A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. 

A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Kárpáti Attila történész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársa a liberális reformmozgalom egyik vezéralakját, Wesselényi Miklóst mutatja be egy nem szokványos szerepben, öt "törvénytelen" gyermekének gondoskodó apjaként. 

 Az utóbbi időben a történészek élénk érdeklődést mutattak Wesselényi Miklós magánélete iránt. „Az árvízi hajósként” és a liberális reformellenzék első vezéreként közismert báró privát szférájába való betekintéshez elsősorban naplója – amelyet megszakításokkal 1821 és 1843 között vezetett - szolgál kiváló forrásként. A naplóból nemcsak a politikai eseményekkel, napi programjával, gondolataival ismerkedhetünk meg, hanem férfiúi sikereivel, szeretőivel, sőt, a birtokain élő jobbágylányokkal folytatott viszonyainak intim részleteivel is. De vajon milyen kapcsolatot ápolt a tőlük született gyermekeivel? Mennyire vett részt az életükben? Wesselényi fennmaradt irataiban ezekre a kérdésekre is válaszokat találunk.

Wesselényi Miklós arcvonásait - ahogy a reformkor számos közéleti szereplőjéét - leginkább Barabás Miklós portréja alapján képzeljük el.  

Névadás és felelősségvállalás

A báró jobbágylányokkal folytatott viszonyaiból hét gyermeket ismerünk név szerint: az ugyanattól az anyától született Rozáliát (1824. szeptember 26-án) és Károlyt (1826. március 6.), továbbá Katalint (1827. január 18.), Istvánt (1829. május 5.), Lászlót (1831. augusztus 28.), Ádámot (1834. március 2.) és Ilonát (1834. december 22.). Az anyakönyvi bejegyzésekben mindannyian házasságon kívül született gyermekként szerepelnek, egyiküknél sincs megnevezve az apa személye. A hét gyermek közül a felnőttkort csak öten élték meg: 1837 januárjában egy skarlátjárványban elhunyt a két legkisebb gyermek, Ádám és Ilona.

A törvénytelen gyerekek – a kor szokásainak megfelelően – anyjuk vezetéknevét kapták az anyakönyvben, azaz heten hatféle nevet viseltek. „Gyermekeimnek név kell; nem lehetnek mint az agár kölykök, a hány annyi név alatt; – ha a törvény nem ád is szegényeknek nevet, azért gondosságom s szeretetem kell hogy ezt tegye. Nem adhatom nekik magam nevét, de adom annak egy részét, s igy nevem első syllabáját elhagyván lehetne Elényi nevök, de talán Wessényi jobban hangzana” – írta Wesselényi jószágigazgatójának és barátjának, Kelemen Benjáminnak 1835 szeptemberében.

A gyermekek végül a Kelemen által kitalált Wersényi nevet kapták. Bár 1836 januárjától használhatták ezt a vezetéknevet, az anyakönyv módosítására csak 1848. február 5-én került sor. Ekkor immár hivatalosan is a Wersényi nevet ruházta a gyermekek közül négyre – Rozáliára, Katalinra, Istvánra és Lászlóra –, és elismerte őket saját utódainak. (Az ötödik élő gyermekről, Károly kimaradásának okáról az alábbiakban lesz szó.) Naplójából tudjuk, hogy fiai esetében élénken foglalkoztatta törvényesítésük kérdése is. Károly, majd István, végül pedig Ádám esetében is gondolt arra, hogy feleségül vegye édesanyjukat, így biztosítva a törvényes utódot, és egyben neve fennmaradását. Házassági terve azonban mindhárom esetben kudarcba fulladt, mivel a báró tudta nélkül mindhárom nő férjhez ment.

