... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

Árvák, mostohák és érzelmek. Konfliktusok 18-19. századi parasztcsaládokban    

2020. február 04. - Fónagy Zoltán

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Bálint Petra 18–19. századi Heves vármegyei büntetőperek alapján ad bepillantást a paraszti világban is gyakori mozaikcsaládok életébe, különös tekintettel a mostohagyerekek és mostohaszülők közötti konfliktusokra.

  

A magas halandóság miatt a 20. század közepéig a gyermekek nagy hányada tapasztalta meg az árvaságot. A gyakori újraházasodás eredményeképp a falusi közösségekben sok mostohaszülő és mostohagyermek élt egy fedél alatt. Bár a feudális korban a jobbágyok árváinak hivatalos gyámja a földesúr volt, a gyermekről valójában a család gondoskodott.

Az apa halála a család mint gazdasági egység felbomlását is jelentette. Az apjukat elvesztők általában az anyára és az anya rokonságára maradtak. Sokszor előfordult, hogy a megözvegyült szülő a félárva gyereket nem vitte az új házasságba, hanem a nagyszülőkhöz, vagy anyjuk-apjuk testvéreinél, azaz a nagybátyjuknál, nagynénjüknél helyezték el őket. Nem volt ritka, hogy a testvéreket elosztották egymás között a rokonok, szétválasztva őket.

s3_v0038000_v0038895.jpgA fiatal özvegy nő és az árva gyerekek drámai, többféle tragédia lehetőségét hordozó léthelyzete évszázadokon át mindenhol hálás témája volt a mind a "magas" művészetnek,  mind az üzleties "képtermelésnek" 
 Miss Sharpe rajzán két kisgyermek vigasztalja a férj és apa sírjánál a gyászoló anyát

A társadalom margóján

Árva szavunk „apátlan, anyátlan gyermek” jelentésével magában hordozza az egyedüllét, a magányosság és a kiszolgáltatottság érzését. A büntetőperekben valóban gyakran találunk példákat arra, hogy az árvák a közösség perifériájára kerültek, majd rászorult helyzetük miatt, illetve a kellő figyelem hiányában könnyebben bajba sodródtak. Gyakran előfordult, hogy elhagyták a családjukat, elvándoroltak, máshol kerestek munkát, vagy kilátástalan helyzetükben lopásra, csalásra kényszerültek. A lopáson ért 17 éves kóborló árva, Tarnoczi Susanna így vallott a bíróságon:

Mind az atyám, mind pedig az anyám mind csecsemős koromban haltak meg, és így árvaságra maradván nevelkedtem fel ugyan Debreczen városában a bátyámnál, Tarnoczi Jánosnál. A bátyámnál laktam mind egy hat esztendeig, noha az alatt is néha-néha elmentem tőle. 

Tiszaörs, 1764

A férfiruhában, férfinéven új életet kezdeni akaró Bodnár Ancsa szintén rossz tapasztalatok miatt hagyta el idősebb testvérét. Amint a perből kiderült, kinézete miatt (kopasz volt) öltött férfiruhát, és vállalt férfimunkát, mivel nőcselédként senki nem alkalmazta volna. A bátyjánál töltött évekről ezt mondta:

Hogy Kókán édesatyám, anyám megholt, aki Bodnár András vala, én árvájul maradván, egy testvér bátyámhoz, helység predicatorához Bodnár Tóbiáshoz folyamodtam, és nála több esztendőkig szolgáltam. Ki is engem semmi leány munkára nem szoktatott, de nem taníttatott, hanem leány ruhába is férfiú munkára kényszerítettem, én ott lovakat őrzöttem, kocsiskodtam, fát vágni, kaszálni, kapálni, nyomtatni, szénát hordani, és több ilyen férfiú munkára járván és hajtatván végtére ezen kemény szolgálatot meg untam, és bátyámtól elmentem.

