... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

"Nőkínzást körünkben meg ne szíveljünk!" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből. 3. rész

2015. április 12. - Fónagy Zoltán

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert") a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. A büntető- és válóperek, valamint a néprajzi gyűjtések alapján megkockáztattam a következtetést, miszerint a feleség testi fenyítése az alsó osztályok körében elfogadottnak, de legalábbis bocsánatosnak számított, amennyiben az az adott közösség normái szerint indokolt volt, a verés mértéke és gyakorisága pedig nem veszélyeztette a nő életét, testi épségét, és persze a munkaképességét.

A témának szentelt második posztom ("A férj családfői hatalma nem terjed ki arra") egyetlen forráscsoport - két világháború közötti válóperes ítéletek - alapján érzékeltette, hogy az írott jog, illetve a  bírósági gyakorlat hogyan viszonyult a feleségveréshez. A szórványos említésekből arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalom középső és felső rétegei általában elfogadhatatlannak, a házasság természetével, illetve az emberi, pontosabban az úriemberi és úriasszonyi méltósággal összeegyeztethetetlennek, ezért válóoknak tekintették a házastárs fizikai bántalmazását.

par_victorian.jpg

A források hallgatnak

Az általam ismert újkori, túlnyomórészt a "művelt osztályhoz" tartozó férfiak által írt személyes dokumentumokban – emlékiratok, naplók, levelek – hiába kerestem a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak nyomait. Boldogtalan házasságokkal, a házastárs lelki gyötrésével, megalázásával ugyanakkor bőségesen lehet találkozni ugyanezen forrásokban. Féja Géza Bölcsődal című, a 20. század eleji Léva társadalmi viszonyait megörökítő művében például számos családi pokolról mesél, köztük a félrelépett feleségét négy évtizedes teljes hallgatással büntető tanárról...

Megkérdeztem más korszakokkal foglalkozó történészkollégáimat is, de ők sem igen emlékeztek olyan forrásokra, amelyekben például feleségverő nemessel találkoztak volna. Mint kuriózumot említhetem (Ress Imre szóbeli közlése nyomán) azt a 18. századi kötelezvényt, amelyben egy nemes úr írásban ígérte, hogy külön élő, de hozzá visszatérni szándékozó feleségének a fejét nem fogja a falba verni. A kései olvasónak lehet egy sejtése, miért íratott bele az asszony jogi képviselője vagy családja egy ilyen furcsa pontot a főleg anyagi természetű feltételeket felsoroló dokumentumba…

styrum-lymburg_karolyne.jpgMagyar nemesasszony 18. század második felében rokokó viseletben

Ismerünk persze hírhedt kegyetlenkedő nemeseket, akik feleségük mellett egész környezetüket is terrorizálták, ám ők a saját koruk mércéje szerint is súlyosan deviánsnak számítottak. Ilyen volt például a 18. század közepén élt erdélyi Dujardin József báró. A francia eredetű, anyai ágon pedig Bethlen-leszármazott földesúr – akinek beszámíthatóságát már a korabeli bíróság is megkérdőjelezte – nemcsak jobbágyokat kínzott saját kezűleg halálra, hanem „az feleségének is el kellett hagyni, nem állhatván a sok kínzást”. A rangon alul választott (polgári származású) nejnek állítólag egyszer a fogait húzatta ki, miután az engedélye nélkül megevett egy pár cikk dinnyét. (A végül bíróság elé állított és halálra ítélt Nagyszekeresi Dujardin József báró rémtetteit Tardy Lajos művelődéstörténész írta meg.)

A művészvilághoz tartozók viharos kapcsolatai ugyancsak kevéssé alkalmasak arra, hogy a középosztályi házasságokra nézve általánosító következtetéseket vonjunk le belőlük. A művészek ugyanis - különösen a romantika óta - gyakran tudatosan és provokatívan vették semmibe a "nyárspolgári" normákat. Molnár Ferenc és első felesége, Vészi Margit például egyáltalán nem csinált titkot (többnyire egyoldalú) fizikai erőszakban és (kölcsönös) lelki kínzásokban bővelkedő házaséletéből. Sőt, az író Liliom című klasszikusában még emlékművet is állított a feleségbántalmazásnak. A darab egyik üzenete, hogy "van olyan pofon, amelyik nem fáj".  A kor általános normáira viszont inkább abból a körülményből következtethetünk, hogy a bántalmazás idealizálását  a profi színpadi író is csak a társadalom peremén élők - egy cselédlány és egy hintáslegény - között gondolta hihetőnek...

mf-vm.jpgVészi Margit és Molnár Ferenc

A források hallgatásának két  magyarázata lehetséges. A jobbik eset, hogy a társadalom „úri” osztályaiban egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán fordult elő a feleség bántalmazása, így még az esetleges kivételek is megörökítetlenül maradtak. A másik lehetőség, hogy a családon belüli erőszak a múltban ezen rétegekben éppen olyan tabunak számított, mint ma egy „jobb családban”, ezért arról mélyen hallgattak, nemcsak a közvetlenül érintettek - a tettesek és az áldozatok -, de még az arról tudomással bíró rokonok is.

edvi_ferj_zsarnoksag.jpgVasárnapi Ujság, 1856.

A szerző - mezővárosi evangélikus lelkész - több írásában foglalkozott a nőneveléssel és a családon belüli nemi szerepekkel. Mozaik-képek leányos anyáknak című cikksorozatában a patriarchális családmodell rendíthetetlen híveként arra biztatta az anyákat, hogy  leányaikat a házas életre való felkészítés során tanítsák meg tűrni, "injuriázásokat [méltánytalanságokat] szintén". Ugyanakkor a fizikai bántalmazást ő sem sorolta a kötelezően elviselendő "injuriák" közé, még az "alsó néposztályok" esetében sem. A feleségverést elsősorban az ő szokásukként tárgyalta, a középosztályi családokban inkább a terrorizálás "kifinomultabb" módszereit mutatta be. A "kabátos ököljogisták" között a középosztály alsó rétegeihez tartozó (családos, tehát protestáns vagy ortodox) lelkészeket, illetve a korban értelmiséginek sem számító tanítókat említ. E foglalkozások képviselői többnyire közvetlenül a nép között éltek, gyakran  egyedüli "kabátosként" a faluban, a városi középosztályi életformából többé-kevésbé kirekesztve.

Az újkori magyar társadalom történetének kutatójaként inkább az első lehetőség felé hajlok, azaz úgy vélem, hogy a társadalom felső és középrétegeiben (egykorú szinonimákkal: urak, művelt osztályok, kaputosok, nadrágosok családjaiban stb.) igen ritkán fordult elő a feleséggel szembeni tettlegesség. Ha ilyesmi mégis megtörtént, a szigorúan elítélő normák miatt az érintettek igyekeztek azt teljes titokban tartani. (Közhelynek számít, hogy a családon belüli vagy a nemi erőszak áldozatai ma is többnyire saját szégyenükként élik meg, amit elszenvedtek.)

A következőkben pontokba szedtem a hagyományos (rendi) és a polgári társadalom normáinak és életmódjának azon jellemzőit, amelyek miatt szerintem a régi középosztályban lényegesen ritkábban fordult elő párkapcsolati erőszak, mint ahogy azt a mairól feltételezik a téma szakértői.

par_1905w.jpgForrás: Fortepan

Miért nem ver úriember feleséget?

Az úri test tabu

A nemesség jogtudatának a középkor óta sarokpontja volt a nemes testének fizikai védettsége. s ez az elv azután a polgári társadalom jogrendjének is alapkövévé vált. Nemesembert nem lehetett testi büntetésre ítélni abban a korban sem, amikor a büntetések túlnyomórészt testi fájdalom elszenvedését jelentették. Sőt, a nemes urat szabadságától is csak szigorúan körülírt esetekben lehetett megfosztani a bírói ítélet előtt.
A test védettsége kiterjedt még a nemes fizikai környezetére, azaz a házára is. Még a polgári korból is számos feljegyzés tanúskodik e jogtudat szívós továbbéléséről. A helyi emlékezet a 20. században is sokfelé őrzött történeteket a kisnemesi kúriák „immunitásáról”, amelyet még az állam közegei is tudomásul vettek (pl. a csendőrök sem léptek be kapuján, ha a tulajdonos nem engedte meg).
A nemes testének „tabujellege” tekintetében nem tettek különbséget a nemek között: a kisasszonyok és asszonyok éppúgy érinthetetlenek voltak, mint a férfiak. A korának civilizációs normáit semmibe vevő Haynau "vadállatiságának" megnyilvánulásai között a kortársak az aradi kivégzések módját - katonatisztek, egyben nemes emberek felakasztását -  éppúgy számon tartották, mint egy úriasszony, a menekült honvédeket bújtató Maderspach Károlyné megkorbácsoltatását. Utóbbit a vasgyáros férj a család olyan elviselhetetlen és kiheverhetetlen megaláztatásaként  élte meg, hogy öngyilkosságot követett el.
A gyermekekkel szemben viszont nem érvényesült ez a védelem. A fizikai fenyítést a társadalom legfelső rétegeiben is a nevelés nélkülözhetetlen eszközének tekintették, és azzal nemcsak a szülők, de a nevelők és tanítók is élhettek. (Bővebben:  "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban )

barabas_miklos_nemes_holgy_1841.jpgBarabás Miklós: Nemes hölgy, 1841

A család minden előtt

Védte a nőket a családi összetartozás tudata és érzése, amely a modernitás előtt erősebb volt még az én-tudatnál is. "Az atyafiság összetartott és együttműködött, harcias hadsort és okos érdekszövetséget alkotott" - írta Féja Géza társadalomrajzában még a századelő középosztályáról is.
A családdal kapcsolatos elképzeléseknek igen fontos eleme volt a kollektív presztízs és tekintély védelme, sőt, lehetőleg emelése. A családnak súlyos sérelmet okozhatott valamelyik tagjának normasértő magatartása is. Egy fiú rangon aluli házassága vagy egy lány „erkölcstelensége” a tágan vett família pozícióját megrendíthette: nemcsak testvérei, de még az unokatestvérek esélyeit is súlyosan rontotta a rangjukhoz méltó házasságra.
Az erős összetartozás-tudatból az is következett, hogy a feleség családja a saját méltóságán esett sérelemként torolta (volna) meg, ha az eredetileg a nevüket viselő nőt megveri vagy megalázza a férje. (A néprajzi gyűjtések a parasztság köréből is tudósítanak olyan esetekről, amikor a bántalmazott feleség apja vagy fivérei határozottan kiálltak nőrokonuk mellett, pedig a falu általában megengedően viszonyult a nőveréshez.)

weber_henrik_weber_csalad.jpgWeber Henrik: A Weber család, 1846

Szerepek alternatívák nélkül

Azzal, hogy mind a lányok, mind a fiúk kételyek és választási lehetőségek nélkül nőttek bele a környezetük által örökkévalónak tekintett nemi szerepekbe – a lányokat majdani férjük iránti engedelmességre nevelték, valamint arra, hogy saját világuknak a családot és a háztartást tekintsék – elejét vették azon házassági konfliktusok jelentős részének, amelyek a modern társadalmakra jellemző egyéni választási, döntési helyzetekből adódnak. "A nők általában megelégedtek a maguk korlátozott életkörével, így válságok a legtöbb családban nem keletkeztek" - mutatja fel Féja Géza a "régi jó házasságok" egyik kulcsát. A házas élettől, családi élettől kevesen várták elsősorban az egyéni boldogság megtalálását: arra inkább sorsszerű kötelességként tekintettek, s az elégedettség forrásaként is inkább a szerepek tökéletes betöltése fölött érzett büszkeséget emlegették. (Bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban )

gender-roles-of-victorian-era-2.jpg

Érzelmek helyett érdekek

Az erőszakba torkolló durva konfliktusok valószínűségét csökkentette, hogy a 20. század előtt a házasságok túlnyomó többsége gazdasági megfontolások alapján köttetett. Elsősorban azt várták el tőle, hogy stabil kereteket teremtsen az önfenntartáshoz, illetve az utódok felneveléséhez, nem pedig az érzelmi igények kielégítését. Ha az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket teljesítették a felek, akkor alapvetően elégedettek voltak egymással. "Lelki egyetértésről dicsekedtek, holott semmiképpen nem éltek lelki életet, csupán megegyezett emberi természetük, azonosaknak bizonyultak testi vágyaik, és a mindennapi élet csip-csup ügyeiben sem mutatkozott véleményeltérés köztük" - ennyit jelentett valójában a jó házasság Féja szerint. Mivel férfiak és nők többnyire nem a heves érzelmi és erotikus vonzalom, azaz szerelem hatása alatt kötötték össze sorsukat – ideálisnak a józan megfontolás és a rokonszenv-jellegű vonzódás párosát tekintették – ritkábbak lehettek a heves érzelmi alapú konfliktusok  is a házasélet hétköznapjaiban. (Bővebben:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában )

v_v_pukirev_the_arranged_marriage.jpgVaszilij Pukirjev: Elrendezett házasság, 1862

Sokba kerülhet

A házasság gazdasági közösség jellegéből következett, hogy a bántalmazás esetleges vagyonjogi következményei is nagy súllyal esett latba. Az 1950-es családjogi törvény előtt a válások zömét vétkességi alapon mondták ki, azaz az egyik felet hibásnak bélyegezték a házassági életközösség jóvátehetetlen megromlásáért. A bírósági döntésnek komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének. A tettlegesség márpedig válóok volt: a súlyos (mai fogalmakkal: 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozó) bántalmazást a törvény "feltétlen válóoknak" nyilvánította, de a bírósági gyakorlat a könnyű testi sértést is megbocsáthatatlannak tekintette, legalábbis a "művelt osztályhoz" tartozó házaspárok esetében.

vaszilij_pukijrev_hozomany.jpgVaszilij Pukirjev: A hozomány, 1871.

Nem marad a családban

Hogy a feleségverés tilalma a közép- és felső osztály esetében a gyakorlatban is viszonylag jól érvényesült, összefügghetett az életmóddal is. Ebben a körben gyakorlatilag ismeretlen volt a családnak az az izoláltsága, ami ma lehetővé teszi, hogy a bántalmazás titokban maradjon. A sűrű vendégeskedés, egy-egy rokon – pártában maradt nagynéni, a városban tanuló vidéki fiú, a báli szezonra érkezett lány – tartós együttlakása mellett a személyzet jelenléte, a cselédtartás kötelező jellege is eleve lehetetlenné tette a tökéletes bezárkózást, a titoktartást. "A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmetes hírszolgálatot szerveztek" -
Visszatartó erőt jelenthetett a cseléd jelenléte azért is, mert a család és a háztartás szigorú hierarchiáját maga a családfő veszélyeztette volna, ha a rangban utána következő feleség tekintélyét az alárendeltje előtt tönkreteszi a bántalmazással vagy megalázással. (A hierarchikus szervezetekben, például a hadseregben is tilos valakit a rangban alatta állók előtt fenyíteni.)

cseled_intese.JPG

A művelt ember uralkodik indulatain

1945 előtt a magyar társadalom közép- és felső osztályait túlnyomórészt az önreprodukció jellemezte, azaz a gyermekek szüleik társadalmi státuszát örökölték. A nevelés a kezdetektől fogva majdani, a társadalmi helyzetük és nemük által meghatározott  szerep, illetve az ahhoz illő viselkedés tökéletes elsajátítására irányult. A fiúk esetében nagy súlyt fektettek az állandó belső kontroll képességének az elsajátítására. A modern polgári társadalomban ugyanis a korábban jellemző külső felügyelet helyét egyre inkább a pszichés belső kényszerapparátus vette át. Ennek a stabilitása vált a civilizált ember (úriember) magatartásának egyik döntő vonásává. Ha egy férfi szabad folyást engedett az indulatainak, azzal úriember voltát veszélyeztette. Nemcsak a feleségverés, de egy közönséges verekedés is megrendíthette becsületét, azaz azt a jogát, hogy számot tartson a középosztálybeliek között szokásos, a kölcsönös megbecsülésen alapuló társasági érintkezésre. (Még a gyerek testi fenyítésénél is az indulatmentes „léleksebészi” higgadtságot tartotta ideálisnak a nevelési irodalom.)

victorian-men_0.gif

A lovagi nőideál tovább él

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a – leginkább a lovagkorból eredeztetett – kulturális hagyományt sem, amely a társadalom felső osztályaiban a nők tiszteletét és különös védelmét írta elő. Ezt a hagyományt a viselkedési normák (illemszabályok) sűrű hálója őrizte és örökítette nemzedékről nemzedékre, a 19. században pedig még tudományos magyarázatot és megerősítést is kapott. Az orvostudomány sérülékenyebbnek, esendőbbnek, ezért - valamint a fajfenntartásban betöltött "főszerepe" miatt - speciális gondoskodást igénylőnek nyilvánította a női testet. Ez a felfogás fejeződik  ki a nőgyógyászat külön szakmává válásában, vagy az első munkásvédelmi törvényekben, amelyek a gyerekek mellett először a nők munkaidejét korlátozták, illetve megtiltották alkalmazásukat a leginkább egészségkárosító munkahelyeken.

victorian-gentlemen.gif


edvi_ferj_zsarnoksag2.jpgEdvi Illés Pál: A férj-zsarnokságról. Vasárnapi Ujság 1856.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A Pesti Vakok Intézete - A szociális gondoskodás változatai a 19. században

A szervezett szociális gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe".

