Hézköznapok története

A 19. század közepéig a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól.  A gyorsan növekvő népességű és egyre zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye az ipari forradalom korában hovatovább közbiztonsági kérdéssé vált. A kor mikrobiológiai felfedezései közben egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.

monster_soup_commonly_called_thames_water_wellcome_v0011218.jpgSzörnyleves, amit közönségesen Temze-víznek neveznek. Karikatúra a környezetszennyezésről 1828-ból.  A robbanásszerű népességkoncentrációval és a rohamos iparosodással a természeti környezet megújulása nem tudott lépést tartani. Az ipari forradalom első évtizedeiben a városlakók zömének létfeltételei inkább romlottak; a tendencia főleg a halandóság, különösen a gyermekhalandóság arányszámaival ragadható meg.  

A problémára főleg az Európa-szerte rendszeresen visszatérő nagy kolerajárványok irányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták. Több európai nagyvárosban – például Budapesten vagy Hamburgban – egy-egy különösen súlyos kolerajárvány adta meg a döntő lökést a 19. század vége felé a modern köztisztasági infrastruktúra (szennyvízelvezetés, rendszeres szemétszállítás) kiépítéséhez.

ender_th_pesti_dunapart_17_767_m_62.jpgThomas Ender Duna-part képe szinte kézzelfoghatóvá teszi a gépkorszak előtti idők egyik fő köztisztasági kihívását: az állatok sűrű jelenlétét a városi környezetben

A tovább élő középkor

Selmecbánya jogkönyvében – amely más magyarországi városok, például Buda számára is mintául szolgált – már a 14. századból találunk köztisztasági jellegű előírásokat. A rendezettebb városok irataiban évszázadokon át  különböző elnevezések alatt fel-feltűnnek a tanács által megbízott tisztviselők, akiknek az utcák tisztán tartását és a házi szemét kiszállíttatását kellett ellenőrizniük. A budai Jogkönyv például a 15. században - felemás előkelőséggel - Mistgrafnak, azaz szemétgrófnak nevezte az illetékest. Az a tény azonban, hogy a 17-18. században is újra és újra meg kellett ismételni a szemét elhordására és az utcák tisztán tartására vonatkozó városi rendeleteket, arról vall, hogy a gyakorlat meglehetősen messze állt a tanácsurak elvárásaitól.

Még a 18-19. század fordulóján is középkorias állapotokat írtak le a többnyire orvosok tollából  származó tudósítások. Mátyus István, Maros megye főorvosa szerint például Erdély nagyobb városaiban egyszerűen az utcára öntötték a szemetet és az ürüléket, aminek az eltakarítását kizárólag az esőtől várták. A kövezetlen utcák gödreit trágyával töltötték fel, amiben aztán az előkelők éppúgy "térdig járni kényteleníttetnek", mint az egyszerű városlakók. "A  nagyobb marháknak, ökröknek, lovaknak dögeit is jó móddal el nem temettetik, amelynek büdössége és az erre összvegyűlt véghetetlen rút legyek ostromlási a tisztességesebb személyeket méltán irtóztatják."

victorian-alley-with-open-sewer-and-one-privy.jpgAngliai városi utcakép a 19. század második feléből nyitott szennyvízcsatornával és pottyantós árnyékszékkel.

Ezeket az állapotokat korántsem tekinthetjük a "periférikus" Erdély specialitásának: más városainkban is általában az utcák mellett húzódó nyílt csatornákba vagy egyenesen a folyóvizekbe öntötték a vedrekben, "űrszékekben" - az árnyékszék alá elhelyezett edényben - összegyűjtött ürüléket.

A reformkor elején Szegeden is csak néhány nyílt csatornából állt a köztisztasági infrastruktúra: "Még a nagypiaczon is négy óriási árok húzódott keresztül-kasul. A csatornák a bel- és szennyvizeket a mindenfelé létezett büdös vízállásokba, az úgynevezett csöpörkékbe vagy pedig a vár és a palánk sáncárkába vezették."

nachtstuhl_trullarium_1770.jpgcabinets_d_aisances_eleonore_1830.jpgsanitaerprozellen.jpg191_leibstuhl_des_carl_theodor_c1770.jpgleibstuhl002.jpgA szobai árnyékszékek és a gyűjtőedények a 18-19. században számtalan változatban készültek. A kínálat a "fapadostól"  a bőrborítású luxusfotelig,  illetve az olcsó cserép- vagy bádogedénytől a legdrágább márkás porcelánig terjedt.

Utcaseprők kontra lovak

A reformkorban Pesten az utcasöprést jórészt a városházán őrzött rabokkal végeztették, ahogy más nagyobb városokban is. A korabeli lapoutcasepro_rabok.jpgkban olvasható panaszok szerint a kényszermunkának nem sok haszna volt, viszont alkalmat adott a járókelők molesztálására: pénzt és főleg dohányt kéregettek a polgároktól. A rabok mellett alkalmazott a város fizetett utcaseprőket is, sőt, az ötvenes évektől már csak ők dolgoztak. A tisztogatás azonban egyelőre csak a főútvonalakra szorítkozott.

 

Az utcaseprésnek persze igazán csak ott volt értelme, ahol a közterületek szilárd burkolattal rendelkeztek. Kövezettel pedig jobbára csak ott  találkozott ekkoriban az utazó, ahol a város határában fellelhető volt a nyersanyag. Az alföldi települések ennek megfelelően alig-alig büszkélkedhettek ilyesmivel. Szegeden például 1840-ben kapott burkolatot az első utca - és ez gyorsan meg is szülte a takarítás igényét.

strassenkehrer_1.jpg

 

 

Abban a korban, amikor a közlekedés és a szállítás a lovakra volt alapozva,  a közterületek sűrű takarításának a mainál sokkal nagyobb jelentősége volt. Pesten az egész 19. században visszatérő panasz volt, hogy a bérkocsistandok környékét nyári napokon elviselhetetlenné tette az eltakarítatlan lótrágya szaga. A legnagyobb standok a Színház - ma Vörösmarty - téren, a mai Astoriánál, valamint a Városház téren voltak de a nagyobb szállodák előtt is mindig várakoztak fiákerek.
 

Már a reggeli órában teli vannak az utcák a lóforgalom látható nyomaival és meglehetős gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a járókelő tiszta lábbelivel juthasson céljához. A szén, szalma, fa és egyéb szállítások nyomai éktelenkednek az úttesteken és a legkisebb szellő közelebbről ismerteti meg ezen anyagok parányait a tüdővel, szemmel és a ruházattal. Ha reggel vagy napközben csak egy futó eső kerekedik, az utcákon feloldva bűzölög a sárga folyadék, gyakran egy-egy csatornalakó tetemével ékesítve.

Tóth Péter: Budapest köztisztaság-ügye. Budapest, 1893.

pesti_nemet_szinhaz.jpgA Színház (ma Vörösmarty) tér az 1847-ben leégett Német Színházzal

A lovakhoz hasonló köztisztasági kihívást jelentettek a piacok és a vásárok is. A 19. században ugyanis a kereskedelem - különösen az élelmiszereké - még túlnyomó részben nem az üzletekben, hanem a nyílt piacokon zajlott. A piacoknak nem voltak olyan éles, egyértelmű határai sem, mint ma: sok városi köztér vagy állandóan vagy időszakos jelleggel egyúttal piactérként is funkcionált. Ezt a korabeli nyelvhasználat is tükrözi: a "tér" és a "piac" szót gyakran váltakozva, egymás szinonimájaként használták. A négy nagy országos  vásár hetében Pest belső városrészei szinte egyetlen hatalmas piactérré változtak. Ahol pedig állatokat, zöldséget és gyümölcsöt, romlandó élelmiszereket árulnak, hatalmas mennyiségű hulladék keletkezik...

alt_nemzeti_muzeum_17_764_m_1036.jpgRudolf Alt festményének főszereplője ugyan a Nemzeti Múzeum reprezentatív épülete, de a kép jelentős részét a Széna tér vagy Széna piac (a mai Kálvin tér) tölti be. A még erősen mezőgazdasági jellegű Ferencváros és Józsefváros találkozásánál fekvő piactér elnevezése önmagáért beszél.

Szemét a városkapuk előtt

A házi szemetet a 19. századi Pesten magánvállalkozó fuvarosok hordták ki. A város által megszabott tarifát a háztulajdonosok, illetve a lakók fizették. A legfontosabb "szemétlerakó" maga a Duna, illetve a folyó városon aluli partszakasza volt, de a "szárazföldön" is több - köztük a belvároshoz egészen közeli - helyen halmozódott a háztartási hulladék. Budán például csak 1834-ben, a Vérmező szabályozása után tiltották meg a Várhegy alatt lakóknak, hogy továbbra is a Vérmezőre hordják a szemetet.

szemetszallitas.jpg

1867-ben a pesti tanács közegészségügyi bizottmánya Haris Sándor képviselő vezetésével bejárta a város legpiszkosabb helyeit. A legelborzasztóbb állapotokat a Duna-parton találta. Különösképpen a Sóháztól (ennek emlékét utcanév őrzi) lefelé az ún. Molnár tó környéke hökkentette meg az urakat. (A Molnár tó a mai Corvinus Egyetem és a Bálna között terült el; a Dunával összeköttetésben álló "öblöt" a hajómalmok téli tárolásra használták, innen az elnevezés. A tóhoz vezető egyik utcát - a mai Mátyás-utcát - Mistgasse, azaz Szemét utca néven tüntetik fel a 19. századi térképek.) 

E mélyedés egy része utczai és házi szeméttel van félig megtöltve, felül némileg már földdel befedve, nagyobb része azonban még kitöltetlen, hová nem csak az utczai és házi szemét, de még canális ürülék is hordatnak, miáltal legundokabb és egészség veszélyeztetőbb bűz terjesztetik. Ezen ide hordott szemétben naponta mintegy 40-50 egyén rongyot és egyéb tárgyakat kotorászva keres, és a vargák és tímárok a csert is ide hordják.

A bizottság azt javasolta, hogy szigorúan tiltsák meg a szemét idehordását, és azt a városon kívül kijelölt helyekre irányítsák. Az ellenkező irányba sem kellett messzire menni a városközponttól a megdöbbenésért. Az Akadémia két éve átadott palotáján túl mintha megszűnt volna a civilizáció:

A felső Dunaparton fekvő Ganz-féle ház előtti mélyebb térség mindennemű, a környékben kiállhatatlan bűzt okozó szeméttel töltetik ki - háborogtak a szemléző urak.

Ganz Ábrahám 1860-65 között a mai Akadémia utca-Széchenyi István utca sarkán építtette fel bérpalotáját Ybl Miklós tervei alapján. A szemétlerakó tehát mindössze 3-400 méterre volt a Lánchídtól, vadonatúj reprezentatív köz- és lakóépületek szomszédságában!

alt_j_buda_latkepe_ferncv_felol_15_134_m_117.jpgJakob Alt a Molnár-tótól  nézve festette meg Buda látképét. A szemétlerakó nem került ugyan rá a képre, a környék rendezetlenségét azért érzékelteti a festő. 

A bélsár és a vizelet útja

A szennyvíz és a csapadék elvezetésére Pesten már a reformkorban is léteztek fedett csatornák, elsősorban a főbb belvárosi utak mentén. Ezek azonban egyedileg, minden tervszerűség és rendszer nélkül épültek, tartalmuk pedig közvetlenül a Dunába ömlött. Ám csak akkor, ha elég alacsony volt a vízállás: amikor magas volt a folyó, a szennyvíz visszatorlódott a kanálisba, áradáskor pedig egyenesen el kellett tömíteni a torkolatokat, nehogy  a föld alatt "hátba támadja" a várost a víz. (Mi mást használtak volna erre a célra, mint a mindig kéznél lévő trágyát?) Ahol nem volt csatorna – például az igen sűrűn lakott és forgalmas Király utcában -, a bűzös csatornalé a nyílt kövezeten folydogált.

Az összefüggő, az egész várost ellátó csatornahálózat első tervei a városegyesítés idején születtek. A tervezés és az előkészítés azonban annyira elhúzódott, hogy csak 1891-1906 között épült ki a belső területeket lefedő hálózat.

csatorna.jpgEgy 19. századi csatorna maradványa Bécsben; hasonló nem vízmentesen záró, kis keresztmetszetű kanálisok húzódtak a pesti belváros főbb útjai alatt is.

Pesten az emberi hulladékok – bélsár, vizelet – nyitott, vagy legfeljebb deszkalappal elzárt nyíláson át függőleges, a ház falában rejlő, s innét vízszintes, az udvar s utca színe alatt néhány lábnyira fekvő csatornába esnek. Ugyanezen csatornák fogadják magukba még a konyhavizeket, az ipar folyadékokat is, valamint az esővizet, melyek számára a csatorna több helyen a szabadba – udvarba, folyosóra – vezető nyílásokkal bír. A nyílásokon át igen dögletes bűz terjed kifelé, mi főleg meleg nyári napokon észlelhető.

Az udvari csatornák az utcára futnak, s itt a városi gyűjtőcsatornába nyílnak. Ezen gyűjtőcsatornák végre a Dunapart különböző helyein nyitott szájazattal a Dunába vezetnek. A kifolyó anyag maga szennyes, igen kellemetlen szagú, a Duna vizével csak lassan elegyedik, s messze a part mellett hígítatlanul foly el, mígnem a Dunavízhordozók által a barátságtalan elemtárstól megszabadíttatik.

A csatornák építésénél alig van figyelem fordítva arra, hogy ne kutak közelében helyeztessenek el, miért is gyakran láthatjuk a kutat s az árnyékszékeket az udvar egy-ugyanazon kis szögletében egymás mellett.

A külvárosi bérházakban a bélsár, vizelet nyíláson át szintén a függőleges csatornába, s innét azonnal vagy egy más rézsút-vízszintes csatornán át gödörbe esik. A gödör a ház és udvar felszíne alatt néhány lábnyi mélységben fekszik, földdel, deszkával fedett, kövekkel, téglával kirakott. Ha megtelnek, kiürítésök éjjel történik; a bennék doronggal felkavartatik, vedrekkel felemeltetik, s jól-rosszul záró hordókban elszállíttatik.

nightcart.gifEgy londoni "szippantós" vállalkozó reklámja a 18. század végéről

Az eső-, konyha-, sőt iparvíz nyitott árkocskákon át az utcára, s innét rövidebb-hosszabb futás után az előbb leírt utcai csatornákba jut, hacsak előbb a nap által fel nem száríttatik, vagy gyermekek mulatságára tavacskákat nem képez.

Az állati hulladékok, éspedig a szilárdak, felhalmoztatnak, s időnként a mezőkre kivitetnek. A hígak ugyanazon utat követik, melyet a konyha- s esővizek, vagy a földbe lassankint beszivárogva eltűnnek.

Végre a sok egyéb hulladék, úgymint csontok, hamu, stb. kocsik által kivitetnek, gödrökbe döntetnek, vagy kis részben összeszedve iparilag felhasználtatnak.

Fodor József: Az árnyékszék-rendszerekről, tekintettel a hazai, és főleg pesti viszonyokra. Pest, 1869.

national_conveniences_by_james_gillray.jpgJames Gillroy 1796-ban megjelent karikatúrasorozatán az angolok, skótok, franciák és hollandok "kényelmi berendezését" állította egymás mellé.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2016.03.18. 21:23 6 komment

A poszt bővebb változata a BBC History 2015. áprilisi számában jelent meg.

A 19. század első felében a közélet és a társadalmi mozgalmak jellegét a birtokos nemesség határozta meg legerősebben. E réteg jelképévé a táblabíró alakja vált, akiről e korszakot a táblabírák korának is szokás nevezni.

A táblabíró eredetileg a vármegyei törvényszék bírája volt, de a 19. század első felében már egyre gyakrabban csak tiszteleti címként, kitüntetésként használták, amelyet a közélet minden valamirevaló szereplője megkapott. Az országos népszerűségnek örvendő ellenzéki politikusokat – Deák Ferencet, Kölcsey Ferencet vagy Széchenyi Istvánt – megyék egész sora tisztelte meg e címmel, sőt, 1846-os soproni koncertje után Liszt Ferenc számára sem tudtak ennél nagyobb kitüntetést elképzelni a Tekintetes Karok és Rendek. A táblabírák világa fiaik és unokáik, a majdani dzsentri emlékezetében aranykorrá nemesedett.

reformkori_portrek_1.jpgA nemzetalkotás évtizedeiben a kultúra és a közélet számos fontos alakja került ki a birtokos nemességből.
Egy tucat a nevezetes táblabírák közül:
1. sor: Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel 2. sor: Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, Bezerédj István 3. sor: Klauzál Gábor, Beöthy Ödön, Nyáry Pál 4. sor: Fáy András,  Marczibányi Antal, Pulszky Ferenc

Legegyenlőbbek az egyenlők között

A magyar nemesség európai összehasonlításban kiemelkedően népes volt, ám többségük esetében a jogi kiváltságokhoz nem társult anyagi jólét. A mintegy százezer nemes családnak legfeljebb az ötöde rendelkezett kisebb-nagyobb birtokkal, a többiek értelmiségi pályán, iparosként vagy éppen földet művelve keresték kenyerüket. Mindössze néhány ezren rendelkeztek úrinak nevezhető életmódot biztosító középbirtokkal, és közülük pár száz famíliát sorolhatunk a jómódú birtokosok (bene possessionatusok) közé.

