... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

„Nem lesz nyugtod tőlem ezen a földön” - Kísértetjárás a Tabánban

2019. július 19. - Fónagy Zoltán

 

csaladok_1_1.jpgA hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Géra Eleonóra történész, az ELTE BTK egyetemi docense a 18. század eleji Budára kalauzolja az olvasót, ahol egy örökség körüli pereskedésen keresztül ad bepillantást a hagyományos társadalom szövevényes családi és rokoni viszonyaiba. Az itt elbeszélt történet társadalmi háttere részletesen megismerhető a szerző frissen megjelent, Házasság Budán című könyvéből.      

A kora újkori városlakók vagyonosabb rétege, különösen a polgárjoggal rendelkezők, a párválasztásnál az egzisztenciális biztonságukat és a társadalmi állásuk megőrzését tekintették elsődlegesnek. Így az érzelmek szükségszerűen háttérbe szorultak. (A párválasztásról korábbi posztok a blogon itt és itt.)  

Mivel a családokat a külvilágban rendszerint a családfő képviselte,  az ügyintézésben járatlan özvegyasszony férfi rokon segítsége nélkül nem is igen tudott eligazodni a hagyatéki eljárás útvesztőjében. Leginkább a gyermektelen özvegynek kellett attól tartania, hogy férje rokonsága kiforgatja őt az örökségéből. Ez legkönnyebben úgy sikerülhetett, ha kétségbe vonták az asszony tisztességét, vagy azt állították,  vagy hogy az asszony nem teljesítette megfelelően otthoni kötelességeit vagy kétségbe vonhatták a tisztességét gazdasszonyi képességeit. A sikeres védekezéshez a rokonok támogatása sem volt mindig elegendő: az özvegyasszony legbiztosabban  egy újabb házasságkötéssel tudta elkerülni, hogy kisemmizzék.

hogarth_marriage_a_la_mode.jpgWilliam Hoggarth: A házassági szerződés.
A kép A divatos házasság című szatírikus sorozat egyik darabjaként a 18. századi angol felsőosztályok gyakorlatát mutatta be: a házasságkötést színtiszta üzleti tranzakciónak tekintették. 
 

A gyanús szóbeszéd 

Különös ügyet tárgyalt 1714-ben Buda városának törvényszéke: egy polgárasszony feljelentést tett elhunyt férje egyik rokona ellen, mivel az "gyanús szóbeszéddel" igyekezett aláásni a tisztességét. A tanácsos és törvényszéki esküdt Johann Peter Laux ugyanis azt terjesztette, hogy rokona, a tabáni Johann Multzer életében sokat panaszkodott a feleségére, s annyira megharagudott rá, hogy halála után sem talált nyugalmat. Az elégedetlen férj szerinte éjszakánként visszajárt a tabáni otthonába kísérteni, ahol akkora zenebonát csapott a padláson meg az istállóban, míg végül nem mert senki a házban éjszakázni. A kísértet csak akkor riogatta a ház népét, ha az asszony otthon tartózkodott; amikor nem aludt ott, csend honolt mindenütt. Az özvegy félelmében a sógorához költözött. Ha a nem mindennapi bátorságról tanúságot tévő Johann Peter Laux aludt a tabáni házban – lássunk csodát – teljes volt a nyugalom.

Ebből manapság könnyen arra következtetnénk, hogy ő maga állhatott az éjszakai rendzavarások mögött, de a kortársai hittek a város egyik fontos emberének. Ráadásul egy nagyobbacska fiú azt vallotta, hogy 1713 Karácsonyának éjszakáján őmaga meg is pillantotta a kísértetet, akiben egyértelműen felismerte az elhunyt polgárt. A halott nemcsak ember alakban jelent meg előtte, hanem „először egészen tüzes, majd fekete, majd fehér, azután egy kutya alakjában, majd egy macskáéban mutatkozott”. A tanú állítása szerint a kísértet az éjféli mise végével azonos időben eltávozott. Az özvegy nem tagadta, hogy megtörténhetett az eset, de azt állította, hogy bár másokkal együtt hallott valamit az istállóban és a padláson, de soha nem látott semmit.

weisse_frau.jpegA halál után visszajáró kísértetek létezésében Európa-szerte komolyan hittek a felvilágosodás előtt. A hazajáró lelkek egyik típusa a "fehér asszony" volt, aki nemcsak Lőcsén rémisztgette az élőket.    

