Ferenc örökölte. Mivel ő fiúgyermek nélkül halt meg 1775-ben, a század végén a birtokegyüttest a leányági örökösök - Harruckern János és Ferenc lányainak családjai - öt egyenlő részre osztották fel: a gyulai és békési birtokrész a Wenckheim, a szarvasi a Stockhammer, a csabai a Siskovics, a szentesi pedig a Károlyi család birtokába került.

300px-harruckern_janos_gyorgy_1.jpgA birtokszerző ős: Harruckern János György 

A gyulai és a békési birtokrész megszerzésével a Harruckern-örökség legnagyobb része a Wenckheim família kezére került. Az uradalom gyulai részét a birtokszerző dédunokájának, Gruber Teréziának a férje, Wenckheim József (1733–1803) kapta meg, a békésit pedig a szintén Harruckern-lányt feleségül vevő Wenckheim János fiai örökölték. Wenckheim Józseftől a gyulai uradalom felének irányítását halála után idősebb fia, József Antal (1780–1852) vette át. Ő a "magyar nábob" egyik feltételezett modellje...

Wenckheim József a visszaemlékezések szerint egyszerű, puritán életet élt kígyósi kúriájában. Kiváló gazdának számított. A saját maga által vezetett birtokán ménest alapított, és a nevéhez fűződik a dohánytermesztés elindítása is Békés megyében.

wenckheim_jo_zsef.jpgWenckheim József gróf arcképe, Vasárnapi Ujság, 1882.

Nem hiába tartják egész nemzetünket arisztokratának, de Magyarország nem volt szegény soha „igazi urak”-ban. Urakban, akik nem csak vagyonra, előkelő származásra voltak urak, de jellemök nemes tulajdonaiban, fenkölt érzületeikben s lelkükben a közönségest fölülhaladó szárnyalásában is megfeleltek annak a fogalomnak, melyet klasszikus hellén kötött ahhoz a fogalomhoz, hogy »arisztoi«: a »legjobbak«. Egyikét a legjobbaknak kívánjuk ez alkalommal bemutatni gróf Wenckheim József Antalban, aki e század első felében az ország leggazdagabb főurai egyikének volt elismerve, aki valóságos unikumnak volt tekinthető abban a tekintetben, hogy óriási vagyona, régi családfája, összeköttetései, hagyományai, s ama kor arisztokratáinak szelleme dacára a lehető legegyszerűbb életmódot folytatá, s büszkeségét nem a külső csillogásban, hiú élvezetekben, költséges és zajos kedvtelésekben, hanem abban keresé, hogy jólétet terjesszen maga körül s azok az eszközök, melyeknek urává a születés véletlene tevé, áldássá váljanak kezében embertársaira is.

Vasárnapi Újság, 49. szám, 1883. december 3.

Wenckheim gazdasága és egyszerűsége mellett híres volt vendégszeretetéről is: kastélyában minden étkezésnél szabad teríték várta az érkezőket. Vasárnaponként zene és tánc színesítette a délutánt. (A reformkori nemesi életformáról bővebben olvashat A régi jó táblabírák világa című posztban.)

Itt lakott, egyszerű, csillogás nélküli életet élve, az ország legrégibb arisztokrata családjainak ivadéka, hatvanezer hold legjobb minőségű föld ura, a csendes puszta földszintes házában, melye oly előszeretettel nevezett tanyának s magát tanyásnak. […] Ez a szerény grófi lak nem mindenkor volt ám csendes. Sok fényes ünnepélyt, sok vidám napot látott az. Az arisztokrácia, a nemesség, papság, polgárság, a közelben állomásozó tisztikar igen gyakran megfordult itten. […] A megyei választások, főispáni instellációk és nagygyűlések után rendesen egész testületileg vonult ki az egész tisztikar és nemesség Ó-Kígyósra, víg kedéllyel fűszerezett, ízletes magyaros lakomákra. És a dúsgazdag gróf ilyenkor is hű maradt az ő egyszerű szokásaihoz, a legnagyobb vendégségek alkalmával épen úgy, mint közönségesen mindennap, asztalához ülteté egész környezetét, tisztjeit az utolsó írnokig s ő maga legutoljára szedett tányérjába minden tálból »mert – úgymond – így legalább biztos vagyok, hogy lesznek figyelemmel a konyhában és főznek annyit, hogy jusson még – én nekem is.« Azt a vendégszeretetet különben, melyről az egész kontinensen oly híres nemzetünk, senki sem gyakorlá nagyobb mértékben, mint ő. A nábobi hírű főúrnak még lakószobája is a legegyszerűbben volt bebútorozva. 

