... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

„Szűz leányt tévén eleibe, ölébe hajtja a fejét...” A Kornisok családi élete

2018. május 29. - Fónagy Zoltán

csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a minden-naposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon.
A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Orgona Angelika, a Magyar Nemzeti Múzeum történész muzeológusa egy 16. századi birtokos nemesi  család, a Kornisok asszonyainak világába enged bepillantást, különös tekintettel a házassági stratégiákra és az örökösödés körüli viszályokra.

  

A göncruszkai Kornis család Erdély egyik legrégebbi nagybirtokos nemes famíliája. Címerállatuk, az unikornis lóhoz hasonló állat, amely homlokán hosszú, egyenes szarvat viselt. A Kr. u. 2. századi természetrajz, a Physiologus még gödölyéhez hasonlította az egyszarvút; a görög szöveg szerint a csodálatos lényt csak egyetlen módon lehet elejteni: ha egy szüzet engednek a közelébe. Akkor egyszeriben kezessé válik, és a lány ölébe hajtja a fejét.

A poszt a Kornis család múltjába vezeti az olvasót, de nem a csatazajban és politikai viharokban edződött férfiak, hanem a Kornisokat szédítő–szelídítő szüzek világába, akik később férjeikért imádkozó feleségekké, gyermekükért minden áldozatra kész anyákká, öntudatos és bátor özvegyekké váltak.  Erős és elszánt asszonyokká, akik a család megtartása által pótolhatatlan szerepet játszottak a karddal, pennával küzdő férfiak oldalán.

1_1.JPG

 A szentbenedeki Kornis-kastély kapuőrző unikornisa

Az unikornis az ókor óta a tisztaság jelképe volt. A keresztény szerzők Jézus megtestesüléseként értelmezték az egyszarvú befogásának jelenetét. Baranyi Pál jezsuita atya "A Szentírás summája" című, 1695-ben Kolozsvárott megjelent művében írja: "Végtére semmiféle mesterséggel tőrjökbe nem ejthetik az Unikornist a' vadászok, hanem szűz leányt tévén eleibe, ottan mindjárt minden vadságától megfosztatván az ölébe hajtja fejét s úgy adja magát prédául a' vadászoknak. Vadászta az emberi nemzet első atyánk elestétől fogva nagy óhajtásokkal és fohászkodásokkal a' mi kegyes Unikornisunkat, a' Krisztust, de semmiképpen meg nem foghatta, valamig a' Boldogságos Szüzet eleibe ki nem tette, kinek ölében hajtván a' fejét, meg is fogta."

 ko_nyv.png

Baranyi Pál A' Szent Irás Summaja (Kolozsvár, 1695.) című művét Haller Jánosné Kornis Katának ajánlotta. Iparművészeti Múzeum, Könyvtár

Az unikornis elejtése egy bekerített, virágokkal és gyümölcsfákkal teli kertben zajlott. A zárt kert a tiszta szerelem jelképe az Ószövetségben (Énekek éneke 4,12: Olyan, mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem!). A történet szakrális értelmezésével együtt élt profán, világi jelentése is: egy szűz férfi és nő találkozása, egyesülése a szerelem kertjében.

1_3.jpg

 Raffaello: Hölgy egyszarvúval, 1505. A képen látható unikornis még gödölyéhez hasonlít 

Az erdélyi ág alapítója: Gáspár 

 

A ruszkai Kornis család erdélyi története egy házassággal kezdődött: egy abaúji középnemes ifjú, Kornis Gáspár (1546 k.–1601) feleségül vette Máramaros legnagyobb birtokosának lányát, Dolhay Ilonát. Ez a frigy új fejezetet nyitott a család történetében: Gáspár az Erdélyi Fejedelemségben vert gyökeret mint tekintélyes partiumi birtokos, majd közéleti szerepet vállalt, Huszt várának kapitánya, Máramaros főispánja, fejedelmi tanácsúr lett. Utódai a magyar arisztokrácia soraiba emelkedtek. Vajon ki egyengette Gáspár útját a gazdag máramarosi hajadon felé? Kik lehettek befolyással rá gyermekéveiben? Milyen útravalót kapott családjától?

Kornis Gáspár az abaúji Ruszkán cseperedett egy nemesi kúriában, hat testvérével, szülei, Fánchy Zsófia és Kornis György szárnyai alatt. Körülbelül öt éves lehetett 1551-ben, amikor elveszítette édesapját, Kornis Györgyöt., aki korai halála miatt személyiségfejlődésére kevésbé lehetett hatással. A félárva gyermek számára édesanyja jelenthette az érzelmi biztonságot, míg a szó jogi−gazdasági értelmében a családi–rokoni kör idősebb férfitagjai, elsősorban gyámjai voltak támaszai, akik egyúttal viselkedési mintát is szolgáltattak a kamasszá, majd férfivá érő ifjú számára. Gyámjai kezelték nagykorúvá válásáig ingó és ingatlan vagyonát, és minden bizonnyal a házasságszerzésben is segítették.

       1_4.jpg Kornisruszka, mai nevén Göncruszka. A Kornis- (később Kazinczy-) kúria mai képe

Az apa halála fordulópontot jelentett a fiú életében: addig vér szerinti szüleivel és testvéreivel nevelkedett, ettől a pillanattól fogva azonban félárvaként élt, és tágabb környezetében, rokonságában is egy összetettebb családmodellt tapasztalt meg. A korabeli források alapján fel lehet ugyan térképezni az egymásba fonódó mozaikcsaládok bonyolult hálózatát, azonban, mivel a 16. századi iratok túlnyomó része jogi természetű, birtokviták kapcsán keletkezett  perirat, ezért az intim szférára, az édes- és mostohaszülők, édes- és mostohatestvérek kapcsolatára legfeljebb csak következtetni lehet belőlük. Hiba lenne azonban a periratok nagy számából azt a következtetést levonni, hogy e családok a viszály fészkei lettek volna, tagjaik örökké csak torzsalkodtak egymással, hiszen nem állnak rendelkezésünkre olyan magánlevelek vagy egodokumentumok – naplók, emlékiratok –, amelyek a családon belüli érzelmi viszonyokra utalva megcáfolhatnák az effajta vélekedést. Csupán néhány fennmaradt végrendeletben találunk elszórtan egy-két személyesebb hangvételű utalást, amelyből azonban kiderül, hogy a szeretet, hűség és hála fogalmai sem voltak ismeretlenek számukra.

1_5.jpgKornis János (1504–1553) pecsétlenyomata. Kornis Gabriella családtörténeti hagyatékából

Gondoskodó apa, gátlástalan gyám: János

 

Kornis Gáspár édesapja végrendeletben rögzítette, hogy halála után legidősebb bátyja, Kornis János (1504–1553) legyen gyermekei gyámja. Bátyja maga is egy mozaikcsalád feje volt: két házasságából összesen négy saját gyermeket nevelt. Első házasságából volt már két nagy fia, második házasságából pedig két kislánya.

Rajtuk kívül első felesége rokonságából egy felnőtt gyámfiú, Málczay László felett gyakorolt vagyonkezelői, patrónusi jogot, amelyet – ahogy akkoriban gyakran előfordult – saját családja javára fordított. Gyámfiával együtt építtetett kúriát és borospincét a Zemplén megyei Málcán, ahová később be is költözött, 1546-ban pedig Málczay László más jószágait is megszerezte maga és fiai számára. A sokat betegeskedő gyámgyermek a leleszi konvent előtt adta el 500 forintért zempléni birtokait, az indoklás szerint azért, mert Kornis János "mindig hű és igaz atyja és gyámja volt”. Az oklevél kikötése szerint, ha fiú utódok nélkül hal meg, Málca és más falvak örökjogon szállnak gyámjára és annak fiaira. Ez hamarosan be is következett, és a Kornisok lettek a birtokosok jószágaiban. A fennmaradt források alapján úgy tűnik, Kornis János visszaélt gyámi jogkörével, s a beteges gyermek örökségét saját magának és saját vér szerinti gyermekeinek játszotta át. Ezt a véleményt támasztja alá az a tény, hogy Málczay László özvegye, Orsolya asszony nem nyugodott bele birtokainak elvesztésébe, és 1553-ban fegyveres erővel kísérelte meg elfoglalni a málcai udvarházat. Bár a vita véres incidensbe torkollt, az özvegynek mégsem sikerült visszaszerezni a kúriát.

 1_6.jpg

Magyar nemesasszony egy 16. századi könyvillusztráción. Gynaeceum, sive Theatrum Mulierum. (Asszonyok szemléje, melyben Európa valamennyi jeles nemzetének... női viselete látható) Frankfurt, 1586. Jost Amman rajza

 

csala_d1.png

Kornis János két esztendeig, 1551–1553 között volt Kornis Gáspár gyámja. 1553-ban bekövetkezett halálával saját, vér szerinti családja és gyámgyermekei (Kornis Gáspár és testvérei) egyaránt oltalmazó nélkül maradtak. A Werbőczy István Hármaskönyvében összegzett jogfelfogás szerint ilyen esetben a gyámi jogokat a fiági rokonok érvényesíthették, ugyanakkor az anya is lehetett gyermekei gyámja, de csak addig, míg újból férjhez nem ment.

Két özvegyasszony

 

Jelen esetben mindkét özvegy, Kornis Jánosné Farkasits Horváth Anna és Kornis Györgyné Fánchy Zsófia egyaránt az újraházasodás mellett döntött. Sorsuk később is hasonlóan alakult, s ebben a rokonság, a hasonló társadalmi állás és földrajzi környezet egyaránt szerepet játszott – sógornők voltak, és mindketten az északkeleti országrész társadalmának középnemesi rétegéhez tartoztak. Vagyonos özvegyasszonyokként szabadabban dönthettek sorsukról, mint a hajadon leányok. Az újraházasodás kérdésében komoly érveket és ellenérveket kellett fontolóra venniük. Ha ugyanis újra férjhez mennek, elveszítik kiskorú gyermekeik feletti gyámsági jogukat, és azt is szem előtt kellett tartaniuk, hogy az új házasságban megszülető leendő gyermekekkel szemben idősebb gyermekeik hátrányba kerülhetnek. Másrészt viszont egy agilis, tehetős, feltörekvő új férj birtokokat, tekintélyt hozhat a házasságba, amelyből a családban lévő összes gyermek részesedhet, miközben természetesen az új férj is profitálhat az özvegyasszony vagyonából.  A két Kornis-özvegy az utóbbi mellett döntött: mindketten helybéli, tehetséges, tekintélyes, és meglehetősen agresszív birtokgyarapító nemeshez mentek feleségül, akikkel összefogva tovább növelték a család vagyonát és presztízsét. Az új házasságban született gyermekeket sikerrel integrálták a családba, miközben végső soron az idősebbek sem szenvedtek hátrányt.

1_7.jpgJost Amman: A szőlőműves, 1568

Újraházasodva: Kornisok és Vékeyek 

 

Farkasits Horváth Anna új hitvese, Vékey Ferenc (meghalt 1578 k.) Zemplén megye legelőkelőbb, legvagyonosabb nemese volt. Ügyes házasságokkal és taktikus politizálással szerzett magának vagyont, rangot és tekintélyt. Első felesége, Tárkányi Fruzsina nagy vagyonú, előkelő családból származott, akivel a férj a nagytárkányi kastélyt és a hozzá tartozó uradalmat is megszerezte, sőt, még a nagytárkányi nemesi előnevet is felvette. A művelt, tehetséges Vékey kisnemesi familiárisként kezdte pályafutását, de karrierje csúcsán alországbírói rangot is szerzett. Ambíciója – mondhatni törvényszerűen – agresszióval párosult, a gyengébbik nemet sem kímélve: 1551-ben pl. egy Nagy Ágota nevű asszony orrának levágásáért folyt büntetőper ellene...

Új családjában elsősorban a már felnőttkorba lépő mostohafiaival, Kornis Mihállyal és Györggyel támadt konfliktusa. A fiúk joggal tekintették veszélyesnek a mostohaapa megjelenését örökségük szempontjából, hiszen a ruszkai birtokokért vívott küzdelemben mostohaanyjukra sem számíthattak: Farkasits Horváth Anna ugyanis saját édeslányának, azaz a fiúk féltestvérének, Dorottyának az érdekeit részesítette előnyben az övékével szemben. (Farkasits Horváth Anna másik lánya, Erzsébet korábban meghalt.) Attól is tartani lehetett – ahogyan az később be is következett – hogy mostohaszüleiknek közös gyermekeik is születnek majd, amely még inkább megnehezíti majd az érdekérvényesítést számukra. Végül, 1559-ben családi kompromisszum született: a ruszkai kúriát, a hozzá tartozó szép szőlőkbirtokokkal és a Hernád vizén zúgó malmokkal a két fiú kapta meg, de mostohahúguknak is juttattak belőle két jobbágytelket, szőlőket és malomjövedelmet.

csala_d2.png

 

1_8.jpg

Jost Amman: A molnár, 1574

Kornis Dorottya sorsa azért is érdekes, mert később fiúsították a ruszkai jószágban, azaz királyi engedéllyel nemcsak a lányokat illető negyedrészt kapta meg a birtokból, hanem fiú módjára örökölhetett. A fiúsításra csak egy ötven évvel későbbi tanúvallomási jegyzőkönyvben találunk utalást, amelyben a ruszkai jobbágyok egy testi hibával magyarázták a törvény szerinti öröklési rend megváltoztatását:

"Az leányasszony félszemű volt, ahhoz képest a Kornisok arra kötötték magukat, hogy az ki az leányasszonyt elveszi, tehát fiú ággá teszik az jószágban. Minthogy az ruszkai jószág nem illetett leányágat annak előtte; hanem eztán az leányasszonyt vette el Golopy Gáspár, és így aztán az urak fiú ággá tették az ruszkai jószágban az leányasszonyt."

Dorkó fogyatékosságáról nem maradt fenn egyéb forrásunk. Ha valóban emiatt történt a fiúsítás, akkor az eset a hagyományos társadalmak patriarchális jellegére világít rá, ahol a férfiak családjuk nőtagjait eladó vagyontárgynak tekintették. Amennyiben a "tárgy" értéke valamilyen okból csekélyebb volt, akkor kárpótlást kellett a "vevőnek" nyújtani. Dorottyát azonban feltehetően nemcsak fél szeme miatt fiúsították; az öröklési rend megváltoztatása Dorottya édesanyjának és mostohaapjának egyaránt érdekében állt. Az előbbi nem szorul különösebb magyarázatra − az utóbbihoz annyit érdemes hozzáfűznünk, hogy Vékey 11 évig, a lány kiházasításáig gyámkodott Dorkó fölött, akinek ruszkai birtokrésze és egyéb ingóságai mintegy 8000 forint értéket képviseltek. Vékey a birtok kezelőjeként és haszonélvezőjeként 5000 forint jövedelemre tett szert, de ennek csak a töredékét, 800 márkát fizetett vissza Dorottyának, a többit, az arany- és ezüstmarhával együtt magának tartotta meg, végrendeletében pedig az édeslányára, Vékey Ilonára hagyta a mostohalányát illető javakat. Kornis Dorottya pert indított mostohatestvére, Vékey Ilona ellen a jussáért, amelyet megnyert; és egy apró adalék a szövevényes birtokügyek természetéhez, hogy mindeközben Dorottyát is perelte féltestvérének, Kornis Györgynek a fia.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyámapja tisztességtelen haszonszerzései ellenére Kornis Dorottya tekintélyes hozománnyal ment férjhez 1567-ben Golopy Gáspárhoz. Birtokai mellett gazdag jegyajándékot is vitt a házasságba a félszemű lány: aranyláncokat és köves aranygyűrűket, aranykupákat és kókuszserleget, asztali ezüstöket, ezüstös fegyvereket, textíliákat, egy "írott" – azaz festett – négylovas hintót és Véke falu felét is.

Farkasits Horváth Anna halála után Vékey harmadszor is megnősült, Hotykay Borbálát vezette oltárhoz. A harmadik feleség temette el urát 1578 körül. Nagy vagyonát, birtokait – mivel fiai meghaltak – három asszony örökölte: Farkasits Horváth Annától született édeslánya (Vékey Ilona), első házasságából született, fiatalon meghalt lányától, Erzsébettől született lányunokája, valamint nővére, Vékey Luca.  Mindezek mellett mostohalányáról, Kornis Dorottyáról, és annak férjéről, Golopy Gápárról sem feledkezett meg végrendeletében.

1_9.jpg           Kornis Dorottya és Golopy Gáspár reneszánsz kastélya Golopon

Többszörösen összefonódva: Kornisok és Pankák

 

Kornis Gáspár családjához visszatérve, az ő édesanyja, Fánchy Zsófia kezét is egy ügyes, tehetséges nemes nyerte el. Panka Péter (meghalt 1584-ben) első generációs, feltörekvő nemes volt: éppen a házasságkötés ideje táján, 1559-ben szerzett címeres nemeslevelet I. Ferdinánd királytól, amiért a fügedi várat elfoglalta Izabella királyné híveitől. Panka többek között a feldúlt, kifosztott, elhagyott abaúji pálos kolostori birtokok felvásárlásával gyarapította vagyonát. Az ónodi vár prefektusa volt, később szendrői vicekapitány, 1580-ban táblabíróvá nevezték ki. Fánchy Zsófia az első felesége volt. Két lányuk és egy fiuk született: Ilona, Kata és István.

csala_d3.png

Panka Péter és Fánchy Zsófia – korabeli szokás szerint, a vagyon és a birtokállomány megtartása érdekében – az elsőszülött lányt, Panka Ilonát összeadta a legidősebb mostohafiúval, Kornis Boldizsárral. A házaspár ezzel elérte, hogy mindkettejük vér szerinti örökösei birtokoljanak a ruszkai jószágból. Panka Ilonának és Kornis Boldizsárnak három felnőttkort megért fia és két lánya született. Az ő leszármazottaik voltak a ruszkai udvarház lakói a 17. században. Panka Péter túlélte Fánchy Zsófiát, másodszor is nősült, Musai Zsófiát vette el, akitől két gyermeke született, Zsófia és Anna. Közben újabb gyámságot is szerzett, Panka Ilonától született unokái fölött, veje, Kornis Boldizsár halála után.

Bár Fánchy Zsófia és Panka Péter házasságkötésének pontos időpontját nem ismerjük, a ránk maradt források alapján az idő tájt történt, amikor Kornis Gáspár nagykorúvá vált. A mostohaapa 1563-ban 300 forintot adott mostohafiának, amelyért Kornis Gáspár a ruszkai birtok rá eső örökségét vetette zálogba, azzal a kikötéssel, hogy ha a visszaváltásig meghalna, testvérei joga legyen kiváltani. A következő évben a tárházban őrzött ingóságokat, aranyat és ezüstöt vehette át Kornis Gáspár, aki ekkor már felnőtt férfi volt, 18 éves, így kezébe vehette ingó vagyonát. Hamarosan feleségül vette a máramarosi Dolhay Ilonát. De az Erdélyi Fejedelemségben sem szakadt el abaúji gyökereitől. Meglett férfiként ő maga is vállalt gyámságot egykori gyámja, Kornis János unokája fölött, és mostohaapja, Panka Péter jogtalan birtokszerzéseit sem nézte tétlenül. 1580-ban testvéreivel együtt tiltakozott a jászói konvent színe előtt, amiért Panka Péter kisajátította a gönci Szent Katalin-kolostorhoz tartozó szántóföldeket, malmokat és szőlőket. Ezeket Panka Péter a vejével, Kornis Boldizsárral közösen vásárolta, Boldizsár halála után azonban, mint Boldizsár gyermekeinek gyámja, saját hasznára fordította.

1_10.jpg           Kornis Gáspár pecsétlenyomata. Kornis Gabriella családtörténeti hagyatékából 

A korabeli periratok azt bizonyítják, hogy a mozaikcsaládok létrejötte a korábbi öröklési rend megváltoztatásával járhatott együtt, ez pedig számos esetben jogi vitához, perhez vezethetett. A lajstromok, összeírások tanúsága szerint azonban nemcsak az ingatlan, hanem az ingó vagyon is gazdát cserélt. Panka Péter fia, Panka István hagyatékában pl. olyan ezüstedényekre bukkanhatunk, amelyeken mostohanagybátyja, Vékey Ferenc neve áll bevésve: "Egy ó ezüst kannát aranyozatlant, Vékey Ferenc neve a fedelén... Egy ezüst csésze Vékey Ferenc neve az közepén belöl..."

kornis_csala_dfa.jpg

Nem könnyű követni az abaúji Kornisok családi kapcsolatait, holott a bemutatott mozaikcsaládok is csak mozaikszemek egy mai ismereteink alapján feltérképezhető, nagy családi mozaiktablón.  Mégis, híven tükrözik a 16. századi magyar köznemesi réteg szerteágazását és összefonódását, rangért, vagyonért, birtokért folytatott küzdelmét – hol egymásért, hol egymás ellen.

1_11.jpgUnikornisokat ábrázoló kályhacsempe a Zemplén megyei, pácini kastélyból. Herman Ottó Múzeum, Miskolc  (Legendás lények, varázslatos virágok – a közkedvelt reneszánsz. Szerk. Fejős Zoltán. Néprajzi Múzeum, 2008.)

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

„Istenem, hogy felnövünk mindnyájan!” Szendrey Júlia családja a Hársfa utcában

csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Gyimesi Emese a 19. század leghíresebb "irodalmi özvegye", Szendrey Júlia mostohacsaládjának mindennapjait mutatja be. 

 

A pesti lipótvárosi plébánia kápolnájában 1850. július 21-én összeházasodott egy 21 éves nő és egy 30 éves férfi. Ezzel a 19. század egyik legtöbbet emlegetett házassága köttetett meg: Szendrey Júliáé és Horvát Árpádé. Nemcsak a közvélemény nem tudott túllépni a házasság tényén, hanem a történetírás sem. „Petőfivel meghalt az ő Juliskája is” – ez a sokat hangoztatott meglátás, valamint az ikonikussá vált „eldobott özvegyi fátyol” eltakarta Szendrey Júlia alakját, és nem adott másnak teret, mint az új házasság hibáztatásának vagy mentegetésének.

szendrey_julia_tk_60_209_nr001.jpg

horva_t_a_rpa_d.JPGSzendrey Júlia és Horvát Árpád

Ez a rosszallás is hozzájárult ahhoz, hogy Szendrey Júlia életének, hétköznapjainak dokumentumai a Petőfi eltűnését követő időszakra, az 1850-es, 1860-as évekre vonatkozóan korábban nem nyerték el a kutatók figyelmét. Holott társadalomtörténeti nézőpontból – a források bősége miatt – életének ez a szakasza legalább olyan izgalmas, mint a Petőfihez kötődő periódus. Nemcsak azért, mert verseket, elbeszéléseket, fordításokat író és rendszeresen publikáló szerzővé vált, hanem azért is, mert a korszak egyik legműveltebb, értelmiségi családja lett az övé. Szendrey Júlia az új házasságba másfél éves kisfiát, Petőfi Zoltánt vitte magával, akinek a későbbi években további négy féltestvére született: két fiú és két leány.

szendrey_ju_lia-gyermekevel_1.jpg

Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán

Lipótvárosból Terézvárosba 

 Az új házaspár a házasságkötés után a Lipót utcába költözött. (A Leopold Gasse nagyjából a Váci utca déli, Erzsébet-híd és Vámház tér közötti szakaszának felel meg.)  Házasságuk első három évét itt töltötték. 1853-ban Júlia apja, Szendrey Ignác megvásárolt számukra egy házat a Hársfa és a Király utca sarkán, amely akkor az 1-es számú telekhez tartozott. (Mai számozás szerint a Hársfa utca 54. helyén állt egykor ez a ház.) A ház sűrűn beépített utcák (a Király utca népessége kiemelkedően magas volt), és teljesen beépítetlen, füves térségek metszéspontjánál, a későbbi Belső- és Külső-Terézváros határán helyezkedett el.

