A középkor és a koraújkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: „A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!” A 18. század során Európa – a Balkán kivételével – végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de a rettegett „fekete halál” helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera.

Mivel a betegség terjedési módja sokáig rejtély maradt, gyógyítására pedig nem ismertek valóban hatékony módszert, a 19. századi emberek képzeletében hatalmasra nőtt a fenyegetése. Míg azonban a középkorban a pestist Isten büntetésének, így megérdemelt és kikerülhetetlen bűnhődésnek, megszűnését pedig a megbocsátás jelének tartották, addig az iparosodás korában már egyre inkább racionális magyarázatokat kerestek rá, és a megoldást a tudománytól várták. Ugyanakkor, főleg az első megjelenés idejéből - bőségesen találunk példákat a régi fajta értelmezésre és reakciókra is. (A betegséghez, illetve a halálhoz való viszonyról a blogon itt és itt olvashat bővebben.) Rengeteg tudományos, valamint a nagyközönségnek szánt szöveg, illetve hatósági rendelet őrizte meg ennek az általános szorongásnak az emlékét: a kolera a történelem első alaposan dokumentált betegsége lett. 

Ez volt az első járvány, amely a modern közegészségügy felügyelete alá került, sőt, a nemzetállamok egészségügyi intézményrendszerének a létrehozásához éppen a ragály adott hathatós öntözést. A kolera úgy működött, "mint a 19. század lelkiismerete”, amennyiben ráirányította a figyelmet a gyors városiasodással együtt járó tömeges szegénységre. Például a kolera kényszerítette ki a Brit Egészségügyi Tanács létrehozását 1831-ben, az első nemzetközi egészségügyi konferenciát 1851-ben, de ösztönzőleg hatott az első magyar közegészségügyi törvény megalkotásakor is 1876-ban.

A berlini Gustav Spangenberg A halál menete című allegorikus festményét (1876) az előző években pusztító kolera ihlette, amelynek a festő két gyermeke is áldozatul esett

Mi a kolera?

A kolera fertőző betegség, amelyet a vibrio cholerae nevű baktérium okoz. A baktérium természetes élőhelye a langyos tengervíz, így különösen gyakran fordul elő a folyók torkolatainál a part menti vizekben. Az emberi szervezetbe a fertőzött víz vagy ételek – például nyers vagy félig főzött kagylók, fertőzött vízzel öntözött zöldségek stb. – elfogyasztásával kerülhet be.

A baktérium az emésztőrendszerbe kerülve, néhány órától 5 napig tartó lappangás után heves hasmenést és hányást okoz. (Távolról sem mindenkinél: a fertőzöttek és a betegek arányára vonatkozó becslések 1:3 és 1:100 között váltakoznak!) A drámai mértékű – egy nap alatt akár a testsúly 10-15 százalékát kitevő – folyadékvesztés következtében a vér besűrűsödik, mennyisége csökken, ami a vérnyomás eséséhez vezet. A bőr megráncosodik, nyirkos, hideg veríték lepi el, a szemgolyók besüppednek, a száj és a nyelv kiszárad, a beteg kínzó szomjúságról panaszkodik. A légzés szapora és nehéz, a hang igen gyenge, miközben, a végtagok izomzatában pedig fájdalmas görcsök jelentkeznek. A rohamos folyadékvesztés nyomán fokozatosan megszűnik a veseműködés, illetve a vizelettermelés. A halál végül a keringés összeomlása és a kiszáradás együttes következményeképpen áll be, általában a betegség kitörése után 1-2 nappal. Kezelés nélkül a betegek kb. fele meghal (az adatok 35-60 százalék között szóródnak).

Az "indiai kolera" első európai támadásának egyik áldozata a ravatalon. Anglia, 1832 

A rém neve

A járványok és általában a betegségek történetének kutatásakor gyakran jelent komoly problémát magának a tárgynak az azonosítása. A kutató ugyanis nem mindig lehet biztos benne, hogy a forrásokban leggyakrabban használt elnevezések mindig ugyanazt a betegséget takarják. Ne felejtsük el: a régi orvosok nemhogy a kórokozók „DNS-névjegyével” nem tudták egzakt módon azonosítani a hasonló tünetekkel járó betegségeket, de magáról ezeknek a mikroszkopikus lényeknek a létezéséről, illetve a betegségek kialakulásában játszott szerepéről is csak a 19. század vége felé szereztek tudomást.

