Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Vadas András, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója a járványos betegségek terjedése ellen évszázadok óta használt - sokáig egyetlen hatásos - eszköz, a karantén intézményének keletkezéstörténetét beszéli el.  

Az utóbbi hetekben a világ több mint száz országában hoztak rendeleteket, amelyek az emberek mozgását igyekeznek korlátozni. Vakcina híján a koronavírussal szembeni védekezés szinte egyedüli lehetősége a járvány terjedésének lelassítása. Egyes emberek – pl. az idősek – mozgását azért szükséges korlátozni, hogy ők ne fertőződhessenek meg, míg másokat azért nem engednek közösségi terekbe, hogy a bennük lappangó, vagy már tüneteket mutató betegséget ne adhassák tovább. A szó eredeti értelmében utóbbi esetben beszélünk karanténról.

A karantén mint a járványos betegségek elleni védekezés eszköze hosszú múltra tekint vissza. Bár már az ókorban is találkozunk hasonlóval, a késő középkortól terjedt el szélesebb körű alkalmazása. Magának a szónak az eredete is a középkorba vezet vissza minket. A következőkben a karanténok kialakulásáról, valamint a nagy pestisjárványnak az intézményre gyakorolt hatásáról lesz szó.

Az egyik legkorábbi ismert utalás karantén-jellegű intézkedésre az Ószövetségben maradt fenn. Lepra gyanúja esetén többszöri, időben elnyújtott vizsgálatnak kellett alávetni az érintett személyt, és a vizsgálatok között az illetőt vesztegzár alatt kellett tartani. A karantén alkalmazása a lepra esetében tehát az ókori Közel-Keleten már biztosan kimutatható, majd a rómaiak is használták azt, szintén lepra gyanúja vagy a már kialakult betegség esetében. Más fertőző betegségek esetén ugyanakkor az ókorban és a kora középkorban nem tudunk fizikai elkülönítésről – egészen a nagy pestisjárványig.

Szent Erzsébet és a leprás betegek Hans Holbein Szent Sebestyén mártíromsága című munkájának részletén (1516 körül). A leprások ápolása Erzsébet legendája nyomán a késő középkorban a kegyes tevékenységek egyik legtipikusabb formájává vált

A pestis a középkor világjárványa

A történelem két legismertebb pandémiája alighanem a 14. századi pestisjárvány, illetve az I. világháború végén pusztító spanyolnátha. Mindkettő alapvetően befolyásolta az adott korszak politikai, gazdasági és demográfiai viszonyait. A pestis európai megjelenését gyakran a késő középkorhoz kapcsolják, pedig már a 6. században komoly járvány pusztított a Bizánci Birodalomban és a Földközi-tenger számos térségében. Ekkor még nem alkalmazták szélesebb körben a karantén intézményét, és az 1340-es években Európa demográfiai térképét alapvetően újrarajzoló nagy pestisjárvány során sem volt ez magától értetődő.

A pestisért felelős baktérium „őshazája” Belső-Ázsia, ahonnan bizonyos időnként – gyaníthatóan főképp klimatikus és ökológiai változások következményeként – a mai napig kitör és elterjed. Ma már nem különösebben ijesztőek ezek a kitörések, hiszen 1896 óta rendelkezünk vakcinával a kórokozóval szemben és csak ritkán jelentkeznek nagyobb megbetegedési hullámok. Ettől függetlenül egy-egy pestises halálesetet az utóbbi években is igazoltak orvosok.

A 14. század közepén, az Európát és Ázsiát összekötő Selyemút mentén terjedő, majd a Fekete-tengeren át Európába jutott betegség ellen szinte teljesen védtelen volt a népesség. Bár erősen megoszlanak a vélemények a halálozás mértékéről, bizonyos városok esetében a kutatás nemegyszer 50 százalékos, sőt afeletti halálozást mutatott ki. A járvány által leginkább sújtott területek között találjuk Észak-Itáliát, de a Francia Királyság és Anglia is jelentős népességet veszített a járvány következtében. Egyébként nemcsak Európát érte el a járvány: egy évtizeddel korábban a mongol uralom alatt álló Kínában is hatalmas – feltehetőleg még az európainál is nagyobb – pusztítást végzett.

A késő középkori, a korábbi időszakhoz képest igen élénk kereskedelmi kapcsolatok révén gyakorlatilag megállíthatatlanul terjedt a betegség Európában. A hajókon tucatszám utaztak patkányok is, akikben a betegséget terjesztő bolhák bújtak meg. Az utazók a szárazföldi utak mentén is rendre találkozhattak patkányokkal vagy más dús szőrzetű állatokkal, amelyek a kontinens belső területei felé közvetítették a betegséget. A fennmaradt források – krónikák, rendeletek, városi tanácsülési jegyzőkönyvek, temetési dokumentumok – alapján pontosan nyomon lehet követni, miként terjedt el a betegség. Előbb Szicíliában jelent meg a pestis, majd a hajózási útvonalak mentén Észak-Itáliában, a dél-francia partok mentén, s onnan gyorsan terjedt tovább észak felé. Hasonló tapasztalatok híján a járvánnyal szemben kevés hatékony védekezést ismertek a korban. A modern kori karanténok előfutáraként szokás tekinteni azokra az intézkedésekre, amelyek az itáliai városokban – így Firenzében, Milánóban és főképpen Velencében – kísérték a nagy pestisjárványt.

A Selyemút mentén közlekedő kereskedőkaraván Abraham Cresque 1375-ös ún. Katalán Atlaszának részletén. Lehetséges, hogy a képen is látható tevék szőrében is megbújhattak a pestis baktériumot terjesztő bolhák

Védekezés a "nagy halál" idején

A nagy pestisjárvány 1347 végi itáliai megérkezését több történész a középkori higiéniai viszonyok fordulópontjának tekinti, mivel az egyes városok sorra hoztak különböző köztisztasági jellegű intézkedéseket a járvány megfékezésére. (A kor köztisztasági viszonyairól a blogon  bővebben itt olvashat.) E rendelkezések azonban többnyire már korábban is kiadott általános higiénés szabályokat ismételtek meg. Elsősorban arra törekedtek, hogy a levegő tisztaságát megtartsák a városokban, hiszen a betegségek terjedését a modern korig rendre összekapcsolták a különböző szagokkal. Amikor Firenzében – és más itáliai városokban – egészségügyi bizottságot alakítottak, az a „megromlott” és veszélyes levegő a távoltartását tekintette fő feladatának. (A miazmaelméletről a kolerajárványok kapcsán itt olvashat a blogon.) Azt nem tiltották meg, hogy a betegségek által érintett településekről érkezők belépjenek Firenzébe, mindössze az egyértelműen beteg személyeket nem engedték be, hogy megakadályozzák a levegő megromlását, megfertőződését. Karanténnal, azaz a betegségtől sújtott területekről érkezettek kitiltásával, vagy bizonyos időre való elkülönítésével nem találkozunk a toszkán város esetében.

"A pestis Firenzében, ahogy Boccaccio leírta" - és ahogy egy 19. századi művész, Luigi Sabatelli elképzelte. 

A karanténok önkéntes formája ugyanakkor megjelent már a nagy pestisjárvány idején. Egy közismert forrás rámutat, hogy Firenze polgárai legalább részben tisztában voltak azzal, miként lehet védekezni a pestissel – a kor meggyőződése szerint a szennyezett levegőben terjedő betegséggel – szemben. Giovanni Boccaccio Dekameronjának elején részletesen beszámol a városban pusztító pestisről, és a különböző emberi reakciókról. Voltak akik úgy érezték, több esélyük van a városoktól elvonultan túlélni a járványt:

„Mások szívtelenebbül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat.”

Velencében is csak ezt az indirekt formáját ismerték a karanténnak a nagy pestisjárvány idején. Itt a pestises betegek ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a romlott, sózott disznóhús, azaz azért kellett eltávolítani őket a városból, mert a feltételezés szerint a levegő romlottá válhatott miattuk. Kisebb itáliai városokban azonban találkozunk azzal, hogy teljes tiltást vezettek be bizonyos területekről érkezett személyek és áruk esetében. Valójában azonban itt sem a személyek mozgásában látták a kockázatot, hanem az elöljárók a különböző „szennyezett anyagokat” próbálták távol tartani városuk lakóitól.

Pestisdoktor ábrázolása a kora újkorból. Mivel a pestis terjedését a megromlott levegő belélegzéséhez kapcsolták, a csőr alsó részére "filterként" gyógyfüvekből készült készítményt helyeztek.

Fertőző betegségek és a karantén intézménye

A régtől ismert lepra fontos tanulsággal szolgált a középkori városok vezetői számára. A késő középkorra ugyanis számos leprozórium – leprások gyógyítására alapított, a településektől szigorúan elkülönített kórház – működött az európai városok környezetében. Az elkülönítés hatékonyan megakadályozta a betegség tömegessé válását. Ugyanakkor azért a kór elég gyakori lehetett, hiszen egy egyházi rend, a Szent Lázár Lovagrend kifejezetten az ő gyógyításukra szakosodott. A betegség mindennaposságát jelzi az is, hogy a leprások ápolását a kegyes cselekedetek egyik típusaként emlegették. Szent Gellért, Margit vagy épp Erzsébet szentéletrajzában is találunk csodákat, amelyek a leprások ápolásához kötődnek. A leprával kapcsolatos, a késő középkorra összegyűlt tapasztalat nagyban segítette, hogy a pestis esetében is számoljanak a betegség fertőző voltával, illetve legyen valamilyen elképzelés az átadás formáiról.

A kolerához hasonlóan a pestis esetében sem egyszeri sokkról volt szó, amely a 14. század közepén jelentkezett, hanem egy évszázadokon keresztül rendszeresen visszatérő betegségről. Az említett 6. századi első pandémiát követően évszázadokra eltűnt a betegség Európából, ám annak 1340-es évekbeli újbóli megjelenését követően az 1840-es évekig – területileg eltérő intenzitással és gyakorisággal – visszatérően jelentkeztek pestisjárványok. (Az utolsó nagyobb magyarországi pestisről itt olvashat a blogon.)

A bécsi Grabenen álló Pestisoszlopot (Szentháromság-szobor) az 1679-es járvány emlékére emeltette I. Lipót császár. Mintájára számos egyszerűbb emlékmű készült birodalom-szerte, így Magyarországon is.

Az 1350-es évek elejére az első nagy középkori pestisjárvány végigsöpört Európán. Bár bizonyos területekről – így a Magyar Királyságról is – csak kevés információ árulnak el a források, úgy tűnik, a kontinens és a Brit-szigetek komoly demográfiai krízist élt át. A Földközi-tenger vidékén utána is csak néhány év jutott a fellélegzésre, mert majdhogynem évtizedenként jelentkeztek kisebb kiterjedésű, de egy-egy városban jelentékeny halálozással járó pestisjárványok. Ezek arra sarkallták a városok hatóságait, hogy újabb és újabb óvintézkedéseket tegyenek. Amellett, hogy igyekeztek az orvosokat maradásra bírni a járványok idején, két fontosabb irányt lehet elkülöníteni a pestisjárvány kezelésében. Egyrészt általános higiénés szabályokat hoztak, másrészt, a betegek, illetve a potenciális fertőzöttek elkülönítésének különböző formáit alakították ki.

Milánó élen járt a pestissel szembeni védekezésben. Nem tudjuk, miért, de úgy tűnik, hogy már a nagy pestist is viszonylag jól átvészelte a város, ahol az 1360-as évektől igen szigorú szabályokat hoztak a lakosság védelmére. Az 1370-es években kitört járvány idején befalazták azon épületeket, amelyekben betegek és családjaik voltak. Ez a szigorú megoldás a házi karantén egyik korai formájának tekinthető.

Pestises betegek temetése Tournai városában. Gilles de Muisit értekezéséhez készült kódex illumináció. Pestis idején a tömeges halálozás miatt időnként a városokban tömegsírokba kellett temetni az elhunytakat.

Raguza példája 

Néhány évvel később  jelent meg az első, a mai értelemben vett karanténrendelet Európában. Szemben a legtöbb hasonló újítással, ez nem Itáliából, hanem a velenceiek érdekszférájával érintkező Dalmáciából származik. (A tengerparti tartományt ekkoriban Nagy Lajos magyar király birtokolta.) Raguza, azaz a mai Dubrovnik városának tanácsa az újabb pestisveszély hírére így határozott:

1377. július 27-én, a Nagytanács, a szokásoknak megfelelően összegyűlt, 47 tag volt jelen. 44 tanácsnok szavazott a javasolt szabályozás bevezetése mellett, miszerint, senki, aki pestis által fertőzött területről érkezik, nem léphet Raguza és környékének területére, anélkül, hogy nem töltött el egy hónapot Szent Márk szigetén vagy a Régi Városban, hogy megtisztuljon. Ezen kívül, 44 tanácsnok határozott úgy, hogy egy hónapos elkülönítés terhe alatt, senki Raguza városából és annak környékéről nem látogathatja meg azokat, akik pestis által sújtott területről érkeznek és akik Szent Márk szigetén vagy s Régi  városban vesztegelnek. Bárki, aki az erre kinevezett hivatalnokok engedélye nélkül ételt vagy egyéb terméket visz az elkülönítetteknek, maga is ott kell, hogy maradjon egy hónapra elkülönítve.

Az említett Régi Város (vagy Régi Raguza), azaz a mai Cavtat Dubrovniktól néhány kilométerre délre fekszik egy keskeny félsziget csúcsán, könnyen ellenőrizhetően, és kellő távolságra, hogy a városlakók biztonságban érezhessék magukat a pestises „romlott” levegőtől. Dubrovnik főleg a tengeren keresztül kereskedett, ezért az említett Cavtat és Szent Márk (mai nevén Mrkan) szigete is elsősorban a hajók legénységnek elkülönítésére szolgált. Az elkülönítés a gyakorlatban magukon a hajókon valósult meg: a kijelölt két hely partjainál lehorgonyozva várták, hogy behajózhassanak a dubrovniki kikötőbe.

A dalmáciai város tanácsa a 14. század végén már a modernkori gyakorlathoz nagyon hasonló rendelkezéseket hozott. Ez az első olyan ismert szabályozás, amely ténylegesen számolt azzal az eshetőséggel, ami ma is jelentősen megnehezíti mindenféle fertőző betegséggel szembeni védekezést: hogy olyanok is hordozhatják a betegséget, akik semmilyen látható tünetet nem mutatnak. A pestisfertőzés lappangási ideje a valóságban néhány nap, legfeljebb egy hét, tehát meg sem közelíti az elrendelt egy hónapot, ám ezt csak évszázadokkal később derítette ki az orvostudománya. Az intézkedés meghozatalában alighanem kulcsjelentősége volt, hogy az 1348. évi első járvány és az 1370-es évek között a betegség több hullámban sújtotta a várost, azaz emléke élő volt a közösség tudatában.

Dubrovnik (Raguza) és Cavtat (Régi Raguza) városa Camocio Giovanni Francesco 1574-ből származó térképén

Változatok karanténra

A dubrovniki szabályozás nem maradt ismeretlen más területeken sem. A város falaitól néhány kilométerre hetekig veszteglő hajókról szóló hírek alighanem néhány éven belül elterjedtek a Mediterráneumban, és idővel másutt is alkalmazni kezdték a gyakorlatot. A 15. század elején több itáliai városállam vezetett be nagyon hasonló szabályokat, bár a karantén hossza városonként jelentősen eltért egymástól. Találunk példát tíz-, tizenegy és tizenöt napos karanténokra, miközben a dubrovniki egy hónapos karantén is létező gyakorlat maradt. Közben egyre részletesebb szabályozások születtek, és a mai kijárási tilalmak idején alkalmazott igazolásokhoz hasonló részleges vagy teljes felmentéseket is kiadtak egyes városok. Egyre differenciáltabbak lettek maguk a karanténok is: a különböző személyeket – kockázattól függően – más-más hosszúságú elkülönítésre kötelezték. A 16. századi Velencében például ha egy borbély érintkezett egy utólag pestisnek bizonyult személlyel, negyven napos karanténra kellett elvonulnia, ugyanakkor az üzlethelyiségét csak tizenöt napra kellett bezárni, és legényeit sem kötelezték hosszabb karanténra. A negyven napos elkülönítés volt a leghosszabb időtartam, amelyet alkalmaztak. Az olasz negyven, quaranta szóból származik maga a karantén kifejezés is.

Az európai városokban a koraújkorban sorra vezettek be az itáliaiakhoz hasonló rendelkezéseket a pestisjárványok idején, és ez jelentősen csökkentette a betegség terjedésének sebességét és intenzitását. Ugyan egyes városokra a 19. századig le-lecsapott a pestis, az 1340-es évek végén Európán végigsöprő járványhoz mérhető pusztítás többé nem ismétlődött meg. Bár a karantén intézményét nem mindenhol sikerült hatékonyan érvényesíteni, valójában a pestis kórokozójának 19. század végi izolálásáig és a vakcina kifejlesztéséig ennél hatékonyabb védekezést nem sikerült találni. Ahol érvényesítették a karantént, ott jelentősen lassult a betegség terjedése, ami hosszú távon a járvány megszűnéséhez vezetett.

A dubrovniki Lazzaretto, amelyet a késő középkortól karanténként használtak. A törökveszély miatt a járványkórház egyre közelebb került a városhoz: az épület párszáz méterre van a dubrovniki kikötőtől

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről! 

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Mihalik Béla, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa az utolsó nagy hazai pestisjárványnak a mindennapi életre gyakorolt hatását, illetve a válsághelyzet következményeit mutatja be a Jászkunság példáján keresztül.  

A pestis, a „fekete halál” az első 14. század közepi nagy európai pusztítást követően évszázadokon át időről-időre visszatért, komoly emberveszteségeket okozva. A 18. századig szinte nem volt olyan generáció, amelynek életét valamilyen formában ne érintette volna a pestis. Az utolsó nagy pestisjárvány, amely a történelmi Magyar Királyság és Erdély szinte teljes területét érintette, 1737–1745 között hullámzott végig az országon. A ragály először az 1737–1739 között zajló újabb török háborúban harcoló császári katonaság soraiban ütötte fel fejét, majd fokozatosan elterjedt az országban. Terjedésének ütemét, a járvány időbeli elhúzódását befolyásolta a népsűrűség, az úthálózat, a kereskedelmi forgalom és a vesztegzárak hatékonysága. A változatosság még egy olyan kisebb területen belül is megfigyelhető, mint a Jászkunság, a melynek három részében: a Nagykunságban, a Kiskunságban és a Jászságban eltérő időpontban és eltérő intenzitással tört be a járvány.

Az utolsó nagy magyarországi pestisjárvány III. Károly uralkodása utolsó éveiben. Az ismeretlen festő magyar királyi díszöltözetében örökítette meg  

A Jászkunság mint a középkortól kiváltságokkal rendelkező terület 1702-ben elvesztette privilégiumait. 1731-ig a Német Lovagrend, majd az 1745-ben bekövetkezett önmegváltásig (redempció), előjogaik visszanyeréséig a Pesti Invalidusok (Hadirokkantak) Házának földesúri hatalma alatt állt. Bizonyos helyi autonómia a földesúri időszakban is fennmaradt: az egyes települések önkormányzata több tekintetben megmaradt és a kezdeti tiltás ellenére a jászkun kerületi gyűlések is folytatódtak. Ezek a helyi testületek hajtották végre a földesúr és az országos hatóságok intézkedéseit. Szerepük különösen felértékelődhetett olyan krízisidőszakban, mint egy járványhelyzet.

A földesúri hatalmat az 1739–1740. évi pestisjárvány idején a Pesti Invalidus Ház felügyeletét ellátó, a bécsi Udvari Haditanácsnak alárendelt Udvari Commissio gyakorolta. Ezt a hatóságot a Jászkunságban annak adminisztrátora, Podhradszky György képviselt. A kormányzat részéről döntő befolyással bírt az 1723-ban létrehozott Helytartótanács. Épp az 1737-ben begyűrűző pestisjárvány vezetett oda, hogy a következő évben III. Károly létrehozta a Helytartótanácson belül az egészségügyi bizottságot (Commissio Sanitatis): ennek a feladata lett az egészségügy felügyelete az egész országban.

A Jászkunság kiváltságos kerülete számos szétszórt alföldi település területéből állt. Forrás: Rubicon

A pestis a Jászkunságban

A pestisjárvány 1739 elején érte el a Jászkunságot. A korszakban már viszonylag rendszeresen vezették az anyakönyveket, így több településen jól nyomon követhető a ragály megjelenése és terjedése. A legkorábban a Nagykunságban, Kunmadarason bukkant fel az első pestises halálozás (1739. január 25.), majd a Kiskunságban Kiskunhalason (1739. április 3.). A hatóságok mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a pestis terjedését. A Jászkunsággal szomszédos Heves-Külső-Szolnok egyesített vármegyében például megtiltották, hogy a tiszáninneni falvak halászai a folyón találkozzanak a tiszántúli part községeinek halászaival. A Tisza mint természetes akadály szerepét mutatja az is, hogy az ország belsejében épp ezen a tájon, Szolnokon állítottak fel egy vesztegzárházat. A Kiskunság felőli terjedést egy Kecskeméten létrehozott vesztegzárházzal próbálták akadályozni. Ezeken az állomásokon igyekeztek feltartóztatni a belföldi kereskedelmi- és személyforgalmat, és ezzel a pestis terjedését megakadályozni, vagy legalábbis lassítani. (A pestis elleni védekezés eszközének, a karanténnak a "feltalálásáról" itt olvashat bővebben a blogon.)  

Egy pestiskórház részlete. Egy halott, betegek, orvos, ápoló és aggódó látogatók egy 1772-es metszeten. 

Talán a vesztegzárházaknak is köszönhető, hogy a Szolnoktól északra eső Jászságban – ellentétben a másik két kerülettel – az anyakönyvekben nem találunk adatokat a pestis komolyabb terjedéséről. Jászapátin a betegség 1739. június-október közötti időszakban szedte áldozatait, de a plébános feljegyzése szerint „csak” nyolcvanan haltak meg pestisben, ami a város pár évvel későbbi lakosságszámához (1746: 2461 fő) viszonyítva meglehetősen alacsony halálozási arányt mutat. Későbbi adatokból az is biztosnak látszik, hogy a szomszédos Jászkiséren is megjelent a betegség. A jászapáti adat azért is szembetűnő, mert a kunsági településeken sokkal nagyobb arányú volt a halálozás.

Mivel a települések pontos lélekszámát nem ismerjük, így a járvány halálozás arányait azzal lehet érzékeltetni, ha a meghaltak számát az előző évivel hasonlítjuk össze, illetve ha megnézzük, hogy az azévi összes halottból hányan voltak a pestis áldozatai. Kiskunhalason 1739-ben az előző évhez képest tizenhárom és félszer több haláleset történt, és az összes haláleset 95%-ában a pestis volt a halál oka. Néhány jászkunsági településen a református lelkész vagy a katolikus plébános a járvány elmúltával külön fel is jegyezte a pestisben elhaltak számát: Szabadszálláson 605 főt, Kunszentmártonban 814 főt, Karcagon pedig 1480 főt írtak fel a veszteséglistára. A legtöbb helyen már 1739 őszére elcsendesedett a járvány tombolása. Karcagon a helyi lelkész feljegyzése szerint június 27-én szűnt meg a pestis, míg a szintén nagykunsági Kunszentmártonban az év végéig elhúzódott. A Kiskunság egyes településein csak a következő év elején ért véget a járvány, Fülöpszálláson 1740. február 10-én.

A karcagi halotti anyakönyv egyik oldala 1739 áprilisából a pestisben elhunytak listájával.

