... mert mindennek van története

A hétköznapi élet története

"Oly számos családnál, mint az enyim" - Széchenyi mint mostohaapa

2018. március 20. - Fónagy Zoltán

 

csaladok_1.jpg

A hagyományos társadalom családja általában idealizálva, szülők és gyermekeik biztonságos, meghitt közösségeként jelenik meg a közbeszédben, szembeállítva a jelenkor állítólagos válságával. Pedig a nagy halandóság miatt a mostoha- vagy mozaikcsalád legalább olyan gyakori volt a modern kor előtt is, mint ma a válások következtében! 

Az MTA BTK Történettudományi Intézetének Lendület Családtörténeti kutatócsoportja ezt a mindennaposnak számító családtípust teszi tudományos vizsgálat tárgyává a 16-19. századi Magyarországon. A csoport tagjai havonta egy-egy posztban mesélnek a népmesék nagyon is valóságos szereplői, a mostohák  és gyerekeik mindennapi életéről.

Ezúttal a blog gazdája, Fónagy Zoltán mutatja be az egyik legismertebb magyar történelmi személyiséget egy alig ismert szerepében.

126szechenyi_istva_n_e_s_fia.jpg

Jól ismert életrajzi tény, hogy Széchenyi István több mint egy évtizedes plátói rajongás után 1836 elején vette feleségül Seilern Crescence grófnőt. A Széchenyi-ismerők azt is tudják, hogy a romantikus szerelmi kapcsolat kezdete egybeesett az életcél megtalálásával: a 34 éves huszárkapitány 1824-25 körül szeretett bele a 25 éves grófnőbe, és hosszas útkeresés után ekkoriban döntötte el azt is, hogy életét a közügyeknek szenteli. A Széchenyi-életrajzok általában összefüggésbe is hozzák a két eseményt, Crescense nagy tettekre inspiráló szerepét hangsúlyozva. Arról azonban, hogy hogyan birkózott meg a "legnagyobb magyar" azzal a kihívással, hogy az esküvő után egy népes mozaikcsalád feje, hét gyermek mostohaapja lett, alig szólnak az életrajzok. 

024sze_chenyi_honderu_sc.jpgEgy reformkori "álompár": Gróf Széchenyi István feleségével nemzeti ruhában. Perlasca Domokos képe a Honderű című irodalmi divatlapban, 1843.

A romantikus nyílt titok

A szerelem szövődése idején Crescentia Luise, egy szerényebb rendű osztrák arisztokrata család leánya már évek óta a jó 20 évvel idősebb Zichy Károly gróf kamaraelnök (~pénzügyminiszter) felesége volt, és egyben három kisgyermek édesanyja. Bár a kor „hivatalos” erkölcsi normái tiltották a házasságon kívüli szerelmi viszonyt, az arisztokrácia társasági gyakorlata bizonyos keretek között elfogadta azt. Crescence – bár hízelgőnek érezte Széchenyi hódolatát, sőt hamarosan maga is bevonódott érzelmileg – nem ment bele egy „szokványos" szeretői viszonyba. Több mint egy évtized telt el hol sűrűbb, hol ritkább találkozások és „illedelmes” hangú levelezés közepette. A Pesten lakó, az 1830-as évekre már országos ismertséggel és nagy tekintéllyel rendelkező Széchenyi a társasági élet szabályozott keretei között bejáratos volt a Zichy-család budai otthonába is. A hódoló és a férj közötti viszony annyira „civilizált” volt, hogy – mint Széchenyi naplójából tudhatjuk – előfordult, hogy együtt aggódtak a gyengélkedő vagy épp szülés előtt álló Crescence-ért. Merthogy a plátói szerelem évtizede alatt a grófné további négy gyereket szült férjének. A kor gyerekhalandósági viszonyai között ritkaságnak számító módon, a házaspár mind a hét közös gyermeke meg is érte a felnőttkort.

_countess_sze_chenyi_by_ferdinand_georg_waldmu_ller_1828.JPG

zichy_ka_roly.jpgF. G. Waldmüller: Seilern Crescence gófnő, 1828.               Zichy Károly gróf

Amikor Zichy Károly 1834 végén, 56 éves korában váratlanul meghalt, nem csak ez a hét kiskorú gyermek gyászolta. Crescence ugyanis már a harmadik Zichyné volt. Az első házasság volt a legrövidebb: Esterházy Franciska grófnő húsz évesen meghalt a második gyermekágyban, és a baba sem maradt életben. (Az elsőszülött, Pál, apja halálakor már 32 éves, saját lábán álló felnőtt férfi volt.) A második feleség, Festetich Júlia grófnő – aki mellesleg Széchenyi unokatestvére volt – 8 év alatt 8 gyerekkel, köztük egy ikerpárral dúsította a Zichy-családfa lombját, akik közül csak egy halt meg gyerekként. Júlia 26 évesen az utolsó szülés után szintén a gyermekágyban fejezte be rövid életét. Amikor három évvel később a kétszeres özvegy gróf elvette Seilern Crescentiát, a 20 éves menyasszony az első házasságból egy 17 éves fiút, a második házasságból pedig hét, 3 és 11 év közötti gyermeket kapott „nászajándékba”.

