... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

"Királyi parancsolat miatt nem lehetett prédikállani” - Vallási élet az 1739–1740. évi pestisjárvány idején a Jászkunságban

2020. április 04. - Fónagy Zoltán

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha - a járványok végigkísérték, sőt olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, aktuálisan pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet bennünket, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk - hogy az ember a tudomány és a technika fejlődésének eredményeként teljhatalmú ura lesz környezetének - túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult.

A járványok története számos, a mostani helyzetben is felmerülő kérdést vet fel. Milyen rövid és hosszútávú hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Lehet-e összefüggést találni járványok megjelenése és ökológiai változások között? Milyen civilizációs vívmányokat "köszönhetünk" a nagy járványoknak? Milyen nyomokat hagytak a nagy ragályos betegségek a kollektív emlékezetben, az irodalomban vagy a képzőművészetben?

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének égisze alatt indított, de máshol dolgozó kollégák előtt is nyitva álló sorozat a fenti kérdésekre keres válaszokat.

Mihalik Béla, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa az utolsó nagy hazai pestisjárványnak a mindennapi életre gyakorolt hatását, illetve a válsághelyzet következményeit mutatja be a Jászkunság példáján keresztül.  

A pestis, a „fekete halál” az első 14. század közepi nagy európai pusztítást követően évszázadokon át időről-időre visszatért, komoly emberveszteségeket okozva. A 18. századig szinte nem volt olyan generáció, amelynek életét valamilyen formában ne érintette volna a pestis. Az utolsó nagy pestisjárvány, amely a történelmi Magyar Királyság és Erdély szinte teljes területét érintette, 1737–1745 között hullámzott végig az országon. A ragály először az 1737–1739 között zajló újabb török háborúban harcoló császári katonaság soraiban ütötte fel fejét, majd fokozatosan elterjedt az országban. Terjedésének ütemét, a járvány időbeli elhúzódását befolyásolta a népsűrűség, az úthálózat, a kereskedelmi forgalom és a vesztegzárak hatékonysága. A változatosság még egy olyan kisebb területen belül is megfigyelhető, mint a Jászkunság, a melynek három részében: a Nagykunságban, a Kiskunságban és a Jászságban eltérő időpontban és eltérő intenzitással tört be a járvány.

karl_vi_als_ko_nig_von_ungarn.pngAz utolsó nagy magyarországi pestisjárvány III. Károly uralkodása utolsó éveiben. Az ismeretlen festő magyar királyi díszöltözetében örökítette meg  

A Jászkunság mint a középkortól kiváltságokkal rendelkező terület 1702-ben elvesztette privilégiumait. 1731-ig a Német Lovagrend, majd az 1745-ben bekövetkezett önmegváltásig (redempció), előjogaik visszanyeréséig a Pesti Invalidusok (Hadirokkantak) Házának földesúri hatalma alatt állt. Bizonyos helyi autonómia a földesúri időszakban is fennmaradt: az egyes települések önkormányzata több tekintetben megmaradt és a kezdeti tiltás ellenére a jászkun kerületi gyűlések is folytatódtak. Ezek a helyi testületek hajtották végre a földesúr és az országos hatóságok intézkedéseit. Szerepük különösen felértékelődhetett olyan krízisidőszakban, mint egy járványhelyzet.

A földesúri hatalmat az 1739–1740. évi pestisjárvány idején a Pesti Invalidus Ház felügyeletét ellátó, a bécsi Udvari Haditanácsnak alárendelt Udvari Commissio gyakorolta. Ezt a hatóságot a Jászkunságban annak adminisztrátora, Podhradszky György képviselt. A kormányzat részéről döntő befolyással bírt az 1723-ban létrehozott Helytartótanács. Épp az 1737-ben begyűrűző pestisjárvány vezetett oda, hogy a következő évben III. Károly létrehozta a Helytartótanácson belül az egészségügyi bizottságot (Commissio Sanitatis): ennek a feladata lett az egészségügy felügyelete az egész országban.

ja_szkunsa_g_18_sza_zad.jpgA Jászkunság kiváltságos kerülete számos szétszórt alföldi település területéből állt. Forrás: Rubicon