Noha az "una eademqua nobilitas" (egy és ugyanazon nemesség) Werbőczy Hármaskönyve óta a nemesi alapszókincs részét képezte, a nemesség nemcsak a jobbágytól és a polgártól határolta el magát, de a birtokosok a szegény sorsúaktól, a „bocskoros atyafiaiktól” is. Házastársat is lehetőleg saját köreikből választottak.  Sőt, a nemesség fölfelé is távolságot tartott. Azt a nemest, aki mágnásokkal sokat érintkezett vagy aranykulcsot kapott (a királyi kamarások jelvénye), avagy mágnásleányt vett el, fertálymágnásnak csúfolták (s persze azért irigyelték). Fontos szerepe volt az erős rokoni összetartásnak is: a vérségi-sógorsági kapcsolatokat nemzedékekre visszamenően számon tartották. Ezek egész országrészeket átszőttek az atyafiság olykor gyengéd, máskor végeláthatatlan birtokpereket eredményező hálójával.

barabas-miklos-nemzeti_divatkep.jpgBarabás Miklós: Nemzeti divatkép

Az államapparátus működtetésében kulcsszerepet játszott a birtokos nemesség. Ők töltötték be a Helytartótanács, a Kancellária és a felső bíróságok középszintű állásait, sőt a szakszerűség szempontjának előtérbe kerülésével ambiciózus fiaik valamelyest teret nyertek a mágnásokkal szemben a magasabb méltóságokban is. A sikeres hivatali vagy katonai karriert bárói vagy grófi cím is megkoronázhatta, míg mások birtokszerzésre használták pozíciójukat.

A birtokos nemesség saját terepének azonban mindenekelőtt a vármegye számított, amelynek hivatalait szinte kizárólagosan birtokolta. A törvényhozásban is meghatározó szerepük volt: ők képviselték megyéjük rendjeit az országgyűlés alsótábláján.

kortestanya.jpgA nemesség háromévenként választott vármegyei tisztikart, gyakran mozgalmas "kampányidőszak" után.
Kortestanya. Színpadkép Nagy Ignác Tisztújítás című darabjához.

Lakásviszonyok: a falusi kúria

A birtokos nemesség életének keretét a vidék, főleg a falu adta. Élettere legfeljebb a megyeszékhelyig terjedt, de oda sem sűrűn járt: még a megyei tisztséget viselők is jórészt otthonról intézték hivatali ügyeiket, például a szolgabírák ott fogadták az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulókat.

Lakóháza a kúria volt, amelyet a Felföld gazdagabb családjai esetében gyakran kastélynak neveztek. Általában a község házai közé épült, udvara pedig éppúgy a gazdasági tevékenység színtere volt, mint a parasztporta. Nem reprezentatív park vette körül, mint a kastélyokat, hanem legfeljebb egy otthonosabb, szerényebb kert – igényesebb udvarházaknál angolkert - terült el mögötte. Ez a hozzá csatlakozó veteményes kerttel, gyümölcsössel arra is szolgált, hogy valamelyest elszigetelje az úrilakot a majorság zajától és szagától.

kazinczy_kuria_szephalom_szines.jpgKazinczy Ferenc saját tervei alapján építtette fel kúriáját a Zemplén megyei Bányácskán (Széphalom).

A többnyire földszintes, hosszú téglalap alaprajzú házban átlagosan 3-6 szoba sorakozott. A középpontban a társasági élet színterét, az ebédlőt helyezték el, mellette a család lakószobáit, vendégszobát, konyhát, éléskamrát, esetleg cselédszobát találunk. A mennyezet gyakran boltozatos, a szobák általában deszkapadlósak. Az épület hosszában húzódó pitvart, a kor klasszicizáló divatja szerint, oszlopok tartották. Az építőanyag a vidék adottságaihoz igazodott: építkeztek kőből, téglából, fából és vályogból is, a tetőt fedhette fazsindely, szalma, az igényesebb és újabb épületeket cserép. A ház alatt pince, körülötte gazdasági épületek sora: istállók, kocsiszín, szénapajta helyezkedett el. Hátul veteményeskertet, gyümölcsöst, a módosabbak angolpark jellegű díszkertet alakítottak ki.

deak-kuria_kehida_1876.jpgDeák Ferenc kúriája a Zala megyei Kehidán egy 1876-ban készült rajzon

A pincén áll a lak, s ekképp tűrhetőleg száraz. Falai vastagok s boltra kanyarodnak, mi éghajlatunkat tekintve felette józan: mind télen, mind nyáron nagyon jó lakású, se meleg, se hideg, hanem mindig kellőleg hűs vagy mérséklett. Teteje cserépre verve, ablakai, ajtai tágosak – s így igen sokban megfelel a jobb lakok feltételeinek. Hová van azonban rakva? Homloka az utcára, oldala s háta az udvarnak, s e mögött kert, gazdasági épület sat. Por, kocsizörgés, gulya, nyáj, sörtés sat. egy oldalrul; liba, kacsa és a gazdaság minden egyéb fertelmi más oldalrul! S hát a belső elosztások s szagok? Egy szoba, mint a másik, egy ambitusra fűzve, s azért egyikben, mint másikban, éppen azon szag – pipa, konyha s az ambitus végén igen gondosan felállított árnyszék. S ha felnyitják a középajtókat, s minden terem egybefügg – akkor az elkülönözésnek minden kellemei megszűnnek, s monotóniáját ily egyenes zsinóron függő 6, 8, 10 teremnek semmi sem vághatja ketté.

Széchenyi István: Pesti por és sár

kolcsey-kuria.jpgKölcsey Ferenc kúriája Szatmárcsekén, illetve bútorai, dolgozószobája és pipatóriuma. A dolgozószoba nemcsak a költő, hanem a vármegyei főjegyző Kölcsey munkájának helyszíne is volt. Az irodai segédszemélyzetet alkotó jurátusok (joggyakornokok) is a kúriában laktak.

A berendezés nem sok darabból állt, egyszerű és masszív, értékesebb darabjai nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ebédlőt a nagy tölgyfa asztal uralta, a sarkokban álltak a pohárszékek, a kandalló vagy kályha, körben székek és kártyaasztalok. A szobákban ágyneműtől duzzadó ágyak, néhány ruhásszekrény és vásznakkal tömött ládák. Kárpitozott bútorok és függönyök csak a jobb módú és polgárosultabb családoknál találhatók, szerényebb házban a különösen kedves vendéget az ágyra ültették. A meleget általában kemence, módosabbaknál cserépkályha  szolgáltatta. A falakon az ősök portréi, szentképek és csataképek függtek a falióra és a rézkeretes tükör társaságában.

blaskovich_kuria_tapioszele2.jpgBiedermeier garnitúra egy nemesi kúria nappali szobájából. Blaskovich Múzeum, Tápoiószele

Az öltözködés

A II. József halála után fellobbant hazafias lelkesedés hosszú időre visszahozta a magyar ruha divatját. Ezekben az évtizedekben a vidéki magyar úr zsinóros mentét vagy dolmányt viselt, hozzá szűk nadrágot franciásan hosszú szárú vagy magyarosan kurta sarkantyús csizmával, fején kucsmát, oldalán kardot. A harmincas években, mikor a sajtó nagyobb szerephez jutott és a külfölddel való érintkezés alkalmai megszaporodtak, hódítani kezdett az európai öltözet. 1848-ban, majd az önkényuralom idején – tiltakozásképpen - ismét gyakoribb lett a magyaros ruhadarabok viselete, hogy aztán a kiegyezés után végleg a reprezentatív alkalmakra szoruljon vissza.

barabas_miklos_nemes_holgy_es_nemes_ur_1841.jpgNemes hölgy és nemes úr portréja. Barabás Miklós, 1841.

 A nőknél a divat többször változott és sokkal tagoltabb volt társadalmi helyzet és alkalom szerint. A kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól és kevésbé volt alávetve a divat változásainak. Mindkét nemnél a tartósság volt a fő szempont: a díszruhák nemzedékeken keresztül szolgálták a családot, de a köznapi öltözetet is viselték akár 15-20 esztendőn át is. Egy kevésbé módos, falun élő nemes két öltözetből (egy köznapiból és egy ünneplőből) álló ruhatárral is elboldogult. A ruházat egy részét – a fehérneműt és ágyneműt – otthon állították elő: még a jómódú birtokos felesége és lánya is részt vett a fonásban, szövésben, varrásban.

pesti_divatlap-melleklet.jpgDivatkép az 1840-es évekből

Az előkelő férfiak tartottak ugyan két-három rendbeli magyar ruhát is, de az apáról fiúra és unkára szállt, különben egyszerűen és tisztességesen jártak. A kisebb módúak többnyire két rendbeli ruhát, egy ünneplőt és egy köznapit tartottak, s minthogy az jó erős posztóból volt, tehát 15-20 évig is eltartott. Az öltözet kiegészítő részét a sapka tevé (magyar ruhához kucsma). 25 garasos sapkát hordtak az előkelők is, de ha Pestre mentek, ott cilindert viseltek.

A nők fényűzése szintén igen távol állt a mostani fényűzéstől, s a kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól, s az a divat változásainak nem volt alávetve. De az előkelő nők mindennapi viselete is elég egyszerűnek mondható. A figyelem akkor nem arra volt fordítva, ami cifra és sokat mutat, hanem ami tartós, erős és az ízlésnek is megfelelt.

Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből. Vác, 1874.

reformkori_viselet.jpgDivatkép az 1840-es évekből

Étkezés, vendégeskedés, társasági élet

A hagyományos társadalomban jóléten elsősorban az élelmiszerek bőségét értették. A kereskedelem és a közlekedés fejletlensége, a belső piac szűk volta együttesen az élelmiszerek olcsóságát eredményezte. Pénze ilyen viszonyok közt alig volt ugyan a nemesnek, de ennek nem volt hatása az életmódra, az akkori fogalmak szerinti jólétre. Sőt, éppen mivel az élelmiszereket rosszul lehetett értékesíteni, az evés-ivás a pazarlásig ment. Adót nem fizetett, fejerpecsenye.jpgruházatra alig kellett költeni, a bútorzat nemzedékeket kiszolgált, az éléskamrákat a saját gazdaság megtöltötte, még a szappan és a gyertya is otthon készült, egyedül cukrot és kávét vásárolt.

Szigorú elv volt: csak ami a háztól kitelik, és a háztól szinte minden kitelt. A személyzet népes volt, mert a bérek alacsonyak voltak, azt is nagyrészt természetben fizették. Tagjait főleg jobbágyaik fiai és lányai közül nevelték ki, s nem volt ritka, hogy az egész életén át odaadóan szolgáló cseléd és urai között valódi patriarchális viszony alakult ki.

Minden háznál használható közönséges és legújabb Nemzeti Szakács-Könyv. Kassa, 1826.

biedermeier_etkeszlet.jpgBiedermeier étkészlet

Az élelmiszerek bőségével is összefüggtek a gyakori vendégeskedések, lakomák, amelyre minden alkalmat megragadtak, hogy megtörjék a falusi élet egyhangúságát. Ezek a magánjellegű összejövetelek pótolták az egyesületeket, kiegészítették a közélet fórumait, a fiatalok itt sajátították el a társasági érintkezés szabályait, és természetesen a szórakozásnak (kártya, tánc) is alkalmat nyújtottak. A reformkorban a jó neveléshez hozzátartozott már a zenei képzés is: a „házassági piacon” jócskán megemelte az értékét egy kisasszonynak, ha szép zongorajátékkal tudta szórakoztatni a vendégeket, de nem volt ritka a hegedűn, gordonkán vagy fuvolán játszó úrfi sem.

zongorazo_holgyek.jpgZongorázó és éneklő hölgyek, 1861 - Rohn Alajos litográfiája

 Ha népes vendégsereg maradt éjszakára, egyszerűen a padlóra terített szalmából és ponyvából készítettek fekhelyet, egyik szobában a férfiaknak, másikban a nőknek. A hagyományos vendégszeretet azonban néha otromba vendégmarasztalássá, a bőség hivalkodó pazarlássá torzult.

A háznál vendégeket várnak, mert a házi úr névnapját üli. A konyhában nagy tűzhelyen vastartókra rakva ég a hasábos fa, melynek egyik oldalánál nyársakra vont pulykát, nyulat és ludat sütnek. A tűzhely másik oldalán vaslábakra rakva állnak a serpenyők parázstűz felett, melyet gyakran újítani kell a középen álló halomból. A kis kemencék is fűtve vannak a sütemények befogadására. A szakács ugyancsak zaklatja a szolgálókat és a segítségre behítt béresasszonyokat. „Éleszd azt a tüzet, Panni – vigyázz, Marcsa, hogy a parázs ne füstöljön. Te meg, gyerek egyenlően forgasd a nyársat, mert egyik fele nagyon is megpirul, míg a másik majd sületlen marad a lúdnak.

A fentebb említett ebéd ebből állt: 1. fehér és fekete leves 2. marhahús 3. töltött káposzta. ehhez sonka, hurka, kolbász és friss sertéshús 4. vadkacsa savanyú becsináltnak 5. borjúfej édes sárga lével becsinálva 6. lúdaprólék rizskásával 7. gomba 8. kétféle rétes 9. kétféle kirántott tészta (barátfül, tolófánk) befőzöttel 10. különféle sültek és saláták 11. többféle sütemény 12. befőzöttek, csemegék, gyümölcs.”

Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből. Vác, 1874.

uri_tarsasag_19_szazad_kozepe.jpgÚri társaság Fáy András fóti szőlőjében szüretkor

A társasági élet nyilvános színterei a gyógyfürdők, kaszinók és a bálok voltak. Különösen a farsang heteiben igyekeztek behúzódni – szórakozást keresve, házasulandó korba lépő gyermekeiknek pedig kibővítve a találkozási alkalmakat – a megyeszékhelyre vagy valamelyik nagyobb városba. A reformkorban kezdett divatba jönni a balatonfüredi nyaralás is a Dunántúli nemesség körében.

balatonfured_szinhaz.jpgBalatonfüred a reformkorban a színházzal

A negyvenes évek előtt modern magyar sajtó híján a legnyitottabbak az "augsburgi nénikének" becézett mérsékelt liberális német lapból, az Augsburger Allgemeine Zeitungból tájékozódtak a világról. A műveltebb nemesség könyvtárában jogi és történeti munkák, latin klasszikusok, német és németre fordított angol és francia regények mellett feltűntek a magyar irodalom kortárs alkotásai is. Legnagyobb népszerűségnek Kisfaludy Sándor művei örvendtek.

Bár az 1830-as évektől Magyarországon is megjelentek a modern sajtó első  orgánumai, az információáramlásban változatlanul nagyon fontos szerepet töltöttek be a személyes találkozások. „Ha többen összejöttek nők vagy férfiak, a beszélgetést mindig avval kezdették: mi újság? ti. ki volt legközelebb Bécsben vagy Pesten, mi hírt hozott onnan? hogy áll a világ?” A rokonok akár hetekig, a barátok több napig időztek, a szomszédok néhány órára rándultak át egymáshoz. Kézenfekvő közös téma volt a gazdálkodás és az időjárás, a rokonság és a „társaság” életének eseményei, de férfiak körében a politizálás is fontos szerepet kapott. Inkább kivételnek számított azonban, ha a pártállás a társasági életre is hatással volt: a liberális ellenzékiség és konzervatív kormánypártiság ellentétét többnyire felülírta a nemességhez tartozás tudata, illetve a fiatalkori barátságok és a rokonsági viszonyok ereje.

kazinczy_kisfaludy2.gifKazinczy Ferenc kibékülése Kisfaludy Károllyal Szemere Pál pesti lakásán 1828-ban.
Orlay Petrich Soma festménye

A hagyományos nemesi életforma további elemeiről  is olvashat korábbi posztjaimban: "Egyik nap úgy, mint a másikon" - Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban  és "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.05.08. 08:26 2 komment

Erdélyi Gabriella (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja

A köztudatban és a történetírásban egyaránt elfogadott az a nézet, mely szerint az alsó társadalmi rétegek a középkorban teljes tudatlanságban, elnyomásban, rettegésben és kiszolgáltatottságban éltek. Az erőszakos cselekedetek sokaságát hagyományosan a késő középkori ember kegyetlenségével szokás magyarázni. A „barbár középkorral” szemben állunk mi, modern emberek, akik érzelmeinket, haragunkat és örömünket egyaránt kordában tudjuk tartani.

adriaen_brouwer_brawling_peasants.jpgAdriaen Brouwer: Verekedő parasztok, 17. század

Sötét és kegyetlen középkor?

A kegyetlen középkor sztereotípiája a romantika korában keletkezett, s a történeti diskurzusnak is részévé vált. „Minden dolog éles ellentétekben és hatásos formákban jelent meg, ami feszültséget és szenvedélyes hangulatot kölcsönzött a mindennapi életnek. Ebből következett az állandó ingadozás a féktelen öröm és elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között, amely annyira jellemző a kései középkor életére” − olvashatjuk Johan Huizingánál. A holland tudósnál a fizikai erő szélsőséges megnyilvánulásai nem egyértelműen negatívumnak, hanem olykor a férfiasságot tükröző őserő vonzó megnyilvánulásának is tűnhetnek.

Két évtizeddel később a francia történész, March Bloch "feudális társadalom" víziójában „a háború, a gyilkosságok vagy az erőszak árnya” már mindenre rávetült, ami fokozta a folyamatos bizonytalanság és szorongás érzését, de egyúttal az emberek érzelmességét, „alapvetően instabil lelkületét” is. Az intenzív érzelmek a két világháború közötti időszakban váltak véglegesen a barbárság tüneteivé, amelyeknek ezért nincs helye a civilizált társadalomban.

dksg-strafen.jpgA testi büntetések nagy változatossága különösen hatásosan erősítette a "kegyetlen középkor" elképzelését

A premodern államok kiépülésének fő célját a kor történetírása az erőszak monopolizálásában és megfékezésében láttatta. A „civilizációs folyamat” együtt járt a központi bírósági rendszer létrejöttével, amelynek segítségével az érzelmek is elfojtásra kerültek. Az emberek pedig – folytatódik a gondolatmenet – azért kezdték el egyre inkább felkeresni a bíróságokat a késő középkorban, mert itt kerestek személyes biztonságot a kiszámíthatatlan erőszak által uralt mindennapok világában. De az a magyarázat is elfogadott, hogy az emberek nem maguktól, hanem az erőszak ellenőrzését kisajátító állam nyomására folyamodtak idővel a tettlegesség helyett egyre inkább a jogi megoldásokhoz.