A kolera említéseivel például az antikvitás korától találkozhatunk az európai forrásokban, népesedési katasztrófákkal járó tömeges világjárvány formájában azonban csak 1817 és 1923 között jelentkezett. Kevésbé veszélyes „őshonos” változatát a 19. század elejétől „cholera nostras”, azaz a „mi koleránk” néven emlegette az orvosi irodalom, így különböztetve meg az újonnan megismert pusztító ázsiai kolerától (cholera morbus). A következőkben kizárólag az utóbbiról lesz szó.

Az addig ismeretlen ragály elnevezésére egykorúan az ázsiai vagy keleti kolera mellett leginkább az epekórság és epemirigy szót használták. Más európai nyelveken is az epével kapcsolatos neveket kreáltak a betegségnek: a cholera szót ugyanis a görög chole (epe) szóval hozták összefüggésbe, tévesen.

A német műszó tükörfordításaként találkozhatunk a 19. századi orvosi irodalomban a hányszékelés kifejezéssel: a tipikus nyelvújításkori kísérlet igazán képszerűen fejezte ki a betegség fő tüneteit. A század vége felé a magyar újságokban gyakran emlegették sárga rémként, az angolok viszont „kék halálnak” (blue death) nevezték, mivel a kiszáradt áldozat bőre kékesszürkévé változott. Megörökölte az új járvány az elhalványult emlékű pestis metaforáját, a „fekete halál” kifejezést is, de irodalmi szövegekben – például Jókai Mór regényében, A fekete vérben – majd a zsurnalisztikában "fekete asszonyként" is megjelent.

Egy 23 éves éves bécsi fiatalasszony portréja egészségesen, és egy órával a kolera tüneteinek kitörése után, négy órával a halála előtt. 1831. 

Klímaváltozás és világjárvány

A kolera India északkeleti partvidékén az egykorúan Bengáliaként emlegetett régióban (amely a mai Bangladesht is magában foglalta) évszázadok, sőt, talán évezredek óta őshonosnak számított. Bár a 18. századból vannak adatok járványokról, de azok egyszer sem terjedtek túl India egyes vidékein. 1817-ben azonban a kór hirtelen és addig nem tapasztalt mértékben kilépett az addig megszokott keretekből.

A gyarmati egészségügyi tanács megbízásából James Jameson tanulmányozta az 1817-ben kitört járványt.

Az első orvosi beszámoló ennek okát egyértelműen az előző év súlyos időjárási anomáliáiban látta. Egyes újabb történeti ökológiai munkák tényként kezelik, hogy a kolera „elszabadulása” közvetve az indonéziai Tambora vulkán 1815-ös kitörésének volt a következménye. Az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése során a légkörbe került nagy mennyiségű hamu, por és gáz ugyanis rövidtávon drámai klimatikus változásokat okozott. A föld átlaghőmérséklete átmenetileg egy fokkal csökkent, és a következő 2-3 évben az északi félteke nagy részén szélsőséges időjárás uralkodott: 1816-ot egykorúan „a nyár nélküli esztendőként” emlegették. A tartósan kedvezőtlen időjárás Eurázsia és Észak-Amerika számos régiójában – így pl. Erdélyben és Kelet-Magyarországon – súlyos éhínségeket okozott. (Az éhínségekről a blogon itt olvashat bővebben.) 

A Ganges deltavidékén 1817 nyarán kitört kolera hamarosan szétterjedt az egész indiai szubkontinensen, sőt, el is hagyta azt. A kolera ezzel egy évszázadra világjárvánnyá vált: 1817 és 1923 között hat hosszabb időszakban jelentett súlyos fenyegetést a bolygó jelentős részein.

