... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

A vértanú leánya. Schweidel Marie házassága és válása

2019. október 05. - Fónagy Zoltán

csaladok_1_1.jpg 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Nagy Sándor (Budapest Főváros Levéltára) posztja az aradi vértanúk emléknapja alkalmából az egyik kivégzett, Schweidel József családjának sorsán keresztül, válóperes iratok segítségével ad bepillantást a házasságok létrejöttének és - a korban ritka - felbomlásának titkaiba. 

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, 1849. október 6-án kivégzett honvéd tábornokok „aradi vértanúkként” bekerültek a magyar nemzet panteonjába. Hozzátartozóik, akik megérték a kiegyezést, megkapták a hősök családjának kijáró tiszteletet és megbecsülést. Mielőtt azonban a kivégzettek „rehabilitációja” bekövetkezett volna, özvegyeiknek és árváiknak mostoha sorssal kellett szembe nézniük. Meglehet, hogy a vészterhes 1850-es években is sokan osztoztak gyászukban, ám az új rezsim képviselői szemében ők az „árulók” rokonainak számítottak. A családfők kiesésével – hacsak nem rendelkeztek saját vagyonnal – súlyos egzisztenciális nehézségek vártak rájuk, ugyanis a kivégzetteket mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzás is sújtotta.

Az alábbi történet Schweidel József honvéd tábornok felesége és gyermekei, pontosabban Marie leánya hányattatásain keresztül azt próbálja meg érzékeltetni, milyen következményeket vont maga után a férj, illetve az apa elvesztése egy vagyontalan középosztálybeli családban, a 19. század derekán.

     schweidel_jo_zsef_aradi_ve_rtanu_ta_bornok.jpg

Schweidel József (1896-1849) honvéd vezérőrnagy. 34 évi szolgálat után a császári-királyi hadsereg őrnagyaként parancsot követve vezette Magyarországra huszárezredét 1848 nyarán, és tett esküt  a magyar kormánynak.

Arad és ami utána következett  

Minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék” – írta aradi naplójában október 5-én, az utolsó sorok között, az ítéletvégrehajtásra váró Schweidel. Ugyanazon a napon kelt nyilatkozatában a tábornok világossá tette, hogy mindenekelőtt családjára gondolva igyekszik számot vetni földi dolgaival: „Ha egyedül állanék, bizonyára nem érintene ezen fátum, de úgy, mivel szeretett feleségem és 4 gyermekem van, akiket szegénységben, minden vagyon nélkül hagyok hátra, és hogy a szegényeket az aggodalom, szükség és szorongattatás áldozatául esni látom, igenis megvallom, hogy bensőmből erősen röstellem.”

ne_gy_aradi_ve_rtanu_agyonlo_vete_se.jpg

A tizenhárom, Aradon kivégzett honvédfőtiszt közül négyet ért az a "kegyelem", hogy katonai becsületüket  meghagyva, "lőpor és golyó által" végezzék ki őket. A "kivételezettek" közé tartozott Schweidel József is 

Az akkurátus elszámolás és az aggodalom szeretteiért indokolt volt, hiszen Schweidel József két évtizeden keresztül egyedül katonatiszti fizetéséből tartotta el népes családját. A lengyel nemesi családból származó Domicella Bilinskával 1827-ben kötött házasságából öt gyermeke született, akik közül négy volt életben: az 1828-ban világra jött Adalbert (Béla), aki honvéd századosként szintén az aradi várbörtönben ült; az 1829-ben született Marie, az 1833-as Caroline (Sarolta) és az 1845-ös, mindössze négy és fél éves Anna (Nina). A fiú katonatisztként nyilván már a saját lábára állt, ám a serdülő, illetve gyermekkorú leányok eltartásra szorultak. Ehhez azonban a megözvegyülő, negyvenes évei derekán járó Domicellának nem voltak meg a megfelelő eszközei. Schweidel Józsefnek még halála előtt – bátor gyóntatópapja, Bardócz Sándor segítségével – sikerült kicsempésztetnie 66 forintot, de felesége több pénzt nem látott tőle. Később még 3600 forintnyi házassági biztosítékához sem tudott hozzájutni. (A kauciót a katonatisztek házasságkötése előtt kellett letenni, hogy az biztosítsa a család tiszti ranghoz méltó életmódját.)  Így legfeljebb tehetős sógornőitől, Latinovits Benjáminné Schweidel Annától (a tábornok végrendeletében az ő férjét tette meg gyermekei gyámjának), és Vojnits Györgyné Schweidel Vilmától számíthatott segítségre.

