Hézköznapok története

Gyáni Gábor (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja.

Biológiai nem - társadalmi nem

Ma már tekintélyes mennyiségű történeti szakirodalom tárja fel, miként konstruálták meg a múltban a férfi és a női személyiséget. A nyilvánvaló testi különbségek ellenére a nemi szerepek nem tekinthetők valamiféle „antropológiai állandónak”. A különbségeket sok tekintetben inkább eszközként használták fel a mindenkori patriarchális rend, a férfinak a nővel szembeni felsőbbrendűségét biztosító társadalmi berendezkedés megalapozására és igazolására.

A felismerés legnagyobb hatású összefoglalása Michel Foucault A szexualitás története című műve. Foucault szerint, bár a férfi és női nem kettősségének kiindulópontja látszólag természeti, testi jellegű, a nemi szerepek mint „társadalmi tények” távolról sem időtlenek. Ebből a gondolatból kiindulva az utóbbi évtizedekben mindinkább teret nyer az a gondolat, hogy a biológiainak tekintett nemiség is kifejezetten a társadalmi gyakorlatból ered: túlnyomórészt tanult viselkedés rejlik a férfiasnak, illetve nőiesnek megfelelő identitáskonstrukciók mélyén.

A mára bevett szakkifejezéssé vált „társadalmi nem” (gender) kifejezés igen alkalmas nyelvi eszközként szolgál arra, hogy megkülönböztessük egymástól a testi különbözőséget (szexualitást), valamint az egyes történelmi korokban a nők és férfiak számára adódó társadalmi szerepek változatos repertoárját.

gender.jpg

Van-e története az anyaságnak?

Ezeknek az elméleti belátásoknak a tapasztalatokon alapuló bizonyításához különösen jó terepként kínálja magát az anyaság jelenségének a történeti vizsgálata. A kérdésről mégis kevés tudományos munka született, aminek egyik oka, hogy a múltnak ez az aspektusa feltűnően rosszul dokumentált. A rendelkezésre álló kevés forrás is társadalmilag esetleges: az elitbe tartozó anyák kapcsán akár első kézből is szerezhet információkat a történész, az alsó társadalmi osztályokból viszont szinte egyáltalán nincsenek híradások. Az adatok megbízhatóságát erősen gyengíti az a körülmény is, hogy azok döntően férfiaktól származnak, akik nemcsak átélt tapasztalattal nem rendelkezhettek, de többnyire nem is vettek részt közvetlenül a szülés és a gyermekgondozás eseményeiben.

Különösen nagy jelentősége van tehát a női írásbeliség azon ritka történelmi kútfőinek, a levelezéseknek és naplóknak, amelyek közvetlenül tudósítanak a női szerepek megéléséről. (Az ilyen források hiánya miatt kell bizonyos fenntartással fogadni például Philippe Ariès vagy Elisabeth Badinter történeti ábrázolását a modern kor előtti anyaságról, amelyet az anyai, szülői közömbösséggel, sőt zordsággal jellemeztek.) Az alábbiakban egy ritkaságszámba menő forrást, Keil Lajosnénak, egy középosztályi feleségnek az 1895 és 1903 között vezetett naplóját ismertetem, a modern polgári társadalomra jellemző anyai társadalmi szerepre koncentrálva.

Az anyaságról korábbi poszt: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből )

middleageschildbirth.jpgSzülés ábrázolása egy 1513-ban kiadott orvosi könyv címlapján

A gyermekvárás

A budapesti születésű Geller Irma 1894 decemberében, 25 évesen ment férjhez a 38 éves gimnáziumi tanárhoz, Keil Lajoshoz. (A vőlegény egy évvel korábban – valószínűleg éppen leendő felesége miatt – lépett ki a premontrei rendből.) A férj Losoncon kapott állást, és az újdonsült házaspár két évet töltött a felvidéki városban. Innen előbb Szolnokra költöztek, majd 1900-ban visszatértek Budapestre, miután a férfinek sikerült fővárosi gimnáziumi állást kapnia. Első gyermekük 1895 októberében, a második 1896 nyarán született; mindkettő Losoncon.

Keil Lajosné naplóját első gyermeke megszületésétől kezdve szinte maradéktalanul az anyai teendőkkel és gondokkal foglalkozó bejegyzések töltik ki. Elsőrangú forrás a napló a 19. század végi városi női középosztályi és anyai identitás, illetve társadalmi szerep rekonstruálásához.

A házaspárt mély és őszinte szerelmi kapcsolat fűzte egymáshoz, amit több naplóbejegyzés dokumentál. Először egy 1895. március 25-i bejegyzésből értesülünk a terhességről. A fiatalasszony némileg szorongva, de örömmel számol be róla: „ Oh! Bárcsak már túlestem volna mindenen, mert nagyon szörnyen félek a lebetegedéstől. Oh! Csak nem fog az életemben kerülni?”

anya_gyermek_19_szazad_vegew.jpgAnya gyermekével a 19. század végén. Forrás: Fortepan

Legközelebb jó két hónappal később arról számol be, hogy várandóssága nem zavarja különösebben addig megszokott életvitelében: „Elmondhatom, hogy 5 hónapos áldott állapotomban is fess asszony voltam, mert megesett velem éppen tegnap este, hogy egy itteni fiatal patikus kérve kért, csak egy tourra jöjjek vele tánczolni, már pedig ha állapotom észre vehető lett volna, ugy nem merte volna azt megkísérleni, az gondolható.”

A szülést közvetlenül megelőző hónapokban kezdte meg csak a készülődést a gyermek fogadására. „Tegnap a nagy mosással együtt mostuk ki először az én drága kis Babim stafírungját, melyet a nyáron az én aranyos Mamuskám készített számára. Vagy 180 frt-jában került neki az. … Most aztán ki fogjuk vasalni a pirinkó stafírungot, azután szépen szalaggal összekötve a szekrénybe rakjuk.” (1895. szeptember 19.) Nem hallgatja el azonban, mennyire fél a szüléstől.

csecsemoruhazat.jpgCsecsemőruhák a század elején
a, ingecske hosszú ujjakkal b, kötött rékli c, Szakálka velezből (flanelből) d, Rékli ingre húzva, hátul csukva

Néhány hétre rá újabb előkészületeket tett a szülésre: „Ma nagy esemény volt. Itt volt Schrammné a bába, kit Lalikám [a férj] hivatott, hogy engem megvizsgáljon, s körülbelül megmondja, mikor betegszem le. …Igen diszkrétül kérdezősködött mindenről, azután megnézte melleim, melyeket a szoptatáshoz igen alkalmasnak talált, s szoknyámon keresztül megtapogatta hasamat, azután mindenre igen bátorított, mivel úgymond nálam minden a legjobb rendben van.” (1895. október 3.)

Néhány nappal később arról a nevezetes eseményről számol be, hogy Pestről megérkezett a szülei által vásárolt „kis kocsi”, a gyerekágy vagy inkább bölcső, majd megemlíti, hogy innen-onnan kaptak fürdőkádat állvánnyal és számos gyerekruhaneműt is. A hamarosan érkező babára való tekintettel felfogadtak egy újabb háztartási alkalmazottat is.

furdetes_targyak.jpgA csecsemő fürdőfelszerelése a századelőn
a, fürdőlepedő b, kád c, fürdőhőmérő d, tál arcmosáshoz e, szappantartó szappannal f, vászonzacskó vattával g, vászonzacskó jutával

A szülés

Október 23-án szülte meg Keilné első gyermekét, akit Tibornak kereszteltek. A naplóban csak két és fél hónap múlva számol be az eseményről, akkor viszont igen aprólékosan, hosszú oldalakon keresztül róva a sorokat. Elsőként a bábát hívták, az orvost csak a szülés utolsó fázisához. Ők ketten vezették le a szülést a férj jelenlétében, aki sürgöny útján nyomban tudatta a hírt felesége pesti szüleivel.

Keilné részletesen szólt a szülésről és beszámolt a szülés során szerzett sérüléseiről, valamint azok orvosi ellátásáról is. Sebei napokig az ágyhoz kötötték, s ezalatt a bába látta el a kisbabát. Egy-két nap után kapta meg először az újszülöttet, hogy megszoptassa. „Leírhatatlan az a boldogság is melybe úsztam midőn drága magzatomat először a mellemnél éreztem, s mondtam is, hogy kész volnék inkább meghalni, minthogy dadától szoptatnám a kicsinyemet.” Mivel azonban mégsem tudott szoptatni, a szülők révén Pestről hozattak egy szerkezetet, ám ez sem segített a gondon. Az időközben megkeresztelt gyermekhez szoptatós dajkát kellett fogadni, aki hosszú hónapokon keresztül táplálta. A fiatalasszony gyakran adott hangot naplójában emiatti fájdalmának.

kosar_felszerelese.jpgA baba kosara teljesen felszerelve
a, gombolható szalmazsák, hogy a szalmát cserélni lehessen. b, gumidarab c, kis lepedő d, kis gumidarab e vastag szövetdarab gyapjúból vagy flanelből f, párna tollal töltve g, könnyű pehelypaplan h, melegítő palack i, pamutból horgolt palackvédő k, tüllfátyol a legyek ellen

Az első esztendő

Amikor két hét után felkelhetett az ágyból, a bába megtanította rá, miként kell bánni a babával, „ami nem egy könnyen ment, mert igen félénk voltam. … De most már abba is bele tanultam s már valódi élvezettel végzem a rendes napi fürdést, melyet a dadára nem bíznék a világ minden kincséért sem.”

Ezt követő bejegyzéseinek többsége a csecsemővel, annak ellátásával foglalkozik. „Ennél sokkal nevezetesebb, hogy a mi egyetlen drága Duncikánkat ma először vittük ki az utczára, de csak öt perczre s csak éppen a mi házunk előtt járt a dada vele, mivel egy kevés szél fújt.”(1896. március 1.)

furdetes.jpgA csecsemő fürdetése

Emlékezetes eseményként rögzítette, hogy négy és fél hónapos korában kijött a baba első foga, majd hamarosan a második is. Ez annyira meglepte a szülőket, hogy orvost hívtak, aki kijelentette: „hosszú praxisa során ez az első gyermeke, aki ily korán kapja a fogait, ami erőre vall”. Erről sürgönyben értesítették a pesti nagyszülőket. „Ki is tudná leírni végtelen boldogságunkat, hogy ily hihetetlen könnyű módon átestünk az első fogakon, hollott úgy rettegtünk azoktól.” Lelkendező bejegyzések olvashatók a naplóban később is a fogzás minden újabb fejleményéről.

tisztaba_teves.jpgA csecsemő tisztába tevése

Ahogyan az első, sorban a többi betegség is hosszú és aggodalmas beszámolókat szült. Kimerítően szólt a gyerek étrendjének változásairól is, amit a mesterséges táplálás tett különösen indokolttá. „Jónak láttam ma elkezdeni a mesterséges etetést, ami ugyancsak még ma nemigen sikerült, mert a kis kópé nem akar sem tehén tejet inni, sem pedig tejes ételt enni, csupán a levesét eszi meg még a didlijén [a dada tején] kívül, mert ahhoz már hozzá szokott.” (1896. május 12.)

szopokak_es_szopouvegek.jpgSzopókák és szopóüvegek
Tiltott: a, és d, cukorral töltött és dugóval elzárt szopókák b, zenélő gömbbel ellátott szopóka c, ujságpapirossal töltött szopóka e, rágott kenyérrel töltött vászonzacskó szopóka (cuca) f, szopóka alumínium karikával g, szopóüveg üvegcsővel és fémzárral h, szopóüveg üvegcsővel, átfúrt dugóval és gumicsővel f, beosztás nélküli szopóüveg, zsineggel ráerősített szopókával
Helyes: a, és d, dudlizásravaló szopóka, lyuk és bármilyen töltés nélkül b, és c, szopóüvegre való szopókák, hegyükön 4-5 kicsi lyukkal e, szopóüveg gramm szerinti beosztással, f, patentzár üvegre g, kefe a tisztogatáshoz g, tányérral befedett pohár a szopókák tárolására

Keilné önkritikusan elmélkedett arról, hogy nem a legmegfelelőbb időben kezdte el a leválasztást. Nagyjából héthónapos korában próbálkozott először a szobatisztaságra szoktatással, s a kísérlet hamarosan eredménnyel járt. Ennek kapcsán az anya megjegyzi, hogy – miként a leválasztás kérdését is – mindent aprólékosan megbeszéltek az orvossal. (1896. június 3.) Sok minden feljegyzett a fiatal anya a gyerek fejlődéséről is: mikor ejtette ki az első szavakat, mikor állt fel.

megengedett_jatekszerek.jpgtiltott_jatek.jpgHelyes és tiltott játékok
A tiltott kategóriába a súlyos, törékeny, mérgező festékekkel festett, ólomból vagy textilből készült játékokat sorolta a tanácsadó

A naplóból megtudjuk, hogy a gyerek anyai gondozása az orvos felügyelete mellett folyt: „Az orvos azt mondta, adhatok neki mindennap délbe egy kis marhahúst vagy paradicsomot vagy köménymagos levest.” A 11 hónapos gyerek azonban egyelőre ellenállt a próbálkozásoknak. (1869. szeptember 23.)

ultetes.jpgKorai szobatisztaságra nevelés: a gyermek helyes ültetése.

A kis Tibor egy éves korában kapott ágyat: „Borzasztóan féltem ettől a mai éjszakától, mert kicsiny nagyon is hozzászokott a kocsijához, s már elő voltam készülve, hogy egész éjjel sírni fog, azért a kocsit is rezervbe [tartalékban] tartottam ha tán szükség volna rá.” (1896. október 18.) Az első születésnapján a szülők lefényképeztették a kisfiút, s elhatározták, hogy minden születésnapján fényképet készíttetnek majd róla. (1896. október 23.)

csecsemo_apa.jpg1910. Forrás: Fortepan

Az elengedés

Nagyot ugorva az időben, lássuk, miként élte át az anya azt a pillanatot, amikor a gyerek iskolába kezdett járni. (A család ekkor már Budapesten élt.) A szülők gondos mérlegelés után döntöttek úgy, hogy a gyereket iskolába íratják. Az anya nehezen fogadta ezt el: „Én ugyan legjobban szerettem volna őt itthon tanítani, de az nekünk nehéz költség lett volna, azután meg Lajkó [a férje] nem is igen egyezett volna bele, amennyiben azt mondja, a fiút mielőbb a nyilvánossághoz kell szoktatni.” (1901. szeptember 5.) Néhány nap múlva hosszú bejegyzésben számolt be azzal kapcsolatos érzéseiről, hogy kénytelen elereszteni magától a hatéves gyereket.

(A napló másik "főszereplője", a kisfiú később Keledy Tibor néven közéleti szereplőként vált ismertté. A jogász végzettségű várospolitikus 1941-től négy éven át a visszacsatolt Kolozsvár polgármestere volt, 1944-ben pedig – a német megszállás után – Budapest főpolgármesterévé nevezték ki. Tisztségéből a nyilas hatalomátvétel után saját kérésére mentette fel Szálasi. 1945-januárjában elhagyta az országot, és Venezuelában telepedett le. 1978-ban Granadában halt meg.)

fiuiskola.jpgVasárnapi Ujság, 1910

Az anyaság mint ideológia

Keil Lajosné naplója ritkaságszámba menő beszédes illusztrációja a modern szülői viselkedés, az ennek megfelelő érzelmi háztartás és társadalmi szerep születésének. Mindez elválaszthatatlan a városi középosztály ideáljától, a polgári család bensőségességétől. Ennek a modern polgári családi milliőnek a főbb jellemzőit a következőkben jelölhetjük meg:

  1. A gyermekek száma rendszerint nem több egy-kettőnél, ráadásul ebben a körben már ritka a csecsemő és gyerekhalál. A gyerekek súlyos betegségei nagy érzelmi megrázkódtatással járnak a szülők számára, bár az ekkor már rendszeres és gondos orvosi felügyelet és beavatkozás miatt ritkán fordulnak tragédiába.
  2. A középosztálybeli feleség, aki fizetett munkát nem vállal, a családon-háztartáson belüli tevékenységkörét háztartási alkalmazott(ak) segítségével látja el. A személyzet legalább egy mindenes cselédből, de jobb módú és/vagy népesebb családoknál több cselédből, szakácsnőből, bejáró takarítónőből állt.
  3. A naplóban nincs nyoma annak, hogy az anyai teendők elsajátítását szakirodalom (tanácsadó könyvek) tanulmányozása segítette volna, holott például a háztartás vezetése vagy a lakás berendezése során ez történt. (A csecsemőápolás magyar nyelvű irodalma – egy-két korábbi előzmény után – éppen a századforduló körül indult gyarapodásnak.)
  4. Néhány kivételes alkalomtól eltekintve – ilyen maga a szülés és a gyerekbetegségek – a férj rendszerint távol tartja magát a szorosan vett szülői feladatok ellátásától.
  5. A csecsemő és a gyerek gondozásának tárgyi feltételeiből egy gyerekcentrikus családi milliőt feltételezhetünk. Rendelkezésre állnak ehhez immár a – stafírung formájában – a külön a gyermek számára készült készruhák. (A csecsemőruházat modernizálódása éppen a napló által érintett évtizedekben ment végbe hazánkban.) )Szükség esetén beszerezhetők a mesterséges táplálást lehetővé tevő eszközök is. A szülők gondosan szem előtt tartják az egyes életkorokhoz kötött életszükségleteket. A gyerek egészségéért és helyes gondozásáért a folyamatos orvosi tanácsadás, illetve beavatkozás kezeskedik.
  6. A rokonoknak az anyai szereppel támasztott elvárásai jól nyomon követhetők a naplóbejegyzésekben. A nagyszülők és a testvérek családjai élénk érdeklődést tanúsítottak a tágabban vett famílián belüli terhességek, szülések, illetve a rokon gyerekek iránt. A folyamatos figyelem elsősorban az ajándékozások gyakorlatában ragadható meg. Mindez látszólag a gyereknek szól, valójában a fokozottan gyerekközpontú családi miliő következménye, amelyben az anyaság valóságos ideológiaként a magánélet egyik központi rendezőelvévé válik.

Keil Lajosné naplója kitűnően illusztrálja, hogy a „társadalmi nem” – jelen esetben a nőiség, nőiesség – nem kizárólag a biológiai adottságok természetes folyománya. Még a nőiség legsajátabb terepe, az anyaság is – mint sajátos életérzés, illetve konkrét életfunkciók és tevékenységek kötelességszerű ellátásának a rutinja – meghatározott társadalmi körülmények között jön létre és válik tudatos szerepmintává.

1897anyagyerekek.jpg

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.02.24. 13:56 5 komment

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.02.10. 23:14 Szólj hozzá!

A hagyományos társadalomban még nem vált el élesen a magánélet és a nyilvánosság, személyes, mások elől elzárt terek alig léteztek. A lakás a polgárosodás folyamata során vált a városi középosztályi családok szigorúan védett intim szférájává, a munka és a nyilvánosság elidegenedett világával szembeni menedék helyévé, ahová csak a társasági érintkezés cizellált szabályai szerint léphettek be a kívülállók. Az illemszabályok pontosan meghatározták, kik, mikor, mennyi időre, milyen alkalmakkor, milyen módon – meghívásra, bejelentkezés után vagy anélkül – léphetik át az otthon küszöbét.

familie.jpg

A városi középosztály lakáseszménye

A 19. század végére az otthon kialakításának fő szempontjává a magánélet intimitásának biztosítása vált. A magánszféra elkülönítése, a kényelem és az otthonosság fogalmai jellemezték a polgári lakás ideáltípusát. Az otthon a visszavonulás biztonságos terepe lett a rideg külvilágban forgolódó családtagok (főleg a családfő) számára, ahol bizalom, nyugalom, a „családi tűzhely melege” várta őket. A lakásnak - méretével, berendezési és dísztárgyaival, használati módjával láthatóvá kellett tennie a család társadalmi státuszát is.