1_zichy_felese_gek_gyerekek.png

Széchenyi mozaikcsaládja

Amikor Széchenyi István a gyászév letelte után, 1836. február 4-én a krisztinavárosi templomban végre oltár elé vezethette ideálját, egy csapásra egy nagy létszámú, vérségi szempontból heterogén család fejévé vált. Az atyai felelősséget ugyan „csak” Crescence saját hét gyermekéért kapta meg, de a második házasságból származó Zichy-gyerekek is (a legfiatalabb is 19 éves volt már a házasságkötéskor) fesztelen otthonossággal jöttek-mentek mostohaanyjuk új otthonában. Ezt bizonyára megkönnyítette az a körülmény, hogy ők anyjuk (Festetich Júlia, Széchenyi unokatestvére) révén vér szerinti rokonai is voltak a családfőnek.

7_sze_chenyi_csala_dok_1jav.png

Az eleve bonyolult családi képletet tovább gazdagította a hamarosan megszületett két közös fiú, Béla és Ödön. A harmadik gyermek, Júlia kéthetes csecsemőként halt meg: ő volt a 45 éves Crescence tizedik, egyben az egyetlen elveszített gyermeke.

8_sze_chenyi_csala_dok_2jav.png

Több életrajz is említésre méltónak tartja, hogy Széchenyi lelkiismeretes pater familias módjára törődött a Zichy-gyermekekkel. A minősítést úgy fordíthatjuk a társadalomtudományok nyelvére, hogy Széchenyi jól megfelelt az egykorú társadalmi normák és konvenciók által meghatározott mostohaapa-szerepnek. A családon belüli személyes viszonyokról azonban legfeljebb száraz életrajzi tényeket találunk a Széchenyi-irodalomban. A kivételesen jó forrásadottság, az egodokumentumok bősége (a folyamatosan vezetett napló és a rengeteg fennmaradt levél) azonban arra csábít, hogy megkíséreljük a nyilvános szerepek mögötti „érzelmi háló” feltárását is.

Csorba László Széchenyi-életrajzában a „célratörő hatékonyság” kifejezéssel jellemzi a gróf nevelési habitusát  mostohagyermekei irányában, párhuzamba állítva azt a vállalkozásaiban (lóverseny, kaszinó, Akadémia, Lánchíd, gőzmalom, folyószabályozás stb.) elért sikereivel. Ez a hatékonyság elsősorban a Zichy-árvák anyagi érdekeinek képviselete, illetve a fiúk pályaválasztása és pályára állítása során ragadható meg. Kijárta pédául a bécsi hivatalokban, hogy a néhai kormányzati főtisztviselő gyermekei nagykorúságukig államsegélyt („árvasági ellátás”) kapjanak. (Ez királyi kegy és nem alanyi jog volt a korban.) A 15 Zichy-gyerek fő örökségét, a lébényszentmiklósi uradalmat az apa halála után két idősebb fiú, Pál és Henrik kezelte. Mivel a nagy adóságokkal terhelt birtokból nem sok szétosztani való jövedelem származott, a fiúk néhány év után ráuntak a gazdálkodással való bajlódásra. Az eladást Széchenyi vette kezébe, és ő találta meg a fizetőképes vevőt a bécsi bankár, Sina György báró – a Lánchíd-projekt fő finanszírozója – személyében. Gondoskodott arról is, hogy a Crescence gyerekeit illető részt nagykorúságukig biztonságos befektetésekben őrizze meg. 

A szerep elsajátítása

Széchenyinek a mostohaapai szerepbe való  „beletalálást” minden bizonnyal megkönnyítette, hogy már az édesapa életében bejáratos volt a Zichy-házhoz, azaz nem voltak ismeretlenek számára a gyerekek. A kisebbeket születésüktől ismerte (naplójában tárgyilagosan fel is jegyezte Crescance szüléseit).  Ott volt a legidősebb fiú, a 11 éves Alfréd házi vizsgáin (az arisztokrata gyerekeket általában családi-baráti társaság előtt adtak számot időnként arról, hogy mit tanultak a magántanáruktól), hallotta sírni egy estélyen a zongorához parancsolt, lámpalázas tízéves Karolinát, akinek metszetet küldött születésnapjára ajándékba, értesült a gyerekek betegségeiről stb. Zichy halála után már tudatosan, a rá jellemző perfekcionizmussal készült a majdani szerepre: 1835. júniusában, a gyászév közepén például listát készített Crescance hét gyerekének születés- és névnapjáról! (A dátumokat a házasságkötés után pár hónappal újra feljegyezte naplójában.)

A következő 12 évben a „meine Waisen” („árváim”) gyakori szereplői lettek leveleinek. Többnyire „szeretett, bár mostoha fiam/lányom" szószerkezetben emlegette a Zichy-gyerekeket. Az esküvő utáni leveleiben többször is szóba hozta új feladatát, mintegy tudatosította környezetével gyökeresen megváltozott körülményeit. Ezekből a közlésekből egyszerre érezhetjük ki a gondterheltséget és a „kihívás elfogadva” típusú izgalmat.