Nem tudni, gyermekei életében mennyire vett részt 1836 előtt, mindenesetre a névadással kifejezte szándékát az aktív apai szerepvállalásra, s igényt tartott arra, hogy tudatosítsák a gyermekekben, hogy ő az édesapjuk. Apai felelősségvállalásának nyomait őrzik végrendeletei is. 1832. április 12-én készült testamentumában név nélkül említi a már meglevő öt gyermekét, akik ekkor a Wesselényi-birtokokhoz tartozó Zsibón és Galacfalván nevelkedtek, és intézkedett neveltetésük, valamint életkezdésük anyagi hátteréről. Hasonló intézkedéseket találunk 1838. június 18-án és 1848. március 25-én kelt végrendeleteiben is, amelyekben név szerint felsorolja a gyerekeket. Ez utóbbinak érdekessége, hogy – amint az anyakönyvi névmódosítás is – csak négy Wersényi gyermeket említ meg örökösként, s a legidősebb fiút, Károlyt már nem találjuk ott a névsorban.

A zsibói Wesselényi-kastély a 19. század végén

"az én vérem foly ereikben"   

Az 1834–35. évi erdélyi országgyűlés feloszlatását követően az ellenzék vezére, Wesselényi ellen per indult Erdélyben, mivel a tiltás ellenére kinyomtatta az országgyűlési naplót. A várható letartóztatás elől Magyarországra távozó báró bizalmasára, Kelemen Benjáminra támaszkodott a gyermekek nevelését illetően. Neki küldte a nevelésükkel kapcsolatos utasításait, és nemegyszer kért tőle tanácsokat is. A jószágigazgató rendszeresen beszámolt munkaadójának a gyerekek egészségi állapotáról, tanulmányaik haladásáról. Wesselényi valamilyen polgári életpályára szánta fiait: „Mint városi szabad polgárok előtt oly pálya nyilhat meg számukra, meljen be bizonyithatják, hogy az én vérem foly ereikben, mire hogy őket a Magyarok Istene segittse, forro ohajtásom s atyai áldásom!”

A Kelemenhez intézett instrukciók között több olyan is feltűnik, amely Wesselényi saját neveltetésére emlékeztet. Nagy hangsúly fektetett a nyelvismeretre és a testedzésre, különösen a lovaglásra, az úszásra, valamint a vívásra, melyekben Wesselényi maga is jeleskedett. A gyermekek mellé nevelőket fogadott, akiket szigorú kritériumok alapján választott ki. Az általános műveltség elsajátítása mellett a fiúknak előírta egy mesterség megtanulását is „azért, hogy ez az életre valóságra ’s abbol folyó függetlenségre igen hasznos sőt szükséges”. Wesselényi nyitottan viszonyult ahhoz, hogy fiai maguk válasszanak hivatást. Segítette őket, hogy választott pályájuknak megfelelő tanintézetben elsajátíthassák a szükséges ismereteket, majd gyakorlatot szerezzenek. Bár a fiúk többször is megváltoztatták terveiket, az apa igyekezett igazodni elképzeléseikhez.

Kelemen Benjámin (1792-1883) nemcsak Wesselényi birtokait igazgatta, de a báró egész felnőtt életében bizalmas tanácsadóként állt mellette köz- és magánügyeiben  

A gyermekek tanulmányai kapcsán több alkalommal találkozunk Wesselényi barátaival, ismerőseivel, akik aktívan segítették őket. A leggyakrabban a nevelőkeresés során vette igénybe barátai segítségét, de néhányan komolyabb szerepet is vállaltak a gyermekek életében. A legidősebb fiú, Károly 1837-ben kezdte meg tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban. Tanulmányainak felügyeletét Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi ifjúkori barátja vállalta magára. A fiú nevelőjével, Máté Józseffel hetente két alkalommal tett látogatást Bölöni Farkasnál, aki olvasmányokkal látta el Károlyt, és a személyisége fejlesztésére is figyelmet fordított:

„Károlynak átadtam a levelet. Minap szükségesnek láttam egy kis leczkét adni neki. A fiu nem rossz, sok esze van, de kissé léha ’s változó. Nem tud huzamosan valamelly tárgyon maradni. Talán mi is vagyunk okai figyelme illy sok felé áramlásának, mert mindent akarunk tudatni vele. Jónak láttam csak három tárgyat tűzni ki neki mostanra: az iskolai leczkét, asztalosságot ’s nyelveket. Különben én a nevelésben csak két megállított elvet ismerek: szünteleni elfoglaltatást s sanyaruság – s épen nem kényelem közti nevelést. – De leczkézésemről most ne emlékezz neki, mert időt szabtam szilárdabbuli viselete elvárására, olly hozzáadással, hogy ha nem sikerül, feljelentem neked. De a fiu hajtható ’s fogékony.” 