A vallásos élet korlátozása a pestisjárvány idején

A Helytartótanács és a földesúri adminisztrátor, Podhraczky György utasításával összhangban helyi szinten is igyekeztek elejét venni a járvány további terjedésének. A tömeges fertőzésre alkalmas rendezvények, így a szentmisék szabályozására is rákényszerültek. Ez azért is volt nehéz, hiszen a pestis a betegség elleni imádságok, szentmisék és körmenetek tartása révén éppen hogy erősítette a közösségi vallásgyakorlat különböző formáit. A jászkun közgyűlés Jászberényben hozott döntése kimondta, hogy a szentmise „távul és magányos helyen legyen”. A halotti szertartásokat és torokat teljesen betiltották. Jászalsószentgyörgyön a szentmiséket a templomon kívül tartották meg a plébános által megállapított időrend szerint. Fényszarun megpróbálták elkülöníteni az egészséges és beteg híveket. A szentmisét a kálváriakápolnánál tartották, úgy, hogy „az egéssígesek a kálváriában lesznek, az infectusok a kálvárián kívül…”. A kunszentmiklósi református lelkész keserűen jegyezte meg, hogy a pestisben elhunytak „felett a felséges királyi parancsolat miatt nem lehetett prédikállani”. A pestistemetést egyébként is szigorúan szabályozták. Külön temetőt kellett részükre kijelölni, a normál temetőt nem lehetett erre a célra használni. A karcagi református anyakönyvbe a lelkész bejegyezte, hogy már három nappal az első, február 25-i pestises halott után megnyitottak egy új temetőt.

Karcagon az istentiszteletek korlátozása nagy felháborodást és aggodalmat keltett. Ez aligha csodálható, mert előző évben az egri püspök azzal vádolta meg a karcagi reformátusokat, hogy engedély nélkül akarnak templomot építeni, ezért követelte megbüntetésüket. A súlyosan fertőzött várost (április-májusban, a járvány csúcspontján napi 30–40 halott volt) teljesen karantén alá vették. Május elején megérkezett a Helytartótanács rendelete az istentiszteletek szüneteltetéséről és a templomlátogatás tiltásáról. A karcagi elöljáróság azonban attól tartott, hogy valójában – a korábbi támadás folytatásaként – vallásgyakorlatuktól akarják megfosztani őket, ezért kijelentették, hogy „mind végig, mind vérig az Isteni tiszteletben álló szolgálatot tovább gyakoroljuk (…) mindaddig, míg teljes végképpen (kitől Isten ő szent felsége óvjon) minden cultustól eltilalmaztatván mind templomunk, mind eklézsiai eszközeink másé lesznek”.

A karcagi református templomot éppen a járvány előtt kezdték el építeni, és 1756-ra lett készen. Mai formája többszöri átépítés eredménye. Forrás: Karcagi Református Egyházközség 

Hasonlóan makacsnak bizonyultak a kiskunhalasiak is. Egy levél szerint a helytartótanácsi rendeletet nem tartották be, és tovább folytatták „társalkodásukat”, vagyis különféle összejöveteleiket. Ezért Podhradszky György adminisztrátor elrendelte, hogy „a társalkodásokban való vakmerőségtől magukat szüntessék, tort, vendégséget és halotti több pompás ceremóniákat hagyjanak el.” Következésképpen a nagyobb csoportulások ellen szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Az engedetleneket le kellett tartóztatni, és példás büntetésben részesíteni. Akár „felakasztással vagy lövöldözéssel is” példát kellett statuálni, hogy megakadályozzák a járvány mind inkább tömegessé válását.

A helyi vallásgyakorlat azért is nehézkessé vált, mert a papok közül is többen meghaltak. Fülöpszálláson Veresmarti Péter református lelkész 1739. november 29-én lett a pestis áldozata. A katolikus Kunszentmártonban rövid időn belül három pap is elhunyt. Csombók Mihály plébános még augusztus végén, az elsők között halt meg a pestisben. Podhraczky György adminisztrátor csak nagy nehézségek árán talált a helyére ideiglenesen egy minorita szerzetest, aki azonban hamarosan szintén meghalt, és az őt követő misszionárius atya is a pestis áldozata lett pár héten belül.

Kiskunhalas Mikovinyi Sámuel 1731-ben készült térképén

A pestis nyomai a vallásos kultúrában

A járvány lecsengése után a pestis számos formában hagyott nyomot maga után a helyi hitéletben. Ennek legkézzelfoghatóbb nyomai az úgynevezett pestiskápolnák voltak. Jászapátin a pestisjárvány emlékére megkezdődött egy Mária tiszteletére emelt fogadalmi kápolna építése a hevesi országút mellett. A „külső kápolnának” nevezett épületre már a járvánnyal egyidőben, 1739. június-augusztus folyamán megindult a gyűjtés. A lakosságon kívül a plébános is adakozott: összesen 667 forint 40 ½ dénár folyt be.

A járvány által borzalmasan sújtott Kunszentmártonban a pestistemetőt a község határában elkülönítve jelölték ki. Itt állították fel a Szent Fábián- és Sebestyén kápolnát, ahol Szent Rozáliát és Szent Rókust is tisztelték. Bár a kis kápolna alig fél évszázadig állt (1788-ban uralkodói rendeletre elbontották), a pestist követő évtizedekben a kunszentmártoniak a járványok ellen segítő szentek ünnepén (Szent Rókus, Szent Rozália, Szent Sebestyén és Xavéri Szent Ferenc ünnepein) mindig ehhez a kápolnához vezettek körmenetet. A pestis következtében a község kapcsolata mind szorosabb lett az aradi minoritákkal és a radnai kegyhellyel is. A pestisjárvány idejéről két kunszentmártoni adomány is ismert a radnai kegyhely számára. Ekkortól egyre inkább rendszeressé vált az évenkénti pünkösdi radnai zarándoklat, és ezután kerülhetett a kunszentmártoni Szent Márton-plébániatemplomba a radnai Szűzanya gyöngyökkel ékesített másolata is.

Josse Lieferinxe: Szent Sebestyén közbenjárása a pestises betegekért (1497 körül)

Katolikus telepesek a holtak helyén

A járvány a jászkunsági társadalom vallási megoszlására is hatása volt. A Jászság egyetlen református községében, Jászkiséren az ellenreformáció már a század elején kísérletet tett egy katolikus plébánia létrehozására. Az akkor beiktatott plébánost a helybeli asszonyok (vagy a hagyomány szerint női ruhába öltözött férfiak) 1702 Vízkeresztjén elűzték.

A pestisjárvány azonban ismét alkalmat kínált a katolikus egyház terjeszkedésére. Ennek első lépcsőjeként Erdődy Gábor Antal egri püspök és Podhradszky György földesúri adminisztrátor a pestisben meghalt református gazdák helyére katolikusokat akart betelepíteni Heves megyéből. Egy későbbi tanúvallomás szerint a reformátusok a faluba vezető utat szőlőszedő dézsákkal torlaszolták el, amikbe tehénürülékkel kevert vizet töltöttek, hogy a beköltözni akaró katolikusokra borítsák azt. A katolikus telepesek végül másfelől mentek be a községbe, ahol a katonai kvártélyra kijelölt házban szálltak meg, „de másnap az asszonyok összve rohanván, hogy majd kiverik, azon ott maradni szándékozó pápisták a nagy gyalázattúl tartván, visszamenni kényteleníttettek”. Ismét a református asszonyok védték meg a falut, és ahogy a szemtanúk visszaemlékeztek, a község eléggé elszánt volt, „mondották a bírák, hogy inkább a megholt calvinistákért is készebbek lesznek a quantumot megadni, hogy sem a pápistákat bébocsássák”. Vagyis még arra is hajlandóak lett volna, hogy a pestisben meghalt gazdák kiesett adóját is megfizetik, csak katolikusokat ne kelljen beengedni.

Erdődy Gábor Antal (1686-1744) egri püspökként és Heves vármegye főispánjaként több településen elvette vagy leromboltatta a református templomot, vagy legalább annak tornyát

Az addig tisztán református Kiskunságba 1719-től kezdődött meg a katolikusok betelepítése. Ekkor jött létre az első katolikus község, Kiskundorozsma. 1736-ban egy pusztát, Üllést telepítették be katolikusokkal. Bár a halotti anyakönyvekben nincs nyoma a pestis helyi pusztításának, Podhradszky György adminisztrátor elővigyázatosságból az üllésieket is eltiltotta a környező pusztákat bérlő kecskemétiekkel való találkozástól, és ahogy a halasiaknak, valamint a szomszédos dorozsmaiaknak, úgy az üllésieknek is elrendelte, hogy „maga helységeit környül árkolja, hogy titkon a rossz ember magát be ne lopja”. Egyes feltételezések szerint részben az 1739–1740. évi pestis következménye volt, hogy Üllés község lakosai elkezdtek átszállingózni a mai Kiskunmajsa területére és ott 1743-ban új falut alapítottak máshonnan érkező telepesekkel együtt.

Bár a pestis még többször átterjedt a Magyar Királyság területére, különösen annak déli határvidékeire, országos méretűvé többé már nem vált a fekete halál. Az 1739–1740 folyamán több hónapon át tomboló járvány a Jászkunságban is több ezer áldozatot szedett, a betegség és annak terjedése ellen tett intézkedések felborították a mindennapi életet. A pestis nemcsak a járvány ideje alatt befolyásolta a mindennapok részeként a vallásos életet, hanem tovább élt a helyiek emlékezetében: pestiskápolnák épültek, engesztelő körmeneteket tartottak, újabb szentek tisztelete terjedt el, és új kegyhelyek felé fordultak fohászaikkal. A pestis elmúltával a népesség hamar a regenerálódás útjára lépett: az anyakönyvek kiugró házasodási kedvről árulkodnak, azaz új családok jöttek létre, és a születések száma is hamarosan elérte a járvány előtti idők mértékét.

Az 1740-ben Szűz Mária tiszteletére épített, de Szent Rozália kápolnaként is ismert pestiskápolna Jászapátiban

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Kárpáti Attila történész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársa a liberális reformmozgalom egyik vezéralakját, Wesselényi Miklóst mutatja be egy nem szokványos szerepben, öt "törvénytelen" gyermekének gondoskodó apjaként. 

 Az utóbbi időben a történészek élénk érdeklődést mutattak Wesselényi Miklós magánélete iránt. „Az árvízi hajósként” és a liberális reformellenzék első vezéreként közismert báró privát szférájába való betekintéshez elsősorban naplója – amelyet megszakításokkal 1821 és 1843 között vezetett - szolgál kiváló forrásként. A naplóból nemcsak a politikai eseményekkel, napi programjával, gondolataival ismerkedhetünk meg, hanem férfiúi sikereivel, szeretőivel, sőt, a birtokain élő jobbágylányokkal folytatott viszonyainak intim részleteivel is. De vajon milyen kapcsolatot ápolt a tőlük született gyermekeivel? Mennyire vett részt az életükben? Wesselényi fennmaradt irataiban ezekre a kérdésekre is válaszokat találunk.

Wesselényi Miklós arcvonásait - ahogy a reformkor számos közéleti szereplőjéét - leginkább Barabás Miklós portréja alapján képzeljük el.  

Névadás és felelősségvállalás

A báró jobbágylányokkal folytatott viszonyaiból hét gyermeket ismerünk név szerint: az ugyanattól az anyától született Rozáliát (1824. szeptember 26-án) és Károlyt (1826. március 6.), továbbá Katalint (1827. január 18.), Istvánt (1829. május 5.), Lászlót (1831. augusztus 28.), Ádámot (1834. március 2.) és Ilonát (1834. december 22.). Az anyakönyvi bejegyzésekben mindannyian házasságon kívül született gyermekként szerepelnek, egyiküknél sincs megnevezve az apa személye. A hét gyermek közül a felnőttkort csak öten élték meg: 1837 januárjában egy skarlátjárványban elhunyt a két legkisebb gyermek, Ádám és Ilona.

A törvénytelen gyerekek – a kor szokásainak megfelelően – anyjuk vezetéknevét kapták az anyakönyvben, azaz heten hatféle nevet viseltek. „Gyermekeimnek név kell; nem lehetnek mint az agár kölykök, a hány annyi név alatt; – ha a törvény nem ád is szegényeknek nevet, azért gondosságom s szeretetem kell hogy ezt tegye. Nem adhatom nekik magam nevét, de adom annak egy részét, s igy nevem első syllabáját elhagyván lehetne Elényi nevök, de talán Wessényi jobban hangzana” – írta Wesselényi jószágigazgatójának és barátjának, Kelemen Benjáminnak 1835 szeptemberében.

A gyermekek végül a Kelemen által kitalált Wersényi nevet kapták. Bár 1836 januárjától használhatták ezt a vezetéknevet, az anyakönyv módosítására csak 1848. február 5-én került sor. Ekkor immár hivatalosan is a Wersényi nevet ruházta a gyermekek közül négyre – Rozáliára, Katalinra, Istvánra és Lászlóra –, és elismerte őket saját utódainak. (Az ötödik élő gyermekről, Károly kimaradásának okáról az alábbiakban lesz szó.) Naplójából tudjuk, hogy fiai esetében élénken foglalkoztatta törvényesítésük kérdése is. Károly, majd István, végül pedig Ádám esetében is gondolt arra, hogy feleségül vegye édesanyjukat, így biztosítva a törvényes utódot, és egyben neve fennmaradását. Házassági terve azonban mindhárom esetben kudarcba fulladt, mivel a báró tudta nélkül mindhárom nő férjhez ment.

Nem tudni, gyermekei életében mennyire vett részt 1836 előtt, mindenesetre a névadással kifejezte szándékát az aktív apai szerepvállalásra, s igényt tartott arra, hogy tudatosítsák a gyermekekben, hogy ő az édesapjuk. Apai felelősségvállalásának nyomait őrzik végrendeletei is. 1832. április 12-én készült testamentumában név nélkül említi a már meglevő öt gyermekét, akik ekkor a Wesselényi-birtokokhoz tartozó Zsibón és Galacfalván nevelkedtek, és intézkedett neveltetésük, valamint életkezdésük anyagi hátteréről. Hasonló intézkedéseket találunk 1838. június 18-án és 1848. március 25-én kelt végrendeleteiben is, amelyekben név szerint felsorolja a gyerekeket. Ez utóbbinak érdekessége, hogy – amint az anyakönyvi névmódosítás is – csak négy Wersényi gyermeket említ meg örökösként, s a legidősebb fiút, Károlyt már nem találjuk ott a névsorban.

A zsibói Wesselényi-kastély a 19. század végén

"az én vérem foly ereikben"   

Az 1834–35. évi erdélyi országgyűlés feloszlatását követően az ellenzék vezére, Wesselényi ellen per indult Erdélyben, mivel a tiltás ellenére kinyomtatta az országgyűlési naplót. A várható letartóztatás elől Magyarországra távozó báró bizalmasára, Kelemen Benjáminra támaszkodott a gyermekek nevelését illetően. Neki küldte a nevelésükkel kapcsolatos utasításait, és nemegyszer kért tőle tanácsokat is. A jószágigazgató rendszeresen beszámolt munkaadójának a gyerekek egészségi állapotáról, tanulmányaik haladásáról. Wesselényi valamilyen polgári életpályára szánta fiait: „Mint városi szabad polgárok előtt oly pálya nyilhat meg számukra, meljen be bizonyithatják, hogy az én vérem foly ereikben, mire hogy őket a Magyarok Istene segittse, forro ohajtásom s atyai áldásom!”

A Kelemenhez intézett instrukciók között több olyan is feltűnik, amely Wesselényi saját neveltetésére emlékeztet. Nagy hangsúly fektetett a nyelvismeretre és a testedzésre, különösen a lovaglásra, az úszásra, valamint a vívásra, melyekben Wesselényi maga is jeleskedett. A gyermekek mellé nevelőket fogadott, akiket szigorú kritériumok alapján választott ki. Az általános műveltség elsajátítása mellett a fiúknak előírta egy mesterség megtanulását is „azért, hogy ez az életre valóságra ’s abbol folyó függetlenségre igen hasznos sőt szükséges”. Wesselényi nyitottan viszonyult ahhoz, hogy fiai maguk válasszanak hivatást. Segítette őket, hogy választott pályájuknak megfelelő tanintézetben elsajátíthassák a szükséges ismereteket, majd gyakorlatot szerezzenek. Bár a fiúk többször is megváltoztatták terveiket, az apa igyekezett igazodni elképzeléseikhez.

Kelemen Benjámin (1792-1883) nemcsak Wesselényi birtokait igazgatta, de a báró egész felnőtt életében bizalmas tanácsadóként állt mellette köz- és magánügyeiben  

A gyermekek tanulmányai kapcsán több alkalommal találkozunk Wesselényi barátaival, ismerőseivel, akik aktívan segítették őket. A leggyakrabban a nevelőkeresés során vette igénybe barátai segítségét, de néhányan komolyabb szerepet is vállaltak a gyermekek életében. A legidősebb fiú, Károly 1837-ben kezdte meg tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban. Tanulmányainak felügyeletét Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi ifjúkori barátja vállalta magára. A fiú nevelőjével, Máté Józseffel hetente két alkalommal tett látogatást Bölöni Farkasnál, aki olvasmányokkal látta el Károlyt, és a személyisége fejlesztésére is figyelmet fordított:

„Károlynak átadtam a levelet. Minap szükségesnek láttam egy kis leczkét adni neki. A fiu nem rossz, sok esze van, de kissé léha ’s változó. Nem tud huzamosan valamelly tárgyon maradni. Talán mi is vagyunk okai figyelme illy sok felé áramlásának, mert mindent akarunk tudatni vele. Jónak láttam csak három tárgyat tűzni ki neki mostanra: az iskolai leczkét, asztalosságot ’s nyelveket. Különben én a nevelésben csak két megállított elvet ismerek: szünteleni elfoglaltatást s sanyaruság – s épen nem kényelem közti nevelést. – De leczkézésemről most ne emlékezz neki, mert időt szabtam szilárdabbuli viselete elvárására, olly hozzáadással, hogy ha nem sikerül, feljelentem neked. De a fiu hajtható ’s fogékony.” 

Károly 1842-től a Marosvásárhelyi Református Jogakadémián folytatta tanulmányait, ahol az a Dósa Elek professzor felügyelte tanulmányait, aki Wesselényi közéleti tevékenységét is többször segítette. A két kisebb fiú, István és László 1837-ben kezdte meg tanulmányait a zilahi református iskolában, amelynek a báró volt a főgondnoka; itt az igazgató felügyeletére bízta őket. 1844 októberétől a fiúk Wesselényi barátjánál, Ernst Fischernél éltek Segesváron, aki nemcsak szállást biztosított nekik, de a nevelőjük is volt.

A marosvásárhelyi református kollégium  egy 19. század végi fotón. Ennek a "főiskolai kara" volt a jogakadémia, ahol Wesselényi  taníttatta legidősebb fiát

 A házasságszerző apa

A két lány, Rozália és Katalin 1836. június 5-től Pesten, Tänzer Lilla leánynevelő intézetében nevelkedtek, hivatalosan mint Wesselényi gyámleányai. (Ekkoriban volt a jónevű intézet növendéke Petőfi leendő felesége, Szendrey Júlia és Kölcsey Ferenc unokahúga, Antónia is.) A Wesselényivel baráti kapcsolatot ápoló házaspár, Bártfay László és felesége, Josephine nemcsak figyelemmel kísérték a lányok mindennapjait, hanem bevezették őket saját társasági köreikbe, ahol ismeretségbe kerülhettek Wesselényi olyan neves barátaival, mint Kossuth Lajos vagy Fáy András.

Wesselényi kapcsolatrendszere, baráti köre a lányok kiházasításában is szerepet kapott. 1843 decemberében a báró egy ifjú kadétot küldött lánynézőbe a Tänzer-féle intézetben nevelkedő leányaihoz. Reinagel Richárd Wesselényi egyik barátja, gróf Károlyi György erdőmesterének az unokaöccse volt. A fiatalember a lányokhoz hasonlóan házasságon kívül született; anyja polgárlány, apja pedig gróf volt, aki titokban támogatta fiát. Wesselényi terve sikerrel járt, s nagyobbik lánya, Rozália beleszeretett a fiatalemberbe. Tänzer Lilla rendszeresen tájékoztatta Wesselényit a két fiatal bontakozó kapcsolatáról, de megosztották egymással Reinagel anyagi helyzetével és szándékainak komolyságával kapcsolatos aggályaikat is. A fiatalember ugyanis sokáig nem volt biztos terveiben, illetve nem tudta előteremteni a tisztek számára kötelező házassági kaució összegét. Utóbbi problémát végül Wesselényi oldotta meg. Miután Reinagel hosszas várakozás után megkapta felettesétől a házasodási engedélyt, 1847. február 7-én egybekeltek Rozáliával a Kálvin téri református templomban. 1848. július 29-én született meg első közös gyermekük, azaz Wesselényi unokája, Richárd.   

A Kálvin téri református templom az idősebb Wesselényi-lány esküvőjének helyszíne, pár évvel később pedig a báró ideiglenes temetkezési helye volt 

Atyai gondok és örömök

Wesselényi feltűnően másfajta érzelmekkel viszonyult a fiaihoz, mint a lányaihoz. A fiúkhoz írt leveleiben egyaránt találunk dicséreteket és a jó útra terelő, a hibákra rávilágító, feddő sorokat is, például a hazugsággal vagy a tanárok döntéseinek megkérdőjelezésével kapcsolatban. Wersényi Lászlónak írt utolsó, 1850. április 4-én – röviddel halála előtt - kelt levelében így írt már felnőtt fiának, aki ekkor kényszersorozott volt honvédként a császári seregben szolgált:

Sokat siránkozol. Természetes, hogy napjaidat nem érzed kellemesnek. Gondolj azonban arra, hogy most nagyon sokan, akik képzettségük, születésük vagy vagyonuk tekintetében nagyon magas rangúak, ugyanebben a sorsban osztoznak… A férfi első és legszebb kötelessége, hogy a szerencsétlenséget és minden terhet önuralommal és erővel viseljen. Csak a gyengék esnek kétségbe.

A korholó megjegyzések mellett azonban arra is törekedett, hogy megismerje fiait, és közös pontokat találjon velük. Dósa Eleknek így fogalmazta meg a Károllyal való kapcsolatában érzett hiányosságokat, a fiútól való távolságának problémáját: „Keserű s bajos is, midőn azokat, kiknek sorsa közel érdekel, s tőlünk függ, nem ösmerhetjük s következőleg nem tudhatjuk a veleki bánásmódnak minő irányt kellessék adni.”

Károly „jóvoltából” tapasztalta meg Wesselényi a szülői csalódás érzését. Marosvásárhelyi tanulmányai alatt több alkalommal is aggasztó hírek érkeztek a fiú magaviseletéről. Az 1843 karácsonyán kapott információk nagyon lesújtották a bárót: Károly a Marosvásárhelyről érkezett híreket megerősítve bevallotta, hogy iratot hamisított, apja nevét felhasználva adósságba verte magát, sőt lopott is. A fiú 1844 tavaszán kénytelen volt elhagyni a marosvásárhelyi tanintézetet. Wesselényi saját szégyeneként élte meg fia tetteit, s azokat olyan szörnyűnek tartotta, hogy nemcsak lelki problémáit, de szeme állapotának romlását is ennek tulajdonította. 1844 áprilisában meghozta végső döntését Károllyal kapcsolatban: elvette tőle a Wersényi nevet, bár ekkor még fenntartotta a jogot, hogy gondoskodjon a fiú sorsáról. Ez az oka annak, hogy 1848-as végrendeletében Károly már nem szerepel a Wersényi gyerekek között.    

Rozália és Katalin esetében másféle kapcsolattal találkozunk: míg Wesselényi a fiúk életútját javarészt távolról figyelte, addig – legalábbis 1835 és 1839 között – a lányok mindennapjaiban aktívan részt vett. Hosszabb pesti tartózkodásai alkalmával szinte mindennapos vendég volt a Tänzer-féle intézetben: az 1838-as pesti árvíz alkalmával – amikor kiérdemelte az „árvízi hajós” nevet – először leányait helyezte biztonságba.

"Kértem Tänzeréket, hogy ha a víz növekszik, menjenek át szállásomra, gyermekeimnek pedig tüsténti átvitele iránt rendelést tettem" - jegyezte be naplójába első árvízi mentőakcióját Wesselényi.
Forray Iván gróf akvarellje (BTM Kiscelli Múzeuma) egy mentési jelenetet örökített meg; az "árvízi hajósnak" négy napig sokszor lehetett része hasonlókban.  

A közösen eltöltött időben személyesen kísérte figyelemmel fejlődésüket, és elmélyült a velük való kapcsolata. „Üldözöttnek, hontalannak kell az embernek arra lenni, hogy az övéivel lehetés boldogságát ugy érezze, mint én érzem. Nagy részét a Napnak a’ kedves kis Rosimmal s Katimmal töltöm; nézem míg tanulgatnak, nézem míg játzodnak, s én is játzodok velek” – írta Kelemen Benjáminnak a lányaival töltött időről. A velük kapcsolatban átélt szülői aggodalom érzését így fogalmazta meg naplójában: „Estve szokásom szerint a gyermekeknél voltam, az udvaron játszodtak, Katinak futás közt lába bokájában megrándult, s szegényke sirva rogyott le. Minő kebel-fojtó érzés vérünk szenvedését látni.”