A pestis a Jászkunságban

A pestisjárvány 1739 elején érte el a Jászkunságot. A korszakban már viszonylag rendszeresen vezették az anyakönyveket, így több településen jól nyomon követhető a ragály megjelenése és terjedése. A legkorábban a Nagykunságban, Kunmadarason bukkant fel az első pestises halálozás (1739. január 25.), majd a Kiskunságban Kiskunhalason (1739. április 3.). A hatóságok mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a pestis terjedését. A Jászkunsággal szomszédos Heves-Külső-Szolnok egyesített vármegyében például megtiltották, hogy a tiszáninneni falvak halászai a folyón találkozzanak a tiszántúli part községeinek halászaival. A Tisza mint természetes akadály szerepét mutatja az is, hogy az ország belsejében épp ezen a tájon, Szolnokon állítottak fel egy vesztegzárházat. A Kiskunság felőli terjedést egy Kecskeméten létrehozott vesztegzárházzal próbálták akadályozni. Ezeken az állomásokon igyekeztek feltartóztatni a belföldi kereskedelmi- és személyforgalmat, és ezzel a pestis terjedését megakadályozni, vagy legalábbis lassítani. (A pestis elleni védekezés eszközének, a karanténnak a "feltalálásáról" itt olvashat bővebben a blogon.)  

chodowiecki_basedow_tafel.jpgEgy pestiskórház részlete. Egy halott, betegek, orvos, ápoló és aggódó látogatók egy 1772-es metszeten

Talán a vesztegzárházaknak is köszönhető, hogy a Szolnoktól északra eső Jászságban – ellentétben a másik két kerülettel – az anyakönyvekben nem találunk adatokat a pestis komolyabb terjedéséről. Jászapátin a betegség 1739. június-október közötti időszakban szedte áldozatait, de a plébános feljegyzése szerint „csak” nyolcvanan haltak meg pestisben, ami a város pár évvel későbbi lakosságszámához (1746: 2461 fő) viszonyítva meglehetősen alacsony halálozási arányt mutat. Későbbi adatokból az is biztosnak látszik, hogy a szomszédos Jászkiséren is megjelent a betegség. A jászapáti adat azért is szembetűnő, mert a kunsági településeken sokkal nagyobb arányú volt a halálozás.

Mivel a települések pontos lélekszámát nem ismerjük, így a járvány halálozás arányait azzal lehet érzékeltetni, ha a meghaltak számát az előző évivel hasonlítjuk össze, illetve ha megnézzük, hogy az azévi összes halottból hányan voltak a pestis áldozatai. Kiskunhalason 1739-ben az előző évhez képest tizenhárom és félszer több haláleset történt, és az összes haláleset 95%-ában a pestis volt a halál oka. Néhány jászkunsági településen a református lelkész vagy a katolikus plébános a járvány elmúltával külön fel is jegyezte a pestisben elhaltak számát: Szabadszálláson 605 főt, Kunszentmártonban 814 főt, Karcagon pedig 1480 főt írtak fel a veszteséglistára. A legtöbb helyen már 1739 őszére elcsendesedett a járvány tombolása. Karcagon a helyi lelkész feljegyzése szerint június 27-én szűnt meg a pestis, míg a szintén nagykunsági Kunszentmártonban az év végéig elhúzódott. A Kiskunság egyes településein csak a következő év elején ért véget a járvány, Fülöpszálláson 1740. február 10-én.

pestis_karcag_1739aprilis.jpgA karcagi halotti anyakönyv egyik oldala 1739 áprilisából a pestisben elhunytak listájával.

A vallásos élet korlátozása a pestisjárvány idején

A Helytartótanács és a földesúri adminisztrátor, Podhraczky György utasításával összhangban helyi szinten is igyekeztek elejét venni a járvány további terjedésének. A tömeges fertőzésre alkalmas rendezvények, így a szentmisék szabályozására is rákényszerültek. Ez azért is volt nehéz, hiszen a pestis a betegség elleni imádságok, szentmisék és körmenetek tartása révén éppen hogy erősítette a közösségi vallásgyakorlat különböző formáit. A jászkun közgyűlés Jászberényben hozott döntése kimondta, hogy a szentmise „távul és magányos helyen legyen”. A halotti szertartásokat és torokat teljesen betiltották. Jászalsószentgyörgyön a szentmiséket a templomon kívül tartották meg a plébános által megállapított időrend szerint. Fényszarun megpróbálták elkülöníteni az egészséges és beteg híveket. A szentmisét a kálváriakápolnánál tartották, úgy, hogy „az egéssígesek a kálváriában lesznek, az infectusok a kálvárián kívül…”. A kunszentmiklósi református lelkész keserűen jegyezte meg, hogy a pestisben elhunytak „felett a felséges királyi parancsolat miatt nem lehetett prédikállani”. A pestistemetést egyébként is szigorúan szabályozták. Külön temetőt kellett részükre kijelölni, a normál temetőt nem lehetett erre a célra használni. A karcagi református anyakönyvbe a lelkész bejegyezte, hogy már három nappal az első, február 25-i pestises halott után megnyitottak egy új temetőt.