 Vasárnapi Újság, 49. szám, 1883. december 3.

A nábob kifejezést az egykorú szóhagyományok is megerősítették: Takácsy Dénes, egykori kígyósi plébános szerint Wenckheim szerette magát is nábobnak mondani. A kifejezés a 18. század vége felé jelent meg a magyar nyelvben, és eredetileg a mesés gazdagságú indiai gyarmati méltóságokat (helytartó) jelölte, de a reformkorban már egyszerűen nagyon gazdag embert értettek az ekkorra közkeletűvé vált fogalom alatt.

o_ki_gyo_s_wenckheim-kaste_ly.jpgAz ókígyósi Wenckheim-kastélyt az 1870-es években Ybl Miklós tervei alapján építtette a "nábob" lánya és veje. A régi "tanyáról" nem ismerünk ábrázolást.

Egy kései házasság

Wenckheim József Antal háromszor házasodott, és mindháromszor semmibe vette a kor szokásos párválasztási normáit, amely az endogámiát írta elő. (A házasulók rendi állásának, társadalmi státuszának, vagyoni viszonyainak, vallásának stb. lehetőleg azonosnak, de legalábbis közel állónak kellett lennie. Erről bővebben olvashat a "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" című posztban.) "Választásában nem a magas születést, fényes nevet és nagy vagyont kereste, hanem egyedül szívének vonzalmára hallgatott" - írta a grófról az őt közelről ismerő Göndöcs Benedek lelkész. Első felesége a köznemesi származási Klempay Regina, az Arad megyei alispán lánya, második neje pedig a polgári származású Feicht Anna volt. Mindketten özvegyként álltak oltár elé a főúrral, s mindkét házasság gyermekáldás nélkül, az asszonyok korai halálával ért véget. A kétszer megözvegyült, és a korban már nagyon öregnek számító mágnás harmadszor is megnősült: Scherz Krisztinát vette feleségül.

Krisztina születésének körülményei homályosak. Amit biztosan tudunk: 1825. augusztus 8-án született, és anyja, a 35 éves Müller Katalin a nábob kulcsárnőjeként dolgozott. Scherz József, akinek a nevét az újszülött megkapta,  szintén a gróf alkalmazásában állt, és fiával Pozsonyból került Kígyósra. A kislányt törvénytelen gyerekként emlegetik, pedig a "hivatalos" szülők házasok voltak: Scherz özvegyemberként vette el Müller Katalint, ám egy évvel korábban halt meg, mint hogy Krisztina megszületett volna. Krisztina apjának bizonytalansága és törvénytelen gyermekként való születése a későbbieknek további pletykáknak adott táptalajt. Miután Krisztina születésekor az apa már nem élt, így a későbbiekben fia, ifj. Scherz József – akkor már mint uradalmi tisztviselő – segítette mostohaanyját és mostohatestvérét. (A támogatás ténye egyértelműen ellenkezik azzal a sommás vélekedéssel, miszerint a mostohák közötti rossz viszony törvényszerű lett volna.)

Az anyakönyvi bejegyzés szerint Wenckheim József Antal császári királyi kamarás 1847. november 25-én vette feleségül Scherz Krisztina polgári állású hajadont, gyulai származású kígyósi lakost. A házasság megkötésekor Scherz Krisztina 22, Wenckheim József Antal pedig 67 éves volt. Tanúk Vieland János uradalmi pénztárnok és Keller József székudvari tiszttartó urak voltak. Az esküvőn előkelőségek nem vettek részt, csak az uradalom személyzete volt jelen a jeles napon.  