Az aggodalom a későbbiekben is megjelent Rozália gyakori betegségei, valamint a Reinagel Richárddal való kapcsolat bizonytalan időszakaiban. Ilyenkor idősebb lányát kímélendő húgának, Katalinnak írt bizalmas leveleiben fogalmazta meg atyai gondjait. Wesselényi kíváncsisággal és megértéssel fordult leányai felé, akiknek érzelmi szempontból is igyekezett támaszt nyújtani. „Bizonyosan tudod s érzed azt, hogy illő épenúgy mint szivnek jóltevő mindent mi érzést illet, mi jelent s jövendőt érdekel, egy olly rokon kebelbe önteni ki, mellyben irántad a legtisztább szeretet létezik, s hogy jobban senki is Téged érteni, veled örülni vagy ha kellene szenvedni nem fog, mint szerető apád” – írta Rozáliának 1844 tavaszán.

A pesti Károlyi-palotában (ma Petőfi Irodalmi Múzeum) Wesselényi gyakran megfordult. Mind a tulajdonos, Károlyi György gróf, mind a gróf titkára, Bártfay László közeli barátja volt. Bártfayék gyakran meghívták szolgálati lakásukba a Wersényi lányokat is.  

Különös családi képlet

Wesselényi 1845 novemberében feleségül vette a Gräfenbergből ápolónőként magával hozott polgárlányt, Lux Annát, akitől két fia született, Miklós (1845. december 13.) és Béla (1847. május 11.). A két Wersényi fiú, István és László segesvári neveltetése 1845 őszén befejeződött, s visszatértek Zsibóra. Rozália 1847 februári házasságkötése után húga, Katalin is Zsibóra költözött a pesti intézetből.

A sajátos családi konstelláció érdekes problémája lehetett, hogy milyen módon tölthette be mostohaanyai szerepét Lux Anna, aki Katalinnál csupán három, a fiúknál 5, illetve 7 évvel volt idősebb. Ennek mindennapi részleteiről sajnos semmit nem tudunk meg a forrásokból. Rozália, aki egyidős volt Lux Annával, már pár hónappal a Wesselényivel kötött házasságot követően mamának hívta őt levelében. Egy Wesselényi halála után kelt, a nála csak hét évvel fiatalabb Wersényi Lászlónak írt levelét az özvegy „Önt szerető édesanyjaként” írta alá. A családi élet egy-egy vidám alkalmába Wesselényi levelei révén nyerhetünk betekintést: 1847 karácsonyán Wersényi Katalin és László, Lux Anna, valamint a személyzet néhány tagja Adolph Müllner A nagy gyerekek című vígjátékát adták elő a házi színpadon.

Lux Anna egy takács lánya volt, aki Wesselényi gräfenbergi gyógykezelése idején gyereklányként került a szolgálatába, és Zsibóra is követte urát 

A teljesen vak Wesselényi 1848 szeptemberében, az egyre bizonyosabban bekövetkező háború elől Gräfenbergbe távozott feleségével és két kisfiukkal, valamint Wersényi Katalinnal. A három nagyobb gyermekéről ezután hosszú ideig nem kapott hírt. Csak 1849 novemberében tudta meg, hogy Rozália és Richárd első gyermeke elhunyt, s hogy időközben született egy kislányuk, Malvina.

István és László 1848 májusában csatlakoztak a 11. kolozsvári honvédzászlóaljhoz. 1848 augusztusától kezdve azonban Wesselényi nem kapott tőlük levelet, így abban a hitben volt, hogy mindketten meghaltak. Csak 1849 októberében kapott róluk ismét hírt, amikor hazatértek Zsibóra. István egészségi állapota miatt elkerülte a kényszersorozást, Lászlót azonban besorozták az Estei Ferdinánd huszárezredbe. Apja közbenjárására 1850 áprilisában szabadságot kapott: néhány napot Gräfenbergben töltött, majd Pestig kísérte a Zsibóra hazainduló Wesselényiéket. Útközben azonban a báró tüdőgyulladást kapott, s állapota egyre súlyosabb lett. Felesége mellett Katalin leánya is mellette volt, amikor a liberális reformmozgalom első vezére 1850. április 21-én örökre lehunyta szemét a pesti Emmerling fogadó 1. emeleti 22. szobájában.

A gőzhajók kikötőjéhez közeli István főherceg szállóban hunyt el Wesselényi. A reformkori épület ma is áll az Akadémia utca elején, de Rudolf Alt 1845-ben festett képén az Akadémia palotájának helye még üres.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Vannak-e a történelemben véletlenek? Bizonyosan, ám feltűnő, hogy több nevezetes történelmi eseménysor egybeesett világszerte pusztító járványokkal. A Rákóczi-szabadságharc végnapjaiban, 1708–1710 között a pestis tizedelte a lakosságot, súlyos problémákat okozva a fejedelem számára, aki egyre kevésbé tudta fenntartani a hadsereg egységét és harci morálját, valamint a hátország támogatását. Az 1830–31. évi lengyel felkelést a nyugati világban először pusztító kolera árnyékolta be, sőt, a járvány európai behurcolását éppen a leverésére vezényelt orosz katonáknak tulajdonították. Az első világháborút záró forradalmi hullám eseményei az 1918–1920 közötti spanyolnátha pusztításai közepette zajlottak. Háborúskodás és járványok persze nem feltétlenül jártak együtt. Magyarországon utoljára 1737–1739 között okozott súlyos népességveszteséget a pestis, amikor nem volt sem jelentősebb kül- vagy belháborúság, mint ahogyan az 1872–73-as kolera pusztítása idején sem.

Ha feltesszük a történelmietlen kérdést: „mi lett volna, ha 1848–1849-ben nincs forradalom és szabadságharc?”, egyet biztosan válaszolhatunk: a világméretű kolerajárvány pusztításai Magyarországot akkor is elérték volna. A történelem iránt érdeklődőknek, érthető módon, az évszámokról a forradalmi események, a dicsőséges csaták és a megtorlás megsiratott áldozatai jutnak eszébe, nem pedig az a sok ezer ember, akinek a világjárvány oltotta ki az életét. A poszt alapjául szolgáló írásom 1994-ben jelent meg a Históriában, s bár addig, azóta is több publikáció foglalkozott a kolerajárvánnyal, a pusztítás történeti emlékét máig háttérbe szorítja a tény, hogy időben éppen (valójában véletlenül) egybeesett a forradalom és szabadságharc eseményeivel. 

Mihail Lermontov: Orosz huszárok rohamozzák Varsót 1831. szeptember 7-én. A lengyel főváros bevétele volt a közel egy évig tartó felkelés legnagyobb csatája 

Az ázsiai kolera az európai ember számára még a 19. század elején lényegében ismeretlen volt. Miután a betegség 1817 körül kilépett kelet-indiai „szülőföldjéről”, a következő száz évben több hullámban végigsöpört a világ nagy részén. (Erről bővebben a blogon itt és itt olvashat.) A 19. században öt alkalommal pusztított igen erőteljesen Magyarország területén: 1831–32-ben, 1848–49-ben, 1854–55-ben, 1866-ban és 1872–73-ban. Első hazai megjelenése, pusztítása, a társadalom egészében kiváltott sokkhatása viszonylag jól ismert. Alapos feldolgozások láttak napvilágot az 1854–55. és az 1872–73. évi járványokról is. 

Meglehetősen csekély figyelmet  fordított viszont a történetírás a kolera 1848–49. évi magyarországi lefolyásának, pedig az  több szempontból is figyelmet érdemel. Érdekes lehet járványtörténeti szempontból (mekkora halandóságot okozott, mi módon terjedt, hogyan védekeztek ellene, milyen társadalmi, tömegpszichológiai hatásokat, orvosi felismeréseket váltott ki). Felvet azonban további kérdéseket is – méghozzá a szabadságharc eseménytörténetével kapcsolatban.

Robert Seymour: A kolera letiporja a győzteseket és a legyőzötteket is, 1831. 

Az 1848. évi járvány 

Az 1831-es világméretű járvány már majdnem feledésbe merült Európában, amikor 1846–47 folyamán egyre gyakrabban érkeztek hírek a kolera rohamos terjedéséről az ázsiai kontinensen. A kortársak minden bizonnyal tisztában voltak a betegség oroszországi behurcolásáról szóló tudósítások jelentőségével. Az Erdélyi Híradó például 1847 végén írta az alábbiakat: „a’ cholera, jövő nyáron, bizonyoson megújult erővel ismét fellépend s folytatandja útját felénk”. Nem is tévedett: 1848. július 20-a körül, miután a moldvai fejedelemségben rövid idő alatt több ezer kolerahalálozást regisztráltak, Brassó felől Erdélybe is behurcolták a betegséget, ami a nyári meleget kihasználva gyorsan terjedt. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, s Bugát Pál, a kor neves orvosa októberben az Orvosi Tárban „A cholera megérkezett Buda-Pestre” címmel közölhetett helyzetelemzést.

Nyár végétől a szaporodó katonai események is hozzájárultak a kolera terjedéséhez, ami nem kímélte a nemzetőr- és honvédalakulatokat sem. Mindazonáltal a kolera jelentős részben „békés” módon, a fő vízi és szárazföldi útvonalak mentén hódított, méghozzá igen gyorsan: november elején már az északnyugati vármegyékben szedte áldozatait.

Ugyanakkor a járvány Oroszországot elhagyva nemcsak az Al-Duna felé támadt. A lengyel területeken keresztül 1848 őszén már Németország nagy része fertőzött volt. Egy hamburgi illetőségű hajó október 5-én kötött ki az angliai Sunderlandben kolerában szenvedő tengerészekkel a fedélzetén. A hónap végére a betegség szinte az egész szigetországot ellepte. Ugyanekkor került tengeri és szárazföldi úton Észak-Franciaországba is, majd német kivándorlók november elején New Orleanson keresztül az Egyesült Államokba is behurcolták.

Magyarországon a kolera fenyegetésének híre 1848 tavasz végén terjedt el, éppen akkor, amikor a Batthyány-kormány munkához látott, és az ország új berendezkedésének alapjait tette le. A nem kis nehézségek árán működésbe lépő, és a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumba beosztott egészségügyi igazgatás igyekezett határozott (vagy legalábbis annak látszó) intézkedéseket tenni, ami érthető, hiszen nagyon is sokan emlékeztek arra, hogy 1831-ben milyen következményekkel járt a kolera látogatása: negyedmillió halottal és félelmetes tömegpánikkal.

Pavel Fedotov 1848-ban készült festménye a kolerától való rettegés légkörét jeleníti meg, amely nem ismert országhatárokat. 

Koleraügyi bizottság

Május 24-én háromtagú orvoscsoportot küldtek ki a román fejedelemségekbe, hogy a kolera természetéről, terjedési irányairól információkat szerezzenek. A küldöttség jelentései nyomán Klauzál Gábor miniszter július 9-én részletes felhívásban tájékoztatta az országot a fenyegető veszélyről, illetve kérte az egyházakat, hogy híveik figyelmét hívják fel a megelőzésre.

Ősszel az ország egész területének fertőzöttsége, a halálozások számának gyors növekedése a probléma egységes, határozott kezelését kívánta. Október 26-án az Országos Honvédelmi Bizottmány külön koleraügyi bizottságot nevezett ki dr. Pólya József vezetésével, aki már 1831-ben is részt vett a betegség elleni küzdelemben. (Társai Sauer Ignác és Eckstein Frigyes neves orvosok voltak.) Pólya ügyeletet szervezett a pesti városházán és több kolerakórházat is felállított, s amennyire módjában állt, igyekezett a betegség terjedését folyamatosan figyelemmel kísérni. A megbetegedések november közepétől egyre ritkultak, s az év végére mindenütt teljesen szórványossá váltak, nagyobbrészt meg is szűntek.

Pólya József (1802-1873). Barabás Miklós rajza

A közvélemény figyelme

A betegség gyors terjedése és az áldozatok nagy száma miatt 1848-ban a forradalmi események mellett a kolera is igen élénken foglalkoztatta a magyar, illetve az európai közvéleményt. Egy korabeli újságíró az Életképek hasábjain tömören, ám lényegretörően így jellemezte az 1848. novemberi állapotokat: „Két járványos betegség jár most országról országra: egyik a cholera morbus, másik a corona morbus.” Bizonyára jócskán akadtak olyanok, akik többet gondolkoztak a halálos betegség közvetlenül fenyegető veszélyéről, mint a kormány és a képviselőház összetételéről vagy a politikusok beszédeiről.

A forradalmi átalakulások ellenzői Európa-szerte összefüggést láttak az alkotmányos mozgalmak és a nemzeti ébredések, valamint a kór terjedése között. Egyik francia képviselőjük a betegséget egyenesen a forradalmakkal együtt járó fertőzésnek nevezte, majd így folytatta: „A kolerát – ugyanúgy, mint a forradalmat – gyökerestől kell kiirtanunk.”

Hogy az 1848. évi kolera hazánkban is kimeríthette a "nagy járvány" kritériumait, azt nemcsak a magas fertőzöttségi és halálozási adatok bizonyítják, hanem a világvége hirdetőinek, varázsszerek, amulettek árusainak, csodadoktoroknak a megjelenése, a rendes gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság - olyan jelenségek, amelyek szinte minden nagy járvány idején megfigyelhetők. „Sokakat a cholerátóli félelem halálsápadtsága fogott el” – kezdte egy jelentését Buda város tanácsa augusztusban. Az egyszerű emberek – nem lévén tisztában a betegség okával, pontos terjedési mechanizmusával, csak annak lefolyását és eredményét látva – egymásnak csodaszereket ajándékozgattak és saját közeli halálukat várták. (Pest-Budán egyébként alig két hónap alatt mintegy 644-en haltak meg kolerában.)

Bár 1848-ban a járvány lefolyása összességében enyhébbnek bizonyult az 1831. évinél, az áldozatok száma így is igen magas volt. A megbetegedések és a halálozások pontosabb arányára jelenlegi adataink alapján csak becsléseket lehet tenni. Rendelkezésünkre állnak viszont a különböző vallásfelekezetek halotti anyakönyveinek összesítő adatai, a 19. századinál jóval kisebb trianoni országterületre. Ha a járványt megelőző 1843–1847 közötti esztendők adatainak évi átlagát tekintjük, ehhez képest a vizsgált területen 1848-ra viszonylag magas, mintegy 30%-os többlethalálozást regisztrálhatunk, amelynek döntő többségét a kolera számlájára kell írnunk.

A 19. századi karikaturisták gyakran sűrítették allegóriákba a közvéleményt foglalkoztató eseményeket. Az angol Punch szatírikus lap 1848-as karikatúráján a forradalmi szellem tengeri szörny képében riogatja Európa egy csónakban ülő uralkodóit. (A korban gyakoriak voltak a tengeri szörnyek felbukkanásáról szóló újsághírek.) 

A járvány újra támad

A fertőzöttség 1849 januárjától az egész ország területén látványosan csökkent, tavasz végén azonban a kolera újból – és az előző évinél jóval agresszívebben – támadásba lendült. Április végétől szórványos megbetegedésekről vannak ismereteink, júniusra a kolera az egész ország területén járványossá vált, s hevesen dühöngött egész július folyamán. A járvány ereje csupán szeptember–október folyamán csendesedett az ország területének nagy részén.

A kolera 1849. évi „dühösködéséről” rendelkezésre álló adatok szerint a járvány idő- és térbeli kiterjedése, lefolyásának intenzitása, a megbetegedések és a halálozások száma egyaránt jóval felülmúlta a korábbi esztendőét. Már említett halotti anyakönyvi adataink alapján a vizsgált országterületen 76,56%-os halálozási többlet mutatkozik az 1843–1847 közötti koleramentes évek átlagához képest, s ráadásul térben az is igen egyenetlenül oszlik meg. A Tiszántúl és a Felvidék egyes területein több mint kétszer (!) annyi halálozás történt 1849-ben, mint egy „normális” évben, túlnyomórészt a kolera hatására.

 Kozák csapat a 19. század közepén: a kolera mellett a félelem másik fő forrását ők jelentették 1849-ben  

Behurcolták vagy hazai fertőzés?

A szabadságharc végnapjaival foglalkozó szakirodalomban gyakran felbukkan, hogy a szörnyű betegséget az orosz csapatok hurcolták be Magyarországra, ezzel mintegy gyorsítva az ország amúgy is elkerülhetetlen vereségét. Erre a feltételezésre alapot adhatott, hogy a kolera – ami ugyanekkor Oroszországban is hevesen pusztított – valóban kiütött a Magyarországra küldött cári hadseregben, és rengeteg áldozatot szedett. Június végén és július elején alig három hét alatt majdnem 15 000 orosz katona halt bele a kolerafertőzésbe, s csapataik útját mindenütt (egyes helyeken sokáig mutogatott) hosszú földhányások, tömegsírok jelezték. Ha a tartalékokat nem számítjuk, a szabadságharc leverésére küldött orosz hadseregnek legalább egytizede lett a kolera áldozata Magyarországon.

A betegség különösen a főseregben pusztított, és a Kassa–Miskolc közötti úton Paskevicsnek nem kis aggodalomra adott okot. A miskolci Szücs Miklós július elején így írt naplójában: „A cholera a muszkák között szörnyű pusztítást tett, ablakomból egész napokon át a temetkezést láttam, a catholikus, református, görög iskolák, tímár, csizmadiaszín (…) tele voltak betegekkel, a szántó földeken is ástak sírokat. A háborúnak mindig újabb újabb borzalmai teljesednek ki…” A kolera elharapózását az orosz katonák között nagyban elősegítette az összezártság, az amúgy is rossz higiéniai viszonyok, az ellátás akadozása és az alultápláltság.

Orosz tábor Magyarországon az 1849-es hadjárat idején

Bizonyosra vehetjük, hogy az 1849. évi kolera pusztítását nem az oroszoknak „köszönhetjük”, még ha egyes területeken a lakossággal való érintkezésük hozzá is járult a betegség terjedéséhez. Már röviddel a Szemere-kormány megalakulása után, június elején igen sok helyről érkeztek jelentések a kolera járványszerű fellépéséről, nagyarányú halálozásokról, méghozzá az ország olyan területeiről is, ahová később sem vonult be az orosz hadsereg. (A cári csapatok 1849. június 15–18. között lépték át a magyar határt, s ekkor már az ország számos, hadieseményektől nem terhelt térségében pusztított a kolera.) Forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a cári csapatok között kassai táborozásuk során, június 24-én észlelték először a kolera erősödését, akkor, amikor Magyarország legtöbb vidékén már magas halálozásszámról vannak adatok. Bizonyosan tudjuk, hogy több, az orosz csapatok által érintett városban már jóval megérkezésük előtt tömegesen pusztított a kolera.

Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy a betegséget 1849-ben egyáltalán behurcolták volna Magyarországra. 1848–49 telén csak csökkent a már meglévő fertőzés virulenciája, s áprilisban–májusban a lappangó járvány erőre kapott. Erre mutat, hogy az első járványszerű fellépések időpontjai megegyeznek több, egymástól távoli területen, s nem lehet a fertőzés egyenletes útvonalát kijelölni, vagyis annak felerősödése legfeljebb lokális okokra vezethető vissza. Egyszóval 1848–49-ben nem két kolerajárványról beszélhetünk, hanem egy járványnak két szakaszáról. (A kolera köztudottan inkább a meleg, nedves időt kedveli, s a nyári, illetve őszi hónapokban aktívabb.) Mindezt még alátámasztja, hogy – mint említettük – 1849 június–júliusában a kolera az egész világon hevesen pusztított, Európa olyan államaiban is, amelyeknek még távoli összeköttetései sem voltak az orosz hadsereggel.

A fertőzés felütötte fejét Haynau seregében is, és a komáromi csata idején több ezer osztrák katona esett ágynak. (Akadt olyan történetíró is, aki a fentiek miatt a kolerát kifejezetten a magyarok „szövetségesének” nevezte, mert lassította a szabadságharc katonai vereségének bekövetkeztét.) De a magyar honvédseregben is számos áldozatot követelt a betegség, aminek talán leglátványosabb jele, hogy július végén Répásy Mihály honvéd tábornok is a kolera áldozata lett. (Ő volt az egyetlen honvéd tábornok, aki emiatt nem érhette meg a fegyverletételt.) 

Bogdan Villevalde: Az orosz lovasság elfoglal egy magyar falut

A nép kétségbeesése

A kolera pusztítása a magyar oldalra is hatással lehetett. „Nem csak hogy jelenleg emberek, hanem nyavalyák ellen is kell küzdenünk” – kezdődik a belügyminisztérium egyik júniusi jelentése. Bár június 18-án Szemere Bertalan miniszterelnök újra részletes közleményben tájékoztatta az országot a koleráról, és ismét hangsúlyozta, hogy nem fog izolációra sor kerülni, a törvényhatóságok jelentéseiből  érződik a rohamosan terjedő fertőzés miatti félelem. „A nép kétségbe van esve, Igazgató Úr!” – írta június közepén Kecskeméti Sándor Szolnok vidéki rendőrbiztos, miután Törökszentmiklóson a napi kolerahalálozások száma elérte a harmincat, a megbetegedéseké pedig jóval többet. Debrecen város vezetői július 13-án figyelmeztették Sillye Gábor kormánybiztost, hogy ne nagyon számítsanak a lakosság mozgósítására, mert a városban hetek óta kolerajárvány dühöng, és sokan elmenekültek az oroszoktól és a betegségtől való félelmükben.

A járvány okozta pánikot az általános bizonytalanság és a nyomasztó orvoshiány sok helyen tovább fokozta. Ilyen körülmények között még kevésbé meglepő, hogy Kossuth népfelkelésre buzdító felhívásai nem érték el céljukat. Mint minden ismeretlen eredetű pusztító járvány során, ekkor is az emberi érintkezések lehető legteljesebb elkerülése mutatkozott az egyetlen védekezési lehetőségnek. Az orvosokkal és a gyógymódokkal szembeni bizalmatlanság ezúttal is erősnek bizonyult.

Ugyanakkor Kossuth és köre igyekezett a kolera hírét a szabadságharc propagandájának is szolgálatába állítani. Július 14-én, Szegedről kibocsátott „A nemzethez!” című, általános népfelkelésre felhívó manifesztumának alapgondolatát az orosz csapatokat tizedelő kolera adta. A kolerát, mint a „magyarok istenének” mennyei eszközét írta le, amit az ég azért bocsátott rájuk, hogy a szabadság ellenségeit magyar földön érje el végzetük. „Hazafiak! ott villog elöl az égi pallos, mellynek láthatatlan ereje a döghalál képében irtja barbár ellenségeinket; kövessétek ez intő jelt…” – írta Kossuth.

Kossuth kiáltványa a hivatalos lap, a Közlöny 1849. július 17-i számában jelent meg.

A kormányzó elnök azonban talán maga sem hitt a kolerától szenvedő orosz csapatokról szóló hírek mozgósító erejében. Minden bizonnyal tudta ugyanis, hogy a kolera már korábban és távolabbi területek magyar lakosságát is pusztította. Június 18-án a Békés megyei Dévaványán keresztülutazva személyesen is nyomasztó élményeket szerzett az ott dühöngő járványról. A vezetőknek tudniuk kellett arról is, hogy nem csupán az orosz sereget sújtó csapásról van szó, hanem világ-, de legalábbis európai méretű pandémiáról. Teleki Lászlóról, a szabadságharc párizsi követéről legalábbis biztosan tudjuk, hogy átélte a tavasszal és nyár elején a francia fővárosban dühöngő kolerajárványt.

Az 1848–49-es szabadságharc elvesztését tehát nem a végnapokban pusztító kolerajárvány okozta, de minden bizonnyal hozzájárult hátországának demoralizálódásához, az amúgy is létbizonytalanságban élő lakosság kiábrándulásához.

A világosi (nagyszőlősi) fegyverletétel ismeretlen festő közel egykorú képén

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A középkor és a koraújkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: „A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!” A 18. század során Európa – a Balkán kivételével – végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de a rettegett „fekete halál” helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera.