Ez merőben új városélményt jelenthetett Szendrey Júlia számára, akinek korábbi lakhelyei az egykori városmag közelében voltak. Első, Petőfivel és Jókaival közös pesti lakása kiválasztása során is kiemelt szempont volt a friss házasok számára az, hogy Egressy Gábor lakhelyénél, a Nemzeti Színház közelében álló Marczibányi-háznál kintebb ne essen az albérlet; többek között ezért költöztek a Dohány és a Síp utca sarkára 1847 novemberében. Ezt követően a Lövész (ma Királyi Pál) utcában, az egykori Kecskeméti kapu közelében, majd az említett Kerepesi (ma Rákóczi) úti Marczibányi-házban éltek, amely az 1840-es években főként színészek lakhelyeként volt ismert.

te_rke_p.jpgRészlet Pest-Buda belterületének német nyelvű várostérképéről, 1854.  A Königsgasse-Lindengasse sarkán pirossal jelölt helyen állt a Szendrey-Horváth család háza

A Hársfa utca 1-ben kialakított családi otthonban egyik oldalról a vidékies hangulat, a sok zöld terület nyújthatott újdonságot, a másik irányban az örökké mozgalmas Király utca, amely a „Pest májának” nevezett Terézváros legfontosabb, az Andrássy út megépítéséig a belváros és a Városliget közötti közlekedést biztosító útvonala volt.

Szendrey Ignác 1853-as házvásárlásának következtében az akkor négytagú család (Szendrey Júlia, Horvát Árpád és első gyermekük, az 1851-ben született Horvát Attila, valamint Petőfi Zoltán) elköltözött az elegáns, belvárosi Lipót utcából az akkori Terézvárosnak a Városligethez közelebb eső részére. A Hársfa utca tizennégy esztendőn keresztül, 1867-ig, a szülők különköltözéséig alkotta a család mindennapi életének helyszínét. Itt született a kisebbik fiú, Árpád 1855-ben, a korán elhunyt Viola 1857-ben, és Ilona 1859-ben.

1857.jpgCsaládi fotó 1857-ből: Szendrey Júlia jobbján Horvát Attilával, balján Árpáddal és Petőfi Zoltánnal

Családi otthon a Hársfa utcában

A gyermekek kivételesen gazdag szellemi légkörben nőttek fel. Az 1857-től önálló irodalmi karriert folytató, rendszeresen publikáló édesanya, az egyetemi professzor és történész édesapa, aki a szintén történész Horvát István fia volt, a Gyulai Pállal összeházasodó nagynéni, Szendrey Mária és gyermekeinek társasága olyan intellektuális légkört teremthetett, amelyben az írás a legfiatalabb családtagok számára is szórakoztató játékot és örömforrást jelentett. Ennek köszönhetően kivételesen sok forrás maradt fenn tőlük, amelyek nemcsak azért izgalmasak, mert ebből a különleges családból származnak, hanem önmagában azért is, mert ritka szerencsének számít az, ha nemcsak a gyermekkorra visszaemlékező önéletírás, hanem konkrétan gyermekek által létrehozott írások kerülnek a történész kezébe.

A Hársfa utcai családi otthon berendezése és közvetlen környezete is onnan ismerhető meg pontosan, hogy Szendrey Júlia és Horvát Árpád legidősebb gyermeke, Horvát Attila 1869-ben pontosan lerajzolta. Két alaprajzot is készített: az egyik pontosan jelöli a berendezési tárgyak helyét az egyes szobákon belül, míg a másik a kertben található különböző növényeket (fákat, virágokat) mutatja nagyobb részletességgel.

1_ke_p.JPGHorvát Attila rajza a Hársfa utcai családi otthonról

A ház belsejében a következő szobák voltak az alaprajzok szerint: „Katonaszoba, Árnyékszék, Éléskamra, Konyha, Gyerek-szoba, Mama szobája, Apa szobája, Elő-szoba, Kis szoba, Folyosó.” A katonaszoba fenntartásának gyakorlata azokon a vidékeken alakult ki, ahol a beszállásolás rendszeres volt. (Az elhelyezését gyakran változtató katonaság nagyobb részét ugyanis nem laktanyákban, hanem polgárok és parasztok magánházaiban szállásolták el.) Szendrey Júlia családja esetében azonban nem maradt fenn adat arra nézve, hogy bármikor tényleg lakott volna katona a házban. A gyermekek levelezése szerint ezt a szobát cselédek használhatták. Horvát Attila Petőfi Zoltánnak írott egyik 1865-ös levelében említi, hogy október 17-én éjjel betörtek a lakásba, és a katonaszobából „Zsofinak 29 pftját és minden ruhaneműit elvitték.” Noha a Zsófi név nem szerepel máshol a levelezésben, arra többször utalnak, hogy milyen rövid ideig van egy-egy cseléd a háznál, ezért gyakran kell újat fogadni. Feltételezhető, hogy a rablás által megkárosult Zsófi cselédlányként használhatta a lakás „katonaszobáját.”

A rajzok érdekessége, hogy az egyes helységek elnevezéséből („Mama szobája, Apa szobája”, stb.) ítélve gyermekszempontból születtek. A berendezési tárgyakat jelölő alaprajz egyik sarkában található szignóból („Készítette H. A. 869. 19/2.”) valóban megtudhatjuk, hogy az idősebb fiú, az 1869-ben 18 éves Horvát Attila készítette. Ebben az időpontban a Hársfa utcai otthon már a múlté volt, mivel 1867-ben a család felbomlott. Szendrey Júlia különköltözött férjétől a Zerge (ma Horánszky) utcába leányával, Ilonával, míg Horvát Árpád az Országúton (ma Károly körút) bérelt lakást a fiúkkal. Szendrey Júlia méhrákban szenvedett, hosszú időn át tartó betegség után 1868. szeptember 6-án hunyt el.

2_ke_p.JPGHorvát Attila rajza a Hársfa utcai ház környezetéről

A lakberendezést bemutató alaprajz tehát a különköltözést és az édesanya halálát követő időszakban készült. A másik alaprajz, amely a „Mama kertjét” és a ház tágabb környezetét ábrázolja, szintén Horvát Attila műve, aki testvéreinek születési dátumát is feljegyezte a papírra: „Árpád, Viola, Ilonka születéshelye. Á. 855. Jul. 18. V. 857. Jul. 2. I. 859. Jul. 26.” Az egykori családi otthon berendezését és környezetét aprólékos pontossággal rögzítő alaprajzok készítésének hátterében erős érzelmi motiváció, a családi emlékezet megőrzésének vágya sejthető a kamasz fiú részéről.

A lakberendezésből nemcsak a családon belüli viszonyokra lehet következtetni, hanem a társadalmi konvencióktól különböző férfi és a női szerepekre, valamint a lakás egyes tereinek funkcióira, az otthon privát terének a nyilvános társasélethez fűződő viszonyára is. Szendrey Júlia és Horvát Árpád házának berendezésében kisebb hangsúlyt helyeztek a reprezentációra, mint az átlagos polgári lakásokban, ahol általában a szalonként használt szoba kapott kitüntetett figyelmet; Horváthéknál ezzel szemben inkább az egyéni, szellemi munka számára biztosított tér volt fontos. Feltűnő, hogy a gyakran „férfiszobának” nevezett „úriszoba” (a családfő dolgozószobája, nemegyszer könyvtárszoba is) esetükben nem kizárólag a férj privilégiuma volt.

wuhl_janka_u_ri_szoba.jpgFérfi szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

Az íróasztal a hozzá tartozó székekkel, a könyvszekrény és a dívány – az úriszoba elmaradhatatlan kellékei – nemcsak Horvát Árpád, hanem Szendrey Júlia szobájában is megtalálható volt. Ez azért is figyelemre méltó, mert a feleségnek többnyire nem állt rendelkezésére saját szoba, annak ellenére sem, hogy az otthon ízléses berendezésének megteremtése női feladatnak számított. Az alkotáshoz szükséges berendezési tárgyak jelenléte Szendrey Júlia szobájában felhívja a figyelmet arra, hogy a család női tagja is elmélyült szellemi munkát folytat. Mindez nemcsak a szoba lakójának műveltségét jelzi, akinek a napi igényei közé tartozott a rendszeres olvasás és írás, hanem azt is, hogy a korszakban szokatlan módon a nőnek külön szoba állt rendelkezésére. Ennek berendezése nem különbözött markánsan a férfi szobájáétól: a dolgozószoba elemei mindkét helységben hangsúlyos szerepet töltöttek be. 
(A lakásviszonyokról részletesebben a blogon: A polgár otthona a boldog békeidőkben: ideál és valóság) 

Szendrey Júlia szobaberendezésének egyik legfőbb jellegzetessége, hogy több funkciót is ellátott. A szoba legbenső részében helyezkedett el az intim teret biztosító „alcoven”, itt volt a függönyös ágy, a szoba ezen pontja jelenthette a privát szférát lakója számára. A szoba ellentétes oldalán, az ablak előtt, „kirakatban” állt a polgári lakás legfontosabb eleme, a zongora, valamint a virágtartó, és a dívány. (A zongoráról, illetve a zenélés fontosságáról bővebben a blogon: "A klavir mellett ülnek s ábrándoznak" - Polgár és zongorája a 19. században) A magánélet ellenpólusaként ez az utcafronti szobarész a reprezentáció színtere, ahogyan a tárgyak is erre utalnak. Középtájon állt az íróasztal, mintegy átmenetet képezve a szoba intim belső része és a nyilvánosság számára is nyitott szakasza között. Ily módon a hálószoba, a dolgozószoba és a szalon funkciója egyesült Szendrey Júlia szobájának berendezésében, bár a helyiségen belül viszonylag jól körülhatárolhatóan kirajzolódtak a különböző funkcióval bíró terek határai.

wohl_janka_no_i_szoba.jpgNői szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A feleség és a férj szobáját összehasonlítva feltűnő, hogy az előbbi tágasabb, és a szellemi munka fontosságát jelző íróasztal mellett számos olyan berendezési tárgy található benne, amely reprezentációra, vendégfogadásra is alkalmassá tette (például zongora, kanapé, etazser, azaz fali könyvállvány), míg az utóbbiból hiányoznak ezek a tárgyak: szinte kizárólag a magányos munka szempontjai szerint rendezték be. Ennek következtében Szendrey Júlia szobájának funkciója a szalonhoz, Horvát Árpádé pedig a dolgozószobához állt közelebb, bár ez egyik esetben sem volt kizárólagos. A szobák berendezése a családon belüli emancipált viszonyokról tanúskodik, ugyanakkor a szobák és életterek hangsúlyos elválasztása a házastársak közötti hűvös viszony jeleként is értelmezhető. (A 19. századi nőideálról, női szerepekről bővebben a blogon: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban)

Horvát Árpád szobája az előszobából nyílt, ahol asztal és esernyőtartó volt. A gyerekszobát az előszobából lehetett megközelíteni. Ennek a közepén egy evőasztal volt, valamint ettől külön a „fiúk asztala”. A kályha mellett szennyestartó, ezt követően két ágy. Az ajtó mellett egy sárga almárium helyezkedett el. A gyerekszoba léte egyáltalán nem volt mindennapos jelenség: még a későbbi évtizedek lakásleltáraiban is csak elvétve található példa külön gyerekszobára, akkor is, ahol a szobák száma megengedte volna azt. Még a következő század elején sem volt evidens a gyerekszoba jelenléte a polgári lakásokban, bár ekkorra egyre többen hangsúlyozták ennek szükségességét.
(A 19. századi gyermekéletről bővebben a blogon: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban)

gyermekszoba_pl_1.jpgTöbbfunkciós gyermekszoba, Pauly Erik terve az Iparművészet című folyóiratban, 1900.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

Gyáni Gábor kutatásaiból arra lehet következtetni, hogy a gyermekek elhelyezése a polgári lakásokban kusza módon történhetett, a nagyobbak ágya akár az ebédlőbe vagy más helyiségbe is kerülhetett, míg a kisebbek gyakran szüleikkel aludtak a hálószobában. Ezzel szemben Szendrey Júlia és Horvát Árpád gyermekei számára különálló teret biztosított a gyerekszoba, amely nemcsak névleg volt az. Az alaprajz mellett Horvát Attila és Petőfi Zoltán levelezése is bizonyítja, hogy a gyerekszoba olyan teret jelentett számukra, ahova alkalmanként teljesen különvonulhattak a felnőttektől. Horvát Attila 1865 februárjában beszámol egy olyan esetről, amelynek egyik helyszíne a lakás gyerekszobája volt:

A mama elment szinházba, mi pedig midőn Ilonka lefeküdt mi is bemachiroltunk a nagyszobába. A mama csengetett de senki sem hallotta mivel a szakácsné a mamával volt mi pedig mindnyájan a nagyszobába voltunk. Végre a mama megunván a sok csengetést az ablakon kopogott a szobaleány kiment és kinyitotta kaput már ekkor is elég haragos volt. Azomban az ördög vagy kicsoda volt a gyerekszoba ajto becsukodott s a mama sokáig dörömbölt rajta mi azomban nem mertünk kimenni mert szentül hittük azt hogy RABLO jött. Végre én elszánom magam kimegyek… s ott mit érzek a rabló (ti. mama) jobbra balra püfföl. Scilicet mater valde irata fuit et me bene verberavit. [Természetesen a mama nagyon dühös lett és jól elvert.] Jaj Jaj Jaj!!!

1862.jpgCsaládi fotó 1862-ből: Szendrey Júlia Horvát Attilával, Árpáddal és Ilonával

Brown Tom, Black Dick és Petőfi Zoltán

A családi dokumentumok között az egyik legkülönlegesebb az a játékos „folyóirat”, amely 1865 decemberében és 1866 januárjában született az akkor tizennégy éves Horvát Attilának és a tízéves Horvát Árpádnak köszönhetően. A kéziratos lap a korabeli folyóiratokat imitálta. Különálló rovatok voltak benne, például a Hársfa utczai hírek, amelyben saját utcájuk és házuk apró eseményeiről tudósítottak. A Tarka Müvek készítői angol nevet vettek fel: a szerkesztő Brown Tom (Horvát Attila), a főmunkatárs pedig Black Dick (Horvát Árpád). Ez az „impresszum” szerepel minden egyes füzet borítóján. A főcím rendszerint nagy, piros betűkkel olvasható a gyermekek kézírásával, alatta van a lapszám, aranysárgára színezve. A gyermekek az első darabot 1865 karácsonyán ünnepi meglepetésként, a másodikat december 29-én születésnapi ajándékként készítették édesanyjuk számára.

3_ke_p.JPGA Tarka Művek címet viselő játék-folyóirat

Nemcsak ebből a különösen kreatív és kedves ajándékból látszik, hogy a családban fontos szerepet töltött be az ajándékozás, hanem abból is, hogy a gyermekek minden családtagot a számára írt köszöntőverssel ajándékoztak meg a születésnapokon és névnapokon, valamint arról is rendszeresen beszámoltak levelezésükben, hogy ők milyen ajándékokat kaptak.

„Születésnapom jól ültük és vigan, az apatól egy nagy nemzeti zászlót kaptam mely a forradalomban ablakából logott ki, a születésnapod is közelegvén gratulálok, kívánok boldog életet szerencsét a gazdasági pályán”

– írta Horvát Attila Petőfi Zoltánnak 1863-ban.

A Horvát-fiúk 1863–1868 között számos levelet írtak féltestvérüknek, mivel Petőfi Zoltán az 1860-as években már nem Pesten tartózkodott édesanyja és mostohaapja családjánál, hanem Csákón, gyámjánál, Petőfi Istvánnál. Noha mai szemmel a gyermeknevelésnek ez a módja furcsának tűnhet, a 19. században nem számított kivételesnek: a gyermek Petőfi Sándor öt és fél évesen már nem a saját szülei otthonában lakott, hanem kecskeméti rokonuknál, Hrúz Mihálynál.

Petőfi Zoltán nevelése tehát nem kizárólag a Szendrey Júlia és Horvát Árpád házasságából létrejött mozaikcsaládban, az anya és a mostohaapa mellett zajlott, hanem fontos szerep jutott benne olyan embereknek is, akik egykor közel álltak az apjához. Ez összefüggésben áll azzal, hogy Szendrey Júlia a kezdetektől igyekezett Zoltán identitásában hangsúlyossá tenni az apai örökséghez való kapcsolódást. 1850 áprilisában, amikor kétségbeesett helyzetében fiatal anyaként az öngyilkosságot fontolgatta, az akkor 16 hónapos Zoltánnak címezve megírt egy búcsúlevelet, amelyet 10 éves korában kellett volna megkapnia. Ebben olvashatóak a következő sorok:

midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád nagygyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól.

peto_fi_zolta_n_4.jpg

Petőfi Zoltán portréi a Szendrey Júlia irathagyatékát bemutató könyvben. A becsült életkorok nem megbízhatóak: pl. a 22. születésnapját nem is érte meg.

Szendrey Júlia tehát ezen irányelvek mentén, az apa szellemi örökségét szem előtt tartva nevelte és neveltette Zoltánt. Ennek keretében értelmezhető az is, hogy a kisfiú gyámjának nem a mostohaapát, Horvát Árpádot, hanem első férje testvérét, Petőfi Istvánt választotta. A gyám hivatalos kinevezésére azért volt szükség, mert 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia Petőfi összes költeményeinek ítélte 1000 forintos nagydíját, és ezt az összeget az árvaszék kezelésébe adták.

peto_fi_sa_ndor.jpg

Petőfi Sándor egyetlen ismert "fényképe"

Petőfi Zoltán alakjához számos toposz kötődik: a „méltatlan örökös” és a „magyar Sasfiók” imázsa mellett az elhagyatottságé is, ami azonban erősen megkérdőjelezhető. Szilágyi Márton Petőfi Zoltán életét társadalomtörténeti és mentalitástörténeti kontextusban elemezte, melynek során újragondolta a korábban téves következtetésekre módot adó információkat is. Például annak jelentőségét és lehetséges okait, hogy 1858-ban a piarista gimnáziumba járó Petőfi Zoltán nem a Szendrey-Horvát család Hársfa utcai otthonában lakott, hanem a költő Garay János családjánál, akiknek a piaristák rendházával szemben, a későbbi Haris bazár helyén volt házuk. Iskolai bukását követően Csákóra került Petőfi Istvánhoz, aki ekkor gazdatisztként dolgozott itt. Az elhagyatottság toposzának kialakulásához ugyanis főként ezek az aspektusok járultak hozzá, azt hangsúlyozva, hogy Petőfi Zoltán már tíz éves korában elkerült otthonról. Holott Zoltán költözésének nagyon is praktikus okai voltak. Garay Gizella, Garay János leányának vallomása szerint azért lakott náluk, mert a Hársfa utcai házból nehéz és veszélyes lett volna az egyébként sem erős szervezetű Zoltánnak naponta kétszer megtennie a forgalmas utat a piarista iskoláig, különösen télvíz idején, ezért nem otthonról, hanem a piaristák közvetlen közelében lakó Garayéktól járt oda. A Petőfi Istvánhoz való költözés hátterében pedig azok az ismétlődő iskolai kudarcok is meghúzódtak, amelyek egyébként az apai mintában is jelen voltak. Zoltán korábban is többször nyaralt nagybátyjánál, a Pesten megszokottól gyökeresen eltérő környezet tehát nem volt idegen számára. 

A költözést követően továbbra is szorosak maradtak a családi kötelékek. Zoltán mind féltestvéreivel, mind édesanyjával rendszeres levelezés útján tartotta a kapcsolatot. „Hogy van édes apa, nem haragose? mitől függ jólétetek, csókolom s tisztelem őt.” – érdeklődött 1863. augusztus 23-án. Az utóbbi mondat arra is felhívja a figyelmet, hogy a Szendrey Júlia és Horvát Árpád házasságában az 1860-as évek folyamán egyre erősödő feszültségről lehetett tudomása a legnagyobb gyermeknek.

peto_fi_zolta_n_1.JPG

Petőfi Zoltán az 1860-as évek elején

A féltestvérek közötti fizikai távolságra többször is utal a levelezésük, főként arra célozva, hogy milyen rég nem látták már egymást. A levelezés arra is hivatott, hogy megakadályozza az érzelmi távolság kialakulását. A testvérek között Horvát Attila volt az, aki leginkább ambicionálta az írásbeli kapcsolattartást. 1866. december 11-én három hónapos kihagyás után jelezte Petőfi Zoltánnak: „Már rég nem irtunk levelet egymásnak, szeretném ha a levelezés ismét felujulna közöttünk.” A gyakoribb írásbeli érintkezés vágyát többször is kifejezte. Emellett igyekezett olyan témákról írni, amelyek Petőfi Zoltánt is érinthették, érdekelhették. Gyakran utalt a városban zajló eseményekre, olyan tanárokra és diáktársakra, akiket Zoltán is ismert, és akik emlékeztek rá.

A levelekben tehát tetten érhető az a szándék, hogy mind a pesti diáktársaság, mind a család közegében fennmaradjanak a kapcsolódási pontok. Az utóbbit bizonyítja, hogy Horvát Attila nemcsak a saját hogylétéről, hanem a család többi tagjának állapotáról is rendszeresen tudósította féltestvérét, valamint a születésnapokra is emlékeztette, például 1868. július 25-én a legfiatalabb testvérére: „Iluska jól van, ma 9 éves, istenem, hogy felnövünk mindnyájan!” Az utóbbi megjegyzés arra is szép példa, hogy Horvát Attila közösségként tekintett a családjára, az identitásában fontos szerepet töltött be az, hogy a család részeként értelmezte önmagát, miközben szeretettel írt a többiekről.

 gya_szjelente_s.jpgju_lia_si_rja.jpg

Szendrey Júlia gyászjelentése, legkisebb fiának adott hajfürtje és eredeti sírja

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Oly számos családnál, mint az enyim" - Széchenyi mint mostohaapa

 

csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Ezúttal a blog gazdája, Fónagy Zoltán mutatja be az egyik legismertebb magyar történelmi személyiséget egy alig ismert szerepében.