Eger, 1760

Találkozhatunk persze a bírósági forrásokban olyan szövegekkel is, amelyekből kiolvasható, hogy az árvákkal szembeni együttérzés, segítésük kötelező normának számított. A bíróság elé került Kis András „valami 19 éves, református, nőtlen, most szolgálat nélkül élősködő” árva fiú öt sertést hajtott el, s az állatokat Oláh András kondáshoz vitte továbbadásra. Oláh szintén továbbadta őket tíz forintért, s a pénzből az árva legény egy bundát és pár fehér ruhát kapott. Az orgazda kondást is kihallgatták, aki vallomásában mentő körülményként a tolvaj árvaságára hivatkozott: „megesett a szíve rajta olyan rongyosan jött hozzá”, ezért adta el kérésére a lopott sertéseket. Hiszen nincsen annak a gyerkőcnek semmi gyámala, az apja régen meg halt, az anyja pedig kurválkodik, az árva mellett minden keresztény ember felállana.” – vallotta. Kis Andrásnak 30 pálcaütést szabtak ki, a szigorúbb ítéletet – a kiszabott 25 botütés mellé egy hónap szabadságvesztést – pedig Oláh András kapta, mert őt felnőttként, úgy vélték, nagyobb felelősség terhel az elkövetett vétekért. (1830, Mezőtúr)

deresen_1_1.jpg

A 19. század közepéig az alsó társadalmi rétegek esetében a testi fenyítés fő- vagy mellékbüntetésként szinte kötelező eleme volt a bírói ítéleteknek 

Az árva gyermek helye a családban

Tanulságos élethelyzeteket tárnak elénk a kérvények, panaszos levelek, amelyekben az érintettek a családban az örökség vagy az árva eltartásának kérdése miatt kialakult konfliktusokat szeretnék rendezni. Ezek jól illusztrálják, hogy a (fél)árváságra jutott gyermek gyakran „kilógott” a családból: szülője újraházasodása nem feltétlenül javított a kilátásain. A mostohaszülő és a születendő féltestvérek többnyire nem tekintették a „jövevényt” családjuk egyenértékű tagjának.

Egy ilyen esetet, az elhunyt édesapa testvérének, valamint a gyereket nevelő anyai nagymamának a konfliktusát ismerhetjük meg a következő kérvényből. Az anya nem jelent meg közvetlenül a vitában: az iratokból kiderül, hogy fiatalon megözvegyült, majd újra férjhez ment és lemondott gyermekéről, akit az édesanyjára bízott.:

Nagy alázatossággal leborulván Tekintetes Urak előtt keserves állapotomat eleikben terjeszteni kívánom, mely abból áll: Ennek előtte három esztendővel az testvér öccse Kiss Istványnak, Kiss Ferentz szegény sorsban lévő nemes legény megházosodván, az én leányomat feleségül vette magának, de mivel csak másfél esztendeig az mindenható Úr Isten engedett nékik együtt ezen az mulandó világon élni, az férjét halál által ki szólította, és úgy elváltak egymástól. Maradott pedig egy kis szopós férfi gyermeke, melyet az leányom úgy, mint édes anyja két esztendeig szoptatván, árvaságában, és szegénysége miatt éhen táplálgatta. Már ebben az esztendőben, mint hogy néki az Úr Isten férjhez menésre szerencsét adott, árva gyermeket pedig az mostani ura nem akarta magához venni, annak okáért kintelen voltam azon kis árva gyermeket /:mint nagyanyja :/ magamhoz venni, és tutorságot [gyámságot] felvállalni. Oly conditioval [feltétellel] vette férjhez az mostani férje, hogy eladván a házot adja anyjának tartásul; a házat pedig áruba bocsájtották zsérczi lakos Csattos Mihálynak.

1788. Zsérc

Az új férj tehát csak azzal a feltétellel vette el a fiatal nőt, ha a gyermeket nem viszi magával a házasságba, hanem az anyjára hagyja. A gyerek tartási költségeit valószínű apai örökségének, a háznak az eladásából kívánták fedezni, ám a pénz körül vita keletkezett az új férjjel.

geschwister_erziehensich.jpgA kisgyerekekről való gondoskodásban a hagyományos társadalomban - az egymást sűrűn követő szülések miatt -  fontos szererepe volt az idősebb testvéreknek, nagyszülőknek vagy más rokonoknak

Erőszakos mostohaszülők

Az árvák szüleik újraházasodásával a mostohaszülők erőszakos viselkedésének is ki lehettek téve. 1790-ben egy felnémeti fiatalasszonyt azzal vádoltak meg, hogy megverte és megölte ötéves mostohalányát. A bíróság azonban a 22 éves, gyermektelen Koczkeleczky Erzsébetre nem tudta rábizonyítani a gyilkosságot. Erzsébet a bírák előtt arra hivatkozott, hogy a gyermek halálát betegség okozta, de elismerte, hogy egyszer pálcával megverte, amiért levizelte őt. Az ötéves Anna a tanúk szerint azonban nem volt beteg (bár az egyikük utalt arra, hogy a kislányt nagyanyja a több adomány reményében mindig magával vitte kéregetni), de többször hallották tőle, hogy nagyon fél a mostohaanyjától. Végül a mostoha 8 hónap szabadságvesztést és 100 korbácsütést kapott.