Mivel a betegség terjedési módja sokáig rejtély maradt, gyógyítására pedig nem ismertek valóban hatékony módszert, a 19. századi emberek képzeletében hatalmasra nőtt a fenyegetése. Míg azonban a középkorban a pestist Isten büntetésének, így megérdemelt és kikerülhetetlen bűnhődésnek, megszűnését pedig a megbocsátás jelének tartották, addig az iparosodás korában már egyre inkább racionális magyarázatokat kerestek rá, és a megoldást a tudománytól várták. Ugyanakkor, főleg az első megjelenés idejéből - bőségesen találunk példákat a régi fajta értelmezésre és reakciókra is. (A betegséghez, illetve a halálhoz való viszonyról a blogon itt és itt olvashat bővebben.) Rengeteg tudományos, valamint a nagyközönségnek szánt szöveg, illetve hatósági rendelet őrizte meg ennek az általános szorongásnak az emlékét: a kolera a történelem első alaposan dokumentált betegsége lett. 

Ez volt az első járvány, amely a modern közegészségügy felügyelete alá került, sőt, a nemzetállamok egészségügyi intézményrendszerének a létrehozásához éppen a ragály adott hathatós öntözést. A kolera úgy működött, "mint a 19. század lelkiismerete”, amennyiben ráirányította a figyelmet a gyors városiasodással együtt járó tömeges szegénységre. Például a kolera kényszerítette ki a Brit Egészségügyi Tanács létrehozását 1831-ben, az első nemzetközi egészségügyi konferenciát 1851-ben, de ösztönzőleg hatott az első magyar közegészségügyi törvény megalkotásakor is 1876-ban.

A berlini Gustav Spangenberg A halál menete című allegorikus festményét (1876) az előző években pusztító kolera ihlette, amelynek a festő két gyermeke is áldozatul esett

Mi a kolera?

A kolera fertőző betegség, amelyet a vibrio cholerae nevű baktérium okoz. A baktérium természetes élőhelye a langyos tengervíz, így különösen gyakran fordul elő a folyók torkolatainál a part menti vizekben. Az emberi szervezetbe a fertőzött víz vagy ételek – például nyers vagy félig főzött kagylók, fertőzött vízzel öntözött zöldségek stb. – elfogyasztásával kerülhet be.

A baktérium az emésztőrendszerbe kerülve, néhány órától 5 napig tartó lappangás után heves hasmenést és hányást okoz. (Távolról sem mindenkinél: a fertőzöttek és a betegek arányára vonatkozó becslések 1:3 és 1:100 között váltakoznak!) A drámai mértékű – egy nap alatt akár a testsúly 10-15 százalékát kitevő – folyadékvesztés következtében a vér besűrűsödik, mennyisége csökken, ami a vérnyomás eséséhez vezet. A bőr megráncosodik, nyirkos, hideg veríték lepi el, a szemgolyók besüppednek, a száj és a nyelv kiszárad, a beteg kínzó szomjúságról panaszkodik. A légzés szapora és nehéz, a hang igen gyenge, miközben, a végtagok izomzatában pedig fájdalmas görcsök jelentkeznek. A rohamos folyadékvesztés nyomán fokozatosan megszűnik a veseműködés, illetve a vizelettermelés. A halál végül a keringés összeomlása és a kiszáradás együttes következményeképpen áll be, általában a betegség kitörése után 1-2 nappal. Kezelés nélkül a betegek kb. fele meghal (az adatok 35-60 százalék között szóródnak).

Az "indiai kolera" első európai támadásának egyik áldozata a ravatalon. Anglia, 1832 

A rém neve

A járványok és általában a betegségek történetének kutatásakor gyakran jelent komoly problémát magának a tárgynak az azonosítása. A kutató ugyanis nem mindig lehet biztos benne, hogy a forrásokban leggyakrabban használt elnevezések mindig ugyanazt a betegséget takarják. Ne felejtsük el: a régi orvosok nemhogy a kórokozók „DNS-névjegyével” nem tudták egzakt módon azonosítani a hasonló tünetekkel járó betegségeket, de magáról ezeknek a mikroszkopikus lényeknek a létezéséről, illetve a betegségek kialakulásában játszott szerepéről is csak a 19. század vége felé szereztek tudomást.

A kolera említéseivel például az antikvitás korától találkozhatunk az európai forrásokban, népesedési katasztrófákkal járó tömeges világjárvány formájában azonban csak 1817 és 1923 között jelentkezett. Kevésbé veszélyes „őshonos” változatát a 19. század elejétől „cholera nostras”, azaz a „mi koleránk” néven emlegette az orvosi irodalom, így különböztetve meg az újonnan megismert pusztító ázsiai kolerától (cholera morbus). A következőkben kizárólag az utóbbiról lesz szó.

Az addig ismeretlen ragály elnevezésére egykorúan az ázsiai vagy keleti kolera mellett leginkább az epekórság és epemirigy szót használták. Más európai nyelveken is az epével kapcsolatos neveket kreáltak a betegségnek: a cholera szót ugyanis a görög chole (epe) szóval hozták összefüggésbe, tévesen.

A német műszó tükörfordításaként találkozhatunk a 19. századi orvosi irodalomban a hányszékelés kifejezéssel: a tipikus nyelvújításkori kísérlet igazán képszerűen fejezte ki a betegség fő tüneteit. A század vége felé a magyar újságokban gyakran emlegették sárga rémként, az angolok viszont „kék halálnak” (blue death) nevezték, mivel a kiszáradt áldozat bőre kékesszürkévé változott. Megörökölte az új járvány az elhalványult emlékű pestis metaforáját, a „fekete halál” kifejezést is, de irodalmi szövegekben – például Jókai Mór regényében, A fekete vérben – majd a zsurnalisztikában "fekete asszonyként" is megjelent.

Egy 23 éves éves bécsi fiatalasszony portréja egészségesen, és egy órával a kolera tüneteinek kitörése után, négy órával a halála előtt. 1831. 

Klímaváltozás és világjárvány

A kolera India északkeleti partvidékén az egykorúan Bengáliaként emlegetett régióban (amely a mai Bangladesht is magában foglalta) évszázadok, sőt, talán évezredek óta őshonosnak számított. Bár a 18. századból vannak adatok járványokról, de azok egyszer sem terjedtek túl India egyes vidékein. 1817-ben azonban a kór hirtelen és addig nem tapasztalt mértékben kilépett az addig megszokott keretekből.

A gyarmati egészségügyi tanács megbízásából James Jameson tanulmányozta az 1817-ben kitört járványt.

Az első orvosi beszámoló ennek okát egyértelműen az előző év súlyos időjárási anomáliáiban látta. Egyes újabb történeti ökológiai munkák tényként kezelik, hogy a kolera „elszabadulása” közvetve az indonéziai Tambora vulkán 1815-ös kitörésének volt a következménye. Az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése során a légkörbe került nagy mennyiségű hamu, por és gáz ugyanis rövidtávon drámai klimatikus változásokat okozott. A föld átlaghőmérséklete átmenetileg egy fokkal csökkent, és a következő 2-3 évben az északi félteke nagy részén szélsőséges időjárás uralkodott: 1816-ot egykorúan „a nyár nélküli esztendőként” emlegették. A tartósan kedvezőtlen időjárás Eurázsia és Észak-Amerika számos régiójában – így pl. Erdélyben és Kelet-Magyarországon – súlyos éhínségeket okozott. (Az éhínségekről a blogon itt olvashat bővebben.) 

A Ganges deltavidékén 1817 nyarán kitört kolera hamarosan szétterjedt az egész indiai szubkontinensen, sőt, el is hagyta azt. A kolera ezzel egy évszázadra világjárvánnyá vált: 1817 és 1923 között hat hosszabb időszakban jelentett súlyos fenyegetést a bolygó jelentős részein.

James Baillie Fraser: A Chitpur Road Kalkuttában. (1826) Bengália legnépesebb városának, a kolera "epicentrumának" főútját a "zarándokok útjának" is nevezték. 

Hagyományos népesedési katasztrófa a modernizáció korában

Miért és hogyan válhatott világméretűvé egy addig csak egyetlen régiót érintő fertőző betegség? Az okok között első helyen a kereskedelmi kapcsolatok intenzívebbé válását kell megemlítenünk, amely mögött a kapitalista piacgazdaság hatókörének terjeszkedése állt. Számos járvány terjedésében a nagy kereskedelmi kikötők működtek „kapuként” az újabb földrészek felé. A távoli földrészeket ráadásul nem színtiszta gazdasági kapcsolatok kötötték össze, hanem a gyarmatosítás következményeként politikai jellegűek is. A gyarmati hatalmak európai hivatalnokai, és különösen hadseregei szintén összekötő kapcsot teremtettek a „Nyugat” és a világ többi része között.

Több kolerajárvány esetében kulcsszerepet játszott - az egyébként ritka - mobilitás egyik hagyományos formája: a vallási zarándoklat. (A hagyományos társadalom helyhez kötöttségéről a blogon itt olvashat bővebben.) 1817-ben egyes feltételezések szerint hindu zarándoktömegek vitték ki a Gangesz deltájából a kórt, a század közepi hullámokban pedig többször is Mekka játszotta az „elosztóközpont” szerepét, ahonnan a muszlim hívők hordták szét a kolerát a Földközi tenger medencéjében. A migráció modern formája, az Amerikába irányuló kivándorlás szintén nem maradhat ki a „felelősök” felsorolásából. A járvány terjedését természetesen elősegítette, felgyorsította a közlekedés forradalma, a gőzhajózás és a vasúti hálózat kiépülése is. 

"Ilyen támogatott bevándorlókat nem engedhetünk be!" Friedrich Graetz karikatúrája  1883.
A török viseletben ábrázolt, hajón Amerikába érkező kolerát karbolos füstölővel felfegyverzett őrhajó és sorfal igyekszik feltartóztatni  

A kibontakozó modernizáció egyik fontos következménye volt Európa népességszámának robbanásszerű növekedése: az öreg kontinensen 1800-ban 190 millióan, száz évvel később már 400 millióan éltek, miközben a kivándorlók tízmilliói még Észak-Amerikát is benépesítették. Az ipari forradalom következményeként a népesség egyre nagyobb tömegei koncentrálódtak a városokba, amelyek a növekedéssel egyszerűen nem bírtak lépést tartani: sokáig az emberi életfeltételek minimumát (mindenekelőtt az egészséges lakhatást és lakókörnyezetet, valamint a tiszta ivóvizet) is csak nagyon hiányosan tudták biztosítani. „Még soha nem láttam ilyen egészségtelen lakásokat, pestises lyukakat, mindenféle kórokozók tenyészhelyeit, mint a Gängeviertelben. Egyszerűen elfelejtem, hogy Európában vagyok" - döbbent meg 1892-ben a Hamburg szegénynegyedében látottakon Robert Koch, aki ekkor már a legtekintélyesebb járványszakértőként érkezett az éppen kolerától sújtott városba. (A városok köztisztasági  viszonyairól a blogon itt és itt olvashat bővebben.) 

A rohamosan terjeszkedő ipar környezetromboló hatásaival – a levegő és a természetes vizek szennyezésével – szemben a hatóságok meglehetős közönnyel viseltettek. A mai európai ember számára elképzelhetetlen higiéniai körülmények között élő városi szegénység tömegei kitűnő táptalajt jelentettek a kolera – és számos más fertőző betegség – robbanásszerű terjedésének.

Nyilvános illemhely Hamburg egyik szegénynegyedében (Gängeviertel). A fotó 1890-ben készült: a gazdag Hanza-városban két év múlva az utolsó nagy nyugat-európai kolerajárvány 8600 halálos áldozatot követelt 

A miazmától a baktériumig

Az orvoslás szempontjából is határhelyzetnek nevezhetjük a „kolera évszázadát”. Első hullámai idején az orvostudományban még az antikvitás óta öröklődő, jórészt puszta spekulációkon alapuló elképzelések keveredtek és csatáztak az újabb természettudományos felismerésekkel. Ezzel szemben az utolsó kolerajárványok idején már pontos mikrobiológiai ismeretekkel rendelkeztek a kórokozóról és a terjedési mechanizmusról – ha megbízható gyógyszerrel nem is.

A kolera – és általában a fertőző betegségek – terjedéséről két „tudományos” magyarázat létezett a század első felében. Az egyik szerint a levegő „megromlása”, az abban elszaporodó miazmák okozzák a betegséget, míg a másik szerint a fertőzés közvetlen érintkezés révén emberről emberre terjed (kontaminációs elmélet). A kolera első megjelenése idején az antik miazma-elképzeléssel szemben már mindinkább az élő kórokozó „csírák” tana hódított, ám a kolera tisztázatlan fertőzési módja a miazma-tan reneszánszát hozta.

"A Londoni Egészségügyi Tanács a kolera okaira vadászik" - Az 1832-es karikatúra az orvosok és hatóságok tanácstalanságát gúnyolta ki.

A két felfogás csatározásának a védekezésre nézve gyakorlati tétje volt: ha a miazma-elméletet fogadják el a hatóságok, akkor nincs értelme a komoly gazdasági károkat okozó határzáraknak, régiók vagy települések elszigetelésének, karanténoknak, hiszen a levegőt nem lehet megállítani. Ha viszont a kontaminációs teóriának adnak hitelt, akkor a szigorúan meg kell akadályozni a potenciális fertőzöttek és az egészségesek érintkezését. Utóbbiak hitelét megingatta ugyan, hogy a kolera első európai útja (1831-32) alkalmával az általuk javasolt eljárások látványosan eredménytelennek bizonyultak, ám ők arra hivatkoztak, hogy azok csak a hiányos kivitelezés miatt nem működtek.

Az évtizedekig folyó eldöntetlen elméleti vita közben persze az államoknak azonnali gyakorlati intézkedésekkel kellett reagálni a vészhelyzetre. Jobb híján azokat a módszereket vették elő, amelyeket már évszázadok óta alkalmaztak a pestis vagy a marhavészek esetén: határzárakat és karanténokat létesítettek, a betegeket pedig megpróbálták izolálni.

George Cruikshank 1832-es karikatúrája az egészségügyi hatóságok haszontalanságával és korruptságával kapcsolatos közvélekedést jelenítette meg

A kolera kórokozójának és terjedési mechanizmusának ismerete nélkül az orvosok persze a védekezés és a gyógyítás terén is a sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években éppúgy elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz, mint az első járvány idején, 1831-ben. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték!

A kolera rejtélyének megfejtésében az első érdemi eredmény egy londoni orvos, John Snow nevéhez fűződik. Snow 1854-ben az akkor szegénynegyednek számító Sohóban részletes statisztikát készített a halálozások térbeli eloszlásáról, és ennek segítségével sikerült lokalizálnia egy fertőzésforrást: egy közkutat. Elméletét,  miszerint a kolerát az ivóvízbe bekerült mikroszkopikus lények okozzák, egy ideig még nem fogadta el az orvostársadalom. Pedig gyakorlati bizonyítékot is "mellékelt" a felfedező: miután lezáratta a kutat, a környéken napok alatt megszűnt a járvány. Ugyanebben az évben egy olasz orvos, Filippo Pacini azonosította is mikroszkópja alatt a vesszőformájú kis lényeket, sőt publikálta is feltételezését, hogy ezek okozzák a betegséget, ám őt sem vették komolyan. Áttörést a német Robert Kochnak sikerült elérnie harminc évvel később, aki egyiptomi, majd kalkuttai kutatóútja során egyértelműen azonosította a kórokozót, és bizonyította a fertőzött ivóvíz és a betegség közötti összefüggést.

"Halálelosztó, nyitva szegények számára, ingyenes, a község engedélyével" - A karikatúrát John Snow felismerése ihlette

(folytatása következik) 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Szalisznyó Lilla a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének munkatársa Egressy Gábor levelezésének felhasználásával egy 19. századi "sztár" családjának hétköznapi életébe ad bepillantást.

Művészi sikerek és pénzgondok 

Egressy Gábor az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar - 1840-től Nemzeti Színház - első nemzedékének vezető prózai színésze  volt. A népszerű művész a "munkahelyétől" kapott többhetes szabadságait 1838 és 1863 között rendszerint vidéki vendégszereplésekkel töltötte. Ilyenkor hivatásos színtársulatokkal és műkedvelőkkel egyaránt dolgozott. A negyedszázad alatt Magyarország és Erdély sok városát bejárta: megfordult például Pozsonyban, Székesfehérvárott, Nagykőrösön, Szabadkán, Baján, Pécsett, Jászberényben, Kolozsvárott, Máramarosszigeten, Debrecenben, Kassán és Miskolcon. Az általában telt házak előtt zajló vendégjátékai során Egressy sokat tett a klasszikusok (különösen a Shakespeare-drámák) és a kortárs színműirodalom népszerűsítéséért. Művészi küldetésének tekintette, hogy a magyar nyelvű színjátszás fellegvárának számító Nemzeti Színház egyre bővülő repertoárját vidéken is megismertesse.

A vendégjátékokat ugyanakkor szakmai presztízsének emelésére, "önreklámra" is használta: gondoskodott róla, hogy színésztársai, akik hozzá hasonlóan vendégszerepléseket vállaltak szabadságuk alatt, tudomást szerezzenek vidéki sikereiről. 1859 szeptemberében Debrecenből írott levelében például arra utasította kisebbik fiát, Árpádot, hogy „hirdesse ki a színháznál, hogy a tegnapi jövedelem 60 forinttal multa felül Füredi [Mihály] legnagyobb jövedelmét, még azt téve hozzá, hogy a Füredi Zártszéki ára egy forint vólt [=60 krajcár], az enyim pedig 80 xr”.

A család szempontjából a turnék legfontosabb hozadéka a pénzkereset volt, amely javított a família anyagi viszonyain. Nem véletlenül érzékeltette Egressy az idézett levélben a népszerű opera- és dalénekes Füredi Mihályét felülmúló sikerét éppen a jövedelem nagyságával. Pályafutása alatt előfordultak ugyan olyan időszakok is, amikor nem állt a Nemzeti Színház alkalmazásában, és szinte az egész évet vidéki vendégjátékokkal töltötte, "normális" helyzetnek azonban azt tekinthetjük, hogy a Nemzeti Színháztól kapott fizetését vidéki fellépéseinek hasznával egészítette ki. (A leghosszabb kényszerszünetet a szabadságharc utáni években szenvedte el: a közel egyéves törökországi emigrációból hazatérő színész 1850 augusztusa és 1855 áprilisa között Pesten csak alkalmilag játszhatott.) 1858-ban például szabadságidejét ekképp osztotta be: január 24. – február 3. Szabadka; február 12. – február 20. Arad; március 2. – március 9. Miskolc; július 8. – július 15. Szeged.

Egressy Gábor (1808-1866) 

Kereső családfő és eltartott családtagok

Az ötfős Egressy család - jóideig még a gyerekek felnevelése után is - szinte kizárólag a színész jövedelmeiből élt. A vidéki turnék biztosította többletkereset részben a középosztályi életszínvonal fenntartásához, illetve szerény emeléséhez kellett (többszobás lakást béreltek, volt megtakarításuk a takarékpénztárban, időnként vendégeskedtek, fürdőre utaztak, sokat adtak az öltözködésre, könyveket vásároltak stb.). Komoly nyomást jelentett a családfő szempontjából az a körülmény, hogy Egressy még az 1850-es évek végén is támogatta három felnőtt, de önálló egzisztenciával még nemigen rendelkező gyermekét.

A feleség és családanya, Szentpétery Zsuzsanna, akit a Nemzeti Színház 1837-től kardalosként (kórustag) és segédszínészként foglalkoztatott, 1848-ban „testileg rendkivül elnehezedvén”, felhagyott a színészi pályával.

Elsőszülött gyermekük, Ákos, tanulmányait félbehagyva 1848-ban - 16 évesen! - honvédnak állt, majd a szőlősi (világosi) fegyverletétel után több tízezer társával együtt besorozták az osztrák hadseregbe. Eleinte Itáliában, később Csehországban állomásozott. Miután 1860-ban huszár főhadnagyként leszerelt, az itáliai magyar légióhoz csatlakozott. (Az alakulat az olasz egység megteremtéséért folyó háború idején a magyar szabadságharc újrakezdésének reményében szerveződött.) Számfeletti tisztként előbb az acqui tiszti telepre, majd annak feloszlatása után a cuneói magyar tiszti telepre került. Apja 1864. júniusi agyvérzését követően elhagyta Olaszországot, és visszaköltözött szüleihez. 1865-ben, 33 évesen a mai Színház- és Filmművészeti Egyetem jogelődjének, a Színészeti Tanodának lett a tanulója. Katonáskodása alatt végig apja támogatására szorult. Egressy havi rendszerességgel küldött neki pénzt, és ahogyan feljebb került a katonai ranglétrán az egyre költségesebb felszereléséről és ruháztatásáról is gondoskodott.

Egressy Ákos (1832-1914)

A középső gyermek, Etelka 18 évesen, 1853. január 22-én hozzáment egy apjával egykorú, negyvenöt éves színészhez. Házasságuk a férj hűtlensége miatt mindössze néhány hónapig tartott, és a lány 1853. május 12-én visszaköltözött szüleihez. Válását 1859-ben véglegesítették. Válópere idején beleszeretett a család egyik régi barátjának, Telepy Györgynek a fiába, a később festőművészként hírnevet szerző Károlyba. Házasságkötésükig, 1853 és 1860 között a szüleivel élt Pesten, tehát huszonöt éves koráig az apja tartotta el.

A legfiatalabb gyermek, Árpád 1861-ig szintén a családjával lakott. Az 1850-es években valameddig az óbudai hajógyárban dolgozott, majd egy asztalosmester mellett inasként. 1861-ben rövid ideig a Nemzeti Színháznál kardalnok és segédszínész volt. Anyagilag 1861-től függetlenedett a családjától, amikor vidéki színésznek állt. 

Egressy Árpád (1836-1869)

A családi „vállalkozás”

Egressy Gábor az anyaszínházán kívül töltött hetekben megfeszített munkatempóban dolgozott: teljes szabadságidejét a vidéki fellépésekkel töltötte. Levelezésük tanúsága szerint ez csak úgy volt lehetséges, hogy a család többi tagja is kivette részét a feladatokból. Etelka például többször is vele utazott, hogy a fellépések előtt az öltözködésben, sminkelésben a segítségére legyen. Felesége és Pesten élő fia, Árpád a levélben érkező, többnyire sürgető kéréseket teljesítették: ha a színésznek valamire szüksége volt a fellépéseihez, azonnal előteremtették és utána küldték.

Egressy a turnékra nagy faládába csomagolva vitte magával a darabok szövegét, illetve a szerepeinek megfelelő jelmezeket és kellékeket. A színművek és a kosztümök egy része a sajátja volt, más része pedig a Nemzeti Színház könyvtárából, illetve kellék- és ruhatárából származott. Noha Egressy a vidéki színtársulatok igazgatóival előre egyeztette, hogy mely darabokban szándékozik fellépni, azt nem tudhatta biztosan, hogy a közönség milyen fogadtatásban részesíti majd az egyes előadásokat. Bizonytalansági tényezőt jelentett az együttes szakmai színvonala és felszerelése, továbbá hogy milyen ütemezésben zajlanak a próbák és az előadások, azaz hány szerepet sikerül majd eljátszania. Az is előfordult, hogy menet közben előre nem tervezett felkérést kapott, amihez újabb otthoni küldeményekre volt szüksége.

Szinte nem volt olyan távolléte, amikor ne szorult volna családja segítségére. A legegyszerűbb eset az volt, amikor az otthon meglévő színdarabok közül kellett néhányat utána küldeni. Ilyenről olvashatunk például 1854 szeptemberében, amikor megérkezett Debrecenbe. 1854. szeptember 22-én így írt feleségének:

Mivel tehát itt is, Aradon is többet kell játszanom eddigi szerepeimnél, kérlek édesse, küldd el nekem ide gyorskocsin Clavigot és Othellót. Mind a kettöt meg kapod könyvtáram legfelsö polczán, a jobb oldalon, hol a darabok együtt szoktak állani. Hanem minthogy Othelloból több hiányos példány van nálam, tehát mind azt küldd el a mit csak Othello czim alatt találsz a darabok közt.

Egressy Gábor levele Szentpétery Zsuzsannának (Tiszaújlak, 1854. november 6.)