Az otthonosság megteremtését kizárólag a nők feladatának tekintették. Az ő életük fő színtere amúgy is a lakás volt: „a nő királysága a ház”, szemben a nyilvános terekben forgolódó férfiakkal, akik „többnyire a házon kívül, elfoglalva gazdaságukkal, hivatalaikkal, járva clubokba és kaszinókba élnek” – fogalmazott Jósika Júlia lányoknak szánt tanácsadójában.

(A család és a nő szerepváltozásáról bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban)

wohl_janka_noi_szoba.jpg

Női szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A háztatás vezetése korábban elsősorban a család élelmezését jelentette: „minél jobban tudta az asszony a zsíros, tejfeles ételeket készíteni, minél több befőttje volt, annál jobb gazdasszony hírében állott”. A 19, század  végére ez a "tudomány" leértékelődött a városi középosztály asszonyainak megítélésében: a sok fizikai munkát igénylő sütés-főzés meg a mosogatás a fizetett alkalmazottra – szakácsnőre vagy cselédre – hárult, „a modern háziasszony csak a fő ellenőrzést tartja fenn a maga számára” – tanította Nogall Janka század eleji tanácsadója. (Bővebben: "Fontos tényezője a kellemes otthonnak" - A cseléd a polgári háztartásban) A háztartást vezető nő megítélésében – a gyermekek nevelésének sikeressége mellett – a lakás berendezése, rendje és tisztasága vált kitüntetett szemponttá: „a lakás berendezése a háziasszony lelkének tükre.”

A polgári otthonnak egyrészt helyet kellett biztosítania a család közös tevékenységeinek, másrészt a családtagok személyes szükségleteinek. Az elkülönülés jegyében törekedtek rá, hogy legalább a férfiak és nők, illetve a felnőttek és a gyerekek életszféráit szétválasszák. A lakás fontos jellemzőjévé vált a kötött térelosztás, azaz az egyes helyiségek rendeltetésének rögzülése.

wuhl_janka_uri_szoba.jpgFérfi szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A középosztályhoz tartozás fontos feltételének tekintették a legalább három- (a gyermekek születése után inkább több)- szobás lakást, kisebb városokban a családi házat. A nagyvárosi polgárlakások a bérházak első, de inkább második-harmadik emeleti utcafrontján helyezkedtek el. Ha a lakásnagyság megengedte, az egyes helyiségek külön funkciót kaptak.

A társadalmi kapcsolatok ápolását, a reprezentációt szolgálta a többnyire keveset használt nappali vagy szalon. Ezt télen többnyire nem fűtötték, csak ha vendégeket vártak. A család közös életének, a rendszeres együttlétnek a színtere az ebédlő volt, amely azonban gyakran megnyílt a vendégek előtt is. Ha volt rá mód és foglalkozása is indokolta, a családfőnek esetleg dolgozószoba járt.

Szalon a szó igazi, nagyvilági értelmében egyáltalán nincs is a mi középosztálybeli asszonyaink házában. Hanem ehelyett a nagy, szellemi érintkezésre fénnyel, pompával, ízléssel és kényelemmel berendezett terem helyett van egy szoba, melynek az ablakait függönyök borítják s melyben csak a „garnitur”, a bútorok bútora lakik és zsarnokoskodik. Ebbe a szobába nem mehet senki. Se gyerekek, se háziállat. A férjről meg éppen nem is szólva. Csak az asszonyka megy be reggel, hogy arcának verejtékével porolja, kefélje, csinosítsa ezt a zsarnokot. Aztán lábujjhegyen oson ki belőle ő is és szent áhítattal néz a csukott ajtójára mindaddig, míg vendég érkezik. Ha aztán a vendég csenget, nosza begyújtanak a kályhába, lehúzzák a lámpát, működésbe hozzák a szoba-permetezőt. Aztán bevezetik a vendéget, ki a templomrablók kínos verejtékcseppjét érzi a homlokán, mikor ebbe az érintetlen, kínos nagy tisztaságba belép. A háziasszony remegve lesi: nem gyűri-e össze a párnácskáit? A vendég pedig kínos vergődéssel szívja be mindazt, amit a szokatlan kályha, a tapasztalatlan lámpa és mértéktelen szobaillat okoz. Ilyen helyen nagyon rövid a látogatás.
Szabóné Nogall Janka: A modern háziasszony. Budapest, 1910.

szalon_pl.jpgEgy Rottenbiller utcai lakás szalonja a századfordulón.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A családtagok intim szféráját a szülők hálószobája és a gyermekszoba jelentette. Ezekben zajlott a napi tisztálkodás is, mosdótál és vizeskancsó segítségével. Külön fürdőszobát csak a városi vízvezeték-hálózatok kiépülte után, a századforduló táján kezdtek kialakítani. (A modern higiéniai kultúra kialakulásáról bővebben:  "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón).

A gyerekek korábban vagy a felnőttekkel közös hálószobában, vagy a cselédekkel egy helyiségben, esetleg valamely kisméretű, sötét, levegőtlen alkóv- vagy kamra-szerű helyet rendeztek be nekik. A külön – levegős, világos – gyermekszoba korszakunk folyamán kezdte meg térhódítását, de általánossá még nem vált. „A századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére, akik … a neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt” – örökítette meg gyermekkorát Márai Sándor.

gyermekszoba_pl.jpgTöbbfunkciós gyermekszoba, Pauly Erik terve az Iparművészet című folyóiratban, 1900.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű ablakokkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben, mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az „alkóvban” szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben vagy ha büntetésből tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás tágas „szalon”, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. …
Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mind nagy termetű volt, levegős. Apám külön „férfiszobát” rendezett be vagy „dohányzót” a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek.

 Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

morandini-nagykanizsa1.jpg

A Morandini-család lakása. A családfő építési vállalkozó volt Nagykanizsán a századforduló körül.
Forrás: A lehetőségek országa című kiállítás katalógusa

Lakva ismerszik meg a lakás

A lakások kényelme általában sok kívánnivalót hagyott maga után. A palotaszerű homlokzatok mögött a szobák belmagassága igen nagy, akár négy-négy és fél méter is volt, így kifűtésük – öntöttvas- vagy cserépkályhákkal – gyakran csak gyengén sikerült. Rontotta a komfortérzetet, hogy a lakásban közlekedve fűtött és fűtetlen helyiségek váltakoztak. A század eleji háztartási tanácsadó ideális fűtési hőmérsékletként 19-20, kisgyermekes család esetében 22-25 fokot ajánlott. A hideg és a huzat ellen használt nehéz függönyök ugyanakkor elfogták a természetes külső fényt. A világítást a század közepén még gyertyával, és olajlámpával oldották meg, majd egyre több városban a gázlámpák biztosították a mesterséges fényt. Az elektromos izzók a századforduló táján jelentek meg. Az esti olvasáshoz azonban a gyenge mennyezetvilágítás mellett továbbra is petróleumlámpa szolgáltatott közvetlen megvilágítást.

villanyvilagitas.jpgVillanyvilágítás egy budai lakásban, 1903

Az egy szinten elhelyezett, többnyire egymásból nyíló szobák a valóságban csak hiányosan biztosították a magánszférát. A külön megközelítéshez hosszú, sötét előszobát vagy folyosót kellett kialakítani. Ezt általában a máshonnan már kiselejtezett „sifonérokkal” és utazóládákkal zsúfolták tele. Az esernyő-, bot- és sárcipőtartó, a tükör és a fogas mellett nélkülözhetetlen kellék volt a névjegytálca, amire a látogató a vizitkártyáját helyezte.

A 19. század végéig a polgárlakásokat meglehetősen sablonosan, az egyéni ízlésnek kevés teret engedve bútorozták be. A nappali vagy szalon kötelező berendezési eleme volt a kárpitozott dívány, a hat fotellel körülrakott szalonasztal, a fal mellett a fiókos vagy ajtós konzolok. Ugyancsak itt, vagy – ha volt – az ebédlőben foglalt helyett a dísztárgyakkal szinte oltárszerűen telezsúfolt pohárszék. A hálószobában kétajtós fényezett szekrényekben tárolták a ruha-, asztal- és ágyneműt. A két ágy, két éjjeliszekrény elhelyezésében a szigorú szimmetriára törekedtek.

0haloszoba.jpg

A „szalont”, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták,  mégis nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig töltve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból… Akadt itt még életnagyságú bronzba öntött dakszlikutya is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több „tárgy” ezüstből, márványból és bronzból. … Fekete, metszettüveg ablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei.
A sok bronz és mahagóni persze ragyogott a sok portörléstől. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ión oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan igyekezett leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen.
A mi szalonunk tompított „stílusában” még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. A „táblabíróvilág” biedermeieréből, a szelíd, humánus és jó ízlésű formákból átmenet nélkül nőtt elő az a palisander- és plüss-szörnyűség, ami a századvégi polgári bútor volt. Az „ónémet ebédlő” igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összehasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékesített „büfékkel”, préselt szőlőfürtökkel feldíszített bőrszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, a pálmákat a sarokba, a párnákat minden díványon és a láb alatt s a karosszékben, a kefetartót a falon, melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt, az ezüstszarvast az íróasztalon … a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat … ez volt együtt a „juste millieu” [helyes középút], magyarul „az enteriuőr”, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett.
 

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

ebedlo_pl.jpgKorai szecessziós ebédlő, Förk Ernő terve, 1890
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A századforduló körül megkezdődött a korábbi merev, immár „nyárspolgárinak” bélyegzett lakberendezési normák oldódása. Az egyéni ízlés különbségei szabadabban érvényesülhettek. Míg az ebédlő korábban „komor, merev, nyárspolgár templom (a gyomor temploma)” volt, az új életforma ideál szerint „világos kis fészek, melyben időnként esznek is, de a lakói nem azt tartják az élet legfőbb céljának és gyönyörűségének”. A szobát tömegükkel is uraló súlyos, sötét szekrények tároló funkcióját részben kezdték átvenni a fürdőszobai gardróbok.

halo_schiffer.jpgA feleség hálószobája a Munkácsy Mihály utcai Schiffer-villában, 1912. (Ma Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum)

A technikai fejlődés és az urbanizáció vívmányai ekkoriban már egyre szélesebb körben hatoltak be az otthon falai közé is: a folyóvíz be-, illetve a szennyvíz elvezetése a higiéniai viszonyokat, az előbb csak világításra, majd főzésre is használt gáz a komfortosságot javította. A korszak végén az urbanizációban élenjáró városokat már az elektromos vezetékek is behálózták, de a lakások világításában, illetve a háztartások eszközeinek működtetésében még csak a kis számú kísérletező kedvű tehetős vette igénybe.

cholnoky_jeno_kolozsvari_lakasa_fogadoszoba.jpgCholnoky Jenő egyetemi tanár kolozsvári lakásának fogadószobája, 1918. Forrás: Fortepan
 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.02.08. 00:58 4 komment

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az örökbefogadás intézménye egyidős a magántulajdonon, a monogám családon, illetve az írásban rögzített jogrendszeren alapuló európai civilizációval. Az ókori görög városállamokból és a római birodalomból éppúgy fennmaradtak az adoptáció emlékei, mint a közép- és újkori keresztény társadalmakból.

A modernizáció 19-20. századi folyamata azonban éles választóvonalat húzott a „régen” és a „ma” közé a fogalom tartalmában. Az örökbefogadás tekintetében a különbség a hagyományos és a modern társadalom között leginkább annak céljaiban és motivációjában ragadható meg.

orphans_1885.jpgThomas B. Kennington: Árvák, 1885.

Isten elpazarolt ajándéka

A hagyományos társadalom viszonyát a gyerekhez a mai ember számára nehezen feloldható ellentmondás jellemezte.

A gyermeket Isten ajándékának tekintették, s ezt a viszonyulást a kereszténység normái is megerősítették, főképpen a születéskorlátozás tilalmán keresztül. A valláserkölcsi norma egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal is: a magas csecsemő- és gyerekhalandóság mellett ugyanis csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. A család hosszú távú, nemzedékeken átívelő fenntartását pedig a hagyományos társadalom az ember legfőbb életfeladatának tekintette: az egyes ember ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára.

A családközpontú világképpel szoros összefüggésben állt az ősök tisztelete, sőt kultusza. (Ennek egyes elemeit, a maga képére formálva a kereszténység is fenntartotta). Ahhoz pedig, hogy az ember maga is bevonulhasson a tisztelettel őrzött emlékű ősök közé, utódokra volt szüksége.

die_heilige_sippe.jpgJan Baegert német festő 1530 körüli oltárképe, amely Jézus "szent nemzetségét" ábrázolja, látványosan kifejezi a családi összetartozás és a gyerekáldás fontosságát a hagyományos társadalomban.

A család, a „név” fenntartásán túl a kétkezi munkát végző túlnyomó többség – parasztok, iparosok – szemében a gyermek a családi gazdaság munkaerejeként is értéknek számított. Sőt, ő volt a szülők „nyugdíjbiztosítása” is: a munkaképtelenné vált öregek ugyanis szinte kizárólag utódaik gondoskodására számíthattak.

A gyermekszülés, illetve -nemzés tehát az ember legfőbb élethivatása betöltésének számított. A gyermektelenségre – legyen az meddőség vagy gyermekhalálok következménye – istenveréseként tekintettek, s gyakran valamely bűn megérdemelt büntetésének értelmezték. A meddőségért jellemzően elsősorban az asszonyt hibáztatták, illetve rajta próbáltak segíteni vallási, mágikus vagy gyógyászati praktikákkal. Ha minden erőfeszítés ellenére sem sikerült a gyermekvállalás, örökbe fogadtak valakit, mert – magyar paraszti szólással – „nem akarták kutyára hagyni a nevüket”.  (Bővebben: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből)

albrecht_durer_anna.jpgA gyermektelen katolikus házaspárok Jézus nagyanyjától reméltek segítséget. A meddő asszonyok több magyar vidéken Pünkösdöt követően kilenc kedden át böjtöltek és imádkoztak Szent Annához.
Albrecht Dürer festménye, 1519.

A gyerekáldás elfogadása mellett ugyanakkor a hagyományos társadalom ma már szinte felfoghatatlan pazarlással bánt az „Isten ajándékával”. Jó másfél évszázaddal ezelőtt Magyarországon az egyéves kort 1000 újszülöttből 288 nem érte meg, a tizedik születésnapját pedig egy-egy évjáratnak a fele sem ünnepelhette  meg.

A 20. század előtt gyakori volt a család felbomlása az egyik vagy mindkét szülő halála miatt, még mielőtt az összes gyermek elérte a felnőttkort. Ilyenkor a kicsinyeket az idősebb testvér, a nagyszülők vagy más rokonok nevelték. A megözvegyült szülők többnyire újraházasodtak, így sok családban találkozunk mostohatestvérekkel és mostohaszülővel.

Szegény jó anyám 1799-ben, fiatal korában - huszonnyolc éves volt - mellbetegségben meghalt, hagyván maga után öt árvát.

Mind a két nagyanyám élt még ez időben. Az egyik - atyai részről - báró Jósika Imréné báró Bornemissza Anna Mária, másik nagyanyám gróf Lázár Antalné Torma Éva. Az első többnyire Ófenesen lakott, régi lőrésekkel ellátott, inkább zárdához, mint kastélyhoz hasonlító, regényes fekvésű várában, mintegy két órányira Kolozsvártól; - a másik Medgyesfalván, közel Marosvásárhelyhez.

E két nagyanya közt oszlott fel anyám halála után az öt árva: Rozália, én és Samu b. Jósika Imréné kezei közé jutottunk, Imre öcsém és Zsuzsanna húgom gr. Lázár Antalnéhoz. Panaszunk nem lehetett, különösen nekem, ki nagyanyámat valódi imállyal szerettem, s általa - mi tagadás benne - kissé el lettem kényeztetve.

Míg így testvérekül elválva éltünk, egyetlenegyszer sem láttuk egymást; csak mikor gr. Lázár Antalné meghalt, jött Imre és Zsuzsánna testvérem is másik nagyanyámhoz, s voltunk mindnyájan egy fészekben. Eközben atyám részint Bilakon, részint Kolozsvárt a Magyar utcában levő régi Jósika István-féle, igen egyszerű sötét házban lakott, részint utazásokat tett, vagy minket látogatott meg, mi aztán valódi örömünnep volt a háznál.

Jósika Miklós: Emlékirat

nagycsalad_matraalmas.jpgMátraalmási nagycsalád a 20. század közepén

Örökössé fogadás

Ha a részletek változtak is az idők folyamán, az örökbefogadás lényege a modern kor előtt ugyanaz volt: az egyenes ági leszármazottal nem rendelkezők elsősorban törvényes örökösről kívántak gondoskodni, hogy biztosítsák a család nevének fennmaradását, és rendezzék vagyonuk sorsát a haláluk utáni időre. Az örökbefogadás tehát elsősorban öröklési jellegű szerződés (örökössé fogadás), azaz vagyonjogi, nem pedig családjogi aktus volt a régi jogfelfogás szerint.

Már Werbőczy István 16. század eleji joggyűjteménye, a Hármaskönyv is foglalkozott az örökbefogadás szabályozásával a nemesség magánjogi viszonyai kapcsán. (A gyermekké fogadás mellett egyébként testvérré fogadásról is rendelkezett.) Werbőczy főleg a nemessé válás egyik lehetséges módjaként tárgyalta: ha ugyanis egy nemes nem nemest fogadott örökbe, azt a majdan megörökölendő birtok nemessé tette. Igaz, ehhez királyi megerősítést is kellett szerezni, ugyanúgy, mint ha a család főnemesi (grófi, bárói) címét akarták megmenteni. (Például a 20. század elején a gyermektelen utolsó Benyovszky gróf, Sándor a család nemesi ágából fogadott örökbe két fiút, akik ekkor már 28, illetve 30 évesek voltak.)

arisztokrata_gyermekek.jpgFőúri gyermekek - majdan cím, rang és vagyon örökösei.

Az „örökössé fogadásnak" természetesen csak azoknál volt értelme, akik jelentős javakkal rendelkeztek. A nemesi földbirtok – az ősiség értelmében – valójában a családé, nemzetségé volt, nem az egyéné. Ha valaki gyermektelenül halt meg, akkor azt az atyafiság örökölte, a jog által meghatározott rendben – végrendelkezni az örökölt családi birtokról nem lehetett. Az örökbefogadás volt az egyetlen módja, hogy mégis a birtokos személyes akarata érvényesüljön a halál után. Természetesen ez a lépés sértette a rokonság – a potenciális örökösök – érdekeit. A vér szerinti gyerekkel rendelkezők nem is fogadhattak örökbe, hiszen ezzel a saját gyerekeit rövidítette volna meg a szülő.