A néhai férj

Ki is volt Johann Multzer? Miért gondolták azt róla, hogy még a túlvilágról is fontosnak tartja elégedetlenségét kifejezni? Egyike volt a török kiűzése után az első betelepülőknek. Nincstelenül érkezett Budára, ahol polgári egzisztenciát teremtett magának. A bambergi sokgyermekes család kisebb fiaként szüleitől nem remélhetett többet a kitaníttatásánál. Mivel a céhbeli mesterek gyermekei nagy kedvezményt kaptak a tandíjból, így ő is apja mesterségét tanulta ki, pék lett. Később azonban inkább kádárként szerzett mesterjogot. Sok ifjú társához hasonlóan elindult szerencsét próbálni, pártfogót és feleséget keresni, hogy polgárjogot szerezhessen, saját házban a maga és háznépe uraként élhessen.

Arisztokraták szolgálatában jutott el Bécsbe, majd az ő pártfogásukkal telepedett le Budán. A töröktől 1686-ban visszafoglalt városba a bécsi udvar elsősorban a megbízható német katolikusokat várta lakónak és polgárnak. Multzer a németet anyanyelvként beszélte, s evangélikusnak született ugyan, de a kedvezmények reményében áttért a katolikus hitre. Pékként és kádárként szívesen látták, mint mindenkit, aki az újjáépülő város élelmiszerellátásához és a budai borvidék felvirágoztatásához valamilyen módon hozzájárult. Jelképes összegért kapott házhelyet, telket és szőlőt, illetve polgárjogot Budán az, aki vállalta, hogy a romokban álló város felélesztésében részt vesz, és nem félt az első években még a határban portyázó törököktől. Tőlünk nyugatabbra hosszú évek, évtizedek munkájával lehetett mindezt megszerezni.

buda_18_sza_zad.jpg

Alexander Glässer: Buda látképe, 18. század közepe

A kezdeti nehézségeket és a török veszélyt ellensúlyozták a konszolidálódás időszakának páratlan lehetőségei. Multzer az iparos tevékenységnél jövedelmezőbbnek találta a vendéglátást, hiszen a városban állomásozó több ezer fős katonaság és a dunai átkelésre várók tömege állandó keresletet biztosított. A Várban az Arany Oroszlán fogadót üzemeltette, tabáni házában, a dunai repülőhíd közelében pedig kocsmát nyitott. Igazi vállalkozó alkat volt: 1710-től belevágott a jól jövedelmező építőanyag-kereskedelembe is. Utóbbi kockázatos üzlet volt a katonatisztek és állami hivatalnokok konkurenciája miatt; a velük való jó kapcsolatok nélkül nem is boldogulhatott volna. Bérbe vette az egyik polgári tulajdonban lévő téglaégetőt, de az állandóan hiánycikknek számító mész égetésével is próbát tett. Budán ebben az időben összesen két téglaégető létezett. Mivel ezekben a Rákóczi-szabadságharc éveiben szünetelt a munka, nagy haszonnal lehetett a téglát árulni. Emellett az égetők területén hagyományosan kocsmát is működtettek, ahová a külvárosiak és a katonák jártak italozni.

buda-pest_repu_lo_hi_d_2.jpgA "repülőhíd" tulajdonképpen egy Pest és Buda között közlekedő komp volt, amelynek kötelét a folyó közepén lehorgonyzott csónakokhoz rögzítették. A kompot, mint egy ingát, jórészt a folyó sodrása lendítette át egyik partról a másikra. 