Amikor olyan darabokra volt szüksége, amelyek nem voltak meg otthon , kisebbik fiát szalasztotta a Nemzeti Színházba, hogy kérje kölcsön az intézmény könyvtárosától: „Árpád, kérje ki Benkőtöl Kean, Párisi adós, Legjobb az egyenes út darabokat, és bepakolván, kereszt kötés alatt tegye rögtön postára, de nem levélpostára, hanem a málha szekér-postára.” 

Árpádnak azonban nemcsak kölcsönkérnie kellett darabszövegeket, hanem többször kapott olyan megbízást is, hogy másoljon le színdarabokat: „Ha Hamletet leírtad: kérd ki Danitól a Makranczos hölgyet, és azt ird le minél gyorsabban, mert itt sincs meg, pedig arra lehetett volna jövedelmet csinálni.” Az ilyesfajta feladatokat Egressy azért bízta a fiára, mert világos, jól olvasható volt a kézírása, amit Etelkáról vagy Szentpétery Zsuzsannáról nem lehet elmondani.

Viszonylag gördülékenyen lehetett megoldani a felmerülő problémát akkor is, amikor az utazási előkészületek során valamit elfelejtettek bepakolni a faládába. A színész például egyszer felszerelésének kicsomagolása közben jött rá, hogy „[a] homlok kenöcsömet otthon hagytam vagy is nem pakoltátok be; kérlek édes, sietve küldjétek; egy kis bádog pixisben van; ha otthon nem találjátok, ugy a Színházban maradt, az az Constantin nem tette vissza a táskába, vagy pedig a fodrász fiu lopta el a helyemröl”. Az 1859. április 4-én Miskolcról küldött levélre Szentpétery Zsuzsanna 4 nap múlva azt válaszolta, hogy „a homlok festéket még tegnap mindjárt a gyors kocsira adtam a fodrásznál vólt”.

Komolyabb utánajárást igényeltek viszont azok az esetek, amikor a családtagoknak a Nemzeti Színház ruhatárából kellett kölcsönkérniük jelmezeket. 1843 szeptemberében Egressy Pozsonyban vendégszerepelt. Nem tudta pontosan, hogy hány előadásban kell fellépnie, ezért úgy döntött, a Lucrecia és a XII. Károly Rügen szigetén című darabokat még beiktatja műsorrendjébe. A feleségnek a következő jelmezeket kellett kikérnie a Nemzeti Színház jelmeztárának felelősétől: 

Aztán édes azon esetre, ha Lucretiát itt adni találom, mi igen hihető, Podráczkitól kérd el és rögtön küldjed gözösön, a’ következö ruha darabokat: Azon római öltözetet, mellyet Coriolánra szoktam használni, az az: testszín trikót és reklit, (az alsó reklimet és testszin kesztyüt is tedd hozzá édes) római fejér tunica hozzá fényes öv, és római palást, fejér; ezen kivül XII Károlyra, sárga szük nadrág, sárga hosszú mellény, sötét kék uniformis sárga hajtókával, sárga bőr öv, és nagy csizma. Minél elöbb küldjétek édes mert ezek már a’ jövö kedden alkalmasint kellenek.

Egressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című drámájának címszerepében.
  Rohn Alajos litográfiája, OSZK Színháztörténeti Tár

A megbízott családtagnak azonban nemcsak arra kellett ügyelni, hogy a Nemzeti Színház jelmeztárából pontosan az előírtakat kérje el, hanem arra is, hogy mihamarabb postára adja azokat, ugyanis ebben az időben az egyes útvonalakon csak a hét bizonyos napjain járt a gyorskocsi vagy a gőzhajó. Egressy 1855. október 25-én Bajáról írott levelében arra kérte feleségét, hogy menjen be a színházba, keresse fel Pap József főruhatárnokot „és kérd el töle ezen ruhadarabokat: 1.) Az ezüst zubbonyomat Vak Bélából 2.) a virágos ezüst keskeny sálat, a mit nekem legutóbb csinált Othellora turbánnak. 3.) egy vörös bársony sapkát. Ezeket édes pakold be rögtön, és tedd fel a gözösre, hogy korán megkaphassam. Jutalomjátékomra kell, melly szerdán vagy csütörtökön lesz.” Szentpétery Zsuzsannára kész kálvária várt, mire megszerezte a férje által kért jelmezeket. A színész október 27-én újabb levelet küldött feleségének, jelezve, hogy a hajómenetrenddel is számoljon: „Siess édes az Othellora való küldeménnyel, mert ha Hétfön el nem küldted: akkor félek, hogy elkéstél, miután csak Szerdán jön ismét Gözös. Othello Csütörtökön lesz, utolsó szerepemül. A Vakbéla ezüst zubbonyát kértem egy ezüst sálat és vörös sapkát”.

Október 28-án Szentpétery Zsuzsanna a következő válaszlevelet küldte:

már délután fél négyre és az a semmi szabó a köntöst mit el kellene küldenem és mit tegnap azért nem adhatott ide mert jádczottak benne de ma már most harmadik szór küldöttem érte és még most sem hozza azért ha hólnap a gözösön meg nem kapod akkor a Keddin vagy Szerdán menö gözösön kerestesd valakivel mert akkor megy le ha még nem késö én nem értem azt a Szabót most hogy nem teszi szivesen mert láttam mikor beszéltem vélle hogy oljan vonakodva akarta is nem is az adását a köntösöknek.

A Nemzeti Színház akkori törvénykönyve szerint a ruhatári személyzetet a legkisebb vétség miatt is pénzbüntetéssel sújtották. Egyfelől „ha valamelly ruhatári kellék, vagy paróka, szakál valaki által elrontatik, vagy elveszne, az illetők azonnal jelenteni fogják, különben a kárt ők téritik meg”, másfelől: „az igazgatóság engedelme nélkül a szabók ¼ havi fizetés elvesztése alatt semmit sem fognak a ruhatárból valakinek hazulra kiadni”. Pap József volt a ruhatári személyzet közvetlen felettese, ő felelt azért, hogy a szükséges öltözetek, parókák, szakállak már a főpróbára elkészüljenek. Ha mulasztás történt, akkor háromtól huszonnégy krajcárig terjedő büntetést szabtak ki rá. A főruhatárnok a rendező vagy főfelügyelő által megírt ruhajegyzéket önkényesen nem módosíthatta. Ahhoz tehát, hogy Egressy Gábor kérésének Pap József eleget tegyen, azon túl, hogy a jelmezek kiadásához engedélyt kellett kérnie az igazgatóságtól, a következő heti játékrendet és főpróbarendet is ismernie kellett. A Szentpétery Zsuzsanna által felpanaszolt vonakodás valószínűleg Pap indokolt óvatosságából adódott.

Joseph Kuwasseg: A Pesti Magyar Színház 1837-ben 

A feleség alighogy  postára adtalevelét, máris újabbat írt Egressynek, jelezve, hogy a jelmezek már nála vannak, de most meg a csomagküldéssel akadtak problémák:

Édes Gáborom! ma már ez második levelem hozzád az elsőt is olj szándékkal írtam hogy a postán megyen el de mikor végezém a Szabótól akkor kaptam meg a Köntösöket és rögtön vittem a gözhajóra de majd nem tudtam hová legyek mikor nem vették fel mert az oljan pakkot csak délután két óráig veszik fel akivel nem mengyen utas én pedig legjob akaratommal sem vóltam képes hamaráb elvinni mert tegnap estve még szükség vólt reá […] mi talán már alighanem késö reggel korán még elviszem a hajóhoz ha valahogy el tudnám küldeni mert van ott egy ismerősöm kit most is kerestem de meg nem kapván reggel azért ujra el mengyek és ha ez nem tesz a pakkal valamit ugy édes nem küldhetem el mert csak hétfőn – és szerdán menvén hajó szerdán késö lenne mert azt irod hogy csütörtökön már jösz haza én nem tudom mit csináljak azonban reggel még szerencsét probálok mert azt mondják ki jókor kél aranyat lél tehát én is jókor kelek te pedig levelet és pakkot egyszerre kaphatnád meg miután késö kelsz így osztán jó lenne.

Szentpétery Zsuzsanna színész múltja, személyes kapcsolatai, illetve a Nemzeti Színház működési rendjének ismerete nyilván sokat segített a megbízások teljesítésében.

Szentpétery Zsuzsanna levele Egressy Gábornak (Pest, 1865. július 23.)

Asszisztens a családból

Etelka lányuk ugyan nem lett színész, de apját a vidéki vendégszereplésekre elkísérve sok mindent megtanult a mesterség prózai hátteréről. Jelenléte egyúttal társaságot, családi környezetet is jelentett a sokszor hosszú hetekig úton lévő Egressynek, aki leveleiben gyakran panaszolta családtagjai, különösen felesége hiányát. Igaz, Etelka asszisztensi ügyességével nem mindig volt megelégedve:

Hamletben meghűtöttem magamat a léghúzamban, és iszonyu náthát kaptam, nem tudom hogy fogok holnap játszhatni. Etelke is igen nagy boszuságot okozott már nehányszor; Garrik estéjén meg is szidtam keményen, − s nem is hoznám el többet soha, mert ö csak magát szereti, s engem igen elhanyagol…. Most ugyan többet gondol velem, de tudom hogy nem fog sokáig tartani. Bár te volnál itt helyette édes!

Az esetenkénti bosszankodás ellenére azonban később is magával vitte Etelkát, és az apa-lánya együttműködés mindkettejüknek jót tett. A megjelenésére, ruházkodására sokat adó, a jelmezek világában otthonosan mozgó színész még arra is vállalkozott, hogy a lányával elmenjen ruhát vásárolni, ami egyébként inkább az anyák vagy nőrokonok feladata volt.

Szeretett Kedves jó Anyám tegnap indítottunk el két skatulyát a feleslegesebb holmikkal és ma ujra egyett, a melyben ruháimbol is küldöttem egy kis mustrát, miket itt vett nekem Kedves Apám egyiket a vásárban t. i. a vereskoczkást, a másikat, meg az előtt vettem Fodornéval míg még itt voltak, rőfét 3 vfrtjával, mint látni fogja Ked. anyám nem a legfinomabb kazsmir ugyan, de e’ szövetben itt ez volt legolcsobb a melyik már kissé finomabb mind másfélszer drágább és igy leg czélszerűbbnek találtam ezt venni; miután már rég ohajtottam valamiféle egyszínű kazsmir ruhát, ennek ugyan a színe nem sokat igért sőt mikor meg vettem apámnak nem tetszett ’s most miolta készen van igen szolid kis ruha azt mondja, ’s az ő tetszését is meg nyerte.

Az 1857. szeptember 3-án megnyílt miskolci színház.

Etelkának az utazás, az elfoglaltság segített túljutni tönkrement házassága kudarcán. Apja színpadi sikerei a társasági élet középpontjává tették őket, akármerre jártak. A népszerűség fényéből jutott a lánynak is, aki szívesen sütkérezett a figyelemben:

a napokban tette azon észrevételt Ked. Apám hogy e’ Vidéki körutunkban, valamenyi fiatal léány, mind belém szeretett, kivel csak némi érintkezésbe voltam Sweizerék, szathmári fő inspectorék, Koszkának neje meg valami szül bároné szinte. A Plébános is egy nagyszerű ebédet adott az Apám tiszteletére, mult vasárnap 3^án ez Nagy Bánya ’s tán itt az egész Vidék legjelesbb szónoka, ’s papja igen derék ember, olyan toásztot mondott az ebéd alatt Ked. Apámnak

(A "belém szeretett" kifejezés a romantika korának gyakran túlzásokba eső érzelmi kommunikációjában a "barátságába fogadott"-nak felel meg. legalábbis a levélben elmesélt szituációkban.)  

Apám Tegnap játszott utolsót – ugy látszik mindenki lelki ismeretet csinált belőlle hogy a színházban ott legyen – mert zsufolva volt, és a mint Ked. Apám kilépett szebbnél szebb – koszorúk repültek felé a legszebb természetes virágokból, egy különösen tisztán kaméliákból gyönyörü szalagokkal ez utobbi természetesen az »enyimek« része és tulajdona [a feleségé és Etelkáé]. ‒ Annyi a babérunk hogy a hajdani Roma valaménnyi nagy férfiát meg koszorúzhatnok. De hadd – mondjam el mi a játék után következett. Vagy 24 fáklyás isszonyu nép tömeggel közre veszik apámat ’s a közönség is utánna masiroz a Rákoczi indulóján egész hazáig folytonos éljenzések közt.

Egressy Etelka (1835-1909) és elsőszülött gyermeke, Telepy Gabriella

 A szokás hatalmában

A családi segítséggel zajló vendégszereplések olyannyira részévé váltak Egressy Gábor életének, hogy még akkor is találunk ebben a témakörben leveleket, amikor már nem igazán voltak rászorulva a kiegészítő jövedelemre. A színész 1865-ben agyvérzését követően a gräfenbergi fürdőben lábadozott, és leveleiben arra ösztökélte a családját, hogy szervezzenek neki vidéki fellépéseket: egy színházi ügynök segítségével találjanak társulatot, amely fogadná őt.

Kérlek édes, szedjétek rendbe jó előre a ruháimat és kellékeimet, hogy miattok zavarba ne jőjjek. Ne feledkezzetek el a legkissebb kellékről sem. Előbb Hamletet játszom, aztán a Felolvasó nőt, aztán Brankovicsot, aztán vagy Bánkbánt, vagy az Igaz barátot, vagy Báró és bankárt. Mit gondoltok, melyik legyen e három közől? […] A mennyire eszembe jut ide is jegyzem mindjárt a szükségeseket.

Hamlet.
Gyapju alsó trikó, az uj
Fekete trikó. (Czipőt itt kell csináltatnom.)
Vapeur ingek, egy nyakfodorral.
A fekete bársony öltözet, két övvel.
A gyémánt csillag és két gomb.
Fekete barét, fekete toll (a szinházi fiókban van.).
A festékek (a színházi kasztenben vannak.).
Barna szőr és szürke (Delettertől 50 kr-ért.).
Hajporos skatulya a puflival, smink (a színházb.).
Kis tükör Barna viaszkenőcs (a szinházban, vagy a bádog skatulyában.);
Egyenes kard.
Darab és szerepek, az enyémek, a könyvtáromban vannak.

A korábbi évekből ismerős segítségkérésen túl (kellékek, jelmezek gondozása) a családtagok kapcsolata új szintre lép: Egressy szakmai kérdésben támaszkodik rájuk, véleményüket kéri a darabválasztásról. Ekkora ugyanis már mindkét fia a Színészeti Tanoda hallgatója volt. Pályájuk több kitérő után az apai utat követte, színészek lettek.

A családi levelezésből kiolvasható, hogy Egressy Gáborék egymást érzelmileg és a gyakorlatban egyaránt támogató, összetartó családot alkottak. Több évtizeden át szinte közös „vállalkozásként” is működtek, a családot eltartó és irányító Egressy Gábor vezetésével. Az apa foglalkozása mindannyiuk életében komoly szerepet játszott. A nagy színész számára felesége és gyerekei olyan hátországot jelentettek, amelyre szakmai feladatainak megoldásában is számíthatott.

Egressy Gábor és családjának sírja Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben

Az idézetek és részben a képek forrása: „Irjátok a mi tollatokra jön”: Egressy Gábor családi levelezése (1841−1865), sajtó alá rendezte: Szalisznyó Lilla, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017, I−II.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A magas halandóság miatt a 20. század közepéig a gyermekek nagy hányada tapasztalta meg az árvaságot. A gyakori újraházasodás eredményeképp a falusi közösségekben sok mostohaszülő és mostohagyermek élt egy fedél alatt. Bár a feudális korban a jobbágyok árváinak hivatalos gyámja a földesúr volt, a gyermekről valójában a család gondoskodott.

Az apa halála a család mint gazdasági egység felbomlását is jelentette. Az apjukat elvesztők általában az anyára és az anya rokonságára maradtak. Sokszor előfordult, hogy a megözvegyült szülő a félárva gyereket nem vitte az új házasságba, hanem a nagyszülőkhöz, vagy anyjuk-apjuk testvéreinél, azaz a nagybátyjuknál, nagynénjüknél helyezték el őket. Nem volt ritka, hogy a testvéreket elosztották egymás között a rokonok, szétválasztva őket.

A fiatal özvegy nő és az árva gyerekek drámai, többféle tragédia lehetőségét hordozó léthelyzete évszázadokon át mindenhol hálás témája volt a mind a "magas" művészetnek,  mind az üzleties "képtermelésnek" 
 Miss Sharpe rajzán két kisgyermek vigasztalja a férj és apa sírjánál a gyászoló anyát

A társadalom margóján

Árva szavunk „apátlan, anyátlan gyermek” jelentésével magában hordozza az egyedüllét, a magányosság és a kiszolgáltatottság érzését. A büntetőperekben valóban gyakran találunk példákat arra, hogy az árvák a közösség perifériájára kerültek, majd rászorult helyzetük miatt, illetve a kellő figyelem hiányában könnyebben bajba sodródtak. Gyakran előfordult, hogy elhagyták a családjukat, elvándoroltak, máshol kerestek munkát, vagy kilátástalan helyzetükben lopásra, csalásra kényszerültek. A lopáson ért 17 éves kóborló árva, Tarnoczi Susanna így vallott a bíróságon:

Mind az atyám, mind pedig az anyám mind csecsemős koromban haltak meg, és így árvaságra maradván nevelkedtem fel ugyan Debreczen városában a bátyámnál, Tarnoczi Jánosnál. A bátyámnál laktam mind egy hat esztendeig, noha az alatt is néha-néha elmentem tőle. 

Tiszaörs, 1764

A férfiruhában, férfinéven új életet kezdeni akaró Bodnár Ancsa szintén rossz tapasztalatok miatt hagyta el idősebb testvérét. Amint a perből kiderült, kinézete miatt (kopasz volt) öltött férfiruhát, és vállalt férfimunkát, mivel nőcselédként senki nem alkalmazta volna. A bátyjánál töltött évekről ezt mondta:

Hogy Kókán édesatyám, anyám megholt, aki Bodnár András vala, én árvájul maradván, egy testvér bátyámhoz, helység predicatorához Bodnár Tóbiáshoz folyamodtam, és nála több esztendőkig szolgáltam. Ki is engem semmi leány munkára nem szoktatott, de nem taníttatott, hanem leány ruhába is férfiú munkára kényszerítettem, én ott lovakat őrzöttem, kocsiskodtam, fát vágni, kaszálni, kapálni, nyomtatni, szénát hordani, és több ilyen férfiú munkára járván és hajtatván végtére ezen kemény szolgálatot meg untam, és bátyámtól elmentem.

Eger, 1760

Találkozhatunk persze a bírósági forrásokban olyan szövegekkel is, amelyekből kiolvasható, hogy az árvákkal szembeni együttérzés, segítésük kötelező normának számított. A bíróság elé került Kis András „valami 19 éves, református, nőtlen, most szolgálat nélkül élősködő” árva fiú öt sertést hajtott el, s az állatokat Oláh András kondáshoz vitte továbbadásra. Oláh szintén továbbadta őket tíz forintért, s a pénzből az árva legény egy bundát és pár fehér ruhát kapott. Az orgazda kondást is kihallgatták, aki vallomásában mentő körülményként a tolvaj árvaságára hivatkozott: „megesett a szíve rajta olyan rongyosan jött hozzá”, ezért adta el kérésére a lopott sertéseket. „Hiszen nincsen annak a gyerkőcnek semmi gyámala, az apja régen meg halt, az anyja pedig kurválkodik, az árva mellett minden keresztény ember felállana.” – vallotta. Kis Andrásnak 30 pálcaütést szabtak ki, a szigorúbb ítéletet – a kiszabott 25 botütés mellé egy hónap szabadságvesztést – pedig Oláh András kapta, mert őt felnőttként, úgy vélték, nagyobb felelősség terhel az elkövetett vétekért. (1830, Mezőtúr)

A 19. század közepéig az alsó társadalmi rétegek esetében a testi fenyítés fő- vagy mellékbüntetésként szinte kötelező eleme volt a bírói ítéleteknek 

Az árva gyermek helye a családban

Tanulságos élethelyzeteket tárnak elénk a kérvények, panaszos levelek, amelyekben az érintettek a családban az örökség vagy az árva eltartásának kérdése miatt kialakult konfliktusokat szeretnék rendezni. Ezek jól illusztrálják, hogy a (fél)árváságra jutott gyermek gyakran „kilógott” a családból: szülője újraházasodása nem feltétlenül javított a kilátásain. A mostohaszülő és a születendő féltestvérek többnyire nem tekintették a „jövevényt” családjuk egyenértékű tagjának.

Egy ilyen esetet, az elhunyt édesapa testvérének, valamint a gyereket nevelő anyai nagymamának a konfliktusát ismerhetjük meg a következő kérvényből. Az anya nem jelent meg közvetlenül a vitában: az iratokból kiderül, hogy fiatalon megözvegyült, majd újra férjhez ment és lemondott gyermekéről, akit az édesanyjára bízott.:

Nagy alázatossággal leborulván Tekintetes Urak előtt keserves állapotomat eleikben terjeszteni kívánom, mely abból áll: Ennek előtte három esztendővel az testvér öccse Kiss Istványnak, Kiss Ferentz szegény sorsban lévő nemes legény megházosodván, az én leányomat feleségül vette magának, de mivel csak másfél esztendeig az mindenható Úr Isten engedett nékik együtt ezen az mulandó világon élni, az férjét halál által ki szólította, és úgy elváltak egymástól. Maradott pedig egy kis szopós férfi gyermeke, melyet az leányom úgy, mint édes anyja két esztendeig szoptatván, árvaságában, és szegénysége miatt éhen táplálgatta. Már ebben az esztendőben, mint hogy néki az Úr Isten férjhez menésre szerencsét adott, árva gyermeket pedig az mostani ura nem akarta magához venni, annak okáért kintelen voltam azon kis árva gyermeket /:mint nagyanyja :/ magamhoz venni, és tutorságot [gyámságot] felvállalni. Oly conditioval [feltétellel] vette férjhez az mostani férje, hogy eladván a házot adja anyjának tartásul; a házat pedig áruba bocsájtották zsérczi lakos Csattos Mihálynak.

1788. Zsérc

Az új férj tehát csak azzal a feltétellel vette el a fiatal nőt, ha a gyermeket nem viszi magával a házasságba, hanem az anyjára hagyja. A gyerek tartási költségeit valószínű apai örökségének, a háznak az eladásából kívánták fedezni, ám a pénz körül vita keletkezett az új férjjel.

A kisgyerekekről való gondoskodásban a hagyományos társadalomban - az egymást sűrűn követő szülések miatt -  fontos szererepe volt az idősebb testvéreknek, nagyszülőknek vagy más rokonoknak

Erőszakos mostohaszülők

Az árvák szüleik újraházasodásával a mostohaszülők erőszakos viselkedésének is ki lehettek téve. 1790-ben egy felnémeti fiatalasszonyt azzal vádoltak meg, hogy megverte és megölte ötéves mostohalányát. A bíróság azonban a 22 éves, gyermektelen Koczkeleczky Erzsébetre nem tudta rábizonyítani a gyilkosságot. Erzsébet a bírák előtt arra hivatkozott, hogy a gyermek halálát betegség okozta, de elismerte, hogy egyszer pálcával megverte, amiért levizelte őt. Az ötéves Anna a tanúk szerint azonban nem volt beteg (bár az egyikük utalt arra, hogy a kislányt nagyanyja a több adomány reményében mindig magával vitte kéregetni), de többször hallották tőle, hogy nagyon fél a mostohaanyjától. Végül a mostoha 8 hónap szabadságvesztést és 100 korbácsütést kapott.