A királyok és fejedelmek nézőpontjából a gondolatmenet logikus és koherens. Az erőszak és a jog használata két ellentétes gyakorlat, az előbbi ráadásul barbár dolog, és a középkor emberének tetteit uralta. Azok a történészek azonban, akik a paloták és kormányhivatalok világából leereszkedtek a tárgyalótermekbe, és közelről megfigyelték a pereskedők vitáit, egészen másképp látják. A bírósági peranyagok alapján arra jutottak, hogy az emberek a bíróságokon korántsem védelmet, békességet vagy racionalitást kerestek, hanem arra törekedtek, hogy ellenfelüket legyőzzék, megalázzák, vagy bosszút álljanak rajta. A jog a szomszédok közti perpatvarok elrendezésére adott lehetőséget, akárcsak a továbbra is mindennapos erőszak. Egyiket sem érzékelték a kortársak civilizáltabbnak, és tetteiket – mindkét terepen – az érzelmek vezérelte ellenségeskedés nyelvén adták elő. Az emberek a késő középkorban egyre jobban megtanulták, miként használhatják a bíróság fegyvertárát arra, hogy ellenségeiken üssenek egyet. Ennek következtében az állam egyre jobban felügyelhette az erőszakot a mindennapos konfliktusokba bevont állami hivatalnokokon, bírákon és jogászokon keresztül, és ez a társadalmi igény ösztönözte a bíróságok további kiépítésére is.

dksg-gerichtsverhandlung.jpgKözépkori városi bíróság ülése

In flagranti és következményei

A bírósági iratokban megőrzött viszálykodó egyszerű emberek közül való Craws Mihály, enyedi polgár, aki 1500 márciusában az alábbi kérvényt nyújtotta be a pápai kúriára:

„Egyszer együtt tartózkodott Ágnessel, Berton Mihály nagyenyedi polgár lányával, az asszony házában. Ekkor váratlanul betoppant az asszony férje. Menekülés közben meghallotta, hogy a férj meg akarja ölni rajtakapott feleségét, így az asszony segítségére sietett. […] A férj ekkor az asszonyt elengedve ellene támadt, ő pedig önvédelem közben a férjet megölte. Ágnest ekkor elfogták, és halálra ítélték, barátai közbenjárására azonban szabadon engedték. Ezután titokban eljegyezték egymást, noha Mihály az elhunyt férj barátaival egyezséget kötött, akiknek esküvel kellett fogadnia, hogy Ágnest soha nem veszi feleségül. Mivel azonban sohasem akarták a férjet megölni annak érdekében, hogy összeházasodhassanak, és eskü alatt tett ígéretük nagyon sérelmes számukra, ezért Mihály kezdeményezni szeretné bírói úton az ígéret felbontását, mivel szeretne Ágnessel egybekelni. Kéri ezért a Szentatyát, hogy mentse fel őt a gyilkosság, Ágnest pedig a házasságtörés vétke alól. Kéri továbbá, hogy addig is, amíg esküjét jogilag érvényteleníti, a Szentatya mentse fel az eskütartás kötelessége alól.”

 

pope_alexander_vi.jpgVI. Sándor pápa

Mihály kérelmét formálisan a híres reneszánsz pápának, VI. (Borgia) Sándornak címezte, aki természetesen nem személyesen foglalkozott a pápai kúriára naponta beérkező több tucat kérelemmel. A bajba került férfi az Apostoli Penitenciária hivatalához juttatta el beadványát, ahol a többi hivatalhoz mérve még viszonylag olcsón, ráadásul gyors ügyintézéssel foglalkoztak az övéhez hasonló súlyos bűnökkel: gyilkosságokkal, súlyos testi sértésekkel, házasságtöréssel, esküszegéssel, rablással. Mihály kérése meghallgatásra talált: a hivatal élén álló főpenitenciárius bíboros az egyik pápai gyóntatót bízta meg az ügy további kivizsgálásával, egyúttal Mihály gyóntatásával és feloldozásával. Az eljárás jól mutatja, hogy az állami szekularizációt és a pszichoanalízis felfedezéseit megelőző, korabeli igazságszolgáltatásban milyen szorosan összefonódott a bírói és a gyóntatói, lelkipásztori tevékenység. (A katolikus egyház vezetői éppen arra hivatkozva titkosították egészen a 20. század végéig az anyagokat, hogy a kérelmekben előadott történetek a gyónási titok hatálya alá esnek.)

1493_map_schedel_colori.jpgRóma ábrázolása Hartmann Schedel 1493-ban megjelent Nürnbergi Krónikájában

Az enyedi polgáréhoz hasonló bűnbocsánati kérelmek a reformációt megelőző évszázadban tucatjával kerültek nap mint nap a kúriai jogászok asztalára. A francia és angol uralkodónak ebben a korban tömegesen írt kegyelmi kérvényekhez hasonlóan azért különösen érdekesek számunkra ezek a szövegek, mert a jelentős vagyonnal és hatalommal nem rendelkező – ezért kevés írásos nyomot maga után hagyó – alsó társadalmi rétegek cselekedeteit és gondolatvilágát ismerhetjük meg belőlük.

 

ablasshandel.jpgKereskedés a búcsúcédulákkal

Egy enyedi polgár Rómában

Mihály személyesen ment Rómába, ráadásul vele volt házasságtörőként megbélyegzett párja, Ágnes is. Három nappal azt követően, hogy Mihály benyújtotta kérelmét a kúriában, Ágnessel együtt felvételét kérte a vatikáni paloták szomszédságában álló, akkoriban nagy presztízsnek örvendő Szent Lélek rend kolostorának és kórházának vallásos társulatába. Ez elfogadott és divatos, noha elég költséges – a beiratkozás díja három aranyforint volt – befektetésnek számított a korban a célból, hogy túlvilági üdvösségét előre biztosítsa magának az ember. Mindez 1500 márciusában történt, vagyis az óriási tömegeket a kereszténység fővárosába vonzó szentévben.

Valószínűnek tűnik azonban, hogy ők nem csak a teljes bűnbocsánat elnyeréséért vállalkoztak a hosszú zarándokútra, hanem kötelező penzumot teljesítettek. Ekkoriban a városi bíróságok gyakran büntették a gyilkosokat vezeklő zarándoklattal, mert úgy vélték, hogy ezzel közbenjárnak áldozatuk lelki üdvéért. Ez azzal az előnnyel is járt – a szintén gyakran kiszabott száműzetéshez hasonlóan –, hogy a vétkest egyúttal egy időre el is távolították, ami elősegítette a felborult kedélyek lecsillapodását, a békesség helyreálltát. Ágnes ismerősei, akik közbenjártak és kezességet vállaltak érte, ezzel a feltétellel tudták megmenteni a férje halálában és házasságtörésben vétkes asszony életét. Vagyis úgy tűnik, hogy Mihály titokban, saját elhatározásából kereste fel a római hivatalnokokat segítségért.

dksg-wagen_kitoloncolas.jpgKitoloncolás a városból egy középkori metszeten

Vajon mit remélt tőlük cserébe azért a négy-öt aranyforintért (amiért ekkoriban egy közepes lovat, egy új ruhatárat vagy akár egy szőlőbirtokot is vehetett volna), amelybe az ügyintézés belekerült? Arra számított, hogy a pápai levél segítségével mégiscsak össze tud házasodni szerelmével, Ágnessel. Egyáltalán nem személyes biztonságot vagy kiszámítható szabályokat várt a hivataltól egy szélsőségesen erőszakos világban, hanem épp ellenkezőleg. Az elhunyt férj rokonaival és barátaival kötött egyezsége – amely megtiltotta számukra a házasságkötést – megszegésére készült, amivel talán újabb veszélybe sodorta magát. Mihály azt állította, hogy iustitia mediante, azaz bírói úton keresi igazát, ellenfeleit azonban ezzel talán csak még jobban magára haragította. Az áldozat rokonai bizonyára nem nézték „nyugodt lélekkel”, hogy átverték őket, és mindent megtettek – jogi úton vagy tettlegesen – azért, hogy a házaspár boldogságát megzavarják.

dksg-die_abfuhrung_ins_gef_ngnis.jpgA rabot a tömlöcbe vezetik

Mindez persze csak bizonytalan feltételezés, az azonban egyértelműen látszik, hogy Mihály és Ágnes megdöbbentő éleslátással fordították a maguk hasznára a jog nyújtotta lehetőségeket, manővereztek az intézmények közötti hézagokban. Ha már úgyis Rómába kellett menniük vezeklő zarándoklatra, kihasználták az alkalmat arra, hogy a pápai hivatal segítségével megszabaduljanak a közösség előtt tett esküjük kötöttsége alól. A pápai feloldozás azt is biztosította számukra, hogy ellenségeik ne vonhassák később kétségbe – az egykori házasságtörésre és a gyilkosságra hivatkozva – házasságuk és leendő gyermekeik törvényességét. Megfontoltságukat és tudatosságukat az a taktikai lépés jelzi a leginkább, hogy Mihály egymaga nyújtotta be kérelmét, és elhallgatta, hogy Ágnest valójában már feleségül vette.

dksg-wagen_1648.jpgUtazás a középkorban

 

Tájékozott kisemberek

Ez az enyedi férfi és az asszony nem voltak kivételes emberek, legalábbis nincs okunk ezt feltételezni. A Penitenciária hivatalát mások is a helyi konfliktusok megvitatására használták: a pápai jóváhagyás kieszközlésével azt akarták elérni, hogy ellenségükön felülkerekedjenek. Mihály és Ágnes történetében talán a legdöbbenetesebb mégis tájékozottságuk és önfejű fellépésük. Honnan tudta egyáltalán egy mezővárosi férfi és nő, hogy a Penitenciária hivatala létezik és hogy problémájukra ott megoldást találhatnak? Talán a hozzájuk hasonló, egyszerű emberektől?

schdel_vilagterkep.jpgVilágtérkép Hartmann Schedel 1493-ban megjelent Nürnbergi Krónikájából

A római hivatalhoz évente több tucat, a szentévekben több száz magyarországi hívő érkezett az ország minden tájáról. Nem mindenki utazott személyesen Rómába, de azok, akik valamilyen súlyos vétket követtek el – mint például az enyedi házaspár – mindig személyesen jöttek. A szász kisvárosból, Nagyenyedről 1455-ben két özvegyasszony, egy házaspár és egy plébános járt ott utoljára, de a vele szomszédos, illetve a környékbeli településekről rendszeresen érkeztek emberek. Egy részük egyszerű pap volt, vagyis legfeljebb városi plébános, a másik, legnagyobb csoportot pedig – a magyarországi társadalom rétegződését tükrözve – a falusi jobbágyok és a mezővárosiak alkották.

A kérelmezés költségeit figyelembe véve nyilvánvalóan a nagyon szegények nem voltak közöttük, de a jobbágyok többségét nem nincstelenek alkották. Őket nevezem egyszerű embereknek: a hatalmat, tudást, vagyont és az ellenőrzés eszközeit birtokló eliten kívüli csoportokat szokás érteni alattuk. Ami megnevezésüket illeti, alsó rétegeknek, illetve legnagyobb csoportjukat kiemelve parasztokként és kézművesekként is szokták emlegetni őket. Az egyszerű emberek között nők természetesen éppúgy voltak, mint férfiak. Az írott forrásokban mégis az asszonyok a rejtőzködőbbek: Ágnes nevében is férje, Mihály írt a római hivatalhoz. És noha voltak olyan feltűnően önálló parasztasszonyok, akik maguk kértek feloldozást a Penitenciáriától, a legtöbben férjük neve alatt, egyszerűen „feleség” megjelöléssel jelennek meg az iratokban.

dksg-hausfrau_nurnberg_durer.jpgNürnbergi háziasszony Albrecht Dürer metszetén

Forrásaink összességében arra utalnak, hogy ­– európai kortársaikhoz hasonlóan – magyarországi parasztok és kézművesek nagy számban fordultak meg a késő reneszánsz korabeli pápai udvarban, amely kézzelfogható cáfolata a középkori egyszerű emberek kiszolgáltatottságáról és tudatlanságáról élő modern sztereotípiának. Mihály és Ágnes fellépése ugyanis azt jelzi, hogy nem kevés szabadon felhasználható idővel és pénzzel, azaz cselekvési szabadsággal rendelkeztek, amelyet egy összetett tudás, mondhatni műveltség birtokában használtak a maguk javára. Mert bár a műveltség bizonyára sokféleképpen definiálható, semmiképpen nem merném tudatlannak vagy műveletlennek nevezni azokat, akik egy ilyen meglehetősen bonyolult ügyben képesek eligazodni és a kiskapukon keresztül megoldást találni.

Az erdélyi házaspár történetének másik fontos tanulsága, hogy a korabeli bíróságok a maitól gyökeresen eltérő társadalmi funkciót töltöttek be. Mivel a vitázó felek csupán eszközként használták – ellenfelük bosszantására vagy megbékítésére – a bíróságokat a köztük feszülő ellenségeskedés nyilvános megvitatása egyik színtereként, ezért csak kivételesen került sor bírói ítélethozatalra és még ritkábban az ítélet végrehajtására. Mivel a társadalmi elvárás az elégtételnyújtást és megbocsátást kísérő megegyezés volt, így az a számunkra nehezen érthető helyzet is előállhatott, hogy azt tekintették bűnösnek, aki mégis kivégeztette ellenfelét a hatóságokkal.

dksg-stock.jpgNyilvános megszégyenítés mint büntetés: a kaloda

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.04.19. 09:01 3 komment

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert") a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. A büntető- és válóperek, valamint a néprajzi gyűjtések alapján megkockáztattam a következtetést, miszerint a feleség testi fenyítése az alsó osztályok körében elfogadottnak, de legalábbis bocsánatosnak számított, amennyiben az az adott közösség normái szerint indokolt volt, a verés mértéke és gyakorisága pedig nem veszélyeztette a nő életét, testi épségét, és persze a munkaképességét.

A témának szentelt második posztom ("A férj családfői hatalma nem terjed ki arra") egyetlen forráscsoport - két világháború közötti válóperes ítéletek - alapján érzékeltette, hogy az írott jog, illetve a  bírósági gyakorlat hogyan viszonyult a feleségveréshez. A szórványos említésekből arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalom középső és felső rétegei általában elfogadhatatlannak, a házasság természetével, illetve az emberi, pontosabban az úriemberi és úriasszonyi méltósággal összeegyeztethetetlennek, ezért válóoknak tekintették a házastárs fizikai bántalmazását.

par_victorian.jpg

A források hallgatnak

Az általam ismert újkori, túlnyomórészt a "művelt osztályhoz" tartozó férfiak által írt személyes dokumentumokban – emlékiratok, naplók, levelek – hiába kerestem a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak nyomait. Boldogtalan házasságokkal, a házastárs lelki gyötrésével, megalázásával ugyanakkor bőségesen lehet találkozni ugyanezen forrásokban. Féja Géza Bölcsődal című, a 20. század eleji Léva társadalmi viszonyait megörökítő művében például számos családi pokolról mesél, köztük a félrelépett feleségét négy évtizedes teljes hallgatással büntető tanárról...

Megkérdeztem más korszakokkal foglalkozó történészkollégáimat is, de ők sem igen emlékeztek olyan forrásokra, amelyekben például feleségverő nemessel találkoztak volna. Mint kuriózumot említhetem (Ress Imre szóbeli közlése nyomán) azt a 18. századi kötelezvényt, amelyben egy nemes úr írásban ígérte, hogy külön élő, de hozzá visszatérni szándékozó feleségének a fejét nem fogja a falba verni. A kései olvasónak lehet egy sejtése, miért íratott bele az asszony jogi képviselője vagy családja egy ilyen furcsa pontot a főleg anyagi természetű feltételeket felsoroló dokumentumba…

styrum-lymburg_karolyne.jpgMagyar nemesasszony 18. század második felében rokokó viseletben

Ismerünk persze hírhedt kegyetlenkedő nemeseket, akik feleségük mellett egész környezetüket is terrorizálták, ám ők a saját koruk mércéje szerint is súlyosan deviánsnak számítottak. Ilyen volt például a 18. század közepén élt erdélyi Dujardin József báró. A francia eredetű, anyai ágon pedig Bethlen-leszármazott földesúr – akinek beszámíthatóságát már a korabeli bíróság is megkérdőjelezte – nemcsak jobbágyokat kínzott saját kezűleg halálra, hanem „az feleségének is el kellett hagyni, nem állhatván a sok kínzást”. A rangon alul választott (polgári származású) nejnek állítólag egyszer a fogait húzatta ki, miután az engedélye nélkül megevett egy pár cikk dinnyét. (A végül bíróság elé állított és halálra ítélt Nagyszekeresi Dujardin József báró rémtetteit Tardy Lajos művelődéstörténész írta meg.)

A művészvilághoz tartozók viharos kapcsolatai ugyancsak kevéssé alkalmasak arra, hogy a középosztályi házasságokra nézve általánosító következtetéseket vonjunk le belőlük. A művészek ugyanis - különösen a romantika óta - gyakran tudatosan és provokatívan vették semmibe a "nyárspolgári" normákat. Molnár Ferenc és első felesége, Vészi Margit például egyáltalán nem csinált titkot (többnyire egyoldalú) fizikai erőszakban és (kölcsönös) lelki kínzásokban bővelkedő házaséletéből. Sőt, az író Liliom című klasszikusában még emlékművet is állított a feleségbántalmazásnak. A darab egyik üzenete, hogy "van olyan pofon, amelyik nem fáj".  A kor általános normáira viszont inkább abból a körülményből következtethetünk, hogy a bántalmazás idealizálását  a profi színpadi író is csak a társadalom peremén élők - egy cselédlány és egy hintáslegény - között gondolta hihetőnek...

mf-vm.jpgVészi Margit és Molnár Ferenc

A források hallgatásának két  magyarázata lehetséges. A jobbik eset, hogy a társadalom „úri” osztályaiban egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán fordult elő a feleség bántalmazása, így még az esetleges kivételek is megörökítetlenül maradtak. A másik lehetőség, hogy a családon belüli erőszak a múltban ezen rétegekben éppen olyan tabunak számított, mint ma egy „jobb családban”, ezért arról mélyen hallgattak, nemcsak a közvetlenül érintettek - a tettesek és az áldozatok -, de még az arról tudomással bíró rokonok is.

edvi_ferj_zsarnoksag.jpgVasárnapi Ujság, 1856.