Általában persze maga a birtokos is a családjában akarta tartani a birtokot, ezért leggyakrabban a rokonok közül választott örököst: például valamelyik testvére fiát fogadta örökbe. Mivel az örökössé fogadás célja nem a gyerek felnevelésének biztosítása, illetve valamely érzelmi hiányérzet kielégítése volt, így nem kellett, hogy a gyermek árva vagy elhagyott legyen. Sőt, a jogi aktus következtében nem is feltétlenül került át az örökbe fogadó családjába. A magyar jogrend egészen az 1952-es családjogi törvényig ismerte az „adoptio minus plenat” formulát, azaz a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli örökbefogadást.

A fogalom mai tartalmától szintén idegen, hogy a majdani örökösként örökbefogadott akár felnőtt is lehetett. Fiú utód nélküli nagybirtokosok a csak fiágon öröklődő birtokokat vagy a lányuk „fiúsításával” őrizték meg leszármazottaik számára (királyi engedélyt szereztek lányuk öröklésére), vagy örökbe fogadták a vejüket. A birtokos nemesség esetében egyébként nemcsak a rokonság volt ellenérdekelt az örökbefogadással szemben, hanem a királyi kincstár is: törvényes örökös híján ugyanis a birtok arra háramlott volna. Sőt, nem örült az örökös-fogadásnak az egyház sem, mivel a gyermektelenek végrendeletükben gyakran igen bőkezűen hagyatkoztak kegyes célokra.

opening_of_will.jpg A végrendelet felolvasása egy 19. századi ismeretlen angol festő képén

Az örökbefogadott munkaerő

A parasztoknál és az iparosoknál a család a termelőmunka kereteként is szolgált. Náluk a gyermeknek munkaerőként is fontos szerepe volt, s ez a szempont természetesen érvényesült az örökbefogadással kapcsolatban is.

A parasztcsaládok örökbefogadási gyakorlatáról a 19. század végéről, a 20. század első feléből vannak néprajzi forrásaink. Gyermek hiányában ők is elsősorban a közeli rokonság körében kerestek örökbefogadásra alkalmas fiút. Leggyakrabban többgyermekes testvéreiktől választottak egyet, leginkább a legfiatalabbat. Alkalmas rokongyerek híján számításba jöhetett árva, a századfordulótól – az állami gyermekmenhelyek alapításától kezdve – lelencházi gyerek is. Általában egészen fiatal gyermeket hoztak el a menhelyről, s ha megszerették, örökbe is fogadták. Voltak jobb módú családok, ahol a munkáskéz biztosítása céljából 2-3 gyereket is örökbe fogadtak. Különösen gyakori volt az örökbefogadás a belterjes, munkaerő-igényes gazdálkodást folytató falvakban, például a dél-alföldi dohányosoknál és zöldségkertészeknél. A tanyai gazdálkodásban is előnyt jelentett a családbeli több olcsó munkaerő, amely az örökség vagy legalább a kiházasítás reményében szorgalmas munkával gyarapította a családi vagyont.

libapasztor.jpgLibapásztor Nógrádban, 1930 körül. Az egyik legkorábbi munka, amire a falusi gyerekeket használni lehetett, a kisebb állatok őrzése volt.

A nagyobb gazdák már az örökbefogadás alkalmával ráírattak a gyerekre valamilyen birtokrészt, a kevésbé tehetősek pedig egy öltözet ruhával vagy kisebb használati tárggyal ajándékozták meg. A nagyobbacska legények esetleg ki is kötötték az örökbefogadás feltételéül, hogy előzőleg földet írassanak rájuk, nehogy hiába essen a munkájuk.

A 20. század elejétől a paraszti világban a tehetős gazdáknál akkor is előfordult örökbefogadás, ha voltak gyermekeik. Ilyenkor az örökbefogadott „nem egész örökös” volt, azaz nem számíthatott egyenlő örökösödésre. Őt munkája fejében fölnevelték, kiházasították és az induláshoz adtak neki valamit a vagyonból is.

A parasztság körében csak a teljes jogú örökbefogadást ismerték, azaz a gyermek bekerült a családba, új apja, akinek a nevét, sőt még a ragadványnevét is viselte, a teljes atyai hatalmat gyakorolta felette. Helyzete a családon belül ugyanaz volt, mint a vér szerinti gyermeké. Neve sokfelé „örökös gyerek” volt, ami utalt az örökbefogadás régebbi tartalmára.

modos_gazda_csaladja_1907.jpgMódos gazda és családja Békés megyéből, 1907

Keresztényi irgalom helyett hatósági gyermekvédelem

A hagyományos társadalomban a magas halandóság mellett a maihoz képest sok gyermek jutott fél- vagy teljes árvaságra. Utóbbiakról, ha még nem voltak munkaképesek, többnyire a rokonság gondoskodott, de a falu vagy az egyházközség is jelentett bizonyos védőhálót.

A rokoni gondoskodásra nem számítható árvákról való gondoskodásnak nagy hagyománya volt a keresztény Európában. A gyermekek sorsa mindig jobban mozgósította a szolidaritási készséget, mint az öreg, vagy pláne a felnőtt szegényeké. Az adományokból, alapítványokból keletkezett árvaalapok és a korai árvaházak azonban viszonylag kevés számú gyermekről gondoskodtak. Tömeges problémává ez csak a 19. század második felében vált. Az iparosodással, városiasodással megélénkült mobilitás miatt ugyanis mind nagyobb számban fordult elő, hogy az árvaságra jutott gyermek semmilyen támaszra nem számíthatott. Hasonló kilátástalan helyzetben volt a törvénytelen kapcsolatból született gyermekek nagy része is.

das-findelkind-by-hubert-salentin.jpgHubert Salentin: A talált gyerek, 1864

A szociális gondoskodás intézményesülése, közfeladatként való elismertetése a dualizmus idején ment végbe a gyermekvédelemben. A védelemre szoruló gyermekek különböző csoportjai számára ellátórendszerek kezdtek kiépülni. A legnagyobb kiterjedésű tevékenységet a halálozás, tartós betegség vagy börtön miatt ellátatlan, szülők nélkül maradt, vagy a szülő által elhagyott (jellemzően házasságon kívül született) gyermekekről való gondoskodás jelentette, de kisebb számban érintette ez a „morálisan veszélyeztetett”, esetleg már kisebb bűncselekményeket elkövetett gyermekeket is.

Jó ideig a társadalmi jótékonyság keretei között kezelték a problémát. 1870-ben alakult meg az Első Gyermekmenhely Egylet, amely a fővárosban árván vagy más okból egyedül maradt gyermekekről gondoskodott. Az arisztokrata nők által vezetett egylet évtizedekig a gyermekvédelem kulcsszereplője volt, a főváros is rajta keresztül oldotta meg gondoskodási kötelezettségét.

1901-ben törvény ismerte el állami feladatnak az ellátatlanul maradt gyermekekről való gondoskodást, és a következő években kiépült az állami gyermekmenhelyek országos hálózata. A területi illetékességgel rendelkező gyermekmenhelyek 1905-ben 26 ezer, 1910-ben már több mint ötvenezer állami gondozottat láttak el, akiknek több mint fele házasságon kívül született!

arvahazi_reggeli_vu1883.jpgVasárnapi Ujság, 1883

A gondoskodás a fizetett dajkák, illetve nevelőszülők igénybevételére épült elsősorban, a menhelyek központjában a gondozottak töredéke lakott egyidejűleg, ők is csak addig, míg ki nem kerültek a többnyire a menhely környékén levő „telepekre”, azaz olyan falvakba, amelyekben nagyobb számú parasztcsalád szakosodott a „lelencek” fogadására. A nevelőszülőket többnyire nem a keresztényi együttérzés motiválta, hanem a gyerekek után kapott, havi 8-14 koronás költségtérítés, illetve a gazdaságban hasznosítható gyermekmunkaerő. A személyiség különbségei persze itt is érvényesültek, és nem csak Árvácska és József Attila embertelen „megélhetési nevelőszülői” jelentkeztek a rendszerbe, de az olyan bensőséges kapcsolat, amelynek a vége a valódi családba fogadás lett, nem lehetett gyakori.

hine-cotton.jpgSzáz évvel ezelőtt a nyugati világban is magától értetődően tekintették munkaerőként a gyerekekre.
Gyapotszedő hatéves Oklahomában 1910 körül

Örökbefogadás és jog

Az örökbefogadás jogi aktusának a dualizmus előtt nem volt egységes és általános szabályozása, ezen a téren is a „kinek-kinek a magáét” elv érvényesült. Azaz a rendi állás számított: a nemes a vármegyén, illetve a kormányszerveken keresztül a királytól szerzett megerősítést szándékára, a jobbágy a földesúrtól, a polgár pedig a városi magisztrátustól.

A polgári jogegyenlőség viszonyai között először az 1877. évi XXX. törvénycikk említette a kérdést, de csak mellékesen, az árván maradt gyerekekről gondoskodó gyámügy rendezése során. Az örökbefogadást 1884-ben egy igazságügy-miniszteri rendelet szabályozta. Ez előírta, hogy az aktust szerződésbe kell foglalni. A szerződést az örökbefogadó, illetve a gyermek törvényes képviselője (vér szerinti apja, anyja vagy az árvaszék által kinevezett gyámja) kötötte meg közjegyző vagy az árvaszék előtt. Nagyobb gyerek esetén őt magát is meghallgatták. A szerződést a gyámhatóság hagyta jóvá és az igazságügy-miniszter erősítette meg.

A rendeletben már érzékelhető az örökbefogadás tartalmi változása. Míg az örökbefogadást korábban inkább csak öröklési jellegű szerződésnek tekintették, ekkortól egyre inkább családjogi kapcsolat létesítéseként kezelték. Normális esetnek például már azt tekintette a jog, ha a gyermek az örökbefogadó atyai hatalma alá kerül. Lehetséges volt az örökbefogadás felbontása is, ha az örökbefogadott nem teljesítette a családi viszonyból következő kötelezettségeit (engedelmesség, vagy az idős szülő eltartása).

A döntő változás azonban csak 1945 után következett be. Az örökbefogadást tételesen először szabályozó 1952. évi IV. törvénnyel tűnt el az intézményből a vagyoni-öröklési jelleg. Ekkortól az örökbefogadást egyértelműen az elvesztett vagy hiányzó család pótlására szolgáló intézménynek tekintették, amelynek célja a családi környezetet kényszerűen nélkülöző gyermekről való gondoskodás, az örökbefogadó részéről pedig a gyermek utáni vágy – tehát egy érzelmi igény – kielégítése. Ez a törvény szüntette meg teljes körűen a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli adoptálást, azaz a szülői felügyelet nem maradhatott a vér szerinti szülőnél.

anyakonyv_-_orokbefogadas.jpgBejegyzés a székesfehérvári anyakönyvben 1905-ből: a belügyminiszter jóváhagyja egy öt éves kisfiú - cselédlány házasságon kívül született gyermeke - örökbefogadását. A hajmáskéri gyermektelen gazdapár saját nevére vette a a fiút.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2015.01.05. 19:34 15 komment

„Más asszonyok akárhányszor még arcukat is elrútító verések nyomát hordozták. Mikor beszélgetés közben férjük durvaságai miatt panaszkodtak, anyám komolyan megintette őket.” (Szent Ágoston: Vallomások, i. sz. 397-398)

Az uram olyan ember volt, hogy egyszer megfogta a jobb karomat, odaszorította a tenyeremet az ajtófélfához, és teljes erejével rácsapta az ajtót. Hét helyen törtek el az ujjaim. (Örkény István: Macskajáték, 1969)

wmarriagec.jpg

A családon belüli erőszak „felfedezése”

A családon belüli erőszakról egyre több szó esik az utóbbi években.  A nyugati kultúrkörben pár évtizede jogszabályok, intézmények, mozgalmak igyekeznek megszüntetni, vagy legalább a következményeit enyhíteni. Ebből azonban nem arra kell következtetnünk, hogy új, vagy legalábbis gyakoribbá vált jelenséggel állunk szemben. Sokkal inkább a közfelfogás változásáról van szó. A nyugati típusú társadalomfejlődés egyik fő jellegzetessége – különösen a felvilágosodás óta – az erőszak fokozódó elutasítása. A nemzetközi jognak és az emberi szabadságjogokat biztosító liberális alkotmányoknak egyaránt az az egyik legfontosabb törekvése, hogy az erőszaknak még az elkerülhetetlen formáit (pl. hadseregek és a rendőrség beavatkozásait) is a lehetséges minimumra korlátozzák.

deresen.jpg

A 19. századig az igazságszolgáltatás leggyakrabban testi fenyítéssel torolta meg a jogsértéseket

A civilizációs folyamat az utóbbi századokban egyértelműen a fizikai erőszak szintjének – gyakoriságának és durvaságának – csökkenésével járt. Így például - a gyakran tapasztalható társadalmi közérzet ellenére - ma sokkal kisebb az erőszakos bűncselekmények gyakorisága, mint akár száz-százötven évvel ezelőtt volt. "Nem múlhatott el bicskázás nélkül egyetlen nagyobb mulatság vagy bál sem" - olvashatjuk a legkülönbözőbb vidékek néprajzi leírásaiban. (A 19. századi bűnözésről bővebben:  "Pestnek kimívelt zsiványai" - Bűn és bűnhődés a reformkori Pest-Budán és  Népi hősök vagy közönséges rablók? Betyárvilág a 19. században)

kocsmai_verekedes.jpg

Az „erőszakmentesítés” azonban a különböző életszférákban igen egyenetlenül haladt. A legutóbbi időkig éppen a család maradt az a hely, ahol az írott jog és az íratlan normák fedezékében szinte érintetlenül fennmaradtak olyan magatartásformák, amelyek más emberi viszonylatokban - azaz idegenek között – már rég erőszaknak számítanak. Mára azonban azok az elméletek, amelyekkel az eddigi állapotokat legitimálták – például a testi fenyítés „áldásos” pedagógiai hatása a gyerekek esetében, vagy hogy a nők állítólag időnként és mérsékelt formában kifejezetten igénylik a verést – hitelüket vesztették, miként az a felfogás is, hogy senkinek semmi köze ahhoz, ami a négy fal között „a legjobb családban is megesik”.

A következőkben a családon belüli erőszak egyetlen viszonylatával, a nők fizikai bántalmazásának történeti látószögeivel foglalkozom. (A gyermekverésről bővebben:  "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban) A történettudomány nemzetközi szinten is csak néhány próbafúrást végzett eddig a témában. Az úttörő kutatások szerint a feleségbántalmazás „kultúrája” messzemenő hasonlóságokat mutatott,  legyen szó a reneszánsz-kori Itáliáról, a koraújkori Angliáról, Franciaországról vagy Spanyolországról. Nemcsak az erőszak gyakorisága és megnyilvánulási formái voltak azonosak, de a társadalom viszonyulása is: mindenhol megkülönböztették a „jogos” és az „igazságtalan” bántalmazást, s ezzel alaposan megágyaztak a házasságon belüli erőszak tolerálásának.

Ha belegondolunk, hogy még a jelenre vonatkozóan is mennyire nehéz akárcsak hozzávetőleges adatokkal szolgálni a „házi erőszak” gyakoriságáról, akkor elnézi az olvasó, hogy a múltból csak néhány mozaik felmutatására vállalkozom.

grandville_cent_proverbes.png

Jean Grandville karikatúrája (1845) a Száz közmondás című sorozatból: Aki jól szeret, az jól fenyít. (Lásd még: Pál apostol zsidóknak írott levele, 12:6: "akit szeret az Úr, azt megfenyíti")

Asszony verve…

Pénz olvasva, asszony verve jó… Bár ma már – remélhetőleg – legfeljebb szexista vicceskedésként hangzik el a szólás, de a nem is távoli múltban lényegében a társadalom széles rétegeinek vélekedését fejezte ki. „Az asszonyt az első ingében kell megverni” – Móricz Zsigmond szerint a parasztcsaládban rögtön az esküvő után határozottan jeleznie kellett a férfinak, ki azúr a háznál (ha nem is szó szerint értve a mondást).

Távolról sem valamiféle magyar macsóizmussal állunk szemben. Valószínűleg az összes patriarchális berendezkedésű kultúrában és nyelvben fellelhetőek hasonló közmondások és szólások, „beszédes” bizonyítékaiként az évezredes közfelfogásnak. „Ökrödet csapd meg minden második barázdánál, feleségedet pedig minden második napon” – tanácsolják az indiai férfiak egymásnak. „Ha a botod nem vastagabb az öklödnél, addig ütheted a feleségedet, amíg akarod” – ezzel a szabállyal védik a praktikus kínaiak a nőket a munkaképességüket veszélyeztető sérülésektől.

asszonyveres_india.jpg

„Ha a férfi megveri a feleségét, akkor szereti őt” – vallják az oroszok furcsa szláv érzelmességgel. (A lengyel és az ukrán nyelv is ismer hasonló szerelmi vallomásra biztató közmondást.) „Úgy verd a feleségedet, ahogy a búzát csépeled: akkor lesz jó terményed és szép gyerekeid” – biztatták magukat „minőségi munkára” a francia parasztok. A német is a jó gazdálkodás részének tekintette az asszonyverést: „Az asszony, a kutya és a diófa annál jobb lesz, minél többször verik.”

Változatosan, de velősen fogalmaztak a délszláv népek egy 19. század végi néprajzi gyűjtésben: A bor ivásra, az asszony verésre való.” „Az asszonynak és a kígyónak a fejére kell vágni.” „Aki a feleségét nem veri, nem férfi az.” Még az együttérző szólás is beszédes tanúja a balkáni női sorsnak: „Ez az asszony is többször volt megverve, mint jóllakva.” A néprajztudós szerint az a szlavóniai parasztasszony, akit sose ver meg a férje, úgy érzi, nem is szereti őt. Hozzáteszi ugyan, hogy a verést csak akkor tekintik a szeretet bizonyítékának, ha féltékenység az oka; a közvélemény minden más esetben helyteleníti a férfi durva viselkedését. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szerző feljegyzett olyan mondásokat is a délszláv térségből, amelyek arról árulkodnak, hogy a durva bántalmazást elítélte a közvélemény.

A még oszmán fennhatóság alatt álló Bosznia-Hercegovinában lakó férj megkérdezte a Monarchiához tartozó Raguzában (Dubrovnik) lakó cimboráját:

- Ti is veritek az asszonyaitokat, mint mi a mieinket?

- Vernénk mi szívesen, de nem tehetjük a bíróság miatt.

- Micsoda, hát tán a bíróság eteti az asszonyaitokat?

- Nem eteti az, hanem azért mégis védi őket, nagy bánatunkra.

Friedrich Salomon Krauss: Sitte und Brauch der Südslaven. 1885.

bosnyak_par_1910.jpgBosnyák házaspár, 1910

Feleségbántalmazás a paraszti világban

 A fizikai erőszakkal történő fegyelmezés még a 20. században is gyakori és viszonylag természetes jelensége volt a falusi hétköznapoknak. A bot, vessző, nádpálca nemcsak otthon volt a gyereknevelés nélkülözhetetlen eszköze, de az iskolában is. A tanító keze alól kikerülve sem szűnt meg egyből a testi fegyelmezés: a falusi bíró még a két világháború között is megpofozhatta a fiatalokat, akik például a fonóban, kocsmában, bálban parázna nótákat énekeltek vagy kötekedtek, verekedtek. Megtehette ugyanezt a templombíró is az isten házában rendetlenkedő fiatalokkal.