Nem tudjuk, hogy a férje kivégzése után az idegösszeomlás szélére sodródó Domicella Bilinska végül hogyan vészelte át a gyászévet. A család katasztrofális helyzetére, illetőleg elhúzódó kiútkeresésére leginkább azok a – mindeddig publikálatlan – német és szerb nyelven keletkezett iratok világítanak rá, amelyek a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltárban, Schweidel Mária válóperében maradtak fenn. Az 1850-es évek derekán lefolytatott eljárás során keletkezett beadványokban az Aradon történtek természetesen csak a feltétlenül szükséges mértékben, eufémisztikus megfogalmazások kíséretében bukkannak fel. Az azonban, amit előidéztek – a család kétségbeejtő egzisztenciális nehézségei – szükségszerűen a középpontban álltak, miután a válóper folyamán az 1851-ben kötött szerencsétlen házasság létrejöttének körülményei kerültek terítékre.

schweidelne.jpg

Schweidel József felesége, a lengyel nemeslány, Domicella Bilinska egyetlen fennmaradt portréja

Marie házassága

A 19. század derekán a középosztálybeli családok leányai számára a szerencsés párválasztás alapvető fontosságú volt, hiszen a jövendő férj jelleme, vagyona, műveltsége, tehetsége, kapcsolatrendszere szabta meg az új család boldogulásának esélyeit. Rendesen tehát izgatott ismerkedési időszak, az információk széles körű begyűjtése, és gondos kollektív mérlegelés előzte meg az eljegyzéshez vezető döntést. (A párválasztási szokásokról bővebben a blogon: "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok"

A lassan eladósorba kerülő legidősebb Schweidel-leány esetében azonban ez a hosszas és körülményes „családi játszma” elmaradt. Marie nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson a kérők között, hisz apja kivégzése és a család pénztelensége miatt korántsem számított „jó partinak”. Így végső soron az első alkalmasnak tűnő kérőnek igent kellett mondania.

Az első kérő a látóhatáron Driska Konstantin (Szilárd) honvéd őrnagy volt, aki amnesztiával szabadulva, 1851 elején azzal a feltett szándékkal érkezett az aradi fogságból Pestre, hogy „egy az 1848-as események által balsorsba taszított leány kezét megkérjem, […] és így történt, hogy egy bizonyos Zanko ezt hallva az erről folyó beszélgetést úgynevezett feleségemre terelte” - vallott a perben motivációjárál a férfi.

A Schweidel-családhoz bejáratos Heinrich Zanko szászkai bányaigazgatósági titkár, akiről Driska beszélt, később azt vallotta, hogy az egykori honvédtiszt, egy másik bajtársa, Csermelyi Lajos őrnagy jelenlétében azzal tette vonzóvá ajánlatát, hogy közölte: évi 8-900 forint jövedelme van, amiből Marie-t „társadalmi állásának megfelelően” el tudná tartani. Zanko ezek után mutatta be a férfit az özvegynek.

than_csala_di_ko_r.jpgThan Mór grafikája - Arany János Családi kör című költeményének illusztrációja - 
a szabadságharc résztvevőivel szembeni társadalmi szolidaritást mutatja meg

A váratlan kérő nem sokáig titkolta szándékait, s így Schweidel Marie-nak gyorsan kellett döntenie. A leánynak egyáltalán nem tetszett a húsz évvel idősebb, állítólag már ősz katona (Driska ekkor 41 éves volt). Az özvegy anya azonban erre nem volt tekintettel, és olyan erőteljes nyomást gyakorolt Marie-ra, hogy az végül kénytelen volt beadni derekát. A válóperben tanúskodó Schweidelné így magyarázta a történteket: 

Kétes helyzetemet és zilált anyagi körülményeimet, amelyet megboldogult férjem halála idézett elő, sötét jövőm rémisztő bizonytalanságát és a négy gyermekem eltartása és táplálása miatti kínzó aggodalmakat tartottam szem előtt; legszentebb anyai kötelességemnél fogva, hogy legalább gyermekeim egyikéről megfelelően gondoskodjak, indítva éreztem magam arra, hogy Marie-t minden lehetséges módon a Constantin Driskával való házasságkötésre rávegyem.