126szechenyi_istva_n_e_s_fia.jpg

Jól ismert életrajzi tény, hogy Széchenyi István több mint egy évtizedes plátói rajongás után 1836 elején vette feleségül Seilern Crescence grófnőt. A Széchenyi-ismerők azt is tudják, hogy a romantikus szerelmi kapcsolat kezdete egybeesett az életcél megtalálásával: a 34 éves huszárkapitány 1824-25 körül szeretett bele a 25 éves grófnőbe, és hosszas útkeresés után ekkoriban döntötte el azt is, hogy életét a közügyeknek szenteli. A Széchenyi-életrajzok általában összefüggésbe is hozzák a két eseményt, Crescense nagy tettekre inspiráló szerepét hangsúlyozva. Arról azonban, hogy hogyan birkózott meg a "legnagyobb magyar" azzal a kihívással, hogy az esküvő után egy népes mozaikcsalád feje, hét gyermek mostohaapja lett, alig szólnak az életrajzok. 

024sze_chenyi_honderu_sc.jpgEgy reformkori "álompár": Gróf Széchenyi István feleségével nemzeti ruhában. Perlasca Domokos képe a Honderű című irodalmi divatlapban, 1843.

A romantikus nyílt titok

A szerelem szövődése idején Crescentia Luise, egy szerényebb rendű osztrák arisztokrata család leánya már évek óta a jó 20 évvel idősebb Zichy Károly gróf kamaraelnök (~pénzügyminiszter) felesége volt, és egyben három kisgyermek édesanyja. Bár a kor „hivatalos” erkölcsi normái tiltották a házasságon kívüli szerelmi viszonyt, az arisztokrácia társasági gyakorlata bizonyos keretek között elfogadta azt. Crescence – bár hízelgőnek érezte Széchenyi hódolatát, sőt hamarosan maga is bevonódott érzelmileg – nem ment bele egy „szokványos" szeretői viszonyba. Több mint egy évtized telt el hol sűrűbb, hol ritkább találkozások és „illedelmes” hangú levelezés közepette. A Pesten lakó, az 1830-as évekre már országos ismertséggel és nagy tekintéllyel rendelkező Széchenyi a társasági élet szabályozott keretei között bejáratos volt a Zichy-család budai otthonába is. A hódoló és a férj közötti viszony annyira „civilizált” volt, hogy – mint Széchenyi naplójából tudhatjuk – előfordult, hogy együtt aggódtak a gyengélkedő vagy épp szülés előtt álló Crescence-ért. Merthogy a plátói szerelem évtizede alatt a grófné további négy gyereket szült férjének. A kor gyerekhalandósági viszonyai között ritkaságnak számító módon, a házaspár mind a hét közös gyermeke meg is érte a felnőttkort.

_countess_sze_chenyi_by_ferdinand_georg_waldmu_ller_1828.JPG

zichy_ka_roly.jpgF. G. Waldmüller: Seilern Crescence gófnő, 1828.               Zichy Károly gróf

Amikor Zichy Károly 1834 végén, 56 éves korában váratlanul meghalt, nem csak ez a hét kiskorú gyermek gyászolta. Crescence ugyanis már a harmadik Zichyné volt. Az első házasság volt a legrövidebb: Esterházy Franciska grófnő húsz évesen meghalt a második gyermekágyban, és a baba sem maradt életben. (Az elsőszülött, Pál, apja halálakor már 32 éves, saját lábán álló felnőtt férfi volt.) A második feleség, Festetich Júlia grófnő – aki mellesleg Széchenyi unokatestvére volt – 8 év alatt 8 gyerekkel, köztük egy ikerpárral dúsította a Zichy-családfa lombját, akik közül csak egy halt meg gyerekként. Júlia 26 évesen az utolsó szülés után szintén a gyermekágyban fejezte be rövid életét. Amikor három évvel később a kétszeres özvegy gróf elvette Seilern Crescentiát, a 20 éves menyasszony az első házasságból egy 17 éves fiút, a második házasságból pedig hét, 3 és 11 év közötti gyermeket kapott „nászajándékba”.

1_zichy_felese_gek_gyerekek.png

Széchenyi mozaikcsaládja

Amikor Széchenyi István a gyászév letelte után, 1836. február 4-én a krisztinavárosi templomban végre oltár elé vezethette ideálját, egy csapásra egy nagy létszámú, vérségi szempontból heterogén család fejévé vált. Az atyai felelősséget ugyan „csak” Crescence saját hét gyermekéért kapta meg, de a második házasságból származó Zichy-gyerekek is (a legfiatalabb is 19 éves volt már a házasságkötéskor) fesztelen otthonossággal jöttek-mentek mostohaanyjuk új otthonában. Ezt bizonyára megkönnyítette az a körülmény, hogy ők anyjuk (Festetich Júlia, Széchenyi unokatestvére) révén vér szerinti rokonai is voltak a családfőnek.

7_sze_chenyi_csala_dok_1jav.png

Az eleve bonyolult családi képletet tovább gazdagította a hamarosan megszületett két közös fiú, Béla és Ödön. A harmadik gyermek, Júlia kéthetes csecsemőként halt meg: ő volt a 45 éves Crescence tizedik, egyben az egyetlen elveszített gyermeke.

8_sze_chenyi_csala_dok_2jav.png

Több életrajz is említésre méltónak tartja, hogy Széchenyi lelkiismeretes pater familias módjára törődött a Zichy-gyermekekkel. A minősítést úgy fordíthatjuk a társadalomtudományok nyelvére, hogy Széchenyi jól megfelelt az egykorú társadalmi normák és konvenciók által meghatározott mostohaapa-szerepnek. A családon belüli személyes viszonyokról azonban legfeljebb száraz életrajzi tényeket találunk a Széchenyi-irodalomban. A kivételesen jó forrásadottság, az egodokumentumok bősége (a folyamatosan vezetett napló és a rengeteg fennmaradt levél) azonban arra csábít, hogy megkíséreljük a nyilvános szerepek mögötti „érzelmi háló” feltárását is.

Csorba László Széchenyi-életrajzában a „célratörő hatékonyság” kifejezéssel jellemzi a gróf nevelési habitusát  mostohagyermekei irányában, párhuzamba állítva azt a vállalkozásaiban (lóverseny, kaszinó, Akadémia, Lánchíd, gőzmalom, folyószabályozás stb.) elért sikereivel. Ez a hatékonyság elsősorban a Zichy-árvák anyagi érdekeinek képviselete, illetve a fiúk pályaválasztása és pályára állítása során ragadható meg. Kijárta pédául a bécsi hivatalokban, hogy a néhai kormányzati főtisztviselő gyermekei nagykorúságukig államsegélyt („árvasági ellátás”) kapjanak. (Ez királyi kegy és nem alanyi jog volt a korban.) A 15 Zichy-gyerek fő örökségét, a lébényszentmiklósi uradalmat az apa halála után két idősebb fiú, Pál és Henrik kezelte. Mivel a nagy adóságokkal terhelt birtokból nem sok szétosztani való jövedelem származott, a fiúk néhány év után ráuntak a gazdálkodással való bajlódásra. Az eladást Széchenyi vette kezébe, és ő találta meg a fizetőképes vevőt a bécsi bankár, Sina György báró – a Lánchíd-projekt fő finanszírozója – személyében. Gondoskodott arról is, hogy a Crescence gyerekeit illető részt nagykorúságukig biztonságos befektetésekben őrizze meg. 

A szerep elsajátítása

Széchenyinek a mostohaapai szerepbe való  „beletalálást” minden bizonnyal megkönnyítette, hogy már az édesapa életében bejáratos volt a Zichy-házhoz, azaz nem voltak ismeretlenek számára a gyerekek. A kisebbeket születésüktől ismerte (naplójában tárgyilagosan fel is jegyezte Crescance szüléseit).  Ott volt a legidősebb fiú, a 11 éves Alfréd házi vizsgáin (az arisztokrata gyerekeket általában családi-baráti társaság előtt adtak számot időnként arról, hogy mit tanultak a magántanáruktól), hallotta sírni egy estélyen a zongorához parancsolt, lámpalázas tízéves Karolinát, akinek metszetet küldött születésnapjára ajándékba, értesült a gyerekek betegségeiről stb. Zichy halála után már tudatosan, a rá jellemző perfekcionizmussal készült a majdani szerepre: 1835. júniusában, a gyászév közepén például listát készített Crescance hét gyerekének születés- és névnapjáról! (A dátumokat a házasságkötés után pár hónappal újra feljegyezte naplójában.)

A következő 12 évben a „meine Waisen” („árváim”) gyakori szereplői lettek leveleinek. Többnyire „szeretett, bár mostoha fiam/lányom" szószerkezetben emlegette a Zichy-gyerekeket. Az esküvő utáni leveleiben többször is szóba hozta új feladatát, mintegy tudatosította környezetével gyökeresen megváltozott körülményeit. Ezekből a közlésekből egyszerre érezhetjük ki a gondterheltséget és a „kihívás elfogadva” típusú izgalmat.

Mindjárt a házasságkötés után szembesült például a lakáskérdéssel: a 45 éves agglegény pesti otthona – akármilyen főúri nagyvonalúsággal volt berendezve – nem felelt meg a hétgyermekes család, valamint az azzal járó népes személyzet számára.

Néhány nap előtt Zichy Károly özvegyével egybekeltem, úgy hogy most egy igen számos család főnöke vagyok. Ezer öröm kíséri új életpályámat; de viszont nem kevés gond is van azzal egybekapcsolva. Még nem tudtam szerezni lakást, s e miatt valóban legnagyobb zavarban vagyok

- osztotta meg gondját egy ismerősével, akinek a bérleménye alkalmasnak tűnt a nagy család otthonául. Végül azonban eddigi lakása közelében, a Rakpiacon álló Ullmann palotában bérelte ki a 2. emeletet, s ez lett a népes háztartás pesti otthona egészen a gróf 1848. szeptemberi összeomlásáig.

075ullmann_ha_za_dunaparton.jpg

A Rakpiacra néző, új építésű palota második emeletén élt a Széchenyi család 1836-1848 között, így szó szerint Széchenyi szeme előtt épült fel élete egyik fő műve, a Lánchíd.  (Ma Széchenyi tér 7-8., irodaház áll a helyén.)

A sokgyermekes család vidám nyüzsgése érezhető ki a mostohafiai nevelőjéhez intézett humoros „napiparancsból”, amelyben a másnapi kirándulással kapcsolatban intézkedik az újdonsült családapa, egykori katonatiszt (a gyermekek neveit aláhúztam):

Kedves Hradetzky és mindenki, aki hallja és akire tartozik!

Mi, feleségem és én, kívánjuk, hogy pontosan 5 órakor az egész család útra keljen a majorságunkhoz és mégpedig egyenesen az Ullmann-háztól; a négyüléses kocsi és a fiáker álljon rendelkezésre!

Az elsőben utazik Suchy kisasszony, Carolin, Marie, Imre és Gross mint csendőr. A másodikban a dajka, Rudolf és Helena, Ferenc mint csendőr. Hradetzky, Alfréd, Ribordy és Geyza per pedes apostolarum [az apostolok lován, azaz gyalog], alkalmas botokkal ellátva. Apa és anya egy kicsit később jönnek utánuk.

Ellenvetéseknek helye nincs! Kiadva a második emeleti kaszinónkban

Széchenyi

kira_ndula_s_a_zo_ldbe_e_letke_pek_1847.jpg

Kirándulók a budai hegyekben, 1847

A fiús apa

Széchenyit intenzíven foglalkoztatták mostohagyermekeinek nevelési kérdései. Főleg a négy fiúé, hiszen a kor normái szerint a kisgyermekkorból kilépett (kb. 6 éven felüli) fiúk tartoztak igazán az apa nevelési illetékességébe.  (A gyerekekhez való korabeli viszonyról: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban)

Számtalan közéleti elfoglaltsága közben is folyamatosan rajta tartotta a szemét testi és szellemi fejlődésükön. Hosszabb távollétei idején (pl. az 1839-40-es pozsonyi országgyűlés alatt) sűrű időközönként küldte az instrukciókat a két idősebb fiú, Alfréd és Geyza nevelőjének, illetve kért részletes és őszinte beszámolókat előrahaladásukról nemcsak a nevelőtől, hanem legfőbb bizalmasától, titkárától, Tasner Antaltól is.

„Barátom, mióta Pestrűl távoztam, Önrűl két újonczainkkal együtt mit sem tudok. Ugyan mikép vagytok? Éltek-e még? E sorok czélja az: megtudni, hogy Alfréd és Geyza úsznak-e? Ha igen, annál jobb, ha nem, annál rosszabb. Kérem, ügyeljen rá, hogy megtanúlják jól. Alfréd ne kémélje drágálatos személyét oly nagyon mint eddig, Geyza pedig gyakorolja magát. Egykor köszönni fogják, ha most jó módon kényszerítjük őket kifejtésükre”

– instruálta Hradetzky Gáspár nevelőt 1839 nyarán Pozsonyból. „Irná meg inkább, tanúl-e ezen ifjoncz, – és mikép viseli magát?” – bíztatta őszinte beszámolóra alkalmazottait aggódva.

123dunai_uszoda_sc.jpgDunai uszoda a Széchenyi család otthona közelében

Magától értetődően mozgósította „társadalmi tőkéjét”, azaz használta összeköttetéseit, hogy mostohafiai zökkenőmentesen, sőt a lehető legelőnyösebb „rajtpozícióból” vágjanak neki a felnőtt életnek. Elintézte, hogy a jogot tanuló legidősebb fiú, Alfréd a személynök (a királyi tábla, azaz a legfelső bíróság elnöke) mellett végezze gyakorlatát, és a lehetséges legrövidebb időn belül le is tehesse a vizsgáit. Figyelme kiterjedt még az új helyzetek által megkövetelt új ruhák (pl. a jurátusok által viselt fekete attila) beszerzésére, vagy a 19 éves ifjú pozsonyi utazásának megszervezésére is:

„mikor mén a legelső gőzhajó, ha engedi az idő? E hónap 24-ikéig várhatni. Ha addig nem lágyúl az idő – ültesse Eilwagenre [gyorskocsira; a leggyorsabb és legdrágább utazási lehetőség]. Landkocsis veszélyesb, mert éjjel meghál; nem úgy az első”.

(A kor utazási viszonyairól: "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon)

A két kisebb fiú, Imre és Rudolf sokkal kevesebb nyomot hagyott Széchenyi naplójában és leveleiben. Úgy tűnik, ők sem problémák, sem a családi büszkeség forrásaként nem követeltek ki maguknak különös figyelmet. A házasságkötéskor 5, illetve 3 éves gyerekekkel eleinte apaként nem igen volt teendője, kamaszkorba érve pedig a bécsi hadmérnöki akadémiára küldte őket, hogy a szerény apai örökség mellett gondoskodjon majdani megélhetésükről. A pályaválasztásban valószínűleg komoly szerepet játszhatott Széchenyi erős műszaki érdeklődése és polgárias jövőképe. A tiszti pályára készülő arisztokrata fiúkra ugyanis nem volt jellemző, hogy a sok tanulással járó hadmérnöki karriert válasszák. A nevelőapa arra is gondolhatott, hogy a fiúk itt szerzett tudása akár civil foglalkozásként is jól hasznosítható lesz.

Úgy látszik, az Imrével és Rudolffal kapcsolatos atyai elképzelések beteljesültek: a fiúk az ötvenes évek vége felé mint „sínen lévő” fiatal tisztek tűnnek fel időnként a levelekben. „Quel excellent garçon!” [Milyen remek fiú!] – örvendezett például Széchenyi Döblingben egy Rudolftól kapott levél kapcsán.

gurk_the_savoy_foundation_building_vienna_2.jpgA bécsi katonai műszaki akadémia épülete, a Stiftskaserne. Az intézmény a Habsburg-birodalom első műszaki főiskolájának tekinthető. Itt tanult egy nemzedékkel Széchenyi mostohafiai előtt Bólyai János is.

Alfréd, a fekete bárány

Alfréd -  aki 15 éves nagykamaszként lett Széchenyi mostohafia - jellemével kapcsolatban kezdettől fogva felbukkantak  benne aggodalmak, amelyek aztán később az önálló vált fiatalembernél indokoltnak is bizonyultak. A 19 éves ügyvédbojtárral kapcsolatos gondok részben még a hanyag, gyenge tanulóval kapcsolatos szülő panaszaiként hangzanak: „Igen elbízott és lusta. Kivált írása igen rossz, mind stylusra, mind orthographiára [helyesírás]. Ebben kell javulnia.” Már ekkor felsejlett azonban a teljes nevelési kudarc réme is: "Igen félek, semmi nem lesz belőle. A nővérének sem ír semmi mást [a pozsonyi joggyakorlatról], minthogy nagyon jól szórakozott és további jó szórakozást remél.” 

A szülői házból a negyvenes évek elején kikerült fiatalember sorsáról kevés konkrét információval rendelkezünk, de lényegében beigazolódott a mostohaapa rossz előérzete. Alfrédot egyre inkább a kártyaszenvedély kerítette hatalmába: hol Bécsből, hol Pestről kaptak híreket a szülők a szerény apai örökséghez képest horribilis  összegű veszteségekről. Széchenyi mélyen azonosult a szülői szereppel: noha már semmilyen formális jogi kapocs nem kötötte a nagykorú fiatalemberhez, nem tudott közönyösen viszonyulni Alfréd játékfüggőségéhez. Érzelmi érintettségében nyilván szerepet játszott, hogy Crescence-ot - akivel házasságuk mindvégig szoros érzelmi köteléket jelentett -, mint édesanyát mélyen elkeserítette fia tragédiával fenyegető szenvedélye. Naplójában többször feljegyezte ugyan, hogy utólag bántja, hogy találkozásaikkor keményen, ridegen bánt Alfréddal, ám nevét kizárólag negatív jelzők kíséretében (piperkőc, bolond, buta élvhajhász, dandy) volt képes leírni. Felháborította és elkeserítette, hogy még mindig semmi célja nincs az életben. „Szomorú vége lesz – és rám támaszkodik” – kesergett 1845 elején. Reményvesztettsége ellenére egy hónappal később, egy újabb nagyösszegű veszteség hírére hosszabb levélben próbálta jó útra téríteni a 25 éves fiút:

Kedves Alfréd, 

Nem tudom, hogy igaz-e, amit tegnap hallottam, miszerint Te az itteni tartózkodásod alatt megint eljátszottál 3000 konvenciós forintot! … egész idő alatt, amíg itt voltál, egy valódi lump és kártyás életét élted…

Valóban nem tudom, mit is gondoljak Rólad. Megbolondultál, vagy trottli lettél, vagy olyan ködben és szédületben élsz, hogy kétségbeesett emberként készakarva és a legotrombább módon elfecséreled a kevés örökségedet? Hisz nem vagy már gyerek, mit képzelsz hát? Mit szándékszol tenni, ha majd mindenedet, ami van, elherdáltad? Mihez kezdesz, ha egyszer majd semmid sem lesz? Mi más marad majd számodra, mint hogy mások etessenek, vagy hogy egyenesen a vízbe ugorj?

Gondold ezt át, és embereld meg magad. Még van idő, de nem szabad tétováznod, mert különben túl késő lesz. Dobd el örökre ezeket az átkozott kártyákat! Hozd meg ezt az áldozatot nekem és szegény anyádnak, aki miattad már oly sok könnyet hullatott, légy hozzánk és önmagadhoz újra méltó!  Ha jó fiunk akarsz lenni, hogy mi, kiváló anyád és én is jó szüleid lehessünk, akkor dobd a kártyákat örökre a tűzbe, és kezdj új életet.

Isten világosítsa meg elmédet! Engem pedig hamarosan örvendeztess meg egy válasszal.

Széchenyi I. 

(A német nyelvű levelet Oplatka András fordította magyarra az általa szerkesztett levélválogatás számára.)

A racionális atyai érvek természetesen nem hoztak fordulatot a szenvedélybeteg fiú életvezetésében: 1848 elején rögzítette a hírt a naplóban, hogy Alfréd „már megint 12 vagy 15 ezer forintot vesztett Bécsben. Aligha marad valamije.”

A „tékozló fiú” további sorsáról a Széchenyi-hagyatékban csak egy gyászjelentés tudósít: 1856. január 7-én Kairóban érte a halál. A „hét mostoha” közül ő volt az egyetlen, aki nem élte túl anyját és nevelőapját.

sze_chenyi_csala_dja.jpgA Széchenyi család "hivatalos" tablóján a szülők mellett csak a két édesgyermeket, Bélát és Ödönt őrizte meg az utókor emlékezete

Geyza, a későn érő

A második fiú, Geyza jövőjének egyengetése során másfajta gondokkal birkózott a lelkiismeretes nevelőapa, mint az aranyifjú Alfréd esetében. Őt szinte mindig „szeretetre méltó jó fiúként” emlegeti, azonban a kitartást, szorgalmat, céltudatosságot – és a szellemi képességeket – tekintve többnyire elégedetlen volt vele. „Ezen derék fiú, ki teli van legnemesb érzelmekkel, mégis azon egyének sorában leli helyét, kikrül azt szokták mondani: Mindig mellé!” – jellemezte egyik döblingi levelében az akkor már majdnem 30 éves fiatalembert.

Noha naplójában többször is hangot adott csalódottságának, pályamódosításai során Geyza mindig számíthatott befolyásos nevelőapja támogatására. Mivel gyerekként a tenger vonzotta, Széchenyi a monarchia velencei haditengerészeti akadémiáját nézte ki neki a tiszti pályára lépéshez. Ottani iskoláztatását előkészítendő utasította Pozsonyból titkárát, Tasnert, hogy a 12 éves „Geyza tüstént kezdje meg az olasz nyelv tanulását. Számolás, szépirás, religio és az olasz nyelv az, mit tudnia kell, hogy bevegyék Velenczén.”  

A „tengerész-tanodából” azonban 4 év után ki kellett venni a fiút, mivel – legalábbis Széchenyi kifelé ezt kommunikálta – „a fiú egy kissé rövidlátó s így előmenetele kétes vala”. 1845-től kezdve jó tíz éven át – megszakításokkal és nekibuzdulásokkal – Geyza a katonatiszti pályával próbálkozott. Széchenyi ismeretségei révén a legmagasabb szinteken egyengette karrierje indulását, hadnagyi kinevezését például egyenesen az udvari haditanács elnökénél (~ birodalmi hadügyminiszter) intézte el.

 angeho_rige_der_o_sterreichischen_marine_um_1840_marine-matrosenkorps_marineinfanterie_und_marineartillerie_zeitgeno_ssische_darstellung.jpgOsztrák haditengerészek 1840 körül

Atyai gondoskodása azonban nem merült ki a protezsálásban. A szülői házból 12 évesen kikerült fiúban találkozásaik alkalmával és leveleken keresztül is igyekezett kialakítani az általa kívánatosnak tartott jellemvonásokat (céltudatosság, a folyamatos önreflexió gyakorlata, polgári takarékosság stb.) Nem volt ez másképp élete vége felé sem: a kettejük közötti érzelmi viszonyról sokat elárul, hogy a 30 éves huszárkapitány az állandó „piszkálás” ellenére szívesen és sokat időzött nevelőapjánál a döblingi szanatóriumban.

Kedves Gézám!