Nemcsak az erőszak elfogadottsága, hanem a családdal kapcsolatos elvárások is lényegesen különböztek a mai ideáloktól. A parasztcsalád életét, tagjainak egymáshoz való viszonyát alapvetően a létfenntartás kényszerének kemény törvényei határozták meg. A falu normái a személyes vágyakat kíméletlenül alárendelték a megélhetés biztonságának: a házasságot sem a felek boldogságérzésétől tartották sikeresnek, hanem attól, hogy biztosította-e a család létfeltételeit? (Bővebben: "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás" - Szerelem, házasság és szexualitás a paraszti világban)

A hagyományos családban a férfi hatalmát a háztartáshoz tartozókkal szemben alig korlátozta a jog vagy a szokás. Ő rendelkezett a megélhetés alapjául szolgáló földdel, házzal, állatokkal, s ennek birtokában feltétlen engedelmességet kényszeríthetett ki. A gyerekek abba nőttek bele, hogy az apai parancsban megfellebbezhetetlen törvényt lássanak. A többféle változatban elterjedt mondás, miszerint „az ember a ház talpja” már a parasztgyerekeket átitatta a meggyőződéssel, hogy a vezetés joga a férfit illeti. Aki pedig gyerekként a hatalmi viszonyokat istentől elrendeltként sajátította el, felnőttként sem lázadt ellenük: éppen ez a beletörődés volt a szocializáció egyik fő célja mind a családon belül, mind társadalmi szinten.

paraszthazaspar.jpg

A szülők által elrendezett házasságokban szoros érzelmi kapcsolat ritkán alakult ki. Férj és feleség viszonyát leginkább a megszokás és a beletörődés fogalmaival írhatjuk le. A férfiak az asszonyt tulajdon-féléjüknek tekintették, akinek kötelessége őket ellátni és engedelmeskedni. A kedveskedést kevesen tartották összeegyeztethetőnek a férfi-imázzsal: „Az uram nekem soha nem mondta, hogy szép vagyok. Azt sem mondta volna, hogy szeret. Nem mondták azt az asszonyoknak” – mesélt egy palóc parasztasszony a 20. század első felének viszonyairól. (A hagyományos házasságról:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában)

A férfiak gyakran vezették le az indulataikat fizikai erőszakban. „Volt olyan ember, akihez egyetlen szót sem szólhatott a felesége, máris ütte, verte.” „Megvertem, mert nem jól nézett, vagy részeg voltam.” A „megértő” – az osztályharc-központú társadalomtudomány korában született – magyarázat szerint a férfiak a külvilágban elszenvedett sérelmeiket bosszulták meg a hatalmuk alatt álló feleségen. Azért a kiszolgáltatottságért vettek elégtételt a náluk gyengébben, amit maguk is megéltek jobbágyként, a polgári korban napszámosként, béresként vagy amikor például adófizetőként kerültek kapcsolatba az „urak” világával. A lelki mechanizmus, hogy valaki a saját megaláztatását a neki kiszolgáltatottakon kompenzálja, közismert tapasztalati tény. Nem csak a két nem közti viszonyban érhető tetten ez a jelenség: a középosztályi háziasszony például rutinszerűen alázta cselédlányát, a többgenerációs paraszti nagycsaládban pedig a fiatalabb nők – főleg a menyek – életét gyakran megkeserítette a családfő felesége.

Közvetve még a pozitív tartalmú vallomások is a feleségverés „normalitásáról” tanúskodnak. Azok a parasztasszonyok, akik a házasságukra visszatekintve bensőséges vonzalomról számoltak be, szinte mindig a kapcsolatuk, illetve a házastársuk legfontosabb erényei között hangsúlyozták, hogy a férj „nem ivott”, illetve hogy „soha rám nem ütött”.

szarvasi_par_1885.gif

Szarvasi házaspár 1885-ből. A paraszti házaspárokat vagy családokat ábrázoló régi fotókon gyakran az a szereplők elrendezése is hangsúlyozta a hatalmi viszonyokat

A feleségbántalmazás a néprajzi adatközlők elbeszéléseiben gyakran kapcsolódott össze az alkohollal. Nemcsak az ittas állapotból következett, hanem kiválthatta a dührohamot az is, ha az asszony nem adott pénzt kocsmázásra (a parasztcsaládban hagyományosan a nő kezelte a készpénzt), vagy legalábbis kifogást emelt ellene.

Az asszony megverése többnyire nem keltett nagy visszhangot a falusi közösségben. Igaz, az írott jog sehol nem mondta ki, hogy a családfőnek a feleséggel szemben joga lenne az ún. „házi fegyelemre” való kényszerítéshez, (ahogy például a cselédekkel szemben ez törvényadta jog volt a polgári korban is), de a szokásjog, a nemek közt kialakult és „természettől valónak” tekintett hatalmi viszony megágyazott a nők testi bántalmazásának.

husaga_fritz_von_dardel_.jpg

Svédországban a gazdának a 19. században éppúgy joga volt cselédjei testi fenyítéséhez, mint nálunk.
Fritz Dardel rajza

A férj fenyítő jogkörét a népi jogfelfogás magától értetődőnek tekintette. „Hogy verték-e az asszonyt? Nem hagyták éppen magára! A vén bűnös asszonynak nem árt, ha néha megverik.” Az asszonyok maguk is többnyire a családi élet kellemetlen, de természetes velejárójaként, beletörődéssel fogadták el a bántalmazást: „Tűrt és nyelt, nem volt mit tennie egyebet.” „Jó volt a férjem. Bántani nem bántott, csak néha megvert” – hangzottak a parasztasszonyok vallomásai.

zuchtigung_ehefrau_16_jh.jpgA feleség "fegyelmezése" egy 16. századi németországi metszeten

A közösség ítéletében azért mégis választóvonalat jelentett a bántalmazás „jogossága” és mértéke. Ha a feleséget a közösség által indokoltnak tekintett okból – például hűtlensége, lustasága, pazarlása miatt – verte el a férje, azzal egyetértett a falu. Ha azonban a férj a közvélemény megítélése szerint oktalanul vagy nem elégséges okból, illetve „mértéktelenül”, azaz különösen kegyetlenül, például „8 napon túl gyógyuló” sérülést okozva verte a feleségét, a közvélemény elítélte a férfit. Megszólták ugyan, de közbe nem igen léptek. „Az mindig ütte, verte, megrugdosta. Még a gyerek is meghalt benne. Az ilyet már megsajnálták.”

A bántalmazott parasztasszony leggyakrabban alkalmazott védekezési lehetősége az volt, hogy hazaköltözött a szüleihez. A család különbözőképpen reagálhatott. Voltak, akik rögtön visszakergették azzal a tanáccsal: „tanuljon meg hallgatni”. Nem volt azonban ritkaság, hogy ilyenkor az apa – ha ő már nem élt, egy nagybácsi – számon kérte a férjen a bántalmazást. Előfordult, hogy össze is verekedtek, vagy hogy az asszony fivérei megverték a sógort. Mindenesetre a nőnek tanácsos volt megvárni a visszahívást – amelyet személyesen vagy közvetítővel tehetett meg a férj –, mert ha enélkül ment vissza, még rosszabb alkupozícióba került.

(Források: Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson; Morvai Judit: Asszonyok a nagycsaládban; Nagy Olga: A törvény szorításában)

diearmemarie.jpg

Debreceni „vad durva hóhérlások"

A néprajzi források nagyjából a 20. század első felének falusi viszonyaiba adtak bepillantást. Mátay Mónika Törvényszéki játszmák. Válás Debrecenben 1793-1848 című könyve segítségével viszont az egy évszázaddal korábbi városi állapotokról is képet alkothatunk. (A perek túlnyomórészt iparosok, mezőgazdaságból élők, piaci kiskereskedők között zajlottak.)

A nők által kezdeményezett perekben – a vizsgált kétszáz válókereset nagyobbik felét ők adták be – alig volt olyan eset, amelyben ne lenne szó a feleség „kínoztatásáról”. A házasságon belüli erőszak természetességéről árulkodik, hogy a férjek általában nem is tartották szükségesnek tagadni a bántalmazás tényét, csak a mértékén huzakodtak, annak súlyosságát igyekeztek kisebbíteni.

A hagyományos társadalom családi életét még nem igen jellemezte a polgári otthon és a magánélet sérthetetlen intimitása. Amikor tehát bíróság elé került egy-egy „oroszlánhoz és tigrishez hasonló kegyetlenségű férj” régóta tartó „vad durva hóhérlása”, mindig bőségesen akadt tanú. Az erőszak tehát a családtagok, alkalmazottak – inasok, segédek, cselédek –, szomszédok, albérlők, beszállásolt katonák stb. szeme előtt folyt zavartalanul, olykor hosszú éveken át.

jan_steen_felfordult_vilag.jpgA 17. századi holland festő, Jan Steen Felfordult világ című képén látható otthonnak nem sok köze van a 19. századi polgári családi idillhez

A periratokhoz csatolt látleletekből és a vallomásokból kiderül, hogy az asszonyokat nemcsak kézzel és ököllel verték és rugdosták, de a bot és szíj mellett szóba jöhetett bármilyen kéznél levő szerszám, használati tárgy. Szó van a válóperekben fojtogatásról, forrázásról, füstölésről, akasztási és kútba fojtási kísérletekről is.

Egyes eseteket hirtelen felindulással mentegettek az elkövetők, de sok házasságban egyértelműen rutinszerű jelleggel verték a nőket, mintegy a hatalmi viszony jelzésére. Előfordult, hogy a férj rendszeresen a kamrában, áldozatát kikötözve, lecsupaszítva hajtotta végre a „fenyítést” szíjjal vagy bottal. Egyik tanúvallomás arról számolt be, hogy az ifjú férj már az esküvő másnapján szíjostorral és felesége megtaposásával tudatosította a „jogrendet”.

cruickshank_bottle2.jpgGeorg Cruikshank angol karikaturista az alkohol és az erőszak kapcsolatát jelenítette meg

A közvélemény Debrecenben is csak akkor helytelenítette, és a törvény is csak akkor büntette a házi erőszakot, ha az áldozatnak az élete került veszélybe. Még ebben az esetben is enyhébb volt azonban a retorzió, mintha idegenek között került volna sor a bűncselekményre. Egyértelműen tabunak tekintette a közvélemény a viselős asszonyokat, ennek ellenére a perekből több, durva bántalmazás következtében bekövetkezett vetélésről szerezhetünk tudomást.

A periratokból az is kiderül, hogy a bántalmazó férfiak háztartásának többi tagjai: gyerekek, inasok, sőt néha a kiszolgáltatott öreg szülők, valamint az állatok is ugyanúgy szenvedtek a szabadjára engedett fizikai agressziótól, mint a feleség, valamint az is, hogy a fizikai erőszak családon kívül is a konfliktuskezelés gyakran alkalmazott módszere volt.

Kivételképpen előfordult a perekben, hogy a jóval idősebb férj panaszolta el a termetes, jó erőben lévő feleségtől elszenvedett bántalmazást: „és az orromat két ízbe vágta le úgy hogy már csúffá lettem”. A házassági háborúkban a nők azonban sokkal inkább (és sokkal eredményesebben) a verbális agresszióval éltek. Egy gondosan megválogatott lekicsinyléseket és becsmérléseket tartalmazó kirohanás – ha erre megfelelő közönség előtt került sor – akár végleg tönkretehette a férfi tekintélyét, társadalmi pozícióját a maga városi-foglalkozási közösségében.

mann_prugeln.jpgforditott_szerepek_16_jh_.jpg

A "természetes" nemi szerepek megfordítása - legyen szó munkáról vagy verésről - évszázadokon át a humor forrásának számított

Költ Szentesen Május Hónap 1ső Napján 1827.
Szentes Városa Bírái által.

Fekete János Szentesi lakos múlt Április Hónap 28kán Feleségét Répa Sárát a ./. alatt zárt Orvosi bizonyítvány szerént kegyetlenül meg verte. Annál fogva őtet mint vérengezőt a’ Tekintetes Uradalmi Törvényhatósághoz ezennel békísértetjük.

./.

Visum repertum [látlelet]

Fekete János feleségét Répa Sárát Áprilisnak ötödikén megverte, ugyan annak azon napján megvizsgáltam s következendőt tapasztaltam:

1ör A Fején négy hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
2or A térdén három hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
3or A hátán három hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
4er A’ hátán öt; farán négy; a tsombjain két; egy forma, három hüvelyknyi hosszú, másfél hüvelyknyi szélességű vaksebeket.
5or A Vérzés igen nagy lehetett.

Ez oly kemény megveretés lévén hogy az által az élete valóságosan veszedelembe forgott.

Költ Szentesen Áprilisnak 28án 827 Eszt[endőben.]
Papp Márton Megyebeli orvos

Önkényes Vallás [Önkéntes vallomás]

Mi a neved?s a’ t:
- Fekete István 26 eszt[endős] ref[ormátus] Szentesi Paraszt − Napszámos.

Miért vagy fogva?
- Valami 3. hete, hogy a’ Feleségemet Botommal megvertem ‘s ezért vagyok fogva[…]

Az orvosi Bizonyítvány szerént te olly nagyon ‘s kegyetlenül verted meg Hitvesedet, hogy a’ Fejin ‘s testin lévő sebek miatt az élete is veszedelembe forgott − hogy mertél véle illy embertelenül bánni?
- Nem ért nékie semmit a’ szép szó szörnyű rossz asszony az, nagy kurva − reám kötötte magát, azt fogadván, hogy nem lesz rossz, de mindég a’ katonákkal ivott a’ Kortsmába.

Akár millyen a’ Feleséged, de véle kegyetlenkedned nem vólt szabad − miért nem tettél inkább panaszt ellene?
- Tettem már panaszt ellene volt is már sokszor behajtva, Csongrádon meg is tsapatta a’ Biró két ízben azért, hogy a’ Katonák után ment oda.

Vóltál-é mán fogva ‘s büntetve?
- Nem voltam én.

Mi vagyonod van?
- Házam van tsak.

Költ Vásárhelyen 2. Maj. 1827.

Szenti Tibor: Paráznák. Délalföldi szexuális bűnpörök a feudalizmusból (1723-1843)

cuqu6dxl19hgse8x2.jpgFérj és feleség kölcsönös fenyítése egy 17. századi német metszeten

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.12.30. 18:55 16 komment

Valuch Tibor történész (MTA TK PTI és Debreceni Egyetem ) vendégposztja. A közelmúlt hétköznapi életének története iránt érdeklődőknek ajánlom a szerző két könyvét: Hétköznapi élet Kádár János korában és Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből Magyarországon a második világháborútól napjainkig

A test-tabu  és az illendő viselkedés

A szexualitás Magyarországon a 20. század közepén még meglehetősen szigorúan tabu témának számított, a test nyilvánossága pedig erősen korlátozott volt. A női ruhák, szoknyák az általános társadalmi elvárásnak megfelelően térdig értek vagy kissé térd alatt végződtek. A fűző viszont már nem volt elengedhetetlen kelléke a női alakformálásnak, egyre kevesebben hordták továbbra is. A nők nadrágviselete ekkor még csak kivételes volt.

Aki az illendőség szabályai ellen vétett, kihívóan viselkedett, a korabeli megítélés szerint túlságosan kacéran öltözködött (például rövidebb szoknyát hordott az elvártnál), többet mutatott meg a testéből az akkor elfogadottnál, az könnyen rossz hírbe keveredett. Természetesen jelentős különbségek voltak e téren a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak értékrendszere és illemszabályai között.

divat1954.jpgAz illendőségnek megfelelő női ruha 1954-ben. Forrás: Fortepan

A középiskolás fiúk és lányok nagy része továbbra is elkülönített osztályokba járt, a koedukált oktatás csak fokozatosan terjedt. A negyvenes-ötvenes években leginkább a tánciskola, a társastáncestek és a bálok nyújtottak alkalmat az ismerkedésre.

Hogy mit tekintettek szemérmetlenségnek, illetlen viselkedésnek, némiképp eltért az egyes társadalmi rétegeknél, de az alapnormák lényegében egységesek voltak. A házasságkötés előtti testi kapcsolat továbbra is a férfiak számára volt „megengedett” (legalábbis hallgatólagosan), a nők házasodás előtti szerelmi életét viszont nem tartották elfogadhatónak. Ők általában továbbra is „tisztességesen és erényesen” – értsd: szerelmi ismeretek és szexuális tapasztalatok hiányában - kötöttek házasságot.

tanciskola1965.jpgA tánciskola vizsgabálja az eleki kultúrházban, 1965.

A polgári korból örökölt viktoriánus prüdéria az ötvenes-hatvanas években sajátos megerősítést kapott. A korszak úgynevezett szocialista erkölcse lényegében csak a házasságon belüli nemi életet tartotta elfogadhatónak. Az ötvenes évek elején a házasságtörést a párttagok esetében még pártfegyelmivel büntették.

A szexualitásról való beszéd is évtizedeken keresztül őrizte még tabujellegét. A nemiséggel kapcsolatos információkat a gyerekek és a fiatalok rendszerint a családi kereteken kívül szerezték be. Az általános gyakorlat szerint a testiségről, a szexualitásról, az alapvető biológiai ismeretekről a szülők – a ritka kivételektől eltekintve – nem beszélgettek gyermekeikkel.

golya-hozza1.jpggolya-hozza2.jpgAz 1967 és 1986 között 2-3 évente kiadott könyvecskével egy egész generáció számára tudták le a "felvilágosítást"

Szexuális forradalom szocialista módra

A szexualitással kapcsolatos íratlan normák és a társadalmi gyakorlat a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdett mélyrehatóan megváltozni. Ezzel egyidejűleg többek között a miniszoknya és a bikini gyors térhódítása gyökeresen átformálta a női test nyilvánosságával kapcsolatos közvélekedést is.

divat1969.jpgbikini.jpgMini és bikini 1969-ben. Forrás: Fortepan

A hetvenes években „a nemi életre nevelés” bekerült a legalább röviden oktatandó iskolai témakörök közé. A nyitásban meghatározó szerepet játszottak a korabeli ifjúsági lapok is – Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság –, nemzedékek nőttek fel Lux Elvira és Veres Pál tanácsain. A hatvanas-hetvenes években az egyik legnépszerűbb kiadvány Hirschler Imre: A nők védelmében című könyve volt.

veres_pal_plakat.jpgverespali.jpgVeres "Pali bácsi"  - bár tanácsai mai szemmel olvasva néha megmosolyogtatóak - üdítő kivételnek számított nyitottságával

A rendszer nőemancipációs törekvései a szexualitás kérdésére nem terjedtek ki. A hétköznapok gyakorlatában a férfiak szabadosabb viselkedése változatlanul enyhébb megítélés alá esett, mint a nőké. Jelentősebb változások ezen a téren is a hatvanas évek végétől jelentkeztek, az új ifjúsági szubkultúrák megjelenésével párhuzamosan. A galerikben csoportosuló fiatalok szabados szerelmi életéről szóló kósza híradások felborzolták a meglehetősen konzervatív álláspontot valló korabeli magyar közvéleményt.

csok_1978.jpgAz utcai csókolózás 1978-ban már legfeljebb az idősek idegeit borzolta fel. Forrás: Fortepan

Egy-egy házibuli vagy KISZ-tábor is jó alkalmat kínált az ismerkedésre, az együttlétekre. A házasság előtti szexuális élet azonban inkább csak a hetvenes évektől kezdett elfogadottá válni. A gyereknemzésre egyre kevésbé tekintettek a szerelmi élet első számú tényezőjeként: a változás fokozatosan alapjaiban változtatta meg a szexuális magatartást.

hazibuli1975.jpgHázibuli, 1975. Forrás: Fortepan

A korszak közgondolkozásában azonban a szexualitás tabu jellege csak lassan oldódott. Az erotika műalkotások, viccek, karikatúrák révén jelent meg, többnyire igen konszolidált formában, illetve keretek között. A magyar sajtóban a negyvenes évek végétől erotikus kiadványok évtizedekig nem léteztek. Kivételt csak egyes alkalmi kiadványok – például az újságíróbál alkalmából évente egyszer kiadott Tollasbál című magazin – jelentettek, ezek is inkább csak a hetvenes évek második felétől. Az ifjúsági lapokban is ettől kezdve jelent meg egy-egy erotikus fotó. Sajátos módon egyébként ugyanebben az időszakban a KISZ Központi Bizottságának a lapja, a Magyar Ifjúság közölte több-kevesebb rendszerességgel a külföldi magazinokból átvett fotókat. Korábban könnyen pornográfiának minősítettek mindent, ami erotikus tartalmú volt. Az általános tiltás miatt az ismert külföldi kiadványok – például a Plaboy – is csak csempészáruként kerültek be az országba.

dasmagazinakt8-1976.pngA keletnémet Das Magazint a 2-3 aktfotó kedvéért németül nem tudók is megvették 

Bizonyos kettősség ugyanakkor hamar megjelent ezen a téren, hiszen a fővárosban és a nagyobb városokban is működtek a korszak során olyan szórakozóhelyek, ahol – szigorúan a késő éjszakai órákban – sztriptíz-műsort tekinthetett meg a szórakozni vágyó közönség.

sztriptiz1.jpgSztriptíz a Pezsgőbárban, Budapesten, 1968-ban.