A 34 éves tisszaabádi Molnár Mihály ellen 1844-ben indult eljárás, mert a vád szerint előre megfontolt szándékkal, többszöri próbálkozás után megölte egy év körüli mostohalányát. Az anya vallomásából kiderül, hogy a gyermek házasságon kívül született: „leányi pártámat a megfojtatott kis gyermekkel törvénytelen úton vesztettem” – vallotta. A 23 éves leányanyát, Szilágyi Julist feleségül vevő Molnár özvegyember volt, és ő is hozott egy gyermeket a házasságba. A fiatalasszony elmondása szerint főzés közben kérte férjét, hogy nézzen rá a kisgyerekre és vigye be hozzá. A nő ezután már csak egy sikítást hallott, s az udvarra kiszaladva látta, hogy a férfi keze a gyerek nyaka körül volt. Az ekkor már élettelen kisgyereket bevitték a házba, letették az ágyra. A férj késsel fenyegette a nőt, majd azt állította, hogy a gyermeket a „malacz elrántotta, a nehézség azért elütötte, halálát az okozta”. A nő azonban nem hitt férjének. Kétségbeesetten próbálta feléleszteni a halott kisgyereket: ruhát melegített, és betakarta vele a testét. Vallomásában elmondta, hogy máskor is előfordult már, hogy a férfi erőszakosan viselkedett. A férj bevallotta, hogy talán megszorította a kisgyereket, de előtte sohasem tett ilyet. Azt állította, nem tehet róla, hogy „szerencsétlenül járt.” A vád egyértelműen állította, hogy a férj gyűlöletből ölte meg a kislányt, amiért az nem vérszerinti gyereke volt. Végül a szándékosságot nem látta bizonyítottnak a bíróság, ezért a halálbüntetés helyett két év szabadságvesztést szabtak ki rá.

 A parasztcsalád a 19. századi zsánerképeken általában harmonikus idillként jelenik meg, ahol a kemény munkát a mindig zavartalan szeretet ellensúlyozza 

A fenyegető mostohagyerek

A mostohaszülő belépése a családba sokféle konfliktussal járhatott, ezt mutatják azok az esetek, amelyek súlyos testi sértéssel, sőt gyilkossággal végződtek. A következő történetekben azonban nem a mostohaszülő volt a bántalmazó, hanem a már felnőtt gyermek. A 48 éves kömlői Palatin Márton idős apjával és mostohaanyjával szembeni agresszív viselkedése miatt került bíró elé 1794-ben. Az elmondások szerint az alperes összeverekedett az apjával, és a mostohaanyját is sértegette:

Apám uram, kurva a kend felesége […] még nekem egy asszony meg nem vette az eszemet, mint kendnek. Annak utána azt mondván, egyszer lettem a világra, egyszer kell meg halnom, az atyádnak mentél és őtet fojtogattad és csak akkor eresztetted el, midőn a te kegyetlen cselekedetedre más emberek oda érkeztek.

A kérdésre, hogy miért szidta a mostohaanyját, ezt felelte:

„Nem tudom, ha mondottam-e vagy nem. Egyébként nem vertem, hanem a hajánál fogva a házból kiigazítottam, melyért a helység bírái által 30 pálcákkal megbüntettettem.

– Miért haragudtál a mostoha anyádra?

– Csak azért, mivel másoktól hallottam, hogy lisztünket, szallonácskánkat prédálja, de én aztat magam nem tapasztaltam.”

Az apja fojtogatását nem tudták bebizonyítani, így végül a vádlottat elengedték.

A társadalmi modernizációs folyamat egyik központi kérdése volt a "mindennapi erőszak" megfékezése

Egy 1809-ben Egerben íródott panaszlevélben a sértett részletesen elmondta a családi konfliktus okát és körülményeit. A panasz középpontjában az őt ért testi sértés mellett a vagyonos egri családban régebb óta húzódó pereskedés állt. Ebben az esetben az erőszak az apa halála után családfővé avanzsált özvegy mostohaanyára irányult. A sértett, Freinding Josefa özvegyasszony elpanaszolta, hogy a családi tulajdonban álló boltok feletti pereskedés során mérgesedett el úgy a kapcsolata mostohagyermekeivel, hogy a vita végül fizikai bántalmazásba torkollott:

A családban tehát jelen volt az özvegy, a fiatal felnőtt mostohafiú és az elhunyt férjjel közös gyermekei. Az asszony kiemelte, hogy ő törvényes mostoha-, sőt „nevelő anyja” volt a fiúnak, aki rátámadt. A megszólítás módjával azonban jól elkülönítette őt („mostohám”) vérszerinti gyerekeitől („gyermekeim”).

Ne tétovázz! Az Öreg Tari Ferentzet nálad kívül senki sem gyilkolhatta meg, mert te mindenkor bosszút forraltál ellene azért, hogy tégedet a házától elkergetett, és édesanyádtól is elvette a gazdasszonyságot, mert veletek együtt a házát pusztítottátok, lopva mindenét pazéroltátok, azért csak térj magadban s valld ki a dolgot!” – írták a vallatásban.

A tanúk szerint az apa sokszor kifejezte félelmét, a kocsmárosnak például így panaszkodott:

Egyébtől nem félek a világon, hanem hogy a két mostoha fiaim Kiss Antal, és János e világból kivégzenek.

A fiúk azért nehezteltek mostohaapjukra, mivel az elkergette őket a házától pazarló és részeges életmódjuk miatt. Végül a gyilkossági ügy bizonyítékok hiányában ítélet nélkül zárult, a vádlott mostohafiút elengedték.

A kocsma, kocsmáros és az alkohol a feudális kor bűnpereinek is visszatérő motívumai voltak 

Összegzés

Bár az előző évszázadok érzelmi világának megismerhetőségével kapcsolatban óvatosnak kell lennünk, egyes bűntetteken és „elmesélésükön” keresztül közelebb kerülnek hozzánk a korabeli mindennapok, a periratokban szereplők szavaikkal, tetteikkel, gesztusaikkal kinyilvánítják érzéseiket.

A hagyományos társadalomban a gyermekek, ha a szüleiket elvesztették, életlehetőségeik nagyban rosszabbodtak. Az árvák a kellő felügyelet hiányában elkallódhattak, lopásra és egyéb bűnök elkövetésére kényszerültek. Egy féltékeny mostohaanya vagy egy erőszakos mostohaapa pedig még jobban megnehezítette az életüket. Elfogadásuk, befogadásuk az újraházasodással létrejövő új családba nem volt mindig magától értetődő: a mostohagyermeket terhesnek, ottlétét jogtalannak érezhették. Nem volt ritka, hogy az özvegy anyák arra kényszerültek, inkább elhagyják, rokonoknál helyezzék el az apa nélkül maradt gyermeküket, minthogy férfi nélkül, nagyon nehéz körülmények között egyedül gondoskodjanak magukról. A mostohaszülő a „kapott” gyermekkel szembeni elutasítását olykor fizikai erőszakkal is kifejezte. Mostohaszülők és felnőtt gyermekek konfliktusainak hátterében legtöbbször az örökösödés kérdése vagy a javak használati joga állt. A kor- és erőviszonyok változásával a felnőtt mostohagyermekek is jelenthettek fizikai veszélyt nevelőszüleik számára, akikben a családi vagyonra leselkedő veszélyt láttak. Az újraházasodás fenyegetést jelentett az örökségre addig biztosan számító utódok szemében. Az új családtag legitimitása nem mindig volt egyértelmű a befogadók számára. A gazdasági okok mellett jelen lehetett a szülői hatalomgyakorlás által okozott feszültség is. A periratokból megismert erőszakos cselekmények többsége nem előre eltervezett tett volt, ám azok általában a családban régóta fennálló konfliktushelyzet, feszültség kirobbanásának tekinthetők.

A gonosz mostohaanyát mint toposzt a Grimm-fivérek mesegyűjteményének sikerdarabja, a Hófehérke sok nemzedék képzeletébe beégette   

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

1907 végén egy fiatal magyar költő, Ady Endre új kötettel jelentkezik, Vér és arany címmel. A bátor és őszinte poéta a magyar irodalomban addig szokatlan nyíltsággal vall a két bűvös szó hatalmáról. A századelő Európájában járunk, ahol az ember legfőbb értékmérője valóban a vér és az arany – a származás és a vagyon. A társadalmi piramis csúcsán álló történelmi arisztokrácia még őrzi rangját és tradícióit, mellette azonban már helyet szorít magának a gazdasági ereje mellé politikai hatalmat is szerző burzsoázia.

A pénzvilág urai szerte a világon − Amerikában éppúgy, mint Európában − a főnemesi életformát tekintették követendő mintának. Értékes műkincsek vásárlásával pótolták az ősi családi relikviák hiányát, és az is megesett, hogy családfakutatót fogadtak föl, hogy kékvérű ősök után nyomozzon. Ekkoriban vált egyre gyakoribbá az amerikai milliárdos lányok és az európai arisztokraták házassága is. Vér és arany házassága révén az egyre szegényedő arisztokraták tőkéhez jutottak, cserébe nemesi rangot, magas társadalmi státuszt nyújtottak a milliomos lányoknak. (A korabeli arisztokráciáról bővebben a blogon: "A többiek nem számítanak". Arisztokrácia a boldog békeidőkben)

Charles Dana Gibson Cupidó koporsója című karikatúrája érzékelteti a a viktoriánus kori angol közvélemény ítéletét a "szegény lordok" és a "dollárhercegnők" házasságairól 

Szerelmi házasság?

1907. október 4-én bejárta a világsajtót a hír, hogy Amerika egyik leggazdagabb örökösnőjét, Gladys Vanderbiltet egy magyar mágnás, Széchényi László gróf jegyezte el. A vőlegény, teljes nevén sárvár-felsővidéki Széchényi László Jenő Mária Henrik Simon (1879–1938) császári és királyi kamarás, a gróf Nádasdy 9. huszárezred tartalékos hadnagya, a főrendiház örökös tagja volt. Nagyapja, Széchényi Lajos „a legnagyobb magyar”, Széchényi István testvérbátyja, dédapja pedig a múzeum- és könyvtáralapító Széchényi Ferenc. Édesapja, Széchényi Imre, az Osztrák-Magyar Monarchia berlini követe, édesanyja Sztáray-Szirmay Alexandra grófnő. A vőlegény bátyja, Dénes szintén a Monrachia követeként teljesített szolgálatot.

A menyasszony a világ leggazdagabb örökösnőinek egyike. Ősei egykor Hollandiából, az Utrecht melletti De Bilt faluból vándoroltak a tengerentúlra a 17. században. Gladys édesapja, a dollármilliárdos Cornelius Vanderbilt, a New York Central Railroad vasúttársaság elnöke. Ő építtette a Rhode Island-i pazar neoreneszánsz luxusvillát, a Breakers palotát. Gladys tizennyolcadik születésnapjára édesanyja nagy bált rendezett New York-i palotájukban. Az ünnepelt személyisége olyan mély benyomást tett az estély magyar szemtanújára, gróf Károlyi Mihályra, hogy évtizedek távlatából is felidézte a látottakat Hit, illúziók nélkül című emlékirataiban: "Mellőztek minden reklámot és látványosságot, csupán rengeteg csodálatos virág volt a termekben és egy nagyon félénk lány, aki szinte nem is beszélt, csak suttogott, mintha mentegetőzni akarna azért, hogy ilyen hatalmas vagyon örököse." A sajtó által "amerikai szfinx"-nek keresztelt lány a következő években többször utazott Európába édesanyjával együtt. Részt vett az amerikai követségi bálokon, és különféle európai fürdőhelyeken is megfordult, ahol többször is összefutott a fess Széchényi gróffal, de a "nagy találkozás" a berlini amerikai követségen történt. A kölcsönös szimpátia három hét alatt életre szóló szerelemmé lobbant a magyar gróffal.

Gladys Vanderbilt. John S. Sargent portréja, 1906

Akadtak azonban kétkedők, akik nem hittek az effajta szerelmi házasságokban. Elszegényedett, hozományvadász, pórul járt nemesek történeteitől hemzsegett akkoriban a világsajtó. A szkeptikusok jól ismerték Consuelo Vanderbilt történetét, akit édesanyja kényszerített hozzá egy angol arisztokratához, Lord Marlborough-hoz. Az érdekházasság balul végződött: Consuelo 1906-ban szakított férjével, néhány hónappal azelőtt, hogy nyilvánosságra hozták unokatestvére, Gladys Vanderbilt tervezett házasságát Széchényi gróffal, így Consuelo szerencsétlen magánélete  – a sajtó mérgező hatásával átitatva – sötét árnyékot vetett Gladys és László közös terveire is. 

Magyarországon annak a dzsentrinek az esete is nagy port kavart, aki egy bácskai milliomos lányt próbált meg behálózni. E történet ihlette Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című folytatásos tárcaregényét. A Vasárnapi Újság hasábjain 1906 óta közölt történetben Mikszáth főhőse az Amerikából hazatért "kiflikirály" lányával való házasságkötéssel szerette volna orvosolni – sikertelenül – a család anyagi gondjait. Aki olvasta a magyar író szatirikus társadalomrajzát, szemernyi kétsége sem lehetett a Széchényi-Vanderbilt-nász indítékai felől.
A párválasztás szempontjainak változásáról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párálasztás a polgárosodás korában)

Marlborough herceg és Conseulo Vanderbilt (Gladys unokatestvére) családi idillje 1905-ben,
egy évvel különválásuk előtt
John Singer Sargent festménye

László és Gladys esküvőjének hírére valóságos társadalmi polémia bontakozott ki.  A sajtóban szinte naponta jelentek meg találgatások, hírek és álhírek a közelgő eseménnyel kapcsolatban. Az idős amerikai írófejedelem, Mark Twain tollba mondott emlékirataiban arról elmélkedett, hogy szerelmi házasság ez, semmi kétség. A jövendőt illetően azonban szkeptikus volt: biztosra vette, hogy az amerikai asszonyt sem a bécsi udvar, sem a kékvérű arisztokrácia nem fogadja majd be. Hasonlóan vélekedett Ady is, aki Rózsika és Gladys című szatirikus tárcájában fejtette ki, hogy nem is az érzelmek, inkább a társadalmi akadályok állnak majd a boldogság útjában. Heltai Jenő viszont maróan ironikus gúnyversben adott hangot kételyeinek:

Ezek a bárók és a márkik
Nem egyen és nem tízen,
Kik egyszer csak hajóra ülnek
És átkelnek a vízen.

New Yorkban, ott a tröszt-negyedben
Kiáll a márki hősül
Húsz milliót kap hozományul
És szerelemből nősül. (...)

Óh gróf Széchenyi, óh Vanderbilt
Gladys  – ez alkalomból,
Becsületszóra kijelentem:
E dal nem rólatok szól.

Ellenkezőleg, én kiírlak
Most például, dicsőül,
A magyar grófról elhiszem, hogy
Ő szerelemből nősül.

Heltai Jenő: Szerelmi házasság

A Vanderbilt-ház New Yorkban a Fifth Avenue és az 57. utca sarkán az esküvőre érkező vendégekkel és a bámészkodókkal. (Az épületet 1926-ban lebontották)

Amerikában még a törvényhozásból is reagáltak a dollárkirálynők "exportjára". A washingtoni szenátus egyik tagja dühödt támadást intézett az "elzüllött, monoklis" európai arisztokraták ellen, akik gazdag örökösnőket visznek ki az Egyesült Államokból, ami kedvezőtlen hatást gyakorol a kereskedelmi mérlegre. A szenátor indítványozta, hogy az ily módon a hozományuk szempontjából Amerika számára elveszett lányokra vámot vessenek ki, a kivitt vagyon huszonöt százalékának mértékében. Széchényi László egy magyar gróf önérzetével válaszolt az irigy, sértő vádakra, melyek az európai arisztokrácia egészét illették:

Miféle otthont nyújthattok ti, amerikaiak egy asszonynak, ti, akik sietve és ideges gyorsasággal nyelitek le feleségetek szerelmét, ahogyan ebédeteket szoktátok elkölteni, s azután elsiettek és magára hagyjátok az asszonyt. Innen van az, hogy gazdag leányok, akik a ti életmódotokkal nem tudnak megbarátkozni, inkább mennek idegen emberekhez feleségül. Az én hazámban a férje együtt utazik feleségével, elkíséri társaságokba és mulatságokba, és segíti gyermekeit fölnevelni. Minálunk nem rohan a férj korán reggel az üzletbe, nem issza meg reggelijét állva egy-két perc alatt, hogy azután újra üzletébe rohanjon. Ne higgyék, hogy minden házasság boldogtalan, amelyet amerikai leányok európai nemesemberekkel kötnek, s meg vagyok róla győződve, hogy sokkal több boldogtalan házasság van New Yorkban, mint az óceán másik oldalán bármely európai városban.

Miközben társadalmi párbeszéd folyt a jövendő házasságról, Gladys is igyekezett meggyőzni a közvéleményt arról, hogy jó magyar asszonynak készül. Nyilvánosságra hozták egy levelét, amelyben magyarul mondott köszönetet egy hazánkfiának, aki gulyásbográcsokat és paprikát küldött nászajándékul az ifjú párnak: "Nagyon szépen köszönöm önnek a kedves gulyásbográcsokat és a paprikát. Széchényi gróf és én nagy élvezettel tekintünk az idő elé, amikor ezeket használatba vesszük majd első vadászatunk alkalmával, Magyarországon."

A Breakers-villa, a Vanderbilt család nyaralója Newportban

Ilyen előzmények után került sor 1908. január 27-én a házasságkötésre, amelyet óriási érdeklődés övezett. Mintegy ötezer ember tolongott a Vanderbilt-palota körüli utcákon, és száz rendőr felügyelt a rendre. Mindenki látni szerette volna New York addigi legköltségesebb esküvőjét. Az esküvő délben vette kezdetét a Vanderbilt-palotában. A palota bálterme rózsákból és orchideákból alkotott barlanghoz hasonlított. Az ablakokat elsötétítették, csak a virágtengerben elrejtett villanylámpák világítottak. A mennyezetről orchideákkal díszített selyemszalagok csüngtek le. A hatvanöt tagú zenekar egy pálmaligetben elrejtve klasszikus zenét játszott. Az esküvőn résztvevő magyar urak – a vőfély, Sigray Antal és a Széchényi család tagjai – díszmagyart, az amerikaiak pedig frakkot viseltek. A pápa táviratban küldte áldását a frigyre, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan a Vatikánban üdvözölheti az ifjú párt. A résztvevők között volt Hengelmüller László báró, a monarchia amerikai követe, Bright angol nagykövet, valamint az amerikai pénzmágnások képviselői: a Morgan, Astor, Roosevelt, Whitney, Pulitzer család tagjai. Kossuth Ferenc és Darányi Ignác miniszterek táviratban gratuláltak.

Csoportkép a Széchenyi-Vanderbilt esküvőről, New York, 1908. január 27.

Az esküvői lakoma után az az ifjú pár cselhez folyamodott, hogy észrevétlenül elillanhasson a vasútállomásra. Egy nagy, vörös automobil állt a palota kapuja elé, miközben Széchényiék hátul osontak ki. A csalódott érdeklődők számára csak az nyújthatott némi vigaszt, hogy az esküvő után megtekinthették a nászajándékokat a Vanderbilt palotában, persze detektívek felügyelete mellett. A Széchényi család régi családi ékszereket, a Vanderbiltek briliáns ékszereket és egy 24 személyes ezüst asztali készletet ajándékoztak a gróf Széchényi család címerével. Az ajándékok értékét több mint 1 millió dollárra becsülték.

Gladys Vanderbilt és Széchényi László. Erdélyi Mór felvétele, 1908 körül

A házasokat európai nászútjukon is figyelemmel kísérte a sajtó. Az érdeklődés tovább fokozódott, amikor az ifjú pár április elsején végre megérkezett Budapestre. Csupán néhány napra szálltak meg a Hungáriában, ám ennyi idő is elegendő volt a szemfüles kérelmezők sokaságának, akik különböző indokokra hivatkozva próbáltak anyagi támogatást szerezni Vanderbilt Gladys férjétől. A jelenségre a Borsszem Jankó című élclap egy gúnyverssel reagált:

Egész Magyarország őrülve örvendez,
Lobogós, sátoros ünnepeket rendez,
Pénz-szagra gyűl a nép – s szaglása kiváló –
Dollár királynőjét hazahozta László.
Megjöttek, megjöttek! Oh, nincs többe bánat!
Kéjben úszni látok agg családapákat;
Nincs házbér, nincs tífusz; feledve ami árt,
Mindent legyőz e szó : milliárd ! milliárd !

A fiatal pár első magyarországi otthona a Zemplén megyei Őrmezőn (ma Strazske, Szlovákia) lévő
Széchényi-kastély volt (Erdélyi Mór felvétele a Tolnai Világlapjában)

A fiatalasszony Budapesten az Andrássy út - Bajza utca sarkán vásárolt villát. A beköltözés előtt egy amerikai építésszel átépítették és kibővíttették (ma orosz követség)

Az amerikai grófné

Az ifjú pár nem volt könnyű helyzetben. Az óceán partján álló pazar luxusvillában nevelkedett lánynak érthető módon idő kellett, hogy beletaláljon új szerepébe. Az amerikai asszony személyét továbbra is irigységgel vegyes kíváncsiság övezte. Széchényi Lászlót pedig a házasságkötés után még hosszú időn át úgy tartotta számon a közvélemény, mint "Vanderbilt Gladys férjét". Szomory Emil jegyezte fel azt a történetet, amikor 1908 őszén dunántúli hadgyakorlatra érkezett Veszprém városába Ferenc József császár és király, a trónörökös és számos magas rangú katonatiszt. Körülöttük újságírók és fotósok hada tolongott – egészen addig, amíg egy automobilt nem vettek észre a Korona Szálló előtt, melynek gazdája Széchényi László volt. "... és míg a király, a trónörökös és a generálisok angol félvéreiken léptetnek az utcán, a veszprémiek már feléjük se fordulnak, hiszen : »Királynak, trónörökösnek, főhercegnek születik az ember, ez nem Kunst. De a Vanderbilt Gladys férjévé lenni kellett. Micsoda manőver! «" (A Hét, 1908. 09. 20.)

A szkeptikusok jóslataira – miszerint Gladys nem udvarképes és nem fogadja majd be az úri társaság – hamar rácáfolt a valóság, hiszen már 1908 tavaszán megjelent egy jótékonysági estélyen, amelyen József főherceg és felesége, Auguszta főhercegasszony is tiszteletét tette. A nyájaskodó felszín alatt azonban forrtak az indulatok, egyes előkelők lenézték Széchényinét a "petróleumszagú milliói" miatt. Gladys Vanderbilt azonban mindezzel nem sokat törődött. Megtanult magyarul, fittyet hányva a kiejtésén élcelődőkre, mondván: "Én beszélni fogok magyarul és meg kell tanulnom ezt a nyelvet oly tökéletesen, mintha édes anyanyelvem volna."

Részlet a családi albumból. Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A magyar grófnévá lett Vanderbilt lány – a Széchényi család hagyományához híven – új hazája önzetlen barátjává és segítőjévé vált. A házaspár nevéhez számos nagylelkű gesztus és jótékonysági akció fűződik. 1910-ben 120 000 dollárt adományoztak a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelv külföldi oktatására. Az első világháború idején Andrássy úti palotájukban hadikórházat rendeztek be. Gladys a Magyar Vöröskereszt önkéntes ápolónőjeként maga is részt vett a betegek és sebesültek ápolásában. 1915-ben megfertőzte a fekete himlő, amelyből szerencsésen felépült. Ápolónői tevékenységéért a Vöröskereszt II. osztályú díszjelvényével tüntette ki az uralkodó. Az Országos Gyermekvédő Liga égisze alatt – amelynek férje 1924-ig volt az elnöke – Őrmezőn árvaházat, Budapesten az Izabella utcában napközi otthont alapított a háborús árvák részére.Gladys Vanderbilt a háború után aktív szerepet játszott a Magyarországot segítő nyomorenyhítő akciókban. Washingtonban és New Yorkban gyűjtést rendezett az amerikai magyarok körében, majd saját költségén szállíttatta haza a rakományt. Az Ung vármegyei felsőremetei birtokon (Remetské Hámre, Szlovákia) gyönyörű természeti környezetben kórházat és amerikai stílusú üdülőtelepet létesített. A kórház négy kórterme és egy szülőszobája tizenöt–húsz beteg elhelyezésére szolgált. Az üdülőkön kívül főként nők és gyerekek gyógyultak a telepen. Támogatást kaptak azok az édesanyák, akik nem tudták gyermekeiket megfelelően táplálni. A szegények ingyen ápolásban és kezelésben részesülhettek, egészségügyi tanácsokkal látták el a lakosságot. A nemes akció eredményeképpen a gyermekhalandóság a minimumra csökkent a környéken. A kórház élén Russay Gábor, a közeli szobránci fürdő híres orvosa állt, mellette Rudnyánszky Katica ápolónő tevékenykedett.

