A reformkorban a gyorsan növekvő Pesten a lakás a legkeresettebb és legdrágább árunak számított. A háztulajdonosoknak jó üzlet, a szegényeknek a legsúlyosabb gond volt a fedél biztosítása.
Pest a 19. század első felében vált Magyarország gazdasági, politikai és kulturális központjává, s egyben az ország legnépesebb, legvárosiasabb megjelenésű városává. Bár 1848 előtt nem létezett statisztikai hivatal, a városi népesség-nyilvántartás alapján nagy bizonyossággal állítható, hogy a lakosságszám 1846-ban átlépte a százezres határt. Ez azt jelentette, hogy fél évszázad alatt megnégyszereződött a népesség! A rohamosan növekvő város egyik legnagyobb problémája a lakáshiány volt. Bár a Pestre látogató lépten-nyomon építkezésbe ütközött, a lakás mégis a legkeresettebb és legdrágább árunak számított.
Az előkelő első emelet
A város lakóinak viszonylag kis része tudhatta magáénak a feje fölötti fedelet. Közéjük tartozott mindenekelőtt az a néhány arisztokrata család, amely a 18. század utolsó évtizedeitől a belvárosban épített magának városi rezidenciát. A Károlyi-, Teleki- vagy Cziráky-palota a városkép egy-egy súlypontjának számított, belsejük pedig közönséges földi halandók elől elzárt világnak. A negyvenes években az épülő Nemzeti Múzeum körül kezdtek kirajzolódni egy "mágnásnegyed" körvonalai. Az arisztokratákhoz hasonlóan tulajdonosuk nevén emlegették néhány gazdag birtokos nemes vagy nagypolgár házát is: a Marczibányi- a Nákó- vagy a Rakpiacon álló Ullmann-házat.
A nagykereskedő és bankár Wodianer Sámuel 1822-ben épült bérpalotája az Újpiacon (a mai Erzsébet téren, a Gödör helyén állt)
A fővárosi lakásviszonyok jellegzetessége azonban az volt, hogy az emberek túlnyomó része bérelt lakásban élt. Érvényes ez még a tartósan vagy időlegesen itt tartózkodó mágnások egy részére, valamint a nem háztulajdonos nagypolgárokra is. Ők bérelték a Lipót-, esetleg a Belváros bérpalotáinak első emeleti előkelő, nyolc-tíz szobás lakásait. (Az egykorú szóhasználat a szobáké helyett gyakran az utcára nyíló ablakok számával jellemezte a lakás nagyságát.)
Ezek a nagy lakások gyakran teljes egészében elfoglalták a ház első emeletét (alsó határuk a négy-öt szoba volt.) Világos, nagy, reprezentatív helyiségei (ebédlő, szalon, fogadó, dolgozó) ablakaikkal az utcára néztek. A csendesebb, de levegőtlenebb és sötétebb udvari fronton a háló- és gyermekszobák kaptak helyet, valamint a többfőnyi személyzet kamrái. A gyermekek nevelőikkel aludtak, a cselédség a konyhához kapcsolódó szobában lakott. Külön mosdóhelyiség még ezekben a lakásokban sem volt. Mosakodni a szobákban, tállal és kancsóval lehetett, illemhelyet az udvarban, rangosabb lakásoknak az emeleti folyosón építettek. A négy-öt méteres belmagasságokat az utcai, vendégfogadásra szolgáló helyiségekhez szabták, ezért az otthonok nem voltak elég lakályosak. Nehéz volt őket kifűteni, s a huzat ellen használt nehéz függönyök elfogták a nagy ablakok által adott fényt.
A polgárlakás
A dolgozó-, fogadó-, ebédlő és hálószobák elkülönítését lehetővé tevő három-négy szobás lakás a módos középpolgárságnak jutott. Ezeket általában a házak második emeletén alakították ki. Szobáikba fényezett, mívesebb biedermeier stílusú bútorzatot, kárpitozott ülőgarnitúrát, kecses asztalt, sublódot, szekrényt, könyvespolcot, íróasztalt vagy szekretert, zongorát állítottak, a falakra keretezett tükröt, képet, órát akasztottak.
A polgári lakásideál: biedermeier fogadószoba
Azonban csak a városlakók töredéke élt ilyen tágas, kényelmes, elkülönült funkciójú helyiségekre osztott lakásokban. A konszolidáltnak nevezhető kispolgári lakások többsége is mindössze egy-két szobából, konyhából, kamrából állt. Bútorzatuk egyszerű ágyakból (ezekben nemritkán többen aludtak), asztalból, szekrényekből állt. A kispolgári lakások a nagyobb bérházak felsőbb, kisebb belmagasságú emeletein vagy a ház hátsó részében helyezkedtek el. Zömmel ilyeneket alakítottak ki a külvárosok - s ez a reformkorban még főleg a mai Kis és Nagykörút közötti utcákat jelentette - földszintes házaiban is.