A szociális gondoskodás kezdetei

Magyarországon a szociális gondoskodás modern fogalma először lényegében a 19. század első felében jelent meg. Természetesen korábban sem hagyták magukra azokat, akik koruknál, egészségi vagy szellemi állapotuknál fogva képtelenek voltak magukról gondoskodni. A hagyományos társadalomban azonban az öregek, szegények, testi vagy szellemi fogyatékosok ellátása csaknem kizárólag a család kötelessége volt. Alkalmas rokonok híján a falusi vagy városi közösség alkalmi adományaiból tengette életét a rászoruló, többnyire koldusként. A gondoskodás első szervezett formáit az egyházközségek, illetve a céhek képviselték: előbbiek a keresztényi szeretet jegyében, utóbbiak a kölcsönösség elve alapján biztosították elaggott vagy keresetképtelenné vált tagjaik létminimumát.

david_vinckboons_a_blind_hurdy-gurdy_player.jpgDavid Vinckboons: Vak tekerőlantos, 1607.

A helyhez kötöttség lazulása, a földrajzi mobilitás kiszélesedése következtében egyre többen kerültek olyan környezetbe - elsősorban városokba -, ahol nem éltek rokonaik, tehát az életút kedvezőtlen fordulata esetén nem volt támaszuk. A hagyományos típusú "szociális hálóból" kiesők főleg a népesebb városokban okoztak gondot.

A középkorban és a kora újkorban a vak vagy testi fogyatékos koldus a forgalmas terek természetes "tartozéka" volt, ám a modern polgár ezt kellemetlen érzéssel, feszengve vette tudomásul. A polgári értékrendben ugyanis fontos helyet foglalt el a környező világ rendje, kiszámíthatósága, és ennek jegyében törekedtek a kínos érzést kiváltó jelenségek eltüntetésére. Az elesettek segítése ugyan továbbra is fontos valláserkölcsi parancsnak számított, és a társadalom stabilitása szempontjából is szükségesnek tartották, ám a rendre, kiszámíthatóságra törekvő polgár ezt a kötelezettségét a gazdasági racionalitásnak jobban megfelelő, ellenőrizhető, szervezett formában akarta letudni. Ezért hozták létre a jótékonysági egyleteket, amelyek az összegyűjtött adományokból rendszeres segélyeket juttattak számon tartott szegényeiknek

(Hasonló témájú posztok:"Iszonyú emberi alakokra találunk" - Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban, valamint Jóltevő Asszonyi Egyesület Pesten és Budán - A szociális gondoskodás kezdetei a reformkorban )

charity_victorian_1.jpgA jótékonysági egylet hölgyei "házi szegényeiknél"  (Anglia, 19. század)

A polgári szociális gondoskodást alapvetően megkülönböztette a tisztán keresztény felebaráti indíttatású jótékonykodástól az is hogy ez nagy súlyt helyezett a szegénység feltételezett okának, a munkátlanságnak az orvoslására. (Ez is logikusan következett a polgári társadalom értékrendjéből, amely a munkát a legfőbb erkölcsi paranccsá emelte.)

A testi vagy szellemi fogyatékosokról való gondoskodás társadalmasításában - a fenti általánosságok mellett - nem lebecsülendő szerepet játszott a kor jellemző irodalmi-művészeti irányzata, a szentimentalizmus, amely érzékenyebbé tette a lelkeket mindenféle elesettség, kiszolgáltatottság iránt. Másik oldalról a legridegebb gazdaságossági megfontolások is erre ösztönöztek. Az orvostudomány fejlődése felcsillantotta például az elmebetegek gyógyításának lehetőségét, a pedagógiai érdeklődés feltámadása - ez főleg felvilágosodáshoz köthető -, illetve módszereinek fejlődése pedig a vakok és a süketnémák részleges integrációjának esélyét.

andre-kertesz-vak muzsikus 1922.jpgA vak muzsikus. Fotó: André Kertész, 1921

A vakság "felfedezése"

A szervezett gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe". A még csak ekkoriban önállósodó neveléstudomány igen hatékony "marketingeszközként" is alkalmazta azokat a látványos eredményeket, amelyeket egy-egy kiemelkedő - például zenei - tehetséggel megáldott világtalan diákkal elért.

A vakok rendszeres tanításával foglalkozó első intézet 1784-ben Párizsban alakult. (Ennek a növendéke, majd tanára volt Louis Braille, aki az 1820-as években a róla elnevezett, s a vakok által máig használt írástechnikát kidolgozta.) A következő évtizedekben számos európai országban követték a francia példát, Londontól Nápolyig, Barcelonától Szentpétervárig létesültek kisebb-nagyobb intézmények.

A Habsburg-monarchiában a bécsi Johann Wilhelm Kleiné volt az úttörőszerep, aki 1804-től házitanítóként a gyakorlatban demonstrálta egy világtalan fiún a speciális képzés lehetőségeit. A magánkezdeményezés lassan - uralkodói és társadalmi támogatással - intézményesült, s a következő évtized végén  már "császári és királyi"  azaz állami intézetként működött.

vakok_intezete_parizs.pngTornaóra a párizsi vakok intézetében. L'Illustration, 1844.

Egy reformkori (ál)civil sikertörténet Pesten

A bécsi intézményben szerezte tapasztalatait az az ifjú Johann Rafael Beitl, aki 1826-ban mint "a vak gyermekek tanításában tudományosan képzett egyén" invitálta gyakorlati bemutatóval tartott előadásra Pozsonyban az országgyűlésre összesereglett tekintetes és méltóságos urakat. A bemutató meghatotta és meggyőzte a nézőket, s gyorsan összeadtak egy leendő intézet alaptőkéje számára 1100 forintot. A nemes cél mellett az is jót tett az indulásnak, hogy az első adakozó maga József nádor volt, aki 200 forintot tett le. (Ezek persze igen szerény összegek voltak azokhoz a felajánlásokhoz képest, amelyeket a főurak néhány hónappal korábban, ugyanezen a diétán tettek az Akadémia alapítására, Széchenyi István kezdeményezésére.)

Szintén a nádor rendelte el, hogy a Pozsonyban máris működni kezdett intézet költözzön át az ország tényleges központjába, Pestre. Ő kezdeményezte, hogy Pest megye és Pest város elöljáróiból és előkelő nemeseiből, illetve polgáraiból alakuljon egy bizottság az intézet "gyámolítására" és felügyeletére. Az együttérzés mellett valószínűleg a nádor - egyben a Helytartótanács elnöke, Pest megye főispánja - ösztönzésének is szerepe volt abban, hogy a megyék hivatali szervezete is gyűjtötte az adományokat a nemes célra.

varmegyehaza_a_granatos_u_ban.jpgA pesti vármegyeház Gránátos (ma Városház) utcai épülete az 1838-as árvíz előtt

Pest városában is összegyűlt már 1500 forint, mire 1826 őszén Beitl megérkezett első növendékeivel. A bizottmány az Üllői út elején álló Donner-házat bérelte ki és rendezte be a szintén adományokból összeszedett bútorokkal, s itt kezdődött meg 3-4 tanulóval az intézmény pesti története. Mivel az intézetbe mind több gyereket szerettek volna beadni, szükségessé vált segédtanítók és kisegítő személyzet alkalmazása. Újabb gyűjtőakciók után az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába, szintén bérelt házba.

Az alapítás után egy évtizeddel mertek saját ingatlanra gondolni: 1835-ben - nagyrészt egy erre a célra rendezett sorsjáték nyereségéből - megvették a Király utca 837-es számú házat. (A házak száma akkor az egész városban egyetlen sorozatot alkotott, s lényegében a telekkönyvi számnak felelt meg.) A szerény földszintes ház a mai Zeneakadémia helyén állt, s kis átalakítás után 1836-ban vette birtokba az intézet, amelynek ekkor már  húsz diákja volt (15 fiú és 5 lány, az egész országból.)

magin_charles_inja_nancy1905.jpgZeneoktatás a Nancy-i vakok intézetében 1905-ben.

A létszám folyamatosan emelkedett. Az adakozókedv nem lankadt: a rengeteg kisebb adomány mellett jelentősebb alapítvány tett - egy-egy tanuló teljes költségét fizette - a "kormányfő", József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya, néhány nagybirtokos arisztokrata, valamint Kassa városa. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt: amikor a belga hegedű-virtuózra, Henri Vieuxtemps-re egy félreértés következtében megharagudott a pesti magyar közönség - amiért az előzetes hírek ellenére a Nemzeti Színház után a Német Színházban is koncertezett - a Vakok Intézete javára adott jótékonysági hangverseny bizonyult a legbiztosabb engesztelő áldozatnak...

Az intézet felvirágzása már egy új igazgató, a Csehországból meghívott, jó menedzsernek és PR-szakértőnek is bizonyult Anton Joseph Doležálek nevéhez fűződik, aki másfél évtizedig vezette azt. A zenerajongó direktor - maga is több hangszeren játszott, és a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában kulcsszerepet játszó Hangászegylet alelnöki tisztét is betöltötte - nagy súlyt fektetett növendékei ének-zenei képzésére. Persze ez nem csak privát szenvedélyének következménye volt: a 19. században Európa-szerte elsősorban a zenei pályában láttak lehetőséget rá, hogy önálló polgári egzisztenciát és megbecsült középosztályi státuszt tudjanak elérni a világtalanok. A pesti evangélikus értelmiség reformkori társaséletéről mesélve az író-szerkesztő Kánya Emília is megemlíti, hogy a házi táncos összejöveteleken  „a zongora volt a zenekar, ha valami szegény fiú a vakok intézetéből játszott talp alá”.

dolezalek.jpgAnton Joseph Doležálek 
Az igazgató állítólag a Pesten töltött másfél évtized alatt nem tanult meg magyarul.

Az intézet támogatói, vezetői és növendékei azonban nem sokáig örülhettek az első saját hajléknak: 1838 márciusában a nagy árvíz összedöntötte, hasonlóan a terézvárosi épületek nagy többségéhez. A házból a gyerekeket sikerült kimenteni: előbb a vármegyeházán, majd a víz elvonulta után Budán, a Horváth-kertben lévő nyári lakban szállásolták el őket. Az árvíz levonulása után a város egyik első életjele volt a március 19-én a szerviták szárazon maradt templomában tartott mise, amelyen a hálaéneket a vakok intézetének növendékei énekelték.

schwindt_arviz_vakok_intezete.jpgA vakok intézetének romjai az 1838-as árvíz után. Schwindt rajza

A budai kitérő négy évig tartott: 1842-re épült fel a Király utcai telken, Pest vármegye pártfogása alatt, Zitterbarth Mátyás tervei szerint az új, kétemeletes épület. (Az alispánnak és a tisztikarnak már volt tapasztalata a közcélú gyűjtés és az építkezés szervezésében: nemrég, 1837-ben fejeződött be másik vállalkozásuk, a Pesti Magyar - később Nemzeti - Színház építése.) A megnagyobbított intézetben egyszerre átlagosan száz, 5 és 19 év közötti világtalan kapott általános, szak- és zenei képzést. A megye az épület elkészülte után sem vette le kezét pártfogoltjáról: az intézetről gondoskodó választmány elnöke mindig a megye alispánja, az önkényuralom idején megyefőnöke volt.

vakok_intezete_klosz.jpg

A vakok intézetének épülete a Király és a Gyár utca sarkán. Fotó: Klösz György. Forrás: Fortepan

Az államosított gondoskodás

A mai fogalommal "kiemelten közhasznú" intézmény közel fél évszázadig egyesületként működött, amelyet a vármegye inkább csak a tekintélyével támogatott. A kiegyezés után, az állam funkcióiról vallott felfogás lassú változásának egyik első jeleként a Vakok Intézetét 1874. október 16-án állami kezelésbe vették. (Mind az "ancien régime", mind a korai liberalizmus legfeljebb szabályozó szerepet tulajdonított az államnak a szociális problémák kezelése terén.)

Az intézet persze csak a rászorulók töredékének tudott esélyt teremteni az önálló élethez. Valamelyest javultak az ellátottság arányai, miután az állam 1901-ben a végképp kinőtt régi épület helyett a Városliget melletti Herminamezőn felépíttette a ma is álló szecessziós palotát. A régi klasszicista házat lebontották, helyén az új Zeneakadémia épült fel. A 167 helyiségből álló épületben már 200 növendéket lehetett elhelyezni és tanítani. (A századelőn ennek tízszeresére becsülték a tanköteles korú világtalan gyerekek számát az országban. Ezekben az évtizedekben vált járvány-jellegűvé Magyarország egyes vidékein a száz évvel korábban Napóleon seregei által Egyiptomból Európába behurcolt fertőző szembetegség, a trachoma, amely szintén növelte a rászorulók számát.)

vakok_intezete2.jpgBaumgarten Sándor és Herczeg Zsigmond tervezte a Hungária Körút - Ajtósi-Dürer sor sarkán álló palotát

A gyerekek 8-10 éves korukban kerültek be az intézetbe. Öt évig általános képzést kaptak, három évig pedig valamilyen szakmára tanították őket. A 16-18 évesen kikerült fiatalokat az 1895-ben alakult Vakokat Gyámolító Országos Egyesület által kezelt, a Csömöri út-Hungária körút sarkán működő "ipari foglalkoztatóban" helyezték el.

A jellemző foglalkozások a kosár- és székfonás, kefekötés, kötélverés, valamint a gépi harisnyakötés voltak. "A fővárosban többfelé vannak üzletek, melyek kizárólag a vakok készítményeinek árusításával foglalkoznak, s a közönség szívesen vásárolja az itt kapható iparcikkeket, mint amelyek jósága ismeretes. A kilyukadt nádszékeket a legtöbb budapesti család a vakok műhelyében szokta kijavíttatni" - írta a Vasárnapi Ujság tudósítója 1904-ben.


vak_lanyok_kezimunka.jpgKézimunka-foglalkozás a bécsi Vakok Intézetében a 19. század végén

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Lötyögünk, szobrozunk, megy a szöveg" - Ifjúsági lázadás a hatvanas években

Horváth Sándor (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja.