A szerző - mezővárosi evangélikus lelkész - több írásában foglalkozott a nőneveléssel és a családon belüli nemi szerepekkel. Mozaik-képek leányos anyáknak című cikksorozatában a patriarchális családmodell rendíthetetlen híveként arra biztatta az anyákat, hogy  leányaikat a házas életre való felkészítés során tanítsák meg tűrni, "injuriázásokat [méltánytalanságokat] szintén". Ugyanakkor a fizikai bántalmazást ő sem sorolta a kötelezően elviselendő "injuriák" közé, még az "alsó néposztályok" esetében sem. A feleségverést elsősorban az ő szokásukként tárgyalta, a középosztályi családokban inkább a terrorizálás "kifinomultabb" módszereit mutatta be. A "kabátos ököljogisták" között a középosztály alsó rétegeihez tartozó (családos, tehát protestáns vagy ortodox) lelkészeket, illetve a korban értelmiséginek sem számító tanítókat említ. E foglalkozások képviselői többnyire közvetlenül a nép között éltek, gyakran  egyedüli "kabátosként" a faluban, a városi középosztályi életformából többé-kevésbé kirekesztve.

Az újkori magyar társadalom történetének kutatójaként inkább az első lehetőség felé hajlok, azaz úgy vélem, hogy a társadalom felső és középrétegeiben (egykorú szinonimákkal: urak, művelt osztályok, kaputosok, nadrágosok családjaiban stb.) igen ritkán fordult elő a feleséggel szembeni tettlegesség. Ha ilyesmi mégis megtörtént, a szigorúan elítélő normák miatt az érintettek igyekeztek azt teljes titokban tartani. (Közhelynek számít, hogy a családon belüli vagy a nemi erőszak áldozatai ma is többnyire saját szégyenükként élik meg, amit elszenvedtek.)

A következőkben pontokba szedtem a hagyományos (rendi) és a polgári társadalom normáinak és életmódjának azon jellemzőit, amelyek miatt szerintem a régi középosztályban lényegesen ritkábban fordult elő párkapcsolati erőszak, mint ahogy azt a mairól feltételezik a téma szakértői.

par_1905w.jpgForrás: Fortepan

Miért nem ver úriember feleséget?

Az úri test tabu

A nemesség jogtudatának a középkor óta sarokpontja volt a nemes testének fizikai védettsége. s ez az elv azután a polgári társadalom jogrendjének is alapkövévé vált. Nemesembert nem lehetett testi büntetésre ítélni abban a korban sem, amikor a büntetések túlnyomórészt testi fájdalom elszenvedését jelentették. Sőt, a nemes urat szabadságától is csak szigorúan körülírt esetekben lehetett megfosztani a bírói ítélet előtt.
A test védettsége kiterjedt még a nemes fizikai környezetére, azaz a házára is. Még a polgári korból is számos feljegyzés tanúskodik e jogtudat szívós továbbéléséről. A helyi emlékezet a 20. században is sokfelé őrzött történeteket a kisnemesi kúriák „immunitásáról”, amelyet még az állam közegei is tudomásul vettek (pl. a csendőrök sem léptek be kapuján, ha a tulajdonos nem engedte meg).
A nemes testének „tabujellege” tekintetében nem tettek különbséget a nemek között: a kisasszonyok és asszonyok éppúgy érinthetetlenek voltak, mint a férfiak. A korának civilizációs normáit semmibe vevő Haynau "vadállatiságának" megnyilvánulásai között a kortársak az aradi kivégzések módját - katonatisztek, egyben nemes emberek felakasztását -  éppúgy számon tartották, mint egy úriasszony, a menekült honvédeket bújtató Maderspach Károlyné megkorbácsoltatását. Utóbbit a vasgyáros férj a család olyan elviselhetetlen és kiheverhetetlen megaláztatásaként  élte meg, hogy öngyilkosságot követett el.
A gyermekekkel szemben viszont nem érvényesült ez a védelem. A fizikai fenyítést a társadalom legfelső rétegeiben is a nevelés nélkülözhetetlen eszközének tekintették, és azzal nemcsak a szülők, de a nevelők és tanítók is élhettek. (Bővebben:  "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban )

barabas_miklos_nemes_holgy_1841.jpgBarabás Miklós: Nemes hölgy, 1841

A család minden előtt

Védte a nőket a családi összetartozás tudata és érzése, amely a modernitás előtt erősebb volt még az én-tudatnál is. "Az atyafiság összetartott és együttműködött, harcias hadsort és okos érdekszövetséget alkotott" - írta Féja Géza társadalomrajzában még a századelő középosztályáról is.
A családdal kapcsolatos elképzeléseknek igen fontos eleme volt a kollektív presztízs és tekintély védelme, sőt, lehetőleg emelése. A családnak súlyos sérelmet okozhatott valamelyik tagjának normasértő magatartása is. Egy fiú rangon aluli házassága vagy egy lány „erkölcstelensége” a tágan vett família pozícióját megrendíthette: nemcsak testvérei, de még az unokatestvérek esélyeit is súlyosan rontotta a rangjukhoz méltó házasságra.
Az erős összetartozás-tudatból az is következett, hogy a feleség családja a saját méltóságán esett sérelemként torolta (volna) meg, ha az eredetileg a nevüket viselő nőt megveri vagy megalázza a férje. (A néprajzi gyűjtések a parasztság köréből is tudósítanak olyan esetekről, amikor a bántalmazott feleség apja vagy fivérei határozottan kiálltak nőrokonuk mellett, pedig a falu általában megengedően viszonyult a nőveréshez.)

weber_henrik_weber_csalad.jpgWeber Henrik: A Weber család, 1846

Szerepek alternatívák nélkül

Azzal, hogy mind a lányok, mind a fiúk kételyek és választási lehetőségek nélkül nőttek bele a környezetük által örökkévalónak tekintett nemi szerepekbe – a lányokat majdani férjük iránti engedelmességre nevelték, valamint arra, hogy saját világuknak a családot és a háztartást tekintsék – elejét vették azon házassági konfliktusok jelentős részének, amelyek a modern társadalmakra jellemző egyéni választási, döntési helyzetekből adódnak. "A nők általában megelégedtek a maguk korlátozott életkörével, így válságok a legtöbb családban nem keletkeztek" - mutatja fel Féja Géza a "régi jó házasságok" egyik kulcsát. A házas élettől, családi élettől kevesen várták elsősorban az egyéni boldogság megtalálását: arra inkább sorsszerű kötelességként tekintettek, s az elégedettség forrásaként is inkább a szerepek tökéletes betöltése fölött érzett büszkeséget emlegették. (Bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban )

gender-roles-of-victorian-era-2.jpg

Érzelmek helyett érdekek

Az erőszakba torkolló durva konfliktusok valószínűségét csökkentette, hogy a 20. század előtt a házasságok túlnyomó többsége gazdasági megfontolások alapján köttetett. Elsősorban azt várták el tőle, hogy stabil kereteket teremtsen az önfenntartáshoz, illetve az utódok felneveléséhez, nem pedig az érzelmi igények kielégítését. Ha az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket teljesítették a felek, akkor alapvetően elégedettek voltak egymással. "Lelki egyetértésről dicsekedtek, holott semmiképpen nem éltek lelki életet, csupán megegyezett emberi természetük, azonosaknak bizonyultak testi vágyaik, és a mindennapi élet csip-csup ügyeiben sem mutatkozott véleményeltérés köztük" - ennyit jelentett valójában a jó házasság Féja szerint. Mivel férfiak és nők többnyire nem a heves érzelmi és erotikus vonzalom, azaz szerelem hatása alatt kötötték össze sorsukat – ideálisnak a józan megfontolás és a rokonszenv-jellegű vonzódás párosát tekintették – ritkábbak lehettek a heves érzelmi alapú konfliktusok  is a házasélet hétköznapjaiban. (Bővebben:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában )

v_v_pukirev_the_arranged_marriage.jpgVaszilij Pukirjev: Elrendezett házasság, 1862

Sokba kerülhet

A házasság gazdasági közösség jellegéből következett, hogy a bántalmazás esetleges vagyonjogi következményei is nagy súllyal esett latba. Az 1950-es családjogi törvény előtt a válások zömét vétkességi alapon mondták ki, azaz az egyik felet hibásnak bélyegezték a házassági életközösség jóvátehetetlen megromlásáért. A bírósági döntésnek komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének. A tettlegesség márpedig válóok volt: a súlyos (mai fogalmakkal: 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozó) bántalmazást a törvény "feltétlen válóoknak" nyilvánította, de a bírósági gyakorlat a könnyű testi sértést is megbocsáthatatlannak tekintette, legalábbis a "művelt osztályhoz" tartozó házaspárok esetében.

vaszilij_pukijrev_hozomany.jpgVaszilij Pukirjev: A hozomány, 1871.

Nem marad a családban

Hogy a feleségverés tilalma a közép- és felső osztály esetében a gyakorlatban is viszonylag jól érvényesült, összefügghetett az életmóddal is. Ebben a körben gyakorlatilag ismeretlen volt a családnak az az izoláltsága, ami ma lehetővé teszi, hogy a bántalmazás titokban maradjon. A sűrű vendégeskedés, egy-egy rokon – pártában maradt nagynéni, a városban tanuló vidéki fiú, a báli szezonra érkezett lány – tartós együttlakása mellett a személyzet jelenléte, a cselédtartás kötelező jellege is eleve lehetetlenné tette a tökéletes bezárkózást, a titoktartást. "A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmetes hírszolgálatot szerveztek" -
Visszatartó erőt jelenthetett a cseléd jelenléte azért is, mert a család és a háztartás szigorú hierarchiáját maga a családfő veszélyeztette volna, ha a rangban utána következő feleség tekintélyét az alárendeltje előtt tönkreteszi a bántalmazással vagy megalázással. (A hierarchikus szervezetekben, például a hadseregben is tilos valakit a rangban alatta állók előtt fenyíteni.)

cseled_intese.JPG

A művelt ember uralkodik indulatain

1945 előtt a magyar társadalom közép- és felső osztályait túlnyomórészt az önreprodukció jellemezte, azaz a gyermekek szüleik társadalmi státuszát örökölték. A nevelés a kezdetektől fogva majdani, a társadalmi helyzetük és nemük által meghatározott  szerep, illetve az ahhoz illő viselkedés tökéletes elsajátítására irányult. A fiúk esetében nagy súlyt fektettek az állandó belső kontroll képességének az elsajátítására. A modern polgári társadalomban ugyanis a korábban jellemző külső felügyelet helyét egyre inkább a pszichés belső kényszerapparátus vette át. Ennek a stabilitása vált a civilizált ember (úriember) magatartásának egyik döntő vonásává. Ha egy férfi szabad folyást engedett az indulatainak, azzal úriember voltát veszélyeztette. Nemcsak a feleségverés, de egy közönséges verekedés is megrendíthette becsületét, azaz azt a jogát, hogy számot tartson a középosztálybeliek között szokásos, a kölcsönös megbecsülésen alapuló társasági érintkezésre. (Még a gyerek testi fenyítésénél is az indulatmentes „léleksebészi” higgadtságot tartotta ideálisnak a nevelési irodalom.)

victorian-men_0.gif

A lovagi nőideál tovább él

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a – leginkább a lovagkorból eredeztetett – kulturális hagyományt sem, amely a társadalom felső osztályaiban a nők tiszteletét és különös védelmét írta elő. Ezt a hagyományt a viselkedési normák (illemszabályok) sűrű hálója őrizte és örökítette nemzedékről nemzedékre, a 19. században pedig még tudományos magyarázatot és megerősítést is kapott. Az orvostudomány sérülékenyebbnek, esendőbbnek, ezért - valamint a fajfenntartásban betöltött "főszerepe" miatt - speciális gondoskodást igénylőnek nyilvánította a női testet. Ez a felfogás fejeződik  ki a nőgyógyászat külön szakmává válásában, vagy az első munkásvédelmi törvényekben, amelyek a gyerekek mellett először a nők munkaidejét korlátozták, illetve megtiltották alkalmazásukat a leginkább egészségkárosító munkahelyeken.

victorian-gentlemen.gif


edvi_ferj_zsarnoksag2.jpgEdvi Illés Pál: A férj-zsarnokságról. Vasárnapi Ujság 1856.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.04.12. 09:20 6 komment

uj_no_cimlap.jpg

uj_no.jpg

uj_no1a.jpg

uj_no1b.jpg

uj_no2a.jpg

uj_no2b.jpg

 

 

 

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.04.04. 20:59 Szólj hozzá!

A szervezett szociális gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe".

A szociális gondoskodás kezdetei

Magyarországon a szociális gondoskodás modern fogalma először lényegében a 19. század első felében jelent meg. Természetesen korábban sem hagyták magukra azokat, akik koruknál, egészségi vagy szellemi állapotuknál fogva képtelenek voltak magukról gondoskodni. A hagyományos társadalomban azonban az öregek, szegények, testi vagy szellemi fogyatékosok ellátása csaknem kizárólag a család kötelessége volt. Alkalmas rokonok híján a falusi vagy városi közösség alkalmi adományaiból tengette életét a rászoruló, többnyire koldusként. A gondoskodás első szervezett formáit az egyházközségek, illetve a céhek képviselték: előbbiek a keresztényi szeretet jegyében, utóbbiak a kölcsönösség elve alapján biztosították elaggott vagy keresetképtelenné vált tagjaik létminimumát.

david_vinckboons_a_blind_hurdy-gurdy_player.jpgDavid Vinckboons: Vak tekerőlantos, 1607.

A helyhez kötöttség lazulása, a földrajzi mobilitás kiszélesedése következtében egyre többen kerültek olyan környezetbe - elsősorban városokba -, ahol nem éltek rokonaik, tehát az életút kedvezőtlen fordulata esetén nem volt támaszuk. A hagyományos típusú "szociális hálóból" kiesők főleg a népesebb városokban okoztak gondot.

A középkorban és a kora újkorban a vak vagy testi fogyatékos koldus a forgalmas terek természetes "tartozéka" volt, ám a modern polgár ezt kellemetlen érzéssel, feszengve vette tudomásul. A polgári értékrendben ugyanis fontos helyet foglalt el a környező világ rendje, kiszámíthatósága, és ennek jegyében törekedtek a kínos érzést kiváltó jelenségek eltüntetésére. Az elesettek segítése ugyan továbbra is fontos valláserkölcsi parancsnak számított, és a társadalom stabilitása szempontjából is szükségesnek tartották, ám a rendre, kiszámíthatóságra törekvő polgár ezt a kötelezettségét a gazdasági racionalitásnak jobban megfelelő, ellenőrizhető, szervezett formában akarta letudni. Ezért hozták létre a jótékonysági egyleteket, amelyek az összegyűjtött adományokból rendszeres segélyeket juttattak számon tartott szegényeiknek

(Hasonló témájú posztok:"Iszonyú emberi alakokra találunk" - Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban, valamint Jóltevő Asszonyi Egyesület Pesten és Budán - A szociális gondoskodás kezdetei a reformkorban )

charity_victorian_1.jpgA jótékonysági egylet hölgyei "házi szegényeiknél"  (Anglia, 19. század)

A polgári szociális gondoskodást alapvetően megkülönböztette a tisztán keresztény felebaráti indíttatású jótékonykodástól az is hogy ez nagy súlyt helyezett a szegénység feltételezett okának, a munkátlanságnak az orvoslására. (Ez is logikusan következett a polgári társadalom értékrendjéből, amely a munkát a legfőbb erkölcsi paranccsá emelte.)

A testi vagy szellemi fogyatékosokról való gondoskodás társadalmasításában - a fenti általánosságok mellett - nem lebecsülendő szerepet játszott a kor jellemző irodalmi-művészeti irányzata, a szentimentalizmus, amely érzékenyebbé tette a lelkeket mindenféle elesettség, kiszolgáltatottság iránt. Másik oldalról a legridegebb gazdaságossági megfontolások is erre ösztönöztek. Az orvostudomány fejlődése felcsillantotta például az elmebetegek gyógyításának lehetőségét, a pedagógiai érdeklődés feltámadása - ez főleg felvilágosodáshoz köthető -, illetve módszereinek fejlődése pedig a vakok és a süketnémák részleges integrációjának esélyét.

andre-kertesz-vak muzsikus 1922.jpgA vak muzsikus. Fotó: André Kertész, 1921

A vakság "felfedezése"

A szervezett gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe". A még csak ekkoriban önállósodó neveléstudomány igen hatékony "marketingeszközként" is alkalmazta azokat a látványos eredményeket, amelyeket egy-egy kiemelkedő - például zenei - tehetséggel megáldott világtalan diákkal elért.

A vakok rendszeres tanításával foglalkozó első intézet 1784-ben Párizsban alakult. (Ennek a növendéke, majd tanára volt Louis Braille, aki az 1820-as években a róla elnevezett, s a vakok által máig használt írástechnikát kidolgozta.) A következő évtizedekben számos európai országban követték a francia példát, Londontól Nápolyig, Barcelonától Szentpétervárig létesültek kisebb-nagyobb intézmények.

A Habsburg-monarchiában a bécsi Johann Wilhelm Kleiné volt az úttörőszerep, aki 1804-től házitanítóként a gyakorlatban demonstrálta egy világtalan fiún a speciális képzés lehetőségeit. A magánkezdeményezés lassan - uralkodói és társadalmi támogatással - intézményesült, s a következő évtized végén  már "császári és királyi"  azaz állami intézetként működött.

vakok_intezete_parizs.pngTornaóra a párizsi vakok intézetében. L'Illustration, 1844.

Egy reformkori (ál)civil sikertörténet Pesten

A bécsi intézményben szerezte tapasztalatait az az ifjú Johann Rafael Beitl, aki 1826-ban mint "a vak gyermekek tanításában tudományosan képzett egyén" invitálta gyakorlati bemutatóval tartott előadásra Pozsonyban az országgyűlésre összesereglett tekintetes és méltóságos urakat. A bemutató meghatotta és meggyőzte a nézőket, s gyorsan összeadtak egy leendő intézet alaptőkéje számára 1100 forintot. A nemes cél mellett az is jót tett az indulásnak, hogy az első adakozó maga József nádor volt, aki 200 forintot tett le. (Ezek persze igen szerény összegek voltak azokhoz a felajánlásokhoz képest, amelyeket a főurak néhány hónappal korábban, ugyanezen a diétán tettek az Akadémia alapítására, Széchenyi István kezdeményezésére.)