Ez a bulldog-történet, amelyet elvonulásodkor csináltál, roppant bosszantott. Hogyan is lehetséges, legkedvesebb barátom, hogy egy magadfajta katonatiszt, mint Te oda alacsonyodik le, hogy „kutyaszöktetővé”, kutya tolvajjá váljék?  Az ember azt hinné, csak egy gyerek gondolja, hogy egy kutyát minden további nélkül magunkkal lehet vinni - azaz tulajdonképpen ellopni! … És hogy ezáltal mennyi tennivalót adsz nekem! … elsimítottam az ügyet azzal, hogy magamhoz hívattam Grisellit, és kifizettem neki 40 konvenciós forintot a kutyáért, 10 forintot az utazgatásáért…. A kutya most már a Te tulajdonod! Ha azonban azt hiszed, hogy ezzel Téged megajándékozlak, akkor nagyon tévedsz.

A pótlékodból havi 10 forintot le fogok vonni, azaz 40 forint helyett csak 30-at küldetni, hogy jól jegyezd meg: szigorúan tisztességes embernek semmit, még egy gombostűt sem szabad ellopnia!

Ne igyekezz mentegetőzni például azzal, hogy a kutya hozzád szegődött, vagy nem tudtad, hogy kié, mert ilyen ócska kifogásokkal tényleg haragra gerjesztenél magad ellen, míg most el kívánom nézni könnyelműségedet, hiszen valóban gyerek vagy még.

Zichy Geyzának, Pest, 1846. október 11.

A 18 éves "kutyatolvajhoz" írt német nyelvű levelet Oplatka András fordította magyarra. "Ezt köztünk! Isten áldja!" Széchenyi István válogatott levelei.

Széchenyi, aki a hozzá közelállókkal szemben maximalista volt, egyszerre érzett szeretetet, szánalmat és bosszúságot a fiatalemberrel szemben:

Legnagyobb baja az – köztünk maradjon a szó – hogy esze felette pici! Még sohasem láttam ilyen pénzt, időt és egészséget is eltékozlót, mint amilyen ő.... De emellett oly becsületes, tisztalelkű, őszinte, háládatos fiú, - hogy kérlek ne hagyjad őt el – mert saját lábain nemigen tudja feltartani az aequilibriumot [egyensúlyt] – ha én többé nem vagyok!

– osztotta meg Geyzával kapcsolatos véleményét és gondjait 1857-ben édesgyermekével, Bélával, mintegy örökül hagyva rá a 9 évvel idősebb féltestvére feletti gyámkodást.

Széchenyi utolsó két évében végül egészen bensőséges viszonyba került hozzá legközelebb álló mostohafiával. 30 évesen kilépett a hadseregből és lényegében titkárként segítette a közíróként újra aktívan politizáló döblingi remetét, aki örömmel és érezhető apai büszkeséggel konstatálta Geyza „megkomolyodását”.

026do_bling.jpgA döblingi magánszanatórium: az emelet bal oldali sarkán lévő lakosztályban töltötte Széchenyi István élete utolsó 11 és fél esztendejét 

 A lányos apa

A kor szülői szereposztása szerint a lányok nevelésében az apára kevés feladat hárult közvetlenül.  Mostohaapaként Széchenyi is abban látta fő kötelességét három gyámleánya irányában, hogy megteremtse anyagi biztonságukat – pl. kezelje apai örökségüket –, finanszírozza a társadalmi státuszuknak megfelelő neveltetésüket, valamint a család társadalmi presztízsének fenntartásával biztosítsa egy rangjukhoz méltó házasság feltételeit. (A 19. századi női szerepekről, illetve a párválasztásról bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban és "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában)

A három mostohalány közül a legidősebb, Karolin hat évet töltött nevelőapja háztartásában. 22 évesen ment férjhez Festetics Dénes grófhoz, és választását Széchenyi maradéktalanul helyeselte. Magánéleti örömét még  életművének egyik legfontosabb mozzanatával isösszekötötte: „kívánságom az, hogy az esküvő napját augusztus 20-a körül tűzzék ki, hogy a híd alapkövének letételével egyidejűleg nagyapaságom alapköve is helyére kerüljön” – újságolta 1842. tavaszán W. T. Clarknak, a Lánchíd tervezőjének a családi örömhírt.

Hogy a mostohaapa-szereppel kapcsolatos társadalmi elvárások teljesítése hogyan telítődött a nevelés, a gondoskodás, egyáltalán az együttélés során érzelmekkel, jól illusztrálja az az ünnepélyes hangú tanító és elbocsátó levél, amellyel Széchenyi útjára bocsátotta legidősebb mostohagyermekét:  

Kedves Karolinom!

Amikor a mindenható Isten megboldogult atyádat magához szólította, és Te azon kötelék által, mely engem tiszteletre méltó anyáddal egybekötött, a Gondviselés által rám bízott leányom lettél, nagy és szent kötelezettséget vettem magamra. Hogy számos és olyannyira szerteágazó ügyeim közepette mennyire sikerült betöltenem atyád helyét, nem tudom. De hogy mindig bensőséges atyai szeretettel fordultam feléd, és állandóan törekedtem, hogy minden nemest és szépet, ami az emberben feltalálható, amennyire csak lehet, kifejlesszek benned, erről biztosítalak és a mennyet hívom tanúnak!

… Ha néha egy kicsit kemény voltam hozzád, bocsásd meg nekem. A jó szándék vezérelt. És ha már nem leszek, ne légy igazságtalan a hamvaimmal ,és néha dobj egy nefelejcset a síromra.

Őrizd meg emlékezetedben mindazon tanításokat, amelyekkel kiváló anyád arra törekedett, hogy téged jó lányunkká, szerető feleséggé neveljen; és jutalmazd meg minden érted viselt gondját azáltal, hogy Dénesedet boldoggá teszed, és ezzel tisztességet és örömet szerzel neki. Ne felejtsd el soha közös hazánkat, és hidd szilárdan, hogy a haza és polgártársaink iránti ragaszkodás és szeretet nélkül soha nem alakulhat ki az a nemes közszellem, amely egyedül képes arra, hogy felemeljük hazánkat eddigi nagyon alárendelt állapotából.

… Tartozásom, mellyel el kellene számolnom, veled szemben nincs. De szívem és irántad való odaadásom arra indít, hogy pénzügyi tekintetben is biztosítsam az életedet, amennyire lehetséges. Ezért tízezer forintot ajándékozok neked, arra kérlek, hogy jóindulattal fogadd el ezt tőlem.

…És most áldjon meg téged a mindenható Isten, óvjon és védjen téged minden lépesedben!

A téged gyengéden szerető

Széchenyi Istvánod

A legbensőségesebb érzelmi kapcsolat azonban a második lány, Mária irányában alakult ki. A Széchenyi nősülésekor 14 éves nagylány éveken át betegeskedett, állapota időnként kifejezetten válságos volt. A nevelőapa, miközben Crescance-ot támogatta érzelmileg a krízishelyzetekben, maga is teljes mértékben átélte a szülői aggodalmakat.

Marie leányomat sokkal jobban találtam idejövetelemkor, mint magam is gondoltam volna. Ennek kimondhatatlanúl örültem, – de fájdalom, örömöm csak ismét szaporán nagy, igen nagy aggodalomra változott át! S ugyanis tegnapelőtt óta megint igen rosszúl van. – Ön tudja: nem igen szoktam valamit anticipálni [előre vetíteni], – de – és ez egészen köztünk maradjon – a legrosszabbtúl tartok. Feleségem nem sejti a veszélyt – igen jól és virágzó állapotban van; én bensőkép igen ebűl

- tudósította az érzelmi hullámvasútról bizalmas titkárát, Tasner Antalt.  

Máriával kapcsolatos gondjait még közéleti tárgyú levelezésében is rendre szóba hozta: "Nagy baj fordúlt meg rajtam, mióta nem láttuk egymást. Mari, legkedvesebb leányom igen rosszúl volt. Azt hittük, gyorsan közelít végéhez" – tudósította például Deák Ferencet 1840-ben.   

Húszas éveibe lépve nemcsak az egészsége jött rendbe a kedvenc mostohalánynak, hanem nőként is „kivirágzott”. A nevelőapa többször is büszkén regisztrálta naplójában Mária szépségét: „Marie war sehr hübsch” [Marie nagyon csinos volt] – jegyzi fel pl. egy bál után 1844-ben. "Mari leányom sokkal jobban van, sőt oly virágzásnak indul, hogy szinte irigyleném azt – ha szabad volna – ki oltárhoz és onnan ágyba viendi" - engedett meg magának egy frivol mondatot a legbizalmasabb régi barátnak, Wesselényi Miklósnak írt levelében 1845-ben.

Ezekben az években a lány gyakran helyettesítette betegeskedő anyját a társasági szereplés során: megjelent mostohaapja oldalán vendégségben, a színházi páholyban vagy a városligeti korzózásnál. Mária 1851-ben, tehát Széchenyi legsötétebb döblingi évei idején ment férjhez Wenckheim Antal grófhoz: tudatának „feltisztulása” után ezt a vejét is fenntartás nélkül, sőt kifejezett örömmel fogadta el családtagként.

A Máriához fűződő meleg érzelmi kapcsolatba – amelynek kialakulásában a betegség miatti aggodalmak fontos szerepet játszhattak – bepillantást ad a Döblingből, Széchenyi utolsó nyarán írt levél:

Kedves jó gyengéden szeretett Marie-m!

Kedves leveled nagyon megérintett és igazi örömmel töltött el! ... Vedd a legbensőbb köszönetemet! Tudod, mindig olyan vonzalmat éreztem irányodba, hogy komolyan fennállt a veszélye, hogy igazságtalan leszek a többi testvéreddel szemben! Te most is a szívem csücske vagy és el sem tudod képzelni, milyen enyhülést nyújt összetört szívemnek, igen, legalább néhány pillanatig örömmel és boldogsággal tölt el, mikor téged a kedves jó Tonyval az oldaladon és virágzó gyerekeitektől körülvéve látlak, visszagondolva azokra az időkre, amikor oly gyakran ejtettél minket kétségbe, és csak halvány reményünk volt, hogy téged valaha ilyen egészségesen és tevékenyen üdvözölhetünk majd.

...

Nagy szeretettel üdvözlöm Tonit, sokszor csókolom a gyerekeket és a legbensőségesebb szeretetemről biztosítalak téged, drága jó Marie-m!

A legkisebb Zichy-lány, Ilona vagy Helene a két kisebb fiúhoz hasonlóan kevésebb nyomot hagyott a személyes dokumentumokban. Ő csak kislányként élt Széchenyi otthonában: 1846-ban, tehát 14 évesen már az özvegy anyakirályné személyes kegyéből egy előkelő bécsi nevelőintézet lakója volt. Az a néhány említés, amely a Széchenyi-levelekben előfordul róla, harmonikus, meleg szülő-gyermek kapcsolatról árulkodik. Rövid bécsi látogatásakor legszívesebben „a kis Helenemet szorítottam volna a szívemhez – ezt biztosan többre értékeltem volna, mint a pénzemberekkel való tárgyalást” – vallotta meg a Tisza-szabályozás finaszírozását szervező kormánytisztviselőként. „Helene nagyon kedves levelet írt. Öleld meg a nevemben” – újságolta örömmel feleségének Döblingből az öreg gróf.

Arról, hogy a gyermekek milyen mostohaapának tarthatták a „legnagyobb magyart”, csak közvetett jelekből alkothatunk feltételezést. Ha jelekként értékeljük a Zichy-fiúk és lányok rendszeres döblingi látogatásait, illetve levelezésüket, akkor az ő oldalukról nézve is megkockáztathatjuk a kijelentést: Széchenyit mostohaapai szerepében is a rá jellemző perfekcionizmus és kötelességtudat jellemezte. A nevelőszülő és gyermekei összetett érzelmei kapcsolatiból felvillantott töredékek ellentmondanak annak a - a köztudatban mindmáig élő - Széchenyi-képnek is, amely szerint az arisztokrata reformer az „ész embereként” csupán hasznosítható erőforrásokat látott volna azokban az emberekben, akikkel kapcsolatba került.

sze_chenyi_do_blingben.jpgSzéchenyi Döblingben, ahogy a rajzoló, Löschinger Zsigmond elképzelte halála után

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Fájdalom és öröm, félelem és remény - Egy református lelkész mozaikcsaládja a 17. században

 

csaladok_1.jpg

 

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Az állandó rovatot a kutatást kezdeményező és vezető Erdélyi Gabriella  írásával indítjuk el.

 

Család, önéletírás, érzelmek

 

Miskolci Csulyak István, liszkai református lelkész (1575-1645) egymás után hatszor házasodott. 65 évesen kötött, utolsó házasságkötését e szavakkal indokolta:

minthogy akkor az özvegység házi gondjaival-bajaival torkig voltam, megint egy gondos feleség segítségéről kezdtem gondolkozni, hogy alkalmasabb legyek köz- és magánügyeim vezetésére".

Szavai jól mutatják, hogy család és a házasság kérdéseiben, ahol a tét a vagyon átörökítése, a gyermekek felnevelése, a társadalmi státusz megőrzése, a mindennapok megszervezése és az ember lelki egyensúlya volt (egyszóval a megmaradás és a túlélés), az emberek döntéseit elsősorban nem a hivatalos előírások irányították. A magyarországi református felekezetre nagy hatást gyakorló svájci reformátorok és teológusok ugyanis (köztük Jean Calvin és Heinrich Bullinger), míg a reformátorok házasságát - szemben a katolikus papság cölibátusával - támogatták, újraházasodásukat ha nem is tiltották, de ellenezték. Csulyak tanult ember volt, a heidelbergi egyetemen teológiát hallgatott, bizonyára ismerte egyháza álláspontját a papság újraházasodásának kérdéséről. Talán azt is tudta, hogy a genfi egyházban házassági akadálynak számított a házasulandók közötti nagy korkülönbség is, mivel Kálvin fontosnak tartotta, hogy a felek minél inkább hasonlóak legyenek, korban és társadalmi állásban egyaránt. 

wibrendis_rosenblatt.png

 

Az újraházasodást ellenző reformációs útmutatások ellenére Csulyak hatszor nősült: először 34 évesen egy 17 éves leányt, ötödszörre pedig egy 28 éves, vagyis magánál 20 évvel fiatalabb özvegyet vett feleségül. Házasság és feleségválasztás dolgában ugyanúgy cselekedett, ahogy hívei, a hegyaljai kis mezőváros lakói, akiknek három évtizeden át volt lelkipásztora. Ha felesége meghalt gyermekágyban vagy betegségben, néhány hónapon belül újraházasodott, hogy a háztartásnak új gazdája, gyermekeinek anyja legyen. Az új feleséget temészetesen mindig saját társadalmi közegén belül választotta

A lelkész felnőtt életének jelentős részét olyan családban töltötte, ahol a gyermekek csak egyik vér szerinti szülőjükkel éltek együtt. Apjuk mellett mostohaanya nevelte őket, és féltestvéreik is voltak, mivel korábbi házasságából mostohaanyjuk is hozott gyermekeket magával.

Ez az összetett családforma nagyon gyakori volt a magas halálozás és a gyakori újraházasodás következtében. A tíz évnél fiatalabb gyermekek egyharmada elvesztette egyik szülőjét és az újraházasodás szokása miatt nagy részük ilyen mozaikcsaládban élt. Érdekes azonosság a régi és a modern mozaikcsaládok között, hogy a „fejlett Nyugaton” nagyjából ugyanannyi gyerek vesztette el régen az egyik szülőjét, amennyi ma a válás következtében külön él egyik szülőjüktől. A demográfusok ezen az alapon mondhatják, hogy a halálozás demográfiai funkcióját vette át a válás. Míg ma – a gyermekek anyáknál történő elhelyezése következtében - a mostohaapák korát éljük, régen az özvegy férfiak gyakoribb újraházasodása következtében a mostohaanya alakja volt mindennapos.

Vajon mi következett a mostohaanya jelenlétéből a családban élő gyermekek, fiúk és lányok számára? Egy özvegy kisgyermekes apa újraházasodásai során hogyan változtak meg a családon belüli és érzelmi viszonyok és hogy alakult a családi hierarchia ? Ezekre a kérdésekre a szerencsénkre grafomán liszkai lelkész egy jegyzetfüzetbe maga által bemásolt leveleit, önéletírását, családi krónikáját és alkalmi verseit olvasva keresem a választ.

octlat_001.jpg

octlat_002.jpg

 

 

 

 

 Csulyak omniariuma (mindeneskönyve) elejére szerkesztette meg családfáját

 Mostohacsaládok egymást követő láncolata

 

Csulyak 1609 és 1639 között, egymást sűrűn követő házasságai következtében összesen öt összetett mostohacsalád feje volt. Feleségei - az első kivételével - maguk is özvegyasszonyok voltak. Ketten közülük egyúttal anyák is voltak, azaz gyermekekkel érkeztek az új házasságba. Csulyak 1616-ban, második házasságkötése idején, már három kisgyermek apja volt. Ettől fogva feleségei tehát mostohaanya szerepet töltöttek be a családban. Ez alól csupán a negyedik feleség volt kivétel, mivel Csulyak korábbi házasságokból született gyermekei addigra mind meghaltak. Így tehát negyedik felesége, „drága Katalin”-ja mellett a maga részéről új családot alapított. Katalin azonban két kisgyermeket hozott előző házasságából, akiknek hat féltestvére született anyjuk és a liszkai lelkész házasságának 11 éve alatt (1623-1634 között). Közülük hárman voltak életben és kaptak mostohaanyát 1635-ben, amikor újra megözvegyült apjuk új feleséget hozott a házhoz Sárospatakról. Az ő révén két nagyobb mostohatestvérrel is kapcsolatba kerültek. Döbbenetes, ám a korabeli magas halandóság fényében mégsem meglepő a tény, hogy a lelkész folyamatosan átalakuló mostohacsaládjából Csulyak tíz saját gyermeke közül mindössze egy élte túl apját és érte meg a felnőttkort! csulyak.jpg

Feleségek mostohaanya szerepben

 

Az életút történetéből úgy tűnik, hogy az özvegy apa feleségválasztásában fontos szerepet játszott, hogy segítségével gondoskodni tudjon az anya nélkül maradt „árvákról”. Második házasságának először felmerülő gondolatát így kommentálta:

„minthogy gyermekeim és a háztartás miatt tovább özvegységben maradni nem tudtam”.

Ekkor, 1616-ban három gyermeke volt: az ötéves Judit, a hároméves Zsuzsanna és egy újszülött fiú, István, miután nemrég temetett el egy csecsemő leányt. Özvegy férfiak gyors újraházasodása gyakori és elfogadott jelenség volt. Hogy ebben mennyire központi szerepet játszott az apjukkal maradt kisgyermekek mellett az anyaszerep betöltésének igénye, jól jelzi, ahogyan Csulyák hangot adott az őt e téren ért csalódásnak:

„Ez a feleségem valódi Xantippé [Szókratész zsörtölődő felesége] volt számomra, lányaim számára pedig igazi mostohaanya”

– írta Debreceni Juhos Annáról, akitől a házasságkötés idején két kisleánya anyai gondozását várta. Az itt használt latin kifejezés, „igazi mostohaanya” negatív jelentéstartalma egyértelmű a mondatban.  Aztán felesége haláláról írva Csulyak részletesebben is kifejtette a gonosz mostoha jelentését:

„Érezte két leányom is, hogy a mostohaanya szeretete csak az ajka hegyén ül, de a szívében mérget hordoz.”

Szavai jelzik, hogy egy már kialakult szülő-gyermek, itt apa és leányai kapcsolatába kívülről érkező új feleségnek és mostohának nem volt könnyű a vele szemben támasztott elvárásoknak megfelelni, a tőle elvárt érzelmi kötődést a házassággal kapott gyermekeivel kialakítani. A szeretetet elvárták a mostoha anyától is, ezért Juhos Anna, akinek valamiért nehezére esett mind férje, mind mostohalányai szeretete, kénytelen volt ezt színlelni, eljátszani. 

2_sarospatak_metszet_1685.jpgSárospatak vára a 17. században. Itt, a reformáció fontos hazai központjában végezte iskoláit Csulyak, majd többször is itt talált elképzeléseinek megfelelő feleséget 

A 19-20. századi önéletírásokhoz szokott mai olvasó várakozásaival szemben a kora újkori önéletírások és emlékiratok nem voltak a személyes érzelmek kifejezésének terepei. Így a korabeli elvárásoknak teljesen megfelelt, hogy a liszkai lelkész az újraházasodás dolgát szigorúan gyakorlati ügyként ábrázolta. Csak számunkra meglepő, hogy a gyászévvel sem törődve 2-3 hónap özvegység után rendre új feleséget hozott a házhoz, akiket kivétel nélkül, nagy tudatossággal saját társadalmi közegéből választott. Valamennyien a vidék kisvárosi református polgárainak, illetve lelkészeinek özvegyei, rokonai, ismerősei voltak, akiket lelkész kollégái ajánlottak, közvetítettek számára. Önéletírásában a feleségválasztás gyakorlatiassága tükröződik: csupán azt vázolja röviden, hogy milyen elképzelése van az ideális feleségről - igényei megfeleltek a hagyományos sztereotípiáknak: legyen engedelmes, hűséges, szorgalmas, szemérmes, kegyes, istenfélő, jó háziasszony, békés-jámbor, önfeláldozó -, de a mostohaanya szereppel járó, érzelmekkel telített elvárásoknak itt nem szánt helyet. Ezek kibeszélésére az alkalmi versírás biztosított teret és alkalmat számára.  olaszliszka_reformatus_templom_paplak_latkep.jpgAz olaszliszkai református templom és a paplak ma.

A fájdalmas tapasztalatok után, amelyeket a második feleség oldalán szerzett, a harmadik feleség, Seres Dorottya sárospataki özvegy mostohaanya szerepe körüli elvárások még jobban kiéleződhettek. Az önéletírás szövege a felfokozott érzelmekről ennek ellenére semmit nem árul el, a szerző továbbra is a feleség kiválasztásának technikai részleteire korlátozza a házasságkötés elbeszélését. Aggodalmairól alkalmi verseiből értesülhetünk, amelyet az 1622-es kézfogóra írt és annak alkalmából bizonyára előadásra is került.

Mondatik már Seres Dorkó, kit tőlem csak az koporsó
Vehet el, nem az irégy szó.
Reménlem, hogy azmíg élek, bizony megfelel nevének,
Nem lesz sérelme szívemnek, […]

Ezt ajaka is jelenti, mellyel kedvesen ígéri
Hűségét, azt beszélgeti:
Nem leszen mostoha anya, hogy magzatimnak, mint kánya,
Szemét agyából kivájja.

brueghel_parasztlakodalom.jpgId. Pieter Bruegel: Parasztlakodalom (1568 körül)

A szituáció megismétlődött 1635-ben, amikor ötödször házasodott. Ekkor szintén három kisgyermeke maradt előző házasságából, a kilencéves Gáspár, a hétéves István és az ekkor öt éves Zsuzsanna. Önéletírásában a már megszokott részletességgel adta elő, miként ismerte meg Prágai Zsuzsannát, s miként udvarolt néhai kollégája nála sokkal fiatalabb özvegyének. A lakodalmon azonban a menyasszonyt, mint leendő mostohaanyát övező magas elvárások drámai megjelenítésére is sor kerülhetett. A versmondásban otthon és az iskolában egyaránt kiművelt legkisebb fiú, a hétéves István apja lakodalmas énekét előadva sajnálkozott „gyámoltalan árvaságuk”, keserves árvai sorsuk felett, akik anyjuk személyében édes dajkájukat, szerető gondviselőjüket, kegyes okítójukat veszítették kiskorukban. Bölcs bátyja, a kilenc éves Gáspár öccsét feddve, erre vigasztalva felelte: nem vagyunk már többé árvák, mivel kaptunk egy „gondviselő anyát,” akit, ha kiérdemli, anyánként fogunk becsülni és szeretni  – ez volt szavainak üzenete.