A „lehetséges módokról” az idősebb leányok bizalmát élvező pesti varrónők, Clara Premier és Betty Wehrl számoltak be, akik szemtanúi voltak a rákospalotai Schweidel-házban lejátszódó jeleneteknek. Ők azt vallották, hogy az anya azzal fenyegette meg leányát, hogy ha tovább makacskodik, eltaszítja magától, s mehet cselédnek szolgálni idegen házba; a varrónők szerint „őrülettel határos haragja” nyomán Marie „egész testében rázkódott és remegett”.

Marie-nak nem maradt több ereje az ellenállásra, és igent mondott. Az „udvarlást” jól jellemzi, hogy a bemutatkozás és az esküvő között mindössze néhány hét telt el. A házasságot végül 1851. február 26-án, a fóti katolikus templomban kötötték meg, majd a házaspár a Pest határában kibérelt Koemczy-féle majorban, illetőleg Angyalföldön telepedett le. Utóbb ide költözött Schweidelné is, aki gyerekeivel velük egy fedél alatt, de külön háztartást vitt. Palotán hamarosan egy kis fejőházat szerzett hat tehénnel, s a Pesten eladott tejből tartotta el magát és családját. Az eltartandó család ekkor már csak a két kisebbik leányt jelentette, mivel Schweidel Adalbert, aki Driskához hasonlóan 1850-ben amnesztiában részesült, időközben Fóton, gróf Károlyi Istvánnál kapott gazdatiszti állást. 

fo_ti_templom.jpg

A fóti plébániatemplomot a fiatal Ybl Miklós tervezte és Károlyi István gróf építtette. Az esküvő idején még épülőfélben volt - 1855-ben szentelték fel -, de a plébánia és az iskola mellette már elkészült.

A házasság kudarca

Az özvegy anya saját elmondása szerint – mint általában a korabeli "érdekházasságok" kovácsai – arra számított, hogy a házaspár idővel összecsiszolódik, s az érett, életerős férfi az egész család támasza lesz. Nos, bár a válóper ezt a vitás pontot nem tisztázta, úgy tűnik, hogy Driska Konstantin nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lehetséges, hogy Marie ügyvédjei túloztak, amikor azt állították, hogy a férj fényűzően élt, állandóan Pestre kocsizott, elhanyagolta, sőt elhagyta feleségét és elverte vagyonát, amit az esküvő előtt egyébként is nagyobbnak tüntetett fel a valóságosnál. Az azonban hihetőnek tűnik, hogy a gyöngyösi görög-szerb családból származó férj, aki szinte egész korábbi életét hivatásos katonatisztként töltötte, nem értett a tejgazdasághoz, és kedve sem volt azzal foglalkozni.

Tény azonban, hogy Driskáék két éven keresztül együtt laktak, s ha nem is boldog, de – a férfi a válóper során hivatkozott is erre – zavartalan házaséletet folytattak. A családon belül lappangó feszültségek csak akkor bukkantak megint a felszínre, amikor az 1852 első felében húgaival pesti gyógyfürdőket látogató Marie megismerkedett morodai Derra Antal császári-királyi főhadnaggyal. A férfi egy vagyonos és tekintélyes, görög eredetű pesti nagypolgári - nemesi címet is szerzett - családból származott. (Apja, Anasztáz a Hídegylet elnökeként Széchenyi István fontos segítője volt a Lánchíd építésében.) 

A tényleges szolgálatból kilépett ulánus tisztről a felperesnő mélyen hallgatott a válóperben, az alperes viszont minden eszközzel befeketíteni igyekezett vetélytársát. Derra állítólag – legalábbis a férj ezzel vádolta – báró Sina György rokonaként hatalmas vagyonával hencegett, s értékes ajándékokkal vette le Marie-t a lábáról. (A bécsi bankár felesége valóban a tiszt nagynénje volt.) Igaz lehetett viszont Driska állítása, hogy a főhadnagy már nős volt, de felesége elhagyta: a lipótvárosi plébánia anyakönyvében megtalálható az az 1853 júliusában kelt bejegyzés, miszerint nejétől, Horváth Juliannától született leányát ekkor keresztelték.