Mindjárt a házasságkötés után szembesült például a lakáskérdéssel: a 45 éves agglegény pesti otthona – akármilyen főúri nagyvonalúsággal volt berendezve – nem felelt meg a hétgyermekes család, valamint az azzal járó népes személyzet számára.

Néhány nap előtt Zichy Károly özvegyével egybekeltem, úgy hogy most egy igen számos család főnöke vagyok. Ezer öröm kíséri új életpályámat; de viszont nem kevés gond is van azzal egybekapcsolva. Még nem tudtam szerezni lakást, s e miatt valóban legnagyobb zavarban vagyok

- osztotta meg gondját egy ismerősével, akinek a bérleménye alkalmasnak tűnt a nagy család otthonául. Végül azonban eddigi lakása közelében, a Rakpiacon álló Ullmann palotában bérelte ki a 2. emeletet, s ez lett a népes háztartás pesti otthona egészen a gróf 1848. szeptemberi összeomlásáig.

075ullmann_ha_za_dunaparton.jpg

A Rakpiacra néző, új építésű palota második emeletén élt a Széchenyi család 1836-1848 között, így szó szerint Széchenyi szeme előtt épült fel élete egyik fő műve, a Lánchíd.  (Ma Széchenyi tér 7-8., irodaház áll a helyén.)

A sokgyermekes család vidám nyüzsgése érezhető ki a mostohafiai nevelőjéhez intézett humoros „napiparancsból”, amelyben a másnapi kirándulással kapcsolatban intézkedik az újdonsült családapa, egykori katonatiszt (a gyermekek neveit aláhúztam):

Kedves Hradetzky és mindenki, aki hallja és akire tartozik!

Mi, feleségem és én, kívánjuk, hogy pontosan 5 órakor az egész család útra keljen a majorságunkhoz és mégpedig egyenesen az Ullmann-háztól; a négyüléses kocsi és a fiáker álljon rendelkezésre!

Az elsőben utazik Suchy kisasszony, Carolin, Marie, Imre és Gross mint csendőr. A másodikban a dajka, Rudolf és Helena, Ferenc mint csendőr. Hradetzky, Alfréd, Ribordy és Geyza per pedes apostolarum [az apostolok lován, azaz gyalog], alkalmas botokkal ellátva. Apa és anya egy kicsit később jönnek utánuk.

Ellenvetéseknek helye nincs! Kiadva a második emeleti kaszinónkban

Széchenyi

kira_ndula_s_a_zo_ldbe_e_letke_pek_1847.jpg

Kirándulók a budai hegyekben, 1847

A fiús apa

Széchenyit intenzíven foglalkoztatták mostohagyermekeinek nevelési kérdései. Főleg a négy fiúé, hiszen a kor normái szerint a kisgyermekkorból kilépett (kb. 6 éven felüli) fiúk tartoztak igazán az apa nevelési illetékességébe.  (A gyerekekhez való korabeli viszonyról: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban)

Számtalan közéleti elfoglaltsága közben is folyamatosan rajta tartotta a szemét testi és szellemi fejlődésükön. Hosszabb távollétei idején (pl. az 1839-40-es pozsonyi országgyűlés alatt) sűrű időközönként küldte az instrukciókat a két idősebb fiú, Alfréd és Geyza nevelőjének, illetve kért részletes és őszinte beszámolókat előrahaladásukról nemcsak a nevelőtől, hanem legfőbb bizalmasától, titkárától, Tasner Antaltól is.

„Barátom, mióta Pestrűl távoztam, Önrűl két újonczainkkal együtt mit sem tudok. Ugyan mikép vagytok? Éltek-e még? E sorok czélja az: megtudni, hogy Alfréd és Geyza úsznak-e? Ha igen, annál jobb, ha nem, annál rosszabb. Kérem, ügyeljen rá, hogy megtanúlják jól. Alfréd ne kémélje drágálatos személyét oly nagyon mint eddig, Geyza pedig gyakorolja magát. Egykor köszönni fogják, ha most jó módon kényszerítjük őket kifejtésükre”

– instruálta Hradetzky Gáspár nevelőt 1839 nyarán Pozsonyból. „Irná meg inkább, tanúl-e ezen ifjoncz, – és mikép viseli magát?” – bíztatta őszinte beszámolóra alkalmazottait aggódva.

123dunai_uszoda_sc.jpgDunai uszoda a Széchenyi család otthona közelében

Magától értetődően mozgósította „társadalmi tőkéjét”, azaz használta összeköttetéseit, hogy mostohafiai zökkenőmentesen, sőt a lehető legelőnyösebb „rajtpozícióból” vágjanak neki a felnőtt életnek. Elintézte, hogy a jogot tanuló legidősebb fiú, Alfréd a személynök (a királyi tábla, azaz a legfelső bíróság elnöke) mellett végezze gyakorlatát, és a lehetséges legrövidebb időn belül le is tehesse a vizsgáit. Figyelme kiterjedt még az új helyzetek által megkövetelt új ruhák (pl. a jurátusok által viselt fekete attila) beszerzésére, vagy a 19 éves ifjú pozsonyi utazásának megszervezésére is:

„mikor mén a legelső gőzhajó, ha engedi az idő? E hónap 24-ikéig várhatni. Ha addig nem lágyúl az idő – ültesse Eilwagenre [gyorskocsira; a leggyorsabb és legdrágább utazási lehetőség]. Landkocsis veszélyesb, mert éjjel meghál; nem úgy az első”.