Majd így folytatta:

engedelmességűnk, hozzá kegyességünk
ha látja azt ígérte,
rút szemmel ránk nem néz, oly leszen mint az méz
magát arra kötötte,
nem leszen Medea ama hűtlen anya
ki gyermekét megölte.

 Nagyon is konkrét félelmek és aggodalmak motiválhatták a gonosz mostoha alakjának megjelenítését a lakodalmi vendégek előtt. A házasodó lelkész szavai azt is jól mutatják, hogy a 17. században még nem alakult ki a „gonosz mostohaanya” és „szerető anya” kulturális ellentétpárja: a mostohaanyák képe összekapcsolódott ugyan a gonoszsággal és kegyetlenséggel, de a szívtelen anyákról szóló ókori történetek is mindennapos forgalomban voltak. Itt a mostohaanya és a mostohagyermekei közötti jó kapcsolat szerződésszerű, az elvárások kölcsönös teljesítésén alapszik: engedelmességükért cserébe kedvességet kapnak, amit ők tisztelettel és szelídséggel viszonoznak. Itt megint csak nem beszélhetünk éles ellentétpárokról: az anya-gyermek kapcsolatok egyik meghatározó modelljében az egymás iránti szeretet a kötelességek teljesítésének viszonzásán alapult. Létezett persze az a kapcsolati modell is – amit alább Csulyak épp mostoha apai szerepében fogalmaz meg - amely a feltétlen, tettektől független szülői szeretetet és azonosulást fogalmazta meg. 

Életírásában - azaz az élettörténet utólagos elbeszélésekor - a szerző kevésbé reflektált érzéseire, az írást kevésbé használta félelmei, örömei, reményei kifejezésére.  Ezzel szemben maga a házasságkötés  eseménye, a lakodalom  – hasonlóan a temetéshez - olyan ritualizált társas esemény volt, ahol társadalmilag szabályozott keretek között nyílt lehetőség az egyén számára érzései megosztására. Az újraházasodást kísérő örömök, félelmek, remények megosztása az egybegyűlt rokonokban és barátokban hasonló érzéseket kelthetett, amely lehetővé tette az együttérzésen alapuló közös ünneplést. 

Csulyak, mint gondoskodó mostoha apa

 

A lelkész feleségei által a családba hozott „árvákról” leveleiből értesülünk. Ezekben megpillanthatjuk a lelkészt a gondoskodó mostoha apa szerepében is.  Negyedik feleségéről önéletírásában röviden annyit mond, hogy már „két gyermek anyja” volt 1623-ban, amikor 28 évesen Olaszliszkára érkezett. Serdülőkorú mostohafiához fűződő kapcsolatába annak patrónusához, Bethlen István váradi kapitányhoz, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem unokaöccséhez írt levelén keresztül pillanthatunk bele.

bethlen_istvan.jpgBethlen István (1606-1632) váradi főkapitány

Nagos uram az mely igen örvendettem raita, mikor az en mostoha fiamnac Turi Ferencznek Nagod hata meget valo lakasat, es Nagdnakis hozzaja kivaltkeppen valo graciajat, hallottam: ismet ollian igen bankodtam raita, midőn Nagd meltosaga ellen valo vetkejért Etsed varaban valo fogsagat hallottam.

(Nagyságos uram, az mely igen örvendettem raita, mikor az én mostoha fiamnak, Turi Ferencznek Nagyságod háta megett való lakását, és Nagyságodnak is hozzája kiváltképpen való gráciáját hallottam: ismét olyan igen bánkódtam raita, midőn Naggyságod méltósága ellen való vétkeiért Ecsed várában való fogságát hallottam.)

A művelt nagyúr személye körül inasként szolgáló fiút később fiának nevezi, s Csulyak az apáktól elvárt szeretettel, vele érzelmileg azonosulva vállalja fel szorult helyzetében támogatását:

Szegielem uram dolgát, az edes annia penig ejjel nappal kesergi, mert az mint az közönseges mondasis tartia, chiak egi atianac es anianakis nintsen lator giermeke; de megis nem szegienlem Nagod elot erette esedeznem.

(Szégyenlem uram dolgát, az édesanyja pedig éjjel-nappal kesergi, mert az mint az közönséges mondás is tartja, csak egy atyának és anyának is nincsen lator gyermeke[egy szülő sem tartja gonosztevőnek a gyermekét]; de mégis nem szégyenlem Nagyságod előtt érette esedeznem.)

Miközben családként ábrázolja magát, anyát és mostohafiát, apaként a címzettre, fia patrónusára ruházza az apaszerepet:

az mint az tekozlo fiuis kérte az ö edes attiat, hogy Nagod eczer hozzaja meg mutatot atiai indulatiat mindenestöl ne vonnia meg töle… Giors es hű inas bizoniara, mert soha semmiben meg nem értem, de mint hogy ifju, elmeje viasz modra hailando ha meleg eri, Nagdat kérem keméni fenitéc alat neveitesséc, hogi oztan öreg korabanis tudgion félni: es ha valami illetlen dologra sollicitalnais az affectus, az Aegyptomban lako Josephet követven ezt mondgia félem az Istent, es ne vetemedgiéc allapattiahoz illetlen dologra.

(mint a tékozló fiú is kérte az ő édesatyját, hogy Nagyságod egyszer hozzája megmutatott atyai indulatát mindenestől ne vonja meg tőle… Gyors és hű inas bizonyára, mert soha semmiben meg nem értem [rajta nem kaptam], de mint hogy ifjú, elméje viaszmódra hajlandó [hajlítható], ha meleg éri, Nagyságodat kérem, kemény fenyíték alatt neveltessék, hogy aztán öreg korában is tudjon félni; és ha valami illetlen dologra csábítaná is az indulat, az Egyiptomban lakó Józsefet követvén ezt mondja: félem az Istent, és ne vetemedjék állapotjához illetlen dologra.)

Arra kéri a nevelő apa szerepébe állított patrónust, hogy a fiút az apáktól elvárt szigorral nevelje. A művelt patrónus tudására apellálva a keresztény humanisták neveléssel kapcsolatos fogalmait és elveit idézi fel: az ifjak lelkének még viaszhoz hasonlított formálhatóságát, befolyásolhatóságát, esendőségét, amely még nyomatékosabbá teszi apák kötelességét nemcsak a jóra, az isteni félelemre való nevelésre, de a megbocsátásra is:

Ha Ngd elot fiamert valo esedezesemnec valami tekinteti leszen, … mostani szomoru orcam megvidul ….hog’ Nagd azt az arva ifjut … gratiajaval méltoztatta..

(Ha Nagyságod előtt fiamért való esedézesemnek valami tekinteti lészen [figylmére méltatja], ... mostani szomorú orcám megvidul ... hogy Nagyságod azt az árva ifjút ... gráciájával méltóztatta)

Szavai jól mutatják, hogy az apasággal kapcsolatos elképzelések és elvárások tartalma a 17. században nem kizárólag a biológiai kapcsolat, hanem egy rangot és életkort jelző társadalmi kapcsolat is volt. Az özvegy anyát feleségül velő mostoha apa, a serdülőkorú ifjakat udvarában nevelő hatalmas patrónus, de a szülők testvérei, azaz a nagybácsik és nagynénik, illetve a saját idősebb testvérek is betölthették az apa szerepét. Az apaszerep átruházása a patrónusra azért is tűnhetett természetesnek, mert a patriarchális családon belül kapcsolatok éppúgy a hierarchián és a kölcsönösségen alapultak, mint a patrónus-kliens viszony: engedelmesség, szolgálat és lojalitás („gyors és hű inas”) fejében járt a védelem és a támogatás. Ez esetben tehát nevelt fiaként, egyúttal udvartartása tagjaként szegte meg hűségét atyja és patrónusa irányában Turi Ferenc.  

Nem tudjuk, hogy mostohaapja kérése milyen fogadtatásra talált.  De azt közelről megfigyelhettük, hogy milyen irodalmi, nyelvi, retorikai eszközöket mozgósított az „atyai” megbocsátás kieszközlésére: a végletes alázatosság hangján megszólaló, a levélíró és a címzett közötti nagy társadalmi távolságot hangsúlyozó apa olyannyira azonosult érzelmei megosztása révén is fiával, hogy tulajdonképpen az ő nevében beszélt a helyettes apához:„kérvén azon  Nagodat alázatosan, az mint az tekozlo fiuis kérte az ő edes attiat”.

Az a körülmény, hogy Csulyak mostohafiának is elküldte a levél másolatát, nemcsak bizalmas kapcsolatukat jelzi, de egyúttal a Csulyak-Bethlen levélváltás családias jellegét is (családtagok között ugyanis természetes volt, hogy egymás leveleit olvassák). A köztük lévő bizalom és egymás ismerése („soha semmiben meg nem értem”) talán korábbi egy fedél alatt élésük során tudott kialakulni, amelyre az ekkor már hét éve tartó házasság első évei alatt nyílt lehetőség.

Csulyak ötödik házasságával kapott mostohagyerekei irányában is felvállalta a szülői gondoskodás és támogatás kötelességét. Felnőtt mostohalánya lakodalmára verset írt és a lakodalmon is részt vett, és valószínűleg felesége második házasságába született, vele együtt élő kiskorú mostohagyermekei is voltak. A már hatvanas éveiben járó, idős mostoha apa igyekezett gondoskodni felesége „kis árváinak” jövőjéről is. Több levélben kérte az erdélyi fejedelmet és feleségét, Rákóczi Györgyöt és Lórántffy Zsuzsannát, mint Sárospatak földesurait, hogy támogassák feleségét, jövendőbeli özvegyét abban, hogy Sárospatakon házat tudjon venni, amely Csulyak halála után az ő és gyermekei otthonaként szolgálhat.

i_rakoczi_gyorgy.jpg I. Rákóczi György, Sárospatak földesura

Az idős lelkész házában ekkoriban legalább öt kiskorú gyermek élt: három negyedik feleségétől, „drága Katalinjától,” és ötödik felesége hozott gyermekei, az előbbiek mostohatestvérei. Mivel azonban ezúttal is a nálánál jóval fiatalabb felesége halt meg korábban, a felütésben idézett szavai, amelyekben házi gondjaival indokolta hatodik házassága szükségszerűségét, itt csupán három saját kisgyermeke nevelésének gondjaira utalhatnak. Kiskorú mostohagyermekei a jogi szokásrendnek és a bevett gyakorlatnak megfelelően vérrokonokaik gondozásába és gyámsága alá kerülhettek, már ha voltak ilyenek. Hogy miként élték meg a négy együtt töltött év után a mostohatestvérek szétválasztásukat? A kérdés megválaszolásában kizárólag a képzeletünkre vagyunk utalva... 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Utczai és házi szemét, canalis ürülék" - Történetek a köztisztaságról 2. rész

A 19. század közepéig a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól.  A gyorsan növekvő népességű és egyre zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye az ipari forradalom korában hovatovább közbiztonsági kérdéssé vált. A kor mikrobiológiai felfedezései közben egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.

monster_soup_commonly_called_thames_water_wellcome_v0011218.jpgSzörnyleves, amit közönségesen Temze-víznek neveznek. Karikatúra a környezetszennyezésről 1828-ból.  A robbanásszerű népességkoncentrációval és a rohamos iparosodással a természeti környezet megújulása nem tudott lépést tartani. Az ipari forradalom első évtizedeiben a városlakók zömének létfeltételei inkább romlottak; a tendencia főleg a halandóság, különösen a gyermekhalandóság arányszámaival ragadható meg.  

A problémára főleg az Európa-szerte rendszeresen visszatérő nagy kolerajárványok irányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták. Több európai nagyvárosban – például Budapesten vagy Hamburgban – egy-egy különösen súlyos kolerajárvány adta meg a döntő lökést a 19. század vége felé a modern köztisztasági infrastruktúra (szennyvízelvezetés, rendszeres szemétszállítás) kiépítéséhez.

ender_th_pesti_dunapart_17_767_m_62.jpgThomas Ender Duna-part képe szinte kézzelfoghatóvá teszi a gépkorszak előtti idők egyik fő köztisztasági kihívását: az állatok sűrű jelenlétét a városi környezetben

A tovább élő középkor

Selmecbánya jogkönyvében – amely más magyarországi városok, például Buda számára is mintául szolgált – már a 14. századból találunk köztisztasági jellegű előírásokat. A rendezettebb városok irataiban évszázadokon át  különböző elnevezések alatt fel-feltűnnek a tanács által megbízott tisztviselők, akiknek az utcák tisztán tartását és a házi szemét kiszállíttatását kellett ellenőrizniük. A budai Jogkönyv például a 15. században - felemás előkelőséggel - Mistgrafnak, azaz szemétgrófnak nevezte az illetékest. Az a tény azonban, hogy a 17-18. században is újra és újra meg kellett ismételni a szemét elhordására és az utcák tisztán tartására vonatkozó városi rendeleteket, arról vall, hogy a gyakorlat meglehetősen messze állt a tanácsurak elvárásaitól.

Még a 18-19. század fordulóján is középkorias állapotokat írtak le a többnyire orvosok tollából  származó tudósítások. Mátyus István, Maros megye főorvosa szerint például Erdély nagyobb városaiban egyszerűen az utcára öntötték a szemetet és az ürüléket, aminek az eltakarítását kizárólag az esőtől várták. A kövezetlen utcák gödreit trágyával töltötték fel, amiben aztán az előkelők éppúgy "térdig járni kényteleníttetnek", mint az egyszerű városlakók. "A  nagyobb marháknak, ökröknek, lovaknak dögeit is jó móddal el nem temettetik, amelynek büdössége és az erre összvegyűlt véghetetlen rút legyek ostromlási a tisztességesebb személyeket méltán irtóztatják."

victorian-alley-with-open-sewer-and-one-privy.jpgAngliai városi utcakép a 19. század második feléből nyitott szennyvízcsatornával és pottyantós árnyékszékkel.

Ezeket az állapotokat korántsem tekinthetjük a "periférikus" Erdély specialitásának: más városainkban is általában az utcák mellett húzódó nyílt csatornákba vagy egyenesen a folyóvizekbe öntötték a vedrekben, "űrszékekben" - az árnyékszék alá elhelyezett edényben - összegyűjtött ürüléket.

A reformkor elején Szegeden is csak néhány nyílt csatornából állt a köztisztasági infrastruktúra: "Még a nagypiaczon is négy óriási árok húzódott keresztül-kasul. A csatornák a bel- és szennyvizeket a mindenfelé létezett büdös vízállásokba, az úgynevezett csöpörkékbe vagy pedig a vár és a palánk sáncárkába vezették."

nachtstuhl_trullarium_1770.jpgcabinets_d_aisances_eleonore_1830.jpgsanitaerprozellen.jpg191_leibstuhl_des_carl_theodor_c1770.jpgleibstuhl002.jpgA szobai árnyékszékek és a gyűjtőedények a 18-19. században számtalan változatban készültek. A kínálat a "fapadostól"  a bőrborítású luxusfotelig,  illetve az olcsó cserép- vagy bádogedénytől a legdrágább márkás porcelánig terjedt.

Utcaseprők kontra lovak

A reformkorban Pesten az utcasöprést jórészt a városházán őrzött rabokkal végeztették, ahogy más nagyobb városokban is. A korabeli lapoutcasepro_rabok.jpgkban olvasható panaszok szerint a kényszermunkának nem sok haszna volt, viszont alkalmat adott a járókelők molesztálására: pénzt és főleg dohányt kéregettek a polgároktól. A rabok mellett alkalmazott a város fizetett utcaseprőket is, sőt, az ötvenes évektől már csak ők dolgoztak. A tisztogatás azonban egyelőre csak a főútvonalakra szorítkozott.

 

Az utcaseprésnek persze igazán csak ott volt értelme, ahol a közterületek szilárd burkolattal rendelkeztek. Kövezettel pedig jobbára csak ott  találkozott ekkoriban az utazó, ahol a város határában fellelhető volt a nyersanyag. Az alföldi települések ennek megfelelően alig-alig büszkélkedhettek ilyesmivel. Szegeden például 1840-ben kapott burkolatot az első utca - és ez gyorsan meg is szülte a takarítás igényét.

strassenkehrer_1.jpg

 

 

Abban a korban, amikor a közlekedés és a szállítás a lovakra volt alapozva,  a közterületek sűrű takarításának a mainál sokkal nagyobb jelentősége volt. Pesten az egész 19. században visszatérő panasz volt, hogy a bérkocsistandok környékét nyári napokon elviselhetetlenné tette az eltakarítatlan lótrágya szaga. A legnagyobb standok a Színház - ma Vörösmarty - téren, a mai Astoriánál, valamint a Városház téren voltak de a nagyobb szállodák előtt is mindig várakoztak fiákerek.
 

Már a reggeli órában teli vannak az utcák a lóforgalom látható nyomaival és meglehetős gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a járókelő tiszta lábbelivel juthasson céljához. A szén, szalma, fa és egyéb szállítások nyomai éktelenkednek az úttesteken és a legkisebb szellő közelebbről ismerteti meg ezen anyagok parányait a tüdővel, szemmel és a ruházattal. Ha reggel vagy napközben csak egy futó eső kerekedik, az utcákon feloldva bűzölög a sárga folyadék, gyakran egy-egy csatornalakó tetemével ékesítve.

Tóth Péter: Budapest köztisztaság-ügye. Budapest, 1893.

pesti_nemet_szinhaz.jpgA Színház (ma Vörösmarty) tér az 1847-ben leégett Német Színházzal

A lovakhoz hasonló köztisztasági kihívást jelentettek a piacok és a vásárok is. A 19. században ugyanis a kereskedelem - különösen az élelmiszereké - még túlnyomó részben nem az üzletekben, hanem a nyílt piacokon zajlott. A piacoknak nem voltak olyan éles, egyértelmű határai sem, mint ma: sok városi köztér vagy állandóan vagy időszakos jelleggel egyúttal piactérként is funkcionált. Ezt a korabeli nyelvhasználat is tükrözi: a "tér" és a "piac" szót gyakran váltakozva, egymás szinonimájaként használták. A négy nagy országos  vásár hetében Pest belső városrészei szinte egyetlen hatalmas piactérré változtak. Ahol pedig állatokat, zöldséget és gyümölcsöt, romlandó élelmiszereket árulnak, hatalmas mennyiségű hulladék keletkezik...

alt_nemzeti_muzeum_17_764_m_1036.jpgRudolf Alt festményének főszereplője ugyan a Nemzeti Múzeum reprezentatív épülete, de a kép jelentős részét a Széna tér vagy Széna piac (a mai Kálvin tér) tölti be. A még erősen mezőgazdasági jellegű Ferencváros és Józsefváros találkozásánál fekvő piactér elnevezése önmagáért beszél.

Szemét a városkapuk előtt

A házi szemetet a 19. századi Pesten magánvállalkozó fuvarosok hordták ki. A város által megszabott tarifát a háztulajdonosok, illetve a lakók fizették. A legfontosabb "szemétlerakó" maga a Duna, illetve a folyó városon aluli partszakasza volt, de a "szárazföldön" is több - köztük a belvároshoz egészen közeli - helyen halmozódott a háztartási hulladék. Budán például csak 1834-ben, a Vérmező szabályozása után tiltották meg a Várhegy alatt lakóknak, hogy továbbra is a Vérmezőre hordják a szemetet.

szemetszallitas.jpg

1867-ben a pesti tanács közegészségügyi bizottmánya Haris Sándor képviselő vezetésével bejárta a város legpiszkosabb helyeit. A legelborzasztóbb állapotokat a Duna-parton találta. Különösképpen a Sóháztól (ennek emlékét utcanév őrzi) lefelé az ún. Molnár tó környéke hökkentette meg az urakat. (A Molnár tó a mai Corvinus Egyetem és a Bálna között terült el; a Dunával összeköttetésben álló "öblöt" a hajómalmok téli tárolásra használták, innen az elnevezés. A tóhoz vezető egyik utcát - a mai Mátyás-utcát - Mistgasse, azaz Szemét utca néven tüntetik fel a 19. századi térképek.) 

E mélyedés egy része utczai és házi szeméttel van félig megtöltve, felül némileg már földdel befedve, nagyobb része azonban még kitöltetlen, hová nem csak az utczai és házi szemét, de még canális ürülék is hordatnak, miáltal legundokabb és egészség veszélyeztetőbb bűz terjesztetik. Ezen ide hordott szemétben naponta mintegy 40-50 egyén rongyot és egyéb tárgyakat kotorászva keres, és a vargák és tímárok a csert is ide hordják.

A bizottság azt javasolta, hogy szigorúan tiltsák meg a szemét idehordását, és azt a városon kívül kijelölt helyekre irányítsák. Az ellenkező irányba sem kellett messzire menni a városközponttól a megdöbbenésért. Az Akadémia két éve átadott palotáján túl mintha megszűnt volna a civilizáció:

A felső Dunaparton fekvő Ganz-féle ház előtti mélyebb térség mindennemű, a környékben kiállhatatlan bűzt okozó szeméttel töltetik ki - háborogtak a szemléző urak.

Ganz Ábrahám 1860-65 között a mai Akadémia utca-Széchenyi István utca sarkán építtette fel bérpalotáját Ybl Miklós tervei alapján. A szemétlerakó tehát mindössze 3-400 méterre volt a Lánchídtól, vadonatúj reprezentatív köz- és lakóépületek szomszédságában!

alt_j_buda_latkepe_ferncv_felol_15_134_m_117.jpgJakob Alt a Molnár-tótól  nézve festette meg Buda látképét. A szemétlerakó nem került ugyan rá a képre, a környék rendezetlenségét azért érzékelteti a festő. 

A bélsár és a vizelet útja

A szennyvíz és a csapadék elvezetésére Pesten már a reformkorban is léteztek fedett csatornák, elsősorban a főbb belvárosi utak mentén. Ezek azonban egyedileg, minden tervszerűség és rendszer nélkül épültek, tartalmuk pedig közvetlenül a Dunába ömlött. Ám csak akkor, ha elég alacsony volt a vízállás: amikor magas volt a folyó, a szennyvíz visszatorlódott a kanálisba, áradáskor pedig egyenesen el kellett tömíteni a torkolatokat, nehogy  a föld alatt "hátba támadja" a várost a víz. (Mi mást használtak volna erre a célra, mint a mindig kéznél lévő trágyát?) Ahol nem volt csatorna – például az igen sűrűn lakott és forgalmas Király utcában -, a bűzös csatornalé a nyílt kövezeten folydogált.