Az biztos, hogy furcsa háromszög alakult ki. Derra, aki először a férj régi bajtársaként mutatkozott be, szülei közeli kerti lakját kihasználva rendszeres látogató lett a Schweidel-családnál, habár a féltékeny Driska hamarosan ajtót mutatott neki. Schweidelék azonban – legalábbis így panaszkodott később a férj – továbbra is szívesen fogadták az egyre kellemetlenebbé váló vendéget, s amikor végül kérdőre vonta feleségét, s az felháborodva azonnal eltávozott lakásukból, a család pedig Marie pátjára állt.

A kölcsönös vádaskodás odáig fajult, hogy az elhagyott Driska 1854 tavaszán házasságtörés miatt feljelentette Derra főhadnagyot annak felettes katonai hatóságánál. A feljelentésben az szerepelt, hogy a férfi teherbe ejtette feleségét, akit 1853 májusában Bécsbe vitt, hogy ott, titokban szülje meg gyermekét. Mivel azonban semmivel sem bizonyította vádjait, a hadbíróság elutasította a bűnvádi eljárás megindítását.

Ezek után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kibékülésről szó sem lehet. Driska Konstantin, aki mellett az özvegy két évvel korábban még annyit kardoskodott, magára haragította az egész Schweidel-családot. Így amikor Marie a szentendrei ortodox püspöki szentszéken 1854. augusztus 22-én beadta válókeresetét, anyja, bátyja és Caroline húga egyaránt írásos nyilatkozattal támasztotta alá érvelését, miszerint a létrejött házasság kényszerítés miatt érvénytelen és semmis.

baraba_s-miklo_s-a-beomlott-derra-ha_z-1253.jpg

Barabás Miklós akvarellje az 1838-as nagy pesti árvízben félig összedőlt Derra-házat ábrázolja.
A József Attila utca - Október 6. utca sarkán ma is álló, Hild József által tervezett bérház csak egy volt a gazdag görög kereskedőcsalád pesti ingatlanjai közül 

A válóper

A házassági kötelék felbontása, illetőleg érvénytelenítése a 19. század végéig komoly nehézségekbe ütközött. (A válás nehézségeiről bővebben a blogon: Egy budai orvos kettős élete) Magyarországon az 1853-ban bevezetett osztrák polgári törvénykönyv értelmében a katolikus fél által kötött házasságot csak a halál bonthatta fel – márpedig Marie római katolikusként, katolikus pap előtt esküdött meg az ortodox vallású Driskával. A kódexet életbe léptető 1852-es nyílt parancs azonban kibúvót is kínált a szabály alól: a házasság érvénytelenítését célzó perek tekintetében a házasságkötés idején fennálló jogszabályokat (és nem az osztrák polgári törvénykönyvet) nyilvánította mérvadónak; az ortodox szentszéket ebben az esetben tehát nem kötötte a oillanatnyilag érvényes jogszabály. Ezt használták ki a nő ügyvédjei, amikor beadványaikban a válást, illetve a házastársi kötelék érvénytelenítését felváltva, szinonim fogalomként használták.

A válóper első, 1856 augusztusáig tartó szakasza mégsem alakult kedvezően a felperesnő számára. A házasságvédő szerepében fellépő szentszéki ügyész arra hivatkozva, hogy a felsorakoztatott tanúk a felperes családtagjai, tehát elfogulatlannak nem tekinthetők, a kereset elutasítását kérte. A szentendrei konzisztórium ennek értelmében csak a felek ágytól-asztaltól való elválasztását engedélyezte. Ez nem lendített semmit sem az ügyön, hiszen az ítélet csupán az amúgyis fennálló helyzetet törvényesítette, a fiatalasszony társadalmi helyzetének valódi rendezését, az új házasságot nem tette lehetővé.

Marie erre ügyvédet váltott, aki fellebbezés helyett új bizonyítékok felkínálásával perújítást kezdeményezett. Ekkor csatolták a vallomásokat, illetve idézték meg azokat a tanúkat, akik a család viszonyairól s az esküvő körülményeiről többet tudhattak: Heinrich Zankót, Csermelyi Lajost, Clara Premier és Betty Wehrl varrólányokat, továbbá Magdalena Dolezsal pesti dohányárusnét, valamint a gyámot, Latinovits Benjámint és nejét.

Merész húzás volt, hogy emellett bizonyítani kívánták azt is, hogy Marie már 1851-ben el volt kötelezve egy másik férfi mellett. Becsatolták ugyanis Hültl Mór volt honvéd százados Schweidelnének címzett, egy héttel az esküvő előtt, Aradról írott levelét, amelyben Marie eljegyzése kapcsán a „legszentebb adott szó” és a „közel két éve tartó intim viszony” megtöréséről beszélt. A levél közzétételét a válóper keretében, korábban vélhetően éppen az „intim viszony” félreértelmezhetősége miatt nem forszírozták.