Két házasság

A közvélekedés szerint tisztességes polgár és céhes mester nem lehetett meg házastárs nélkül. Kizárólag feddhetetlen nevű, lehetőleg azonos társadalmi hátterű nő jöhetett szóba, ha az illető nem akarta, hogy rangon aluli házassága miatt elhatárolódjanak tőle a rokonai, kirekesszék a céhből vagy megszólják a városban. Az érzelmeit követő polgárnak ugyanis gyakran le kellett mondania mindenről, amit elért, ha ragaszkodott a közösség szemében nem megfelelő társnak ítélt szerelméhez. A házasságot nemcsak két ember magánügyének tekintették, ugyanis a rokonságtólv és a céhtagoktól a szomszédokig sokak életét befolyásolhatta egy előnyös vagy előnytelen kapcsolat. Ennek megfelelően sokan segédkeztek a megfelelő felek összehozásában. A párkeresésben az érzelmeknél fontosabb szerepet játszott az egzisztenciális biztonság és a társadalmi megítélés.

Az immár jómódú, polgárjoggal is rendelkező Multzer jó partinak számított. 1701-ben feleségül kérte a szomszédban lakó gyermektelen, de még fiatal özvegyet, a magyar származású Anna Máriát, akinek első férje Johann Hueber gyalogos kerülő volt. Hueber a szegényebb polgárok közé tartozott ugyan, de annak idején még ingyen kapott házhelyet a Várban a Budai Kamarai Adminisztrációtól. A felek a házassági szerződésben megegyeztek, hogy az asszony házörökségének felét az új férjére íratja. Multzer mintha elfeledkezett volna erről az ajándékról, ugyanis később arról beszélt, hogy az első asszony nem hozott semmit a házasságba.

Több jel arra utal, hogy a gyermektelen házasság nem lehetett túl boldog. A második feleség szerint ugyanis elődje azzal fenyegette a férjét, hogy halála után sem lesz nyugta tőle ezen a földön, ha nem létesít kegyes alapítványt az üdvözüléséért. Árulkodó az is, hogy Multzer az asszonyt a legegyszerűbb módon temettette el, magának ezzel szemben később a városatyákkal vetekedő temetést rendelt. Anna Mária asszonynak bizonyára sokat jelentett az első férje, Hans Hueber, hiszen bő évtizeddel a halálát követően is többet foglalkozott annak rokonaival, mint Multzerrel. A végrendelet készítését is azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha viszály támadna Hueber rokonai és Multzer között. Szoros kötődésre utal, hogy Hueber fivérének, vagyis korábbi sógorának a saját unokahúgával azonos összeget hagyományozott, sőt gondolt az olyan rokonokra is, akik esetleg később jelentkeznének. Lehetséges azonban, hogy Anna Mária asszony előző férje előtérbe tolásával és a rokonaira hagyott összegekkel egyszerűen Multzert akarta bosszantani. Igaz, egyáltalán nem volt példátlan, hogy a régen elhunyt házastárs rokonaival évtizedekkel később is jó viszonyt ápoltak, akkor is, ha közös gyermekek nem születtek vagy már nem éltek.

schwindt_szentha_romsa_g_te_r.jpegAz 1709-es pestisjárvány emlékére állított Szentháromság-oszlop 1713-ban, Multzer halála évében készült el. A "tabáni kísértet" is hozzájárult a költségekhez. Carl Schwindt rajza 1837-ben készült. 

Multzer 1713-ban, nem sokkal az első felesége halála után, újra megnősült. Elisabethával, a második asszonnyal nem sokáig élt, mert még ugyanebben az évben elhunyt. A férfi párválasztását vélhetően ekkor sem az érzelmek motiválták. A Rákóczi-szabadságharc évei a már fejlődésnek indult város minden lakóját megviselték. A hosszú ideig a kurucok zárlata alatt élő budaiak komoly anyagi veszteségeket szenvedtek, még a készpénzt is kénytelenek voltak időnként borral helyettesíteni. A háborús évek vége felé, 1709-ben megjelenő, majd többször visszatérő pestis még inkább elmélyítette a gazdasági válságot. Multzer fogadója a járvány miatt zárlat alá került, a berendezési tárgyak egy részét, az ágy- és asztalneműk többségét mint fertőzésveszélyes holmikat megsemmisítették. Az anyagi veszteségért nem járt kárpótlás. A fogadós az új frigytől azt remélte, hogy átmeneti pénzzavarából kisegíti majd a hozomány.