A remetevasgyári kórház (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A Monarchia felbomlása és a forradalmak lezajlása után Széchényi László a magyar diplomácia szolgálatába lépett. Horthy Miklós kormányzó 1921. december 14-én nevezte ki követté –akkoriban csak a nagyhatalmaknak volt nagykövetségük – és bízta meg a Washingtonban felállítandó magyar királyi követség vezetésével. Széchényi feleségének köszönhette, hogy otthonosan mozgott a társadalmi-gazdasági elit köreiben, így sikeresen építette ki a függetlenné vált Magyar Királyság amerikai kapcsolatait, tizenegy éven keresztül, 1922 és 1933 között. Említést érdemel a grófnénak a magyar textilipar amerikai népszerűsítéséért tett szolgálata is. Férje washingtoni kinevezése után is rendszeresen budapesti cégtől, Fischer Júlia szalonjából rendelt ruhákat. Nagyra értékelte a hazai csipkeverést is, a balatonendrédi csipkeverőnők munkáit például 1924-ben kiállításon mutatta be Amerikában.

A washingtoni magyar követség (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Széchényi 1933 és 1935 között a londoni magyar követség élén folytatta a diplomáciai munkát, ám egyre súlyosbodó szívbaja miatt nyugdíjba vonult, és 1938-ban meghalt. Gladys élete végéig szerető hitvese maradt. Öt lányuk született: Kornélia, Alice, Gladys, Sylvia  és Ferdinandine. Alice és Sylvia kezét magyar gróf kérte meg: előbbi gróf Hadik Béla, utóbbi gróf Szapáry Antal hitvese lett. 

Gladys Vanderbilt férje 1938-ban bekövetkezett halála után, a közelgő világégés előestéjén Amerikába költözött. A háború alatt az amerikai Vöröskereszt önkéntes munkatársa volt Newportban, 1945 után pedig folytatta a Magyarországra irányuló segélyakciók szervezését. Kórházaknak és magánembereknek egyaránt küldött csomagokat. A Bajorországban élő Károlyi Erzsébet 1949-ben írta sógornőjének, Károlyi Mihályné Andrássy Katinkának: "Gladys Széchényi-Vanderbilttől is kaptam néha csomagot, pedig őt valóban alig ösmerem. Ő, úgy látszik, nagyon bőkezű és sok jót tesz."

Nem véletlenül nevezték őt el "a magyarság First Lady"-jének. Az Amerikai Magyar Világ című emigráns újság a legjelentősebb amerikai magyarok (!) egyikeként tartotta őt számon: "Gróf Széchényi Lászlóné Vanderbilt Gladys, magyar nagyasszonnyá lett amerikai nő, a háború okozta magyar nyomorúság bőkezű, önzetlen segítője". 1965-ben bekövetkezett haláláig a magyar emigránsok támogatója maradt lányával, Széchényi Szilviával és vejével, Szapáry Antallal együtt.

A Széchényi család.  Ferdinandina, Szilvia, Gladys, Alíz, Kornélia és az édesanyjuk, Gladys Vanderbilt
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Kétszázhetven esztendővel ezelőtt, 1749. október 6-án furcsa esküvőre került sor Pozsonyban. Az evangélikus gyülekezet külvárosi imaházában egy özvegy mészárosmester, Matthias Christian Riedel vette feleségül néhai céhtársa özvegyét, Maria Elisabeth Schreibert. A vőlegény csak 8 hónapja, a menyasszony viszont már két és fél éve elvesztette korábbi házastársát.

Az esküvő idejére mindketten negyvenedik évükhöz közelítettek, ám az újraházasodás még ilyen magas korban sem számított ritkaságnak a korabeli városi polgárság körében. Az viszont elég különlegesnek számított, hogy a friggyel mennyire népes és egyben bonyolult szerkezetű család keletkezett. Mindketten hoztak ugyanis mostohagyermekeket az új családjukba, sőt aránylag magas életkoruk ellenére a házaspárnak két közös gyermeke is született. Igaz, a második, Maria Elisabeth néhány nappal a keresztelője után meghalt (az ekkor 43 éves anya ekkor szült utoljára), fiuk, Thomas viszont hosszú életet élt. A következőkben így összesen 17 (!), a házaspárhoz kötődő édes- és a mostohagyermek: fiúk és lányok, már kiházasítottak és még kiskorúak sorsát tekinthetjük át.

Matthias Christian Riedel és Maria Elisabeth Schreiber 1749. október  6-i házasságkötésének bejegyzése a pozsonyi evangélikus egyház anyakönyvében, 39. szám  

A vállalkozók előfutárai

Kik voltak a történet főszereplői és hogyan alakulhatott ki ilyen népes család? A földrajzi háttér Pozsony, a Magyar Királyság kormányának és országgyűlésének székhelye. A város lakossága ugyan még az 1780-as években sem érte el a harmincezer főt, ám ennek ellenére ez volt a legnépesebb település Magyarországon ekkoriban. Alighanem a legurbánusabb is: a Magyar Kamara székháza például idehaza különlegességnek számított három emeletével, belvárosának főutcáján pedig a legtekintélyesebb főnemesi családok elegáns palotái sorakoztak. A részben városlakó életet élő arisztokratákon kívül ügyvédek, valamint a Német-Római Birodalomból nagy számban ide vándorló kézművesek és kereskedők is színesítették társadalmát, illetve élénkítették gazdasági életét fogyasztóként.

Pozsony 1787-ben készült látképe. A dunai átkelést "repülőhíd", a két part között ingaszerűen közlekedő komp szolgálta. 

Ebben a gazdasági életben különösen fontos szerepet játszottak a mészárosok. Ők a szarvasmarha-kereskedelem révén a korabeli Magyarország legjelentősebb exportőrei voltak, és a leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárok közé tartoztak. Néhányan még a nemesség-adományozás királyi kegyében is részesültek. „Céhüket” societas-ként vagy Compagnie-ként (társulat, társaság) említik a források. A mészárosok társulásai a kor mércéje szerint hatalmas tőkéket mozgattak és komoly logisztikai szervezetet működtettek, hogy a felhizlalt ökrök csordáit eljuttassák az Alföldről egészen Bécsig, sőt Dél-Németországig. A menyasszony két évvel korábban, 61 évesen elhunyt előző férje, Johann Hieronymus Schlechtsleben is ennek a pozsonyi tőzsértársaságnak volt a tagja, csakúgy, mint a vőlegény, Matthias Christian Riedel.

A szürkemarha évszázadokon keresztül Magyarország fő exportcikke volt. A keresett áru többnyire 100-200 állatból álló csordákban, saját lábán jutott el az Alföldről Bécsbe, Dél-Németországba és Észak-Itáliába. A hónapokig tartó úton legelőket, pihenőket kellett bérelni, folyókon való átkelésről gondoskodni. A marhakereskedelem tisztes nyereséggel, de kockázatokkal is  járt, és jelentős tőkére volt szükség hozzá.   

A mátkapár előélete

Riedel 26 évesen nősült meg először, és ebből a házasságából öt gyermeke született. Közülük az első kétévesen, a harmadik, szintén egy lány, hatévesen halt meg; utóbbi elvesztését csak egy héttel élte túl az anya. A két életben maradt lány, valamint a fiú – az ifjabb Matthias Christian – még kisgyermekkorban voltak, amikor az esküvővel mostohaanyát kaptak.

Ennél bonyolultabb volt a menyasszony, Maria Elisabeth Schreiber előélete. Ő hat gyermeket szült első férjének, Schlechtslebennek. Közülük négy lányról biztosan tudjuk, hogy életben voltak az újraházasodás idején, egy további kislányt kétévesen, még apja életében eltemettek. Egyetlen fiukról, az 1730-ban született Johann Samuelről az az utolsó adatunk, hogy szülei 1742 tavaszán a pozsonyi gimnáziumból magyar szóra küldték. (A többnemzetiségű Magyarországon elterjedt szokás volt, hogy nemesek és jómódú polgárok egy-két évre más város iskolájába küldték fiaikat „idegen szóra”, hogy más hazai nyelvek alapjait is elsajátítsák.)

Az asszony azonban 1749-ben a férje előző házasságából származó gyermekek – tehát mostohagyermekei – közül is hozott magával egy hajadont az új mozaikcsaládba. Schlechtslebennek ugyanis ő a második felesége volt. „Elődje”, Maria Magdalena Pauer négy gyermeket szült, akik közül három lány volt életben, az egyetlen fiú, Johann Conrad hároméves korában elhunyt. (Az újraházasodásokról egy másik poszt a blogon: "Mert a vének bujaságra - a leánykák erszényre néznek")

Gyermekek egy városi fiúiskolában 1750 körül 

Házassági stratégiák

Az 1749-es esküvővel egy olyan mozaikcsalád keletkezett, amelyben hét lány várt kiházasításra. (A Schlechtsleben első házasságából két lány már „elkelt” ekkorra.) Nincs módunk pontosan követni, hogy miként alakult a háztartás összetétele a következő bő három évtizedben, az asszony 1782-ben bekövetkezett haláláig. Nem tudjuk, hogy minden lány a (mostoha)szülőkkel lakott-e a kiházasításáig. A végeredmény viszont egyértelmű: egy kivétellel az összes lányt sikerült férjhez adni, méghozzá társadalmi rangban a családhoz méltó pozsonyi polgárokhoz. A kivétel Maria Clara Schlechtsleben volt, aki 62 évesen, 17 évvel szülei halála után hajadonként fejezte be életét. Semmi biztosat nem tudunk arról, hogy idős korában hol, kinek a háztartásában lakott. A kor szokásait ismerve csak feltételezhetjük, hogy a korosodó „vénlányt” nővére, a szülők halálakor már megözvegyült Maria Eleonora vette magához, és vonta be két félárva lányának a felnevelésébe.

Érdemes a kiházasításokat közelebbről is megvizsgálni! Ezek sorozata 1752-ben, az akkor 25 éves Maria Katharina Schlechtslebennel kezdődött, és az idős szülők még 1780-ban is jelen lehettek egy lányuk, a 40 esztendős Maria Sophia Schechtsleben lakodalmán. Két lány ekkor még hajadon volt, egyikük, Maria Susanna Riedel csak a szülők halála után, 1783-ban – 42 évesen! – ment férjhez. A család összetartására utal, hogy esküvőjén sógorai tanúskodtak: vérszerinti húgának, Maria Rosina Riedelnek a férje, Georg Friedrich Sauber kereskedő, valamint mostohanővérének, Maria Sophia Schlechtslebennek a férje, Samuel Langwieser mészáros kísérték az oltárhoz. A kor gyakorlata szerint a házasulókat a család rangidős tagjai „képviselték”, és Riedeléknél ekkor már ők ketten jöttek számításba ebben a szerepkörben.

A mészároscéhek címerében szinte mindenütt ez a két motívum: szarvasmarha és bárd szerepelt  

A kiházasítási kor meglehetősen különbözően alakult: az összesen nyolc férjezett nővér közül négyen húszas éveikben alapítottak családot, hárman viszont elmúltak negyven évesek, amire férjhez mentek. Az utóbbi esetekben a házasságkötés mögött már aligha a család folytatásának biztosítása, társadalmi státuszának átörökítése állt célként. A 45 éves Maria Elisabeth Schlechtsleben például 1763-ban egy olyan férfival kötötte össze életét Joseph Freysmuth posztókészítő mester személyében, akinek két korábbi felesége már legalább nyolc gyermeket szült. Közülük három fiú nevével találkozhatunk a pozsonyi evangélikus gimnázium anyakönyveiben, sőt ketten rangos német egyetemek (Wittenberg, Göttingen, Lipcse) hallgatói között is feltűntek. Ha Freysmuthnak célja lett volna saját kézműves mesteri státuszának tovább örökítése, nyilván talált volna módot erre, ám nincs nyoma annak, hogy a családi üzem akár egyik fia, akár egy vő révén tovább működött volna halála után. Ha viszont nem a megfelelő utód biztosítása vezette az ekkor 55 éves férfit a harmadik házasságába, akkor vajon milyen más szempont vezethette? Természetesen nem zárható ki a magánytól való menekülés, esetleg a vonzalom mint motiváció, de joggal felmerülhet az is, hogy a tekintélyes Riedel családdal való rokonságból fakadó társadalmi rangemelkedés lebegett a szeme előtt.

Még inkább indokolt ez a feltételezés a 42 éves korára immár apját és mostohaanyját is elveszítő Maria Susanna Riedel házasságával kapcsolatban. Őt a kilenc évvel fiatalabb Matthias Christian Aufschläger mészáros vette feleségül. A vőlegénynek az előző évben elhunyt Riedel a keresztapja volt: a keresztnevek egyezése is tükrözi a szoros patrónusi kapcsolatot. Aufschläger korántsem büszkélkedhetett olyan előkelő háttérrel, mint Riedelék. Apja Dél-Németországból érkezett „bevándorló” volt Pozsonyban, ahol kitanulta ugyan a mészáros mesterséget, de nem szerezte meg a polgárjogot, és a nem céhes mesterként, hanem kocsmárosként tartotta el családját. Az ifjabb Aufschläger lánykérése tehát jelenthette azt is, hogy gondoskodni kíván elhunyt mentora család nélkül maradt „árvájáról”, de a házasság kétségtelenül társadalmi emelkedést is jelentett számára. Az esküvő előtt negyedévvel ugyanis a városi tanács odaítélte neki a polgári címet, amely apjának sem azelőtt, sem később nem adatott meg. A menyasszony életkora okán a házaspárnak nem sok esélye lehetett a családalapításra, ám a következő évben a 43 éves „fiatalasszony” fiút szült. (Az egyetlen utód a gimnáziumi évek után elhagyta a várost, és Pestre vándorolt.)

A harmadik későn - negyven évesen - férjhez ment lánytestvérnek, Maria Sophia Schlechtslebennek viszont már nem  született gyermeke. Amikor 19 év múlva meghalt, özvegye, Samuel Langwieser néhány hónap után újból megnősült, így újabb házassága révén gondoskodott örökösről. (A párválasztás szempontjairól a hagyományos társadalomban bővebben: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" és "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás")

A Magyar Királyi Kamarát II. József Budára költöztette. A megüresedett pozsonyi épületet "országházként" emlegették, itt ülésezett ugyanis 1802-1848 között a rendi országgyűlés

Tekintély és vagyon

A Riedel-mozaikcsalád lánygyermekeinek sorsa azért is figyelemre méltó, mert okkal feltételezhetjük, hogy a sok kiházasítás tetemes anyagi terhet róhatott a szülőkre. A Riedelek a pozsonyi evangélikus közösség legtekintélyesebb famíliái közé tartoztak. Nemcsak „főszereplőnk”, Matthias Christian, hanem már apja, Johann Christian és apai nagybátyja, Johann Georg is bekerült a város választott polgárságába. (A „képviselőtestületi” tagság inkább megtiszteltetésnek számított, mint tényleges hatalmi pozíciónak.) Már a nagyapa, id. Johann Christian, sőt a dédapa, Johann is polgárjoggal rendelkező mészárosként élt Pozsonyban.

Valószínű, hogy a család elismertsége együtt járt a vagyonosságukkal. Matthias Christian Riedel 1747-ben a Magyar Kamara székháza felé vezető Ventur utcában vett házat. (Az anyai ágon örökölt házat vásárolta vissza a rokonoktól.) Ez az utca a belváros legrangosabb részei közé számított: a Riedel-házzal átellenben a gróf Erdődy, Illésházy és Pálffy családok palotái álltak. A ház forgalmi értékét érzékelteti, hogy a frissen megözvegyült Riedel két évvel később 4400 forintért adta el egy kereskedőnek. A vételár kifejezetten magasnak számít a korabeli pozsonyi lakóházak között.

Riedel néhány évvel később megörökölte apjának házát is, amely a Mihály kapu külső oldala előtt elterülő Négyvödrös utcában állt, ennek értékéről azonban nincs adatunk. A városi ingatlanátírási kötetek Riedel számos további ingatlanjáról (szőlőkről, kertekről) tesznek említést, amelyek a mészárosmester vagyonosságát jelzik. Logikus lenne feltételezni, hogy ezek eladásai egy-egy lány kiházasításához kapcsolódtak, ezt azonban nem állíthatjuk biztosan.

Pozsony belvárosának térképén zöld színnel jelöltem a Riedel-házat, kékkel a közeli főúri palotákat, narancsárgával pedig a két kormányszék, a Helytartótanács és a Kamara épületét

Családi támogatás a mozaikcsaládban

Érdekes képet mutat a Riedel-mozaikcsalád belső viszonyairól a mészárosmester végrendelete, amelyet 1782 októberében, nem sokkal halála előtt készített. A testamentum a kedvezményezettek négy kategóriáját különböztette meg. A 7000 forintra taksált ingóságok második házasságából született kisebb lányának, illetve férjének, Saubernek a tulajdonába kerültek. Nagyobbik, még kiházasítatlan lánya a végrendelkező iránti gondoskodásért 500, a még ki nem adott anyai örökség fejében pedig 1064 forintot kapott. A felesége korábbi házasságából született összes lány (köztük a pártában maradt, ekkor már 45 éves Clara) mindössze 100–100 forintban részesült, ami jóval alacsonyabb az édesgyermekekénél. Még jelképes nagyságú örökséghez sem jutott viszont a Schlechtsleben-Pauer házaspár három lánya, azaz azok a mostohagyermekek, akikhez már a fél évvel korábban elhunyt feleségének sem volt vérségi kapcsolata. Annak sem látszik nyoma, hogy a Schlechtsleben-fiú – a volt feleség édesgyermeke – a kedvezményezettek közé került volna. (Róla nem tudjuk, egyáltalán életben volt-e még ekkor, vagy voltak-e utódai.)

Szó esik viszont a második házasságából született fiúról, Thomas Gottliebről. A testamentumban az apa egyrészt leszögezi szándékát, hogy öröksége a három vér szerinti gyermeke között egyenlő mértékben oszoljon el. Másrészt viszont utal arra, hogy a fiú korábban már 2600 forintot megkapott (nem derül ki, mikor, milyen élethelyzetben), ami levonandó az örökségéből, ellenben az ő örökrésze is meg kell, hogy haladja az 1000 forintot.

Matthias Christian Riedel 1782. október 12-én kelt végrendeletét a városi tanács e célra rendszeresített könyvébe jegyezték be. "Kihirdettetett 1783. november 13-án"  

A végrendelet fényt vet a fiúk és lányok családi támogatásának eltérő gyakorlatára. A fiúgyermekek általában tízes éveik elején elhagyták a szülői háztartást és egyben a várost is. (A kézművescsaládokban Európa-szerte ez volt a szokás a koraújkorban.) Későbbi életükről többnyire csak szerencsés véletleneknek köszönhetően tudhatunk meg valamit. Ez a helyzet az 1751-ben született Thomas Gottlieb Riedel esetében is, aki kétségkívül azonos a bécsi evangélikus gyülekezet halálozási anyakönyvében pozsonyi születésűként szereplő, 1831-ben a császárvárosban 81 évesen elhunyt Theophilus von Riedellel. A bejegyzés szerint a férfi nőtlen volt, státusza szerint pedig az erdélyi kancellárián udvari titkár. Szintén őróla szól két egyetemi beiratkozási adat: 1771-től Jénában volt hallgató, 1785-ban pedig Göttingenben a jogi képzést kezdte meg. Ezek az adatok azt jelzik, hogy az ifjú Riedel kiváló oktatásban részesült, és hogy pályafutásának végére az állami igazgatásban aránylag magas tisztségre jutott, a nevében szereplő ’von’ szócska alapján talán nemességet is nyert. Nem tudhatjuk, hogy karrierjében mekkora szerepet játszott apja vagyona, azt sem, hogy a szülői szándéknak megfelelően alakult-e életútja az állami hivatalnoki pálya irányában? A végrendelet adatain keresztül azonban valószínűleg látszik, hogy a szülők tetemes összeggel segítették fiuk pályakezdését.

A Magyar, illetve az Erdélyi Udvari Kancellária közös épülete Bécsben; utóbbiban hivatalnokoskodott Riedelék fia.  A Bankgasse 4-6. alatti palotában ma a magyar nagykövetség működik 

A mozaikcsalád mint „normális” tapasztalat

A Riedel-Schreiber mozaikcsaládban a gyermekek a kor viszonyaihoz képest szokatlanul nagy arányban megérték a felnőttkort. Túlnyomó többségük lány volt, tehát kiházasításuk költséges feladata várt a szülőkre. Közülük csak egynek jutott osztályrészül az a sors, hogy a korosodó szülők mellett hajadonként öregedjen meg. Ám a felnőttkori státusz szintjében jelentős különbség mutatkozott: az egyetlen közös gyermek esetében egyértelmű rangemelkedést látunk, míg mostohatestvéreinek a szülők polgári státuszát sikerült megőrizniük. Annak eldöntéséhez, hogy ezt a különbséget mi okozta, nincs elég támpontunk. Lehet, hogy a gyermek neme (Thomas Gottlieb egyetlen fiúként előnyben lehetett), de lehet, hogy inkább az eltérő rokonsági viszony (édes-, illetve  mostohagyermek) következménye volt a különbség. Azt sem tudhatjuk, hogy maguk az érintettek törekedtek-e egyáltalán a magasabb társadalmi rang elérésére? A múltban élt emberek túlnyomó részének motivációira legfeljebb következtetni tudunk, hiszen a szándékokról és a mérlegelésekről csak nagyon ritkán állnak rendelkezésünkre személyes források.

Ha arra a kérdésre szeretnénk választ adni a fenti családtörténet alapján, hogy milyen sors várt a megárvult és mozaikcsaládba került gyerekekre a kora újkori városi polgárság világában, akkor azt mondhatjuk, hogy a kép ellentmondásos. A történet férfi főszereplője, Matthias Christian Riedel kisgyermek korától maga is megtapasztalhatta, hogy a mostoha-viszony természetes és nem jár feltétlenül hátránnyal: kétéves korától őt is mostohaanya nevelte, akinek halála után apja harmadszor is megnősült. De az előző nemzedékek családi történeteiben is szép számmal szerepeltek mostohaszülők és féltestvérek. A férfi anyai nagyanyja és apai nagyapja is többször házasodott, apai nagynénjének pedig mindkét nászából születtek gyermekei. Saját féltestvérének példája révén még a láncházasság gyakorlatát is közelről láthatta: Johann David Riedel szappanfőző mester 1746-ban Sopronban egy özvegyasszonyt vett feleségül, aztán őt eltemetve 1751-ben újra megnősült, ám ezt az új asszonyt 1758-ban ismét oltárhoz vezették, miután Riedel is meghalt. A céhtársak és az ismerős pozsonyi polgárok családjaiban szintén sűrűn fordultak elő a mozaikcsalád kialakulásához vezető életesemények: újraházasodások és féltestvérek születése. A személyes tapasztalatok hozzászoktathatták Riedelt és kortársait, hogy a gyerekekről való gondoskodásra és nevelésükre akkor is van megoldás, ha valamelyik szülő még azok felnőtté válása előtt meghal.

Vajon milyen lehetett a mozaikcsaládok statisztikai gyakorisága? 1795 és 1797 között a pozsonyi evangélikus gyülekezetben a városban lakók összesen 145 házasságot kötöttek. Többségükben (63 %) mindkét házasulónak ez volt az első házassága, és a frigyek 37 százalékában volt legalább az egyik fél özvegy. Az özvegyek által kötött 54 házasságból 40-ben született már gyermeke legalább az egyik házasulónak a korábbi kapcsolatában, de csak 28 párról tudjuk biztosan, hogy volt élő (mostoha)gyermek az újraházasodás idején. A kutatás jelenlegi, kezdeti szakaszában csak annyit kockáztathatunk meg, hogy a mostohaszülők és -testvérek jelenléte gyakori, de nem általános tapasztalat volt a premodern magyarországi városok társadalmi életében. (Az érzelmi viszonyokól olvashat a Széchenyi István, illetve Szendrey Júlia mozaikcsaládjáról szóló posztokban is.) 

Riedelék családtörténete jórészt Mária Terézia és fia, II. József uralkodása idején játszódott. A királynő élete utolsó 15 évét özvegyként élte le. Gyerekei házasságát ő rendezte el: egy uralkodócsalád esetében a dinasztikus kapcsolatépítés szempontjai vezérelték a párválasztást. 