Nemcsak Scherz Krisztina törvénytelen származása, hanem az idős gróf és a fiatal lány közötti házasság is sok szóbeszédre adott okot. A házasságot a reménybeli örökösök érthetően nem fogadták örömmel. Állítólag Wenckheim Károly – József Antal testvérének, Ferencnek a fia – például igencsak zokon vette, hiszen hatalmas vagyont örökölhetett volna gyermektelen nagybátyja után. A környékbeli hagyomány szerint az unokaöccs dühében egy fekete koporsót küldött az új férjnek azzal az üzenettel: „Neked nem asszony, hanem koporsó kell.” A történet hitelessége azonban kétes, elképzelhető, hogy az később éppen a Jókai-regény hatására keletkezett.  

Másfél évvel az esküvő után, 1849. április 21-én megszületett az egyetlen gyermek és egyben egyedüli örökös, Krisztina Annamária Regina. (A kislány a keresztségben a gróf mindhárom feleségének a nevét megkapta!) A keresztapa Keller János volt, aki már a házasságkötésnél is tanúskodott, a keresztanya pedig Fröhlich Rozália lett.

Krisztina mindössze hároméves volt, amikor a gróf 1852-ben elhunyt. Wenckheim végrendeletében gyámszéket nevezett ki vagyona kezelésére. Egyik gyámja anyja mostohabátyja, a már említett ifjabb Scherz József, a másik pedig Göndöcs Benedek lett. Fiatal papként Göndöcs keresztelte a grófkisasszonyt, majd nevelője és tanítója, később pedig eskető lelkésze lett. Göndöcs a Wenckheim családdal fenntartott szoros kapcsolatát Gyula város felvirágoztatására is használta: valószínűleg ennek  is volt szerepe abban, hogy 1881-ben és 1884-ben országgyűlési képviselővé választották az alföldi városban.

 Érdemes hangsúlyozni, hogy Wenckheim József Antal mindegyik esetben rangon alul házasodott, és a főúri rokonok vagy más mágnások sem az esküvőnél, sem a keresztelésnél, de később a vagyon gondozásánál sem kaptak szerepet. A vélhetően a regény ihlette helyi hagyományt forrásokkal nem tudjuk alátámasztani, azaz nincs nyoma, hogy a Wenckheim-rokonok valóban megtámadták volna József Antal egyetlen örökösének jogait. Pedig a gróf egyéni választása, rangon aluli házassága anyagi és presztízs-szempontból egyaránt szembehelyezkedett az érvényes normákkal és család érdekeivel.

go_ndo_cs_bendek.jpgGöndöcs Benedek

Az „ország legműveltebb és leggazdagabb árvája”

A gróf 1852-es halála után tehát a békési birtokot a kígyósi uradalommal együtt egyetlen lánya, a kiskorú Wenckheim Krisztina örökölte. 

Anyját még a születése évében, atyját pedig 1852-ben elveszítvén, árvaságra jutott, de atyja végső intézkedéséből Göndöcs Benedek pusztaszeri apát, meg Scherz és Farkas uradalmi főtisztek személyében olyan gyámokat kapott, akik mind illő neveléséről a legcélszerűbben gondoskodtak, min pedig roppant örökségét a leghívebben kezelték. Mikor fölserdült beutazta egész Európát, majd pedig itthon elfoglalta helyét a főúri társadalomban, mely az »ország legműveltebb és leggazdagabb árváját«, a jeles tulajdonairól és nagy jótékonyságáról már akkor híres grófkisasszonyt, mondhatni, ünnepelte benne.

Vasárnapi Újság, 27. szám, 1897. július 4. 