(A kor utazási viszonyairól: "Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki" - Utazás a régi Magyarországon)

A két kisebb fiú, Imre és Rudolf sokkal kevesebb nyomot hagyott Széchenyi naplójában és leveleiben. Úgy tűnik, ők sem problémák, sem a családi büszkeség forrásaként nem követeltek ki maguknak különös figyelmet. A házasságkötéskor 5, illetve 3 éves gyerekekkel eleinte apaként nem igen volt teendője, kamaszkorba érve pedig a bécsi hadmérnöki akadémiára küldte őket, hogy a szerény apai örökség mellett gondoskodjon majdani megélhetésükről. A pályaválasztásban valószínűleg komoly szerepet játszhatott Széchenyi erős műszaki érdeklődése és polgárias jövőképe. A tiszti pályára készülő arisztokrata fiúkra ugyanis nem volt jellemző, hogy a sok tanulással járó hadmérnöki karriert válasszák. A nevelőapa arra is gondolhatott, hogy a fiúk itt szerzett tudása akár civil foglalkozásként is jól hasznosítható lesz.

Úgy látszik, az Imrével és Rudolffal kapcsolatos atyai elképzelések beteljesültek: a fiúk az ötvenes évek vége felé mint „sínen lévő” fiatal tisztek tűnnek fel időnként a levelekben. „Quel excellent garçon!” [Milyen remek fiú!] – örvendezett például Széchenyi Döblingben egy Rudolftól kapott levél kapcsán.

gurk_the_savoy_foundation_building_vienna_2.jpgA bécsi katonai műszaki akadémia épülete, a Stiftskaserne. Az intézmény a Habsburg-birodalom első műszaki főiskolájának tekinthető. Itt tanult egy nemzedékkel Széchenyi mostohafiai előtt Bólyai János is.

Alfréd, a fekete bárány

Alfréd -  aki 15 éves nagykamaszként lett Széchenyi mostohafia - jellemével kapcsolatban kezdettől fogva felbukkantak  benne aggodalmak, amelyek aztán később az önálló vált fiatalembernél indokoltnak is bizonyultak. A 19 éves ügyvédbojtárral kapcsolatos gondok részben még a hanyag, gyenge tanulóval kapcsolatos szülő panaszaiként hangzanak: „Igen elbízott és lusta. Kivált írása igen rossz, mind stylusra, mind orthographiára [helyesírás]. Ebben kell javulnia.” Már ekkor felsejlett azonban a teljes nevelési kudarc réme is: "Igen félek, semmi nem lesz belőle. A nővérének sem ír semmi mást [a pozsonyi joggyakorlatról], minthogy nagyon jól szórakozott és további jó szórakozást remél.” 

A szülői házból a negyvenes évek elején kikerült fiatalember sorsáról kevés konkrét információval rendelkezünk, de lényegében beigazolódott a mostohaapa rossz előérzete. Alfrédot egyre inkább a kártyaszenvedély kerítette hatalmába: hol Bécsből, hol Pestről kaptak híreket a szülők a szerény apai örökséghez képest horribilis  összegű veszteségekről. Széchenyi mélyen azonosult a szülői szereppel: noha már semmilyen formális jogi kapocs nem kötötte a nagykorú fiatalemberhez, nem tudott közönyösen viszonyulni Alfréd játékfüggőségéhez. Érzelmi érintettségében nyilván szerepet játszott, hogy Crescence-ot - akivel házasságuk mindvégig szoros érzelmi köteléket jelentett -, mint édesanyát mélyen elkeserítette fia tragédiával fenyegető szenvedélye. Naplójában többször feljegyezte ugyan, hogy utólag bántja, hogy találkozásaikkor keményen, ridegen bánt Alfréddal, ám nevét kizárólag negatív jelzők kíséretében (piperkőc, bolond, buta élvhajhász, dandy) volt képes leírni. Felháborította és elkeserítette, hogy még mindig semmi célja nincs az életben. „Szomorú vége lesz – és rám támaszkodik” – kesergett 1845 elején. Reményvesztettsége ellenére egy hónappal később, egy újabb nagyösszegű veszteség hírére hosszabb levélben próbálta jó útra téríteni a 25 éves fiút:

Kedves Alfréd, 

Nem tudom, hogy igaz-e, amit tegnap hallottam, miszerint Te az itteni tartózkodásod alatt megint eljátszottál 3000 konvenciós forintot! … egész idő alatt, amíg itt voltál, egy valódi lump és kártyás életét élted…

Valóban nem tudom, mit is gondoljak Rólad. Megbolondultál, vagy trottli lettél, vagy olyan ködben és szédületben élsz, hogy kétségbeesett emberként készakarva és a legotrombább módon elfecséreled a kevés örökségedet? Hisz nem vagy már gyerek, mit képzelsz hát? Mit szándékszol tenni, ha majd mindenedet, ami van, elherdáltad? Mihez kezdesz, ha egyszer majd semmid sem lesz? Mi más marad majd számodra, mint hogy mások etessenek, vagy hogy egyenesen a vízbe ugorj?