Az összefüggő, az egész várost ellátó csatornahálózat első tervei a városegyesítés idején születtek. A tervezés és az előkészítés azonban annyira elhúzódott, hogy csak 1891-1906 között épült ki a belső területeket lefedő hálózat.

csatorna.jpgEgy 19. századi csatorna maradványa Bécsben; hasonló nem vízmentesen záró, kis keresztmetszetű kanálisok húzódtak a pesti belváros főbb útjai alatt is.

Pesten az emberi hulladékok – bélsár, vizelet – nyitott, vagy legfeljebb deszkalappal elzárt nyíláson át függőleges, a ház falában rejlő, s innét vízszintes, az udvar s utca színe alatt néhány lábnyira fekvő csatornába esnek. Ugyanezen csatornák fogadják magukba még a konyhavizeket, az ipar folyadékokat is, valamint az esővizet, melyek számára a csatorna több helyen a szabadba – udvarba, folyosóra – vezető nyílásokkal bír. A nyílásokon át igen dögletes bűz terjed kifelé, mi főleg meleg nyári napokon észlelhető.

Az udvari csatornák az utcára futnak, s itt a városi gyűjtőcsatornába nyílnak. Ezen gyűjtőcsatornák végre a Dunapart különböző helyein nyitott szájazattal a Dunába vezetnek. A kifolyó anyag maga szennyes, igen kellemetlen szagú, a Duna vizével csak lassan elegyedik, s messze a part mellett hígítatlanul foly el, mígnem a Dunavízhordozók által a barátságtalan elemtárstól megszabadíttatik.

A csatornák építésénél alig van figyelem fordítva arra, hogy ne kutak közelében helyeztessenek el, miért is gyakran láthatjuk a kutat s az árnyékszékeket az udvar egy-ugyanazon kis szögletében egymás mellett.

A külvárosi bérházakban a bélsár, vizelet nyíláson át szintén a függőleges csatornába, s innét azonnal vagy egy más rézsút-vízszintes csatornán át gödörbe esik. A gödör a ház és udvar felszíne alatt néhány lábnyi mélységben fekszik, földdel, deszkával fedett, kövekkel, téglával kirakott. Ha megtelnek, kiürítésök éjjel történik; a bennék doronggal felkavartatik, vedrekkel felemeltetik, s jól-rosszul záró hordókban elszállíttatik.

nightcart.gifEgy londoni "szippantós" vállalkozó reklámja a 18. század végéről

Az eső-, konyha-, sőt iparvíz nyitott árkocskákon át az utcára, s innét rövidebb-hosszabb futás után az előbb leírt utcai csatornákba jut, hacsak előbb a nap által fel nem száríttatik, vagy gyermekek mulatságára tavacskákat nem képez.

Az állati hulladékok, éspedig a szilárdak, felhalmoztatnak, s időnként a mezőkre kivitetnek. A hígak ugyanazon utat követik, melyet a konyha- s esővizek, vagy a földbe lassankint beszivárogva eltűnnek.

Végre a sok egyéb hulladék, úgymint csontok, hamu, stb. kocsik által kivitetnek, gödrökbe döntetnek, vagy kis részben összeszedve iparilag felhasználtatnak.

Fodor József: Az árnyékszék-rendszerekről, tekintettel a hazai, és főleg pesti viszonyokra. Pest, 1869.

national_conveniences_by_james_gillray.jpgJames Gillroy 1796-ban megjelent karikatúrasorozatán az angolok, skótok, franciák és hollandok "kényelmi berendezését" állította egymás mellé.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A régi jó táblabírák világa

A poszt bővebb változata a BBC History 2015. áprilisi számában jelent meg.

A 19. század első felében a közélet és a társadalmi mozgalmak jellegét a birtokos nemesség határozta meg legerősebben. E réteg jelképévé a táblabíró alakja vált, akiről e korszakot a táblabírák korának is szokás nevezni.

A táblabíró eredetileg a vármegyei törvényszék bírája volt, de a 19. század első felében már egyre gyakrabban csak tiszteleti címként, kitüntetésként használták, amelyet a közélet minden valamirevaló szereplője megkapott. Az országos népszerűségnek örvendő ellenzéki politikusokat – Deák Ferencet, Kölcsey Ferencet vagy Széchenyi Istvánt – megyék egész sora tisztelte meg e címmel, sőt, 1846-os soproni koncertje után Liszt Ferenc számára sem tudtak ennél nagyobb kitüntetést elképzelni a Tekintetes Karok és Rendek. A táblabírák világa fiaik és unokáik, a majdani dzsentri emlékezetében aranykorrá nemesedett.

reformkori_portrek_1.jpgA nemzetalkotás évtizedeiben a kultúra és a közélet számos fontos alakja került ki a birtokos nemességből.
Egy tucat a nevezetes táblabírák közül:
1. sor: Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel 2. sor: Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, Bezerédj István 3. sor: Klauzál Gábor, Beöthy Ödön, Nyáry Pál 4. sor: Fáy András,  Marczibányi Antal, Pulszky Ferenc

Legegyenlőbbek az egyenlők között

A magyar nemesség európai összehasonlításban kiemelkedően népes volt, ám többségük esetében a jogi kiváltságokhoz nem társult anyagi jólét. A mintegy százezer nemes családnak legfeljebb az ötöde rendelkezett kisebb-nagyobb birtokkal, a többiek értelmiségi pályán, iparosként vagy éppen földet művelve keresték kenyerüket. Mindössze néhány ezren rendelkeztek úrinak nevezhető életmódot biztosító középbirtokkal, és közülük pár száz famíliát sorolhatunk a jómódú birtokosok (bene possessionatusok) közé.

Noha az "una eademqua nobilitas" (egy és ugyanazon nemesség) Werbőczy Hármaskönyve óta a nemesi alapszókincs részét képezte, a nemesség nemcsak a jobbágytól és a polgártól határolta el magát, de a birtokosok a szegény sorsúaktól, a „bocskoros atyafiaiktól” is. Házastársat is lehetőleg saját köreikből választottak.  Sőt, a nemesség fölfelé is távolságot tartott. Azt a nemest, aki mágnásokkal sokat érintkezett vagy aranykulcsot kapott (a királyi kamarások jelvénye), avagy mágnásleányt vett el, fertálymágnásnak csúfolták (s persze azért irigyelték). Fontos szerepe volt az erős rokoni összetartásnak is: a vérségi-sógorsági kapcsolatokat nemzedékekre visszamenően számon tartották. Ezek egész országrészeket átszőttek az atyafiság olykor gyengéd, máskor végeláthatatlan birtokpereket eredményező hálójával.

barabas-miklos-nemzeti_divatkep.jpgBarabás Miklós: Nemzeti divatkép

Az államapparátus működtetésében kulcsszerepet játszott a birtokos nemesség. Ők töltötték be a Helytartótanács, a Kancellária és a felső bíróságok középszintű állásait, sőt a szakszerűség szempontjának előtérbe kerülésével ambiciózus fiaik valamelyest teret nyertek a mágnásokkal szemben a magasabb méltóságokban is. A sikeres hivatali vagy katonai karriert bárói vagy grófi cím is megkoronázhatta, míg mások birtokszerzésre használták pozíciójukat.

A birtokos nemesség saját terepének azonban mindenekelőtt a vármegye számított, amelynek hivatalait szinte kizárólagosan birtokolta. A törvényhozásban is meghatározó szerepük volt: ők képviselték megyéjük rendjeit az országgyűlés alsótábláján.

kortestanya.jpgA nemesség háromévenként választott vármegyei tisztikart, gyakran mozgalmas "kampányidőszak" után.
Kortestanya. Színpadkép Nagy Ignác Tisztújítás című darabjához.

Lakásviszonyok: a falusi kúria

A birtokos nemesség életének keretét a vidék, főleg a falu adta. Élettere legfeljebb a megyeszékhelyig terjedt, de oda sem sűrűn járt: még a megyei tisztséget viselők is jórészt otthonról intézték hivatali ügyeiket, például a szolgabírák ott fogadták az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulókat.

Lakóháza a kúria volt, amelyet a Felföld gazdagabb családjai esetében gyakran kastélynak neveztek. Általában a község házai közé épült, udvara pedig éppúgy a gazdasági tevékenység színtere volt, mint a parasztporta. Nem reprezentatív park vette körül, mint a kastélyokat, hanem legfeljebb egy otthonosabb, szerényebb kert – igényesebb udvarházaknál angolkert - terült el mögötte. Ez a hozzá csatlakozó veteményes kerttel, gyümölcsössel arra is szolgált, hogy valamelyest elszigetelje az úrilakot a majorság zajától és szagától.

kazinczy_kuria_szephalom_szines.jpgKazinczy Ferenc saját tervei alapján építtette fel kúriáját a Zemplén megyei Bányácskán (Széphalom).

A többnyire földszintes, hosszú téglalap alaprajzú házban átlagosan 3-6 szoba sorakozott. A középpontban a társasági élet színterét, az ebédlőt helyezték el, mellette a család lakószobáit, vendégszobát, konyhát, éléskamrát, esetleg cselédszobát találunk. A mennyezet gyakran boltozatos, a szobák általában deszkapadlósak. Az épület hosszában húzódó pitvart, a kor klasszicizáló divatja szerint, oszlopok tartották. Az építőanyag a vidék adottságaihoz igazodott: építkeztek kőből, téglából, fából és vályogból is, a tetőt fedhette fazsindely, szalma, az igényesebb és újabb épületeket cserép. A ház alatt pince, körülötte gazdasági épületek sora: istállók, kocsiszín, szénapajta helyezkedett el. Hátul veteményeskertet, gyümölcsöst, a módosabbak angolpark jellegű díszkertet alakítottak ki.

deak-kuria_kehida_1876.jpgDeák Ferenc kúriája a Zala megyei Kehidán egy 1876-ban készült rajzon

A pincén áll a lak, s ekképp tűrhetőleg száraz. Falai vastagok s boltra kanyarodnak, mi éghajlatunkat tekintve felette józan: mind télen, mind nyáron nagyon jó lakású, se meleg, se hideg, hanem mindig kellőleg hűs vagy mérséklett. Teteje cserépre verve, ablakai, ajtai tágosak – s így igen sokban megfelel a jobb lakok feltételeinek. Hová van azonban rakva? Homloka az utcára, oldala s háta az udvarnak, s e mögött kert, gazdasági épület sat. Por, kocsizörgés, gulya, nyáj, sörtés sat. egy oldalrul; liba, kacsa és a gazdaság minden egyéb fertelmi más oldalrul! S hát a belső elosztások s szagok? Egy szoba, mint a másik, egy ambitusra fűzve, s azért egyikben, mint másikban, éppen azon szag – pipa, konyha s az ambitus végén igen gondosan felállított árnyszék. S ha felnyitják a középajtókat, s minden terem egybefügg – akkor az elkülönözésnek minden kellemei megszűnnek, s monotóniáját ily egyenes zsinóron függő 6, 8, 10 teremnek semmi sem vághatja ketté.

Széchenyi István: Pesti por és sár

kolcsey-kuria.jpgKölcsey Ferenc kúriája Szatmárcsekén, illetve bútorai, dolgozószobája és pipatóriuma. A dolgozószoba nemcsak a költő, hanem a vármegyei főjegyző Kölcsey munkájának helyszíne is volt. Az irodai segédszemélyzetet alkotó jurátusok (joggyakornokok) is a kúriában laktak.

A berendezés nem sok darabból állt, egyszerű és masszív, értékesebb darabjai nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ebédlőt a nagy tölgyfa asztal uralta, a sarkokban álltak a pohárszékek, a kandalló vagy kályha, körben székek és kártyaasztalok. A szobákban ágyneműtől duzzadó ágyak, néhány ruhásszekrény és vásznakkal tömött ládák. Kárpitozott bútorok és függönyök csak a jobb módú és polgárosultabb családoknál találhatók, szerényebb házban a különösen kedves vendéget az ágyra ültették. A meleget általában kemence, módosabbaknál cserépkályha  szolgáltatta. A falakon az ősök portréi, szentképek és csataképek függtek a falióra és a rézkeretes tükör társaságában.

blaskovich_kuria_tapioszele2.jpgBiedermeier garnitúra egy nemesi kúria nappali szobájából. Blaskovich Múzeum, Tápoiószele

Az öltözködés

A II. József halála után fellobbant hazafias lelkesedés hosszú időre visszahozta a magyar ruha divatját. Ezekben az évtizedekben a vidéki magyar úr zsinóros mentét vagy dolmányt viselt, hozzá szűk nadrágot franciásan hosszú szárú vagy magyarosan kurta sarkantyús csizmával, fején kucsmát, oldalán kardot. A harmincas években, mikor a sajtó nagyobb szerephez jutott és a külfölddel való érintkezés alkalmai megszaporodtak, hódítani kezdett az európai öltözet. 1848-ban, majd az önkényuralom idején – tiltakozásképpen - ismét gyakoribb lett a magyaros ruhadarabok viselete, hogy aztán a kiegyezés után végleg a reprezentatív alkalmakra szoruljon vissza.

barabas_miklos_nemes_holgy_es_nemes_ur_1841.jpgNemes hölgy és nemes úr portréja. Barabás Miklós, 1841.

 A nőknél a divat többször változott és sokkal tagoltabb volt társadalmi helyzet és alkalom szerint. A kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól és kevésbé volt alávetve a divat változásainak. Mindkét nemnél a tartósság volt a fő szempont: a díszruhák nemzedékeken keresztül szolgálták a családot, de a köznapi öltözetet is viselték akár 15-20 esztendőn át is. Egy kevésbé módos, falun élő nemes két öltözetből (egy köznapiból és egy ünneplőből) álló ruhatárral is elboldogult. A ruházat egy részét – a fehérneműt és ágyneműt – otthon állították elő: még a jómódú birtokos felesége és lánya is részt vett a fonásban, szövésben, varrásban.

pesti_divatlap-melleklet.jpgDivatkép az 1840-es évekből

Az előkelő férfiak tartottak ugyan két-három rendbeli magyar ruhát is, de az apáról fiúra és unkára szállt, különben egyszerűen és tisztességesen jártak. A kisebb módúak többnyire két rendbeli ruhát, egy ünneplőt és egy köznapit tartottak, s minthogy az jó erős posztóból volt, tehát 15-20 évig is eltartott. Az öltözet kiegészítő részét a sapka tevé (magyar ruhához kucsma). 25 garasos sapkát hordtak az előkelők is, de ha Pestre mentek, ott cilindert viseltek.

A nők fényűzése szintén igen távol állt a mostani fényűzéstől, s a kevésbé módosak viselete egészen eltért a gazdagokétól, s az a divat változásainak nem volt alávetve. De az előkelő nők mindennapi viselete is elég egyszerűnek mondható. A figyelem akkor nem arra volt fordítva, ami cifra és sokat mutat, hanem ami tartós, erős és az ízlésnek is megfelelt.

Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből. Vác, 1874.

reformkori_viselet.jpgDivatkép az 1840-es évekből

Étkezés, vendégeskedés, társasági élet

A hagyományos társadalomban jóléten elsősorban az élelmiszerek bőségét értették. A kereskedelem és a közlekedés fejletlensége, a belső piac szűk volta együttesen az élelmiszerek olcsóságát eredményezte. Pénze ilyen viszonyok közt alig volt ugyan a nemesnek, de ennek nem volt hatása az életmódra, az akkori fogalmak szerinti jólétre. Sőt, éppen mivel az élelmiszereket rosszul lehetett értékesíteni, az evés-ivás a pazarlásig ment. Adót nem fizetett, fejerpecsenye.jpgruházatra alig kellett költeni, a bútorzat nemzedékeket kiszolgált, az éléskamrákat a saját gazdaság megtöltötte, még a szappan és a gyertya is otthon készült, egyedül cukrot és kávét vásárolt.

Szigorú elv volt: csak ami a háztól kitelik, és a háztól szinte minden kitelt. A személyzet népes volt, mert a bérek alacsonyak voltak, azt is nagyrészt természetben fizették. Tagjait főleg jobbágyaik fiai és lányai közül nevelték ki, s nem volt ritka, hogy az egész életén át odaadóan szolgáló cseléd és urai között valódi patriarchális viszony alakult ki.

Minden háznál használható közönséges és legújabb Nemzeti Szakács-Könyv. Kassa, 1826.

biedermeier_etkeszlet.jpgBiedermeier étkészlet

Az élelmiszerek bőségével is összefüggtek a gyakori vendégeskedések, lakomák, amelyre minden alkalmat megragadtak, hogy megtörjék a falusi élet egyhangúságát. Ezek a magánjellegű összejövetelek pótolták az egyesületeket, kiegészítették a közélet fórumait, a fiatalok itt sajátították el a társasági érintkezés szabályait, és természetesen a szórakozásnak (kártya, tánc) is alkalmat nyújtottak. A reformkorban a jó neveléshez hozzátartozott már a zenei képzés is: a „házassági piacon” jócskán megemelte az értékét egy kisasszonynak, ha szép zongorajátékkal tudta szórakoztatni a vendégeket, de nem volt ritka a hegedűn, gordonkán vagy fuvolán játszó úrfi sem.

zongorazo_holgyek.jpgZongorázó és éneklő hölgyek, 1861 - Rohn Alajos litográfiája

 Ha népes vendégsereg maradt éjszakára, egyszerűen a padlóra terített szalmából és ponyvából készítettek fekhelyet, egyik szobában a férfiaknak, másikban a nőknek. A hagyományos vendégszeretet azonban néha otromba vendégmarasztalássá, a bőség hivalkodó pazarlássá torzult.

A háznál vendégeket várnak, mert a házi úr névnapját üli. A konyhában nagy tűzhelyen vastartókra rakva ég a hasábos fa, melynek egyik oldalánál nyársakra vont pulykát, nyulat és ludat sütnek. A tűzhely másik oldalán vaslábakra rakva állnak a serpenyők parázstűz felett, melyet gyakran újítani kell a középen álló halomból. A kis kemencék is fűtve vannak a sütemények befogadására. A szakács ugyancsak zaklatja a szolgálókat és a segítségre behítt béresasszonyokat. „Éleszd azt a tüzet, Panni – vigyázz, Marcsa, hogy a parázs ne füstöljön. Te meg, gyerek egyenlően forgasd a nyársat, mert egyik fele nagyon is megpirul, míg a másik majd sületlen marad a lúdnak.

A fentebb említett ebéd ebből állt: 1. fehér és fekete leves 2. marhahús 3. töltött káposzta. ehhez sonka, hurka, kolbász és friss sertéshús 4. vadkacsa savanyú becsináltnak 5. borjúfej édes sárga lével becsinálva 6. lúdaprólék rizskásával 7. gomba 8. kétféle rétes 9. kétféle kirántott tészta (barátfül, tolófánk) befőzöttel 10. különféle sültek és saláták 11. többféle sütemény 12. befőzöttek, csemegék, gyümölcs.”

Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből. Vác, 1874.

uri_tarsasag_19_szazad_kozepe.jpgÚri társaság Fáy András fóti szőlőjében szüretkor

A társasági élet nyilvános színterei a gyógyfürdők, kaszinók és a bálok voltak. Különösen a farsang heteiben igyekeztek behúzódni – szórakozást keresve, házasulandó korba lépő gyermekeiknek pedig kibővítve a találkozási alkalmakat – a megyeszékhelyre vagy valamelyik nagyobb városba. A reformkorban kezdett divatba jönni a balatonfüredi nyaralás is a Dunántúli nemesség körében.

balatonfured_szinhaz.jpgBalatonfüred a reformkorban a színházzal

A negyvenes évek előtt modern magyar sajtó híján a legnyitottabbak az "augsburgi nénikének" becézett mérsékelt liberális német lapból, az Augsburger Allgemeine Zeitungból tájékozódtak a világról. A műveltebb nemesség könyvtárában jogi és történeti munkák, latin klasszikusok, német és németre fordított angol és francia regények mellett feltűntek a magyar irodalom kortárs alkotásai is. Legnagyobb népszerűségnek Kisfaludy Sándor művei örvendtek.

Bár az 1830-as évektől Magyarországon is megjelentek a modern sajtó első  orgánumai, az információáramlásban változatlanul nagyon fontos szerepet töltöttek be a személyes találkozások. „Ha többen összejöttek nők vagy férfiak, a beszélgetést mindig avval kezdették: mi újság? ti. ki volt legközelebb Bécsben vagy Pesten, mi hírt hozott onnan? hogy áll a világ?” A rokonok akár hetekig, a barátok több napig időztek, a szomszédok néhány órára rándultak át egymáshoz. Kézenfekvő közös téma volt a gazdálkodás és az időjárás, a rokonság és a „társaság” életének eseményei, de férfiak körében a politizálás is fontos szerepet kapott. Inkább kivételnek számított azonban, ha a pártállás a társasági életre is hatással volt: a liberális ellenzékiség és konzervatív kormánypártiság ellentétét többnyire felülírta a nemességhez tartozás tudata, illetve a fiatalkori barátságok és a rokonsági viszonyok ereje.

kazinczy_kisfaludy2.gifKazinczy Ferenc kibékülése Kisfaludy Károllyal Szemere Pál pesti lakásán 1828-ban.
Orlay Petrich Soma festménye

A hagyományos nemesi életforma további elemeiről  is olvashat korábbi posztjaimban: "Egyik nap úgy, mint a másikon" - Életritmus és időbeosztás a hagyományos társadalomban  és "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

 

Önfejű parasztok és kézművesek a reneszánsz Rómában

Erdélyi Gabriella (MTA BTK Történettudományi Intézete) vendégposztja

A köztudatban és a történetírásban egyaránt elfogadott az a nézet, mely szerint az alsó társadalmi rétegek a középkorban teljes tudatlanságban, elnyomásban, rettegésben és kiszolgáltatottságban éltek. Az erőszakos cselekedetek sokaságát hagyományosan a késő középkori ember kegyetlenségével szokás magyarázni. A „barbár középkorral” szemben állunk mi, modern emberek, akik érzelmeinket, haragunkat és örömünket egyaránt kordában tudjuk tartani.

adriaen_brouwer_brawling_peasants.jpgAdriaen Brouwer: Verekedő parasztok, 17. század

Sötét és kegyetlen középkor?

A kegyetlen középkor sztereotípiája a romantika korában keletkezett, s a történeti diskurzusnak is részévé vált. „Minden dolog éles ellentétekben és hatásos formákban jelent meg, ami feszültséget és szenvedélyes hangulatot kölcsönzött a mindennapi életnek. Ebből következett az állandó ingadozás a féktelen öröm és elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között, amely annyira jellemző a kései középkor életére” − olvashatjuk Johan Huizingánál. A holland tudósnál a fizikai erő szélsőséges megnyilvánulásai nem egyértelműen negatívumnak, hanem olykor a férfiasságot tükröző őserő vonzó megnyilvánulásának is tűnhetnek.