Szintén a nádor rendelte el, hogy a Pozsonyban máris működni kezdett intézet költözzön át az ország tényleges központjába, Pestre. Ő kezdeményezte, hogy Pest megye és Pest város elöljáróiból és előkelő nemeseiből, illetve polgáraiból alakuljon egy bizottság az intézet "gyámolítására" és felügyeletére. Az együttérzés mellett valószínűleg a nádor - egyben a Helytartótanács elnöke, Pest megye főispánja - ösztönzésének is szerepe volt abban, hogy a megyék hivatali szervezete is gyűjtötte az adományokat a nemes célra.

varmegyehaza_a_granatos_u_ban.jpgA pesti vármegyeház Gránátos (ma Városház) utcai épülete az 1838-as árvíz előtt

Pest városában is összegyűlt már 1500 forint, mire 1826 őszén Beitl megérkezett első növendékeivel. A bizottmány az Üllői út elején álló Donner-házat bérelte ki és rendezte be a szintén adományokból összeszedett bútorokkal, s itt kezdődött meg 3-4 tanulóval az intézmény pesti története. Mivel az intézetbe mind több gyereket szerettek volna beadni, szükségessé vált segédtanítók és kisegítő személyzet alkalmazása. Újabb gyűjtőakciók után az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába, szintén bérelt házba.

Az alapítás után egy évtizeddel mertek saját ingatlanra gondolni: 1835-ben - nagyrészt egy erre a célra rendezett sorsjáték nyereségéből - megvették a Király utca 837-es számú házat. (A házak száma akkor az egész városban egyetlen sorozatot alkotott, s lényegében a telekkönyvi számnak felelt meg.) A szerény földszintes ház a mai Zeneakadémia helyén állt, s kis átalakítás után 1836-ban vette birtokba az intézet, amelynek ekkor már  húsz diákja volt (15 fiú és 5 lány, az egész országból.)

magin_charles_inja_nancy1905.jpgZeneoktatás a Nancy-i vakok intézetében 1905-ben.

A létszám folyamatosan emelkedett. Az adakozókedv nem lankadt: a rengeteg kisebb adomány mellett jelentősebb alapítvány tett - egy-egy tanuló teljes költségét fizette - a "kormányfő", József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya, néhány nagybirtokos arisztokrata, valamint Kassa városa. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt: amikor a belga hegedű-virtuózra, Henri Vieuxtemps-re egy félreértés következtében megharagudott a pesti magyar közönség - amiért az előzetes hírek ellenére a Nemzeti Színház után a Német Színházban is koncertezett - a Vakok Intézete javára adott jótékonysági hangverseny bizonyult a legbiztosabb engesztelő áldozatnak...

Az intézet felvirágzása már egy új igazgató, a Csehországból meghívott, jó menedzsernek és PR-szakértőnek is bizonyult Anton Joseph Doležálek nevéhez fűződik, aki másfél évtizedig vezette azt. A zenerajongó direktor - maga is több hangszeren játszott, és a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában kulcsszerepet játszó Hangászegylet alelnöki tisztét is betöltötte - nagy súlyt fektetett növendékei ének-zenei képzésére. Persze ez nem csak privát szenvedélyének következménye volt: a 19. században Európa-szerte elsősorban a zenei pályában láttak lehetőséget rá, hogy önálló polgári egzisztenciát és megbecsült középosztályi státuszt tudjanak elérni a világtalanok. A pesti evangélikus értelmiség reformkori társaséletéről mesélve az író-szerkesztő Kánya Emília is megemlíti, hogy a házi táncos összejöveteleken  „a zongora volt a zenekar, ha valami szegény fiú a vakok intézetéből játszott talp alá”.

dolezalek.jpgAnton Joseph Doležálek 
Az igazgató állítólag a Pesten töltött másfél évtized alatt nem tanult meg magyarul.

Az intézet támogatói, vezetői és növendékei azonban nem sokáig örülhettek az első saját hajléknak: 1838 márciusában a nagy árvíz összedöntötte, hasonlóan a terézvárosi épületek nagy többségéhez. A házból a gyerekeket sikerült kimenteni: előbb a vármegyeházán, majd a víz elvonulta után Budán, a Horváth-kertben lévő nyári lakban szállásolták el őket. Az árvíz levonulása után a város egyik első életjele volt a március 19-én a szerviták szárazon maradt templomában tartott mise, amelyen a hálaéneket a vakok intézetének növendékei énekelték.

schwindt_arviz_vakok_intezete.jpgA vakok intézetének romjai az 1838-as árvíz után. Schwindt rajza

A budai kitérő négy évig tartott: 1842-re épült fel a Király utcai telken, Pest vármegye pártfogása alatt, Zitterbarth Mátyás tervei szerint az új, kétemeletes épület. (Az alispánnak és a tisztikarnak már volt tapasztalata a közcélú gyűjtés és az építkezés szervezésében: nemrég, 1837-ben fejeződött be másik vállalkozásuk, a Pesti Magyar - később Nemzeti - Színház építése.) A megnagyobbított intézetben egyszerre átlagosan száz, 5 és 19 év közötti világtalan kapott általános, szak- és zenei képzést. A megye az épület elkészülte után sem vette le kezét pártfogoltjáról: az intézetről gondoskodó választmány elnöke mindig a megye alispánja, az önkényuralom idején megyefőnöke volt.

vakok_intezete_klosz.jpg

A vakok intézetének épülete a Király és a Gyár utca sarkán. Fotó: Klösz György. Forrás: Fortepan

Az államosított gondoskodás

A mai fogalommal "kiemelten közhasznú" intézmény közel fél évszázadig egyesületként működött, amelyet a vármegye inkább csak a tekintélyével támogatott. A kiegyezés után, az állam funkcióiról vallott felfogás lassú változásának egyik első jeleként a Vakok Intézetét 1874. október 16-án állami kezelésbe vették. (Mind az "ancien régime", mind a korai liberalizmus legfeljebb szabályozó szerepet tulajdonított az államnak a szociális problémák kezelése terén.)

Az intézet persze csak a rászorulók töredékének tudott esélyt teremteni az önálló élethez. Valamelyest javultak az ellátottság arányai, miután az állam 1901-ben a végképp kinőtt régi épület helyett a Városliget melletti Herminamezőn felépíttette a ma is álló szecessziós palotát. A régi klasszicista házat lebontották, helyén az új Zeneakadémia épült fel. A 167 helyiségből álló épületben már 200 növendéket lehetett elhelyezni és tanítani. (A századelőn ennek tízszeresére becsülték a tanköteles korú világtalan gyerekek számát az országban. Ezekben az évtizedekben vált járvány-jellegűvé Magyarország egyes vidékein a száz évvel korábban Napóleon seregei által Egyiptomból Európába behurcolt fertőző szembetegség, a trachoma, amely szintén növelte a rászorulók számát.)

vakok_intezete2.jpgBaumgarten Sándor és Herczeg Zsigmond tervezte a Hungária Körút - Ajtósi-Dürer sor sarkán álló palotát

A gyerekek 8-10 éves korukban kerültek be az intézetbe. Öt évig általános képzést kaptak, három évig pedig valamilyen szakmára tanították őket. A 16-18 évesen kikerült fiatalokat az 1895-ben alakult Vakokat Gyámolító Országos Egyesület által kezelt, a Csömöri út-Hungária körút sarkán működő "ipari foglalkoztatóban" helyezték el.

A jellemző foglalkozások a kosár- és székfonás, kefekötés, kötélverés, valamint a gépi harisnyakötés voltak. "A fővárosban többfelé vannak üzletek, melyek kizárólag a vakok készítményeinek árusításával foglalkoznak, s a közönség szívesen vásárolja az itt kapható iparcikkeket, mint amelyek jósága ismeretes. A kilyukadt nádszékeket a legtöbb budapesti család a vakok műhelyében szokta kijavíttatni" - írta a Vasárnapi Ujság tudósítója 1904-ben.


vak_lanyok_kezimunka.jpgKézimunka-foglalkozás a bécsi Vakok Intézetében a 19. század végén

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.03.29. 10:14 4 komment

Horváth Sándor (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja.

A 2014-ben többször is átadott Várkert bazárt előtte évtizedekig több generáció is Ifjúsági Parkként vagy közkeletű nevén Ifiparkként emlegette, a Várkert bazár fölött megőrzött hatalmas fa (Nagyfa) pedig a hatvanas évekbeli, „hosszú hajú” fiatalok ellenállásának szimbóluma volt. Hogyan létezhetett mindez a kommunista diktatúrában és miért hozták létre az Ifjúsági Parkot abban az évben, amikor 1956-os politikai tevékenysége miatt még rengeteg fiatal ült börtönben?

ifjusagi_park_fill_850x370.jpgForrás: nullahategy.hu

Kulturált szórakozás és romos romantika

A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) budapesti bizottságának ötlete nyomán 1961. augusztus 20-án nyílt meg az „Ifjúsági Művelődési Park”. Ez összekapcsolódott azzal a nagyberuházással, amelynek során a Gellérthegyet és környékét az 1960-as évek első felében idegenforgalmi központtá alakították, megépült a Kádár-kori modernitást jelképező Erzsébet híd, a régi Tabán kacskaringós utcáit pedig elbontották.

Az eredeti elképzelés szerint a Citadella jutott volna az ifjúságnak, de végül az idegenforgalmi célok és az állam devizaéhsége győztek. A Citadella a nyugati turistáké lett, a devizával nem rendelkező fiatalok a romos Várkert bazár területét kapták meg, amit javarészt „társadalmi munkában” a KISZ félig újjáépített. A félig romos jelleg egyúttal sajátos, romantikus atmoszférát is kölcsönzött a helyszínnek. Ez a hangulat a párt kádereit időnként jobban zavarta, mint a romok homályában merengő és álmodozó fiatalokat, akik között egyetemisták, friss diplomások, gyári munkások és középiskolások is ott voltak. Egyfajta társadalmi olvasztótégelynek számított a hamar szimbolikussá váló Ifipark.

ifjusagi_park_bejarat.jpgAz Ifjúsági Park bejárata, Fortepan

Az átadás a „társadalmi munka” miatt elhúzódott és az első években a tavaszi nyitáskor rendszeresen, ünnepélyes keretek között megismétlődött a málladozó vakolatú falak és oszlopok árnyékában. Az Ifjúsági Parkba öt forint volt a belépő, különleges alkalmakkor - pl. Illés, Omega, Metro koncert idején - 10 forint.

A fiatalok ruházatával kapcsolatos elvárások már a kezdetektől hozzájárultak a Nagyfához járó közönség kialakításához. Az Ifiparkba elvileg csak rövid hajjal, zakóban, fehér ingben és nyakkendőben lehetett bemenni, a lányoktól pedig hivatalosan elvárták a szoknya viselését. 1968-69-ben fogadta legtöbb látogatóját a park, és a híressé vált „nagyfás felvonulás” előtt néhány nappal, 1969. május 27-én ünnepelték az egymilliomodik vendéget.

ifipark1972a.jpgIfipark, 1972. Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Népszerűség és fokozódó éberség

1969-ben a park május 1-i megnyitását a korábbi éveknél is nagyobb propaganda előzte meg. Tavasszal a villamosokon, buszokon és újságokban hirdették a park programjainak kezdetét, ennek köszönhetően a nyitás napján 4803 fő vett jegyet, és egész évben magasabb volt a szokásosnál a látogatottság.

Emiatt vezették be 1969-ben először

„az I. kerületi Rendőrkapitánnyal közös megegyezéssel a tiszti ügyeleti rendszert. Célja az volt, hogy az ügyeletes tiszt végez mindennemű igazoltatást, illetve a rendőrségi szempontból szükséges intézkedéseket. Az ügyeletet biztosító többi rendőr elvtárs pedig a Park felső részén lévő sétány – közterület – rendjét biztosítják.”

Nagy Kennedy (akit később a Nagyfához járók vezéreként tartott számon a rendőrség) visszaemlékezése szerint ezek között voltak rendes rendőrök is, de többségük dolga csak az volt, hogy rendszeresen igazoltassa a Nagyfánál összeverődött fiatalokat.

ifipark_urban.jpgFotó: Urbán Tamás, rimretro.hu

A parkról KISZ-nek írt jelentés szerint ebben az évben a fiatalok tánczenei ízlését legjobban a Hungaria, a Bajtala és a Rangers zenekarok elégítették ki. Igaz, ezeket a zenekarok kérték fel a tánczene szolgáltatására, vagyis a park vezetői magukat is megdicsérték ezzel a jelentésükben. Hagyományossá vált, hogy keddenként lépnek fel az amatőr együttesek: ezek közé tartozott a Nagyfánál összegyűlők egyik kedvence, a Sakk-Matt is. A hétvégi látogatottságot leszámítva keddenként vettek a legtöbben belépőjegyet az Ifjúsági Parkba 1966-1969 között.

ifipark1970_kex.jpg

A Kex együttes az Ifipark színpadán 1970-ben. Fotó: Sándor Dávid, Fortepan

1969 nyarán érkezett meg a Coca Cola is az Ifjúsági Parkba. Igaz, a park vezetői elégedetlenségüknek adtak hangot, mert a kólán kívül üdítőitalként csak Jaffa szörpöt lehetett kapni, ráadásul hiánycikk volt a jégkrém, és gyakran állott volt a sör. A Coca Cola bevezetésének az volt az oka, hogy a fiatalokat leszoktassák a sörözésről, mivel a park italforgalma kimondottan a sörre épült. A park vezetői többször szóvá is tették ezt a vendéglátósoknak. A sörfogyasztás azonban továbbra is meghatározó maradt, a Coca Cola adta mámor sem tudta megtörni a sör egyeduralmát. A bevezetést követő évben csapolt és üveges sörből több mint hétszer akkora értékben forgalmaztak, mint üdítőitalból összesen.

ifipark_ady.jpgAz Ifipark a hatvanas években. Forrás: lhp.hu

Egyedül a dohányáruk forgalmazására nem volt panasz, cigarettát mindig lehetett kapni. A dohányzásellenes kampány kezdeti jelei is felbukkantak: a park vezetői kísérletet tettek arra, hogy a 14-16 éves fiatalok cigarettázását mérsékeljék, illetve olyan termékeket is árusítsanak, „mely hasonló módon kielégíti a fiatalok passzió élvezetét: csokoládé, rágógumi, stb.” 

A másik nagy újdonság az évben a játékpavilon felállítása volt: két négyszemélyes „asztali football” (csocsó) és hat flipper gépet helyeztek el a parkban, melyekhez szinte sosem lehetett hozzáférni. A bevételnövelő hatás helyett a park vezetői a nevelési célzattal voltak kénytelenek indokolni ezt a lépést is:

„így sokkal kevesebb volt a csellengő fiatal, mert lett olyan helye a Parknak, ahol társaságban is volt, és szórakozott is. Az ellenőrzésünk során két ízben tapasztaltunk olyan megnyilvánulást, illetve rendellenességet, mely a Park szabályzatát megsértette – pénzre játszottak –, de azonnali kitiltással teljes mértékben megszüntettük ezt a jelleget.”

ifipark1969.jpgAz Ifipark fölött, 1969. Fotó: Sándor Dávid, Fortepan

Az Ifjúsági Park igazgatója, az egykori első osztályú birkózó, Rajnák László és smasszerei előszeretettel járták gumibotjaikat lóbálva a parkot, hogy az ifjúságot a szabadidő kulturált, „művelődési célú” felhasználására buzdítsák. Rajnák a szocialista ifjúsági klubrendszer egyik legtapasztaltabb szervezőjének számított: már az ötvenes évek elején létrehozott az Óbudai Hajógyár Ifjúsági DISZ Bizottsága megbízása alapján egy ifjúsági klubot a Mókus utcában, amely a „jampecok tanyájának” kezdett számítani.

„Képzeljünk el egy 166 centiméter, tehát mérsékelt magasságú, ám 94 kilogramm testsúlyú, 40 éves férfiút, akinek a legutolsó divat szerint őszülő haja, vastag szarukeretes szemüvege, hevesen lángoló lelkesedése, a naivságig jóságos lelke és a rendőrségi szabványnak megfelelő gumibotja van”

– ábrázolta őt a Magyar Ifjúság.

A park vezetője egyfajta szocialista vállalkozóként a vendéglátósokkal együttműködve többszörösére növelte az intézmény forgalmát, és a KISZ oltalma alatt meggazdagodott. Velencefürdőn emeletes villát épített magának, nyugati életszínvonalon élt, miközben minden fővárosi hivatalba bejáratos volt. 1973-ban vették őrizetbe sikkasztás miatt, valószínűleg egy hivatalokon vagy KISZ-en belüli pozícióharc következményeként.

rajnak.jpgRajnák László, az Ifjúsági Park vezetője.
Fotó: Urbán Tamás, rimretro.hu

1969-ben a park látogatottsága másfélszeres volt az előző évekhez képest, amit a fiatalabbak, a 14-16 évesek becsalogatásával értek el.

„Ez volt a nagy találkahely. Itt flangáltak a népies körből frissen érkezett szövő- és fonólányok, a belvárosi-városi diákcsajok pedig nemcsak a mennyiségi, hanem a minőségi választékot is biztosították jelenlétükkel”

– Schuster Lóránt nosztalgikus emlékei szerint.