Gondold ezt át, és embereld meg magad. Még van idő, de nem szabad tétováznod, mert különben túl késő lesz. Dobd el örökre ezeket az átkozott kártyákat! Hozd meg ezt az áldozatot nekem és szegény anyádnak, aki miattad már oly sok könnyet hullatott, légy hozzánk és önmagadhoz újra méltó!  Ha jó fiunk akarsz lenni, hogy mi, kiváló anyád és én is jó szüleid lehessünk, akkor dobd a kártyákat örökre a tűzbe, és kezdj új életet.

Isten világosítsa meg elmédet! Engem pedig hamarosan örvendeztess meg egy válasszal.

Széchenyi I. 

(A német nyelvű levelet Oplatka András fordította magyarra az általa szerkesztett levélválogatás számára.)

A racionális atyai érvek természetesen nem hoztak fordulatot a szenvedélybeteg fiú életvezetésében: 1848 elején rögzítette a hírt a naplóban, hogy Alfréd „már megint 12 vagy 15 ezer forintot vesztett Bécsben. Aligha marad valamije.”

A „tékozló fiú” további sorsáról a Széchenyi-hagyatékban csak egy gyászjelentés tudósít: 1856. január 7-én Kairóban érte a halál. A „hét mostoha” közül ő volt az egyetlen, aki nem élte túl anyját és nevelőapját.

sze_chenyi_csala_dja.jpgA Széchenyi család "hivatalos" tablóján a szülők mellett csak a két édesgyermeket, Bélát és Ödönt őrizte meg az utókor emlékezete

Geyza, a későn érő

A második fiú, Geyza jövőjének egyengetése során másfajta gondokkal birkózott a lelkiismeretes nevelőapa, mint az aranyifjú Alfréd esetében. Őt szinte mindig „szeretetre méltó jó fiúként” emlegeti, azonban a kitartást, szorgalmat, céltudatosságot – és a szellemi képességeket – tekintve többnyire elégedetlen volt vele. „Ezen derék fiú, ki teli van legnemesb érzelmekkel, mégis azon egyének sorában leli helyét, kikrül azt szokták mondani: Mindig mellé!” – jellemezte egyik döblingi levelében az akkor már majdnem 30 éves fiatalembert.

Noha naplójában többször is hangot adott csalódottságának, pályamódosításai során Geyza mindig számíthatott befolyásos nevelőapja támogatására. Mivel gyerekként a tenger vonzotta, Széchenyi a monarchia velencei haditengerészeti akadémiáját nézte ki neki a tiszti pályára lépéshez. Ottani iskoláztatását előkészítendő utasította Pozsonyból titkárát, Tasnert, hogy a 12 éves „Geyza tüstént kezdje meg az olasz nyelv tanulását. Számolás, szépirás, religio és az olasz nyelv az, mit tudnia kell, hogy bevegyék Velenczén.”  

A „tengerész-tanodából” azonban 4 év után ki kellett venni a fiút, mivel – legalábbis Széchenyi kifelé ezt kommunikálta – „a fiú egy kissé rövidlátó s így előmenetele kétes vala”. 1845-től kezdve jó tíz éven át – megszakításokkal és nekibuzdulásokkal – Geyza a katonatiszti pályával próbálkozott. Széchenyi ismeretségei révén a legmagasabb szinteken egyengette karrierje indulását, hadnagyi kinevezését például egyenesen az udvari haditanács elnökénél (~ birodalmi hadügyminiszter) intézte el.

 angeho_rige_der_o_sterreichischen_marine_um_1840_marine-matrosenkorps_marineinfanterie_und_marineartillerie_zeitgeno_ssische_darstellung.jpgOsztrák haditengerészek 1840 körül

Atyai gondoskodása azonban nem merült ki a protezsálásban. A szülői házból 12 évesen kikerült fiúban találkozásaik alkalmával és leveleken keresztül is igyekezett kialakítani az általa kívánatosnak tartott jellemvonásokat (céltudatosság, a folyamatos önreflexió gyakorlata, polgári takarékosság stb.) Nem volt ez másképp élete vége felé sem: a kettejük közötti érzelmi viszonyról sokat elárul, hogy a 30 éves huszárkapitány az állandó „piszkálás” ellenére szívesen és sokat időzött nevelőapjánál a döblingi szanatóriumban.

Kedves Gézám!