Fáy András Kalap (ma Irányi) utcai háza, a reformkori pesti társasélet egyik központja
A nyomor szállásai
A városi szegénység túlnyomó többsége leginkább a lakásínség miatt szenvedett. A hirtelen növekedésnek indult Pest lakáskínálata nem tartott lépést a lélekszám emelkedésével. A drága lakbérek miatt a szoba kiadása, sőt az albérlet is jó üzletnek számított, a szegények csekélyke jövedelmét viszont alaposan megcsapolta. Emiatt nagy nyomor és zsúfoltság volt, főleg a külvárosokban. Egy-egy szobát olykor két-három többgyermekes család bérelt, a körülményekhez képest drágán.
A kiadó lakásokról a kapukra kiragasztott cédulákról lehetett tudomást szerezni. A bért negyedévenként, az úgynevezett "lakbérnegyedek" idején (február 2 - Gyertyaszentelő, április 24 - Szent György, július 25 - Szent Jakab, szeptember 29 - Szent Mihály) kellett fizetni. Ilyenkor megteltek az utcák költözködőkkel, akik szegényes csomagjaikat taligákon vitték: vagy mert kitették őket, vagy mert - ritkán - olcsóbb bérű hajlékot találtak.
A tömeges költözködés lakbérnegyed idején később is az utcaképhez tartozott.
Vasárnapi Újság, 1908.
A negyvenes évek közepén megszaporodtak az újságokban a lakáshiányra, illetve az irreálisan drága lakbérekre vonatkozó panaszok, külvárosi nyomortanyákról, hajléktalanok tömegéről szóló tudósítások. A Jelenkor című lap újságírója 1847 februárjában így számolt be nyomasztó tapasztalatairól: "Néhány nap előtt egy József-külvárosi házban levén dolgunk, véletlenül szomorú ínség szemtanúi valánk. Egy kis szobában, melyért fél konyhával száz váltóforintnyi szálláspénz fizettetik évenkint, három szegény családot találtunk egymásra zsúfolva. Egy favágót 6 kisgyermekkel, ki rongyos vackában betegen feküdt, s feleségét néhány nap előtt temette el; egy vízhordót feleségével s négy apró gyermekkel és egy kofát két gyermekkel, kinél rendesen négy vagy öt szolgálat nélküli nőcseléd szokott tartózkodni." A hatósági ember "megnyugtatta" az újságírót, hogy a legutóbbi összeírás során "igen sok apró szobát, pincét s istállót találtak, mikben még több szegény ember volt egymásra halmozva, kik egyenként a szálláspénzt megfizetni nem bírnák. És annál szomorúbb, hogy az újabb építkezések mind csak a folyvást növekedő fényűzésre vannak számítva, s így éppen nem szaporodnak a szegények szállásai".
Vasárnapi Ujság, 1908
Lakásviszonyaik nyomorúságos volta váltotta ki sokszor a kézműveslegények és az inasok lázongását is. Ilyenkor elpanaszolták, hogy gazdájuknál a földön alszanak, ezért sokan felfáznak, tüdőgyulladást kapnak, reumatikus fájdalmaktól szenvednek. A munkáslakás-építés úttörője a fővárosban az óbudai hajógyár volt, amely kis lakótelepet és külön kórházat épített dolgozóinak. A fenti példákhoz képest tűrhetőnek érezték helyzetüket a polgári családok állandó szolgái, cselédei is, akik alkalmazójuknál lakhattak a személyzeti szobában vagy a konyhában.
Lakbérek és lakásminimum
Szinte minden társadalmi réteg számára a lakbér jelentette a családi költségvetés legnagyobb kiadását. A nyolc-tíz szobás lakásokért 1200-2500 ezüstforintot fizettek - többnyire arisztokrata - bérlőik. A tisztes polgári igényekhez mért lakás 300 forint körül kezdődött. Az udvari és a külvárosi lakások természetesen olcsóbbak voltak. 1845-ben egy nyomorúságos szobáért, közös konyhával, évi 40-60 forintot kértek. Viszonyításul: a József Ipartanodába évi 1000, egy városi iskolába 300 forintért kerestek tanítót. Egy kőműves vagy ácsmester napi bére 1 forint volt. A mészároslegények évi 80-240 forintra számíthattak. (Igaz, a "közalkalmazottak" a fizetésükön felül gyakran "szálláspénzt", azaz lakbérpótlékot is kaptak.) S a másik oldalról nézve a pénzviszonyokat: a legnagyobb pesti bérházak évi 20-30 ezer forintos jövedelme felért egy jelentősebb uradalom hasznával!
A lakások biztonsági és egészségügyi minimumát az 1838-as árvíz után kiadott Közönséges Építési Rendszabás határozta meg. E szerint az árvíz után már csak kőből és téglából lehetett lakóházat építeni. (Korábban a külvárosokban főleg vályogot használtak építőanyagként.) A legkisebb lakásnak is legalább egy szobából, egy kamrából és egy konyhából kellett állnia. Nem volt szabad lakást építeni sem a föld szintje alatt, sem a padlásokon. Noha bevezették a "lakhatási engedély" kötelezettségét is, a valóság más volt, mint a rendeletek világa. A lakáshiány az egész 19. században a világvárossá növő Budapest legnyomasztóbb problémája maradt.
Az Orczy-ház az Országút (ma Károly körút) - Király utca sarkán, a városfalon kívül a legnagyobb bérház a reformkori Pesten. A korabeli városi legenda szerint óránként egy körmöci aranyat fialt a tulajdonos Orczy bárónak.