A parkba járók átlagéletkora a hatvanas évek végén három-négy évvel csökkent. Rajnák a rendezők létszámát a nagyobb látogatottságú napokon ezért 10-15 fővel növelte, valamint a park feletti sétányt 2-4 fővel biztosította. A rendőrök két járőrrel segítettek ugyanitt. Az addig hivatalos iratokban láthatatlan térre kiterjesztették a felügyeletet. A terület és az ott zenét hallgató fiatalok láthatóvá váltak, és egyre gyakrabban jelentek meg a rendőrségi jelentésekben. A Nagyfa és környéke azért kezdett el szerepelni a rendőrségi iratokban, mert nőtt az Ifjúsági Park forgalma és emiatt környezetének rendőrségi ellenőrzése.

ifipark1972c.jpgAz Ifipark fölötti lépcsősor 1972-ben. Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Semmittevők a nagy fa alatt

Az Ifjúsági Park forgalmának növekedése, imázsának megváltozása és a fölötte lévő sétány fokozott ellenőrzése miatt a Nagyfa olyan helynek kezdett számítani, ahová hosszú hajú, torzonborz külsejű fiatalok járnak, rossz ruhákban, egész nap csak „lötyögnek”, lelejmolják az arra járókat, és orgiákat rendeznek a bandához tartozó csajokkal, idejüket haszontalan dolgokkal töltik.

(Az államszocializmus korának szexuális forradalmáról bővebben olvashat Valuch Tibor vendégposztjában:
"És nem szégyellik magukat" - Korszakváltó évtizedek a test és szexualitás történetében )

De vajon mitől válik hasznossá az idő eltöltése? Hogyan jelent meg a „semmittevés” mint bűncselekmény már korábban a rendőrségi eljárásokban és hogyan hatott ez az Ifjúsági Park fölötti fánál zenét hallgató fiatalok megítélésére?

„A lázas semmittevésnek azt a látszatát keltjük, mintha szorgosan dolgoznánk. Ellenben roppantul kell vigyáznunk, nehogy munkává fajuljon.”

Ezt a kockás noteszlapra írt szöveget találták a rendőrök P. Lászlónál, egy 19 éves segédmunkásnál 1968-ban, miután tizenegy fiatalt előállítottak a rendőrségen, mert torzonborznak tartott külsővel (pl. kifordított szőrbekecsben) végigvonultak a Rákóczi úton egy májusi estén. A fiatalokat végül szabadon engedték, részben Györök Ferenc rendőr alezredes lineáris időszemlélete miatt, aki szerint „a hippie-jelenség május hónapban a fővárosban lényegében nem tudott tovább szélesedni”.

nagyfa.jpgA Rákóczi úti semmittevők

A hatvanas évek végétől a galeritagokat gyakran azonosították a hippikkel. A hivatalos szóhasználat szerint a „hippigalerik” tagjai társadalom-, munka- és háborúellenesek voltak. Ez utóbbi tulajdonságukat addig, amíg a háború szóra Vietnam rímelt, pozitívnak tartották, de az 1968-as csehszlovákai bevonulás után a háborúellenesség egyre kevésbé számított szimpatikus tulajdonságnak rendőrségi berkekben, még akkor sem, ha a később beépített hippi-ügynökök jelentései szerint a Nagyfánál azt pletykálták, hogy Kádár Jánost fogságba ejtették, ezért vonultak be a magyarok is Csehszlovákiába.

A kor televíziós frontembere és népnevelője, Szabó László szerint a „hippigalerik” tagjai „többnyire nem, vagy alig-alig dolgoztak, ennek ellenére sokat ittak”. Arra a kérdésre pedig, hogy mivel töltik az idejüket, azt válaszolták:

„Lötyögünk, szobrozunk, megy a szöveg, aztán ha nem tetszik, elnyessük magunkat, és odébbállunk”.

Időszemléletük más volt, mint amit hivatalosan elvártak, még akkor is, ha számukra sem állt meg az idő. A különbség a hatvanas évek elejéhez képest inkább csak az volt, hogy „1964-ben nyakkendős, öltönyük fölött orkánkabátot viselő huligánok, míg 1968-ban virágmintás ingű, trapéznadrágos hippik vonták magukra” a rendőrök figyelmét. Azokat a fiatalokat, akiket a Kádár kori rendőrök és lapok „hippiknek” tartottak, úgy ábrázolták, mint akik időszemléletüket nem a munkához kötötték, hanem az évszakokhoz, az „eseményekhez” és a saját csoportjaik által szervezett akciókhoz.

indian.jpgA Nagyfa-galeri "szóvivője", Indián (Fogarasi András)  Forrás: E-levéltár

Hippiséta a belvárosban

1969 nyarán többször is karcsú, fiatal lányok bikinis képeivel a címlapján jelent meg a Magyar Ifjúság, hogy a KISZ építőtáboraiba hívja a fiatalokat. Ennek ellenére a munkáskerületek fiataljai közül sokan nem az építőtáborokba, hanem a Nagyfához jártak lötyögni. 1969. július 7-én a nagyfások joggal remélhették, hogy másnap este az azóta legendássá vált Radics Béla gitáros és első együttese, a progresszív- és blueszenét, Jimi Hendrixet és Creamet játszó Sakk-Matt megtarthatja koncertjét az Ifjúsági Parkban. A Sakk-Matt – bár a korban az üldözött zenekarok közé sorolták – 1969 júniusában már öt-hatezer fiatal előtt játszott, és 1969 júliusában még a Magyar Ifjúság is közölte fényképüket.

sakk-matt_rockbook_1.jpgA Sakk-Matt együttes. Forrás: rockbook.hu.

 A galeri tagjai valószínűleg nem olvasták rendszeresen a Népszabadságot, amely amellett, hogy beszámolt Kádár János érdekfeszítő bulgáriai útjáról, megjósolta a hidegfrontot is, amely miatt a július 8-án kedd délutánra kitűzött koncert elmaradt. Kacsa, aki meghatározó személyiségnek számított a Nagyfánál, arra biztatta a többieket, hogy menjenek be kirándulni a városba. A rendőrségi leírás szerint vita alakult ki, hogy a Hűvösvölgybe vagy a Margit-szigetre menjenek-e. Hogy útközben legyen idejük eldönteni, kettes sorban elindultak a hatvanas évekbeli modernizációt is jelképező, öt éve átadott Erzsébet híd irányába hippisétára. (Ekkor a hídon még villamos is járt, azt csak 1972-ben szüntették meg.)

A fogalomról – egy vallomásuk szerint „koránál jóval fejlettebbnek tűnő” – 15 éves svéd lánytól hallottak. S. Ildikó Svédországba emigrált szülők gyermeke volt, aki a nyarat – valószínűleg rokonoknál – Magyarországon töltötte. Kifejezetten vonzó, vöröshajú, dúskeblű és szabadelvű lányként emlékeztek vissza rá a többiek: ebben az időszakban Nagy Kennedy barátnője is volt, aki beszélgetésünk során 22-23 évesnek saccolta a lányt. Őt is és Jimmyt is – aki szintén jelen volt a felvonuláson, de ezért nem ítélték el – meglepte, mikor megtudták tőlem valódi életkorát, ami az állambiztonsági jelentésekből derült ki. 

A hídon átvonuló 80-100 furcsa öltözetű, többnyire hosszú hajú, farmernadrágos fiatal kórusban énekelte a Lánc-lánc eszterlánc, illetve a Sétálunk, sétálunk kezdetű dalokat. A rendőrség – nem ismervén a dal pontos szövegét – később külön kiemelte jelentésében, hogy a hídon, „több esetben leguggoltak, amikor ahhoz a részhez értek az énekben, hogy »egy kis dombra lecsücsülni, csüccs«”.

erzsebet_hid_1968.jpgErzsébet híd, 1968. Forrás: Fortepan

A hatvanas évek „fogyasztói szocializmusának” Mekkájában, a Váci utcában mentek tovább, ahol egyikük vett egy fél kiló kenyeret. Őt körbeállták, és kórusban kezdték kiabálni, hogy „Munkát, kenyeret!”. Az azóta önmagát visszaemlékezéseiben rablóként is meghatározó Lekvár visszaemlékezése szerint a nagyfások között divatnak számított olyan foglalkozást választani, amely viszonylag kevés kötöttséggel és sok szabad ég alatti időtöltéssel járt együtt. Igen sokan voltak közülük utcaseprők, sírásók és figuránsok (akik a földmérésnél használatos mérőbotot viszik ki a helyszínre és ott néha tartják azt), vagy pedig elmentek a gázművekhez „észlelni”, hogy van-e valahol gázszivárgás a városban. Ez utóbbi foglalkozás abból állt, hogy járták a várost, beleszippantottak a levegőbe, és megállapították, szivárog-e a gáz. Ezért cserébe fizetést kaptak, volt munkakönyvük, de az egyik bandavezér, Nagy Kennedy később mégis magára vállalta, hogy ő volt a Budai KMK (vagyis Közveszélyes Munkakerülő) Művek igazgatója, amit a rendőri eljárás során és a sajtóban is kiemeltek. Munkaügyi igazgatónak Szőke Lordot nevezték ki, akinek nagy betűkkel az volt a homlokára tetoválva: „ÉSZ”. Szőke Lord a többiek elmondása szerint gyakran azt ette, amit a belé szerelmes lányok hordtak fel neki a fához, annak ellenére, hogy azt terjesztették róla, ha választania kell, hogy szerelmeskedik-e egy lánnyal vagy kirabolja, akkor inkább az utóbbit választja. Nem csoda tehát, hogy a Váci utcában igen hamar a „Munka nélkül kenyeret!” jelszót kezdték el kiabálni, amit később a rendőrök munkanélküli segélyként értelmeztek.

vaci_utca_1o70.jpgVáci utca, 1970. Fotó: Szabó Lóránt, Fortepan

A Váci utca után Kacsa a Bazilika felé terelte az embereket, hogy egy beatmisével megemlékezzenek Brian Jones haláláról. A Rolling Stones szőke gitárosát néhány nappal korábban úszómedencéjébe fulladva találták meg, vérében nagy mennyiségű alkohollal és kábítószerrel. Rajongói rögtön gyilkosságra kezdtek el gyanakodni, és világszerte gyászmiséket szerveztek a tiszteletére, július 10-i temetésén miniszoknyás lányok árasztották el az angliai Cheltenham ősi, Szűz Máriáról elnevezett templomát. A beatmisékről terjengő hírek 1968 tájékán szaporodtak el főváros-szerte, elsősorban azért, mert akárcsak a KISZ, az egyház is felismerte, hogy a rockzene könnyebb változatával meg tudják nyerni a fiatalokat. A Népszabadság 1968 májusában felháborodva számolt be arról, hogy a Mátyás-templomban „Coca-cola jelvényes lányok a blues dallamára himbálták magukat”. A Bazilika ajtaja azonban zárva volt, így a nagyfások leültek egy kis időre a templom lépcsőire, ahol szóba elegyedtek az arra sétáló idősebb hölgyekkel.

bazilika_1959.jpg

Szent István Bazilika, 1959. Fotó: Nagy Gyula, Fortepan

Ezután elindultak a Szabadság tér irányába, többen pedig – felbátorodva, hogy eddig sem történt semmi – az amerikai nagykövetséghez akartak menni Brian Jones emlékére, aki számukra az amerikai hippiket is képviselte angol származása ellenére. Eközben a rendőrök szerint néhányan az egyik amerikai háborús filmből tanult Erika című SS-indulót énekelték. Ekkor látta meg őket a rendőröknek telefonáló Bognár Péter és barátnője. Az ő telefonálása nélkül valószínűleg az eset nem vált volna sem a rendőrség, sem később a sajtó vagy a fiatalok hátralévő életét meghatározó eseménnyé. Mikor Kacsáék a Szabadság térre értek, megjelent az URH-s kocsi. A fiatalok szétszaladtak, a rendőrök pedig a felvonulók közül négyüket begyűjtötték, a munkásőrök már hiába siettek, már nem sok tennivalójuk akadt, mire odaértek.

miskolci_urh-s_rendorautok_1970.jpgURH-s rendőrautók Miskolcon 1970 körül. Forrás: Ritkán látható történelem

Az előállítottak ellen a Budapesti Rendőr-főkapitányság eljárást indított, majd az ügy átkerült a Politikai Osztály III/b csoportjához, amely célul tűzte ki, hogy felszámolja a Nagyfa galerit. Az ügy felgöngyölítéséhez nyilvántartásba vettek közel száz úgynevezett „galeritagot”, több mint egy tucat informátortól és ügynöktől kértek jelentést a „galeriról”, majd 1970. február 16-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság államellenes izgatás miatt tíz galeritagot nyolc hónap és két év közötti letöltendő szabadságvesztésre ítélt. Az elítéltek közül többeket szabadlábra helyezésük után is megfigyelés alatt tartottak a bandába beépült vagy onnan beszervezett ügynökök révén, és a hangadónak tartott személyek a rendszerváltásig rendőri felügyelet alatt álltak. A sajtóban cikkek jelentek meg róluk és arról, miként vált „semmittevésük” „államellenes izgatássá”. Nemcsak Tolnai Kálmán, hanem Lőrinc L. László is könyvet írt a nagyfásokról a hivatalos elvárásoknak megfelelően.

 nagyfasok1.jpgnagyfasok2.jpg 1970 nyarán, amikor a nagyfások közül sokan már börtönben voltak, Indián szerepelt a Kék fény című műsorban. Elmondta, azért szeretne nyíltan beszélni, hogy megvilágítsa a „meztelen igazságot” a hippi-mozgalomról. A korábbi újsághírek után ekkor vált országosan ismertté az ügy. Indián magára vállalta a vezér szerepét, aminek mind a többiek, mind a rendőrség örült. A rendőrök azért, mert ellene többszörös nemi erőszak miatt is eljárás folyt, így jobban lehetett kriminalizálni a nagyfásokat. A nagyfások elsősorban azért örültek, mert így volt, aki önként „elvitte a balhé egy részét”.

Az adásban Indián elmondta: bár a rossz körülmények miatt a hippin hamarabb fognak az évek, neki nincs kora és nem is lesz. Elmondása szerint amatőrfilmet is azért készítettek, hogy azt majd a Kék fényben bemutatják, és abból majd kiderül, hogy milyen is valójában egy hippibuli és a szabad szerelem. Indián úgy szerepelhetett a Nagyfa galeri ügyében, hogy magán a felvonuláson nem volt jelen.

Archív felvételek és interjúrészlet Indiánnal

A nagy sajtónyilvánosságot kapott tárgyalás során a bíróság úgy ábrázolta a perbe fogott fiatalokat, mint akiknek addigi élettörténete eldöntötte, hogy a Nagyfa galeri tagjai legyenek, és részt vegyenek a fasisztának minősített felvonulásban. Tették mindezt annak ellenére, hogy a fiúk a tárgyalás során hallották először a Nagyfa galeri kifejezést.

Az állam által gyakorolt erőszak mindennapossá válását úgy lehetett leghatékonyabban elfogadtatni a társadalom tagjaival, ha a politikai bűncselekmények elkövetőit kriminalizálják, köztörvényes bűnözőként ábrázolják. Ez történt a Nagyfa galeri esetében is, az 1956 utáni megtorlás eljárásmódját követve.

kadar_gyermekei.JPGA poszt a szerző könyvének egyik fejezete alapján íródott

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
 

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.03.22. 07:54 15 komment

A történelemkönyveknek a nagy történelmi folyamatokról szóló elbeszélését gyakran mély szakadék választja el az egyes egyének által megélt történetektől. Előfordul, hogy a nagy történelem" kiemelkedő fordulópontjai alig hagynak lenyomatot a tömegek mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt - amit az azt átélő nemzedék élete legdrámaibb élményeként tartott számon - figyelemre is alig méltat a politika-központú történetírás.

Az 1848-49-es eseményeket számtalan emlékirat, napló, levél, egykorú hírlapi cikk örökítette meg. Ezek kiváló lehetőséget nyújtanának a szabadságharc hétköznapjainak rekonstruálásához. Ilyen szempontból azonban alig aknázták még ki a negyvennyolcas forrásokat: a mindennapi tapasztalatok története még megírásra vár. A hatalmas témából a következőkben néhány mozaikdarabot mutatok meg a nagy történelem” alatti történelemből. Ezek a kiragadott töredékek segítenek elképzelni, hogyan, milyen személyes tapasztalatokon keresztül  élték meg a nagy mitologikus tablók statisztái, a tömeget alkotó kisemberek a "csudák évét", a magyar történelem talán legradikálisabb rendszerváltását". 

30jbd318b.jpgKossuth Lajos vidéki toborzókörútjáról készült korabeli német újságillusztráció

Kinek-kinek a maga negyvennyolca

Minden eseményre, történelmi szituációra igaz, hogy az egyes résztvevők egészen különbözőképpen élhetik meg. Illyés Gyula például két gyökeresen különböző '48-élményt örökített meg A puszták népében.

Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is.

Illyés apai nagyapja viszont már 17 éves volt 1848-ban:

Azt az időt a tamási erdőben töltötte. »Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is — mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam —, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.«

Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. … A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak »idegen országba« nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. … Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében — amikor Kossuthék verbuváltak — gyáva volt, a másik felében pedig — amikor a császáriak soroztak — hős. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.

(A tolnai pásztor nagyapa Jelačić utóvédjének üldözésekor, illetve elfogásakor, 1848 októberének első hetében kerülhetett a hadi események közelébe.)

his423.jpgBohún: A magyar forradalomról érkező híreket hallgatják Liptóban

Pénzzavarok

A személyes történeteket megörökítő negyvennyolcas forrásokban meglehetősen gyakran fordulnak elő a gazdasági viszonyokra, a drágaságra, a pénzrendszer zavaraira vonatkozó megjegyzések.

1848 tavaszán a forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek elveszítették bizalmukat a birodalom bankjegyei iránt. Március-április folyamán megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be. (A Habsburg-birodalomban egységes bankjegyek voltak forgalomban, amelyek ezüstfedezettel rendelkeztek.) Az ezüstpénz hamarosan eltűnt a forgalomból, a papírpénzt nem, vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. A valutaválság elmélyülésének megakadályozása érdekében megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre. A kiviteli tilalom újabb problémával mélyítette a válságot: megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.

sf263.jpgV. Ferdinánd tallérja

A hitelélet szinte teljesen megbénult, a takarékpénztárakat és a Kereskedelmi Bankot megrohanták a betétesek. Egy időre fel is kellett függeszteni a betétek kifizetését. A kereskedők és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevők. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem: a hengermalom, a cukorgyár, a gépgyár kisebb kormánysegélyekkel vegetált, a fél kapacitással dolgozó Hajógyár százával bocsátotta el a munkásokat. A kézműiparban hasonló volt a helyzet: a mesterlegények tömegei kerültek utcára.

fs74138.jpgA pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület épülete

A gazdasági pangást azután a nyár folyamán megindult háborús készülődés szüntette meg. A fegyverkezés - amelynek fedezetét a saját bank-, illetve államjegyek (Kossuth-bankók) kibocsátásával teremtették meg - munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.