Ez a bulldog-történet, amelyet elvonulásodkor csináltál, roppant bosszantott. Hogyan is lehetséges, legkedvesebb barátom, hogy egy magadfajta katonatiszt, mint Te oda alacsonyodik le, hogy „kutyaszöktetővé”, kutya tolvajjá váljék?  Az ember azt hinné, csak egy gyerek gondolja, hogy egy kutyát minden további nélkül magunkkal lehet vinni - azaz tulajdonképpen ellopni! … És hogy ezáltal mennyi tennivalót adsz nekem! … elsimítottam az ügyet azzal, hogy magamhoz hívattam Grisellit, és kifizettem neki 40 konvenciós forintot a kutyáért, 10 forintot az utazgatásáért…. A kutya most már a Te tulajdonod! Ha azonban azt hiszed, hogy ezzel Téged megajándékozlak, akkor nagyon tévedsz.

A pótlékodból havi 10 forintot le fogok vonni, azaz 40 forint helyett csak 30-at küldetni, hogy jól jegyezd meg: szigorúan tisztességes embernek semmit, még egy gombostűt sem szabad ellopnia!

Ne igyekezz mentegetőzni például azzal, hogy a kutya hozzád szegődött, vagy nem tudtad, hogy kié, mert ilyen ócska kifogásokkal tényleg haragra gerjesztenél magad ellen, míg most el kívánom nézni könnyelműségedet, hiszen valóban gyerek vagy még.

Zichy Geyzának, Pest, 1846. október 11.

A 18 éves "kutyatolvajhoz" írt német nyelvű levelet Oplatka András fordította magyarra. "Ezt köztünk! Isten áldja!" Széchenyi István válogatott levelei.

Széchenyi, aki a hozzá közelállókkal szemben maximalista volt, egyszerre érzett szeretetet, szánalmat és bosszúságot a fiatalemberrel szemben:

Legnagyobb baja az – köztünk maradjon a szó – hogy esze felette pici! Még sohasem láttam ilyen pénzt, időt és egészséget is eltékozlót, mint amilyen ő.... De emellett oly becsületes, tisztalelkű, őszinte, háládatos fiú, - hogy kérlek ne hagyjad őt el – mert saját lábain nemigen tudja feltartani az aequilibriumot [egyensúlyt] – ha én többé nem vagyok!

– osztotta meg Geyzával kapcsolatos véleményét és gondjait 1857-ben édesgyermekével, Bélával, mintegy örökül hagyva rá a 9 évvel idősebb féltestvére feletti gyámkodást.

Széchenyi utolsó két évében végül egészen bensőséges viszonyba került hozzá legközelebb álló mostohafiával. 30 évesen kilépett a hadseregből és lényegében titkárként segítette a közíróként újra aktívan politizáló döblingi remetét, aki örömmel és érezhető apai büszkeséggel konstatálta Geyza „megkomolyodását”.

026do_bling.jpgA döblingi magánszanatórium: az emelet bal oldali sarkán lévő lakosztályban töltötte Széchenyi István élete utolsó 11 és fél esztendejét 

 A lányos apa

A kor szülői szereposztása szerint a lányok nevelésében az apára kevés feladat hárult közvetlenül.  Mostohaapaként Széchenyi is abban látta fő kötelességét három gyámleánya irányában, hogy megteremtse anyagi biztonságukat – pl. kezelje apai örökségüket –, finanszírozza a társadalmi státuszuknak megfelelő neveltetésüket, valamint a család társadalmi presztízsének fenntartásával biztosítsa egy rangjukhoz méltó házasság feltételeit. (A 19. századi női szerepekről, illetve a párválasztásról bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban és "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában)

A három mostohalány közül a legidősebb, Karolin hat évet töltött nevelőapja háztartásában. 22 évesen ment férjhez Festetics Dénes grófhoz, és választását Széchenyi maradéktalanul helyeselte. Magánéleti örömét még  életművének egyik legfontosabb mozzanatával isösszekötötte: „kívánságom az, hogy az esküvő napját augusztus 20-a körül tűzzék ki, hogy a híd alapkövének letételével egyidejűleg nagyapaságom alapköve is helyére kerüljön” – újságolta 1842. tavaszán W. T. Clarknak, a Lánchíd tervezőjének a családi örömhírt.

Hogy a mostohaapa-szereppel kapcsolatos társadalmi elvárások teljesítése hogyan telítődött a nevelés, a gondoskodás, egyáltalán az együttélés során érzelmekkel, jól illusztrálja az az ünnepélyes hangú tanító és elbocsátó levél, amellyel Széchenyi útjára bocsátotta legidősebb mostohagyermekét:  

Kedves Karolinom!

Amikor a mindenható Isten megboldogult atyádat magához szólította, és Te azon kötelék által, mely engem tiszteletre méltó anyáddal egybekötött, a Gondviselés által rám bízott leányom lettél, nagy és szent kötelezettséget vettem magamra. Hogy számos és olyannyira szerteágazó ügyeim közepette mennyire sikerült betöltenem atyád helyét, nem tudom. De hogy mindig bensőséges atyai szeretettel fordultam feléd, és állandóan törekedtem, hogy minden nemest és szépet, ami az emberben feltalálható, amennyire csak lehet, kifejlesszek benned, erről biztosítalak és a mennyet hívom tanúnak!