Károly 1842-től a Marosvásárhelyi Református Jogakadémián folytatta tanulmányait, ahol az a Dósa Elek professzor felügyelte tanulmányait, aki Wesselényi közéleti tevékenységét is többször segítette. A két kisebb fiú, István és László 1837-ben kezdte meg tanulmányait a zilahi református iskolában, amelynek a báró volt a főgondnoka; itt az igazgató felügyeletére bízta őket. 1844 októberétől a fiúk Wesselényi barátjánál, Ernst Fischernél éltek Segesváron, aki nemcsak szállást biztosított nekik, de a nevelőjük is volt.

A marosvásárhelyi református kollégium  egy 19. század végi fotón. Ennek a "főiskolai kara" volt a jogakadémia, ahol Wesselényi  taníttatta legidősebb fiát

 A házasságszerző apa

A két lány, Rozália és Katalin 1836. június 5-től Pesten, Tänzer Lilla leánynevelő intézetében nevelkedtek, hivatalosan mint Wesselényi gyámleányai. (Ekkoriban volt a jónevű intézet növendéke Petőfi leendő felesége, Szendrey Júlia és Kölcsey Ferenc unokahúga, Antónia is.) A Wesselényivel baráti kapcsolatot ápoló házaspár, Bártfay László és felesége, Josephine nemcsak figyelemmel kísérték a lányok mindennapjait, hanem bevezették őket saját társasági köreikbe, ahol ismeretségbe kerülhettek Wesselényi olyan neves barátaival, mint Kossuth Lajos vagy Fáy András.

Wesselényi kapcsolatrendszere, baráti köre a lányok kiházasításában is szerepet kapott. 1843 decemberében a báró egy ifjú kadétot küldött lánynézőbe a Tänzer-féle intézetben nevelkedő leányaihoz. Reinagel Richárd Wesselényi egyik barátja, gróf Károlyi György erdőmesterének az unokaöccse volt. A fiatalember a lányokhoz hasonlóan házasságon kívül született; anyja polgárlány, apja pedig gróf volt, aki titokban támogatta fiát. Wesselényi terve sikerrel járt, s nagyobbik lánya, Rozália beleszeretett a fiatalemberbe. Tänzer Lilla rendszeresen tájékoztatta Wesselényit a két fiatal bontakozó kapcsolatáról, de megosztották egymással Reinagel anyagi helyzetével és szándékainak komolyságával kapcsolatos aggályaikat is. A fiatalember ugyanis sokáig nem volt biztos terveiben, illetve nem tudta előteremteni a tisztek számára kötelező házassági kaució összegét. Utóbbi problémát végül Wesselényi oldotta meg. Miután Reinagel hosszas várakozás után megkapta felettesétől a házasodási engedélyt, 1847. február 7-én egybekeltek Rozáliával a Kálvin téri református templomban. 1848. július 29-én született meg első közös gyermekük, azaz Wesselényi unokája, Richárd.   

A Kálvin téri református templom az idősebb Wesselényi-lány esküvőjének helyszíne, pár évvel később pedig a báró ideiglenes temetkezési helye volt 

Atyai gondok és örömök

Wesselényi feltűnően másfajta érzelmekkel viszonyult a fiaihoz, mint a lányaihoz. A fiúkhoz írt leveleiben egyaránt találunk dicséreteket és a jó útra terelő, a hibákra rávilágító, feddő sorokat is, például a hazugsággal vagy a tanárok döntéseinek megkérdőjelezésével kapcsolatban. Wersényi Lászlónak írt utolsó, 1850. április 4-én – röviddel halála előtt - kelt levelében így írt már felnőtt fiának, aki ekkor kényszersorozott volt honvédként a császári seregben szolgált:

Sokat siránkozol. Természetes, hogy napjaidat nem érzed kellemesnek. Gondolj azonban arra, hogy most nagyon sokan, akik képzettségük, születésük vagy vagyonuk tekintetében nagyon magas rangúak, ugyanebben a sorsban osztoznak… A férfi első és legszebb kötelessége, hogy a szerencsétlenséget és minden terhet önuralommal és erővel viseljen. Csak a gyengék esnek kétségbe.