A pénzét féltő kisemberre azonban számos izgalom várt 1848-49-ben. A különböző bankjegyek értékének alakulása a hadi helyzet barométereként működött. Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya. A legkisebb osztrák bankjegy az ötforintos volt (kb. egy napszámos egyheti bére), így az aprópénz hiányán gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. A váltópénz, az ezüst húszkrajcáros teljesen eltűnt a forgalomból. Az aprópénz hiánya miatt döntött úgy Kossuth Lajos pénzügyminiszter, hogy az első magyar bankjegyek az egy- és kétforintosok lesznek. Később azonban, a növekvő állami pénzszükséglet kielégítésére egyre inkább a nagy címletű Kossuth-bankókat készítette a bankjegynyomda: 5, 10, majd 100 forintosokat, így ezeket a pénzeket is kisebb részekre tépték a forgalomban.

sf275.jpg

sf271.jpg

Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848-49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntő szerepe volta lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta.

1848 végére az új magyar pénzek olyan szervesen beépültek az ország, sőt kisebb mértékben a birodalom gazdasági vérkeringésébe, hogy azt 1849 első hónapjaiban a Windisch-Grätz csapatai által megszállt területeken is érvényes fizetési eszköznek tekintették: még a császári csapatok is kaptak zsoldot Kossuth-bankókban! Érvénytelenítésük komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett volna, amit a megszálló hatóságok bizonytalan helyzetükben nem vállaltak. Csak márciusban kezdték el korlátozni a magyar pénzjegyek forgalmát, ami meg is ingatta értéküket. A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ő egyik első feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentő papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.

spg175.jpgKossuth-bankók égetése Pesten 1849 októberében

Volt jobbágyok és volt földesurak

Az utókor tudatában 1848-hoz legszorosabban a szabadság fogalma társul. A forradalmat átélt egyszerű emberek körében a szabadság szintén gyakran használt szó volt, ám ők minden bizonnyal nem a liberalizmus elvont és tág értelmű központi kategóriájára gondoltak ilyenkor. A népesség nagyobbik részét kitevő jobbágyság szóhasználatában mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítást jelölte. Számukra az úrbéres kötelezettségek: a robot és a dézsma, valamint a személyes alávetettséget megtestesítő úriszék azonnali eltörlése volt az a hatalmas változás, amely nagyon is konkrét tartalommal töltötte meg a magasztos fogalmat.

deresen_1.jpg

A 19. század második felében megszaporodó paraszti feljegyzések (füzetbe írt vers- és dalgyűjteményekben, gazdasági naplókban, Bibliában, énekeskönyvben vagy kalendáriumban) változatos megfogalmazásban örökítettek meg a sorsfordító eseményt:  „48-ban született meg az igazság”, "kihirdették a szabadságot”, „kiütött a szabadság”. Egy csákvári jobbágy Bibliája lapjaira jegyezte fel: 1848. esztendőben április 15. napján szabadult meg az magyar nemzet az sartz alól.”  Egy ráckevei molnár ezt írta: „Március 15-én az országban Szabadság, Szabad Sajtó hirdettetett, hogy Pesten március 16dik, nálunk pedig 24dikén volt az ország szabadságnak az ünnepi, hogy robott többé nem lesz és földekből való dézsma elengedöttek. Többé sem füstpénzt sem Földbül Dézmát nem adánk. Az idő különben jól járt." A bőcsi Gyüker József így emlékezett krónikájában a nagy fordulatra: Hála Istennek, hogy megértük! 1848. tavaszkor kezdett a forradalom indulni… ebben az évben szűnt meg a robota. Tavaszi szántáskor utoljára a Csegébe szántottam robotába és a dézsmálás is elmaradt, vége lett."

km5642a.jpgÚjságot olvasó idős parasztpolgár a Regélő életképén, 1837

A Torda megyei Mezőszakállon a felszabadulás napján ünnepet ültek: egy nagy tölgyfát vágtak ki, s az arról tört gallyal a jobbágyok felkeresték volt földesuraikat. Az erdélyi Alsórákoson örökös ünnepnek kiáltották ki a jobbágyfelszabadítás napját, és még a 20. század második felében is ünnepelték. Itt jegyezték fel az egykorú  népköltést:

Hála Isten nyughatunk,
többet nem robotolunk;
dézsma, robot elveszett,
mulathatunk eleget.

Udvarhelyszéken Bethlen János gróf búcsúlakomát rendezett volt jobbágyai számára.  A Torda megyei Magyarón a helybeli román pap kezdeményezésére 9 falu jobbágynépe gyűlt össze ünnepelni. A mezőt, ahol a népünnepélyt rendezték, Szabadságmezejének nevezték el.

km5679.jpgWeber Henrik: Magyarország népei - Vázlatok Magyarhon népéletéből, 1855

Az egykorú hírlapi tudósítások azt mutatják, hogy a volt földesurak és egykori úrbéreseik viszonya sokféleképpen alakulhatott, nyilván az előzményektől nem függetlenül. A Magyar Gazda szerint Zólyom környékén a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sőt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor „készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak”.

 

zh97009.jpgNyomtatás az uradalmi szérűn a 19. században

 A változatosság jellemezte a nemesség reagálását az 1848-as változásokra. A forradalom utáni napok elkeseredését mutatja Berényi János grófnak a főrendi táblán elhangzott kifakadása, aki inkább kivándorolna, mint belenyugodjon a „megaláztatásba”. (Igaz, paradox módon éppen a polgári mintaállamba, az Egyesült Államokba akart menni.) A Magyar Gazda májusi tudósítása szerint vannak, akik nem tudják a múltat felejteni, s az új viszonyok által részint megszokott jövedelmeikben, részint ősi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket".rmv18.jpgFalusi nemesek - egy 1816-os asztali naptáron

Megint másokat magával ragadott a forradalmi idők lendülete, a közigazgatásban szolgálták a polgári átalakulás ügyét, vagy a nemzetőrség, majd a honvédség tisztjeként harcoltak a márciusi vívmányok (elsősorban a nemzeti önrendelkezés) védelmében. Az új idők egyik apró, de jellemző jeleként számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re, mint például a honvédsereg későbbi fővezére, Görgei Artúr.

flk117.jpgZahorai János: Honvéd parancsőrtiszt

Mindennek örültem, csak az nem tetszett, mikor azt mondá [a férjem], hogy apasszuk kiadásainkat, mivel az úrbériség megszűntével nagyot csökkent a földesurak jövedelme. Nem volt ínyemre, de az első feljajdulás után mindjárt megértettem a kímélés szükséges voltát… Mindjárt másnap, mint egy győzelem-mosollyal parancsolám ki ebédre a három félét a szokott öt féle helyett; s így egyébbe is lejjebb szállánk, mi képzelhetni, sok kellemetlenséget szült a cselédség között.

Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.

A forradalom utáni első napokban a nemességet általában a szabaddá vált néptől való szorongás jellemezte. Voltak, akik menekülésszerűen hagyták el kúriáikat, és úgy gondolták, hosszabb ideig vissza sem térhetnek. (Mint 1789 nyarán Franciaországban, a „nagy félelem" hónapjaiban.) Különösen súlyos félelmek gyötörték a román jobbágyság tengerében élő erdélyi földesurakat; mint a későbbi polgárháborús vérengzések mutatták, nem alaptalanul.

tf144az066.jpgA fehértemplomi szerb vérengzés

Az ország túlnyomó részén azonban alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Ha némileg idealizált is Kemény Zsigmond leírása, a valóságmagvat nem vitathatjuk el tőle. Forradalom után című röpirata szerint a volt úrbéres „gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetőkül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselővé majdnem kivétel nélkül nemest választott. … A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzővé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövő érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt.”

A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer:

- Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok - és elsorolá neki az úrbéres osztály által nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő s kétkedőleg kérdé:

- De úgyé azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád leányát?

- Nem bizony – felelém neki – még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, aki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. 

Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfuta a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgymond – éppúgy megillet már, mint báróját.

Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjeket és hogy nem saját kezűleg műveljük a földet…

Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.

zh97049.jpgBarabás Miklós: Falusi tanácskozás

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.03.15. 12:22 1 komment · 1 trackback

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből 1. rész) a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek – a parasztság és a városi alsó osztály – normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. Már ott is "mentegetőztem", hogy a jelenben is nehezen kutatható téma múltjából csak mozaikdarabokkal szolgálhatok.

Arról, hogy a társadalom középső és felső rétegei hogyan viszonyultak a feleségveréshez, még kevesebbet tudunk. Az alábbiakban egyetlen forrás segítségével pillantunk be a két világháború magyar középosztály házasságainak két világháború közötti belviszonyaiba.

hazaspar4.jpgForrás: Fortepan

Elégséges válóok-e a bántalmazás?

A kérdésre, hogy hogyan viszonyult a középosztály a házasságon belüli erőszakhoz, illetve előfordult-e egyáltalán a „jó családokban” feleségverés, leginkább a válásokkal kapcsolatos forrásokból remélhetünk választ.

Amíg a házasságkötés kizárólag az egyházak hatáskörébe tartozott, a házasság felbontására csak a protestáns felekezetekhez tartozóknak volt módja. Ehhez azonban náluk is nyomós okok kellettek. Az anglikán egyház jogi kódexe már a 16. században törvényes válóokként ismerte el a házasságtörés és a hűtlen elhagyás mellett a testi bántalmazást. A gyakorlatban azonban - a szigetországban éppúgy, mint Európa-szerte - a bántalmazás súlyosságától tették függővé a protestáns egyházi bíróságok, hogy helyt adnak-e a válókeresetnek. (Biztosra lényegében csak az életveszély bizonyításával mehetett a bántalmazott fél.) A katolikusoknál ugyan válásra nem volt lehetőség, de törvényes „ágytól-asztaltól” való különválásra igen: ennek engedélyezésében többnyire a protestánsokéhoz hasonló gyakorlatot folytattak az ő egyházi bíróságaik is.

victoriandivorcecourt.jpgVálóperes  bírósági tárgyalás a viktoriánus Angliában

Magyarországon 1894-ben „államosították” a családjogot, azaz vezették be a polgári házasságot. Ekkortól a válás jogát mindenkire kiterjesztették ugyan, de erre továbbra is csak akkor volt lehetőség, ha bíróság előtt megállapítást nyert, hogy az egyik fél erkölcsileg vétkezett. Ilyen vétek lehetett – a házasságtörés vagy a házastárs „szándékos és jogos ok nélküli elhagyása" mellett – a súlyos fizikai fenyegetés és bántalmazás. „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy a kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott” - hangzott az 1895. évi XXXI. törvénycikk 78. §-a. Hogy kinek a hibájából mondják ki a válást, annak komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek például vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének.

A törvény megkülönböztetett feltétlen és feltételes válóokokat. A bizonyított házasságtörés esetén például a törvényszék köteles volt felbontani a házasságot, ha a vétlen fél ezt kérte. Ugyanakkor számos konfliktus esetében a jogszabály a bíró mérlegelésére bízta, hogy a házassági életközösség jóvátehetetlenül és elviselhetetlen mértékben megromlottnak, azaz felbontandónak tekintendő-e?

Noha a válás a 19. század végén alanyi joggá vált, az továbbra is szégyen maradt, amelyet a közvélemény elítélt. A költségekkel és meghurcoltatással is járó válópert leginkább a nagyvárosi középosztályhoz tartozók vállalták. A válások száma az I. világháborúig egyenletesen emelkedett, de még a tízes évek elején is csak a létező házassági kapcsolatok kevesebb mint egy ezrelékét bontották fel évente. A tízes években azután – amikor a hosszú háború szétzilálta a családokat – megduplázódott a bontóperek gyakorisága. A válás elsősorban a városokban, különösen Budapesten harapózott el, ám az arányok a mából visszatekintve a két világháború között is nevetségesen alacsonynak tűnnek.

 modern_hazassag_1_vu_1887.jpgVasárnapi Ujság, 1887

Az erőszak kategorikus tilalma

A bíróság mérlegelési jogának köszönheti a történész azt a becses (és a téma komolysága ellenére be kell vallanom: roppant szórakoztató) forrást, amely Mit szabad a feleségnek, mit szabad a férjnek? címmel 1943-ban jelent meg. A könyvet Rajnai Dezső ügyvéd állította össze a Kúriának (legfelsőbb bíróság) az előző negyed század válópereiben hozott precedensértékű döntvényeiből, hogy tájékoztatást nyújtson a válni szándékozóknak, illetve ügyvédeiknek, mit fogad el elégséges válóoknak a bírói gyakorlat.

A kiinduló kérdés szempontjából sokat mondó, hogy a több száz válóperes ítélet között (amelyek túlnyomórészt városi középosztálybeliek pereiben döntöttek) elenyészően kevésszer fordul elő a családon belüli erőszak. Pedig ha tudjuk, hogy a vétkesség kimondásának milyen súlyos anyagi következményei voltak, feltételezhető, hogy egy ilyen súlyos „adut” nem tartottak volna vissza – mondjuk szégyenből – a bántalmazott feleségek.

Az a néhány kúriai döntés, amelyben előkerül a házasságon belüli erőszak, nem ad teljesen egységes képet a kérdés korabeli megítéléséről. Olvashatunk teljesen kategorikus ítéletet, amely semmilyen kiskaput nem hagy nyitva a bántalmazók előtt: „A férjnek a feleség testi fenyítéséhez való jogát egyetlen társadalmi osztály felfogása sem ismeri el, még kevésbé egyeztethető az össze a házasság erkölcsi tartalma által megkövetelt kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel” – mondja ki egy bíró 1940-ben. „A tettleges bántalmazás a házastársak egymásközti viszonyában súlyos házastársi kötelességsértésnek számít akkor is, ha annak anatómiai vizsgálattal kimutatható nyomait utóbb nem lehet észlelni” – fogalmaz hasonló egyértelműséggel egy két évvel későbbi döntés. Olvashatunk olyan ítéletet is, amely a nem közvetlenül a nő teste elleni erőszakot, azaz a megfélemlítő viselkedést, a lelki terrort is válóokként fogadja el: „Jogosan hagyja ott a feleség a férjét, aki indokolatlanul szidalmazza, és poharakat, tányérokat vagdos a kályhához.”

eskuvo_szazadfordulo.jpgForrás: Fortepan

Tények, amelyek menthetővé teszik

Egy 1941-es ítélet viszont – bár a konkrét esetben igazat ad a bántalmazott félnek – már nem tekinti feltétlenül válóoknak a fizikai erőszakot: „A férj családfői hatalma nem terjed ki arra, hogy házastársát testileg fenyítse és ez a cselekedete – hacsak olyan tényeket nem igazol, amelyek tettét menthetővé teszik – mindenesetre olyan súlyos és szándékos kötelességsértésnek minősül, ami a házastársnak eltávozását s különélését jogossá teszi.” A bíró szerint tehát létezhetnének olyan „tények”, amelyek „menthetővé teszik” a bántalmazást.

Találunk is olyan ítéleteket, amelyekből megtudhatjuk, mik számítanak mentőkörülménynek: „Nem válóok, ha a férj tettleg bántalmazza feleségét akkor, ha az asszony erre azzal szolgáltat okot, hogy férjéről lekicsinylően nyilatkozik” – olvashatjuk egy 1927-es döntésben. „A férj a feleséget civakodás közben kétszer arcul ütötte, azonban a veszekedést a feleség idézte elő azzal, hogy a férjét sértegette. Ez az eset nem szolgálhat a házasság felbontására, mert hasonló bántalmazásokat hasonló körülmények között a feleség már a múltban is megbocsátott az együttélés folytatása által és nem is emiatt szakította meg a házassági életközösséget” – fejtegeti a bíró figyelemre méltó logikával 1933-ban, miért van még kevésbé joga a váláshoz annak a feleségnek, akit már korábban is bántalmazott a férje. (Szerinte tehát aki egyszer megbocsátotta a verést, a továbbiakban mindig köteles így tenni!)

Az a jogértelmezés, hogy különbséget lehet tenni jogos és alaptalan asszonyverés között, még olyan ítéletekből is kiolvasható, ahol egyébként a bántalmazott javára döntenek: „A feleség jogosan szakította meg a házassági életközösséget, mert férje amiatt, hogy vasárnap fel akarta húzni az új cipőjét, tettleg bántalmazta.” „Válóok, ha a férj negyvenévi házasság után véresre veri feleségét, mert az hűtlenül gazdálkodik.” Ezekben az esetekben tehát csupán azért adtak igazat a feleségnek, mert a bíró szerint „vétke” nem állt arányban az elszenvedett fenyítéssel.

hazaspar2.jpgForrás: Fortepan

Ami sérthetetlen: a látszat

Kiolvasható az ítéletekből az is, hogy a társadalmi presztízs, a „tiszteletreméltóság” sérelme súlyosabban esik latba, mint a bántalmazással okozott konkrét fizikai és lelki fájdalom: „A hivatalnok osztályhoz tartozó férjnek az a cselekedete, hogy feleségét nyilvános helyen testileg bántalmazta, a köteles megbecsülést súlyosan sértő házastársi kötelességsértés.” Igazán megbocsáthatatlanná tehát csak az teszi a bántalmazást, hogy az nyilvános helyen, mások szeme láttára történt…

Ennek a szempontnak – tehát a tisztes látszatnak – olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy mások jelenlétében a verbális bántalmazást (megalázást) is válóoknak tekintették. „Jogosan hagyta ott a feleség a férjét, mert az vevők jelenlétében azt kiáltotta rá: ’Nem hallod, te hülye?!’ Majd amikor a vevő fizetni akart, azt mondta neki: ’Ne fizessen annak a hülyének, az még vissza sem tud adni!’ Ugyanezen alkalommal le is marházta a feleségét.”