James Baillie Fraser: A Chitpur Road Kalkuttában. (1826) Bengália legnépesebb városának, a kolera "epicentrumának" főútját a "zarándokok útjának" is nevezték. 

Hagyományos népesedési katasztrófa a modernizáció korában

Miért és hogyan válhatott világméretűvé egy addig csak egyetlen régiót érintő fertőző betegség? Az okok között első helyen a kereskedelmi kapcsolatok intenzívebbé válását kell megemlítenünk, amely mögött a kapitalista piacgazdaság hatókörének terjeszkedése állt. Számos járvány terjedésében a nagy kereskedelmi kikötők működtek „kapuként” az újabb földrészek felé. A távoli földrészeket ráadásul nem színtiszta gazdasági kapcsolatok kötötték össze, hanem a gyarmatosítás következményeként politikai jellegűek is. A gyarmati hatalmak európai hivatalnokai, és különösen hadseregei szintén összekötő kapcsot teremtettek a „Nyugat” és a világ többi része között.

Több kolerajárvány esetében kulcsszerepet játszott - az egyébként ritka - mobilitás egyik hagyományos formája: a vallási zarándoklat. (A hagyományos társadalom helyhez kötöttségéről a blogon itt olvashat bővebben.) 1817-ben egyes feltételezések szerint hindu zarándoktömegek vitték ki a Gangesz deltájából a kórt, a század közepi hullámokban pedig többször is Mekka játszotta az „elosztóközpont” szerepét, ahonnan a muszlim hívők hordták szét a kolerát a Földközi tenger medencéjében. A migráció modern formája, az Amerikába irányuló kivándorlás szintén nem maradhat ki a „felelősök” felsorolásából. A járvány terjedését természetesen elősegítette, felgyorsította a közlekedés forradalma, a gőzhajózás és a vasúti hálózat kiépülése is. 

"Ilyen támogatott bevándorlókat nem engedhetünk be!" Friedrich Graetz karikatúrája  1883.
A török viseletben ábrázolt, hajón Amerikába érkező kolerát karbolos füstölővel felfegyverzett őrhajó és sorfal igyekszik feltartóztatni  

A kibontakozó modernizáció egyik fontos következménye volt Európa népességszámának robbanásszerű növekedése: az öreg kontinensen 1800-ban 190 millióan, száz évvel később már 400 millióan éltek, miközben a kivándorlók tízmilliói még Észak-Amerikát is benépesítették. Az ipari forradalom következményeként a népesség egyre nagyobb tömegei koncentrálódtak a városokba, amelyek a növekedéssel egyszerűen nem bírtak lépést tartani: sokáig az emberi életfeltételek minimumát (mindenekelőtt az egészséges lakhatást és lakókörnyezetet, valamint a tiszta ivóvizet) is csak nagyon hiányosan tudták biztosítani. „Még soha nem láttam ilyen egészségtelen lakásokat, pestises lyukakat, mindenféle kórokozók tenyészhelyeit, mint a Gängeviertelben. Egyszerűen elfelejtem, hogy Európában vagyok" - döbbent meg 1892-ben a Hamburg szegénynegyedében látottakon Robert Koch, aki ekkor már a legtekintélyesebb járványszakértőként érkezett az éppen kolerától sújtott városba. (A városok köztisztasági  viszonyairól a blogon itt és itt olvashat bővebben.) 

A rohamosan terjeszkedő ipar környezetromboló hatásaival – a levegő és a természetes vizek szennyezésével – szemben a hatóságok meglehetős közönnyel viseltettek. A mai európai ember számára elképzelhetetlen higiéniai körülmények között élő városi szegénység tömegei kitűnő táptalajt jelentettek a kolera – és számos más fertőző betegség – robbanásszerű terjedésének.