A 34 éves tisszaabádi Molnár Mihály ellen 1844-ben indult eljárás, mert a vád szerint előre megfontolt szándékkal, többszöri próbálkozás után megölte egy év körüli mostohalányát. Az anya vallomásából kiderül, hogy a gyermek házasságon kívül született: „leányi pártámat a megfojtatott kis gyermekkel törvénytelen úton vesztettem” – vallotta. A 23 éves leányanyát, Szilágyi Julist feleségül vevő Molnár özvegyember volt, és ő is hozott egy gyermeket a házasságba. A fiatalasszony elmondása szerint főzés közben kérte férjét, hogy nézzen rá a kisgyerekre és vigye be hozzá. A nő ezután már csak egy sikítást hallott, s az udvarra kiszaladva látta, hogy a férfi keze a gyerek nyaka körül volt. Az ekkor már élettelen kisgyereket bevitték a házba, letették az ágyra. A férj késsel fenyegette a nőt, majd azt állította, hogy a gyermeket a „malacz elrántotta, a nehézség azért elütötte, halálát az okozta”. A nő azonban nem hitt férjének. Kétségbeesetten próbálta feléleszteni a halott kisgyereket: ruhát melegített, és betakarta vele a testét. Vallomásában elmondta, hogy máskor is előfordult már, hogy a férfi erőszakosan viselkedett. A férj bevallotta, hogy talán megszorította a kisgyereket, de előtte sohasem tett ilyet. Azt állította, nem tehet róla, hogy „szerencsétlenül járt.” A vád egyértelműen állította, hogy a férj gyűlöletből ölte meg a kislányt, amiért az nem vérszerinti gyereke volt. Végül a szándékosságot nem látta bizonyítottnak a bíróság, ezért a halálbüntetés helyett két év szabadságvesztést szabtak ki rá.

 m6ir-1690kepp-nagy.jpgA parasztcsalád a 19. századi zsánerképeken általában harmonikus idillként jelenik meg, ahol a kemény munkát a mindig zavartalan szeretet ellensúlyozza 

A fenyegető mostohagyerek

A mostohaszülő belépése a családba sokféle konfliktussal járhatott, ezt mutatják azok az esetek, amelyek súlyos testi sértéssel, sőt gyilkossággal végződtek. A következő történetekben azonban nem a mostohaszülő volt a bántalmazó, hanem a már felnőtt gyermek. A 48 éves kömlői Palatin Márton idős apjával és mostohaanyjával szembeni agresszív viselkedése miatt került bíró elé 1794-ben. Az elmondások szerint az alperes összeverekedett az apjával, és a mostohaanyját is sértegette:

Apám uram, kurva a kend felesége […] még nekem egy asszony meg nem vette az eszemet, mint kendnek. Annak utána azt mondván, egyszer lettem a világra, egyszer kell meg halnom, az atyádnak mentél és őtet fojtogattad és csak akkor eresztetted el, midőn a te kegyetlen cselekedetedre más emberek oda érkeztek.

A kérdésre, hogy miért szidta a mostohaanyját, ezt felelte:

Nem tudom, ha mondottam-e vagy nem. Egyébként nem vertem, hanem a hajánál fogva a házból kiigazítottam, melyért a helység bírái által 30 pálcákkal megbüntettettem.

– Miért haragudtál a mostoha anyádra?

– Csak azért, mivel másoktól hallottam, hogy lisztünket, szallonácskánkat prédálja, de én aztat magam nem tapasztaltam.