A társadalmi presztízs védelmét a jobb módú parasztság körében is fontosnak tartotta a bíróság: „A férj azzal, hogy a gazdatársadalom tekintélyesebb osztályához tartozó feleségét egy kisebb jelentőségű nézeteltérésből kifolyólag a nagy nyilvánosság előtt bolondnak nevezte, okot adott feleségének az életközösség megszakítására, és sértése válóoknak minősül.”

hazaspar1.jpgForrás: Fortepan

Akiknek hallgass a neve

Egy 1941-ben (csaknem száz évvel a törvény előtti egyenlőség 1848-as deklarálása után!) hozott ítélet érdekes adalék a feudális jogrend „kinek-kinek a magét” elvének továbbéléséhez: „Az egyszerű életviszonyok között élő, kevésbé művelt egyéneknél az indulatok kitörése rendszerint féktelenebb és durvább módon szokott megnyilvánulni, könnyen vezet tettlegességre, de viszont nem is hagy oly mélyreható nyomokat a házasfelek lelkületében, melyek házaséletüket végleg és helyrehozhatatlanul feldúlttá tennék. Az ilyen életviszonyok közt élő házasfelek tettleges bántalmazásánál általában abból kell kiindulni, hogy megfelelő kiengesztelés esetében a megbántott házasfél megbocsátási kötelessége fennáll” – szentesítette bíróilag az ítélet a számos népi szólásban megörökített asszonyi kötelezettséget, a tűrést és hallgatást.

hazaspar5.jpgKerékgyártó mester és felesége. Kunmadaras, 1938. Forrás: Fortepan/Anderle Lajosné

Férjverő asszonyok

Ha a feleségverésnél kevesebb esetben is, de szó van a kúriai perekben erőszakos asszonyokról is. A néhány ítéletből nem olvashatjuk ki, hogy velük szemben más mércét alkalmaztak volna a bíróságok, mint a férjekkel szemben. Egyrészt az ő esetükben is elfogadták, hogy lehetnek mentő okok az erőszakra: „Nem válóok, ha a feleség férjét tettleg bántalmazza afeletti elkeseredésében, hogy a férje a közszerzeményi ingókat eladta és a pénzt eldorbézolta.” „Menthető a feleség eljárása, hogy amikor férjét annak szeretőjével együtt meglátta, férjét tettleg bántalmazta.”

Jellegzetesnek tekinthető a fordított erőszak esetében, hogy a nő valamilyen eszköz segítségével egyenlíti ki a fizikai erő terén fennálló hátrányát. A „fegyverhasználat” viszont súlyosabb, akár életveszélyes sérüléshez vezethet, tehát a szigorúbb megítélés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a nőtől következetesebben tagadják meg az önbíráskodás jogát: „Válóok, ha a feleség vasrúddal támad férjére és ezzel súlyos testi sértést okoz.” „Válóok, ha a feleség marólúggal leönti férjét. Ebben az esetben azt sem hozhatja fel mentségére, hogy férje idegen nők körül forgolódik.”

Láthattuk, hogy a nyilvános megalázás ellen a középosztály nőtagjait is következetesen védte a polgári társadalom jogrendje, így ebben a tekintetben nem vádolhatjuk kettős mércével az igazságszolgáltatást a következő esetben sem: „Az a körülmény, hogy a feleség orvos férjét nyílt utcán elfogadható ok nélkül seprővel bántalmazta, a férj iránt tartozó tiszteletben és megbecsülésben nyilvánuló házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése. A nyilvános megseprűzés a férjre orvosi állásból kifolyóan – még ha a seprő nem is lett volna szándékosan bepiszkítva! – oly megszégyenítő és az emberi méltóság oly lealacsonyítása, amit a művelt középosztályhoz tartozó férfi lelkileg meg nem bocsát, és amely megalázás mint súlyos házastársi kötelességsértés egymagában is alkalmas arra, hogy a házassági életközösséget a férjre nézve az elviselhetetlenségig feldúlja.”

Teljes mélységében átérezte a bíró annak a hivatalnoknak a megaláztatását is, akihez „a felesége a különélés alatt durva sértéseket tartalmazó nyílt levelezőlapokat intézett”...

hazaspar_szerepcsere.jpgSzerepcserét játszó házaspár

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.03.08. 17:00 2 komment

"A pesti utca életéből elveszett egy darab, mintha betegek volnának az eleven körutak. Elhallgatott a villamosok vidám, kedves csengetése, hirtelen megállottak, megtorpantak, mint a szilaj ló, az elegáns, sárga villamoskocsik. Megbénult a főváros élete, megszűnt a villamosközlekedés a föld alatt és föld felett, napokra vagy hetekre, csak az Isten tudja" - írta A Nap című újság 1906. október 26-án. Előző nap első ízben akasztotta meg Budapest hétköznapi életét közlekedési sztrájk.

budapest_szabadsag_ter_1912.jpgA Szabadság tér 1912-ben a téren áthaladó 2-es villamossal

A villamos sikertörténete

Az első villamos alig két évtizeddel korábban, 1887-ben indult el a Nagykörúton. A rohamosan növekvő városban a helyi közlekedés üzemeltetése jó üzletnek számított, így a két koncessziós magánvállalat, a Budapesti Villamos Városi Vasút Rt. (BVVV), illetve az addig a lóvasutakat üzemeltető Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) egymással éles versenyben építette ki a sínek hálózatát.

villamos_fortepan_1903.jpgVillamossínek hálója a Baross téren, 1903.      Forrás: Fortepan/Saly Noémi

A századfordulón a pályahossz már meghaladta a 100 km-t, 1907-ben pedig az utasszám átlépte az évi 100 milliós határt. Az utasokért folyó harc eredményeként sokszor egészen szűk utcákban is síneket fektettek le, és terjeszkedtek a külterületek felé. A villamos - bár a jegyek az alsó rétegek jövedelméhez képest drágák voltak - a mindennapi élet nélkülözhetetlen eszközévé vált, a részvényeseknek pedig tisztes hasznot hozott. 1905-ben a BKVT például 13 százalékos osztalékot fizetett.

(A tömegközlekedés pest-budai kezdeteiről: "Nem mindig szerfölött mulatságos az utazás" - A budapesti tömegközlekedés kezdetei )

 

villamos_fortepan_1917_klauzal.jpgVillamos a keskeny Klauzál utcában 1917-ben. Forrás: Fortepan

Munkaidő és munkakörülmények a századőn

A századelőt lassú, de érezhető drágulás jellemezte. A kibontakozó bérharcok eredményeként ugyanakkor a reálbérek általában nőttek, és csökkent a munkaidő. Az életviszonyok javulásában kétségtelenül szerepet játszott az állami munkásvédelem és a szociális békét saját érdeküknek tekintő munkaadók józan belátása is, de a döntő mozzanat a munkásság érdekvédelmi szervezeteinek kiépülése volt.

A villamosvasutak dolgozói viszont - a vállalatok magas jövedelmezősége ellenére - nemcsak kimaradtak a javulásból, hanem kifejezetten romlónak érezték helyzetüket. A kilencvenes évek elején még irigyelt, a 20. század elején viszont már rosszul fizetett és kiszolgáltatott munkásrétegnek számítottak.

sztrajk_fortepan_1905_angyalfold.jpg
Sztrájkoló munkások 1905-ben     Forrás: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
Az alacsony fizetés hosszú és szinte teljesen szabályozatlan munkaidővel párosult. Gyakran napi 17 órát is a szerelvényen töltöttek: sokan haza sem jártak hét közben, hanem a végállomáson aludtak néhány órát. Szabadnapot 2-4 hetenként kaptak. A vállalatok igyekeztek bizonytalanságban tartani dolgozóikat, ezért gyakran évekig nem véglegesítették őket a betanítás és a próbaidő után.
villamos_5.jpg
A 14-es és 83-as motorkocsi a kőbányai vonalon 1898-ban, a mai Hungária körútnál. Forrás: villamosok.hu

A teljes függőség fenntartása érdekében a Szolgálati Rendtartás szerint tilos volt szervezetet létrehozni, sztrájkot szervezni. Még a nősüléshez is engedélyt kellett kérni az igazgatóságtól, ehhez orvosi igazolást mellékelni és legalább évi 600 forint jövedelmet igazolni. Belépéskor nyilatkozatot írattak alá a munkavállalóval, hogy mulasztása esetén megbírságolhatja őt az igazgatóság, egyebekben pedig előre lemondott minden jogorvoslatról.
A villamosvasutasok legfeljebb alázatos kérvényekkel próbáltak helyzetükön javítani - nem sok eredménnyel. Anyagi helyzetük romlása és a munkásság sűrűsödő sztrájkjai közepette különösen nagy hatással volt rájuk a rokon szakmabeli vasutasok 1904-es általános sztrájkja.
villamos_miskolc.jpg
Villamos  és személyzete Miskolcon a századelőn.          Forrás: villamosok.hu

Munkáspártolás mint úri passzió

Az 1905-ös kormányzati válság idején a politikai színpad úri szereplői is igyekeztek tömegtámogatást felsorakoztatni maguk mögött. Ennek jegyében alakult meg a Függetlenségi Párt bábáskodásával a Magyar Szent Korona Országai Vasutas Szövetség. A keresztényszocialista színezetű szakszervezet elnökévé Batthyány Tivadar grófot, országgyűlési képviselőt választották. (Ekkorra volt már ő államtitkár, s lesz majd még belügyminiszter a Károlyi-kormányban.) A "szakállas grófé" mellett még egy nevet érdemes megemlíteni: jogügyi előadó egy Landler Jenő nevű fiatal ügyvéd lett, aki sztrájkoló vasutasok védőjeként már nevet szerzett az előző években, s akire 1918-1919 forradalmaiban az egyik főszerep várt.

batthyany_tivadar.jpglandler.jpgBatthyány Tivadar gróf (balra) és Landler Jenő (jobbra)

A "munkáspatronáló" Függetlenségi Párt 1906 áprilisában koalíció élén kormányra került ugyan, de a közlekedési magánvállalatok a kormánypárti szervezkedést sem nézték jó szemmel. Hiába nyújtották be a vasutasok október elején a Szent Korona Szövetség vezetőinek segítségével formába öntött követeléseiket, a munkaviszony részletekbe menő szabályozását - mai szóval: egy kollektív szerződés tervezetét -, az igazgatóság elzárkózott a tárgyalástól. (A követelések teljesítése másfél százalékkal csökkentette volna a társaságok nyereségét!)

villamos_2.jpgA Stáció (ma Baross) utcai vonal megnyitása 1889-ben a Kálvin téren. Forrás: villamosok.hu

Sztrájk!

Miután a felajánlott alamizsnát (pl. olcsó tüzelőt) nem tekinthették érdemi ajánlatnak, október 20-án a Trieszti nőhöz címzett vendéglőben összegyűlt munkások elhatározták a sztrájkot. (Az Erzsébet királyné útja 5 szám alatti, nagy kerthelyiséggel rendelkező vendéglő a munkásság társas életének kedvelt színhelye volt.) Önbizalmukat erősítette, hogy elnökük a legnagyobb kormánypárt képviselőjeként táviratban biztosította "villamos szaktársait", hogy "jogos kívánalmaikat teljes erővel képviselni" fogja. Harci kedvüket csak fokozta a BVVV igazgatójának nyilatkozata, aki kijelentette: "Akkor sem engedünk, ha egy millió koronába kerülne is."

trieszti_no2.jpgA Trieszti nő utódja egy évtizedekkel későbbi fotón

A időzítés hatásosnak ígérkezett. Október 28-ra várták ugyanis Rákóczi hamvait a fővárosba, s közelgett Mindenszentek ünnepe is - mindkét esemény óriási forgalmat ígért a vállalatoknak. A szociális kérdések iránt kevésbé érzékeny lapok feltették a kérdést, hogy "nem ébred-e fel valami szemrehányás magyar szívükben, amikor a Fejedelem diadalútját ilyen módon zavarják meg?"

rakoczi_vu1906.jpgA II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító díszkocsi a Kerepesi (ma Rákóczi) úton 1906. október 28-án.
Vasárnapi Ujság, 1906

Az erőpróba a megszokott forgatókönyv szerint zajlott. A vállalatok készenlétbe helyezték a főváros környékén toborzott sztrájktörőket, és tömeges elbocsátással fenyegették meg a munkásokat (ezt korabeli műszóval "krimicsaunak" nevezték). A végállomásokon október 25-én délelőtt a "bizalmi férfiak" szétosztották a sztrájkra hívó kiáltványokat, 11 óra után pedig a főváros legforgalmasabb csomópontjában, a Rákóczi (akkor még Kerepesi) út és az Erzsébet körút kereszteződésénél megállt az első szerelvény.

A belső városrész forgalma percek alatt megbénult. A kocsivezetők áramtalanították a szerelvényüket, a kalauzok letessékelték az utasokat. Az utcákon egymás mögött álltak az elhagyott kocsik, amit aztán a "műszaki menedzsment" vezetett be a remízekbe. A sztrájkolók csoportokba verődve, a Kossuth-nótát énekelve indultak a Városliget felé. Indulóválasztásukkal azt jelezték, hogy nincs közük az szociáldemokrata munkásmozgalom internacionalizmusához.

budapesti_villamos_szazadfordulo.jpgVillamoskocsik az Oktogonnál.  Forrás: villamosok.hu

A sztrájktanyát a Hermina úton, előbb a Zöld vadász, majd a közeli - a Vidámpark helyén állt - Barokaldi-cirkusz területén rendezték be. Mintegy négyezer sztrájkoló zárkózott ide be, hogy elejét vegye a csábítgatásnak vagy fenyegetésnek. Harminc-negyven fős csoportokban jártak ki, hogy megakadályozzák a sztrájktörők ténykedését. Túlnyomó többségük hat napig a szabad ég alatt töltötte a hűvös éjszakákat. Élelmet a feleségek hoztak nekik. A külvilággal a mozgalom lelke, Landler tartotta a kapcsolatot.

villamossztrajk_1.jpgVasárnapi Ujság, 1906

A kerti színpadon rögtönzött komédiákkal múlatták az időt, amelyekben a tréfamesterek tegnap még rettegett főnökeiket tették nevetségessé. Főleg a két igazgató, Jellinek Henrik és Hűvös József neve forgott sokat a rímfaragók száján:

Nem látja immár telinek
Számos vagonját Jellinek.
A sztrájk kitört. A sztrájk konok
És áll. Akárcsak a vagonok.
Gyalog járnak kicsik és nagyok:
A MEGTELT tábla nem ragyog -
Csak két helyen: ott látni lám
A részvénytársaság hasán.
Honnét a tartalék kiint:
Duzzadt húszmillió forint!

A tömegközlekedés megbénulása óriási hatást gyakorolt a fővárosiakra. A sztrájkolók kiáltványban kérték a budapestiek megértését. "Síró gyermekeink éhpanaszát, a penészes odú nyomorát, a kenyérínséget napestig gyötrött testünk-lelkünk nem bírta többé elviselni" - magyarázták. "A felelősség a társaságoké. Szimpátiánk, támogatásunk a nyomorba, kétségbeesésbe döntött alkalmazottak ezreié" - válaszolta A Nap című újság. A munkások helyenként tettekkel is kifejezték szolidaritásukat: elállták a sztrájktörők által vezetett kocsik útját, és helybenhagyták az árulókat.

streikexzess.jpgA sztrájkoló közlekedési alkalmazottak megtámadnak egy sztájktörő omnibuszt.
1903, Berlin

A megegyezés

Három nap után a társaságok is belátták, hogy sztrájktörőkre alapozva nem lehet működtetni a közlekedést, s a kereskedelmi minisztérium közvetítésével a két legnagyobb társaság elfogadta a követelések egy részét (a munkaidő 9 órára csökkentését, tíznaponkénti szabadnapot, drágasági pótlékot), de a teljes "amnesztiáról" hallani sem akartak.

villamossztrajk_2.jpg

A negyedik napon előkerült vidéki birtokáról Batthyány is. Megjelent a sztrájktanyán, és közölte, hogy ő soha nem volt a sztrájk mellett, fogadják el a társaságok ajánlatát, és fejezzék be a harcot. Bejelentette az anyagi támogatás megszüntetését is. Fellépése demoralizálta a sztrájkolókat: az ötödik-hatodik napon egyre többen álltak munkába. Szaporodtak az összetűzések, főleg a gyárak környékén - a Váci úton, a Lehel téren és a Mester utcában - több ezer fős tömegverekedések robbantak ki: felborították a kocsikat, összetörték a berendezésüket, megdobálták a rendőröket. Október 31-én az addig "pártatlan" államhatalom elszánta magát a fellépésre: a rendőrség - huszárok segítségével - szétkergette a sztrájktanyát.

villamos_1812_1.jpg

A következő években egyre gyakrabban erőszakba torkolló utcai demonstráció koreográfiájához hozzátartozott a járművek felborogatása: vérvörös csütörtök, 1912. május 23.
Forrás: villamosok.hu

November 1-jén megindult a normális közlekedés a városban, de az események hullámai még sokáig nem simultak el. A társaságok teljesítették ugyan ígéreteiket, de bosszút álltak: 500 embert elbocsátottak, a visszavetteket pedig megeskették, hogy elbocsátás terhe mellett semmiféle szervezetnek nem lesznek tagjai. A összecsapások 120 résztvevője ellen bűnvádi eljárás indult, s többen néhány hónapra börtönbe kerültek. A leszerepelt keresztényszocialista szakszervezet feloszlott. A fővárosi vezetés is tanult valamit a megrázkódtatásból: a következő években sikerült kizsarolnia néhány munkásjóléti intézkedést a közlekedési vállalatoktól.

villamos_fortepan_1900.jpgForrás: Fortepan/Schoch Frigyes

(A sztrájk történetét kimerítő alapossággal megírta Gadanecz Béla a Tanulmányok Budapest Múltjából 15. kötetében. Online is olvasható itt.)

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.03.02. 17:42 Szólj hozzá!