A meztelenség fokozatosan bekerült a nyilvánosságba s ebben nagy szerepe volt a televíziónak és a mozinak - a művészfilmekben viszonylag korán megengedetté vált a ruhátlan test -, bár a folyamatot legalább a korhatáros korlátozásokkal igyekeztek fékezni. A hetvenes évek második felében újjáéledő reklámok révén a meztelen női test reklámhordózóként is megjelent a nyilvánosságban.

jancso-miklos-meg-ker-a-nep-1.jpgMég kér a nép, 1972. Jancsó Miklós gyakran alkalmazta filmjeiben a meztelenséget metaforaként

A testtel kapcsolatos szigorúan korlátozó normák enyhülését jelezte a nudizmus (később inkább naturizmusnak nevezték) megjelenése a nyolcvanas évek elején. A délegyházi tavaknál kezdődött, hamarosan ezreket vonzó meztelen fürdőzést eleinte rendőri akciókkal is akadályozták, azonban a mozgalom egyesületté szerveződve - a civil társadalom egyik első fecskéjeként! -  néhány év alatt elérte a "szabad testkultúra" legalizálását.

delegyhaza_fkk_1.jpgDélegyházai hangulatkép a nyolcvanas évekből. Forrás: Magyar Naturisták Egyesülete

A homoszexualitás a hatvanas évekig, az új büntetőtörvénykönyv bevezetéséig bűncselekménynek számított, amelyet rendőrségi ügyként kezeltek. A kérdés azonban egészen a nyolcvanas évek elejéig nem jelenhetett meg a nyilvánosságban. Az egyneműek szerelmét a Kádár-kori magyar társadalom döntő többsége – amely általában is rosszul tolerált mindenféle másságot - nem fogadta el. Az előítéletek csak lassan oldódtak. Becslések szerint a nyolcvanas évek elején a felnőtt népesség három-öt százaléka tartozott a homoszexuálisok-leszbikusok közé.

magev.jpg []

A mi korunk az övékéhez képest egészen más, pedig mi se vagyunk olyan öregek [39 éves volt az interjúalany]. A bálba eljártak velünk a szüleink, ezek meg kinéznek onnan bennünket. Ők nem úgy táncolnak, viselkednek, mint mi. És nem szégyellik magukat. Most, amikor itt voltak a Tolcsvayék, az egyik kislányon háborodtam fel. Elég komoly turai udvarlója van, de az már nem volt ott, hát odamegy hozzá egy fiú, nem ismertem, nem idevalósi, és megcsókolja. Mondom a testvéremnek, hogy nézd már, ennek nem az az udvarlója. Ó, aszongya, ez nem feltűnő. Hát én nem tudom, de engem a férjem meg nem csókolt az eljegyzés előtt, az biztos. Volt a mi időnkben is kacér lány, de olyan mégse, hogy most minden kisbaba koraszülött...

Őrszigethy Erzsébet: Budapesttől ötven kilométerre. In: Folyamatos jelen, Budapest, 1981.

A nemlétező prostitúció

A nyilvánosházak működése és a prostitúció a negyvenes évek végéig legális volt, azt a háború előtti törvény szabályozta. Ebben az időszakban csak Budapesten 1200 igazolvánnyal rendelkező kéjnő tevékenykedett s mintegy 10-12 000-en űzték engedély nélkül az ipart.

A nyilvánosházakat 1950-ben felszámolták, a nyilvántartott kéjnők igazolványait visszavonták, s munkahelyeket jelöltek ki számukra. A prostitúció ettől kezdve kihágásnak minősült, majd 1955-ben 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekménnyé nyilvánították. A jelenség ettől még természetesen nem szűnt meg, csak illegális körülmények között élt tovább. Rövidesen kialakult a prostitúció új intézmény- és működési rendszere. Folyamatosan újratermelődött a szobáztatók, a futtatók, az ismert helyeken kuncsaftra váró lányok csoportja. A hetvenes évekre a budapesti Rákóczi tér és környéke vált a prostitúció egyik legismertebb helyévé. A lányok futtatása a különböző bűnözői csoportok egyik jövedelmező tevékenységévé is vált. A hatvanas években az ország nyitottabbá válása, a turizmus lassú élénkülése megteremtette ennek a tevékenységnek a második szintjét is, amelyet a szállodákban tevékenykedő örömlányok alkottak.

rakoczi_ter_1972.jpgRákóczi tér, 1972. Forrás: Fortepan

A testüket áruba bocsátó lányokat és asszonyokat lebukás esetén üzletszerű kéjelgés (ÜK), esetenként pedig közveszélyes munkakerülés (KMK) vádjával fogták perbe és ítélték el néhány hónapnyi, visszaeső minősítés esetén 1-2 évnyi börtönbüntetésre vagy javító nevelő munkára.

„Titkos kéjnők” az úgynevezett szocialista (minta)városokban – Sztálinváros/Dunaújváros – is szép számmal voltak. A rendőrség időről-időre kampányszerűen próbálta meg keretek között tartani ezt a tevékenységet. A nagyobb rendőrkapitányságokon külön erkölcsrendészeti osztályok, alosztályok működtek.

A fellépés „hatékonyságát” jól mutatja, hogy 1970-ben mindössze 88 személyt nyilvánítottak terheltté ilyen bűncselekmény miatt, ebből 74 fővel szemben emeltek vádat és 56 személyt (közülük 44-et Budapesten) ítéltek el jogerősen. Az elítéltek nagy részére 1-12 hónapig terjedő, a súlyosabbnak minősített esetekben 2-5 évnyi szabadságvesztést szabtak ki. 1980-ban az üzletszerű kéjelgésnek minősített bűncselekmények száma kereken 100 volt, ebből a bíróságok 62 embert ítéltek el 37-et letöltendő, 15-öt felfüggesztett szabadságvesztésre, a többieket pedig javító-nevelő munkára, illetve pénzbüntetésre ítélték.

A dolog természeténél fogva és a szabályozás tiltó jellege miatt nem lehet tudni, hogy pontosan hányan űzték az „ősi mesterséget” ekkoriban, de feltételezhető, hogy csak Budapesten sokszorosa volt a számuk az elítéltekének. Az eljárások alacsony száma is azt mutatja, hogy a rendőrség minden olyan helyen megtűrte a jelenséget, ahol ez nem keltett nagy feltűnést, egyébként pedig inkább csak kampányszerűen kezelték az ügyet.

old_firenze_1973.jpgAz Old Firenze bár a budai várban, 1973. Forrás: Fortepan

Fertőzöttség tekintetében elsősorban a főváros belső - V., VI., VII., VIII., IX., XIII., és XIV. kerületei exponáltak. Az átlagosnál több prostituált mozog a budai kerületek közül a II. és a XI. kerület területén. A fertőzöttség tradicionális okkal, a vendéglátó-ipari objektumok és szórakozóhelyek koncentráltságával magyarázható. A rendelkezésre álló operatív és nyílt ellenőrzések tapasztalatai alapján a főváros legfertőzöttebb objektumai is meghatározhatóak, ahol a prostituáltak partnereikkel megismerkednek. Ezek többsége eszpresszó, bár éjjeli mulató, utca, tér.

Fertőzöttség tekintetében kiemelkednek az alábbi objektumok:

Az osztályon felüli helyek közül: Pipacs, Moulen Rouge, Jereván, Savoy, Berlin stb., bárok, a Gellért, a Szabadság, a Palace, a Metropol, Vörös Csillag, Astoria Szállók halljai és bárjai,

Az I., II., III. osztályúak közül: Emke, Tavasz, Harmat, Luxor, Otthon, Tinódi, Fény, Gong, Trojka, Szimpla, Rózsa és Ibolya presszók, Liliom, Nemzeti, Szarvas Étterem, Múzeum Kávéház, a terek közül kiemelkedik a Rákóczi tér, az Úttörő tér [!], Kulich Gyula [Kálvária] tér, Almássy tér. Fertőzöttek még: a Nyugati és [a] Keleti pályaudvar környéke, ezek várótermei, a Vidámpark, a Margitsziget, Ifjúsági Park, Hűvösvölgy, Népliget.

Az első csoportba sorolhatók a társadalom perifériáján élő, lakással, munkahellyel nem rendelkező prostituáltak, akiknek külső megjelenése is árulkodik „foglalkozásukról". E kategóriában megtaláljuk az egészen fiatal és a már kiöregedett prostituált nőket egyaránt. Ismerkedési területük a különböző parkok, terek (ahol rendszerint a közösülést is végrehajtják), pályaudvarok várótermei, italboltok.

A prostituáltak jelentős része rendelkezik lakással és munkahellyel, bár munkavállalásuk sok esetben a személyi igazolványba történő bejegyzésig terjed. Ezek a személyek férfipartnereikkel ugyancsak válogatás nélkül, eszpresszókban, szórakozóhelyeken, italboltokban ismerkednek meg. Kapcsolataikat azonban már sokkal diszkrétebben, rendszerint saját, partnereik, illetve találkahelytartók lakásán bonyolítják le. Ezek felderítése már nehezebb, mint az előző csoportba tartozóké.

A harmadik csoportba sorolhatók - és a bűnüldöző szervek számára a legveszélyesebb kategóriát jelentik - azok a prostituáltak, akik rendszerint kerítők útján szállodákban külföldiekkel közösülnek. Ezek egy része bizonyos foglalkozást űzők köréből - pl. felszolgáló, mixer, fodrász stb. - kerülnek ki. Átlagon felüli, luxus igények kielégítése céljából űzik a prostitúciót. Viselkedésükben kulturáltak, esetenként több nyelvet is beszélnek. Tevékenységük többnyire valutáris bűncselekményekkel párosul.

Az Országos Rendőr Főkapitányság jelentése, 1971. Közli: Tóth Eszter Zsófia: Prostitúció a ’70-es évek Budapestjén

prostitualt1966.jpgProstituált a budapesti éjszakában 1966-ban. Forrás: Fortepan

A nemi betegségek

Mivel a piros lámpás házak felszámolásával megszűnt a korábban bejegyzett örömlányok kötelező rendszeres egészségügyi ellenőrzése, a nemi betegségek terjedéséért leginkább a prostitúciót tették felelőssé. Ebben azonban a higiénés viszonyok alacsony szintje is szerepet játszott. Egyes társadalmi csoportokban – elsősorban a városokban – a szexuális magatartás változása is segítette a betegségek terjedését.

1944-45-ben a front átvonulásakor a tömeges erőszaktételek, a negyvenes évek második felében pedig az egészségügyi rendszer összeomlása növelte rohamosan a nemi betegek számát. A probléma kezelésére 1951-től központosított állami intézményrendszert hoztak létre, ahol akár kényszer-gyógykezelésre is sor kerülhetett. A fertőzés gyakorisága a hatvanas évekig viszonylag gyorsan, később lassuló ütemben csökkent. A nyilvántartott nemi betegek száma az ötvenes évek elején még meghaladta a hatvanezret, a hatvanas években huszonöt-harmincezer között ingadozott, a hetvenes évek végére tízezerre csökkent. A probléma mindvégig meglehetősen szűk körben kapott nyilvánosságot.

nemi_betegseg.jpg

A szülés kórházba vonul

A negyvenes években és az ötvenes évek első felében a születések nagy része még otthon, lakáson történt. 1940-ben a megszületett gyermekek háromnegyede, 1950-ben kétharmada otthon, családtagok és/vagy bábaasszony közreműködésével látta meg a napvilágot. A születés csakúgy, mint a halál az élet szerves, természetes, mindennapos velejárója, kevésbé orvosi, kórházakban izolált esemény volt. Az ötvenes évektől folyamatosan növekedett a szülészetek befogadóképessége, a születés az otthoni körülmények közül fokozatosan átkerült az intézményi, kórházi keretek közé.

1960-ban már csak a gyermekek egyhatoda született otthon. Az évtized végén már egyre inkább ez számított kivételesnek és ritkának. Ezzel párhuzamosan a bábaasszony intézménye is megszűnt. Helyettük a védőnők igyekeztek eligazítani és segíteni a gyermekágyas asszonyokat az újszülöttek ellátásának kezdeti lépéseiben. A javuló egészségügyi ellátás minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csecsemőhalandóság és a gyermekágyi halandóság nagymértékben csökkent.

szulootthon.jpgÚjszülött és édesanyja a zsidó kórházban Budapesten, 1947-ben.

A házasságon kívüli születések a század utolsó harmadáig nem tartoztak a társadalmilag elfogadott jelenségek közé. A szűkebb-tágabb környezet – lakóhelytől, településtípustól lényegében függetlenül - továbbra is számon tartotta a „megesettségett”. A házasságkötés előtt világra jött újszülöttet „előregyártott gyermeknek”, a házasságon kívül születettet pedig „zabigyereknek” nevezték még a hatvanas-hetvenes években is.

1953-ban bevezették a gyermektelenségi adót. A korabeli népnyelv által „kanadónak” titulált kötelezettség az önálló keresettel rendelkező 20-45 év közötti gyermektelen nőket és a 20-50 év közötti gyermektelen férfiakat terhelte. A rendelkezést az 1956-os forradalom után helyezték hatályon kívül.

ujszulott.jpgFiatal pár hazaindul az újszülöttel a kórházból. 

Abortusz és fogamzásgátlás

A második világháború után átmenetileg lehetővé tették a terhesség legális megszakítását azon lányok és asszonyok számára, akik a megszálló hadseregek katonái által elkövetett nemi erőszak következtében estek teherbe. 1946 elején azonban visszatértek a teljes tiltáshoz. A fenyegető büntetés ellenére a művi vetélés évtizedeken át az egyik leggyakoribb születésszabályozási eszköz maradt: évente 110-120 ezerre becsülték az illegális beavatkozások számát, s ennek jelentős részét orvosok hajtották végre. Évente négy-ötezer elmarasztaló ítélet született a gyermeküket illegálisan elvetető anyák és a beavatkozó orvosok ellen. A teljes tilalmat 1956 nyarán oldották fel, ami együtt járt a regisztrált terhesség-megszakítások ugrásszerű növekedésével.

ratko_anna.jpgA szigorú abortusztilalomról a pártvezetés döntött, de azt Ratkó Anna egészségügyi miniszter nevéhez kötötte a közvélemény

Az abortusz és a születésszabályozás terén az újabb jelentős fordulat 1967-68-ban következett be. Ettől kezdve vált hozzáférhetővé az első magyar fogamzásgátló tabletta az Infecudin, majd nem sokkal később megjelent a Bisecurin is. Az orális fogamzásgátlás a tabletták magas hormontartalma ellenére gyorsan népszerűvé vált. A hetvenes évektől az abortuszok száma mérséklődött.

A regisztrált terhesség-megszakítások száma 1957-1990 között

év

1957

1960

1970

1980

1990

szám

123 383

162 160

192 283

80 882

90 394

Forrás: Demográfiai évkönyv, 1997.

A látványos csökkenés elsősorban az orális fogamzásgátló-szerek széles körű elterjedésének köszönhető, másodsorban pedig az abortusszal kapcsolatos jogszabályok szigorításának. Bár a szocialista korszak prüdériája gátolta a korszerű családtervezési ismeretek terjesztését, egy 1986-os felmérés adatai szerint már a házas nők háromnegyede védekezett a nem kívánt terhesség ellen. Mechanikus fogamzásgátló eszközöket a negyvenes és ötvenes években is forgalmaztak a patikákban, ám ezek hatékonysága gyakran megkérdőjelezhető volt, sőt az ötvenes években az áruhiány miatt nehezen is lehetett beszerezni. Az abortusz mellett a másik leggyakrabban alkalmazott módszer a megszakított közösülés volt.

Az archaikus magzatelhajtó eljárások és eszközök alkalmazása (hegyes pálcával történő felszúrás a méhbe, növényi főzetek méhbe fecskendezése, levegő befúvás) az ország számos területén - főként a falvakban - a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig előfordult. “A közösségekben addig nem tekintették bűnnek, addig megengedték ezeket a cselekményeket, míg a magzatnak nincs lelke.” Ez a határpont pedig az általánosan elterjedt felfogás szerint az állapotosság harmadik hónapja volt.

targyak_1970.jpgAz 1970-es évek elejének jellemző tárgyai egy privát "kollázson": a Bisecurin 1971-ben került a patikákba

Hasonló témájú  korábbi posztok: "A botrányt kerülni kellett" - Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben és "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás" - Szerelem, házasság és szexualitás a paraszti világban

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.12.06. 19:54 6 komment

A 19. század közepén a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól. A következő évtizedek mikrobiológiai felfedezései egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.  A városok népességszámának rohamos növekedése a 19. században a hulladékok egyre magasabb hegyeit termelte: a probléma egyrészt műszaki kihívást jelentett, másrészt új társadalmi és viselkedési normák kialakítását is kikényszerítette.

 Pieter_Bruegel_the_Elder_-_The_Dutch_Proverbs-részlet_1.jpgÁrnyékszék használat közben az idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című 1559-ben készült festményén. A képrészlet a száz ábrázolt szólás közül kettőt is megjelenít: "Ugyanazon a lyukon keresztül szarnak" (Elválaszthatatlan cimborák), illetve "lóg, mint szaróház az árok felett" (félreérthetetlen ügy)

"Közszennyesség" a középkorban

Ahol kis területen sok ember - és velük együtt sok állat - zsúfolódik össze, a természet nem győzi feldolgozni, lebontani, eltüntetni a keletkező hulladékokat és anyagcseretermékeket. Így volt ez már azokban a kultúrákban is, amelyekben még nem terhelték a környezetet a vegyipari termékek és a műanyagok. Az ókor nagy városaiban - Mezopotámiában, Indiában, Jeruzsálemben, a legnagyobb görög poliszokban és természetesen Rómában, illetve a provinciák székhelyein - már földalatti csatornarendszerek vezették el a keletkező szenny folyékony részét.