Karcagon az istentiszteletek korlátozása nagy felháborodást és aggodalmat keltett. Ez aligha csodálható, mert előző évben az egri püspök azzal vádolta meg a karcagi reformátusokat, hogy engedély nélkül akarnak templomot építeni, ezért követelte megbüntetésüket. A súlyosan fertőzött várost (április-májusban, a járvány csúcspontján napi 30–40 halott volt) teljesen karantén alá vették. Május elején megérkezett a Helytartótanács rendelete az istentiszteletek szüneteltetéséről és a templomlátogatás tiltásáról. A karcagi elöljáróság azonban attól tartott, hogy valójában – a korábbi támadás folytatásaként – vallásgyakorlatuktól akarják megfosztani őket, ezért kijelentették, hogy „mind végig, mind vérig az Isteni tiszteletben álló szolgálatot tovább gyakoroljuk (…) mindaddig, míg teljes végképpen (kitől Isten ő szent felsége óvjon) minden cultustól eltilalmaztatván mind templomunk, mind eklézsiai eszközeink másé lesznek”.

karcag_reforma_tus_templom.jpgA karcagi református templomot éppen a járvány előtt kezdték el építeni, és 1756-ra lett készen. Mai formája többszöri átépítés eredménye. Forrás: Karcagi Református Egyházközség 

Hasonlóan makacsnak bizonyultak a kiskunhalasiak is. Egy levél szerint a helytartótanácsi rendeletet nem tartották be, és tovább folytatták „társalkodásukat”, vagyis különféle összejöveteleiket. Ezért Podhradszky György adminisztrátor elrendelte, hogy „a társalkodásokban való vakmerőségtől magukat szüntessék, tort, vendégséget és halotti több pompás ceremóniákat hagyjanak el.” Következésképpen a nagyobb csoportulások ellen szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Az engedetleneket le kellett tartóztatni, és példás büntetésben részesíteni. Akár „felakasztással vagy lövöldözéssel is” példát kellett statuálni, hogy megakadályozzák a járvány mind inkább tömegessé válását.

A helyi vallásgyakorlat azért is nehézkessé vált, mert a papok közül is többen meghaltak. Fülöpszálláson Veresmarti Péter református lelkész 1739. november 29-én lett a pestis áldozata. A katolikus Kunszentmártonban rövid időn belül három pap is elhunyt. Csombók Mihály plébános még augusztus végén, az elsők között halt meg a pestisben. Podhraczky György adminisztrátor csak nagy nehézségek árán talált a helyére ideiglenesen egy minorita szerzetest, aki azonban hamarosan szintén meghalt, és az őt követő misszionárius atya is a pestis áldozata lett pár héten belül.

pestis_kiskunhalas.JPGKiskunhalas Mikovinyi Sámuel 1731-ben készült térképén

A pestis nyomai a vallásos kultúrában

A járvány lecsengése után a pestis számos formában hagyott nyomot maga után a helyi hitéletben. Ennek legkézzelfoghatóbb nyomai az úgynevezett pestiskápolnák voltak. Jászapátin a pestisjárvány emlékére megkezdődött egy Mária tiszteletére emelt fogadalmi kápolna építése a hevesi országút mellett. A „külső kápolnának” nevezett épületre már a járvánnyal egyidőben, 1739. június-augusztus folyamán megindult a gyűjtés. A lakosságon kívül a plébános is adakozott: összesen 667 forint 40 ½ dénár folyt be.

A járvány által borzalmasan sújtott Kunszentmártonban a pestistemetőt a község határában elkülönítve jelölték ki. Itt állították fel a Szent Fábián- és Sebestyén kápolnát, ahol Szent Rozáliát és Szent Rókust is tisztelték. Bár a kis kápolna alig fél évszázadig állt (1788-ban uralkodói rendeletre elbontották), a pestist követő évtizedekben a kunszentmártoniak a járványok ellen segítő szentek ünnepén (Szent Rókus, Szent Rozália, Szent Sebestyén és Xavéri Szent Ferenc ünnepein) mindig ehhez a kápolnához vezettek körmenetet. A pestis következtében a község kapcsolata mind szorosabb lett az aradi minoritákkal és a radnai kegyhellyel is. A pestisjárvány idejéről két kunszentmártoni adomány is ismert a radnai kegyhely számára. Ekkortól egyre inkább rendszeressé vált az évenkénti pünkösdi radnai zarándoklat, és ezután kerülhetett a kunszentmártoni Szent Márton-plébániatemplomba a radnai Szűzanya gyöngyökkel ékesített másolata is.

pestis_josse_lieferinxe_szent_sebestyen.jpgJosse Lieferinxe: Szent Sebestyén közbenjárása a pestises betegekért (1497 körül)

Katolikus telepesek a holtak helyén

A járvány a jászkunsági társadalom vallási megoszlására is hatása volt. A Jászság egyetlen református községében, Jászkiséren az ellenreformáció már a század elején kísérletet tett egy katolikus plébánia létrehozására. Az akkor beiktatott plébánost a helybeli asszonyok (vagy a hagyomány szerint női ruhába öltözött férfiak) 1702 Vízkeresztjén elűzték.