A korholó megjegyzések mellett azonban arra is törekedett, hogy megismerje fiait, és közös pontokat találjon velük. Dósa Eleknek így fogalmazta meg a Károllyal való kapcsolatában érzett hiányosságokat, a fiútól való távolságának problémáját: „Keserű s bajos is, midőn azokat, kiknek sorsa közel érdekel, s tőlünk függ, nem ösmerhetjük s következőleg nem tudhatjuk a veleki bánásmódnak minő irányt kellessék adni.”

Károly „jóvoltából” tapasztalta meg Wesselényi a szülői csalódás érzését. Marosvásárhelyi tanulmányai alatt több alkalommal is aggasztó hírek érkeztek a fiú magaviseletéről. Az 1843 karácsonyán kapott információk nagyon lesújtották a bárót: Károly a Marosvásárhelyről érkezett híreket megerősítve bevallotta, hogy iratot hamisított, apja nevét felhasználva adósságba verte magát, sőt lopott is. A fiú 1844 tavaszán kénytelen volt elhagyni a marosvásárhelyi tanintézetet. Wesselényi saját szégyeneként élte meg fia tetteit, s azokat olyan szörnyűnek tartotta, hogy nemcsak lelki problémáit, de szeme állapotának romlását is ennek tulajdonította. 1844 áprilisában meghozta végső döntését Károllyal kapcsolatban: elvette tőle a Wersényi nevet, bár ekkor még fenntartotta a jogot, hogy gondoskodjon a fiú sorsáról. Ez az oka annak, hogy 1848-as végrendeletében Károly már nem szerepel a Wersényi gyerekek között.    

Rozália és Katalin esetében másféle kapcsolattal találkozunk: míg Wesselényi a fiúk életútját javarészt távolról figyelte, addig – legalábbis 1835 és 1839 között – a lányok mindennapjaiban aktívan részt vett. Hosszabb pesti tartózkodásai alkalmával szinte mindennapos vendég volt a Tänzer-féle intézetben: az 1838-as pesti árvíz alkalmával – amikor kiérdemelte az „árvízi hajós” nevet – először leányait helyezte biztonságba.

"Kértem Tänzeréket, hogy ha a víz növekszik, menjenek át szállásomra, gyermekeimnek pedig tüsténti átvitele iránt rendelést tettem" - jegyezte be naplójába első árvízi mentőakcióját Wesselényi.
Forray Iván gróf akvarellje (BTM Kiscelli Múzeuma) egy mentési jelenetet örökített meg; az "árvízi hajósnak" négy napig sokszor lehetett része hasonlókban.  

A közösen eltöltött időben személyesen kísérte figyelemmel fejlődésüket, és elmélyült a velük való kapcsolata. „Üldözöttnek, hontalannak kell az embernek arra lenni, hogy az övéivel lehetés boldogságát ugy érezze, mint én érzem. Nagy részét a Napnak a’ kedves kis Rosimmal s Katimmal töltöm; nézem míg tanulgatnak, nézem míg játzodnak, s én is játzodok velek” – írta Kelemen Benjáminnak a lányaival töltött időről. A velük kapcsolatban átélt szülői aggodalom érzését így fogalmazta meg naplójában: „Estve szokásom szerint a gyermekeknél voltam, az udvaron játszodtak, Katinak futás közt lába bokájában megrándult, s szegényke sirva rogyott le. Minő kebel-fojtó érzés vérünk szenvedését látni.”