A korosodó Multzer a fiatal budai polgárleány hozományán kívül talán utódokat is remélt az új asszonytól. A fogadós a rövid második házasság alatt azonban már betegeskedett. A második feleség 800 forint készpénze mindenesetre segített valamennyit a pénzügyi gondokon, a magával hozott berendezési tárgyak pedig - egy mennyezetes ágy, a minőségi ágy- és asztalneműk, valamint a teljes konyhaberendezés - legalább kényelmesebbé tették a hátralévő hónapokat.

buda_szo_lo.jpgA szőlőben dolgozó parasztok - részlet Schoffer Pest-Budát ábrázoló vedutájáról

Harc az örökségért

A fogadós bizalmas barátja és távoli rokona, a városi tanácsos Johann Peter Laux üvegesmester részt vett a végakarat megfogalmazásában. Ő lett a végrendelet végrehajtója is, és kedvezményezettként is szerepelt benne. Lehet, hogy már a házasság létrejöttéhez is köze volt, mivel Elisabetha Laux "kollégájának", az üvegescéh tekintélyes mesterének, Konrad Kahrnak volt a sógornője. Kahrt ugyancsak jól ismerte a magisztrátus, az üveges mesterség ugyanis komoly szaktudást és az átlagosnál magasabb műveltséget igényelt, ezért a céh tagjai kivétel nélkül szerepet kaptak a városi közélet irányításában. Laux igyekezett kihasználni azt az előnyös helyzetet, hogy sokat tudott Multzer családi életéről, ráadásul a tanács annak ellenére, hogy a végrendeletből ő is kapott részt, mégis kiküldte a hagyaték leltározására.

Az üveges tanácsos pontosan tudta, hogyan lehet aláásni egy asszony tisztességét és milyen indokokkal lehet csökkenteni az örökségrészét. Az özvegy sokra amúgy sem számíthatott, mert sem közös gyermek nem született, sem közös szerzeményről nem lehetett beszélni. Sok múlott azon, jelentkezik-e még valaki az örökségért. Laux először állítottatanúkra hivatkozva, hogy az asszonyt nem illeti meg a ház berendezése, mert a férje elégedetlenkedett, amiért nem ápolta odaadóan, hanem egy szegény asszony járt hozzá. Ezt követően különféle mendemondákat indított útjára az asszonyról: viszonyt folytat a sógorával, értékes tárgyakat rejtett el a leltározók elől, a pestis idején pedig megsemmisítés helyett eldugta a ruhaneműket. Utóbbi vád különösen súlyos megítélés alá esett, mivel a pestises ruhaneműket gyűjtőket és azok rejtegetőit akár halállal büntethette a várparancsnok.

doktorschnabel_430px.jpgOrvos maszkban pestisjárvány idején (1656). A csőrben elhelyezett gyógynövények a fertőzés elleni védekezésre, a bot a betegek távoltartására szolgált.  

Az özvegy ellenben azzal vádolta meg az üvegest, hogy szándékosan belefoglalta a leltárba az ő örökségéhez tartozó értékeket, például a tizenkét darabból álló ezüstkanál-készletet, ezért vitte inkább át a sógorához az ezüstöveit. Különösen, mert a fülébe jutott, hogy az üveges leltározás közben elvett dolgokat és azokat eladta. Férje a végén már annyira erőtlenné vált, hogy csak szóban beszélt Lauxnak a háztartási eszközök átadásáról, de az mindent letagad. 