Az apja fojtogatását nem tudták bebizonyítani, így végül a vádlottat elengedték.

erziehung_streng.jpgA társadalmi modernizációs folyamat egyik központi kérdése volt a "mindennapi erőszak" megfékezése

Egy 1809-ben Egerben íródott panaszlevélben a sértett részletesen elmondta a családi konfliktus okát és körülményeit. A panasz középpontjában az őt ért testi sértés mellett a vagyonos egri családban régebb óta húzódó pereskedés állt. Ebben az esetben az erőszak az apa halála után családfővé avanzsált özvegy mostohaanyára irányult. A sértett, Freinding Josefa özvegyasszony elpanaszolta, hogy a családi tulajdonban álló boltok feletti pereskedés során mérgesedett el úgy a kapcsolata mostohagyermekeivel, hogy a vita végül fizikai bántalmazásba torkollott:

A családban tehát jelen volt az özvegy, a fiatal felnőtt mostohafiú és az elhunyt férjjel közös gyermekei. Az asszony kiemelte, hogy ő törvényes mostoha-, sőt „nevelő anyja” volt a fiúnak, aki rátámadt. A megszólítás módjával azonban jól elkülönítette őt („mostohám”) vérszerinti gyerekeitől („gyermekeim”).

Ne tétovázz! Az Öreg Tari Ferentzet nálad kívül senki sem gyilkolhatta meg, mert te mindenkor bosszút forraltál ellene azért, hogy tégedet a házától elkergetett, és édesanyádtól is elvette a gazdasszonyságot, mert veletek együtt a házát pusztítottátok, lopva mindenét pazéroltátok, azért csak térj magadban s valld ki a dolgot!” – írták a vallatásban.

A tanúk szerint az apa sokszor kifejezte félelmét, a kocsmárosnak például így panaszkodott:

Egyébtől nem félek a világon, hanem hogy a két mostoha fiaim Kiss Antal, és János e világból kivégzenek.

A fiúk azért nehezteltek mostohaapjukra, mivel az elkergette őket a házától pazarló és részeges életmódjuk miatt. Végül a gyilkossági ügy bizonyítékok hiányában ítélet nélkül zárult, a vádlott mostohafiút elengedték.

falusi_korcsma_belseje_a_xix_sza_zad_ko_zepe_n.jpgA kocsma, kocsmáros és az alkohol a feudális kor bűnpereinek is visszatérő motívumai voltak 

Összegzés

Bár az előző évszázadok érzelmi világának megismerhetőségével kapcsolatban óvatosnak kell lennünk, egyes bűntetteken és „elmesélésükön” keresztül közelebb kerülnek hozzánk a korabeli mindennapok, a periratokban szereplők szavaikkal, tetteikkel, gesztusaikkal kinyilvánítják érzéseiket.

A hagyományos társadalomban a gyermekek, ha a szüleiket elvesztették, életlehetőségeik nagyban rosszabbodtak. Az árvák a kellő felügyelet hiányában elkallódhattak, lopásra és egyéb bűnök elkövetésére kényszerültek. Egy féltékeny mostohaanya vagy egy erőszakos mostohaapa pedig még jobban megnehezítette az életüket. Elfogadásuk, befogadásuk az újraházasodással létrejövő új családba nem volt mindig magától értetődő: a mostohagyermeket terhesnek, ottlétét jogtalannak érezhették. Nem volt ritka, hogy az özvegy anyák arra kényszerültek, inkább elhagyják, rokonoknál helyezzék el az apa nélkül maradt gyermeküket, minthogy férfi nélkül, nagyon nehéz körülmények között egyedül gondoskodjanak magukról. A mostohaszülő a „kapott” gyermekkel szembeni elutasítását olykor fizikai erőszakkal is kifejezte. Mostohaszülők és felnőtt gyermekek konfliktusainak hátterében legtöbbször az örökösödés kérdése vagy a javak használati joga állt. A kor- és erőviszonyok változásával a felnőtt mostohagyermekek is jelenthettek fizikai veszélyt nevelőszüleik számára, akikben a családi vagyonra leselkedő veszélyt láttak. Az újraházasodás fenyegetést jelentett az örökségre addig biztosan számító utódok szemében. Az új családtag legitimitása nem mindig volt egyértelmű a befogadók számára. A gazdasági okok mellett jelen lehetett a szülői hatalomgyakorlás által okozott feszültség is. A periratokból megismert erőszakos cselekmények többsége nem előre eltervezett tett volt, ám azok általában a családban régóta fennálló konfliktushelyzet, feszültség kirobbanásának tekinthetők.