A 2014-ben többször is átadott Várkert bazárt előtte évtizedekig több generáció is Ifjúsági Parkként vagy közkeletű nevén Ifiparkként emlegette, a Várkert bazár fölött megőrzött hatalmas fa (Nagyfa) pedig a hatvanas évekbeli, „hosszú hajú” fiatalok ellenállásának szimbóluma volt. Hogyan létezhetett mindez a kommunista diktatúrában és miért hozták létre az Ifjúsági Parkot abban az évben, amikor 1956-os politikai tevékenysége miatt még rengeteg fiatal ült börtönben?

ifjusagi_park_fill_850x370.jpgForrás: nullahategy.hu

Kulturált szórakozás és romos romantika

A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) budapesti bizottságának ötlete nyomán 1961. augusztus 20-án nyílt meg az „Ifjúsági Művelődési Park”. Ez összekapcsolódott azzal a nagyberuházással, amelynek során a Gellérthegyet és környékét az 1960-as évek első felében idegenforgalmi központtá alakították, megépült a Kádár-kori modernitást jelképező Erzsébet híd, a régi Tabán kacskaringós utcáit pedig elbontották.

Az eredeti elképzelés szerint a Citadella jutott volna az ifjúságnak, de végül az idegenforgalmi célok és az állam devizaéhsége győztek. A Citadella a nyugati turistáké lett, a devizával nem rendelkező fiatalok a romos Várkert bazár területét kapták meg, amit javarészt „társadalmi munkában” a KISZ félig újjáépített. A félig romos jelleg egyúttal sajátos, romantikus atmoszférát is kölcsönzött a helyszínnek. Ez a hangulat a párt kádereit időnként jobban zavarta, mint a romok homályában merengő és álmodozó fiatalokat, akik között egyetemisták, friss diplomások, gyári munkások és középiskolások is ott voltak. Egyfajta társadalmi olvasztótégelynek számított a hamar szimbolikussá váló Ifipark.

ifjusagi_park_bejarat.jpgAz Ifjúsági Park bejárata, Fortepan

Az átadás a „társadalmi munka” miatt elhúzódott és az első években a tavaszi nyitáskor rendszeresen, ünnepélyes keretek között megismétlődött a málladozó vakolatú falak és oszlopok árnyékában. Az Ifjúsági Parkba öt forint volt a belépő, különleges alkalmakkor - pl. Illés, Omega, Metro koncert idején - 10 forint.

A fiatalok ruházatával kapcsolatos elvárások már a kezdetektől hozzájárultak a Nagyfához járó közönség kialakításához. Az Ifiparkba elvileg csak rövid hajjal, zakóban, fehér ingben és nyakkendőben lehetett bemenni, a lányoktól pedig hivatalosan elvárták a szoknya viselését. 1968-69-ben fogadta legtöbb látogatóját a park, és a híressé vált „nagyfás felvonulás” előtt néhány nappal, 1969. május 27-én ünnepelték az egymilliomodik vendéget.

ifipark1972a.jpgIfipark, 1972. Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Népszerűség és fokozódó éberség

1969-ben a park május 1-i megnyitását a korábbi éveknél is nagyobb propaganda előzte meg. Tavasszal a villamosokon, buszokon és újságokban hirdették a park programjainak kezdetét, ennek köszönhetően a nyitás napján 4803 fő vett jegyet, és egész évben magasabb volt a szokásosnál a látogatottság.

Emiatt vezették be 1969-ben először

„az I. kerületi Rendőrkapitánnyal közös megegyezéssel a tiszti ügyeleti rendszert. Célja az volt, hogy az ügyeletes tiszt végez mindennemű igazoltatást, illetve a rendőrségi szempontból szükséges intézkedéseket. Az ügyeletet biztosító többi rendőr elvtárs pedig a Park felső részén lévő sétány – közterület – rendjét biztosítják.”

Nagy Kennedy (akit később a Nagyfához járók vezéreként tartott számon a rendőrség) visszaemlékezése szerint ezek között voltak rendes rendőrök is, de többségük dolga csak az volt, hogy rendszeresen igazoltassa a Nagyfánál összeverődött fiatalokat.

ifipark_urban.jpgFotó: Urbán Tamás, rimretro.hu

A parkról KISZ-nek írt jelentés szerint ebben az évben a fiatalok tánczenei ízlését legjobban a Hungaria, a Bajtala és a Rangers zenekarok elégítették ki. Igaz, ezeket a zenekarok kérték fel a tánczene szolgáltatására, vagyis a park vezetői magukat is megdicsérték ezzel a jelentésükben. Hagyományossá vált, hogy keddenként lépnek fel az amatőr együttesek: ezek közé tartozott a Nagyfánál összegyűlők egyik kedvence, a Sakk-Matt is. A hétvégi látogatottságot leszámítva keddenként vettek a legtöbben belépőjegyet az Ifjúsági Parkba 1966-1969 között.

ifipark1970_kex.jpg

A Kex együttes az Ifipark színpadán 1970-ben. Fotó: Sándor Dávid, Fortepan

1969 nyarán érkezett meg a Coca Cola is az Ifjúsági Parkba. Igaz, a park vezetői elégedetlenségüknek adtak hangot, mert a kólán kívül üdítőitalként csak Jaffa szörpöt lehetett kapni, ráadásul hiánycikk volt a jégkrém, és gyakran állott volt a sör. A Coca Cola bevezetésének az volt az oka, hogy a fiatalokat leszoktassák a sörözésről, mivel a park italforgalma kimondottan a sörre épült. A park vezetői többször szóvá is tették ezt a vendéglátósoknak. A sörfogyasztás azonban továbbra is meghatározó maradt, a Coca Cola adta mámor sem tudta megtörni a sör egyeduralmát. A bevezetést követő évben csapolt és üveges sörből több mint hétszer akkora értékben forgalmaztak, mint üdítőitalból összesen.

ifipark_ady.jpgAz Ifipark a hatvanas években. Forrás: lhp.hu

Egyedül a dohányáruk forgalmazására nem volt panasz, cigarettát mindig lehetett kapni. A dohányzásellenes kampány kezdeti jelei is felbukkantak: a park vezetői kísérletet tettek arra, hogy a 14-16 éves fiatalok cigarettázását mérsékeljék, illetve olyan termékeket is árusítsanak, „mely hasonló módon kielégíti a fiatalok passzió élvezetét: csokoládé, rágógumi, stb.” 

A másik nagy újdonság az évben a játékpavilon felállítása volt: két négyszemélyes „asztali football” (csocsó) és hat flipper gépet helyeztek el a parkban, melyekhez szinte sosem lehetett hozzáférni. A bevételnövelő hatás helyett a park vezetői a nevelési célzattal voltak kénytelenek indokolni ezt a lépést is:

„így sokkal kevesebb volt a csellengő fiatal, mert lett olyan helye a Parknak, ahol társaságban is volt, és szórakozott is. Az ellenőrzésünk során két ízben tapasztaltunk olyan megnyilvánulást, illetve rendellenességet, mely a Park szabályzatát megsértette – pénzre játszottak –, de azonnali kitiltással teljes mértékben megszüntettük ezt a jelleget.”

ifipark1969.jpgAz Ifipark fölött, 1969. Fotó: Sándor Dávid, Fortepan

Az Ifjúsági Park igazgatója, az egykori első osztályú birkózó, Rajnák László és smasszerei előszeretettel járták gumibotjaikat lóbálva a parkot, hogy az ifjúságot a szabadidő kulturált, „művelődési célú” felhasználására buzdítsák. Rajnák a szocialista ifjúsági klubrendszer egyik legtapasztaltabb szervezőjének számított: már az ötvenes évek elején létrehozott az Óbudai Hajógyár Ifjúsági DISZ Bizottsága megbízása alapján egy ifjúsági klubot a Mókus utcában, amely a „jampecok tanyájának” kezdett számítani.

„Képzeljünk el egy 166 centiméter, tehát mérsékelt magasságú, ám 94 kilogramm testsúlyú, 40 éves férfiút, akinek a legutolsó divat szerint őszülő haja, vastag szarukeretes szemüvege, hevesen lángoló lelkesedése, a naivságig jóságos lelke és a rendőrségi szabványnak megfelelő gumibotja van”

– ábrázolta őt a Magyar Ifjúság.

A park vezetője egyfajta szocialista vállalkozóként a vendéglátósokkal együttműködve többszörösére növelte az intézmény forgalmát, és a KISZ oltalma alatt meggazdagodott. Velencefürdőn emeletes villát épített magának, nyugati életszínvonalon élt, miközben minden fővárosi hivatalba bejáratos volt. 1973-ban vették őrizetbe sikkasztás miatt, valószínűleg egy hivatalokon vagy KISZ-en belüli pozícióharc következményeként.

rajnak.jpgRajnák László, az Ifjúsági Park vezetője.
Fotó: Urbán Tamás, rimretro.hu

1969-ben a park látogatottsága másfélszeres volt az előző évekhez képest, amit a fiatalabbak, a 14-16 évesek becsalogatásával értek el.

„Ez volt a nagy találkahely. Itt flangáltak a népies körből frissen érkezett szövő- és fonólányok, a belvárosi-városi diákcsajok pedig nemcsak a mennyiségi, hanem a minőségi választékot is biztosították jelenlétükkel”

– Schuster Lóránt nosztalgikus emlékei szerint.

A parkba járók átlagéletkora a hatvanas évek végén három-négy évvel csökkent. Rajnák a rendezők létszámát a nagyobb látogatottságú napokon ezért 10-15 fővel növelte, valamint a park feletti sétányt 2-4 fővel biztosította. A rendőrök két járőrrel segítettek ugyanitt. Az addig hivatalos iratokban láthatatlan térre kiterjesztették a felügyeletet. A terület és az ott zenét hallgató fiatalok láthatóvá váltak, és egyre gyakrabban jelentek meg a rendőrségi jelentésekben. A Nagyfa és környéke azért kezdett el szerepelni a rendőrségi iratokban, mert nőtt az Ifjúsági Park forgalma és emiatt környezetének rendőrségi ellenőrzése.

ifipark1972c.jpgAz Ifipark fölötti lépcsősor 1972-ben. Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Semmittevők a nagy fa alatt

Az Ifjúsági Park forgalmának növekedése, imázsának megváltozása és a fölötte lévő sétány fokozott ellenőrzése miatt a Nagyfa olyan helynek kezdett számítani, ahová hosszú hajú, torzonborz külsejű fiatalok járnak, rossz ruhákban, egész nap csak „lötyögnek”, lelejmolják az arra járókat, és orgiákat rendeznek a bandához tartozó csajokkal, idejüket haszontalan dolgokkal töltik.

(Az államszocializmus korának szexuális forradalmáról bővebben olvashat Valuch Tibor vendégposztjában:
"És nem szégyellik magukat" - Korszakváltó évtizedek a test és szexualitás történetében )

De vajon mitől válik hasznossá az idő eltöltése? Hogyan jelent meg a „semmittevés” mint bűncselekmény már korábban a rendőrségi eljárásokban és hogyan hatott ez az Ifjúsági Park fölötti fánál zenét hallgató fiatalok megítélésére?

„A lázas semmittevésnek azt a látszatát keltjük, mintha szorgosan dolgoznánk. Ellenben roppantul kell vigyáznunk, nehogy munkává fajuljon.”

Ezt a kockás noteszlapra írt szöveget találták a rendőrök P. Lászlónál, egy 19 éves segédmunkásnál 1968-ban, miután tizenegy fiatalt előállítottak a rendőrségen, mert torzonborznak tartott külsővel (pl. kifordított szőrbekecsben) végigvonultak a Rákóczi úton egy májusi estén. A fiatalokat végül szabadon engedték, részben Györök Ferenc rendőr alezredes lineáris időszemlélete miatt, aki szerint „a hippie-jelenség május hónapban a fővárosban lényegében nem tudott tovább szélesedni”.

nagyfa.jpgA Rákóczi úti semmittevők

A hatvanas évek végétől a galeritagokat gyakran azonosították a hippikkel. A hivatalos szóhasználat szerint a „hippigalerik” tagjai társadalom-, munka- és háborúellenesek voltak. Ez utóbbi tulajdonságukat addig, amíg a háború szóra Vietnam rímelt, pozitívnak tartották, de az 1968-as csehszlovákai bevonulás után a háborúellenesség egyre kevésbé számított szimpatikus tulajdonságnak rendőrségi berkekben, még akkor sem, ha a később beépített hippi-ügynökök jelentései szerint a Nagyfánál azt pletykálták, hogy Kádár Jánost fogságba ejtették, ezért vonultak be a magyarok is Csehszlovákiába.

A kor televíziós frontembere és népnevelője, Szabó László szerint a „hippigalerik” tagjai „többnyire nem, vagy alig-alig dolgoztak, ennek ellenére sokat ittak”. Arra a kérdésre pedig, hogy mivel töltik az idejüket, azt válaszolták:

„Lötyögünk, szobrozunk, megy a szöveg, aztán ha nem tetszik, elnyessük magunkat, és odébbállunk”.

Időszemléletük más volt, mint amit hivatalosan elvártak, még akkor is, ha számukra sem állt meg az idő. A különbség a hatvanas évek elejéhez képest inkább csak az volt, hogy „1964-ben nyakkendős, öltönyük fölött orkánkabátot viselő huligánok, míg 1968-ban virágmintás ingű, trapéznadrágos hippik vonták magukra” a rendőrök figyelmét. Azokat a fiatalokat, akiket a Kádár kori rendőrök és lapok „hippiknek” tartottak, úgy ábrázolták, mint akik időszemléletüket nem a munkához kötötték, hanem az évszakokhoz, az „eseményekhez” és a saját csoportjaik által szervezett akciókhoz.

indian.jpgA Nagyfa-galeri "szóvivője", Indián (Fogarasi András)  Forrás: E-levéltár

Hippiséta a belvárosban

1969 nyarán többször is karcsú, fiatal lányok bikinis képeivel a címlapján jelent meg a Magyar Ifjúság, hogy a KISZ építőtáboraiba hívja a fiatalokat. Ennek ellenére a munkáskerületek fiataljai közül sokan nem az építőtáborokba, hanem a Nagyfához jártak lötyögni. 1969. július 7-én a nagyfások joggal remélhették, hogy másnap este az azóta legendássá vált Radics Béla gitáros és első együttese, a progresszív- és blueszenét, Jimi Hendrixet és Creamet játszó Sakk-Matt megtarthatja koncertjét az Ifjúsági Parkban. A Sakk-Matt – bár a korban az üldözött zenekarok közé sorolták – 1969 júniusában már öt-hatezer fiatal előtt játszott, és 1969 júliusában még a Magyar Ifjúság is közölte fényképüket.

sakk-matt_rockbook_1.jpgA Sakk-Matt együttes. Forrás: rockbook.hu.

 A galeri tagjai valószínűleg nem olvasták rendszeresen a Népszabadságot, amely amellett, hogy beszámolt Kádár János érdekfeszítő bulgáriai útjáról, megjósolta a hidegfrontot is, amely miatt a július 8-án kedd délutánra kitűzött koncert elmaradt. Kacsa, aki meghatározó személyiségnek számított a Nagyfánál, arra biztatta a többieket, hogy menjenek be kirándulni a városba. A rendőrségi leírás szerint vita alakult ki, hogy a Hűvösvölgybe vagy a Margit-szigetre menjenek-e. Hogy útközben legyen idejük eldönteni, kettes sorban elindultak a hatvanas évekbeli modernizációt is jelképező, öt éve átadott Erzsébet híd irányába hippisétára. (Ekkor a hídon még villamos is járt, azt csak 1972-ben szüntették meg.)