Cloaca-Maxima-e1329401771888.jpg Róma alatt máig fennmaradt a birodalom infrastruktúrájának egyik büszkesége, a Cloaca Maxima

A középkor ebben a tekintetben is hatalmas civilizációs visszalépést jelentett. A városokban az utak szélén vagy közepén húzódó nyílt árkok nemcsak az esővíz elvezetésére szolgáltak: a szennyvizet is oda öntötték vagy vezették, sőt, oda dobták az ürüléket és a szilárd hulladékot is, aztán sorsára hagyták. A települések számára a folyóvizek közelsége nem csak az ivóvízellátás miatt volt fontos: a folyók és patakok, esetleg a belőlük kivezetett csatornák az állandó "öblítést" is biztosították. A hidak némely városban nemcsak piactérként szolgáltak, de nyilvános árnyékszékeket is kialakítottak rajtuk: az ürülék természetesen egyenesen a vízbe pottyant.

Freiburg.jpg Freiburg sétálóutcáiban ma is csobog a "várospatakocska" egy-egy ága, amely a középkorban a város szennyét hordta el.

Sok európai városban hagytak keskeny sikátort a házak falai között a telekhatáron, amely nem a közlekedést szolgálta. Ide nyíltak az épületek falából erkélyszerűen kiálló, nyitott vagy zárt árnyékszékek, és a földsáv (németül Ehgraben) fenekén gyűlt az ürülék, amelyet többnyire csak az esővíz tüntetett el úgy-ahogy.

rosengasse_weingasse_ehgraben_1.jpgA házak hátsó vagy oldalsó falai között futó, az ürülék és a szemét számára kialakított "Ehgraben" Zürichben

A várakat vagy a városfalakat övező árkok  természetes szemétlerakóként is szolgáltak: a rothadó szerves anyagok (például dögök), az azokat ellepő legyek, a bennük tanyázó patkányok nagy szerepet játszottak a pusztító járványok előidézésében. Az utcákra dobott hulladékok között háziállatok turkáltak: kutyák és macskák mellett disznók is.

Az emberek félreeső helyeken, szemét és trágyadombok szélén guggolva, vagy a házak udvarán ásott latrinák fölött intézték szükségüket. Ezeket időnként természetesen ki kellett üríteni: ezt a munkát a gyepmester végezte, aki némely városban egyúttal a hóhér hivatalát is betöltötte. Szerencsések voltak azok a városi polgárok, akik közvetlenül folyóvizek mellett laktak: az ő erkély-árnyékszékeik alatt folyamatosan működött a vízöblítés.

Basel 1880.jpg Bázel szerencsés polgárai a Birsig folyót használták természetes csatornaként. Az 1880. körüli városképen jól láthatók a középkorból megmaradt fülkék, amelyek használatát csak a következő évtizedben, a város csatornázása után tiltotta meg a tanács.

A középkori köztisztasági állapotokat jellemzik azok a rendeletek, amelyekkel egyes német városokban arra kötelezték a vásárra jövő parasztokat, hogy hazafelé, kiürült szekereiken vigyenek ki egy-egy adag hulladékot a városfalakon túlra. Mivel a városi szemét jórészt trágyának alkalmas állati és emberi ürülékből állt, a kötelezettség tulajdonképpen kölcsönösen előnyös volt.

Magáért beszél az az 1372-es párizsi rendelet is, amely előírta, hogy a mosdóvizet vagy az éjjeliedény tartalmát csak háromszoros "Gare l'eau!" (Vigyázz, víz!) figyelmeztető kiáltás után szabad a házak ablakaiból az utcára önteni. Nem speciális francia népszokással állunk szemben: a kifejezés "gardyloo" változatban a középkori angolban is meghonosodott. Sőt, még a reformkori Pesten is panaszkodtak, hogy akár a Váci vagy az Úri (ma Petőfi Sándor) utcában is megesik, hogy "különféle híg portékával" öntik le a járókelőt az ablakból vagy a kapu alól.

verdauen_strasse_interf_g.jpg

Az első köztisztasági jellegű tilalmak az ürülék utcára vagy az árkokba öntésére vonatkoztak, illetve kötelezővé tették annak külön erre a célra ásott gödrökbe való összegyűjtését. A szigetelés nélküli gödrök tartalma persze éppúgy átitatta a talajt, szennyezte a kutak vizét, mint amikor kiöntötték, ráadásul a tisztításuk is igen kellemetlen bűzzel járt.

Az egyre nagyobb, népesebb és zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye közbiztonsági kérdéssé vált. A problémára a 19. században főleg a nagy kolerajárványok irányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták.

A talpra erősíthető magasítók a sártól, ürüléktől, trágyától és egyéb utcai szennytől védték a lábbelit.

Rokon témájú korábbi posztok: "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón és  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.11.30. 04:57 14 komment

Vendégposzt Csukovits Enikőtől (MTA Történettudományi Intézete). A téma már ismerős lehet a blog rendszeres olvasóinak, a megközelítés módja is, de most elhagyjuk a 19. századot és környékét. (Az időhöz való viszony változásáról szóló korábbi posztjaim: "Egyik nap úgy, mint a másikon" - Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban és "Atyám megkívánta a pontosságot" - Úton az óra diktatúrája felé.)
A poszt nyitást is jelent: úgy tervezem, hogy időnként meghívom vendégségbe kollégáimat, akik más korok kutatóiként foglalkoznak a mentalitás és a hétköznapi élet történetével.

A középkori világkép egyik legjelentősebb változását a mechanikus órák megjelenése jelentette. A kerekes óra, amely télen nyáron, éjjel nappal egyenletesen méri a múló időt, alapvetően megváltoztatta az ember és az idő kapcsolatát.

óra feltalálása.jpgA kerekes óra feltalálása. A metszetet Johannes Stradanus rajza alapján Philipp Galle készítette 1590 körül Antwerpenben.

Időmérő eszközök az óra előtt

A középkorban is érvényes antik időbeosztás szerint a nappali és éjszakai időszakot egyaránt 12-12 kánoni órára osztották. Mivel a napszakok hossza évszakonként változik, természetesen a téli és a nyári óra hossza jócskán eltért egymástól. Egységes időmérésről ilyen körülmények közt szó sem lehetett.

A múló időt kezdetleges időmérő eszközökkel próbálták nyomon követni ott, ahol erre egyáltalán szükség volt, azaz főleg a kolostorokban és a káptalanokban a mindennapi liturgia szabályos végzésénél. Az itt-ott máig látható napórák mellett használtak vízórát és gyertyaórát is. (A homokóra ezzel szemben későbbi találmány: a 15. században, tehát már a mechanikus óraszerkezetek megjelenése után bukkant fel.) Elképzelhető, mennyire voltak pontosak ezek a szerkezetek: a napóra éjjel vagy borús időben használhatatlan, a vízórák télen gyakran befagytak és a "kézműves" gyertyák sem mindig ugyanannyi idő alatt égtek a mérőpontig vagy csonkig.

Wasseruhr_Harun_al_Raschid.jpgHarun al-Rasid kalifa követe vízórát ad át Nagy Károlynak. A kolostori hétköznapokban egyszerű, a homokórákhoz hasonló szerkezetekben mérték az időt az elfolyó víz segítségével.

Az órák kezelése általában a sekrestyés feladata volt: Citeaux-ban (itt alapították a cisztercita rendet) úgy kellett beállítania az órát, hogy az a megfelelő időben csengessen és ébressze a szerzeteseket. A Fekete-erdei hirschaui benedek-rendi kolostorban a sekrestyés "gondoskodik és felügyel az órára, mert előfordulhat, hogy az nem jár pontosan, így neki az időt a gyertyák szerint kell megbecsülnie, a csillagok vagy a Hold járása szerint, hogy a testvéreket meghatározott időben ébreszteni tudja".

Stundenkerze.jpgKerzenuhr 18. Jh.jpgA gyertyaóra egyik változatánál kis csengőt szúrtak a megfelelő osztásba. Amikor a gyertya odáig leégett, a csengő kiesett, hangjelzéssel figyelmeztette használóját. A jobboldali gyertyatartó az órákat jelző rovásokkal a 18. századból származik.
Alfréd angol király - krónikása szerint - a 9. században pontosan 8 órát szánt a méltóságával járó kötelezettségekre, ugyanennyit  olvasásra, evésre és alvásra, és szintén 8 órát imádkozásra. A nap szabályos lefolyását hat, egyenként négy óráig égő gyertyával biztosította.

A toronyóra-láz

Az időmérés technikájában új korszakot nyitott a mechanikus órák megjelenése. "Csodálatos óramű, mely éjjel-nappal méri a 24 órát. Éjjel egykor egyszer, kettőkor kétszer üt, ami nagyon hasznos mindenrendű embernek" - lelkendezett 1335-ben egy kortárs.

A kerekes óra feltalálásának pontos időpontját nem lehet megállapítani, mint ahogy azt sem, kinek köszönhető a döntő szerkezeti elem, a gátszerkezet elkészítése. Ez fékezte ugyanis az órát mozgató süllyedő súlyt, biztosítva ezzel az óra egyenletes járását. Annyi tudható csak, hogy a szerkezet a 13. században jelent meg, és a 14. században terjedtek el a kerekes órák.

A legkorábbi óraművek bonyolult, többfunkciós szerkezetek voltak, némelyik elsődlegesen nem is a napi időmérést szolgálta, hanem a csillagászati eseményeket - az égitestek mozgását - jelezte. A kor leghíresebb óraműve, a Jacopo de'Dondi által 1344-ben felállított padovai toronyóra az órákon kívül mutatta a bolygók mozgását, a hónapokat és az év ünnepeit is. Az 1352-ben készített, harangjátékkal is ellátott strasbourgi órán a háromkirályok hajladoztak, kakas kukorékolt, sőt, egy mutató még az érvágásra alkalmas időpontokat is jelezte!

Clock_tower_and_Lion_of_St._Mark_in_Padova_-_just_like_the_ones_in_Venice.jpgA padovai Szent Márk székesegyház toronyórája. Jacopo de'Dondi műve fél évszázad múlva a toronnyal együtt megsemmisült, de 1428-ban pontos másolatát helyezték el az újjáépített toronyban.

A nyilvános ütőórák Itáliából terjedtek el Európa nagyvárosaiban és fejedelmi udvaraiban. Már 1307-ben említik Orvieto, 1336-ban Milánó első óráját, majd a következő évtizedekben Firenze, Bologna, Nürnberg, Windsor, Avignon és Párizs is elkészíttette a maga időmérő szerkezetét. 1370-80 között már valóságos "óralázról" beszélhetünk: ebből az évtizedből több mint hetven új toronyóráról vannak adataink! Az órák elterjedésének földrajzi határai is kiterjedtek: északon a svédországi Lund, délnyugaton Sevilla, keleten Szilézia városai, illetve  Bécs (1417) volt az úttörő az új találmány meghonosításában.

A középkori toronyórák valóságos monstrumok voltak. Egy V. Károlynak készített óráról feljegyezték, hogy ütőművének súlya öt mázsát nyomott és 24 óra alatt tíz méter süllyedt. Elkészítésük és felállításuk nagy szakértelmet igényelt, de úgy tűnik, hogy a gyorsan bővülő kereslet hamar kinevelte a kellő számú órást.

turmuhr_1600.jpg1699-ben cserélték le a a bécsi Stephansdom újabb toronyóráját erre a szerkezetre, amelyet Joachim Oberkircher készített. Bécs, Óramúzeum.

Az első órákat túlnyomórészt templomtornyokban helyezték el, majd a nagyobb városok a városházára vagy a kereskedést szolgáló csarnokra is rendeltek. A templomi elhelyezés ellenére ezek a szerkezetek már nem az imaórákat jelezték harangjaikkal, tehát elsősorban nem a szerzetesek, hanem a kereskedő és iparűző polgárok igényeit szolgálták. Az idő múlását kérlelhetetlen monotóniával jelző toronyóráknak fontos szerepük volt annak az időfegyelemnek a megszületésében,  amely nélkül a piac által szabályozott gazdasági rend elképzelhetetlen lett volna.

Bilderuhr.jpgKépóra a bécsi Stephansdommal. A képórák főleg a 19. század első felében, a biedermeier korban voltak divatban. Többnyire városok vagy a tájba helyezett várak, kastélyok tornyába illesztették az óra számlapját, a szerkezetet pedig a kép mögött helyezték el.

Toronyórák Magyarországon

Források híján nem lehet biztosat mondani arról, mikor és hol helyezték üzembe a Magyar Királyságban az első órát. A legkorábbi adat Besztercebányáról maradt ránk, ahol egy 1386 és 1399 közötti városi számadás már említ egy János nevű órásmestert, aki Sziléziából települt a gazdag német polgárság által lakott felvidéki bányavárosba. Valószínűleg a német területekkel fenntartott élénk kapcsolat hatása alatt rendeltek órát a város főterére, ahol a templomot, a városházát és a vásárcsarnokot a legvagyonosabb polgárok, a Ringbürgerek házainak gyűrűje vette körül.

besztercebanya-óratorony.jpgA besztercebányai óratorony 1900 körül. A tűzfigyelésre és riasztásra készült négyszögletes tornyot 1552-ben építették a , körfolyosó 1665-ből, a barokk stílusú kupola pedig 1784-ből származik.

A következő század első évtizedeiből Pozsonyból, Bártfáról és Sopronból vannak adatok toronyóráról, de készíttetésük időpontját nem lehet megállapítani. Leginkább az időméréssel kapcsolatos költségeket: az óra felügyelőjének bérét, a javítás, karbantartás díját, az alkatrészek vagy éppen a kenőolaj árát  őrizték meg a források. Ezek a költségek nem számítottak jelentéktelennek a város kiadásai között, mivel a kezdetleges szerkezetek igen gyakran szorultak javításra, a mozgó alkatrészeket pedig sűrűn kellett cserélni.

A soproni óráról tudjuk, hogy az a várostoronyban mutatta az időt. Rendszeres olajozása az éjjeliőr feladata volt, aki az órát és az esetleges tüzet is kiáltotta. Az órakiáltás rendszeresen és több helyen történt. Az órakiáltás más városban is szokásban lehetett már a 15-16. században, de Sopronon kívül csak későbbi korból maradtak fenn erről adatok. Hasonlóan gyérek az adataink magáról az óraállítás tényéről is. Biztosan toronyóra mutatta az időt a középkor vége felé Kassán, Nagyszebenben, Brassóban, Esztergomban, Egerben és Váradon, de nagy valószínűséggel Kolozsváron és Budán is.

Nachtwaechter_buchstabierbuch.jpgN mint Nachtwächter, azaz éjjeliőr egy 1799-ben megjelent német ábécéskönyvben. A városok által alkalmazott bakter nemcsak a közbiztonság ügyelt, de az órák múlását is közhírré tette meghatározott helyeken és időben.

A 15. század második felében feltűntek Magyarországon a mozgatható, tehát kisebb méretű gépórák is. Az első óratulajdonosok Mátyás király mellett a híres humanista főpapok - Várdai István bíboros, Vitéz János, Janus Pannonius -  voltak, de néhány kolostor is rendelkezett ilyen szerkezettel. A király és a püspökök nyilván drága, díszes órákat szereztek be, de a 16. század elején már soproni pap, nemesasszony, sőt falusi plébános végrendeletében is felbukkan óra; esetükben nyilván olcsóbb, egyszerűbb szerkezetekről van szó. A szórványos adatokból úgy tűnik, a Mohács előtti Magyarországon, bár elterjedtnek semmiképp sem nevezhető, de nem számított már teljesen ismeretlen jelenségnek az óra birtoklása.

Hans_Mielich-Bildnis_des_Pankraz_von_Freyberg.jpgHans Mielich 1545-ben a státusszimbólumnak számító zsebórával örökítette meg a jómódú, bányákkal és kohókkal is rendelkező bajor nemesurat, Pankraz von Freyberget.

Óra és időfogalom

A középkori Magyarországról fennmaradt írásos forrásokban - legyenek azok oklevelek vagy elbeszélő krónikák - nem találjuk nyomát annak, hogy az időpont megjelölésében szerepe lett volna az órának. Legtöbbször a leírt esemény napi dátumát sem tartották fontosnak rögzíteni, nemhogy az óráját. "Ugyanebben az időben", "egy másik alkalommal", "ezekben a napokban" - olvashatjuk a krónikákban. Az oklevelekben felbukkanó események - például egy birtokadománnyal jutalmazott vitézi hőstett - esetén sem tartották fontosnak feltüntetni, mikor is történt az eset. A nagybíróságokon és a hiteleshelyeken kiállított oklevelek már tartalmazzák az eljárás napját, de a napszak vagy óra megjelölésének igénye fel sem merült.

Kivételt az egyházi bíráskodás körébe tartozó ügyekben közjegyzők által kiállított oklevelek képeznek, amelyek tartalmazzák a kibocsátás napját (az esztendőt az éppen uralkodó pápa hivatali éveivel határozzák meg) és óráját is. A 15. század első feléből származó oklevelek még a kánoni órákat  alkalmazták - gyakran az adott időponthoz tartozó imával jelölve az időpontot -,  a század második felétől azonban ezt egyre inkább felváltotta 24, egyforma hosszúságú órában való gondolkodás.

Az új típusú óra feltüntetése nem azt jelenti, hogy az oklevelet valamelyik vidéki plébánián papírra vető közjegyzőnek módja lett volna ránézni egy mechanikus időmérő szerkezetre. Ha maga a tárgy még ritkaságnak számított is, az írástudó elit fejében már megkezdődött a változás, a modern korra jellemző egyenletes időfelosztásban való gondolkodás. A változás persze még az ő körükben sem egyik napról a másikra történt: a kétféle időmegjelölés még a 16. században is párhuzamosan létezett egymás mellett.

Quentin_Massys_-_Portrait_of_a_Man_-_National_Gallery_of_Scotland.jpgA 16. század eleji közjegyzőt Quinten Massijs németalföldi festő örökítette meg.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.11.09. 16:13 6 komment

A tudat, hogy a halál elkerülhetetlen, valószínűleg mindig nyugtalansággal töltötte el az embert. Míg a régebbi korokban különböző rítusok segítségével próbáltak - úgy tűnik, elég hatékonyan - megbirkózni ezzel az érzéssel, a modern ember mintha elvesztette volna képességét, hogy kezelni tudja a halállal kapcsolatos félelmeit. A halált, mint eseményt  a nyugati civilizáció néhány évtized leforgása alatt egyszerűen eltüntette szem elől, többnyire kórházak, öregeket ápoló intézmények elkülönített helyiségeibe száműzve azt. Mintha a mások halálának "kiretusálásával" a tudatból, sőt a tudatalattiból  is ki lehetne törölni a tényt, hogy saját halálunk is elkerülhetetlen.
A 20. század elején a nyugati ipari társadalmakban még az emberek négyötöde az otthonában, családja körében fejezte be életét. Ma ez arány éppen fordított: ötből négyen kórházban vagy öregotthonban halnak meg, miközben a felmérések szerint legalább nyolcvan százalékunk azt tartaná emberhez méltó végnek, ha otthonunkban nézhetnénk szembe az elkerülhetetlennel.

Haldokló búcsúja.jpgHenry Peach Robinson A haldokló búcsúja című 1858-ban készült felvételét a halál témáját feldolgozó első fényképként tartják számon.