… Ha néha egy kicsit kemény voltam hozzád, bocsásd meg nekem. A jó szándék vezérelt. És ha már nem leszek, ne légy igazságtalan a hamvaimmal ,és néha dobj egy nefelejcset a síromra.

Őrizd meg emlékezetedben mindazon tanításokat, amelyekkel kiváló anyád arra törekedett, hogy téged jó lányunkká, szerető feleséggé neveljen; és jutalmazd meg minden érted viselt gondját azáltal, hogy Dénesedet boldoggá teszed, és ezzel tisztességet és örömet szerzel neki. Ne felejtsd el soha közös hazánkat, és hidd szilárdan, hogy a haza és polgártársaink iránti ragaszkodás és szeretet nélkül soha nem alakulhat ki az a nemes közszellem, amely egyedül képes arra, hogy felemeljük hazánkat eddigi nagyon alárendelt állapotából.

… Tartozásom, mellyel el kellene számolnom, veled szemben nincs. De szívem és irántad való odaadásom arra indít, hogy pénzügyi tekintetben is biztosítsam az életedet, amennyire lehetséges. Ezért tízezer forintot ajándékozok neked, arra kérlek, hogy jóindulattal fogadd el ezt tőlem.

…És most áldjon meg téged a mindenható Isten, óvjon és védjen téged minden lépesedben!

A téged gyengéden szerető

Széchenyi Istvánod

A legbensőségesebb érzelmi kapcsolat azonban a második lány, Mária irányában alakult ki. A Széchenyi nősülésekor 14 éves nagylány éveken át betegeskedett, állapota időnként kifejezetten válságos volt. A nevelőapa, miközben Crescance-ot támogatta érzelmileg a krízishelyzetekben, maga is teljes mértékben átélte a szülői aggodalmakat.

Marie leányomat sokkal jobban találtam idejövetelemkor, mint magam is gondoltam volna. Ennek kimondhatatlanúl örültem, – de fájdalom, örömöm csak ismét szaporán nagy, igen nagy aggodalomra változott át! S ugyanis tegnapelőtt óta megint igen rosszúl van. – Ön tudja: nem igen szoktam valamit anticipálni [előre vetíteni], – de – és ez egészen köztünk maradjon – a legrosszabbtúl tartok. Feleségem nem sejti a veszélyt – igen jól és virágzó állapotban van; én bensőkép igen ebűl

- tudósította az érzelmi hullámvasútról bizalmas titkárát, Tasner Antalt.  

Máriával kapcsolatos gondjait még közéleti tárgyú levelezésében is rendre szóba hozta: "Nagy baj fordúlt meg rajtam, mióta nem láttuk egymást. Mari, legkedvesebb leányom igen rosszúl volt. Azt hittük, gyorsan közelít végéhez" – tudósította például Deák Ferencet 1840-ben.   

Húszas éveibe lépve nemcsak az egészsége jött rendbe a kedvenc mostohalánynak, hanem nőként is „kivirágzott”. A nevelőapa többször is büszkén regisztrálta naplójában Mária szépségét: „Marie war sehr hübsch” [Marie nagyon csinos volt] – jegyzi fel pl. egy bál után 1844-ben. "Mari leányom sokkal jobban van, sőt oly virágzásnak indul, hogy szinte irigyleném azt – ha szabad volna – ki oltárhoz és onnan ágyba viendi" - engedett meg magának egy frivol mondatot a legbizalmasabb régi barátnak, Wesselényi Miklósnak írt levelében 1845-ben.

Ezekben az években a lány gyakran helyettesítette betegeskedő anyját a társasági szereplés során: megjelent mostohaapja oldalán vendégségben, a színházi páholyban vagy a városligeti korzózásnál. Mária 1851-ben, tehát Széchenyi legsötétebb döblingi évei idején ment férjhez Wenckheim Antal grófhoz: tudatának „feltisztulása” után ezt a vejét is fenntartás nélkül, sőt kifejezett örömmel fogadta el családtagként.

A Máriához fűződő meleg érzelmi kapcsolatba – amelynek kialakulásában a betegség miatti aggodalmak fontos szerepet játszhattak – bepillantást ad a Döblingből, Széchenyi utolsó nyarán írt levél:

Kedves jó gyengéden szeretett Marie-m!

Kedves leveled nagyon megérintett és igazi örömmel töltött el! ... Vedd a legbensőbb köszönetemet! Tudod, mindig olyan vonzalmat éreztem irányodba, hogy komolyan fennállt a veszélye, hogy igazságtalan leszek a többi testvéreddel szemben! Te most is a szívem csücske vagy és el sem tudod képzelni, milyen enyhülést nyújt összetört szívemnek, igen, legalább néhány pillanatig örömmel és boldogsággal tölt el, mikor téged a kedves jó Tonyval az oldaladon és virágzó gyerekeitektől körülvéve látlak, visszagondolva azokra az időkre, amikor oly gyakran ejtettél minket kétségbe, és csak halvány reményünk volt, hogy téged valaha ilyen egészségesen és tevékenyen üdvözölhetünk majd.