A fogalomról – egy vallomásuk szerint „koránál jóval fejlettebbnek tűnő” – 15 éves svéd lánytól hallottak. S. Ildikó Svédországba emigrált szülők gyermeke volt, aki a nyarat – valószínűleg rokonoknál – Magyarországon töltötte. Kifejezetten vonzó, vöröshajú, dúskeblű és szabadelvű lányként emlékeztek vissza rá a többiek: ebben az időszakban Nagy Kennedy barátnője is volt, aki beszélgetésünk során 22-23 évesnek saccolta a lányt. Őt is és Jimmyt is – aki szintén jelen volt a felvonuláson, de ezért nem ítélték el – meglepte, mikor megtudták tőlem valódi életkorát, ami az állambiztonsági jelentésekből derült ki. 

A hídon átvonuló 80-100 furcsa öltözetű, többnyire hosszú hajú, farmernadrágos fiatal kórusban énekelte a Lánc-lánc eszterlánc, illetve a Sétálunk, sétálunk kezdetű dalokat. A rendőrség – nem ismervén a dal pontos szövegét – később külön kiemelte jelentésében, hogy a hídon, „több esetben leguggoltak, amikor ahhoz a részhez értek az énekben, hogy »egy kis dombra lecsücsülni, csüccs«”.

erzsebet_hid_1968.jpgErzsébet híd, 1968. Forrás: Fortepan

A hatvanas évek „fogyasztói szocializmusának” Mekkájában, a Váci utcában mentek tovább, ahol egyikük vett egy fél kiló kenyeret. Őt körbeállták, és kórusban kezdték kiabálni, hogy „Munkát, kenyeret!”. Az azóta önmagát visszaemlékezéseiben rablóként is meghatározó Lekvár visszaemlékezése szerint a nagyfások között divatnak számított olyan foglalkozást választani, amely viszonylag kevés kötöttséggel és sok szabad ég alatti időtöltéssel járt együtt. Igen sokan voltak közülük utcaseprők, sírásók és figuránsok (akik a földmérésnél használatos mérőbotot viszik ki a helyszínre és ott néha tartják azt), vagy pedig elmentek a gázművekhez „észlelni”, hogy van-e valahol gázszivárgás a városban. Ez utóbbi foglalkozás abból állt, hogy járták a várost, beleszippantottak a levegőbe, és megállapították, szivárog-e a gáz. Ezért cserébe fizetést kaptak, volt munkakönyvük, de az egyik bandavezér, Nagy Kennedy később mégis magára vállalta, hogy ő volt a Budai KMK (vagyis Közveszélyes Munkakerülő) Művek igazgatója, amit a rendőri eljárás során és a sajtóban is kiemeltek. Munkaügyi igazgatónak Szőke Lordot nevezték ki, akinek nagy betűkkel az volt a homlokára tetoválva: „ÉSZ”. Szőke Lord a többiek elmondása szerint gyakran azt ette, amit a belé szerelmes lányok hordtak fel neki a fához, annak ellenére, hogy azt terjesztették róla, ha választania kell, hogy szerelmeskedik-e egy lánnyal vagy kirabolja, akkor inkább az utóbbit választja. Nem csoda tehát, hogy a Váci utcában igen hamar a „Munka nélkül kenyeret!” jelszót kezdték el kiabálni, amit később a rendőrök munkanélküli segélyként értelmeztek.

vaci_utca_1o70.jpgVáci utca, 1970. Fotó: Szabó Lóránt, Fortepan

A Váci utca után Kacsa a Bazilika felé terelte az embereket, hogy egy beatmisével megemlékezzenek Brian Jones haláláról. A Rolling Stones szőke gitárosát néhány nappal korábban úszómedencéjébe fulladva találták meg, vérében nagy mennyiségű alkohollal és kábítószerrel. Rajongói rögtön gyilkosságra kezdtek el gyanakodni, és világszerte gyászmiséket szerveztek a tiszteletére, július 10-i temetésén miniszoknyás lányok árasztották el az angliai Cheltenham ősi, Szűz Máriáról elnevezett templomát. A beatmisékről terjengő hírek 1968 tájékán szaporodtak el főváros-szerte, elsősorban azért, mert akárcsak a KISZ, az egyház is felismerte, hogy a rockzene könnyebb változatával meg tudják nyerni a fiatalokat. A Népszabadság 1968 májusában felháborodva számolt be arról, hogy a Mátyás-templomban „Coca-cola jelvényes lányok a blues dallamára himbálták magukat”. A Bazilika ajtaja azonban zárva volt, így a nagyfások leültek egy kis időre a templom lépcsőire, ahol szóba elegyedtek az arra sétáló idősebb hölgyekkel.

bazilika_1959.jpg

Szent István Bazilika, 1959. Fotó: Nagy Gyula, Fortepan

Ezután elindultak a Szabadság tér irányába, többen pedig – felbátorodva, hogy eddig sem történt semmi – az amerikai nagykövetséghez akartak menni Brian Jones emlékére, aki számukra az amerikai hippiket is képviselte angol származása ellenére. Eközben a rendőrök szerint néhányan az egyik amerikai háborús filmből tanult Erika című SS-indulót énekelték. Ekkor látta meg őket a rendőröknek telefonáló Bognár Péter és barátnője. Az ő telefonálása nélkül valószínűleg az eset nem vált volna sem a rendőrség, sem később a sajtó vagy a fiatalok hátralévő életét meghatározó eseménnyé. Mikor Kacsáék a Szabadság térre értek, megjelent az URH-s kocsi. A fiatalok szétszaladtak, a rendőrök pedig a felvonulók közül négyüket begyűjtötték, a munkásőrök már hiába siettek, már nem sok tennivalójuk akadt, mire odaértek.

miskolci_urh-s_rendorautok_1970.jpgURH-s rendőrautók Miskolcon 1970 körül. Forrás: Ritkán látható történelem

Az előállítottak ellen a Budapesti Rendőr-főkapitányság eljárást indított, majd az ügy átkerült a Politikai Osztály III/b csoportjához, amely célul tűzte ki, hogy felszámolja a Nagyfa galerit. Az ügy felgöngyölítéséhez nyilvántartásba vettek közel száz úgynevezett „galeritagot”, több mint egy tucat informátortól és ügynöktől kértek jelentést a „galeriról”, majd 1970. február 16-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság államellenes izgatás miatt tíz galeritagot nyolc hónap és két év közötti letöltendő szabadságvesztésre ítélt. Az elítéltek közül többeket szabadlábra helyezésük után is megfigyelés alatt tartottak a bandába beépült vagy onnan beszervezett ügynökök révén, és a hangadónak tartott személyek a rendszerváltásig rendőri felügyelet alatt álltak. A sajtóban cikkek jelentek meg róluk és arról, miként vált „semmittevésük” „államellenes izgatássá”. Nemcsak Tolnai Kálmán, hanem Lőrinc L. László is könyvet írt a nagyfásokról a hivatalos elvárásoknak megfelelően.

 nagyfasok1.jpgnagyfasok2.jpg 1970 nyarán, amikor a nagyfások közül sokan már börtönben voltak, Indián szerepelt a Kék fény című műsorban. Elmondta, azért szeretne nyíltan beszélni, hogy megvilágítsa a „meztelen igazságot” a hippi-mozgalomról. A korábbi újsághírek után ekkor vált országosan ismertté az ügy. Indián magára vállalta a vezér szerepét, aminek mind a többiek, mind a rendőrség örült. A rendőrök azért, mert ellene többszörös nemi erőszak miatt is eljárás folyt, így jobban lehetett kriminalizálni a nagyfásokat. A nagyfások elsősorban azért örültek, mert így volt, aki önként „elvitte a balhé egy részét”.

Az adásban Indián elmondta: bár a rossz körülmények miatt a hippin hamarabb fognak az évek, neki nincs kora és nem is lesz. Elmondása szerint amatőrfilmet is azért készítettek, hogy azt majd a Kék fényben bemutatják, és abból majd kiderül, hogy milyen is valójában egy hippibuli és a szabad szerelem. Indián úgy szerepelhetett a Nagyfa galeri ügyében, hogy magán a felvonuláson nem volt jelen.

Archív felvételek és interjúrészlet Indiánnal

A nagy sajtónyilvánosságot kapott tárgyalás során a bíróság úgy ábrázolta a perbe fogott fiatalokat, mint akiknek addigi élettörténete eldöntötte, hogy a Nagyfa galeri tagjai legyenek, és részt vegyenek a fasisztának minősített felvonulásban. Tették mindezt annak ellenére, hogy a fiúk a tárgyalás során hallották először a Nagyfa galeri kifejezést.

Az állam által gyakorolt erőszak mindennapossá válását úgy lehetett leghatékonyabban elfogadtatni a társadalom tagjaival, ha a politikai bűncselekmények elkövetőit kriminalizálják, köztörvényes bűnözőként ábrázolják. Ez történt a Nagyfa galeri esetében is, az 1956 utáni megtorlás eljárásmódját követve.

kadar_gyermekei.JPGA poszt a szerző könyvének egyik fejezete alapján íródott

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
 

"Ebben az évben szűnt meg a robota" - Mozaikok a forradalom hétköznapjaiból

A történelemkönyveknek a nagy történelmi folyamatokról szóló elbeszélését gyakran mély szakadék választja el az egyes egyének által megélt történetektől. Előfordul, hogy a nagy történelem" kiemelkedő fordulópontjai alig hagynak lenyomatot a tömegek mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt - amit az azt átélő nemzedék élete legdrámaibb élményeként tartott számon - figyelemre is alig méltat a politika-központú történetírás.

Az 1848-49-es eseményeket számtalan emlékirat, napló, levél, egykorú hírlapi cikk örökítette meg. Ezek kiváló lehetőséget nyújtanának a szabadságharc hétköznapjainak rekonstruálásához. Ilyen szempontból azonban alig aknázták még ki a negyvennyolcas forrásokat: a mindennapi tapasztalatok története még megírásra vár. A hatalmas témából a következőkben néhány mozaikdarabot mutatok meg a nagy történelem” alatti történelemből. Ezek a kiragadott töredékek segítenek elképzelni, hogyan, milyen személyes tapasztalatokon keresztül  élték meg a nagy mitologikus tablók statisztái, a tömeget alkotó kisemberek a "csudák évét", a magyar történelem talán legradikálisabb rendszerváltását". 

30jbd318b.jpgKossuth Lajos vidéki toborzókörútjáról készült korabeli német újságillusztráció

Kinek-kinek a maga negyvennyolca

Minden eseményre, történelmi szituációra igaz, hogy az egyes résztvevők egészen különbözőképpen élhetik meg. Illyés Gyula például két gyökeresen különböző '48-élményt örökített meg A puszták népében.

Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is.

Illyés apai nagyapja viszont már 17 éves volt 1848-ban:

Azt az időt a tamási erdőben töltötte. »Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is — mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam —, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.«

Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. … A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak »idegen országba« nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. … Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében — amikor Kossuthék verbuváltak — gyáva volt, a másik felében pedig — amikor a császáriak soroztak — hős. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.

(A tolnai pásztor nagyapa Jelačić utóvédjének üldözésekor, illetve elfogásakor, 1848 októberének első hetében kerülhetett a hadi események közelébe.)

his423.jpgBohún: A magyar forradalomról érkező híreket hallgatják Liptóban

Pénzzavarok

A személyes történeteket megörökítő negyvennyolcas forrásokban meglehetősen gyakran fordulnak elő a gazdasági viszonyokra, a drágaságra, a pénzrendszer zavaraira vonatkozó megjegyzések.

1848 tavaszán a forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek elveszítették bizalmukat a birodalom bankjegyei iránt. Március-április folyamán megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be. (A Habsburg-birodalomban egységes bankjegyek voltak forgalomban, amelyek ezüstfedezettel rendelkeztek.) Az ezüstpénz hamarosan eltűnt a forgalomból, a papírpénzt nem, vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. A valutaválság elmélyülésének megakadályozása érdekében megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre. A kiviteli tilalom újabb problémával mélyítette a válságot: megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.

sf263.jpgV. Ferdinánd tallérja

A hitelélet szinte teljesen megbénult, a takarékpénztárakat és a Kereskedelmi Bankot megrohanták a betétesek. Egy időre fel is kellett függeszteni a betétek kifizetését. A kereskedők és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevők. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem: a hengermalom, a cukorgyár, a gépgyár kisebb kormánysegélyekkel vegetált, a fél kapacitással dolgozó Hajógyár százával bocsátotta el a munkásokat. A kézműiparban hasonló volt a helyzet: a mesterlegények tömegei kerültek utcára.

fs74138.jpgA pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület épülete

A gazdasági pangást azután a nyár folyamán megindult háborús készülődés szüntette meg. A fegyverkezés - amelynek fedezetét a saját bank-, illetve államjegyek (Kossuth-bankók) kibocsátásával teremtették meg - munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.

A pénzét féltő kisemberre azonban számos izgalom várt 1848-49-ben. A különböző bankjegyek értékének alakulása a hadi helyzet barométereként működött. Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya. A legkisebb osztrák bankjegy az ötforintos volt (kb. egy napszámos egyheti bére), így az aprópénz hiányán gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. A váltópénz, az ezüst húszkrajcáros teljesen eltűnt a forgalomból. Az aprópénz hiánya miatt döntött úgy Kossuth Lajos pénzügyminiszter, hogy az első magyar bankjegyek az egy- és kétforintosok lesznek. Később azonban, a növekvő állami pénzszükséglet kielégítésére egyre inkább a nagy címletű Kossuth-bankókat készítette a bankjegynyomda: 5, 10, majd 100 forintosokat, így ezeket a pénzeket is kisebb részekre tépték a forgalomban.

sf275.jpg

sf271.jpg

Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848-49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntő szerepe volta lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta.

1848 végére az új magyar pénzek olyan szervesen beépültek az ország, sőt kisebb mértékben a birodalom gazdasági vérkeringésébe, hogy azt 1849 első hónapjaiban a Windisch-Grätz csapatai által megszállt területeken is érvényes fizetési eszköznek tekintették: még a császári csapatok is kaptak zsoldot Kossuth-bankókban! Érvénytelenítésük komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett volna, amit a megszálló hatóságok bizonytalan helyzetükben nem vállaltak. Csak márciusban kezdték el korlátozni a magyar pénzjegyek forgalmát, ami meg is ingatta értéküket. A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ő egyik első feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentő papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.

spg175.jpgKossuth-bankók égetése Pesten 1849 októberében

Volt jobbágyok és volt földesurak

Az utókor tudatában 1848-hoz legszorosabban a szabadság fogalma társul. A forradalmat átélt egyszerű emberek körében a szabadság szintén gyakran használt szó volt, ám ők minden bizonnyal nem a liberalizmus elvont és tág értelmű központi kategóriájára gondoltak ilyenkor. A népesség nagyobbik részét kitevő jobbágyság szóhasználatában mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítást jelölte. Számukra az úrbéres kötelezettségek: a robot és a dézsma, valamint a személyes alávetettséget megtestesítő úriszék azonnali eltörlése volt az a hatalmas változás, amely nagyon is konkrét tartalommal töltötte meg a magasztos fogalmat.

deresen_1.jpg

A 19. század második felében megszaporodó paraszti feljegyzések (füzetbe írt vers- és dalgyűjteményekben, gazdasági naplókban, Bibliában, énekeskönyvben vagy kalendáriumban) változatos megfogalmazásban örökítettek meg a sorsfordító eseményt:  „48-ban született meg az igazság”, "kihirdették a szabadságot”, „kiütött a szabadság”. Egy csákvári jobbágy Bibliája lapjaira jegyezte fel: 1848. esztendőben április 15. napján szabadult meg az magyar nemzet az sartz alól.”  Egy ráckevei molnár ezt írta: „Március 15-én az országban Szabadság, Szabad Sajtó hirdettetett, hogy Pesten március 16dik, nálunk pedig 24dikén volt az ország szabadságnak az ünnepi, hogy robott többé nem lesz és földekből való dézsma elengedöttek. Többé sem füstpénzt sem Földbül Dézmát nem adánk. Az idő különben jól járt." A bőcsi Gyüker József így emlékezett krónikájában a nagy fordulatra: Hála Istennek, hogy megértük! 1848. tavaszkor kezdett a forradalom indulni… ebben az évben szűnt meg a robota. Tavaszi szántáskor utoljára a Csegébe szántottam robotába és a dézsmálás is elmaradt, vége lett."

km5642a.jpgÚjságot olvasó idős parasztpolgár a Regélő életképén, 1837

A Torda megyei Mezőszakállon a felszabadulás napján ünnepet ültek: egy nagy tölgyfát vágtak ki, s az arról tört gallyal a jobbágyok felkeresték volt földesuraikat. Az erdélyi Alsórákoson örökös ünnepnek kiáltották ki a jobbágyfelszabadítás napját, és még a 20. század második felében is ünnepelték. Itt jegyezték fel az egykorú  népköltést:

Hála Isten nyughatunk,
többet nem robotolunk;
dézsma, robot elveszett,
mulathatunk eleget.