A bajai születésű fiatal katonatiszt valószínűleg a Schweidel-család távoli rokona volt (a honvédtábornok anyját Hiltl Teréznek hívták). Honvédtisztként 1849 nyarán a fővárosban szolgált, s talán ekkor ismerkedhetett meg a pesti városparancsnok leányával. A sors iróniája (és a császári-királyi bürokrácia Hašek tollára érdemes zűrzavarával magyarázható), hogy miközben a halálra ítélt Schweidel Béla és Driska Konstantin már 1850 végén kiszabadult, addig a "csak" 10 év várfogságra ítélt Hültlnek 1852 nyaráig kellett várnia az amnesztiára. Ez elég volt ahhoz, hogy „lekéssen” Marie-ról.

Nem biztos persze, hogy ha hamarabb szabadult volna, elnyeri a leány kezét. Marie szerint anyja annak idején azért is Driska ajánlatát részesítette előnyben, mert Hültl „még fiatal és tapasztalatlan volt, vagyoni viszonyai tekintetében az anyjától függött, és nem nyújtotta azokat a kilátásokat anyám és testvéreim anyagi egzisztenciája számára, amelyeket Driskától, és annak saját vagyonától várni lehetett”

A sértett Driska Konstantin eközben felesége hűtlenségét próbálta bizonyítani. Ez azonban nem járt sikerrel, miután az általa hivatkozott tanú, Josef Metz angyalföldi vendéglős, akinél állítólag a vadházasságra lépő Marie és Derra szobát bérelt, kijelentette, hogy nem ismeri a felperesnőt. Nem tudjuk, miért - talán, mert kifogyott az ötletekből, talán azért, mert már maga is válni akart -, de a férj a későbbiekben már nem állított tanúkat, így az eljárás utolsó szakaszában csak a feleség tanúi szólaltak meg.

A vallomások végül meggyőzték a szentszéket arról, hogy Schweidel Marie a házasságot kényszer hatására kötötte, s hogy a kötelék a felek egymás iránt táplált „engesztelhetetlen gyűlölete” miatt tarthatatlan, ezért 1857 szeptemberének végén a keresetnek megfelelő, a házasságot érvénytelenítő, illetve azt felbontó ítéletet hozott. Ezt egy héttel később a karlócai érseki konzisztórium is jóváhagyta, amivel a verdikt jogerőre emelkedett.

szentendrei_szerb_ortodox_sze_kesegyha_z_1.jpg

A szentendrei szerb ortodox székesegyház.
Az itt székelő ortodox püspökség bíróságán zajlott a válóper három éven át

Boldog vég?

A válóper befejezését követően a Schweidel-család, illetve Schweidel Marie további sorsára vonatkozó források egyszeriben elapadnak, így nagyon keveset tudunk arról, mi történt 1857 után. Az biztos, hogy az elvált asszony és Derra főhadnagy házasságot kötött egymással. Azt is tudjuk, hogy a feleség túlélte Derrát, mert 1886-ban, Pozsonyban bekövetkezett halálakor már harmadik férje, ifj. Fabricius Károly ügyvéd nevét viselte. Egy, a hagyatéki eljárás keretében közzétett felhívás "néhai ifj. Fabricius Károlyné özvegyült morodai derra Antalné szül. Schweidel Mária" néven említette az elhunytat. 

Nem ismert, hogy a második házasságkötésre hol és mikor került sor, az azonban valószínű, hogy a párt ortodox pópa, és nem római katolikus pap eskette meg. Az ortodox szentszék érvénytelenítő, illetve bontó ítéletét, ekként a felek házasodási képességét a katolikus egyház aligha fogadta el. Driska Konstantin 1871-ben még biztosan életben volt - szerepel a még életben lévő '48-as honvédtisztek névsorában -, így a vele létesült házassági köteléket kánonjogi szempontból, a válás után még legalább másfél évtizeden keresztül fennállónak kellett tekinteni. Az a  tény viszont, hogy 1886-ban Mária halálakor a gyászjelentés szerint a temetés a katolikus szertartások szerint zajlott, arra utal, hogy a harmadik házasságkötés idején már mindkét korábbi férj halott volt, azaz nem volt akadálya a katolikus esküvőnek.