A pestisjárvány azonban ismét alkalmat kínált a katolikus egyház terjeszkedésére. Ennek első lépcsőjeként Erdődy Gábor Antal egri püspök és Podhradszky György földesúri adminisztrátor a pestisben meghalt református gazdák helyére katolikusokat akart betelepíteni Heves megyéből. Egy későbbi tanúvallomás szerint a reformátusok a faluba vezető utat szőlőszedő dézsákkal torlaszolták el, amikbe tehénürülékkel kevert vizet töltöttek, hogy a beköltözni akaró katolikusokra borítsák azt. A katolikus telepesek végül másfelől mentek be a községbe, ahol a katonai kvártélyra kijelölt házban szálltak meg, „de másnap az asszonyok összve rohanván, hogy majd kiverik, azon ott maradni szándékozó pápisták a nagy gyalázattúl tartván, visszamenni kényteleníttettek”. Ismét a református asszonyok védték meg a falut, és ahogy a szemtanúk visszaemlékeztek, a község eléggé elszánt volt, „mondották a bírák, hogy inkább a megholt calvinistákért is készebbek lesznek a quantumot megadni, hogy sem a pápistákat bébocsássák”. Vagyis még arra is hajlandóak lett volna, hogy a pestisben meghalt gazdák kiesett adóját is megfizetik, csak katolikusokat ne kelljen beengedni.

erdo_dy_ga_bor_antal.jpgErdődy Gábor Antal (1686-1744) egri püspökként és Heves vármegye főispánjaként több településen elvette vagy leromboltatta a református templomot, vagy legalább annak tornyát

Az addig tisztán református Kiskunságba 1719-től kezdődött meg a katolikusok betelepítése. Ekkor jött létre az első katolikus község, Kiskundorozsma. 1736-ban egy pusztát, Üllést telepítették be katolikusokkal. Bár a halotti anyakönyvekben nincs nyoma a pestis helyi pusztításának, Podhradszky György adminisztrátor elővigyázatosságból az üllésieket is eltiltotta a környező pusztákat bérlő kecskemétiekkel való találkozástól, és ahogy a halasiaknak, valamint a szomszédos dorozsmaiaknak, úgy az üllésieknek is elrendelte, hogy „maga helységeit környül árkolja, hogy titkon a rossz ember magát be ne lopja”. Egyes feltételezések szerint részben az 1739–1740. évi pestis következménye volt, hogy Üllés község lakosai elkezdtek átszállingózni a mai Kiskunmajsa területére és ott 1743-ban új falut alapítottak máshonnan érkező telepesekkel együtt.

Bár a pestis még többször átterjedt a Magyar Királyság területére, különösen annak déli határvidékeire, országos méretűvé többé már nem vált a fekete halál. Az 1739–1740 folyamán több hónapon át tomboló járvány a Jászkunságban is több ezer áldozatot szedett, a betegség és annak terjedése ellen tett intézkedések felborították a mindennapi életet. A pestis nemcsak a járvány ideje alatt befolyásolta a mindennapok részeként a vallásos életet, hanem tovább élt a helyiek emlékezetében: pestiskápolnák épültek, engesztelő körmeneteket tartottak, újabb szentek tisztelete terjedt el, és új kegyhelyek felé fordultak fohászaikkal. A pestis elmúltával a népesség hamar a regenerálódás útjára lépett: az anyakönyvek kiugró házasodási kedvről árulkodnak, azaz új családok jöttek létre, és a születések száma is hamarosan elérte a járvány előtti idők mértékét.

pestis_jaszapati_pestiskapolna.jpgAz 1740-ben Szűz Mária tiszteletére épített, de Szent Rozália kápolnaként is ismert pestiskápolna Jászapátiban

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr1115588408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

math0 · http://ateistaklub.blog.hu 2020.04.05. 10:12:17

Úgy látszik, már akkor rájöttek, hogy a mise nem használ, de árt. De vannak, akik még ma sem tudják ebből levonni a helyes következtetést.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2020.04.06. 00:56:55

@math0: A posztból aligha lehet kiolvasni, hogy a pestis ateistává vagy legalábbis egyházellenessé tette volna a 18. századi embereket.. Sőt, vérre menő harcokat vívtak a vallásuk, egyházuk védelmében. Csak arra jöttek rá, hogy az egy légtérben -a templomban - összezárt tömeg jó alkalom a betegség terjesztésére, ezért ezt átmenetileg megtiltották a hatóságok.