Udvarhelyszéken Bethlen János gróf búcsúlakomát rendezett volt jobbágyai számára.  A Torda megyei Magyarón a helybeli román pap kezdeményezésére 9 falu jobbágynépe gyűlt össze ünnepelni. A mezőt, ahol a népünnepélyt rendezték, Szabadságmezejének nevezték el.

km5679.jpgWeber Henrik: Magyarország népei - Vázlatok Magyarhon népéletéből, 1855

Az egykorú hírlapi tudósítások azt mutatják, hogy a volt földesurak és egykori úrbéreseik viszonya sokféleképpen alakulhatott, nyilván az előzményektől nem függetlenül. A Magyar Gazda szerint Zólyom környékén a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sőt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor „készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak”.

 

zh97009.jpgNyomtatás az uradalmi szérűn a 19. században

 A változatosság jellemezte a nemesség reagálását az 1848-as változásokra. A forradalom utáni napok elkeseredését mutatja Berényi János grófnak a főrendi táblán elhangzott kifakadása, aki inkább kivándorolna, mint belenyugodjon a „megaláztatásba”. (Igaz, paradox módon éppen a polgári mintaállamba, az Egyesült Államokba akart menni.) A Magyar Gazda májusi tudósítása szerint vannak, akik nem tudják a múltat felejteni, s az új viszonyok által részint megszokott jövedelmeikben, részint ősi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket".rmv18.jpgFalusi nemesek - egy 1816-os asztali naptáron

 

Megint másokat magával ragadott a forradalmi idők lendülete, a közigazgatásban szolgálták a polgári átalakulás ügyét, vagy a nemzetőrség, majd a honvédség tisztjeként harcoltak a márciusi vívmányok (elsősorban a nemzeti önrendelkezés) védelmében. Az új idők egyik apró, de jellemző jeleként számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re, mint például a honvédsereg későbbi fővezére, Görgei Artúr.

flk117.jpgZahorai János: Honvéd parancsőrtiszt

Mindennek örültem, csak az nem tetszett, mikor azt mondá [a férjem], hogy apasszuk kiadásainkat, mivel az úrbériség megszűntével nagyot csökkent a földesurak jövedelme. Nem volt ínyemre, de az első feljajdulás után mindjárt megértettem a kímélés szükséges voltát… Mindjárt másnap, mint egy győzelem-mosollyal parancsolám ki ebédre a három félét a szokott öt féle helyett; s így egyébbe is lejjebb szállánk, mi képzelhetni, sok kellemetlenséget szült a cselédség között.

Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.

A forradalom utáni első napokban a nemességet általában a szabaddá vált néptől való szorongás jellemezte. Voltak, akik menekülésszerűen hagyták el kúriáikat, és úgy gondolták, hosszabb ideig vissza sem térhetnek. (Mint 1789 nyarán Franciaországban, a „nagy félelem" hónapjaiban.) Különösen súlyos félelmek gyötörték a román jobbágyság tengerében élő erdélyi földesurakat; mint a későbbi polgárháborús vérengzések mutatták, nem alaptalanul.

tf144az066.jpgA fehértemplomi szerb vérengzés

Az ország túlnyomó részén azonban alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Ha némileg idealizált is Kemény Zsigmond leírása, a valóságmagvat nem vitathatjuk el tőle. Forradalom után című röpirata szerint a volt úrbéres „gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetőkül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselővé majdnem kivétel nélkül nemest választott. … A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzővé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövő érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt.”

A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer:

- Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok - és elsorolá neki az úrbéres osztály által nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő s kétkedőleg kérdé:

- De úgyé azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád leányát?

- Nem bizony – felelém neki – még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, aki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. 

Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfuta a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgymond – éppúgy megillet már, mint báróját.

Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjeket és hogy nem saját kezűleg műveljük a földet…

Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.

zh97049.jpgBarabás Miklós: Falusi tanácskozás

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

"A férj családfői hatalma nem terjed ki arra" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből. 2. rész

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből 1. rész) a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek – a parasztság és a városi alsó osztály – normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. Már ott is "mentegetőztem", hogy a jelenben is nehezen kutatható téma múltjából csak mozaikdarabokkal szolgálhatok.

Arról, hogy a társadalom középső és felső rétegei hogyan viszonyultak a feleségveréshez, még kevesebbet tudunk. Az alábbiakban egyetlen forrás segítségével pillantunk be a két világháború magyar középosztály házasságainak két világháború közötti belviszonyaiba.

hazaspar4.jpgForrás: Fortepan

Elégséges válóok-e a bántalmazás?

A kérdésre, hogy hogyan viszonyult a középosztály a házasságon belüli erőszakhoz, illetve előfordult-e egyáltalán a „jó családokban” feleségverés, leginkább a válásokkal kapcsolatos forrásokból remélhetünk választ.

Amíg a házasságkötés kizárólag az egyházak hatáskörébe tartozott, a házasság felbontására csak a protestáns felekezetekhez tartozóknak volt módja. Ehhez azonban náluk is nyomós okok kellettek. Az anglikán egyház jogi kódexe már a 16. században törvényes válóokként ismerte el a házasságtörés és a hűtlen elhagyás mellett a testi bántalmazást. A gyakorlatban azonban - a szigetországban éppúgy, mint Európa-szerte - a bántalmazás súlyosságától tették függővé a protestáns egyházi bíróságok, hogy helyt adnak-e a válókeresetnek. (Biztosra lényegében csak az életveszély bizonyításával mehetett a bántalmazott fél.) A katolikusoknál ugyan válásra nem volt lehetőség, de törvényes „ágytól-asztaltól” való különválásra igen: ennek engedélyezésében többnyire a protestánsokéhoz hasonló gyakorlatot folytattak az ő egyházi bíróságaik is.

victoriandivorcecourt.jpgVálóperes  bírósági tárgyalás a viktoriánus Angliában

Magyarországon 1894-ben „államosították” a családjogot, azaz vezették be a polgári házasságot. Ekkortól a válás jogát mindenkire kiterjesztették ugyan, de erre továbbra is csak akkor volt lehetőség, ha bíróság előtt megállapítást nyert, hogy az egyik fél erkölcsileg vétkezett. Ilyen vétek lehetett – a házasságtörés vagy a házastárs „szándékos és jogos ok nélküli elhagyása" mellett – a súlyos fizikai fenyegetés és bántalmazás. „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy a kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott” - hangzott az 1895. évi XXXI. törvénycikk 78. §-a. Hogy kinek a hibájából mondják ki a válást, annak komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek például vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének.

A törvény megkülönböztetett feltétlen és feltételes válóokokat. A bizonyított házasságtörés esetén például a törvényszék köteles volt felbontani a házasságot, ha a vétlen fél ezt kérte. Ugyanakkor számos konfliktus esetében a jogszabály a bíró mérlegelésére bízta, hogy a házassági életközösség jóvátehetetlenül és elviselhetetlen mértékben megromlottnak, azaz felbontandónak tekintendő-e?

Noha a válás a 19. század végén alanyi joggá vált, az továbbra is szégyen maradt, amelyet a közvélemény elítélt. A költségekkel és meghurcoltatással is járó válópert leginkább a nagyvárosi középosztályhoz tartozók vállalták. A válások száma az I. világháborúig egyenletesen emelkedett, de még a tízes évek elején is csak a létező házassági kapcsolatok kevesebb mint egy ezrelékét bontották fel évente. A tízes években azután – amikor a hosszú háború szétzilálta a családokat – megduplázódott a bontóperek gyakorisága. A válás elsősorban a városokban, különösen Budapesten harapózott el, ám az arányok a mából visszatekintve a két világháború között is nevetségesen alacsonynak tűnnek.

 modern_hazassag_1_vu_1887.jpgVasárnapi Ujság, 1887

Az erőszak kategorikus tilalma

A bíróság mérlegelési jogának köszönheti a történész azt a becses (és a téma komolysága ellenére be kell vallanom: roppant szórakoztató) forrást, amely Mit szabad a feleségnek, mit szabad a férjnek? címmel 1943-ban jelent meg. A könyvet Rajnai Dezső ügyvéd állította össze a Kúriának (legfelsőbb bíróság) az előző negyed század válópereiben hozott precedensértékű döntvényeiből, hogy tájékoztatást nyújtson a válni szándékozóknak, illetve ügyvédeiknek, mit fogad el elégséges válóoknak a bírói gyakorlat.

A kiinduló kérdés szempontjából sokat mondó, hogy a több száz válóperes ítélet között (amelyek túlnyomórészt városi középosztálybeliek pereiben döntöttek) elenyészően kevésszer fordul elő a családon belüli erőszak. Pedig ha tudjuk, hogy a vétkesség kimondásának milyen súlyos anyagi következményei voltak, feltételezhető, hogy egy ilyen súlyos „adut” nem tartottak volna vissza – mondjuk szégyenből – a bántalmazott feleségek.

Az a néhány kúriai döntés, amelyben előkerül a házasságon belüli erőszak, nem ad teljesen egységes képet a kérdés korabeli megítéléséről. Olvashatunk teljesen kategorikus ítéletet, amely semmilyen kiskaput nem hagy nyitva a bántalmazók előtt: „A férjnek a feleség testi fenyítéséhez való jogát egyetlen társadalmi osztály felfogása sem ismeri el, még kevésbé egyeztethető az össze a házasság erkölcsi tartalma által megkövetelt kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel” – mondja ki egy bíró 1940-ben. „A tettleges bántalmazás a házastársak egymásközti viszonyában súlyos házastársi kötelességsértésnek számít akkor is, ha annak anatómiai vizsgálattal kimutatható nyomait utóbb nem lehet észlelni” – fogalmaz hasonló egyértelműséggel egy két évvel későbbi döntés. Olvashatunk olyan ítéletet is, amely a nem közvetlenül a nő teste elleni erőszakot, azaz a megfélemlítő viselkedést, a lelki terrort is válóokként fogadja el: „Jogosan hagyja ott a feleség a férjét, aki indokolatlanul szidalmazza, és poharakat, tányérokat vagdos a kályhához.”

eskuvo_szazadfordulo.jpgForrás: Fortepan

Tények, amelyek menthetővé teszik

Egy 1941-es ítélet viszont – bár a konkrét esetben igazat ad a bántalmazott félnek – már nem tekinti feltétlenül válóoknak a fizikai erőszakot: „A férj családfői hatalma nem terjed ki arra, hogy házastársát testileg fenyítse és ez a cselekedete – hacsak olyan tényeket nem igazol, amelyek tettét menthetővé teszik – mindenesetre olyan súlyos és szándékos kötelességsértésnek minősül, ami a házastársnak eltávozását s különélését jogossá teszi.” A bíró szerint tehát létezhetnének olyan „tények”, amelyek „menthetővé teszik” a bántalmazást.

Találunk is olyan ítéleteket, amelyekből megtudhatjuk, mik számítanak mentőkörülménynek: „Nem válóok, ha a férj tettleg bántalmazza feleségét akkor, ha az asszony erre azzal szolgáltat okot, hogy férjéről lekicsinylően nyilatkozik” – olvashatjuk egy 1927-es döntésben. „A férj a feleséget civakodás közben kétszer arcul ütötte, azonban a veszekedést a feleség idézte elő azzal, hogy a férjét sértegette. Ez az eset nem szolgálhat a házasság felbontására, mert hasonló bántalmazásokat hasonló körülmények között a feleség már a múltban is megbocsátott az együttélés folytatása által és nem is emiatt szakította meg a házassági életközösséget” – fejtegeti a bíró figyelemre méltó logikával 1933-ban, miért van még kevésbé joga a váláshoz annak a feleségnek, akit már korábban is bántalmazott a férje. (Szerinte tehát aki egyszer megbocsátotta a verést, a továbbiakban mindig köteles így tenni!)

Az a jogértelmezés, hogy különbséget lehet tenni jogos és alaptalan asszonyverés között, még olyan ítéletekből is kiolvasható, ahol egyébként a bántalmazott javára döntenek: „A feleség jogosan szakította meg a házassági életközösséget, mert férje amiatt, hogy vasárnap fel akarta húzni az új cipőjét, tettleg bántalmazta.” „Válóok, ha a férj negyvenévi házasság után véresre veri feleségét, mert az hűtlenül gazdálkodik.” Ezekben az esetekben tehát csupán azért adtak igazat a feleségnek, mert a bíró szerint „vétke” nem állt arányban az elszenvedett fenyítéssel.

hazaspar2.jpgForrás: Fortepan

Ami sérthetetlen: a látszat

Kiolvasható az ítéletekből az is, hogy a társadalmi presztízs, a „tiszteletreméltóság” sérelme súlyosabban esik latba, mint a bántalmazással okozott konkrét fizikai és lelki fájdalom: „A hivatalnok osztályhoz tartozó férjnek az a cselekedete, hogy feleségét nyilvános helyen testileg bántalmazta, a köteles megbecsülést súlyosan sértő házastársi kötelességsértés.” Igazán megbocsáthatatlanná tehát csak az teszi a bántalmazást, hogy az nyilvános helyen, mások szeme láttára történt…

Ennek a szempontnak – tehát a tisztes látszatnak – olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy mások jelenlétében a verbális bántalmazást (megalázást) is válóoknak tekintették. „Jogosan hagyta ott a feleség a férjét, mert az vevők jelenlétében azt kiáltotta rá: ’Nem hallod, te hülye?!’ Majd amikor a vevő fizetni akart, azt mondta neki: ’Ne fizessen annak a hülyének, az még vissza sem tud adni!’ Ugyanezen alkalommal le is marházta a feleségét.”

A társadalmi presztízs védelmét a jobb módú parasztság körében is fontosnak tartotta a bíróság: „A férj azzal, hogy a gazdatársadalom tekintélyesebb osztályához tartozó feleségét egy kisebb jelentőségű nézeteltérésből kifolyólag a nagy nyilvánosság előtt bolondnak nevezte, okot adott feleségének az életközösség megszakítására, és sértése válóoknak minősül.”

hazaspar1.jpgForrás: Fortepan

Akiknek hallgass a neve

Egy 1941-ben (csaknem száz évvel a törvény előtti egyenlőség 1848-as deklarálása után!) hozott ítélet érdekes adalék a feudális jogrend „kinek-kinek a magét” elvének továbbéléséhez: „Az egyszerű életviszonyok között élő, kevésbé művelt egyéneknél az indulatok kitörése rendszerint féktelenebb és durvább módon szokott megnyilvánulni, könnyen vezet tettlegességre, de viszont nem is hagy oly mélyreható nyomokat a házasfelek lelkületében, melyek házaséletüket végleg és helyrehozhatatlanul feldúlttá tennék. Az ilyen életviszonyok közt élő házasfelek tettleges bántalmazásánál általában abból kell kiindulni, hogy megfelelő kiengesztelés esetében a megbántott házasfél megbocsátási kötelessége fennáll” – szentesítette bíróilag az ítélet a számos népi szólásban megörökített asszonyi kötelezettséget, a tűrést és hallgatást.

hazaspar5.jpgKerékgyártó mester és felesége. Kunmadaras, 1938. Forrás: Fortepan/Anderle Lajosné

Férjverő asszonyok

Ha a feleségverésnél kevesebb esetben is, de szó van a kúriai perekben erőszakos asszonyokról is. A néhány ítéletből nem olvashatjuk ki, hogy velük szemben más mércét alkalmaztak volna a bíróságok, mint a férjekkel szemben. Egyrészt az ő esetükben is elfogadták, hogy lehetnek mentő okok az erőszakra: „Nem válóok, ha a feleség férjét tettleg bántalmazza afeletti elkeseredésében, hogy a férje a közszerzeményi ingókat eladta és a pénzt eldorbézolta.” „Menthető a feleség eljárása, hogy amikor férjét annak szeretőjével együtt meglátta, férjét tettleg bántalmazta.”