Két évtizeddel később a francia történész, March Bloch "feudális társadalom" víziójában „a háború, a gyilkosságok vagy az erőszak árnya” már mindenre rávetült, ami fokozta a folyamatos bizonytalanság és szorongás érzését, de egyúttal az emberek érzelmességét, „alapvetően instabil lelkületét” is. Az intenzív érzelmek a két világháború közötti időszakban váltak véglegesen a barbárság tüneteivé, amelyeknek ezért nincs helye a civilizált társadalomban.

dksg-strafen.jpgA testi büntetések nagy változatossága különösen hatásosan erősítette a "kegyetlen középkor" elképzelését

A premodern államok kiépülésének fő célját a kor történetírása az erőszak monopolizálásában és megfékezésében láttatta. A „civilizációs folyamat” együtt járt a központi bírósági rendszer létrejöttével, amelynek segítségével az érzelmek is elfojtásra kerültek. Az emberek pedig – folytatódik a gondolatmenet – azért kezdték el egyre inkább felkeresni a bíróságokat a késő középkorban, mert itt kerestek személyes biztonságot a kiszámíthatatlan erőszak által uralt mindennapok világában. De az a magyarázat is elfogadott, hogy az emberek nem maguktól, hanem az erőszak ellenőrzését kisajátító állam nyomására folyamodtak idővel a tettlegesség helyett egyre inkább a jogi megoldásokhoz.

A királyok és fejedelmek nézőpontjából a gondolatmenet logikus és koherens. Az erőszak és a jog használata két ellentétes gyakorlat, az előbbi ráadásul barbár dolog, és a középkor emberének tetteit uralta. Azok a történészek azonban, akik a paloták és kormányhivatalok világából leereszkedtek a tárgyalótermekbe, és közelről megfigyelték a pereskedők vitáit, egészen másképp látják. A bírósági peranyagok alapján arra jutottak, hogy az emberek a bíróságokon korántsem védelmet, békességet vagy racionalitást kerestek, hanem arra törekedtek, hogy ellenfelüket legyőzzék, megalázzák, vagy bosszút álljanak rajta. A jog a szomszédok közti perpatvarok elrendezésére adott lehetőséget, akárcsak a továbbra is mindennapos erőszak. Egyiket sem érzékelték a kortársak civilizáltabbnak, és tetteiket – mindkét terepen – az érzelmek vezérelte ellenségeskedés nyelvén adták elő. Az emberek a késő középkorban egyre jobban megtanulták, miként használhatják a bíróság fegyvertárát arra, hogy ellenségeiken üssenek egyet. Ennek következtében az állam egyre jobban felügyelhette az erőszakot a mindennapos konfliktusokba bevont állami hivatalnokokon, bírákon és jogászokon keresztül, és ez a társadalmi igény ösztönözte a bíróságok további kiépítésére is.

dksg-gerichtsverhandlung.jpgKözépkori városi bíróság ülése

In flagranti és következményei

A bírósági iratokban megőrzött viszálykodó egyszerű emberek közül való Craws Mihály, enyedi polgár, aki 1500 márciusában az alábbi kérvényt nyújtotta be a pápai kúriára:

„Egyszer együtt tartózkodott Ágnessel, Berton Mihály nagyenyedi polgár lányával, az asszony házában. Ekkor váratlanul betoppant az asszony férje. Menekülés közben meghallotta, hogy a férj meg akarja ölni rajtakapott feleségét, így az asszony segítségére sietett. […] A férj ekkor az asszonyt elengedve ellene támadt, ő pedig önvédelem közben a férjet megölte. Ágnest ekkor elfogták, és halálra ítélték, barátai közbenjárására azonban szabadon engedték. Ezután titokban eljegyezték egymást, noha Mihály az elhunyt férj barátaival egyezséget kötött, akiknek esküvel kellett fogadnia, hogy Ágnest soha nem veszi feleségül. Mivel azonban sohasem akarták a férjet megölni annak érdekében, hogy összeházasodhassanak, és eskü alatt tett ígéretük nagyon sérelmes számukra, ezért Mihály kezdeményezni szeretné bírói úton az ígéret felbontását, mivel szeretne Ágnessel egybekelni. Kéri ezért a Szentatyát, hogy mentse fel őt a gyilkosság, Ágnest pedig a házasságtörés vétke alól. Kéri továbbá, hogy addig is, amíg esküjét jogilag érvényteleníti, a Szentatya mentse fel az eskütartás kötelessége alól.”

 

pope_alexander_vi.jpgVI. Sándor pápa

Mihály kérelmét formálisan a híres reneszánsz pápának, VI. (Borgia) Sándornak címezte, aki természetesen nem személyesen foglalkozott a pápai kúriára naponta beérkező több tucat kérelemmel. A bajba került férfi az Apostoli Penitenciária hivatalához juttatta el beadványát, ahol a többi hivatalhoz mérve még viszonylag olcsón, ráadásul gyors ügyintézéssel foglalkoztak az övéhez hasonló súlyos bűnökkel: gyilkosságokkal, súlyos testi sértésekkel, házasságtöréssel, esküszegéssel, rablással. Mihály kérése meghallgatásra talált: a hivatal élén álló főpenitenciárius bíboros az egyik pápai gyóntatót bízta meg az ügy további kivizsgálásával, egyúttal Mihály gyóntatásával és feloldozásával. Az eljárás jól mutatja, hogy az állami szekularizációt és a pszichoanalízis felfedezéseit megelőző, korabeli igazságszolgáltatásban milyen szorosan összefonódott a bírói és a gyóntatói, lelkipásztori tevékenység. (A katolikus egyház vezetői éppen arra hivatkozva titkosították egészen a 20. század végéig az anyagokat, hogy a kérelmekben előadott történetek a gyónási titok hatálya alá esnek.)

1493_map_schedel_colori.jpgRóma ábrázolása Hartmann Schedel 1493-ban megjelent Nürnbergi Krónikájában

Az enyedi polgáréhoz hasonló bűnbocsánati kérelmek a reformációt megelőző évszázadban tucatjával kerültek nap mint nap a kúriai jogászok asztalára. A francia és angol uralkodónak ebben a korban tömegesen írt kegyelmi kérvényekhez hasonlóan azért különösen érdekesek számunkra ezek a szövegek, mert a jelentős vagyonnal és hatalommal nem rendelkező – ezért kevés írásos nyomot maga után hagyó – alsó társadalmi rétegek cselekedeteit és gondolatvilágát ismerhetjük meg belőlük.

 

ablasshandel.jpgKereskedés a búcsúcédulákkal

Egy enyedi polgár Rómában

Mihály személyesen ment Rómába, ráadásul vele volt házasságtörőként megbélyegzett párja, Ágnes is. Három nappal azt követően, hogy Mihály benyújtotta kérelmét a kúriában, Ágnessel együtt felvételét kérte a vatikáni paloták szomszédságában álló, akkoriban nagy presztízsnek örvendő Szent Lélek rend kolostorának és kórházának vallásos társulatába. Ez elfogadott és divatos, noha elég költséges – a beiratkozás díja három aranyforint volt – befektetésnek számított a korban a célból, hogy túlvilági üdvösségét előre biztosítsa magának az ember. Mindez 1500 márciusában történt, vagyis az óriási tömegeket a kereszténység fővárosába vonzó szentévben.

Valószínűnek tűnik azonban, hogy ők nem csak a teljes bűnbocsánat elnyeréséért vállalkoztak a hosszú zarándokútra, hanem kötelező penzumot teljesítettek. Ekkoriban a városi bíróságok gyakran büntették a gyilkosokat vezeklő zarándoklattal, mert úgy vélték, hogy ezzel közbenjárnak áldozatuk lelki üdvéért. Ez azzal az előnnyel is járt – a szintén gyakran kiszabott száműzetéshez hasonlóan –, hogy a vétkest egyúttal egy időre el is távolították, ami elősegítette a felborult kedélyek lecsillapodását, a békesség helyreálltát. Ágnes ismerősei, akik közbenjártak és kezességet vállaltak érte, ezzel a feltétellel tudták megmenteni a férje halálában és házasságtörésben vétkes asszony életét. Vagyis úgy tűnik, hogy Mihály titokban, saját elhatározásából kereste fel a római hivatalnokokat segítségért.

dksg-wagen_kitoloncolas.jpgKitoloncolás a városból egy középkori metszeten

Vajon mit remélt tőlük cserébe azért a négy-öt aranyforintért (amiért ekkoriban egy közepes lovat, egy új ruhatárat vagy akár egy szőlőbirtokot is vehetett volna), amelybe az ügyintézés belekerült? Arra számított, hogy a pápai levél segítségével mégiscsak össze tud házasodni szerelmével, Ágnessel. Egyáltalán nem személyes biztonságot vagy kiszámítható szabályokat várt a hivataltól egy szélsőségesen erőszakos világban, hanem épp ellenkezőleg. Az elhunyt férj rokonaival és barátaival kötött egyezsége – amely megtiltotta számukra a házasságkötést – megszegésére készült, amivel talán újabb veszélybe sodorta magát. Mihály azt állította, hogy iustitia mediante, azaz bírói úton keresi igazát, ellenfeleit azonban ezzel talán csak még jobban magára haragította. Az áldozat rokonai bizonyára nem nézték „nyugodt lélekkel”, hogy átverték őket, és mindent megtettek – jogi úton vagy tettlegesen – azért, hogy a házaspár boldogságát megzavarják.

dksg-die_abfuhrung_ins_gef_ngnis.jpgA rabot a tömlöcbe vezetik

Mindez persze csak bizonytalan feltételezés, az azonban egyértelműen látszik, hogy Mihály és Ágnes megdöbbentő éleslátással fordították a maguk hasznára a jog nyújtotta lehetőségeket, manővereztek az intézmények közötti hézagokban. Ha már úgyis Rómába kellett menniük vezeklő zarándoklatra, kihasználták az alkalmat arra, hogy a pápai hivatal segítségével megszabaduljanak a közösség előtt tett esküjük kötöttsége alól. A pápai feloldozás azt is biztosította számukra, hogy ellenségeik ne vonhassák később kétségbe – az egykori házasságtörésre és a gyilkosságra hivatkozva – házasságuk és leendő gyermekeik törvényességét. Megfontoltságukat és tudatosságukat az a taktikai lépés jelzi a leginkább, hogy Mihály egymaga nyújtotta be kérelmét, és elhallgatta, hogy Ágnest valójában már feleségül vette.

dksg-wagen_1648.jpgUtazás a középkorban

 

Tájékozott kisemberek

Ez az enyedi férfi és az asszony nem voltak kivételes emberek, legalábbis nincs okunk ezt feltételezni. A Penitenciária hivatalát mások is a helyi konfliktusok megvitatására használták: a pápai jóváhagyás kieszközlésével azt akarták elérni, hogy ellenségükön felülkerekedjenek. Mihály és Ágnes történetében talán a legdöbbenetesebb mégis tájékozottságuk és önfejű fellépésük. Honnan tudta egyáltalán egy mezővárosi férfi és nő, hogy a Penitenciária hivatala létezik és hogy problémájukra ott megoldást találhatnak? Talán a hozzájuk hasonló, egyszerű emberektől?

schdel_vilagterkep.jpgVilágtérkép Hartmann Schedel 1493-ban megjelent Nürnbergi Krónikájából

A római hivatalhoz évente több tucat, a szentévekben több száz magyarországi hívő érkezett az ország minden tájáról. Nem mindenki utazott személyesen Rómába, de azok, akik valamilyen súlyos vétket követtek el – mint például az enyedi házaspár – mindig személyesen jöttek. A szász kisvárosból, Nagyenyedről 1455-ben két özvegyasszony, egy házaspár és egy plébános járt ott utoljára, de a vele szomszédos, illetve a környékbeli településekről rendszeresen érkeztek emberek. Egy részük egyszerű pap volt, vagyis legfeljebb városi plébános, a másik, legnagyobb csoportot pedig – a magyarországi társadalom rétegződését tükrözve – a falusi jobbágyok és a mezővárosiak alkották.

A kérelmezés költségeit figyelembe véve nyilvánvalóan a nagyon szegények nem voltak közöttük, de a jobbágyok többségét nem nincstelenek alkották. Őket nevezem egyszerű embereknek: a hatalmat, tudást, vagyont és az ellenőrzés eszközeit birtokló eliten kívüli csoportokat szokás érteni alattuk. Ami megnevezésüket illeti, alsó rétegeknek, illetve legnagyobb csoportjukat kiemelve parasztokként és kézművesekként is szokták emlegetni őket. Az egyszerű emberek között nők természetesen éppúgy voltak, mint férfiak. Az írott forrásokban mégis az asszonyok a rejtőzködőbbek: Ágnes nevében is férje, Mihály írt a római hivatalhoz. És noha voltak olyan feltűnően önálló parasztasszonyok, akik maguk kértek feloldozást a Penitenciáriától, a legtöbben férjük neve alatt, egyszerűen „feleség” megjelöléssel jelennek meg az iratokban.

dksg-hausfrau_nurnberg_durer.jpgNürnbergi háziasszony Albrecht Dürer metszetén

Forrásaink összességében arra utalnak, hogy ­– európai kortársaikhoz hasonlóan – magyarországi parasztok és kézművesek nagy számban fordultak meg a késő reneszánsz korabeli pápai udvarban, amely kézzelfogható cáfolata a középkori egyszerű emberek kiszolgáltatottságáról és tudatlanságáról élő modern sztereotípiának. Mihály és Ágnes fellépése ugyanis azt jelzi, hogy nem kevés szabadon felhasználható idővel és pénzzel, azaz cselekvési szabadsággal rendelkeztek, amelyet egy összetett tudás, mondhatni műveltség birtokában használtak a maguk javára. Mert bár a műveltség bizonyára sokféleképpen definiálható, semmiképpen nem merném tudatlannak vagy műveletlennek nevezni azokat, akik egy ilyen meglehetősen bonyolult ügyben képesek eligazodni és a kiskapukon keresztül megoldást találni.

Az erdélyi házaspár történetének másik fontos tanulsága, hogy a korabeli bíróságok a maitól gyökeresen eltérő társadalmi funkciót töltöttek be. Mivel a vitázó felek csupán eszközként használták – ellenfelük bosszantására vagy megbékítésére – a bíróságokat a köztük feszülő ellenségeskedés nyilvános megvitatása egyik színtereként, ezért csak kivételesen került sor bírói ítélethozatalra és még ritkábban az ítélet végrehajtására. Mivel a társadalmi elvárás az elégtételnyújtást és megbocsátást kísérő megegyezés volt, így az a számunkra nehezen érthető helyzet is előállhatott, hogy azt tekintették bűnösnek, aki mégis kivégeztette ellenfelét a hatóságokkal.

dksg-stock.jpgNyilvános megszégyenítés mint büntetés: a kaloda

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

"Nőkínzást körünkben meg ne szíveljünk!" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből. 3. rész

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert") a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. A büntető- és válóperek, valamint a néprajzi gyűjtések alapján megkockáztattam a következtetést, miszerint a feleség testi fenyítése az alsó osztályok körében elfogadottnak, de legalábbis bocsánatosnak számított, amennyiben az az adott közösség normái szerint indokolt volt, a verés mértéke és gyakorisága pedig nem veszélyeztette a nő életét, testi épségét, és persze a munkaképességét.

A témának szentelt második posztom ("A férj családfői hatalma nem terjed ki arra") egyetlen forráscsoport - két világháború közötti válóperes ítéletek - alapján érzékeltette, hogy az írott jog, illetve a  bírósági gyakorlat hogyan viszonyult a feleségveréshez. A szórványos említésekből arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalom középső és felső rétegei általában elfogadhatatlannak, a házasság természetével, illetve az emberi, pontosabban az úriemberi és úriasszonyi méltósággal összeegyeztethetetlennek, ezért válóoknak tekintették a házastárs fizikai bántalmazását.

par_victorian.jpg

A források hallgatnak

Az általam ismert újkori, túlnyomórészt a "művelt osztályhoz" tartozó férfiak által írt személyes dokumentumokban – emlékiratok, naplók, levelek – hiába kerestem a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak nyomait. Boldogtalan házasságokkal, a házastárs lelki gyötrésével, megalázásával ugyanakkor bőségesen lehet találkozni ugyanezen forrásokban. Féja Géza Bölcsődal című, a 20. század eleji Léva társadalmi viszonyait megörökítő művében például számos családi pokolról mesél, köztük a félrelépett feleségét négy évtizedes teljes hallgatással büntető tanárról...

Megkérdeztem más korszakokkal foglalkozó történészkollégáimat is, de ők sem igen emlékeztek olyan forrásokra, amelyekben például feleségverő nemessel találkoztak volna. Mint kuriózumot említhetem (Ress Imre szóbeli közlése nyomán) azt a 18. századi kötelezvényt, amelyben egy nemes úr írásban ígérte, hogy külön élő, de hozzá visszatérni szándékozó feleségének a fejét nem fogja a falba verni. A kései olvasónak lehet egy sejtése, miért íratott bele az asszony jogi képviselője vagy családja egy ilyen furcsa pontot a főleg anyagi természetű feltételeket felsoroló dokumentumba…

styrum-lymburg_karolyne.jpgMagyar nemesasszony 18. század második felében rokokó viseletben

Ismerünk persze hírhedt kegyetlenkedő nemeseket, akik feleségük mellett egész környezetüket is terrorizálták, ám ők a saját koruk mércéje szerint is súlyosan deviánsnak számítottak. Ilyen volt például a 18. század közepén élt erdélyi Dujardin József báró. A francia eredetű, anyai ágon pedig Bethlen-leszármazott földesúr – akinek beszámíthatóságát már a korabeli bíróság is megkérdőjelezte – nemcsak jobbágyokat kínzott saját kezűleg halálra, hanem „az feleségének is el kellett hagyni, nem állhatván a sok kínzást”. A rangon alul választott (polgári származású) nejnek állítólag egyszer a fogait húzatta ki, miután az engedélye nélkül megevett egy pár cikk dinnyét. (A végül bíróság elé állított és halálra ítélt Nagyszekeresi Dujardin József báró rémtetteit Tardy Lajos művelődéstörténész írta meg.)

A művészvilághoz tartozók viharos kapcsolatai ugyancsak kevéssé alkalmasak arra, hogy a középosztályi házasságokra nézve általánosító következtetéseket vonjunk le belőlük. A művészek ugyanis - különösen a romantika óta - gyakran tudatosan és provokatívan vették semmibe a "nyárspolgári" normákat. Molnár Ferenc és első felesége, Vészi Margit például egyáltalán nem csinált titkot (többnyire egyoldalú) fizikai erőszakban és (kölcsönös) lelki kínzásokban bővelkedő házaséletéből. Sőt, az író Liliom című klasszikusában még emlékművet is állított a feleségbántalmazásnak. A darab egyik üzenete, hogy "van olyan pofon, amelyik nem fáj".  A kor általános normáira viszont inkább abból a körülményből következtethetünk, hogy a bántalmazás idealizálását  a profi színpadi író is csak a társadalom peremén élők - egy cselédlány és egy hintáslegény - között gondolta hihetőnek...

mf-vm.jpgVészi Margit és Molnár Ferenc

A források hallgatásának két  magyarázata lehetséges. A jobbik eset, hogy a társadalom „úri” osztályaiban egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán fordult elő a feleség bántalmazása, így még az esetleges kivételek is megörökítetlenül maradtak. A másik lehetőség, hogy a családon belüli erőszak a múltban ezen rétegekben éppen olyan tabunak számított, mint ma egy „jobb családban”, ezért arról mélyen hallgattak, nemcsak a közvetlenül érintettek - a tettesek és az áldozatok -, de még az arról tudomással bíró rokonok is.

edvi_ferj_zsarnoksag.jpgVasárnapi Ujság, 1856.

A szerző - mezővárosi evangélikus lelkész - több írásában foglalkozott a nőneveléssel és a családon belüli nemi szerepekkel. Mozaik-képek leányos anyáknak című cikksorozatában a patriarchális családmodell rendíthetetlen híveként arra biztatta az anyákat, hogy  leányaikat a házas életre való felkészítés során tanítsák meg tűrni, "injuriázásokat [méltánytalanságokat] szintén". Ugyanakkor a fizikai bántalmazást ő sem sorolta a kötelezően elviselendő "injuriák" közé, még az "alsó néposztályok" esetében sem. A feleségverést elsősorban az ő szokásukként tárgyalta, a középosztályi családokban inkább a terrorizálás "kifinomultabb" módszereit mutatta be. A "kabátos ököljogisták" között a középosztály alsó rétegeihez tartozó (családos, tehát protestáns vagy ortodox) lelkészeket, illetve a korban értelmiséginek sem számító tanítókat említ. E foglalkozások képviselői többnyire közvetlenül a nép között éltek, gyakran  egyedüli "kabátosként" a faluban, a városi középosztályi életformából többé-kevésbé kirekesztve.

Az újkori magyar társadalom történetének kutatójaként inkább az első lehetőség felé hajlok, azaz úgy vélem, hogy a társadalom felső és középrétegeiben (egykorú szinonimákkal: urak, művelt osztályok, kaputosok, nadrágosok családjaiban stb.) igen ritkán fordult elő a feleséggel szembeni tettlegesség. Ha ilyesmi mégis megtörtént, a szigorúan elítélő normák miatt az érintettek igyekeztek azt teljes titokban tartani. (Közhelynek számít, hogy a családon belüli vagy a nemi erőszak áldozatai ma is többnyire saját szégyenükként élik meg, amit elszenvedtek.)

A következőkben pontokba szedtem a hagyományos (rendi) és a polgári társadalom normáinak és életmódjának azon jellemzőit, amelyek miatt szerintem a régi középosztályban lényegesen ritkábban fordult elő párkapcsolati erőszak, mint ahogy azt a mairól feltételezik a téma szakértői.

par_1905w.jpgForrás: Fortepan

Miért nem ver úriember feleséget?