A szép halál mint feladat

Bár a halálozási arányszámok a 19. század második felében jelentősen csökkentek, a halál bekövetkeztének az öregkor elérése előtt is bármelyik életszakaszban – de különösen a gyermekkorban – sokkal nagyobb valószínűsége volt, mint ma. A halál gyakorisága miatt is „hétköznapibb” volt a találkozás a kaszással: az 1800-as évek közepén Magyarországon több mint háromszor, az első világháború előtt kétszer annyi haláleset esett ezer lakosra, mint ma.

Az előtte járó nemzedékek példája, valamint a még csaknem általánosan ható vallásos szellem viszonylag hatékonyan segítette a halálra készülőt, illetve környezetét, hogy beletörődéssel fogadja az elkerülhetetlent. Az öregkorban bekövetkező szép halál az individualizációtól még alig érintett paraszt világban az élet természetes része volt: feladat a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni.

A betegeket különösen az asszonyok szívesen látogatják és kalács vagy valami jó friss kenyérrel kínálgatják; imádkoznak vele és egynémely része biztatja a felgyógyulással, másik része pedig búbos patkáján ülve hangosan beszéli el azon vele történt szomorú eseményeket, „hogy az ő apja, anyja, testvére vagy férje szinte ily betegségben halt el; igen szépen eltemették, sokan voltak a temetésen”. Ilyenkor a beteg nagyokat sóhajt, meggyónik, megáldozik, és midőn a haldoklók szentségével is elláttatott, egész nyugodtsággal várja halálát. A vallás ezen utolsó szertartása oly balzsam megyénk lakóinál a betegekre nézve, hogy nem lehet oly filozófust képzelni, ki a halált nagyobb nyugodtsággal tudná bevárni.”

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868. 

 

öreg gazdák_1.jpgHódmezővásárhelyi öreg gazdák a 20. század elején. Plohn József felvétele.

Az öregkorba lépett ember szavakkal és cselekedetekkel egyaránt kifejezte, hogy tudatosan készülődik a halálra. A készülődés egyrészt anyagi és jogi viszonyainak rendezését (mindenek előtt végrendelet készítését) jelentette, másrészt a lelki, vallási és érzelmi felkészülést (például speciális olvasmányokat, imákat, vagy akár a haragosokkal való kibékülést). Fontos részét képezte a felkészülésnek a halotti ruha, a szemfedél elkészítése vagy a sírhely kiválasztása, megvásárlása, de nem számított morbid különcségnek a koporsó elkészíttetése sem. „Szerencsés az, aki halála előtt minden kötelességének eleget tett, úgyhogy halála órájában nincsen egyéb dolga, mint hogy meghaljon” - írta a 18. századi jezsuita irodalmár, Faludi Ferenc.

A kereszténység felfogásában a „jó halál” örömteli, de legalábbis csendes, ellenkezés nélkül fogadott esemény, amelynek fontos jellemzője a szenvedések türelmes viselése is. A szép halált persze ki is kell érdemelni egy hibátlanul erkölcsös élettel. A koraújkori források általában fontosnak tartják a meghalás minősítését, amikor valakinek az elhunytáról számolnak be. Ha az érintett „szép istenesen s áhítatosan" vagy  ”nagy csendesen, minden hánykódások és tusakodások nélkül”, esetleg "szép, keresztény készülettel, áhítatos, szép imádságokkal és minden irtózás nélkül való, szép, bátorságos készséggel múlt ki ez világbul”, az visszamenőleg is ráüti az erényesség igazoló pecsétjét a megboldogult földi pályájára. Ezen összefüggés megfordításaként a parasztság körében még a 20. században is eléggé elterjedt volt a meggyőződés, hogy akit „sok kínja és fájdalma után szólított ki az Úristen őfelsége ez világból”, annak valamilyen múltbeli, megtorlás és megbánás nélkül maradt bűnért kellett vezekelnie.

Ars_moriendi_(Meister_E.S.).jpgVigasztalás a remény által. A német E. S. Mester 1450 körül készült, jelképekkel teli metszetsorozata az "ars moriendi" irodalmi műfajához hasonlóan a szép halálra való felkészülést szolgálta

Fiúi kötelességemnél fogva visszapillantok beteges atyám utolsó napjaira. A régebb oly erős test most egyberoskadva, de a lélek még mind erejében volt, mint valaha. Tevékenységét s erős akaratát utolsó órájáig megtartá. Esztendeje már, hogy ágyában kínos fájdalmak közt sínlik. De hivatalát s gazdászatát ernyedetlen szorgalommal folytatá. Földmívelésiben, marhatartásában, vállalkozásaiban, pénze kezelésében és hivatalos jelentéseiben a legpontosabb rendet tartá fenn.

A halállal bátran nézett szemközt, temetésire minden előkészületeket megtett. Sírhelyét kijelölte, koporsóját molnárjával maga előtt készíttette meg, halotti ruháját megvarratván felöltözött, s koporsójába beléfeküdt; de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hizlaltatott. A torra egybegyülendő hatszáz szegény megvendéglésire kalányoscigányaival maga szobájában nehány napig kisebb-nagyobb fatekenyőket, tálakot, tángyérokat, kanalakot faragtatott.

Utolsó napján reggel gulyásától a tejneműt nagy figyelemmel és szokott zsémbelődései közt vette számba. Egy kövér sertést öletett, a megtakarítás után behozatá ágya eleibe, és itt takaríttatá fel. Nőttön növekvő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből. De alig végezheté párja nélküli munkásságának ez utolsó bizonyságát, midőn öntudatát vesztve félre kezdett beszélni.  ... Egy óra múlva megszűnt élni.

Újfalvi Sándor : Emlékiratok. Budapest, 1990.

Tornyai_János_Juss.jpgTornyai János: Juss (1920). A hódmezővásárhelyi mester élete során kb. 30 festményen és legalább 100 rajzon dolgozta fel a szegényes hagyatékon osztozkodó szegényparaszti család tagjainak ádáz küzdelmét.

Bele kell nyugodni...

A 20. század előtt élt emberek közül valójában keveseknek juthatott osztályrészéül az öregkorban, ágyban, párnák közt bekövetkezett "szép halál". Nemcsak a csecsemő- és gyerekhalandóság volt hatalmas, a fiatalok és középkorúak életét is bármikor elragadhatták a rendszeresen visszatérő pusztító járványok, vagy még nagyobb eséllyel belehalhatott valamelyik, ma már teljesen ártalmatlannak számító betegségbe, a nők pedig a szülésbe. A középkori, koraújkori "haláltankönyvek" (ars moriandi) szerint az emberek különösen  a váratlan (baleset, háború, járvány miatti) "szörnyű" haláltól,  amire nem lehet felkészülni.  

A gyermekhalál ugyan a hagyományos társadalomban sem számított természetesnek, de gyakorisága miatt bizonyos közönyösséggel viszonyultak hozzá: „a csecsemőket, főképp ha azok már nehányan vannak, majdnem minden szülői fájdalom nélkül temetik el, azt mondván, hogy ›jó helyre ment, nem lesz baja az életben‹” – írta a paraszti társadalmat belülről ismerő orvos 1870-ben. „Azzal vigasztalják magukat, hogy ›az isten úgy akarta, úgy rendelte, bele kell nyugodni‹”. Ugyanakkor kétszáz évvel korábbról is találkozunk olyan forrással, amelyben a szülő mély fájdalmáról vall:  „Hatodfél órakor estve holt meg a szegény fiam mirigyben hirtelen, nékem és feleségemnek holtig való szomorúságunkra, mely dolog minden életemben való nyomorúságimnál keservesebben esett” – számolt be Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1666-ban többedik fia elvesztéséről levelében. 

(A gyermekhalálról bővebben: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban, a betegséghez való viszonyról  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban című posztokat.)

Czigány_Gyermektemetés_1910.jpgCzigány Dezső: Gyermektemetés, 1910

A középső, munkaképes nemzedékek tagjainak halálát mély megrendüléssel fogadta nemcsak a család, de a tágabb közösség is, hiszen az ő elvesztésük kézzelfogható veszteséget jelentett: rájuk mind gyermekeiknek, mind az idősebeknek szüksége lett volna.

A legnagyobb érzelmi megrázkódtatást azonban a házasulandó korban lévő fiatalok halála váltotta ki. A közösségben teljes értékűnek számító élet küszöbén bekövetkezett halálnak sok vidéken különösen drámai, a fájdalmat felkorbácsoló szertartással adtak különleges hangsúlyt: a temetést az esküvő külsőségeivel rendezték meg, például menyasszonyi, illetve vőlegényi ruhát adtak a halottra, akit koszorúslányok és vőfélyek kísértek az utolsó úton.

Atyám halálos ágyán, midőn anyánktól s tőlünk gyermekektől búcsúzott, élőszóval meghagyta, hogy temetése legyen egyszerű, szónoklatot csakis Kalchbrenner pesti német lelkésznek van meg­engedve felette tartania, pesti magyar egyház akkor még nem létezvén. (...)

Atyám halálos ágyán mondott eme öntudatos szavai s többi élőszóval előadott rendelkezései nagy s maradandó benyomást hagytak hátra gyermeki kedélyemben. Azon nyugalom, mellyel mindazt élete végpercében elmondotta, a halálról való elijesztő képzelmet lelkemből örökre elűzték; a halál fogalma elvesztette reám nézve a rettenetesnek benyomását s inkább egy öntudatos, kedélyes s sokat jelentő búcsúnak vette föl szerepét. Ez volt azon benyomás, melyet az önmagával kibékült haldokló szülének szavai az őt körülálló siránkozó családra előidézett. De az élet maga azután e megadásteljes érzést sokban megváltoztatta, mert a családfő kimú­lása, ezt gyermeki ésszel is csakhamar felértem, válságos helyzetbe juttatta családunkat.

Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékeiből. Budapest, 1984.

Kunffy Lajos Az anya halála.jpgKunffy Lajos: Az anya halála. 1926

Végtisztesség a hagyományos társadalomban

Az életciklus tagolására a különböző kultúrák a rítusok számtalan változatát alakították ki. Közös bennük, hogy a fordulópontok jelentőségét ünnepélyes, a hétköznapi, rutinszerű cselekvések sorából kiemelkedő, pontosan szabályozott formák közt megrendezett közösségi eseményekkel hangsúlyozták, tették azokat emlékezetessé. Érvényes ez az életút záró mozzanatára, a halálra, illetve a holttest „eltakarításának” aktusára is, amely az élők és a halottak világát különíti el ünnepélyes formában, s egyúttal a hátramaradottaknak segítséget nyújt a veszteség feldolgozásában.

temetési menet.jpgTemetési menet Magyarszováton (Erdély, Kolozs megye)

A falu és a kisváros világában a halálhoz és a halotthoz kapcsolódó szokások a 19. században még alig változtak a korábbiakhoz képest. Az emberek túlnyomó része otthonában, családja körében távozott az életből, a temetés rítusát pedig az egyházi előírások és közösségi hagyomány szigorúan szabályozta. A halott „eltakarítása”, a „végtisztesség megadása” a család és a közösség pontosan szabályozott feladatmegosztása szerint ment végbe. Ennek normáit kötelező volt ismerni, hiszen egyrészt mindenkinek magának kellett gondoskodni róla, hogy hozzátartozói megkapják a méltó végtisztességet, másrészt kinek-kinek fel kellett készülnie rá, hogy majdan szembe tudjon nézni a saját halálával. Az állami beavatkozás csak odáig terjedt, hogy az 1876-os közegészségügyi törvény óta halottkémnek (városokban orvosnak, máshol kiképzett laikusoknak) kellett megállapítania a halál beálltát.

siratás.jpgSiratás a Nógrád megyei Rimócon

Ha halott van a háznál, a gazda megszüntet minden munkát, marháját nem fogja be. A hullát a lakószobában terítik ki, hol azonban főznek, esznek, mint máskor. A rokonok, szomszédok virrasztanak a halottnál és vendégeskednek; másutt nappal szent énekkel ájtatoskodnak körüle (Garam), sőt a tehetősebbek e célra kántort is meghívnak, és éjjel nem virrasztanak (Palóc vidék).  Dicsérni szokták azon nőt, ki szépen tud a koporsó felett sírni, azaz ki zokogásai között jól tudja elénekelni az elhaltnak életbeni becsét, a nagy veszteséget és jövőre siralmas hiányát. – A tor röviden, csendesen tartatik; a magyarságnál a rokonok, szomszédok hoznak össze étneműeket, a tót vidékeken a megszomorodott család vendégel kenyér és pálinkával.”

Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Szerk. Hunfaly János. Pest, 1867.

zsidó temetés.jpgSzeged, izraelita temető.  A temetkezést a zsidóknál részletes vallási előírások szabályozták. Ezek pontos teljesítését a hitközség temetkezési egylete, a chevra kadisa biztosította, amely a szociális gondoskodásban is fontos szerepet játszott.

A változás kezdetei

A városok polgárosult lakosságánál a modernizáció kezdte átalakítani a halálhoz való hagyományos viszonyt. A vallásosság viszonylagos gyengülése, az "én" szerepének erősödése, valamint a polgári családi élet bensőségessége a modern ember számára egyre inkább drámai, elfogadhatatlan eseménnyé tette a szeretett hozzátartozó vagy barát elvesztését. Ebben a közegben a halált sem a haldokló, sem a hozzátartozó nem fogadta már a régi belenyugvással.

Ugyanakkor a halál „normális” színtere a nagyvárosban is a családi otthon maradt. Kórházban csak a legszegényebbek és az elhagyatottak fejezték be életüket: 1902-ben Budapesten csak minden tizenötödik ember. A haldokló ágyánál azonban – szemben a hagyományos társadalommal – már csak a legszűkebb család volt jelen, a polgári illem szerint a nagybeteget „látogatásokkal zaklatni nem tanácsos”.

József nádor halottas ágyon.jpgAz 1847. január 13-án elhunyt József nádor halálos ágyánál felesége és gyermekei mellett belső emberei (udvarmestere, papja) is ott állnak Szeremley Miklós metszetén.

A városi halál

A kórházi ágyak szaporodása, a halottkémlelés bevezetése és a halottasházak építése a városokban már jelzik annak a folyamatnak a kezdetét, amely a halált eltávolítja, személytelenné teszi. A természettudományos ismeretek terjedésével a holttestben egyre inkább a fertőzésveszély forrását látták, a halál utáni teendők közt fontos szemponttá vált ennek a veszélynek az elhárítása. A nagyvárosi temetőkben halottasházak épültek, ahol a járványos betegségben elhunytakat és a szűkösen lakó családok halottait kellett felravatalozni.

temetkezési egylet Piliscsaba.jpg

A temetkezés hagyományos, családi-közösségi, valamint modern, vállalkozás-jellegű szervezeti keretei között az átmenetet a temetkezési társulatok jelentették. A középkor óta létező egyesületek a 19. században élték virágkorukat, de a 20. század első felében is szép számmal léteztek. A lakóhelyi, szakmai vagy felekezeti alapon szerveződő egyletek a biztosítók mintájára működtek: a hosszú időn át fizetett tagdíj fejében (középkorúként már illett belépni) gondoskodtak tagjaik méltó eltemetéséről. Ez egyrészt a költségek viselését jelentette az „előtakarékosság” fejében, másrészt a tagtársak személyes, többnyire testületi jellegű részvételét a ceremónián.

 

 

Győri_csizmadia_temetkezési_egylet_zászlója_1901.pngA győri csizmadiák temetkezési egyletének tagjai ez alatt a zászló alatt kísérték utolsó útjukra elhunyt társaikat.
Xantus János Múzeum gyűjteménye

A szemléletváltás, illetve a hagyományos közösségek felbomlásának, az abból való tömeges kiszakadásnak a következtében az 1870-es években a nagyobb városokban – először Budapesten – megjelentek a piaci alapon működő temetkezési vállatok. Ezek komplex szolgáltatást nyújtottak, s egyúttal kialakították a gyász városi, polgári illemszabályait, amelyek a parte-cédula formai és tartalmi jegyeitől a temetés társadalmi státuszhoz illő külsőségein keresztül a gyászviseletig, illetve a másik oldalon a részvétnyilvánítás etikettjéig mindenre kiterjedtek.

Nagyon fontosak – különösen a rokonok, ismerősök éles nyelve miatt – a gyász idejére kötelező előírások. A ruha szabása mindig a napi divatot követte, de a rokonság foka szerint különbözött a kivitele s az időszak, ameddig viselni kellett. A közeli családtagokért mély gyászt illett hordani, amelynek első fokozata a „kreppkorszak” volt. Az elnevezés arra utalt, hogy a nők, sima, fénytelen szövetből készült ruháját csak a fénytelen kreppselyem díszíthette, s a kalapról hosszan (hitvestársért, szülőkért 150 cm, gyermekért, vőért, menyért 120 cm) lebegő fátyol is belőle készült. A férfiak fekete öltönyt, fekete nyakkendőt s a kalapon kis selyemfátyolt hordtak. Az özvegyek egy éven át, az apa és az anya az elvesztett gyermeke után 9 hónapig, após, anyós, gyermekek menyek és vejek 6 hónapig öltöztek így. A következő a „fekete selyem korszak” volt, amikor már fényes selyem, fekete prém, kis fehér csipke is lehetett a díszítés, a férfiak fehér mellényt is felvehettek fehér nyakkendővel. Ez az időszak az özvegynél 9 hónapig, a többi családnál 6 hónapig, míg a nagyszülőknél, sógoroknál és más távoli rokonnál 3 hónapig tartott. Az utóbbiak eleve így kezdtek gyászolni. Ezután a félgyász következett – házastársért még egy félév (ez már összesen 2 év és 2 hónap!) –, a szülőkért 3 hónap, míg a többi rokonért 6 hét. Ekkor már mindenféle sötét selyem – vagy bársony – és csipkedísz megengedett, fekete-fehér színösszeállítás is és zománc ékszer.

F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 

Borsos_Widow_1853.jpgBorsos József: Az özvegy, 1853.

A személytelen nagyvárosban a "halott már nem az egész közösségé volt, csak a családé és a barátoké. Ők sem kísérhették utolsó útjára halottjukat, hiszen az új köztemetők a belterülettől sok mérföldnyire feküdtek, s a forgalmas közutakon a zászlós-gyertyás processzió lehetetlenné vált. Többnyire a szertartást végző pap sem ismerte a megboldogultat, így a búcsúztatás is személytelenné vált. A gyász érzelmi töltése jobbadán kiürült" - foglalta össze a változások irányát Hanák Péter.

A mából visszatekintve azonban kijelenthetjük, hogy a 19. században a halál még a nagyváros lakói számára sem vált olyan tabuvá, mint ahogy ezt a a 20-21. század fogyasztói társadalmában tapasztalhatjuk. Hiába rendelte el például a főváros 1879-ben, hogy a szoba-konyhás lakásban, vagy még annál is szűkösebben élők halottait a halottasházban kell felravatalozni, a szegény családok – zömmel még vidéken született, a paraszti világból kiszakadt emberekről van szó – nem engedtek a „megszégyenítő” rendelkezésnek. Család, albérlők, ágyrajárók gyakran ugyanazon az asztalon étkeztek, ahol a koporsó állt. Még 1912-ben is csak minden ötödik budapesti halottat szállították ki a hullaházba.

Gyászjelentés.jpgNyomtatott partecédula 1882-ből

A temetők korábban kizárólag az egyházak tulajdonában álltak, rendjüket – az állami előírások figyelembe vételével vagy mellőzésével – ők határozták meg. A 19. század közepétől a városok növekedésének és a vallási keveredés fokozódásának következményeként megjelentek a felekezetileg semleges községi temetők is. (Közülük a legnagyobb, a főváros Kerepesi úti temetője nemzeti pantheonná is vált a kiegyezés utáni évtizedben.) A vallási alapon elkülönülő temetkezés azonban a települések túlnyomó részén a 20. század közepéig jellemző maradt.