Jellegzetesnek tekinthető a fordított erőszak esetében, hogy a nő valamilyen eszköz segítségével egyenlíti ki a fizikai erő terén fennálló hátrányát. A „fegyverhasználat” viszont súlyosabb, akár életveszélyes sérüléshez vezethet, tehát a szigorúbb megítélés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a nőtől következetesebben tagadják meg az önbíráskodás jogát: „Válóok, ha a feleség vasrúddal támad férjére és ezzel súlyos testi sértést okoz.” „Válóok, ha a feleség marólúggal leönti férjét. Ebben az esetben azt sem hozhatja fel mentségére, hogy férje idegen nők körül forgolódik.”

Láthattuk, hogy a nyilvános megalázás ellen a középosztály nőtagjait is következetesen védte a polgári társadalom jogrendje, így ebben a tekintetben nem vádolhatjuk kettős mércével az igazságszolgáltatást a következő esetben sem: „Az a körülmény, hogy a feleség orvos férjét nyílt utcán elfogadható ok nélkül seprővel bántalmazta, a férj iránt tartozó tiszteletben és megbecsülésben nyilvánuló házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése. A nyilvános megseprűzés a férjre orvosi állásból kifolyóan – még ha a seprő nem is lett volna szándékosan bepiszkítva! – oly megszégyenítő és az emberi méltóság oly lealacsonyítása, amit a művelt középosztályhoz tartozó férfi lelkileg meg nem bocsát, és amely megalázás mint súlyos házastársi kötelességsértés egymagában is alkalmas arra, hogy a házassági életközösséget a férjre nézve az elviselhetetlenségig feldúlja.”

Teljes mélységében átérezte a bíró annak a hivatalnoknak a megaláztatását is, akihez „a felesége a különélés alatt durva sértéseket tartalmazó nyílt levelezőlapokat intézett”...

hazaspar_szerepcsere.jpgSzerepcserét játszó házaspár

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Gyalog járnak kicsik és nagyok" - Az első budapesti közlekedési sztrájk

"A pesti utca életéből elveszett egy darab, mintha betegek volnának az eleven körutak. Elhallgatott a villamosok vidám, kedves csengetése, hirtelen megállottak, megtorpantak, mint a szilaj ló, az elegáns, sárga villamoskocsik. Megbénult a főváros élete, megszűnt a villamosközlekedés a föld alatt és föld felett, napokra vagy hetekre, csak az Isten tudja" - írta A Nap című újság 1906. október 26-án. Előző nap első ízben akasztotta meg Budapest hétköznapi életét közlekedési sztrájk.

budapest_szabadsag_ter_1912.jpgA Szabadság tér 1912-ben a téren áthaladó 2-es villamossal

A villamos sikertörténete

Az első villamos alig két évtizeddel korábban, 1887-ben indult el a Nagykörúton. A rohamosan növekvő városban a helyi közlekedés üzemeltetése jó üzletnek számított, így a két koncessziós magánvállalat, a Budapesti Villamos Városi Vasút Rt. (BVVV), illetve az addig a lóvasutakat üzemeltető Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) egymással éles versenyben építette ki a sínek hálózatát.

villamos_fortepan_1903.jpgVillamossínek hálója a Baross téren, 1903.      Forrás: Fortepan/Saly Noémi

A századfordulón a pályahossz már meghaladta a 100 km-t, 1907-ben pedig az utasszám átlépte az évi 100 milliós határt. Az utasokért folyó harc eredményeként sokszor egészen szűk utcákban is síneket fektettek le, és terjeszkedtek a külterületek felé. A villamos - bár a jegyek az alsó rétegek jövedelméhez képest drágák voltak - a mindennapi élet nélkülözhetetlen eszközévé vált, a részvényeseknek pedig tisztes hasznot hozott. 1905-ben a BKVT például 13 százalékos osztalékot fizetett.

(A tömegközlekedés pest-budai kezdeteiről: "Nem mindig szerfölött mulatságos az utazás" - A budapesti tömegközlekedés kezdetei )

 

villamos_fortepan_1917_klauzal.jpgVillamos a keskeny Klauzál utcában 1917-ben. Forrás: Fortepan

Munkaidő és munkakörülmények a századőn

A századelőt lassú, de érezhető drágulás jellemezte. A kibontakozó bérharcok eredményeként ugyanakkor a reálbérek általában nőttek, és csökkent a munkaidő. Az életviszonyok javulásában kétségtelenül szerepet játszott az állami munkásvédelem és a szociális békét saját érdeküknek tekintő munkaadók józan belátása is, de a döntő mozzanat a munkásság érdekvédelmi szervezeteinek kiépülése volt.

A villamosvasutak dolgozói viszont - a vállalatok magas jövedelmezősége ellenére - nemcsak kimaradtak a javulásból, hanem kifejezetten romlónak érezték helyzetüket. A kilencvenes évek elején még irigyelt, a 20. század elején viszont már rosszul fizetett és kiszolgáltatott munkásrétegnek számítottak.

sztrajk_fortepan_1905_angyalfold.jpg
Sztrájkoló munkások 1905-ben     Forrás: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
Az alacsony fizetés hosszú és szinte teljesen szabályozatlan munkaidővel párosult. Gyakran napi 17 órát is a szerelvényen töltöttek: sokan haza sem jártak hét közben, hanem a végállomáson aludtak néhány órát. Szabadnapot 2-4 hetenként kaptak. A vállalatok igyekeztek bizonytalanságban tartani dolgozóikat, ezért gyakran évekig nem véglegesítették őket a betanítás és a próbaidő után.
villamos_5.jpg
A 14-es és 83-as motorkocsi a kőbányai vonalon 1898-ban, a mai Hungária körútnál. Forrás: villamosok.hu

A teljes függőség fenntartása érdekében a Szolgálati Rendtartás szerint tilos volt szervezetet létrehozni, sztrájkot szervezni. Még a nősüléshez is engedélyt kellett kérni az igazgatóságtól, ehhez orvosi igazolást mellékelni és legalább évi 600 forint jövedelmet igazolni. Belépéskor nyilatkozatot írattak alá a munkavállalóval, hogy mulasztása esetén megbírságolhatja őt az igazgatóság, egyebekben pedig előre lemondott minden jogorvoslatról.
A villamosvasutasok legfeljebb alázatos kérvényekkel próbáltak helyzetükön javítani - nem sok eredménnyel. Anyagi helyzetük romlása és a munkásság sűrűsödő sztrájkjai közepette különösen nagy hatással volt rájuk a rokon szakmabeli vasutasok 1904-es általános sztrájkja.
villamos_miskolc.jpg
Villamos  és személyzete Miskolcon a századelőn.          Forrás: villamosok.hu

Munkáspártolás mint úri passzió

Az 1905-ös kormányzati válság idején a politikai színpad úri szereplői is igyekeztek tömegtámogatást felsorakoztatni maguk mögött. Ennek jegyében alakult meg a Függetlenségi Párt bábáskodásával a Magyar Szent Korona Országai Vasutas Szövetség. A keresztényszocialista színezetű szakszervezet elnökévé Batthyány Tivadar grófot, országgyűlési képviselőt választották. (Ekkorra volt már ő államtitkár, s lesz majd még belügyminiszter a Károlyi-kormányban.) A "szakállas grófé" mellett még egy nevet érdemes megemlíteni: jogügyi előadó egy Landler Jenő nevű fiatal ügyvéd lett, aki sztrájkoló vasutasok védőjeként már nevet szerzett az előző években, s akire 1918-1919 forradalmaiban az egyik főszerep várt.

batthyany_tivadar.jpglandler.jpgBatthyány Tivadar gróf (balra) és Landler Jenő (jobbra)

A "munkáspatronáló" Függetlenségi Párt 1906 áprilisában koalíció élén kormányra került ugyan, de a közlekedési magánvállalatok a kormánypárti szervezkedést sem nézték jó szemmel. Hiába nyújtották be a vasutasok október elején a Szent Korona Szövetség vezetőinek segítségével formába öntött követeléseiket, a munkaviszony részletekbe menő szabályozását - mai szóval: egy kollektív szerződés tervezetét -, az igazgatóság elzárkózott a tárgyalástól. (A követelések teljesítése másfél százalékkal csökkentette volna a társaságok nyereségét!)

villamos_2.jpgA Stáció (ma Baross) utcai vonal megnyitása 1889-ben a Kálvin téren. Forrás: villamosok.hu

Sztrájk!

Miután a felajánlott alamizsnát (pl. olcsó tüzelőt) nem tekinthették érdemi ajánlatnak, október 20-án a Trieszti nőhöz címzett vendéglőben összegyűlt munkások elhatározták a sztrájkot. (Az Erzsébet királyné útja 5 szám alatti, nagy kerthelyiséggel rendelkező vendéglő a munkásság társas életének kedvelt színhelye volt.) Önbizalmukat erősítette, hogy elnökük a legnagyobb kormánypárt képviselőjeként táviratban biztosította "villamos szaktársait", hogy "jogos kívánalmaikat teljes erővel képviselni" fogja. Harci kedvüket csak fokozta a BVVV igazgatójának nyilatkozata, aki kijelentette: "Akkor sem engedünk, ha egy millió koronába kerülne is."

trieszti_no2.jpgA Trieszti nő utódja egy évtizedekkel későbbi fotón

A időzítés hatásosnak ígérkezett. Október 28-ra várták ugyanis Rákóczi hamvait a fővárosba, s közelgett Mindenszentek ünnepe is - mindkét esemény óriási forgalmat ígért a vállalatoknak. A szociális kérdések iránt kevésbé érzékeny lapok feltették a kérdést, hogy "nem ébred-e fel valami szemrehányás magyar szívükben, amikor a Fejedelem diadalútját ilyen módon zavarják meg?"

rakoczi_vu1906.jpgA II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító díszkocsi a Kerepesi (ma Rákóczi) úton 1906. október 28-án.
Vasárnapi Ujság, 1906

Az erőpróba a megszokott forgatókönyv szerint zajlott. A vállalatok készenlétbe helyezték a főváros környékén toborzott sztrájktörőket, és tömeges elbocsátással fenyegették meg a munkásokat (ezt korabeli műszóval "krimicsaunak" nevezték). A végállomásokon október 25-én délelőtt a "bizalmi férfiak" szétosztották a sztrájkra hívó kiáltványokat, 11 óra után pedig a főváros legforgalmasabb csomópontjában, a Rákóczi (akkor még Kerepesi) út és az Erzsébet körút kereszteződésénél megállt az első szerelvény.

A belső városrész forgalma percek alatt megbénult. A kocsivezetők áramtalanították a szerelvényüket, a kalauzok letessékelték az utasokat. Az utcákon egymás mögött álltak az elhagyott kocsik, amit aztán a "műszaki menedzsment" vezetett be a remízekbe. A sztrájkolók csoportokba verődve, a Kossuth-nótát énekelve indultak a Városliget felé. Indulóválasztásukkal azt jelezték, hogy nincs közük az szociáldemokrata munkásmozgalom internacionalizmusához.

budapesti_villamos_szazadfordulo.jpgVillamoskocsik az Oktogonnál.  Forrás: villamosok.hu

A sztrájktanyát a Hermina úton, előbb a Zöld vadász, majd a közeli - a Vidámpark helyén állt - Barokaldi-cirkusz területén rendezték be. Mintegy négyezer sztrájkoló zárkózott ide be, hogy elejét vegye a csábítgatásnak vagy fenyegetésnek. Harminc-negyven fős csoportokban jártak ki, hogy megakadályozzák a sztrájktörők ténykedését. Túlnyomó többségük hat napig a szabad ég alatt töltötte a hűvös éjszakákat. Élelmet a feleségek hoztak nekik. A külvilággal a mozgalom lelke, Landler tartotta a kapcsolatot.

villamossztrajk_1.jpgVasárnapi Ujság, 1906

A kerti színpadon rögtönzött komédiákkal múlatták az időt, amelyekben a tréfamesterek tegnap még rettegett főnökeiket tették nevetségessé. Főleg a két igazgató, Jellinek Henrik és Hűvös József neve forgott sokat a rímfaragók száján:

Nem látja immár telinek
Számos vagonját Jellinek.
A sztrájk kitört. A sztrájk konok
És áll. Akárcsak a vagonok.
Gyalog járnak kicsik és nagyok:
A MEGTELT tábla nem ragyog -
Csak két helyen: ott látni lám
A részvénytársaság hasán.
Honnét a tartalék kiint:
Duzzadt húszmillió forint!

A tömegközlekedés megbénulása óriási hatást gyakorolt a fővárosiakra. A sztrájkolók kiáltványban kérték a budapestiek megértését. "Síró gyermekeink éhpanaszát, a penészes odú nyomorát, a kenyérínséget napestig gyötrött testünk-lelkünk nem bírta többé elviselni" - magyarázták. "A felelősség a társaságoké. Szimpátiánk, támogatásunk a nyomorba, kétségbeesésbe döntött alkalmazottak ezreié" - válaszolta A Nap című újság. A munkások helyenként tettekkel is kifejezték szolidaritásukat: elállták a sztrájktörők által vezetett kocsik útját, és helybenhagyták az árulókat.

streikexzess.jpgA sztrájkoló közlekedési alkalmazottak megtámadnak egy sztájktörő omnibuszt.
1903, Berlin

A megegyezés

Három nap után a társaságok is belátták, hogy sztrájktörőkre alapozva nem lehet működtetni a közlekedést, s a kereskedelmi minisztérium közvetítésével a két legnagyobb társaság elfogadta a követelések egy részét (a munkaidő 9 órára csökkentését, tíznaponkénti szabadnapot, drágasági pótlékot), de a teljes "amnesztiáról" hallani sem akartak.

villamossztrajk_2.jpg

A negyedik napon előkerült vidéki birtokáról Batthyány is. Megjelent a sztrájktanyán, és közölte, hogy ő soha nem volt a sztrájk mellett, fogadják el a társaságok ajánlatát, és fejezzék be a harcot. Bejelentette az anyagi támogatás megszüntetését is. Fellépése demoralizálta a sztrájkolókat: az ötödik-hatodik napon egyre többen álltak munkába. Szaporodtak az összetűzések, főleg a gyárak környékén - a Váci úton, a Lehel téren és a Mester utcában - több ezer fős tömegverekedések robbantak ki: felborították a kocsikat, összetörték a berendezésüket, megdobálták a rendőröket. Október 31-én az addig "pártatlan" államhatalom elszánta magát a fellépésre: a rendőrség - huszárok segítségével - szétkergette a sztrájktanyát.

villamos_1812_1.jpg

A következő években egyre gyakrabban erőszakba torkolló utcai demonstráció koreográfiájához hozzátartozott a járművek felborogatása: vérvörös csütörtök, 1912. május 23.
Forrás: villamosok.hu

November 1-jén megindult a normális közlekedés a városban, de az események hullámai még sokáig nem simultak el. A társaságok teljesítették ugyan ígéreteiket, de bosszút álltak: 500 embert elbocsátottak, a visszavetteket pedig megeskették, hogy elbocsátás terhe mellett semmiféle szervezetnek nem lesznek tagjai. A összecsapások 120 résztvevője ellen bűnvádi eljárás indult, s többen néhány hónapra börtönbe kerültek. A leszerepelt keresztényszocialista szakszervezet feloszlott. A fővárosi vezetés is tanult valamit a megrázkódtatásból: a következő években sikerült kizsarolnia néhány munkásjóléti intézkedést a közlekedési vállalatoktól.

villamos_fortepan_1900.jpgForrás: Fortepan/Schoch Frigyes

(A sztrájk történetét kimerítő alapossággal megírta Gadanecz Béla a Tanulmányok Budapest Múltjából 15. kötetében. Online is olvasható itt.)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Most már abba is bele tanultam" - Az anyaság mint társadalmi szerep egy napló tükrében

Gyáni Gábor (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja.