Az aggodalom a későbbiekben is megjelent Rozália gyakori betegségei, valamint a Reinagel Richárddal való kapcsolat bizonytalan időszakaiban. Ilyenkor idősebb lányát kímélendő húgának, Katalinnak írt bizalmas leveleiben fogalmazta meg atyai gondjait. Wesselényi kíváncsisággal és megértéssel fordult leányai felé, akiknek érzelmi szempontból is igyekezett támaszt nyújtani. „Bizonyosan tudod s érzed azt, hogy illő épenúgy mint szivnek jóltevő mindent mi érzést illet, mi jelent s jövendőt érdekel, egy olly rokon kebelbe önteni ki, mellyben irántad a legtisztább szeretet létezik, s hogy jobban senki is Téged érteni, veled örülni vagy ha kellene szenvedni nem fog, mint szerető apád” – írta Rozáliának 1844 tavaszán.

A pesti Károlyi-palotában (ma Petőfi Irodalmi Múzeum) Wesselényi gyakran megfordult. Mind a tulajdonos, Károlyi György gróf, mind a gróf titkára, Bártfay László közeli barátja volt. Bártfayék gyakran meghívták szolgálati lakásukba a Wersényi lányokat is.  

Különös családi képlet

Wesselényi 1845 novemberében feleségül vette a Gräfenbergből ápolónőként magával hozott polgárlányt, Lux Annát, akitől két fia született, Miklós (1845. december 13.) és Béla (1847. május 11.). A két Wersényi fiú, István és László segesvári neveltetése 1845 őszén befejeződött, s visszatértek Zsibóra. Rozália 1847 februári házasságkötése után húga, Katalin is Zsibóra költözött a pesti intézetből.

A sajátos családi konstelláció érdekes problémája lehetett, hogy milyen módon tölthette be mostohaanyai szerepét Lux Anna, aki Katalinnál csupán három, a fiúknál 5, illetve 7 évvel volt idősebb. Ennek mindennapi részleteiről sajnos semmit nem tudunk meg a forrásokból. Rozália, aki egyidős volt Lux Annával, már pár hónappal a Wesselényivel kötött házasságot követően mamának hívta őt levelében. Egy Wesselényi halála után kelt, a nála csak hét évvel fiatalabb Wersényi Lászlónak írt levelét az özvegy „Önt szerető édesanyjaként” írta alá. A családi élet egy-egy vidám alkalmába Wesselényi levelei révén nyerhetünk betekintést: 1847 karácsonyán Wersényi Katalin és László, Lux Anna, valamint a személyzet néhány tagja Adolph Müllner A nagy gyerekek című vígjátékát adták elő a házi színpadon.

Lux Anna egy takács lánya volt, aki Wesselényi gräfenbergi gyógykezelése idején gyereklányként került a szolgálatába, és Zsibóra is követte urát 

A teljesen vak Wesselényi 1848 szeptemberében, az egyre bizonyosabban bekövetkező háború elől Gräfenbergbe távozott feleségével és két kisfiukkal, valamint Wersényi Katalinnal. A három nagyobb gyermekéről ezután hosszú ideig nem kapott hírt. Csak 1849 novemberében tudta meg, hogy Rozália és Richárd első gyermeke elhunyt, s hogy időközben született egy kislányuk, Malvina.

István és László 1848 májusában csatlakoztak a 11. kolozsvári honvédzászlóaljhoz. 1848 augusztusától kezdve azonban Wesselényi nem kapott tőlük levelet, így abban a hitben volt, hogy mindketten meghaltak. Csak 1849 októberében kapott róluk ismét hírt, amikor hazatértek Zsibóra. István egészségi állapota miatt elkerülte a kényszersorozást, Lászlót azonban besorozták az Estei Ferdinánd huszárezredbe. Apja közbenjárására 1850 áprilisában szabadságot kapott: néhány napot Gräfenbergben töltött, majd Pestig kísérte a Zsibóra hazainduló Wesselényiéket. Útközben azonban a báró tüdőgyulladást kapott, s állapota egyre súlyosabb lett. Felesége mellett Katalin leánya is mellette volt, amikor a liberális reformmozgalom első vezére 1850. április 21-én örökre lehunyta szemét a pesti Emmerling fogadó 1. emeleti 22. szobájában.

A gőzhajók kikötőjéhez közeli István főherceg szállóban hunyt el Wesselényi. A reformkori épület ma is áll az Akadémia utca elején, de Rudolf Alt 1845-ben festett képén az Akadémia palotájának helye még üres.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!