Nyilvános illemhely Hamburg egyik szegénynegyedében (Gängeviertel). A fotó 1890-ben készült: a gazdag Hanza-városban két év múlva az utolsó nagy nyugat-európai kolerajárvány 8600 halálos áldozatot követelt 

A miazmától a baktériumig

Az orvoslás szempontjából is határhelyzetnek nevezhetjük a „kolera évszázadát”. Első hullámai idején az orvostudományban még az antikvitás óta öröklődő, jórészt puszta spekulációkon alapuló elképzelések keveredtek és csatáztak az újabb természettudományos felismerésekkel. Ezzel szemben az utolsó kolerajárványok idején már pontos mikrobiológiai ismeretekkel rendelkeztek a kórokozóról és a terjedési mechanizmusról – ha megbízható gyógyszerrel nem is.

A kolera – és általában a fertőző betegségek – terjedéséről két „tudományos” magyarázat létezett a század első felében. Az egyik szerint a levegő „megromlása”, az abban elszaporodó miazmák okozzák a betegséget, míg a másik szerint a fertőzés közvetlen érintkezés révén emberről emberre terjed (kontaminációs elmélet). A kolera első megjelenése idején az antik miazma-elképzeléssel szemben már mindinkább az élő kórokozó „csírák” tana hódított, ám a kolera tisztázatlan fertőzési módja a miazma-tan reneszánszát hozta.

"A Londoni Egészségügyi Tanács a kolera okaira vadászik" - Az 1832-es karikatúra az orvosok és hatóságok tanácstalanságát gúnyolta ki.

A két felfogás csatározásának a védekezésre nézve gyakorlati tétje volt: ha a miazma-elméletet fogadják el a hatóságok, akkor nincs értelme a komoly gazdasági károkat okozó határzáraknak, régiók vagy települések elszigetelésének, karanténoknak, hiszen a levegőt nem lehet megállítani. Ha viszont a kontaminációs teóriának adnak hitelt, akkor a szigorúan meg kell akadályozni a potenciális fertőzöttek és az egészségesek érintkezését. Utóbbiak hitelét megingatta ugyan, hogy a kolera első európai útja (1831-32) alkalmával az általuk javasolt eljárások látványosan eredménytelennek bizonyultak, ám ők arra hivatkoztak, hogy azok csak a hiányos kivitelezés miatt nem működtek.

Az évtizedekig folyó eldöntetlen elméleti vita közben persze az államoknak azonnali gyakorlati intézkedésekkel kellett reagálni a vészhelyzetre. Jobb híján azokat a módszereket vették elő, amelyeket már évszázadok óta alkalmaztak a pestis vagy a marhavészek esetén: határzárakat és karanténokat létesítettek, a betegeket pedig megpróbálták izolálni.

George Cruikshank 1832-es karikatúrája az egészségügyi hatóságok haszontalanságával és korruptságával kapcsolatos közvélekedést jelenítette meg

A kolera kórokozójának és terjedési mechanizmusának ismerete nélkül az orvosok persze a védekezés és a gyógyítás terén is a sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években éppúgy elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz, mint az első járvány idején, 1831-ben. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték!

A kolera rejtélyének megfejtésében az első érdemi eredmény egy londoni orvos, John Snow nevéhez fűződik. Snow 1854-ben az akkor szegénynegyednek számító Sohóban részletes statisztikát készített a halálozások térbeli eloszlásáról, és ennek segítségével sikerült lokalizálnia egy fertőzésforrást: egy közkutat. Elméletét,  miszerint a kolerát az ivóvízbe bekerült mikroszkopikus lények okozzák, egy ideig még nem fogadta el az orvostársadalom. Pedig gyakorlati bizonyítékot is "mellékelt" a felfedező: miután lezáratta a kutat, a környéken napok alatt megszűnt a járvány. Ugyanebben az évben egy olasz orvos, Filippo Pacini azonosította is mikroszkópja alatt a vesszőformájú kis lényeket, sőt publikálta is feltételezését, hogy ezek okozzák a betegséget, ám őt sem vették komolyan. Áttörést a német Robert Kochnak sikerült elérnie harminc évvel később, aki egyiptomi, majd kalkuttai kutatóútja során egyértelműen azonosította a kórokozót, és bizonyította a fertőzött ivóvíz és a betegség közötti összefüggést.

"Halálelosztó, nyitva szegények számára, ingyenes, a község engedélyével" - A karikatúrát John Snow felismerése ihlette

(folytatása következik)