Szatmárcseke_1.jpg Szatmárcseke híres csónakos fejfás református temetője. Forrás: Panoramio

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.10.30. 20:34 5 komment

A középkor és a koraújkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: "A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!" A 18. század során Európa végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de az évszázadokon át rettegett "fekete halál" helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera. A "század pestise" Magyarországon 1831 és 1915 között öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított, s összesen legalább egymillió áldozatot követelt.

Cholera- Le Petit Journal 1912.jpgA kolera allegorikus ábrázolása. Le Petit Journal, 1912.

Az első találkozás az "epekórsággal"

A 19. században legsúlyosabb emberveszteségét 1831-ben szenvedte el az ország (ha az aktuális népességszámhoz viszonyítunk) : a nagy kolerajárványnak, Erdéllyel együtt, mintegy negyedmillióan estek áldozatul. Természetesen a legnagyobb riadalmat is ez a ragály, az ismeretlen veszedelemmel való első találkozás váltotta ki. (Arról, hogy hogyan viszonyultak egészséghez és betegséghez a 19. században, az "Orvost csak hírből ismer" című posztomban olvashat.)

A betegség először 1817-ben hagyta el Indiát, ahol az több mint ezer éve "őshonosnak" számított. Az 1826-28 között a Kaukázusban, Örményország és Karabah területén zajló orosz-perzsa háborúban részt vett cári hadsereg Moszkváig hurcolta a fertőzést, majd kereskedők és az 1830-ban kirobbant lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. (Az évszámok a mobilitás korabeli szintjéről is sokat elárulnak.) Galíciából 1831 tavaszán máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt a Magyar Királyság területére, majd sószállító tutajosok terjesztették el a Tisza mentén.

veszteglőállomás.jpgA 18. század közepén állították fel a Habsburg-birodalom déli, az Oszmán-birodalommal érintkező határvidékén a "veszteglő intézeteket". A  karanténokban járványveszély idején egészségügyi megfigyelés céljából akár hat hetet is kellett várakoznia az utazónak.

Az egészségügyi hatóságok tehetetlenül álltak az ismeretlen betegséggel szemben. Terjedését a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal: útelzárásokkal, karanténokkal próbálták megállítani, sikertelenül. A megelőző két esztendő nélkülözéseitől elcsigázott népet (1829-ben marhavész dühöngött, ezt igen kemény tél, majd árvizek, nyáron pedig pusztító aszály követte) kétségbe ejtette, hogy a hatósági intézkedések megakadályozták a végre bőségesnek ígérkező termés betakarításában.

A betegség rejtélyesen gyors terjedése, hirtelen lefolyása (az “epekórság" 1-3 napos lappangás után tört ki, és a magas lázzal kísért csillapíthatatlan hányás és hasmenés következtében kiszáradt, görcsökben fetrengő beteg gyakran 24 órán belül kimúlt), súlyossága (majdnem minden második fertőzött meghalt), a koleratemetőkben előre megásott tömegsírok, az eleinte éjjel-nappal zúgó harangok, később az elhunytak azonnali, szertartás nélküli elföldelése az apokalipszis (végítélet) hangulatát idézte fel.

cholera Paris 1840_1.jpgHonoré Daumier: A halálos kolera Párizsban, 1832

 A helyzetet súlyosbította a hatóságok és orvosok tanácstalansága, ellentmondó intézkedései, tévedései, (pl. a gyógyítónak tartott, de túladagolt bizmutportól bekövetkezett halálesetek). A járványtól és ínségtől leginkább sújtott északkeleti megyékben a kétségbeesés, valamint a nemesi vármegye közegei és a földesurak iránti bizalmatlanság a magyar történelem utolsó jobbágyfelkeléséhez vezetett.

Cholera Spanien.jpgA kór terjedését a levegő "fertőtlenítésével" - füstöléssel - is próbálták megállítani. Rajz Spanyolországból.

(Az 1831-es eseményeket részletesebben ismerteti Soós István kollégám írása, a járvány leghíresebb magyar áldozatának, Kazinczy Ferencnek a levelezéséből származó részletekkel.)

A nagy járvány a fővárosban

Pesten július 4-én állítottak fel karanténokat az országutakon érkezők számára, majd "július 12-én reggel 8 órakor az összes Budára és Óbudára vezető utak, bejárások is a kolera betegség miatt elzárattak". Az óvintézkedések dacára 14-én a kolera már elragadta első áldozatát Pesten, egy kocsist. Az apokaliptikus heteket gyerekként átélt Podmaniczky Frigyes így emlékszik vissza e nyárra:

Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.

cholera Paris 1831.jpgKolerás betegek, Párizs, 1831

Pedig a hatóságok az egészséges lakás, jó erőnlétet biztosító táplálkozás, tiszta ivóvíz és rendszeres tisztálkodás mellett éppen a nyugalmat ajánlották megelőzésként. "Minden erőből azon kell igyekezniök, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák" - tanácsolták a rémült lakosságnak.

cholera1.jpg1831-ben az angol orvosok sem tudtak jobbat tanácsolni megelőzésképpen, mint a mértékletességet evésben-ivásban és a meghűléstől való óvakodást.

A betegek számára ideiglenes kolerakórházakat létesítettek, s a Szent Rókusban is kialakítottak egy részleget. Szélhámosok raja kínálta a csalhatatlan gyógyszereket, csodaszerhez illő árakon. A járvány egész augusztusban dühöngött a városban; csúcspontján egy nap alatt 130-an haltak meg. A halálos áldozatok száma 2000 körül járt, a megbetegedettek száma ennek a kétszerese lehetett. Szórványos esetek szeptember 22-ig fordultak elő, majd a járvány magától megszűnt.

Kolera fogadalmi kép.jpgKolera fogadalmi kép2.jpgA két képet a mosonszentjánosi fogadalmi kápolna számára Georg Heuschman kocsmáros és felesége, Anna Mária Heuschman rendelte Ehrlinger Jánostól 1831-ben a „kolera emlékére, valamint családjuk szerencsés megmeneküléséért hálából" .

Kolera és szabadságharc

A kolera - egy 1835-1837 közötti kisebb járvány után - 1848-1849-ben okozott ismét komolyabb veszteséget. A járvány 1848. július 20-a körül jelentkezett először Erdélyben. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, októberben pedig a fővárost is elérte, de eljutott a Felvidékre is. Mivel az orvostudomány gyakorlatilag tehetetlen volt a betegséggel szemben, még mindig csak a terjedését próbálták megakadályozni. A Honvédelmi Bizottmány októberben koleraügyi bizottságot hozott létre. Ez folytatta a kolerakórházak felállítását (a betegek elkülönítése céljából), a papok közvetítésével higiéniai és táplálkozási tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot  és figyelemmel kísérte a járvány terjedését. A pánik elkerülése érdekében vesztegzárakat nem állítottak fel, azok 1831-ben amúgy is hatástalanoknak bizonyultak. A tél beálltával a járvány megszűnni látszott, hogy aztán 1849 nyarán annál hevesebben törjön ki újra. A kolera júliusban az ország egész területén pusztított, csak szeptembertől kezdett csendesülni.

Im itt küldöm a koleraszereket: cseppek, por és szalep gyökér. Amint a rágás kezdődik, 10 cseppet kell cukorra tölteni és bevenni, ha el nem múlik, 1 óránként mindig ugyanannyit. 1ső hasmenéskor egy port; ha az első porra elmúlik, többet nem kell bevenni, ha pedig el nem múlik folytonosan kell szedni. A hasra melegített árpát kell folytonosan rakni, ha szomjazik, egy meszelnyi vízbe egy csipet szalepet kell órákig főzni és 10 csepp ecetet kell beletölteni és ezt lassankint meginni. Ez a szer megmente legalább 30 embert a haláltól.
Bulyovszkyné Szilágyi Lilla levele férjéhez, Bulyovszky Gyulához, 1849. július 25.

(A márciusi ifjak közé tartozó ügyvéd, újságíró ekkor 22 éves, színésznő felesége 16 éves volt.)

Pettenkofer-Cholera_FINAL.jpgAngol karikatúra a 19. század első feléből kolera ellen mindenféle eszközzel felszerelkezett hipochonderről

A fertőzés természetesen nem kímélte a hadseregeket sem. Június végén, július elején három hét alatt tizenötezer orosz katona esett áldozatul a járványnak (Miközben harci cselekményekben alig vesztett embereket a kétszázezres intervenciós sereg.) Haynau seregének több ezer katonája betegedett meg a komáromi csata idején. Kossuth július 14-i szegedi kiáltványa ugyan a kolerát a "magyarok istenének" mennyei eszközeként írta le, amit a szabadság ellenségeire bocsátott, de e fegyver legalábbis kétélű volt, hiszen a magyar honvédséget és a polgári lakosságot éppúgy sújtotta. Áldozatainak pontos számát nem ismerjük, de pusztításának arányait jelzi, hogy 1848-ban 30, 1849-ben 75 százalékkal magasabb volt a halálesetek száma, mint az előző öt év átlaga.

March_of_Russian_barbarity_and_cholera_epidemic_to_Europe_(French_allegory).PNGAz orosz barbárság és a kolera menetelése Európa felé. A francia allegóriát még az 1831-es járvány és a lengyel felkelés leverése ihlette.

Kolera minden évtizedben

A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854-55-ben szenvedte el az ország. Ez nem volt olyan heves, mint az 1831-es, de sokkal hosszabb ideig tartott. A fővárosban 1854 októberében jelentkeztek az első megbetegedések, s a járvány 14 hónapon át szedte áldozatait. Közben többször is megszűntnek hitték a fertőzést, ám az újra és újra feltámadt. A kortársak a polgárházaknál elszállásolt császári-királyi katonaságban gyanították a fertőzés forrását: sokak szerint a Galíciából és Erdélyből idevezényelt csapatok indították útnak újra és újra a betegséget. Pesten összesen 3520 megbetegedést regisztráltak, s a betegek több mint fele, 1848 fő most is meghalt. Budán és Óbudán ugyanezen idő alatt 1477-en betegedtek meg és 507-en haltak meg.

colera Bologna 1855.jpgKarantén női hálóterme a francia-olasz határon az 1865-66-os járvány idején.

A negyedik nagy járvány 1866-ban dél felől a Duna mentén, a kereskedelmi utakat követve szivárgott be az országba. A fővárosba az Al-Dunáról hajón érkezett utasok hurcolták be először a kolerát. Szórványos megbetegedések után augusztusban tört ki járványszerűen, és három hónap alatt négyezer megbetegedést, illetve közel kétezer halálesetet jelentettek be Pesten. Ismét jellemző gócot képeztek azok a házak, ahol katonák voltak beszállásolva.

A betegség terjedését országszerte nagyban segítették az ekkor zajló porosz-osztrák háború miatti nagy csapatmozgások, amelyek északnyugatról is útjára indították a betegséget. Pozsony, Nyitra és Trencsén vidékén is súlyos járvány tört ki, amely nemsokára elérte Esztergom, Komárom és Fejér megyét is. Ezúttal a kb. 150 ezer megbetegedettnek közel fele, legalább 70 ezer ember esett áldozatul a járványnak. Pesten a 4082 betegből 1944-en haltak meg, Budán pedig 1240 megbetegedést és 539 halálesetet jelentettek.

Cholerafriedhof.jpgMűemléki védettség alatt álló koleratemető egy osztrák falu, Maria Dreieichen mellett az 1866-os járvány áldozataival. A mai cseh-osztrák vidékére a porosz katonaság hurcolta be a járványt: nekik is van külön temetőjük a környéken.

Az utolsó nagy kolerajárvány

Az utolsó "középkori típusú" nagy demográfiai válság 1872-1874 között sújtotta az országot. Az ezúttal is Oroszországból kiindult járvány 1872 márciusában jelent meg Máramarosban és 1873 szeptemberére az egész országban elterjedt a fertőzés.

"Városunk lakossága az 1872-ik év alatt folytonos aggodalommal nézte ama szomorú emlékezetű kolerajárvány közeledését, mely városunkban egy álló évig dühöngött, és ez idő alatt 2500 emberéletnél többet ragadott sírba, de több mint kétszer annyi embert támadott meg" - kezdte beszámolóját Budapest statisztikusa, Kőrösy József az utolsó nagy kolerajárványról. A fővárosban az első megbetegedést Budán észlelték 1872. október 8-án, és a következő 11 nap alatt 24 halálesetet regisztráltak. A Fekete Sas fogadó hölgyvendége, Pap Lázár királyi ügyész neje volt az első áldozat. Néhány tucat megbetegedés után a fővárosiak fellélegeztek, a hideg beálltával a járvány ugyanis csaknem teljesen megszűnt. A kolera azonban a tavasz beköszöntével újult erővel támadt fel. Az összes addigi járvány méreteit meghaladta a kolerás esetek száma: Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze.

A kolera, amelyet éveken át tartó rossz termés és ennek következtében egyes vidékeken éhínség kísért, három év alatt mintegy 400-450 ezer halálos áldozatot követelt a Magyar Királyságban. A vérveszteség méretét mutatja, hogy a népességszám csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet!

Kolera Békés.jpgKolera Békés2.jpg

Bár kolerajárványok az első világháborúig rendszeresen sújtották az országot, igencsak megszelídültek. A fővárosban például 1886-ban 520, 1892-1893-ban 636, a világháború első éveiben, 1914-1915-ben 162 halálos áldozatot szedett. A védekezés szervezetté, mondhatni rutinszerűvé válásával ezeknek a járványoknak a veszteségét már ezrelékekben is alig lehetett kifejezni: ekkoriban inkább csak a riadalom volt nagy, nem a veszély. Különösen nagy ijedséget okozott jelentkezése 1892-93-ban, de az ötezer áldozat már eltörpült a harmincas és a hetvenes évek katasztrófája mellett. Szerepe volt ebben a higiéniai viszonyok javulásának – mindenekelőtt a városok csatornázásának –, de a figyelő- és bejelentőrendszer javulása is hatékonyabbá tette a terjedés meggátlását.

galícia kolera 1873.jpgGalíciai lengyel parasztok imádkoznak a kolerától való megszabadulásért, 1873.

Okok keresése és védekezési kísérletek

Noha az orvosok és természettudósok ezekben az évtizedekben lázasan keresték a kolera kórokozóját és terjedési mechanizmusát, illetve a védekezés és a gyógyítás lehetőségeit, nagyrészt még az utolsó nagy járvány idején is sötétben tapogatóztak. Az 1870-es években is elterjedt gyógyszernek számított az ópium, a kámforszesz, a rummal, ecettel vagy citrommal kevert ivóvíz. Sokan még a külsőleg használatos fertőtlenítőszereket is beszedték! Az orvosok körében a talajfertőzési elmélet uralkodott, a fő betegségátvivőket elsősorban a fertőzött ruhákban és ágyneműkben keresték. Az ivóvízfertőzés veszélyét már általában elfogadták, az élővizek által terjesztett járványról még megoszlottak a vélemények. 

cholera karikatúra.jpgAngol karikatúra a kolera okait kereső egészségügyi hatóságról

A különböző magyarázatok ellenőrzésében nagy jelentősége volt azoknak a részletes statisztikai elemzéseknek, amelyeket Pest, illetve Budapest tisztiorvosai (Tormay Károly), illetve statisztikusai (Körösy József) tettek közzé az 1854-1855-ös járványtól kezdve.

Ezek az elemzések egybehangzóan bizonyították, hogy "a cholerában aránylag legtöbbet szenvedett a szegény, munkás és szűkölködő néposztály; jómódúaknál csak ott lépett fel, hol tartós hasmenések elhanyagoltattak vagy jelentékeny étrendi hibák követtettek el". A szegényebb rétegek által lakott három külvárosban nagyságrendekkel nagyobb volt a megbetegedések és halálesetek aránya, mint a két jómódú belső kerületben. 1854- 1855-ben például a legszínvonalasabb lakásállományú Lipótvárosban szinte alig fordultak elő megbetegedések: ott az összlakosság egy százalékát sem érte el a halottak aránya, (azok is a pincelakások napszámosai közül kerültek ki), míg a külvárosokban a négy százalékot is meghaladta ez a szám.

A védekezés hatékonyságának, illetve a higiéniai viszonyoknak a javulásáról árulkodik, hogy ha az esetek száma a nagy járványok alkalmával nem is csökkent, de a többszörösére nőtt népesség mellett az arányok sokat javultak. A két legnagyobb járvány adatait összehasonlítva: 1831-ben még a lakosság 2,33 százalékát, míg 1872-1873-ban már alig több mint egy százalékát vesztette el Pest. (A korabeli higiéniai viszonyokról bővebben "Kitört a tisztaság rögeszméje" című posztomban olvashat.)

A kolera udvartartása.jpgA Punch című angol szatirikus lap 1852-es karikatúrája egy képbe sűríti a kolera okait: a nyomornegyedek zsúfoltságát, a sötét és levegőtlen lakásokat és az elemi higiéniai feltételek hiányát.

A járvány visszaszorításában döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy felismerték az ivóvíz szerepét a betegség terjedésében. A főváros vízvezeték-hálózat kiépítésének és a csatornázásnak nagy lökést adott ugyan az 1866-os járvány, de ez önmagában még nem szüntette meg a veszélyt. Ötvös József, a Szent Rókus Kórház orvosa, aki az 1892-1893-as, hatszáz áldozatot követelő járvány után igen alapos elemzésnek vetette alá a megbetegedettek életviszonyait, még mindig elsősorban az ivóvízzel, pontosabban a Duna fertőzöttségével hozta összefüggésbe az eseteket. Könyvéből megtudhatjuk, hogy háromféle vezetékes vizet ittak a pestiek: egyes külvárosokban szűretlen, más területeken mesterségesen szűrt vizet. A legtisztább, természetes szűrésű, parti kutakból nyert vízhez csak a lakosság kisebb része jutott hozzá. (A főváros vízellátásáról: "Budának állandóan jó ivóvize van")

Az utolsó, kisebb járványok alkalmával már nemcsak a fertőzés tömeges elterjedését sikerült megakadályozni, hanem a betegek elkülönítése, kezelése is rutinszerű szervezettséggel folyt. A Vasárnapi Ujság 1892-es tudósítása bemutatta például a kolerás betegeket fogadó Markotányos utcai barakk-kórházat. (Ma Mihálkovics utca a Nagyvárad térnél. A kolerakórház a Mihálkovics utca - Üllői út - Haller utca - Tűzoltó utca által határolt területen állt.) Az igénytelen régi házban és melléképületeiben példás rend és tisztaság uralkodott. A járvány idején külön orvosi és ápolói személyzet várta a betegeket - már infúziót is alkalmaztak a kiszáradás elkerülésére -, akiket vitorlavászonnal fedett vöröskeresztes kocsik szállítottak be a szigorúan zárt területre.

kolera.jpg

 A cikkben említett "ragályosok kórháza" az "Üllői-út végén levő akácz-erdőben" a Szent László Kórház, amely 1894 tavaszán nyílt meg.

Kolera vöröskeresztes kocsik VU1892_1.png

Kolera betegszállítás VU1892.png

Kolera kórház VU1892.pngVasárnapi Ujság, 1892.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.10.19. 21:11 1 komment