die-boese-stiefmutter.jpgA gonosz mostohaanyát mint toposzt a Grimm-fivérek mesegyűjteményének sikerdarabja, a Hófehérke sok nemzedék képzeletébe beégette   

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr8415453642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2020.02.04. 19:35:09

Ha nem tévedek, a bírósági feljegyzésekben nincsen szó azokról a családokról, ahol nem voltak konfliktusok. Szóval azt nem tudhatjuk ezekből, hogy mekkora volt ezeknek a problémáknak a mértéke, legfeljebb csak azt tudhatjuk, hogy milyen tipikus esetek voltak. Olyan ez, mint mikor a fogorvos mondogatja, hogy Magyarországon mindenkinek rossz a foga. Hát akik hozzá járnak, azoknak bizonyosan... :-)

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2020.02.04. 20:04:14

@fofilozofus: Természetesen így van. A hétköznapi élet történetének kutatói számára ugyanis nagyon értékesek azok a források, amelyek a társadalmi normák megszegésével, megszegőivel kapcsolatban keletkeztek. Az egykori élet hétköznapi rutinját, azt, ami "normálisnak" számított, ritkán tartották megörökítésre érdemesnek, hiszen "azt úgyis mindenki tudja". A "normálist" sokszor csak az "abnormális" felől közelítve lehet rekonstruálni.
A poszt szerzője bűnperek íratait használta, mert az áll rendelkezésre. Azokban természetesen a normaszegésekkel találkozott. Sehol nem is állította a kolléganő, hogy a mostohagyerek megfojtása vagy az idős mostohaapa agyonverése lett volna a szokás vagy a "normális" a korban. (Éppen azért lett belőlük ügy, mert nem tekintették elfogadhatónak.) Arról ugyanis, hogy valaki neveli rendben a mostohagyerekét, nem igen keletkeztek és maradtak fenn források. Legfeljebb a kevés (úri) emlékiratban találkozunk ilyen elbeszélésekkel.

A hétköznapi élet gyakorlata valamennyire mindig eltér az írott jogban meg az íratlan társadalmi (erkölcsi) normákban megtestesülő szabályrendszertől. Az ilyen témákkal foglalkozó történész legnehezebb kihívása megragadni a tipikusnak tekinthető gyakorlatokat (többes számban, az élet mindig sokszínű).
A modern korban (magyar viszonylatban kb. a dualizmus korától) már elővehetnénk a kommentben felvetett probléma megoldásához a bűnügyi statisztikákat, amik valamelyes támpontot adhatnának pl. az ilyen típusú erőszak gyakoriságához. Halvány támpontot persze, mert abban csak a legkirívóbb normaszegések vannak benne. (Egyértelmű gyermekgyilkosságok igen, a halálhoz vezető elhanyagolások aligha.) A posztban tárgyalt korhoz sajnos nincsenek ilyen statisztikák, így csak annyit jelenthetünk ki: így IS működtek mostohacsaládok.
A múltbeli mentalitás és hétköznapi élet megismerése szempontjából egyébként a történésznek a legértékesebbek a tanúvallomások, mert kb. csak ezek örökítették meg közvetlenül, hogyan is gondolkozott bizonyos kérdésekről egy írástudatlan egyszerű ember.