Elisabetha asszony nem tehetett mást, mint feljelentést tett Laux ellen, hogy megvédje a saját, illetve a pletykálkodásba belekevert rokonai tisztes nevét. Laux, ha valódi bizonyítékkal rendelkezett volna, bizonyosan feljelenti az asszonyt, de nem merte vállalni a nyílt összetűzést a nála idősebb és tekintélyesebb Konrad Kahr üvegessel, a nőt átmenetileg a házába fogadó sógorral. A törvényszéki ülnökként is működő Laux pontosan ismerte a városi ügymenetet, így a hamis vádaskodás következményeit, ezért feljelentés helyett megmaradt a suttogó propagandánál. Mivel az első vádak nem értek célba, fondorlatosabb megoldást talált, amiért igen hálásak lehetünk neki, mint a népi vallásosság és hiedelmek egyik legfontosabb forrásának.

A tehetős polgárok közül a protestáns hitről áttért Multzernél csak az itáliai eredetű családok támogatták látványosabban az egyházakat. Multzer tekintélyes kegyes alapítvány mellett kápolnát alapított a Bécsi kapun kívül, adakozott a Szentháromság-oszlopra. Gondolt arra is, hogy egyik alapítványából a templomokat takarítsák, egy másikkal pedig az elhunyt szegények lelki üdvének biztosításáról gondoskodott. A temetésére meghívást kapott az összes helyi szerzetesrend: ők sem maradtak ki a végrendeletből. A kegyes érzésű Multzerről éppen ezért sokan elhihették, hogy visszajár kísérteni, mert a neje nem fizette be az üdvözülésére tett alapítvány összegét, illetve, mert elégedetlen vele és nem akarja megtűrni egykori házukban.

ferencesek.jpg

Ferencesek ábrázolása 18. századi falképen a budai (vízivárosi) Szent Ferenc sebei templomban, Batthyány tér

Peter Laux hiába félemlítette meg annyira az asszonyt, hogy nem mert megmaradni a saját otthonában, a machinációi végül nem hoztak eredményt. A fiatal, vagyonos özvegy igent mondott Johann Adler adószedőnek. Az új férj Kahrral együtt már hatékonyan képviselte az érdekeit, így Laux nem tudta megrövidíteni. Laux hiába adatta el a végrendelet végrehajtójaként a két várbéli házat, a nagyobbat az örökségből készpénzhez jutó asszony és adószedő férje elővételi jogukkal élve megvásárolták. A kísértet végső soron jó szolgálatot tett Konrad Kahrnak, mert áron alul, 1300 forintért, a becsár feléért juthatott hozzá a tabáni házhoz, miután az senkinek nem kellett. A hitelezők és az asszony kifizetése után fennmaradó, még mindig jelentős, 2000 forintra sem tehette rá a kezét Laux, mivel megjelentek a bambergi szegény rokonok, akik az öröklési rendben előrébb álltak.

Multzer egyik fivére és nővére az örökség hírére családjával együtt áttelepült Budára, hogy nagyobb esélyük legyen hozzájutni a pénzhez. Multzer még életben lévő idős szülei ugyancsak szerették volna utolsó napjaikat gondtalanul tölteni: ők abban reménykedtek, hogy az áttelepült gyerekeik segítik majd őket az örökségből. Ez a vágyuk nem teljesült, a két Budára költözött örökös nem kívánt osztozni, amiből hosszadalmas pereskedés támadt. A szülők először a végrendelet érvényességét vonták kétségbe és egy állítólagos későbbi  - eltűnt - végrendeletre hivatkoztak, amelyben fiúk őket nevezte volna meg általános örökösnek. A magisztrátus az örökösödési gyakorlatnak megfelelően a felmenőkkel, vagyis a szülőkkel szemben az elhunyt testvéreit támogatta, így ők kapták meg, ami az örökségből maradt.

va_rosha_za_1.jpg

A budai városháza egy újévi üdvözlőlapon

  Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr3414665889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.