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, 1849. október 6-án kivégzett honvéd tábornokok „aradi vértanúkként” bekerültek a magyar nemzet panteonjába. Hozzátartozóik, akik megérték a kiegyezést, megkapták a hősök családjának kijáró tiszteletet és megbecsülést. Mielőtt azonban a kivégzettek „rehabilitációja” bekövetkezett volna, özvegyeiknek és árváiknak mostoha sorssal kellett szembe nézniük. Meglehet, hogy a vészterhes 1850-es években is sokan osztoztak gyászukban, ám az új rezsim képviselői szemében ők az „árulók” rokonainak számítottak. A családfők kiesésével – hacsak nem rendelkeztek saját vagyonnal – súlyos egzisztenciális nehézségek vártak rájuk, ugyanis a kivégzetteket mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzás is sújtotta.

Az alábbi történet Schweidel József honvéd tábornok felesége és gyermekei, pontosabban Marie leánya hányattatásain keresztül azt próbálja meg érzékeltetni, milyen következményeket vont maga után a férj, illetve az apa elvesztése egy vagyontalan középosztálybeli családban, a 19. század derekán.

Schweidel József (1896-1849) honvéd vezérőrnagy. 34 évi szolgálat után a császári-királyi hadsereg őrnagyaként parancsot követve vezette Magyarországra huszárezredét 1848 nyarán, és tett esküt  a magyar kormánynak.

Arad és ami utána következett  

„Minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék” – írta aradi naplójában október 5-én, az utolsó sorok között, az ítéletvégrehajtásra váró Schweidel. Ugyanazon a napon kelt nyilatkozatában a tábornok világossá tette, hogy mindenekelőtt családjára gondolva igyekszik számot vetni földi dolgaival: „Ha egyedül állanék, bizonyára nem érintene ezen fátum, de úgy, mivel szeretett feleségem és 4 gyermekem van, akiket szegénységben, minden vagyon nélkül hagyok hátra, és hogy a szegényeket az aggodalom, szükség és szorongattatás áldozatául esni látom, igenis megvallom, hogy bensőmből erősen röstellem.”

A tizenhárom, Aradon kivégzett honvédfőtiszt közül négyet ért az a "kegyelem", hogy katonai becsületüket  meghagyva, "lőpor és golyó által" végezzék ki őket. A "kivételezettek" közé tartozott Schweidel József is 

Az akkurátus elszámolás és az aggodalom szeretteiért indokolt volt, hiszen Schweidel József két évtizeden keresztül egyedül katonatiszti fizetéséből tartotta el népes családját. A lengyel nemesi családból származó Domicella Bilinskával 1827-ben kötött házasságából öt gyermeke született, akik közül négy volt életben: az 1828-ban világra jött Adalbert (Béla), aki honvéd századosként szintén az aradi várbörtönben ült; az 1829-ben született Marie, az 1833-as Caroline (Sarolta) és az 1845-ös, mindössze négy és fél éves Anna (Nina). A fiú katonatisztként nyilván már a saját lábára állt, ám a serdülő, illetve gyermekkorú leányok eltartásra szorultak. Ehhez azonban a megözvegyülő, negyvenes évei derekán járó Domicellának nem voltak meg a megfelelő eszközei. Schweidel Józsefnek még halála előtt – bátor gyóntatópapja, Bardócz Sándor segítségével – sikerült kicsempésztetnie 66 forintot, de felesége több pénzt nem látott tőle. Később még 3600 forintnyi házassági biztosítékához sem tudott hozzájutni. (A kauciót a katonatisztek házasságkötése előtt kellett letenni, hogy az biztosítsa a család tiszti ranghoz méltó életmódját.)  Így legfeljebb tehetős sógornőitől, Latinovits Benjáminné Schweidel Annától (a tábornok végrendeletében az ő férjét tette meg gyermekei gyámjának), és Vojnits Györgyné Schweidel Vilmától számíthatott segítségre.

Nem tudjuk, hogy a férje kivégzése után az idegösszeomlás szélére sodródó Domicella Bilinska végül hogyan vészelte át a gyászévet. A család katasztrofális helyzetére, illetőleg elhúzódó kiútkeresésére leginkább azok a – mindeddig publikálatlan – német és szerb nyelven keletkezett iratok világítanak rá, amelyek a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltárban, Schweidel Mária válóperében maradtak fenn. Az 1850-es évek derekán lefolytatott eljárás során keletkezett beadványokban az Aradon történtek természetesen csak a feltétlenül szükséges mértékben, eufémisztikus megfogalmazások kíséretében bukkannak fel. Az azonban, amit előidéztek – a család kétségbeejtő egzisztenciális nehézségei – szükségszerűen a középpontban álltak, miután a válóper folyamán az 1851-ben kötött szerencsétlen házasság létrejöttének körülményei kerültek terítékre.

Schweidel József felesége, a lengyel nemeslány, Domicella Bilinska egyetlen fennmaradt portréja

Marie házassága

A 19. század derekán a középosztálybeli családok leányai számára a szerencsés párválasztás alapvető fontosságú volt, hiszen a jövendő férj jelleme, vagyona, műveltsége, tehetsége, kapcsolatrendszere szabta meg az új család boldogulásának esélyeit. Rendesen tehát izgatott ismerkedési időszak, az információk széles körű begyűjtése, és gondos kollektív mérlegelés előzte meg az eljegyzéshez vezető döntést. (A párválasztási szokásokról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok") 

A lassan eladósorba kerülő legidősebb Schweidel-leány esetében azonban ez a hosszas és körülményes „családi játszma” elmaradt. Marie nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson a kérők között, hisz apja kivégzése és a család pénztelensége miatt korántsem számított „jó partinak”. Így végső soron az első alkalmasnak tűnő kérőnek igent kellett mondania.

Az első kérő a látóhatáron Driska Konstantin (Szilárd) honvéd őrnagy volt, aki amnesztiával szabadulva, 1851 elején azzal a feltett szándékkal érkezett az aradi fogságból Pestre, hogy „egy az 1848-as események által balsorsba taszított leány kezét megkérjem, […] és így történt, hogy egy bizonyos Zanko ezt hallva az erről folyó beszélgetést úgynevezett feleségemre terelte” - vallott a perben motivációjárál a férfi.

A Schweidel-családhoz bejáratos Heinrich Zanko szászkai bányaigazgatósági titkár, akiről Driska beszélt, később azt vallotta, hogy az egykori honvédtiszt, egy másik bajtársa, Csermelyi Lajos őrnagy jelenlétében azzal tette vonzóvá ajánlatát, hogy közölte: évi 8-900 forint jövedelme van, amiből Marie-t „társadalmi állásának megfelelően” el tudná tartani. Zanko ezek után mutatta be a férfit az özvegynek.

Than Mór grafikája - Arany János Családi kör című költeményének illusztrációja - 
a szabadságharc résztvevőivel szembeni társadalmi szolidaritást mutatja meg

A váratlan kérő nem sokáig titkolta szándékait, s így Schweidel Marie-nak gyorsan kellett döntenie. A leánynak egyáltalán nem tetszett a húsz évvel idősebb, állítólag már ősz katona (Driska ekkor 41 éves volt). Az özvegy anya azonban erre nem volt tekintettel, és olyan erőteljes nyomást gyakorolt Marie-ra, hogy az végül kénytelen volt beadni derekát. A válóperben tanúskodó Schweidelné így magyarázta a történteket: 

Kétes helyzetemet és zilált anyagi körülményeimet, amelyet megboldogult férjem halála idézett elő, sötét jövőm rémisztő bizonytalanságát és a négy gyermekem eltartása és táplálása miatti kínzó aggodalmakat tartottam szem előtt; legszentebb anyai kötelességemnél fogva, hogy legalább gyermekeim egyikéről megfelelően gondoskodjak, indítva éreztem magam arra, hogy Marie-t minden lehetséges módon a Constantin Driskával való házasságkötésre rávegyem.

A „lehetséges módokról” az idősebb leányok bizalmát élvező pesti varrónők, Clara Premier és Betty Wehrl számoltak be, akik szemtanúi voltak a rákospalotai Schweidel-házban lejátszódó jeleneteknek. Ők azt vallották, hogy az anya azzal fenyegette meg leányát, hogy ha tovább makacskodik, eltaszítja magától, s mehet cselédnek szolgálni idegen házba; a varrónők szerint „őrülettel határos haragja” nyomán Marie „egész testében rázkódott és remegett”.

Marie-nak nem maradt több ereje az ellenállásra, és igent mondott. Az „udvarlást” jól jellemzi, hogy a bemutatkozás és az esküvő között mindössze néhány hét telt el. A házasságot végül 1851. február 26-án, a fóti katolikus templomban kötötték meg, majd a házaspár a Pest határában kibérelt Koemczy-féle majorban, illetőleg Angyalföldön telepedett le. Utóbb ide költözött Schweidelné is, aki gyerekeivel velük egy fedél alatt, de külön háztartást vitt. Palotán hamarosan egy kis fejőházat szerzett hat tehénnel, s a Pesten eladott tejből tartotta el magát és családját. Az eltartandó család ekkor már csak a két kisebbik leányt jelentette, mivel Schweidel Adalbert, aki Driskához hasonlóan 1850-ben amnesztiában részesült, időközben Fóton, gróf Károlyi Istvánnál kapott gazdatiszti állást. 

A fóti plébániatemplomot a fiatal Ybl Miklós tervezte és Károlyi István gróf építtette. Az esküvő idején még épülőfélben volt - 1855-ben szentelték fel -, de a plébánia és az iskola mellette már elkészült.

A házasság kudarca

Az özvegy anya saját elmondása szerint – mint általában a korabeli "érdekházasságok" kovácsai – arra számított, hogy a házaspár idővel összecsiszolódik, s az érett, életerős férfi az egész család támasza lesz. Nos, bár a válóper ezt a vitás pontot nem tisztázta, úgy tűnik, hogy Driska Konstantin nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lehetséges, hogy Marie ügyvédjei túloztak, amikor azt állították, hogy a férj fényűzően élt, állandóan Pestre kocsizott, elhanyagolta, sőt elhagyta feleségét és elverte vagyonát, amit az esküvő előtt egyébként is nagyobbnak tüntetett fel a valóságosnál. Az azonban hihetőnek tűnik, hogy a gyöngyösi görög-szerb családból származó férj, aki szinte egész korábbi életét hivatásos katonatisztként töltötte, nem értett a tejgazdasághoz, és kedve sem volt azzal foglalkozni.

Tény azonban, hogy Driskáék két éven keresztül együtt laktak, s ha nem is boldog, de – a férfi a válóper során hivatkozott is erre – zavartalan házaséletet folytattak. A családon belül lappangó feszültségek csak akkor bukkantak megint a felszínre, amikor az 1852 első felében húgaival pesti gyógyfürdőket látogató Marie megismerkedett morodai Derra Antal császári-királyi főhadnaggyal. A férfi egy vagyonos és tekintélyes, görög eredetű pesti nagypolgári - nemesi címet is szerzett - családból származott. (Apja, Anasztáz a Hídegylet elnökeként Széchenyi István fontos segítője volt a Lánchíd építésében.) 

A tényleges szolgálatból kilépett ulánus tisztről a felperesnő mélyen hallgatott a válóperben, az alperes viszont minden eszközzel befeketíteni igyekezett vetélytársát. Derra állítólag – legalábbis a férj ezzel vádolta – báró Sina György rokonaként hatalmas vagyonával hencegett, s értékes ajándékokkal vette le Marie-t a lábáról. (A bécsi bankár felesége valóban a tiszt nagynénje volt.) Igaz lehetett viszont Driska állítása, hogy a főhadnagy már nős volt, de felesége elhagyta: a lipótvárosi plébánia anyakönyvében megtalálható az az 1853 júliusában kelt bejegyzés, miszerint nejétől, Horváth Juliannától született leányát ekkor keresztelték.

Az biztos, hogy furcsa háromszög alakult ki. Derra, aki először a férj régi bajtársaként mutatkozott be, szülei közeli kerti lakját kihasználva rendszeres látogató lett a Schweidel-családnál, habár a féltékeny Driska hamarosan ajtót mutatott neki. Schweidelék azonban – legalábbis így panaszkodott később a férj – továbbra is szívesen fogadták az egyre kellemetlenebbé váló vendéget, s amikor végül kérdőre vonta feleségét, s az felháborodva azonnal eltávozott lakásukból, a család pedig Marie pátjára állt.

A kölcsönös vádaskodás odáig fajult, hogy az elhagyott Driska 1854 tavaszán házasságtörés miatt feljelentette Derra főhadnagyot annak felettes katonai hatóságánál. A feljelentésben az szerepelt, hogy a férfi teherbe ejtette feleségét, akit 1853 májusában Bécsbe vitt, hogy ott, titokban szülje meg gyermekét. Mivel azonban semmivel sem bizonyította vádjait, a hadbíróság elutasította a bűnvádi eljárás megindítását.

Ezek után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kibékülésről szó sem lehet. Driska Konstantin, aki mellett az özvegy két évvel korábban még annyit kardoskodott, magára haragította az egész Schweidel-családot. Így amikor Marie a szentendrei ortodox püspöki szentszéken 1854. augusztus 22-én beadta válókeresetét, anyja, bátyja és Caroline húga egyaránt írásos nyilatkozattal támasztotta alá érvelését, miszerint a létrejött házasság kényszerítés miatt érvénytelen és semmis.

Barabás Miklós akvarellje az 1838-as nagy pesti árvízben félig összedőlt Derra-házat ábrázolja.
A József Attila utca - Október 6. utca sarkán ma is álló, Hild József által tervezett bérház csak egy volt a gazdag görög kereskedőcsalád pesti ingatlanjai közül 

A válóper

A házassági kötelék felbontása, illetőleg érvénytelenítése a 19. század végéig komoly nehézségekbe ütközött. (A válás nehézségeiről bővebben a blogon: Egy budai orvos kettős élete) Magyarországon az 1853-ban bevezetett osztrák polgári törvénykönyv értelmében a katolikus fél által kötött házasságot csak a halál bonthatta fel – márpedig Marie római katolikusként, katolikus pap előtt esküdött meg az ortodox vallású Driskával. A kódexet életbe léptető 1852-es nyílt parancs azonban kibúvót is kínált a szabály alól: a házasság érvénytelenítését célzó perek tekintetében a házasságkötés idején fennálló jogszabályokat (és nem az osztrák polgári törvénykönyvet) nyilvánította mérvadónak; az ortodox szentszéket ebben az esetben tehát nem kötötte a oillanatnyilag érvényes jogszabály. Ezt használták ki a nő ügyvédjei, amikor beadványaikban a válást, illetve a házastársi kötelék érvénytelenítését felváltva, szinonim fogalomként használták.

A válóper első, 1856 augusztusáig tartó szakasza mégsem alakult kedvezően a felperesnő számára. A házasságvédő szerepében fellépő szentszéki ügyész arra hivatkozva, hogy a felsorakoztatott tanúk a felperes családtagjai, tehát elfogulatlannak nem tekinthetők, a kereset elutasítását kérte. A szentendrei konzisztórium ennek értelmében csak a felek ágytól-asztaltól való elválasztását engedélyezte. Ez nem lendített semmit sem az ügyön, hiszen az ítélet csupán az amúgyis fennálló helyzetet törvényesítette, a fiatalasszony társadalmi helyzetének valódi rendezését, az új házasságot nem tette lehetővé.

Marie erre ügyvédet váltott, aki fellebbezés helyett új bizonyítékok felkínálásával perújítást kezdeményezett. Ekkor csatolták a vallomásokat, illetve idézték meg azokat a tanúkat, akik a család viszonyairól s az esküvő körülményeiről többet tudhattak: Heinrich Zankót, Csermelyi Lajost, Clara Premier és Betty Wehrl varrólányokat, továbbá Magdalena Dolezsal pesti dohányárusnét, valamint a gyámot, Latinovits Benjámint és nejét.

Merész húzás volt, hogy emellett bizonyítani kívánták azt is, hogy Marie már 1851-ben el volt kötelezve egy másik férfi mellett. Becsatolták ugyanis Hültl Mór volt honvéd százados Schweidelnének címzett, egy héttel az esküvő előtt, Aradról írott levelét, amelyben Marie eljegyzése kapcsán a „legszentebb adott szó” és a „közel két éve tartó intim viszony” megtöréséről beszélt. A levél közzétételét a válóper keretében, korábban vélhetően éppen az „intim viszony” félreértelmezhetősége miatt nem forszírozták.

A bajai születésű fiatal katonatiszt valószínűleg a Schweidel-család távoli rokona volt (a honvédtábornok anyját Hiltl Teréznek hívták). Honvédtisztként 1849 nyarán a fővárosban szolgált, s talán ekkor ismerkedhetett meg a pesti városparancsnok leányával. A sors iróniája (és a császári-királyi bürokrácia Hašek tollára érdemes zűrzavarával magyarázható), hogy miközben a halálra ítélt Schweidel Béla és Driska Konstantin már 1850 végén kiszabadult, addig a "csak" 10 év várfogságra ítélt Hültlnek 1852 nyaráig kellett várnia az amnesztiára. Ez elég volt ahhoz, hogy „lekéssen” Marie-ról.

Nem biztos persze, hogy ha hamarabb szabadult volna, elnyeri a leány kezét. Marie szerint anyja annak idején azért is Driska ajánlatát részesítette előnyben, mert Hültl „még fiatal és tapasztalatlan volt, vagyoni viszonyai tekintetében az anyjától függött, és nem nyújtotta azokat a kilátásokat anyám és testvéreim anyagi egzisztenciája számára, amelyeket Driskától, és annak saját vagyonától várni lehetett”. 

A sértett Driska Konstantin eközben felesége hűtlenségét próbálta bizonyítani. Ez azonban nem járt sikerrel, miután az általa hivatkozott tanú, Josef Metz angyalföldi vendéglős, akinél állítólag a vadházasságra lépő Marie és Derra szobát bérelt, kijelentette, hogy nem ismeri a felperesnőt. Nem tudjuk, miért - talán, mert kifogyott az ötletekből, talán azért, mert már maga is válni akart -, de a férj a későbbiekben már nem állított tanúkat, így az eljárás utolsó szakaszában csak a feleség tanúi szólaltak meg.

A vallomások végül meggyőzték a szentszéket arról, hogy Schweidel Marie a házasságot kényszer hatására kötötte, s hogy a kötelék a felek egymás iránt táplált „engesztelhetetlen gyűlölete” miatt tarthatatlan, ezért 1857 szeptemberének végén a keresetnek megfelelő, a házasságot érvénytelenítő, illetve azt felbontó ítéletet hozott. Ezt egy héttel később a karlócai érseki konzisztórium is jóváhagyta, amivel a verdikt jogerőre emelkedett.

A szentendrei szerb ortodox székesegyház.
Az itt székelő ortodox püspökség bíróságán zajlott a válóper három éven át

Boldog vég?

A válóper befejezését követően a Schweidel-család, illetve Schweidel Marie további sorsára vonatkozó források egyszeriben elapadnak, így nagyon keveset tudunk arról, mi történt 1857 után. Az biztos, hogy az elvált asszony és Derra főhadnagy házasságot kötött egymással. Azt is tudjuk, hogy a feleség túlélte Derrát, mert 1886-ban, Pozsonyban bekövetkezett halálakor már harmadik férje, ifj. Fabricius Károly ügyvéd nevét viselte. Egy, a hagyatéki eljárás keretében közzétett felhívás "néhai ifj. Fabricius Károlyné özvegyült morodai derra Antalné szül. Schweidel Mária" néven említette az elhunytat. 

Nem ismert, hogy a második házasságkötésre hol és mikor került sor, az azonban valószínű, hogy a párt ortodox pópa, és nem római katolikus pap eskette meg. Az ortodox szentszék érvénytelenítő, illetve bontó ítéletét, ekként a felek házasodási képességét a katolikus egyház aligha fogadta el. Driska Konstantin 1871-ben még biztosan életben volt - szerepel a még életben lévő '48-as honvédtisztek névsorában -, így a vele létesült házassági köteléket kánonjogi szempontból, a válás után még legalább másfél évtizeden keresztül fennállónak kellett tekinteni. Az a  tény viszont, hogy 1886-ban Mária halálakor a gyászjelentés szerint a temetés a katolikus szertartások szerint zajlott, arra utal, hogy a harmadik házasságkötés idején már mindkét korábbi férj halott volt, azaz nem volt akadálya a katolikus esküvőnek.

Schweidel Mária gyászjelentése

Nem tudjuk, hogy az újraházasodók vajon megtalálták-e számításukat egymás oldalán. Az egyetlen fogódzót a pesti ortodox egyház keresztelési anyakönyvének 1861. augusztus 17-én kelt bejegyzése jelenti: ekkor tartották keresztvíz alá Derra Antal és Marie Schweidel ötnapos fiúgyermekét, aki a Julius Simeon Victor Géza nevet kapta. Keresztszülei báró Sina Simon - az apa unokatestvére -, és Constantin Demcea voltak. Schweidel Marie gyászjelentése szerint ez a fiú volt az egyetlen - legalábbis egyetlen élő - gyermeke; őt felnőtt korában pozsonyi hírlapíróként említi néhány forrás.

A pár anyagi viszonyairól sem tudunk semmi biztosat. Derra apja 1853-ban, anyja 1860-ban halt meg, elvben tehát - öccsével, a volt honvédtiszt Szilárddal osztozva - tekintélyes örökséghez juthatott. A Derra-család anyagi helyzete ekkorra azonban megrendült: az 1850-es években néhai Derra Anasztáz neve főleg csődeljárási hirdetményekben, "vagyonbukottként" bukkan fel az újságokban. Abból a tényből azonban, hogy "özvegyült Derra Antalné" pozsonyi háztulajdont hagyott fiára és férjére, azt gyaníthatjuk, hogy legalább az úri középosztályi egzisztenciához szükséges vagyont csak sikerült megmenteniük a csődtömegből.

Schweidel József özvegye, Domicella Bilinska két évvel élte túl legidősebb lányát. Az 1888-as  gyászhír szerint három gyermeke - Schweidel Béla, dr. Balogh Sándorné Schweidel Sarolta (Caroline), valamint Halász Gedeonné Schweidel Anna gyászolta a tábornoknét. A családtagok között megtaláljuk Marie harmadik - immár özvegy - férjét, Fabricius Károlyt, valamint egyetlen fiát, Derra Simont. Ő ekkorra már családot alapított: feleségét és kislányát, Vilmát is felsorolja a gyászjelentés.

Az aradi vértanú özvegyének gyászjelentése   

Schweidelnének végül tehát sikerült felnevelni és tisztességesen kiházasítani leányait. Marie húgai közül Caroline az 1860-as évek elején lett galánthai Balogh Sándor volt honvéd százados, ügyvéd felesége. Szép kort megérve, 1923-ban hunyt el. Nina 1870-ben egy königsbergi születésű porosz földbirtokossal, Karl Georg Christian Koch-hal kötött házasságot. A frigy azonban megromlott, s a felek bírósághoz fordultak: a nő 1880-ban evangélikus vallásra térve tudott elválni, majd a következő évben, rögtön a válást követően hozzámenni a szintén elvált dabasi Halász Gedeon nyéki földbirtokoshoz. Hosszú özvegység után, 1922-ben halt meg Kápolnásnyéken.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a katolikus Schweidel-családban előforduló, a korban különben rendkívül ritkának számító válások és újraházasodások is a sors csapásai által megacélozott Schweidel-leányok erős jellemét és elszántságát tükrözik, amellyel a nehéz körülmények ellenére is boldogságukat próbálták megtalálni. Az apa korai elvesztése kétségtelenül rászorította őket, és persze mindenekelőtt anyjukat, hogy önállóan hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket annak idején a hasonló korú leányok és nők helyett mások hoztak meg vagy mások sugalltak. Ez kellett ahhoz, hogy kezükbe vegyék sorsukat: átvészeljék az önkényuralom legsötétebb időszakát, és vagyontalanságuk ellenére megóvják társadalmi státusukat.

Az aradi vértanú özvegyét a fővárostól kapott díszsírhelyre temették 1888-ban az ekkorra már nemzeti panteonnak számító Kerepesi úti temetőben. Később ugyanide temették fiát és egyik vejét - akik szintén honvédtisztek voltak a szabadságharcban -, valamint feleségüket. (A szerző felvétele)

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!