Az úri test tabu

A nemesség jogtudatának a középkor óta sarokpontja volt a nemes testének fizikai védettsége. s ez az elv azután a polgári társadalom jogrendjének is alapkövévé vált. Nemesembert nem lehetett testi büntetésre ítélni abban a korban sem, amikor a büntetések túlnyomórészt testi fájdalom elszenvedését jelentették. Sőt, a nemes urat szabadságától is csak szigorúan körülírt esetekben lehetett megfosztani a bírói ítélet előtt.
A test védettsége kiterjedt még a nemes fizikai környezetére, azaz a házára is. Még a polgári korból is számos feljegyzés tanúskodik e jogtudat szívós továbbéléséről. A helyi emlékezet a 20. században is sokfelé őrzött történeteket a kisnemesi kúriák „immunitásáról”, amelyet még az állam közegei is tudomásul vettek (pl. a csendőrök sem léptek be kapuján, ha a tulajdonos nem engedte meg).
A nemes testének „tabujellege” tekintetében nem tettek különbséget a nemek között: a kisasszonyok és asszonyok éppúgy érinthetetlenek voltak, mint a férfiak. A korának civilizációs normáit semmibe vevő Haynau "vadállatiságának" megnyilvánulásai között a kortársak az aradi kivégzések módját - katonatisztek, egyben nemes emberek felakasztását -  éppúgy számon tartották, mint egy úriasszony, a menekült honvédeket bújtató Maderspach Károlyné megkorbácsoltatását. Utóbbit a vasgyáros férj a család olyan elviselhetetlen és kiheverhetetlen megaláztatásaként  élte meg, hogy öngyilkosságot követett el.
A gyermekekkel szemben viszont nem érvényesült ez a védelem. A fizikai fenyítést a társadalom legfelső rétegeiben is a nevelés nélkülözhetetlen eszközének tekintették, és azzal nemcsak a szülők, de a nevelők és tanítók is élhettek. (Bővebben:  "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban )

barabas_miklos_nemes_holgy_1841.jpgBarabás Miklós: Nemes hölgy, 1841

A család minden előtt

Védte a nőket a családi összetartozás tudata és érzése, amely a modernitás előtt erősebb volt még az én-tudatnál is. "Az atyafiság összetartott és együttműködött, harcias hadsort és okos érdekszövetséget alkotott" - írta Féja Géza társadalomrajzában még a századelő középosztályáról is.
A családdal kapcsolatos elképzeléseknek igen fontos eleme volt a kollektív presztízs és tekintély védelme, sőt, lehetőleg emelése. A családnak súlyos sérelmet okozhatott valamelyik tagjának normasértő magatartása is. Egy fiú rangon aluli házassága vagy egy lány „erkölcstelensége” a tágan vett família pozícióját megrendíthette: nemcsak testvérei, de még az unokatestvérek esélyeit is súlyosan rontotta a rangjukhoz méltó házasságra.
Az erős összetartozás-tudatból az is következett, hogy a feleség családja a saját méltóságán esett sérelemként torolta (volna) meg, ha az eredetileg a nevüket viselő nőt megveri vagy megalázza a férje. (A néprajzi gyűjtések a parasztság köréből is tudósítanak olyan esetekről, amikor a bántalmazott feleség apja vagy fivérei határozottan kiálltak nőrokonuk mellett, pedig a falu általában megengedően viszonyult a nőveréshez.)

weber_henrik_weber_csalad.jpgWeber Henrik: A Weber család, 1846

Szerepek alternatívák nélkül

Azzal, hogy mind a lányok, mind a fiúk kételyek és választási lehetőségek nélkül nőttek bele a környezetük által örökkévalónak tekintett nemi szerepekbe – a lányokat majdani férjük iránti engedelmességre nevelték, valamint arra, hogy saját világuknak a családot és a háztartást tekintsék – elejét vették azon házassági konfliktusok jelentős részének, amelyek a modern társadalmakra jellemző egyéni választási, döntési helyzetekből adódnak. "A nők általában megelégedtek a maguk korlátozott életkörével, így válságok a legtöbb családban nem keletkeztek" - mutatja fel Féja Géza a "régi jó házasságok" egyik kulcsát. A házas élettől, családi élettől kevesen várták elsősorban az egyéni boldogság megtalálását: arra inkább sorsszerű kötelességként tekintettek, s az elégedettség forrásaként is inkább a szerepek tökéletes betöltése fölött érzett büszkeséget emlegették. (Bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban )

gender-roles-of-victorian-era-2.jpg

Érzelmek helyett érdekek

Az erőszakba torkolló durva konfliktusok valószínűségét csökkentette, hogy a 20. század előtt a házasságok túlnyomó többsége gazdasági megfontolások alapján köttetett. Elsősorban azt várták el tőle, hogy stabil kereteket teremtsen az önfenntartáshoz, illetve az utódok felneveléséhez, nem pedig az érzelmi igények kielégítését. Ha az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket teljesítették a felek, akkor alapvetően elégedettek voltak egymással. "Lelki egyetértésről dicsekedtek, holott semmiképpen nem éltek lelki életet, csupán megegyezett emberi természetük, azonosaknak bizonyultak testi vágyaik, és a mindennapi élet csip-csup ügyeiben sem mutatkozott véleményeltérés köztük" - ennyit jelentett valójában a jó házasság Féja szerint. Mivel férfiak és nők többnyire nem a heves érzelmi és erotikus vonzalom, azaz szerelem hatása alatt kötötték össze sorsukat – ideálisnak a józan megfontolás és a rokonszenv-jellegű vonzódás párosát tekintették – ritkábbak lehettek a heves érzelmi alapú konfliktusok  is a házasélet hétköznapjaiban. (Bővebben:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában )

v_v_pukirev_the_arranged_marriage.jpgVaszilij Pukirjev: Elrendezett házasság, 1862

Sokba kerülhet

A házasság gazdasági közösség jellegéből következett, hogy a bántalmazás esetleges vagyonjogi következményei is nagy súllyal esett latba. Az 1950-es családjogi törvény előtt a válások zömét vétkességi alapon mondták ki, azaz az egyik felet hibásnak bélyegezték a házassági életközösség jóvátehetetlen megromlásáért. A bírósági döntésnek komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének. A tettlegesség márpedig válóok volt: a súlyos (mai fogalmakkal: 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozó) bántalmazást a törvény "feltétlen válóoknak" nyilvánította, de a bírósági gyakorlat a könnyű testi sértést is megbocsáthatatlannak tekintette, legalábbis a "művelt osztályhoz" tartozó házaspárok esetében.

vaszilij_pukijrev_hozomany.jpgVaszilij Pukirjev: A hozomány, 1871.

Nem marad a családban

Hogy a feleségverés tilalma a közép- és felső osztály esetében a gyakorlatban is viszonylag jól érvényesült, összefügghetett az életmóddal is. Ebben a körben gyakorlatilag ismeretlen volt a családnak az az izoláltsága, ami ma lehetővé teszi, hogy a bántalmazás titokban maradjon. A sűrű vendégeskedés, egy-egy rokon – pártában maradt nagynéni, a városban tanuló vidéki fiú, a báli szezonra érkezett lány – tartós együttlakása mellett a személyzet jelenléte, a cselédtartás kötelező jellege is eleve lehetetlenné tette a tökéletes bezárkózást, a titoktartást. "A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmetes hírszolgálatot szerveztek" -
Visszatartó erőt jelenthetett a cseléd jelenléte azért is, mert a család és a háztartás szigorú hierarchiáját maga a családfő veszélyeztette volna, ha a rangban utána következő feleség tekintélyét az alárendeltje előtt tönkreteszi a bántalmazással vagy megalázással. (A hierarchikus szervezetekben, például a hadseregben is tilos valakit a rangban alatta állók előtt fenyíteni.)

cseled_intese.JPG

A művelt ember uralkodik indulatain

1945 előtt a magyar társadalom közép- és felső osztályait túlnyomórészt az önreprodukció jellemezte, azaz a gyermekek szüleik társadalmi státuszát örökölték. A nevelés a kezdetektől fogva majdani, a társadalmi helyzetük és nemük által meghatározott  szerep, illetve az ahhoz illő viselkedés tökéletes elsajátítására irányult. A fiúk esetében nagy súlyt fektettek az állandó belső kontroll képességének az elsajátítására. A modern polgári társadalomban ugyanis a korábban jellemző külső felügyelet helyét egyre inkább a pszichés belső kényszerapparátus vette át. Ennek a stabilitása vált a civilizált ember (úriember) magatartásának egyik döntő vonásává. Ha egy férfi szabad folyást engedett az indulatainak, azzal úriember voltát veszélyeztette. Nemcsak a feleségverés, de egy közönséges verekedés is megrendíthette becsületét, azaz azt a jogát, hogy számot tartson a középosztálybeliek között szokásos, a kölcsönös megbecsülésen alapuló társasági érintkezésre. (Még a gyerek testi fenyítésénél is az indulatmentes „léleksebészi” higgadtságot tartotta ideálisnak a nevelési irodalom.)

victorian-men_0.gif

A lovagi nőideál tovább él

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a – leginkább a lovagkorból eredeztetett – kulturális hagyományt sem, amely a társadalom felső osztályaiban a nők tiszteletét és különös védelmét írta elő. Ezt a hagyományt a viselkedési normák (illemszabályok) sűrű hálója őrizte és örökítette nemzedékről nemzedékre, a 19. században pedig még tudományos magyarázatot és megerősítést is kapott. Az orvostudomány sérülékenyebbnek, esendőbbnek, ezért - valamint a fajfenntartásban betöltött "főszerepe" miatt - speciális gondoskodást igénylőnek nyilvánította a női testet. Ez a felfogás fejeződik  ki a nőgyógyászat külön szakmává válásában, vagy az első munkásvédelmi törvényekben, amelyek a gyerekek mellett először a nők munkaidejét korlátozták, illetve megtiltották alkalmazásukat a leginkább egészségkárosító munkahelyeken.

victorian-gentlemen.gif


edvi_ferj_zsarnoksag2.jpgEdvi Illés Pál: A férj-zsarnokságról. Vasárnapi Ujság 1856.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A Pesti Vakok Intézete - A szociális gondoskodás változatai a 19. században

A szervezett szociális gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe".

A szociális gondoskodás kezdetei

Magyarországon a szociális gondoskodás modern fogalma először lényegében a 19. század első felében jelent meg. Természetesen korábban sem hagyták magukra azokat, akik koruknál, egészségi vagy szellemi állapotuknál fogva képtelenek voltak magukról gondoskodni. A hagyományos társadalomban azonban az öregek, szegények, testi vagy szellemi fogyatékosok ellátása csaknem kizárólag a család kötelessége volt. Alkalmas rokonok híján a falusi vagy városi közösség alkalmi adományaiból tengette életét a rászoruló, többnyire koldusként. A gondoskodás első szervezett formáit az egyházközségek, illetve a céhek képviselték: előbbiek a keresztényi szeretet jegyében, utóbbiak a kölcsönösség elve alapján biztosították elaggott vagy keresetképtelenné vált tagjaik létminimumát.

david_vinckboons_a_blind_hurdy-gurdy_player.jpgDavid Vinckboons: Vak tekerőlantos, 1607.

A helyhez kötöttség lazulása, a földrajzi mobilitás kiszélesedése következtében egyre többen kerültek olyan környezetbe - elsősorban városokba -, ahol nem éltek rokonaik, tehát az életút kedvezőtlen fordulata esetén nem volt támaszuk. A hagyományos típusú "szociális hálóból" kiesők főleg a népesebb városokban okoztak gondot.

A középkorban és a kora újkorban a vak vagy testi fogyatékos koldus a forgalmas terek természetes "tartozéka" volt, ám a modern polgár ezt kellemetlen érzéssel, feszengve vette tudomásul. A polgári értékrendben ugyanis fontos helyet foglalt el a környező világ rendje, kiszámíthatósága, és ennek jegyében törekedtek a kínos érzést kiváltó jelenségek eltüntetésére. Az elesettek segítése ugyan továbbra is fontos valláserkölcsi parancsnak számított, és a társadalom stabilitása szempontjából is szükségesnek tartották, ám a rendre, kiszámíthatóságra törekvő polgár ezt a kötelezettségét a gazdasági racionalitásnak jobban megfelelő, ellenőrizhető, szervezett formában akarta letudni. Ezért hozták létre a jótékonysági egyleteket, amelyek az összegyűjtött adományokból rendszeres segélyeket juttattak számon tartott szegényeiknek

(Hasonló témájú posztok:"Iszonyú emberi alakokra találunk" - Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban, valamint Jóltevő Asszonyi Egyesület Pesten és Budán - A szociális gondoskodás kezdetei a reformkorban )

charity_victorian_1.jpgA jótékonysági egylet hölgyei "házi szegényeiknél"  (Anglia, 19. század)

A polgári szociális gondoskodást alapvetően megkülönböztette a tisztán keresztény felebaráti indíttatású jótékonykodástól az is hogy ez nagy súlyt helyezett a szegénység feltételezett okának, a munkátlanságnak az orvoslására. (Ez is logikusan következett a polgári társadalom értékrendjéből, amely a munkát a legfőbb erkölcsi paranccsá emelte.)

A testi vagy szellemi fogyatékosokról való gondoskodás társadalmasításában - a fenti általánosságok mellett - nem lebecsülendő szerepet játszott a kor jellemző irodalmi-művészeti irányzata, a szentimentalizmus, amely érzékenyebbé tette a lelkeket mindenféle elesettség, kiszolgáltatottság iránt. Másik oldalról a legridegebb gazdaságossági megfontolások is erre ösztönöztek. Az orvostudomány fejlődése felcsillantotta például az elmebetegek gyógyításának lehetőségét, a pedagógiai érdeklődés feltámadása - ez főleg felvilágosodáshoz köthető -, illetve módszereinek fejlődése pedig a vakok és a süketnémák részleges integrációjának esélyét.

andre-kertesz-vak muzsikus 1922.jpgA vak muzsikus. Fotó: André Kertész, 1921

A vakság "felfedezése"

A szervezett gondoskodás legkorábbi alanyai közé tartoztak a vakok. A  legtöbb társadalomban az ő fogyatékosságuk váltotta ki a legegyértelműbb együttérzést, rászorultságuk pedig vitán felül állt. A speciális oktatást-nevelést igénylő gyerekcsoportok közül talán elsőként ők kerültek a felvilágosodás óta erősödő  pedagógiai érdeklődés "célkeresztjébe". A még csak ekkoriban önállósodó neveléstudomány igen hatékony "marketingeszközként" is alkalmazta azokat a látványos eredményeket, amelyeket egy-egy kiemelkedő - például zenei - tehetséggel megáldott világtalan diákkal elért.

A vakok rendszeres tanításával foglalkozó első intézet 1784-ben Párizsban alakult. (Ennek a növendéke, majd tanára volt Louis Braille, aki az 1820-as években a róla elnevezett, s a vakok által máig használt írástechnikát kidolgozta.) A következő évtizedekben számos európai országban követték a francia példát, Londontól Nápolyig, Barcelonától Szentpétervárig létesültek kisebb-nagyobb intézmények.

A Habsburg-monarchiában a bécsi Johann Wilhelm Kleiné volt az úttörőszerep, aki 1804-től házitanítóként a gyakorlatban demonstrálta egy világtalan fiún a speciális képzés lehetőségeit. A magánkezdeményezés lassan - uralkodói és társadalmi támogatással - intézményesült, s a következő évtized végén  már "császári és királyi"  azaz állami intézetként működött.

vakok_intezete_parizs.pngTornaóra a párizsi vakok intézetében. L'Illustration, 1844.

Egy reformkori (ál)civil sikertörténet Pesten

A bécsi intézményben szerezte tapasztalatait az az ifjú Johann Rafael Beitl, aki 1826-ban mint "a vak gyermekek tanításában tudományosan képzett egyén" invitálta gyakorlati bemutatóval tartott előadásra Pozsonyban az országgyűlésre összesereglett tekintetes és méltóságos urakat. A bemutató meghatotta és meggyőzte a nézőket, s gyorsan összeadtak egy leendő intézet alaptőkéje számára 1100 forintot. A nemes cél mellett az is jót tett az indulásnak, hogy az első adakozó maga József nádor volt, aki 200 forintot tett le. (Ezek persze igen szerény összegek voltak azokhoz a felajánlásokhoz képest, amelyeket a főurak néhány hónappal korábban, ugyanezen a diétán tettek az Akadémia alapítására, Széchenyi István kezdeményezésére.)

Szintén a nádor rendelte el, hogy a Pozsonyban máris működni kezdett intézet költözzön át az ország tényleges központjába, Pestre. Ő kezdeményezte, hogy Pest megye és Pest város elöljáróiból és előkelő nemeseiből, illetve polgáraiból alakuljon egy bizottság az intézet "gyámolítására" és felügyeletére. Az együttérzés mellett valószínűleg a nádor - egyben a Helytartótanács elnöke, Pest megye főispánja - ösztönzésének is szerepe volt abban, hogy a megyék hivatali szervezete is gyűjtötte az adományokat a nemes célra.

varmegyehaza_a_granatos_u_ban.jpgA pesti vármegyeház Gránátos (ma Városház) utcai épülete az 1838-as árvíz előtt

Pest városában is összegyűlt már 1500 forint, mire 1826 őszén Beitl megérkezett első növendékeivel. A bizottmány az Üllői út elején álló Donner-házat bérelte ki és rendezte be a szintén adományokból összeszedett bútorokkal, s itt kezdődött meg 3-4 tanulóval az intézmény pesti története. Mivel az intézetbe mind több gyereket szerettek volna beadni, szükségessé vált segédtanítók és kisegítő személyzet alkalmazása. Újabb gyűjtőakciók után az iskola 1830-ban átköltözött a terézvárosi Kismező utcába, szintén bérelt házba.

Az alapítás után egy évtizeddel mertek saját ingatlanra gondolni: 1835-ben - nagyrészt egy erre a célra rendezett sorsjáték nyereségéből - megvették a Király utca 837-es számú házat. (A házak száma akkor az egész városban egyetlen sorozatot alkotott, s lényegében a telekkönyvi számnak felelt meg.) A szerény földszintes ház a mai Zeneakadémia helyén állt, s kis átalakítás után 1836-ban vette birtokba az intézet, amelynek ekkor már  húsz diákja volt (15 fiú és 5 lány, az egész országból.)

magin_charles_inja_nancy1905.jpgZeneoktatás a Nancy-i vakok intézetében 1905-ben.

A létszám folyamatosan emelkedett. Az adakozókedv nem lankadt: a rengeteg kisebb adomány mellett jelentősebb alapítvány tett - egy-egy tanuló teljes költségét fizette - a "kormányfő", József nádor, valamint felesége, Mária Dorottya, néhány nagybirtokos arisztokrata, valamint Kassa városa. Az intézet ténylegesen a közvélemény kedvence volt: amikor a belga hegedű-virtuózra, Henri Vieuxtemps-re egy félreértés következtében megharagudott a pesti magyar közönség - amiért az előzetes hírek ellenére a Nemzeti Színház után a Német Színházban is koncertezett - a Vakok Intézete javára adott jótékonysági hangverseny bizonyult a legbiztosabb engesztelő áldozatnak...

Az intézet felvirágzása már egy új igazgató, a Csehországból meghívott, jó menedzsernek és PR-szakértőnek is bizonyult Anton Joseph Doležálek nevéhez fűződik, aki másfél évtizedig vezette azt. A zenerajongó direktor - maga is több hangszeren játszott, és a pest-budai polgári zenekultúra megalapozásában kulcsszerepet játszó Hangászegylet alelnöki tisztét is betöltötte - nagy súlyt fektetett növendékei ének-zenei képzésére. Persze ez nem csak privát szenvedélyének következménye volt: a 19. században Európa-szerte elsősorban a zenei pályában láttak lehetőséget rá, hogy önálló polgári egzisztenciát és megbecsült középosztályi státuszt tudjanak elérni a világtalanok. A pesti evangélikus értelmiség reformkori társaséletéről mesélve az író-szerkesztő Kánya Emília is megemlíti, hogy a házi táncos összejöveteleken  „a zongora volt a zenekar, ha valami szegény fiú a vakok intézetéből játszott talp alá”.

dolezalek.jpgAnton Joseph Doležálek 
Az igazgató állítólag a Pesten töltött másfél évtized alatt nem tanult meg magyarul.

Az intézet támogatói, vezetői és növendékei azonban nem sokáig örülhettek az első saját hajléknak: 1838 márciusában a nagy árvíz összedöntötte, hasonlóan a terézvárosi épületek nagy többségéhez. A házból a gyerekeket sikerült kimenteni: előbb a vármegyeházán, majd a víz elvonulta után Budán, a Horváth-kertben lévő nyári lakban szállásolták el őket. Az árvíz levonulása után a város egyik első életjele volt a március 19-én a szerviták szárazon maradt templomában tartott mise, amelyen a hálaéneket a vakok intézetének növendékei énekelték.

schwindt_arviz_vakok_intezete.jpgA vakok intézetének romjai az 1838-as árvíz után. Schwindt rajza

A budai kitérő négy évig tartott: 1842-re épült fel a Király utcai telken, Pest vármegye pártfogása alatt, Zitterbarth Mátyás tervei szerint az új, kétemeletes épület. (Az alispánnak és a tisztikarnak már volt tapasztalata a közcélú gyűjtés és az építkezés szervezésében: nemrég, 1837-ben fejeződött be másik vállalkozásuk, a Pesti Magyar - később Nemzeti - Színház építése.) A megnagyobbított intézetben egyszerre átlagosan száz, 5 és 19 év közötti világtalan kapott általános, szak- és zenei képzést. A megye az épület elkészülte után sem vette le kezét pártfogoltjáról: az intézetről gondoskodó választmány elnöke mindig a megye alispánja, az önkényuralom idején megyefőnöke volt.

vakok_intezete_klosz.jpg

A vakok intézetének épülete a Király és a Gyár utca sarkán. Fotó: Klösz György. Forrás: Fortepan

Az államosított gondoskodás

A mai fogalommal "kiemelten közhasznú" intézmény közel fél évszázadig egyesületként működött, amelyet a vármegye inkább csak a tekintélyével támogatott. A kiegyezés után, az állam funkcióiról vallott felfogás lassú változásának egyik első jeleként a Vakok Intézetét 1874. október 16-án állami kezelésbe vették. (Mind az "ancien régime", mind a korai liberalizmus legfeljebb szabályozó szerepet tulajdonított az államnak a szociális problémák kezelése terén.)

Az intézet persze csak a rászorulók töredékének tudott esélyt teremteni az önálló élethez. Valamelyest javultak az ellátottság arányai, miután az állam 1901-ben a végképp kinőtt régi épület helyett a Városliget melletti Herminamezőn felépíttette a ma is álló szecessziós palotát. A régi klasszicista házat lebontották, helyén az új Zeneakadémia épült fel. A 167 helyiségből álló épületben már 200 növendéket lehetett elhelyezni és tanítani. (A századelőn ennek tízszeresére becsülték a tanköteles korú világtalan gyerekek számát az országban. Ezekben az évtizedekben vált járvány-jellegűvé Magyarország egyes vidékein a száz évvel korábban Napóleon seregei által Egyiptomból Európába behurcolt fertőző szembetegség, a trachoma, amely szintén növelte a rászorulók számát.)

vakok_intezete2.jpgBaumgarten Sándor és Herczeg Zsigmond tervezte a Hungária Körút - Ajtósi-Dürer sor sarkán álló palotát

A gyerekek 8-10 éves korukban kerültek be az intézetbe. Öt évig általános képzést kaptak, három évig pedig valamilyen szakmára tanították őket. A 16-18 évesen kikerült fiatalokat az 1895-ben alakult Vakokat Gyámolító Országos Egyesület által kezelt, a Csömöri út-Hungária körút sarkán működő "ipari foglalkoztatóban" helyezték el.

A jellemző foglalkozások a kosár- és székfonás, kefekötés, kötélverés, valamint a gépi harisnyakötés voltak. "A fővárosban többfelé vannak üzletek, melyek kizárólag a vakok készítményeinek árusításával foglalkoznak, s a közönség szívesen vásárolja az itt kapható iparcikkeket, mint amelyek jósága ismeretes. A kilyukadt nádszékeket a legtöbb budapesti család a vakok műhelyében szokta kijavíttatni" - írta a Vasárnapi Ujság tudósítója 1904-ben.


vak_lanyok_kezimunka.jpgKézimunka-foglalkozás a bécsi Vakok Intézetében a 19. század végén

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!