A helyi hagyomány megőrizte annak az epizódnak az emlékét is, amikor 1857-ben a Békés megyébe is ellátogató Ferenc Józsefet és Erzsébetet a nyolcéves kis grófnő verssel és ezüstkosárban elhelyezett virágcsokorral köszöntette. Krisztina gyámjai a régi kúria közelében még diadalkaput is emeltettek, amelynek nyugati oldalára „Isten hozott!”, a keleti oldalára pedig „Éljen a haza” felirat került.

Wenckheim Krisztina 1872-ben unokatestvérével – az apjának a legenda szerint koporsót küldő Wenckheim Károly fiával -, Wenckheim Frigyessel kötött házasságot. Az esketést Göndöcs Benedek végezte el. Frigyesnek és Krisztinának négy lánya és három fia született.

krisztina_e_s_frigyes_csala_dja.jpgWenckheim Frigyes és Wenckheim Krisztina családja a szülők ezüstlakodalma alkalmával. Vasárnapi Ujság, 1897

Fikció és valóság – egy 19. századi korrajz

A regényben a fiatal Mayer Fannyt egy különc öregúr vette feleségül. A kétes családi hátterű polgárlányt az öreg gróf barátjának felesége, Szentirmay Rudolfné segítette az előnyös frigyhez. Kárpáthy és Szentirmay barátsága magyarázza a regény egyik nagy fordulatát: a korábban olykor a normalitás határát súroló különc Széchenyi István követőjévé, vállalkozásainak támogatójává vált. A barátság még szorosabbá vált, amikor Szentirmayt a közeli megyébe főispánnak nevezték ki. Ebben a szálban az Orczy és a Wenckheim család aradi kapcsolatai fedezhetők fel: József Antal gróf rokonai ugyanis - báró Wenckheim József és báró Orczy László - egymást követték az aradi főispánságban. Erről a családi kapcsolatról Jókai is tudhatott és beépíthette azt a regényébe.

A névegyezés folytán is könnyen azonosíthatták az olvasók Kárpáthy Béla – azaz Abellino – alakját báró Wenckheim Bélával. Jókai azonban szükségesnek látta kijelenteni, hogy Abellinot nem konkrét személy után mintázta: alakjában egy sor főúri jellemtelenséget olvasztott egybe. Kárpáthy János agarászegyletet szervező buzgalmának említésében viszont akár Wenckheim Bélának a csákói vadászegylet érdekében kifejtetett buzgólkodása is felfedezhető.

wenckheim_be_la.jpgWenckheim Béla báró (1811-1879)

Scherz Krisztina Fannyval való egyeztetése szintén inkább a különbségekre mutat rá. Jókai a fiatal feleséget pozsonyi lánynak írja le, a valóságban azonban sem Scherz Krisztinának, sem anyjának nem voltak pozsonyi kapcsolatai, csupán állítólagos apja volt az, aki Pozsonyból költözött a megyébe. A regényben a fiatal Kárpáthy Jánosnénak fia születik, a valós történetben lánygyermek lett az örökös. Az eltérésekkel persze Jókai akár szándékosan is távolíthatta regényhőseit a tekintélyes Wenckheim család valóságos történetétől.

A valós és fiktív elemek azonosságának és különbözőségének keresése érdekes, de nem igazán fontos szellemi játék. Az Egy magyar nábobot inkább mint a 19. század első felének korrajzát, nem pedig mint kulcsregényt érdemes olvasni. Cselekményében több történet fonódott össze: a bolondos tiszafüredi nábob "csínyei" és a kései, rangon aluli, a család érdekeit sértő házasság mozzanata a Wenckheimek családi krónikájából. A korszakban jól ismert, a sajtóban is olvasható történetek felkelthették Jókai Mór figyelmét, hogy végül regényeinek figuráiban összeolvadva keljenek új életre. Az egykorú olvasóközönség érdeklődését persze minden bizonnyal fokozta, hogy felismerni vélték a regény lapjain ténylegesen létezett kortársaikat is.

o_ki_gyo_si_ka_polna.jpgWenckheim József gróf és Scherz Krisztina temetkezőhelye 

  Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!