Biológiai nem - társadalmi nem

Ma már tekintélyes mennyiségű történeti szakirodalom tárja fel, miként konstruálták meg a múltban a férfi és a női személyiséget. A nyilvánvaló testi különbségek ellenére a nemi szerepek nem tekinthetők valamiféle „antropológiai állandónak”. A különbségeket sok tekintetben inkább eszközként használták fel a mindenkori patriarchális rend, a férfinak a nővel szembeni felsőbbrendűségét biztosító társadalmi berendezkedés megalapozására és igazolására.

A felismerés legnagyobb hatású összefoglalása Michel Foucault A szexualitás története című műve. Foucault szerint, bár a férfi és női nem kettősségének kiindulópontja látszólag természeti, testi jellegű, a nemi szerepek mint „társadalmi tények” távolról sem időtlenek. Ebből a gondolatból kiindulva az utóbbi évtizedekben mindinkább teret nyer az a gondolat, hogy a biológiainak tekintett nemiség is kifejezetten a társadalmi gyakorlatból ered: túlnyomórészt tanult viselkedés rejlik a férfiasnak, illetve nőiesnek megfelelő identitáskonstrukciók mélyén.

A mára bevett szakkifejezéssé vált „társadalmi nem” (gender) kifejezés igen alkalmas nyelvi eszközként szolgál arra, hogy megkülönböztessük egymástól a testi különbözőséget (szexualitást), valamint az egyes történelmi korokban a nők és férfiak számára adódó társadalmi szerepek változatos repertoárját.

gender.jpg

Van-e története az anyaságnak?

Ezeknek az elméleti belátásoknak a tapasztalatokon alapuló bizonyításához különösen jó terepként kínálja magát az anyaság jelenségének a történeti vizsgálata. A kérdésről mégis kevés tudományos munka született, aminek egyik oka, hogy a múltnak ez az aspektusa feltűnően rosszul dokumentált. A rendelkezésre álló kevés forrás is társadalmilag esetleges: az elitbe tartozó anyák kapcsán akár első kézből is szerezhet információkat a történész, az alsó társadalmi osztályokból viszont szinte egyáltalán nincsenek híradások. Az adatok megbízhatóságát erősen gyengíti az a körülmény is, hogy azok döntően férfiaktól származnak, akik nemcsak átélt tapasztalattal nem rendelkezhettek, de többnyire nem is vettek részt közvetlenül a szülés és a gyermekgondozás eseményeiben.

Különösen nagy jelentősége van tehát a női írásbeliség azon ritka történelmi kútfőinek, a levelezéseknek és naplóknak, amelyek közvetlenül tudósítanak a női szerepek megéléséről. (Az ilyen források hiánya miatt kell bizonyos fenntartással fogadni például Philippe Ariès vagy Elisabeth Badinter történeti ábrázolását a modern kor előtti anyaságról, amelyet az anyai, szülői közömbösséggel, sőt zordsággal jellemeztek.) Az alábbiakban egy ritkaságszámba menő forrást, Keil Lajosnénak, egy középosztályi feleségnek az 1895 és 1903 között vezetett naplóját ismertetem, a modern polgári társadalomra jellemző anyai társadalmi szerepre koncentrálva.

Az anyaságról korábbi poszt: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből )

middleageschildbirth.jpgSzülés ábrázolása egy 1513-ban kiadott orvosi könyv címlapján

A gyermekvárás

A budapesti születésű Geller Irma 1894 decemberében, 25 évesen ment férjhez a 38 éves gimnáziumi tanárhoz, Keil Lajoshoz. (A vőlegény egy évvel korábban – valószínűleg éppen leendő felesége miatt – lépett ki a premontrei rendből.) A férj Losoncon kapott állást, és az újdonsült házaspár két évet töltött a felvidéki városban. Innen előbb Szolnokra költöztek, majd 1900-ban visszatértek Budapestre, miután a férfinek sikerült fővárosi gimnáziumi állást kapnia. Első gyermekük 1895 októberében, a második 1896 nyarán született; mindkettő Losoncon.

Keil Lajosné naplóját első gyermeke megszületésétől kezdve szinte maradéktalanul az anyai teendőkkel és gondokkal foglalkozó bejegyzések töltik ki. Elsőrangú forrás a napló a 19. század végi városi női középosztályi és anyai identitás, illetve társadalmi szerep rekonstruálásához.

A házaspárt mély és őszinte szerelmi kapcsolat fűzte egymáshoz, amit több naplóbejegyzés dokumentál. Először egy 1895. március 25-i bejegyzésből értesülünk a terhességről. A fiatalasszony némileg szorongva, de örömmel számol be róla: „ Oh! Bárcsak már túlestem volna mindenen, mert nagyon szörnyen félek a lebetegedéstől. Oh! Csak nem fog az életemben kerülni?”

anya_gyermek_19_szazad_vegew.jpgAnya gyermekével a 19. század végén. Forrás: Fortepan

Legközelebb jó két hónappal később arról számol be, hogy várandóssága nem zavarja különösebben addig megszokott életvitelében: „Elmondhatom, hogy 5 hónapos áldott állapotomban is fess asszony voltam, mert megesett velem éppen tegnap este, hogy egy itteni fiatal patikus kérve kért, csak egy tourra jöjjek vele tánczolni, már pedig ha állapotom észre vehető lett volna, ugy nem merte volna azt megkísérleni, az gondolható.”

A szülést közvetlenül megelőző hónapokban kezdte meg csak a készülődést a gyermek fogadására. „Tegnap a nagy mosással együtt mostuk ki először az én drága kis Babim stafírungját, melyet a nyáron az én aranyos Mamuskám készített számára. Vagy 180 frt-jában került neki az. … Most aztán ki fogjuk vasalni a pirinkó stafírungot, azután szépen szalaggal összekötve a szekrénybe rakjuk.” (1895. szeptember 19.) Nem hallgatja el azonban, mennyire fél a szüléstől.

csecsemoruhazat.jpgCsecsemőruhák a század elején
a, ingecske hosszú ujjakkal b, kötött rékli c, Szakálka velezből (flanelből) d, Rékli ingre húzva, hátul csukva

Néhány hétre rá újabb előkészületeket tett a szülésre: „Ma nagy esemény volt. Itt volt Schrammné a bába, kit Lalikám [a férj] hivatott, hogy engem megvizsgáljon, s körülbelül megmondja, mikor betegszem le. …Igen diszkrétül kérdezősködött mindenről, azután megnézte melleim, melyeket a szoptatáshoz igen alkalmasnak talált, s szoknyámon keresztül megtapogatta hasamat, azután mindenre igen bátorított, mivel úgymond nálam minden a legjobb rendben van.” (1895. október 3.)

Néhány nappal később arról a nevezetes eseményről számol be, hogy Pestről megérkezett a szülei által vásárolt „kis kocsi”, a gyerekágy vagy inkább bölcső, majd megemlíti, hogy innen-onnan kaptak fürdőkádat állvánnyal és számos gyerekruhaneműt is. A hamarosan érkező babára való tekintettel felfogadtak egy újabb háztartási alkalmazottat is.

furdetes_targyak.jpgA csecsemő fürdőfelszerelése a századelőn
a, fürdőlepedő b, kád c, fürdőhőmérő d, tál arcmosáshoz e, szappantartó szappannal f, vászonzacskó vattával g, vászonzacskó jutával

A szülés

Október 23-án szülte meg Keilné első gyermekét, akit Tibornak kereszteltek. A naplóban csak két és fél hónap múlva számol be az eseményről, akkor viszont igen aprólékosan, hosszú oldalakon keresztül róva a sorokat. Elsőként a bábát hívták, az orvost csak a szülés utolsó fázisához. Ők ketten vezették le a szülést a férj jelenlétében, aki sürgöny útján nyomban tudatta a hírt felesége pesti szüleivel.

Keilné részletesen szólt a szülésről és beszámolt a szülés során szerzett sérüléseiről, valamint azok orvosi ellátásáról is. Sebei napokig az ágyhoz kötötték, s ezalatt a bába látta el a kisbabát. Egy-két nap után kapta meg először az újszülöttet, hogy megszoptassa. „Leírhatatlan az a boldogság is melybe úsztam midőn drága magzatomat először a mellemnél éreztem, s mondtam is, hogy kész volnék inkább meghalni, minthogy dadától szoptatnám a kicsinyemet.” Mivel azonban mégsem tudott szoptatni, a szülők révén Pestről hozattak egy szerkezetet, ám ez sem segített a gondon. Az időközben megkeresztelt gyermekhez szoptatós dajkát kellett fogadni, aki hosszú hónapokon keresztül táplálta. A fiatalasszony gyakran adott hangot naplójában emiatti fájdalmának.

kosar_felszerelese.jpgA baba kosara teljesen felszerelve
a, gombolható szalmazsák, hogy a szalmát cserélni lehessen. b, gumidarab c, kis lepedő d, kis gumidarab e vastag szövetdarab gyapjúból vagy flanelből f, párna tollal töltve g, könnyű pehelypaplan h, melegítő palack i, pamutból horgolt palackvédő k, tüllfátyol a legyek ellen

Az első esztendő

Amikor két hét után felkelhetett az ágyból, a bába megtanította rá, miként kell bánni a babával, „ami nem egy könnyen ment, mert igen félénk voltam. … De most már abba is bele tanultam s már valódi élvezettel végzem a rendes napi fürdést, melyet a dadára nem bíznék a világ minden kincséért sem.”

Ezt követő bejegyzéseinek többsége a csecsemővel, annak ellátásával foglalkozik. „Ennél sokkal nevezetesebb, hogy a mi egyetlen drága Duncikánkat ma először vittük ki az utczára, de csak öt perczre s csak éppen a mi házunk előtt járt a dada vele, mivel egy kevés szél fújt.”(1896. március 1.)

furdetes.jpgA csecsemő fürdetése

Emlékezetes eseményként rögzítette, hogy négy és fél hónapos korában kijött a baba első foga, majd hamarosan a második is. Ez annyira meglepte a szülőket, hogy orvost hívtak, aki kijelentette: „hosszú praxisa során ez az első gyermeke, aki ily korán kapja a fogait, ami erőre vall”. Erről sürgönyben értesítették a pesti nagyszülőket. „Ki is tudná leírni végtelen boldogságunkat, hogy ily hihetetlen könnyű módon átestünk az első fogakon, hollott úgy rettegtünk azoktól.” Lelkendező bejegyzések olvashatók a naplóban később is a fogzás minden újabb fejleményéről.

tisztaba_teves.jpgA csecsemő tisztába tevése

Ahogyan az első, sorban a többi betegség is hosszú és aggodalmas beszámolókat szült. Kimerítően szólt a gyerek étrendjének változásairól is, amit a mesterséges táplálás tett különösen indokolttá. „Jónak láttam ma elkezdeni a mesterséges etetést, ami ugyancsak még ma nemigen sikerült, mert a kis kópé nem akar sem tehén tejet inni, sem pedig tejes ételt enni, csupán a levesét eszi meg még a didlijén [a dada tején] kívül, mert ahhoz már hozzá szokott.” (1896. május 12.)

szopokak_es_szopouvegek.jpgSzopókák és szopóüvegek
Tiltott: a, és d, cukorral töltött és dugóval elzárt szopókák b, zenélő gömbbel ellátott szopóka c, ujságpapirossal töltött szopóka e, rágott kenyérrel töltött vászonzacskó szopóka (cuca) f, szopóka alumínium karikával g, szopóüveg üvegcsővel és fémzárral h, szopóüveg üvegcsővel, átfúrt dugóval és gumicsővel f, beosztás nélküli szopóüveg, zsineggel ráerősített szopókával
Helyes: a, és d, dudlizásravaló szopóka, lyuk és bármilyen töltés nélkül b, és c, szopóüvegre való szopókák, hegyükön 4-5 kicsi lyukkal e, szopóüveg gramm szerinti beosztással, f, patentzár üvegre g, kefe a tisztogatáshoz g, tányérral befedett pohár a szopókák tárolására

Keilné önkritikusan elmélkedett arról, hogy nem a legmegfelelőbb időben kezdte el a leválasztást. Nagyjából héthónapos korában próbálkozott először a szobatisztaságra szoktatással, s a kísérlet hamarosan eredménnyel járt. Ennek kapcsán az anya megjegyzi, hogy – miként a leválasztás kérdését is – mindent aprólékosan megbeszéltek az orvossal. (1896. június 3.) Sok minden feljegyzett a fiatal anya a gyerek fejlődéséről is: mikor ejtette ki az első szavakat, mikor állt fel.

megengedett_jatekszerek.jpgtiltott_jatek.jpgHelyes és tiltott játékok
A tiltott kategóriába a súlyos, törékeny, mérgező festékekkel festett, ólomból vagy textilből készült játékokat sorolta a tanácsadó

A naplóból megtudjuk, hogy a gyerek anyai gondozása az orvos felügyelete mellett folyt: „Az orvos azt mondta, adhatok neki mindennap délbe egy kis marhahúst vagy paradicsomot vagy köménymagos levest.” A 11 hónapos gyerek azonban egyelőre ellenállt a próbálkozásoknak. (1869. szeptember 23.)

ultetes.jpgKorai szobatisztaságra nevelés: a gyermek helyes ültetése.

A kis Tibor egy éves korában kapott ágyat: „Borzasztóan féltem ettől a mai éjszakától, mert kicsiny nagyon is hozzászokott a kocsijához, s már elő voltam készülve, hogy egész éjjel sírni fog, azért a kocsit is rezervbe [tartalékban] tartottam ha tán szükség volna rá.” (1896. október 18.) Az első születésnapján a szülők lefényképeztették a kisfiút, s elhatározták, hogy minden születésnapján fényképet készíttetnek majd róla. (1896. október 23.)

csecsemo_apa.jpg1910. Forrás: Fortepan

Az elengedés

Nagyot ugorva az időben, lássuk, miként élte át az anya azt a pillanatot, amikor a gyerek iskolába kezdett járni. (A család ekkor már Budapesten élt.) A szülők gondos mérlegelés után döntöttek úgy, hogy a gyereket iskolába íratják. Az anya nehezen fogadta ezt el: „Én ugyan legjobban szerettem volna őt itthon tanítani, de az nekünk nehéz költség lett volna, azután meg Lajkó [a férje] nem is igen egyezett volna bele, amennyiben azt mondja, a fiút mielőbb a nyilvánossághoz kell szoktatni.” (1901. szeptember 5.) Néhány nap múlva hosszú bejegyzésben számolt be azzal kapcsolatos érzéseiről, hogy kénytelen elereszteni magától a hatéves gyereket.