cinke56 2020.02.05. 09:56:49

Talán némi adalékul szolgál a családomban megőrzött történet. Egyik dédapám az 1890-es években megözvegyült, imádott, szép felesége tüdőbajban hunyt el. Dédapám magára maradt két óvodáskorú fiával. Meghalt feleségének húga, aki később unokáinak ezt gyakran emlegette, hozzáment sógorához "az árvák kedvéért", hogy azok ne kerüljenek mostoha kezébe. A családi emlékezet azonban megőrzött egyebet is. Dédszüleim - dédapám és a meghalt asszony húga - 1896 júliusában házasodtak össze, első gyermekük azonban már november végén megszületett, azaz az özvegyet és a sógornőt feltehetően a közös gyász egymás mellé sodorta. Dédapám, aki második feleségénél jóval idősebb volt, az első világháború előtt meghalt, dédanyám becsülettel nevelte két, akkor már fiatal felnőtt "örökölt", illetve saját fiát és tizenévei elején járó lányát, nagyanyámat. Ő maga a második világháborúban, az ostrom alatt halt meg agyvérzés következtében, de utolsó éveiben gyakorta mondogatta unokáinak: nagyapátok nagyon szép ember volt. Talán érdemes még hozzátennem, hogy polgári családról van szó, tanult emberekről, dédanyám tanítónő volt, aki nyugdíjazása előtt iskolaigazgatóként tevékenykedett. Vagyonuk nem volt, de munkájukból tisztes módon élhettek. A gyermekek, akik féltestvérek és egyben unokatestvérek is voltak, szeretettel viseltettek egymás iránt, dédanyám finanszírozta örökölt gyermekei egyetemi tanulmányait, haláláig egy háztartásban élt egyik mostohafiával. Az első világháborúban eltűnt másik mostohafiú megárvult kislányát, akit anyja falura, dajkaságba kiadott, magához vette és felnevelte.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2020.02.05. 11:09:47

@cinke56: Köszönöm szépen, hogy megosztotta a történetet! Ez a típusú párválasztás az újraházasodás esetén - hogy a kisgyerekkel megözvegyült férj volt felesége családjából nősül, hogy ne egy idegen legyen a gyerekek mostohaanyja - a legutóbbi időkig nem volt szokatlan egyik társadalmi rétegben sem, a főnemességtől a parasztságig lehetett vele találkozni. (A jogi meg a néprajzi irodalom sororatusnak nevezi ezt a típusú sógorházasságot.) Nekem pl. még Magánál is közelebbi személyes valóság ez. Apám 1948-ban tért haza a hadifogságból, és fiatal felesége egy éven belül meghalt tbc-ben. A négyéves kislánnyal egyedül maradt apám alig egy év múlva elvette első felesége húgát, azaz anyámat. Természetesen ő sajátjaként nevelte fel nővére lányát a sajátjaival együtt. Én 17 évvel fiatalabb gyerekként ismertem ugyan a történetet, de a családon belüli viszonyokban semmi jelentőségét nem éreztem, hogy ő anyám mostohalánya, ill. féltestvérünk. (Szüleim egyébként anyám haláláig harmonikus, igazi szerelmi házasságban éltek.) Tehát egy meglehetősen hagyományos paraszti világban ez a stratégia még a 20. század közepén is kézenfekvőnek számított.
Ahogy a Maga története (és az enyém is) illusztrálja, tévedés élesen szembeállítani a párválasztás "régi" (racionális. "érdekalapú") és modern (szerelmi) módját: egyrészt az érzelmek és az ésszerűség nem feltétlenül zárták ki egymást, másrészt a józan megfontolásból köttetett házasságokban is gyakran alakult ki időközben mély érzelmi elkötelezettség férj és feleség között. (A gyakran persze nem mindig-et jelent.)
Egy másik tanulságra is szeretném felhívni a figyelmet a története kapcsán. A múltra sokan valami homogén masszaként tekintenek: a konezravatívok úgy, hogy "régen minden jobb volt", a modernisták meg lesajnálóan, "régen minden szörnyű volt, az emberek primitívek voltak". Valójában nincs egy egységes, egynemű "régen". Ugyanabban a korban számos valóság létezett párhuzamosan, társadalmi helyzettől, etnikai, vallási közösségtől, földrajzi régiótól függően, de ugyanannak a parasztfalunak a szokásai, normái is óriásit változtak akár száz év alatt is. A poszt szereplői 18-19 század eleji jobbágyok, zsellérek, a Maga családi története meg a 19. század végén, 20. század első felében játszódott egy fővárosi polgárcsaládban: két nagyon távoli világ, Nagyon izgalmas kutatási szempont egyébként, keresni az "antropológiai állandót", azt, hogy voltak-e egyáltalán, s ha igen, mik voltak a tartósan és általánosan érvényesülő társadalmi normák és társadalmi gyakorlat.

várom a levelet 2020.02.05. 13:17:52

hogy férfi,asszony nemigen maradhatott egyedül.a rokonom is az elhunyt felesége húgát vette el.az első asszonytól született egy szellemileg fogyatékos fia,a másodiktól egy nagyon rendes.de valami nem lehetett kerek a történetben,mert mikor a fia felnőtt, a nő fölakasztotta magát.