schweidel_ma_ria_gya_szjelente_s.jpg

Schweidel Mária gyászjelentése

Nem tudjuk, hogy az újraházasodók vajon megtalálták-e számításukat egymás oldalán. Az egyetlen fogódzót a pesti ortodox egyház keresztelési anyakönyvének 1861. augusztus 17-én kelt bejegyzése jelenti: ekkor tartották keresztvíz alá Derra Antal és Marie Schweidel ötnapos fiúgyermekét, aki a Julius Simeon Victor Géza nevet kapta. Keresztszülei báró Sina Simon - az apa unokatestvére -, és Constantin Demcea voltak. Schweidel Marie gyászjelentése szerint ez a fiú volt az egyetlen - legalábbis egyetlen élő - gyermeke; őt felnőtt korában pozsonyi hírlapíróként említi néhány forrás.

A pár anyagi viszonyairól sem tudunk semmi biztosat. Derra apja 1853-ban, anyja 1860-ban halt meg, elvben tehát - öccsével, a volt honvédtiszt Szilárddal osztozva - tekintélyes örökséghez juthatott. A Derra-család anyagi helyzete ekkorra azonban megrendült: az 1850-es években néhai Derra Anasztáz neve főleg csődeljárási hirdetményekben, "vagyonbukottként" bukkan fel az újságokban. Abból a tényből azonban, hogy "özvegyült Derra Antalné" pozsonyi háztulajdont hagyott fiára és férjére, azt gyaníthatjuk, hogy legalább az úri középosztályi egzisztenciához szükséges vagyont csak sikerült megmenteniük a csődtömegből.

Schweidel József özvegye, Domicella Bilinska két évvel élte túl legidősebb lányát. Az 1888-as  gyászhír szerint három gyermeke - Schweidel Béla, dr. Balogh Sándorné Schweidel Sarolta (Caroline), valamint Halász Gedeonné Schweidel Anna gyászolta a tábornoknét. A családtagok között megtaláljuk Marie harmadik - immár özvegy - férjét, Fabricius Károlyt, valamint egyetlen fiát, Derra Simont. Ő ekkorra már családot alapított: feleségét és kislányát, Vilmát is felsorolja a gyászjelentés.

schweidel_jo_zsefne_gya_szjelente_s.jpg

Az aradi vértanú özvegyének gyászjelentése   

Schweidelnének végül tehát sikerült felnevelni és tisztességesen kiházasítani leányait. Marie húgai közül Caroline az 1860-as évek elején lett galánthai Balogh Sándor volt honvéd százados, ügyvéd felesége. Szép kort megérve, 1923-ban hunyt el. Nina 1870-ben egy königsbergi születésű porosz földbirtokossal, Karl Georg Christian Koch-hal kötött házasságot. A frigy azonban megromlott, s a felek bírósághoz fordultak: a nő 1880-ban evangélikus vallásra térve tudott elválni, majd a következő évben, rögtön a válást követően hozzámenni a szintén elvált dabasi Halász Gedeon nyéki földbirtokoshoz. Hosszú özvegység után, 1922-ben halt meg Kápolnásnyéken.

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a katolikus Schweidel-családban előforduló, a korban különben rendkívül ritkának számító válások és újraházasodások is a sors csapásai által megacélozott Schweidel-leányok erős jellemét és elszántságát tükrözik, amellyel a nehéz körülmények ellenére is boldogságukat próbálták megtalálni. Az apa korai elvesztése kétségtelenül rászorította őket, és persze mindenekelőtt anyjukat, hogy önállóan hozzanak meg olyan döntéseket, amelyeket annak idején a hasonló korú leányok és nők helyett mások hoztak meg vagy mások sugalltak. Ez kellett ahhoz, hogy kezükbe vegyék sorsukat: átvészeljék az önkényuralom legsötétebb időszakát, és vagyontalanságuk ellenére megóvják társadalmi státusukat.

img_4847_1.JPG

Az aradi vértanú özvegyét a fővárostól kapott díszsírhelyre temették 1888-ban az ekkorra már nemzeti panteonnak számító Kerepesi úti temetőben. Később ugyanide temették fiát és egyik vejét - akik szintén honvédtisztek voltak a szabadságharcban -, valamint feleségüket. (A szerző felvétele)

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr5215192966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.