(A napló másik "főszereplője", a kisfiú később Keledy Tibor néven közéleti szereplőként vált ismertté. A jogász végzettségű várospolitikus 1941-től négy éven át a visszacsatolt Kolozsvár polgármestere volt, 1944-ben pedig – a német megszállás után – Budapest főpolgármesterévé nevezték ki. Tisztségéből a nyilas hatalomátvétel után saját kérésére mentette fel Szálasi. 1945-januárjában elhagyta az országot, és Venezuelában telepedett le. 1978-ban Granadában halt meg.)

fiuiskola.jpgVasárnapi Ujság, 1910

Az anyaság mint ideológia

Keil Lajosné naplója ritkaságszámba menő beszédes illusztrációja a modern szülői viselkedés, az ennek megfelelő érzelmi háztartás és társadalmi szerep születésének. Mindez elválaszthatatlan a városi középosztály ideáljától, a polgári család bensőségességétől. Ennek a modern polgári családi milliőnek a főbb jellemzőit a következőkben jelölhetjük meg:

  1. A gyermekek száma rendszerint nem több egy-kettőnél, ráadásul ebben a körben már ritka a csecsemő és gyerekhalál. A gyerekek súlyos betegségei nagy érzelmi megrázkódtatással járnak a szülők számára, bár az ekkor már rendszeres és gondos orvosi felügyelet és beavatkozás miatt ritkán fordulnak tragédiába.
  2. A középosztálybeli feleség, aki fizetett munkát nem vállal, a családon-háztartáson belüli tevékenységkörét háztartási alkalmazott(ak) segítségével látja el. A személyzet legalább egy mindenes cselédből, de jobb módú és/vagy népesebb családoknál több cselédből, szakácsnőből, bejáró takarítónőből állt.
  3. A naplóban nincs nyoma annak, hogy az anyai teendők elsajátítását szakirodalom (tanácsadó könyvek) tanulmányozása segítette volna, holott például a háztartás vezetése vagy a lakás berendezése során ez történt. (A csecsemőápolás magyar nyelvű irodalma – egy-két korábbi előzmény után – éppen a századforduló körül indult gyarapodásnak.)
  4. Néhány kivételes alkalomtól eltekintve – ilyen maga a szülés és a gyerekbetegségek – a férj rendszerint távol tartja magát a szorosan vett szülői feladatok ellátásától.
  5. A csecsemő és a gyerek gondozásának tárgyi feltételeiből egy gyerekcentrikus családi milliőt feltételezhetünk. Rendelkezésre állnak ehhez immár a – stafírung formájában – a külön a gyermek számára készült készruhák. (A csecsemőruházat modernizálódása éppen a napló által érintett évtizedekben ment végbe hazánkban.) )Szükség esetén beszerezhetők a mesterséges táplálást lehetővé tevő eszközök is. A szülők gondosan szem előtt tartják az egyes életkorokhoz kötött életszükségleteket. A gyerek egészségéért és helyes gondozásáért a folyamatos orvosi tanácsadás, illetve beavatkozás kezeskedik.
  6. A rokonoknak az anyai szereppel támasztott elvárásai jól nyomon követhetők a naplóbejegyzésekben. A nagyszülők és a testvérek családjai élénk érdeklődést tanúsítottak a tágabban vett famílián belüli terhességek, szülések, illetve a rokon gyerekek iránt. A folyamatos figyelem elsősorban az ajándékozások gyakorlatában ragadható meg. Mindez látszólag a gyereknek szól, valójában a fokozottan gyerekközpontú családi miliő következménye, amelyben az anyaság valóságos ideológiaként a magánélet egyik központi rendezőelvévé válik.

Keil Lajosné naplója kitűnően illusztrálja, hogy a „társadalmi nem” – jelen esetben a nőiség, nőiesség – nem kizárólag a biológiai adottságok természetes folyománya. Még a nőiség legsajátabb terepe, az anyaság is – mint sajátos életérzés, illetve konkrét életfunkciók és tevékenységek kötelességszerű ellátásának a rutinja – meghatározott társadalmi körülmények között jön létre és válik tudatos szerepmintává.

1897anyagyerekek.jpg

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A polgár otthona a boldog békeidőkben: ideál és valóság

A hagyományos társadalomban még nem vált el élesen a magánélet és a nyilvánosság, személyes, mások elől elzárt terek alig léteztek. A lakás a polgárosodás folyamata során vált a városi középosztályi családok szigorúan védett intim szférájává, a munka és a nyilvánosság elidegenedett világával szembeni menedék helyévé, ahová csak a társasági érintkezés cizellált szabályai szerint léphettek be a kívülállók. Az illemszabályok pontosan meghatározták, kik, mikor, mennyi időre, milyen alkalmakkor, milyen módon – meghívásra, bejelentkezés után vagy anélkül – léphetik át az otthon küszöbét.

familie.jpg

A városi középosztály lakáseszménye

A 19. század végére az otthon kialakításának fő szempontjává a magánélet intimitásának biztosítása vált. A magánszféra elkülönítése, a kényelem és az otthonosság fogalmai jellemezték a polgári lakás ideáltípusát. Az otthon a visszavonulás biztonságos terepe lett a rideg külvilágban forgolódó családtagok (főleg a családfő) számára, ahol bizalom, nyugalom, a „családi tűzhely melege” várta őket. A lakásnak - méretével, berendezési és dísztárgyaival, használati módjával láthatóvá kellett tennie a család társadalmi státuszát is.

Az otthonosság megteremtését kizárólag a nők feladatának tekintették. Az ő életük fő színtere amúgy is a lakás volt: „a nő királysága a ház”, szemben a nyilvános terekben forgolódó férfiakkal, akik „többnyire a házon kívül, elfoglalva gazdaságukkal, hivatalaikkal, járva clubokba és kaszinókba élnek” – fogalmazott Jósika Júlia lányoknak szánt tanácsadójában.

(A család és a nő szerepváltozásáról bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban)

wohl_janka_noi_szoba.jpg

Női szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A háztatás vezetése korábban elsősorban a család élelmezését jelentette: „minél jobban tudta az asszony a zsíros, tejfeles ételeket készíteni, minél több befőttje volt, annál jobb gazdasszony hírében állott”. A 19, század  végére ez a "tudomány" leértékelődött a városi középosztály asszonyainak megítélésében: a sok fizikai munkát igénylő sütés-főzés meg a mosogatás a fizetett alkalmazottra – szakácsnőre vagy cselédre – hárult, „a modern háziasszony csak a fő ellenőrzést tartja fenn a maga számára” – tanította Nogall Janka század eleji tanácsadója. (Bővebben: "Fontos tényezője a kellemes otthonnak" - A cseléd a polgári háztartásban) A háztartást vezető nő megítélésében – a gyermekek nevelésének sikeressége mellett – a lakás berendezése, rendje és tisztasága vált kitüntetett szemponttá: „a lakás berendezése a háziasszony lelkének tükre.”

A polgári otthonnak egyrészt helyet kellett biztosítania a család közös tevékenységeinek, másrészt a családtagok személyes szükségleteinek. Az elkülönülés jegyében törekedtek rá, hogy legalább a férfiak és nők, illetve a felnőttek és a gyerekek életszféráit szétválasszák. A lakás fontos jellemzőjévé vált a kötött térelosztás, azaz az egyes helyiségek rendeltetésének rögzülése.

wuhl_janka_uri_szoba.jpgFérfi szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A középosztályhoz tartozás fontos feltételének tekintették a legalább három- (a gyermekek születése után inkább több)- szobás lakást, kisebb városokban a családi házat. A nagyvárosi polgárlakások a bérházak első, de inkább második-harmadik emeleti utcafrontján helyezkedtek el. Ha a lakásnagyság megengedte, az egyes helyiségek külön funkciót kaptak.

A társadalmi kapcsolatok ápolását, a reprezentációt szolgálta a többnyire keveset használt nappali vagy szalon. Ezt télen többnyire nem fűtötték, csak ha vendégeket vártak. A család közös életének, a rendszeres együttlétnek a színtere az ebédlő volt, amely azonban gyakran megnyílt a vendégek előtt is. Ha volt rá mód és foglalkozása is indokolta, a családfőnek esetleg dolgozószoba járt.

Szalon a szó igazi, nagyvilági értelmében egyáltalán nincs is a mi középosztálybeli asszonyaink házában. Hanem ehelyett a nagy, szellemi érintkezésre fénnyel, pompával, ízléssel és kényelemmel berendezett terem helyett van egy szoba, melynek az ablakait függönyök borítják s melyben csak a „garnitur”, a bútorok bútora lakik és zsarnokoskodik. Ebbe a szobába nem mehet senki. Se gyerekek, se háziállat. A férjről meg éppen nem is szólva. Csak az asszonyka megy be reggel, hogy arcának verejtékével porolja, kefélje, csinosítsa ezt a zsarnokot. Aztán lábujjhegyen oson ki belőle ő is és szent áhítattal néz a csukott ajtójára mindaddig, míg vendég érkezik. Ha aztán a vendég csenget, nosza begyújtanak a kályhába, lehúzzák a lámpát, működésbe hozzák a szoba-permetezőt. Aztán bevezetik a vendéget, ki a templomrablók kínos verejtékcseppjét érzi a homlokán, mikor ebbe az érintetlen, kínos nagy tisztaságba belép. A háziasszony remegve lesi: nem gyűri-e össze a párnácskáit? A vendég pedig kínos vergődéssel szívja be mindazt, amit a szokatlan kályha, a tapasztalatlan lámpa és mértéktelen szobaillat okoz. Ilyen helyen nagyon rövid a látogatás.
Szabóné Nogall Janka: A modern háziasszony. Budapest, 1910.

szalon_pl.jpgEgy Rottenbiller utcai lakás szalonja a századfordulón.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A családtagok intim szféráját a szülők hálószobája és a gyermekszoba jelentette. Ezekben zajlott a napi tisztálkodás is, mosdótál és vizeskancsó segítségével. Külön fürdőszobát csak a városi vízvezeték-hálózatok kiépülte után, a századforduló táján kezdtek kialakítani. (A modern higiéniai kultúra kialakulásáról bővebben:  "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón).

A gyerekek korábban vagy a felnőttekkel közös hálószobában, vagy a cselédekkel egy helyiségben, esetleg valamely kisméretű, sötét, levegőtlen alkóv- vagy kamra-szerű helyet rendeztek be nekik. A külön – levegős, világos – gyermekszoba korszakunk folyamán kezdte meg térhódítását, de általánossá még nem vált. „A századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére, akik … a neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt” – örökítette meg gyermekkorát Márai Sándor.

gyermekszoba_pl.jpgTöbbfunkciós gyermekszoba, Pauly Erik terve az Iparművészet című folyóiratban, 1900.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű ablakokkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben, mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az „alkóvban” szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben vagy ha büntetésből tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás tágas „szalon”, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. …
Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mind nagy termetű volt, levegős. Apám külön „férfiszobát” rendezett be vagy „dohányzót” a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek.

 Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

morandini-nagykanizsa1.jpg

A Morandini-család lakása. A családfő építési vállalkozó volt Nagykanizsán a századforduló körül.
Forrás: A lehetőségek országa című kiállítás katalógusa

Lakva ismerszik meg a lakás

A lakások kényelme általában sok kívánnivalót hagyott maga után. A palotaszerű homlokzatok mögött a szobák belmagassága igen nagy, akár négy-négy és fél méter is volt, így kifűtésük – öntöttvas- vagy cserépkályhákkal – gyakran csak gyengén sikerült. Rontotta a komfortérzetet, hogy a lakásban közlekedve fűtött és fűtetlen helyiségek váltakoztak. A század eleji háztartási tanácsadó ideális fűtési hőmérsékletként 19-20, kisgyermekes család esetében 22-25 fokot ajánlott. A hideg és a huzat ellen használt nehéz függönyök ugyanakkor elfogták a természetes külső fényt. A világítást a század közepén még gyertyával, és olajlámpával oldották meg, majd egyre több városban a gázlámpák biztosították a mesterséges fényt. Az elektromos izzók a századforduló táján jelentek meg. Az esti olvasáshoz azonban a gyenge mennyezetvilágítás mellett továbbra is petróleumlámpa szolgáltatott közvetlen megvilágítást.

villanyvilagitas.jpgVillanyvilágítás egy budai lakásban, 1903

Az egy szinten elhelyezett, többnyire egymásból nyíló szobák a valóságban csak hiányosan biztosították a magánszférát. A külön megközelítéshez hosszú, sötét előszobát vagy folyosót kellett kialakítani. Ezt általában a máshonnan már kiselejtezett „sifonérokkal” és utazóládákkal zsúfolták tele. Az esernyő-, bot- és sárcipőtartó, a tükör és a fogas mellett nélkülözhetetlen kellék volt a névjegytálca, amire a látogató a vizitkártyáját helyezte.

A 19. század végéig a polgárlakásokat meglehetősen sablonosan, az egyéni ízlésnek kevés teret engedve bútorozták be. A nappali vagy szalon kötelező berendezési eleme volt a kárpitozott dívány, a hat fotellel körülrakott szalonasztal, a fal mellett a fiókos vagy ajtós konzolok. Ugyancsak itt, vagy – ha volt – az ebédlőben foglalt helyett a dísztárgyakkal szinte oltárszerűen telezsúfolt pohárszék. A hálószobában kétajtós fényezett szekrényekben tárolták a ruha-, asztal- és ágyneműt. A két ágy, két éjjeliszekrény elhelyezésében a szigorú szimmetriára törekedtek.

0haloszoba.jpg

A „szalont”, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták,  mégis nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig töltve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból… Akadt itt még életnagyságú bronzba öntött dakszlikutya is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több „tárgy” ezüstből, márványból és bronzból. … Fekete, metszettüveg ablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei.
A sok bronz és mahagóni persze ragyogott a sok portörléstől. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ión oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan igyekezett leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen.
A mi szalonunk tompított „stílusában” még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. A „táblabíróvilág” biedermeieréből, a szelíd, humánus és jó ízlésű formákból átmenet nélkül nőtt elő az a palisander- és plüss-szörnyűség, ami a századvégi polgári bútor volt. Az „ónémet ebédlő” igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összehasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékesített „büfékkel”, préselt szőlőfürtökkel feldíszített bőrszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, a pálmákat a sarokba, a párnákat minden díványon és a láb alatt s a karosszékben, a kefetartót a falon, melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt, az ezüstszarvast az íróasztalon … a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat … ez volt együtt a „juste millieu” [helyes középút], magyarul „az enteriuőr”, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett.
 

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

ebedlo_pl.jpgKorai szecessziós ebédlő, Förk Ernő terve, 1890
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A századforduló körül megkezdődött a korábbi merev, immár „nyárspolgárinak” bélyegzett lakberendezési normák oldódása. Az egyéni ízlés különbségei szabadabban érvényesülhettek. Míg az ebédlő korábban „komor, merev, nyárspolgár templom (a gyomor temploma)” volt, az új életforma ideál szerint „világos kis fészek, melyben időnként esznek is, de a lakói nem azt tartják az élet legfőbb céljának és gyönyörűségének”. A szobát tömegükkel is uraló súlyos, sötét szekrények tároló funkcióját részben kezdték átvenni a fürdőszobai gardróbok.

halo_schiffer.jpgA feleség hálószobája a Munkácsy Mihály utcai Schiffer-villában, 1912. (Ma Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum)

A technikai fejlődés és az urbanizáció vívmányai ekkoriban már egyre szélesebb körben hatoltak be az otthon falai közé is: a folyóvíz be-, illetve a szennyvíz elvezetése a higiéniai viszonyokat, az előbb csak világításra, majd főzésre is használt gáz a komfortosságot javította. A korszak végén az urbanizációban élenjáró városokat már az elektromos vezetékek is behálózták, de a lakások világításában, illetve a háztartások eszközeinek működtetésében még csak a kis számú kísérletező kedvű tehetős vette igénybe.

cholnoky_jeno_kolozsvari_lakasa_fogadoszoba.jpgCholnoky Jenő egyetemi tanár kolozsvári lakásának fogadószobája, 1918. Forrás: Fortepan
 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!