...

Nagy szeretettel üdvözlöm Tonit, sokszor csókolom a gyerekeket és a legbensőségesebb szeretetemről biztosítalak téged, drága jó Marie-m!

A legkisebb Zichy-lány, Ilona vagy Helene a két kisebb fiúhoz hasonlóan kevésebb nyomot hagyott a személyes dokumentumokban. Ő csak kislányként élt Széchenyi otthonában: 1846-ban, tehát 14 évesen már az özvegy anyakirályné személyes kegyéből egy előkelő bécsi nevelőintézet lakója volt. Az a néhány említés, amely a Széchenyi-levelekben előfordul róla, harmonikus, meleg szülő-gyermek kapcsolatról árulkodik. Rövid bécsi látogatásakor legszívesebben „a kis Helenemet szorítottam volna a szívemhez – ezt biztosan többre értékeltem volna, mint a pénzemberekkel való tárgyalást” – vallotta meg a Tisza-szabályozás finaszírozását szervező kormánytisztviselőként. „Helene nagyon kedves levelet írt. Öleld meg a nevemben” – újságolta örömmel feleségének Döblingből az öreg gróf.

Arról, hogy a gyermekek milyen mostohaapának tarthatták a „legnagyobb magyart”, csak közvetett jelekből alkothatunk feltételezést. Ha jelekként értékeljük a Zichy-fiúk és lányok rendszeres döblingi látogatásait, illetve levelezésüket, akkor az ő oldalukról nézve is megkockáztathatjuk a kijelentést: Széchenyit mostohaapai szerepében is a rá jellemző perfekcionizmus és kötelességtudat jellemezte. A nevelőszülő és gyermekei összetett érzelmei kapcsolatiból felvillantott töredékek ellentmondanak annak a - a köztudatban mindmáig élő - Széchenyi-képnek is, amely szerint az arisztokrata reformer az „ész embereként” csupán hasznosítható erőforrásokat látott volna azokban az emberekben, akikkel kapcsolatba került.

sze_chenyi_do_blingben.jpgSzéchenyi Döblingben, ahogy a rajzoló, Löschinger Zsigmond elképzelte halála után

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

A bejegyzés trackback címe:

http://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr8013754632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tristee 2018.03.21. 15:30:14

Gratulálok, remek tanulmány, sokkal közelebb hozta Széchenyit az olvasókhoz, mint száz másik írás.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2018.03.21. 15:33:21

@Tristee: Köszönöm, örülök, ha sikerült emberközelbe hoznom a szobrot :) Az mindig működik, ha a múltbeli ember maga szólal meg (nem a szószékről).

Iski Szilvia 2018.03.21. 16:39:50

Gratulálok ehhez az alapos cikkhez, ám lenne két apró - talán nem is annyira apró - megjegyzésem. A posztban Zichy Karolinaként bemutatott hölgy Mary Victoria Hamilton, míg Festetics Dénesként pedig Festetics II. Tasziló, Mary Hamilton férje látható. A két festmény a keszthelyi Helikon Kastély enteriőr-kiállításán látható.

Lady.Bird 2018.03.21. 20:01:36

Nagycenken jártunk tavaly nyáron. A múzeumban is sok olyan rész van, ahol az ember elgondolkodik arról, hogy a "nagy" Széchenyi is érző ember, férfi, apa volt. Milyen jó lenne, ha az iskolások is találkoznának ezekkel a levelekkel. Bár, van egy olyan érzésem, hogy meg kell érni egy bizonyos kort, hogy az ember bele tudja érezni magát a másik ember helyzetébe, értékelni tudja az életét.
Az egyik levél egy sora: "Te most is a szívem csücske vagy" - ez nagyon megérintett :)

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2018.03.21. 20:34:17

@Lady.Bird: Most kezdődik a nagycenki kastély teljes felújítása, a tervek szerint 2020-ban nyílik meg újra. 3 történész kollégámmal együtt dolgozunk a majdani kiálításon: kifejezetten nagy súlyt akarunk arra fektetni, hogy a hús-vér embert is (gyerekként, fiatalként, szerelmesként, apaként, öregemberként) elképzeltessük a látogatókkal. Szem előtt tartjuk azt is, hogy Cenkre rengeteg iskolai osztály megy el.
A mostohagyerekekkel Széchenyi egyébként többnyire németül levelezett: ez a "szívem csücske" így hangzik eredetileg: "Du bist auch jetzt mein Herzens-Pinkerl" - bár sejtettem a jelentést, nem volt egyszerű megfejteni a szót, valószínűleg régies bécsi/osztrák tájszó lehet. Széchenyi maga is hozzáfűzi: " dies Wort steht weder in Adelung noch in Grimm", azaz "ez a szó sem az Adelungban, sem a Grimmben nincs benne" (ez volt az ő korában a két legnagyobb német értelmező szótár).

Bicspesz Elek 2018.03.21. 20:34:37

Na ez erdekes. A feltorekvo arisztokratak(az Eszterhazy csalad alapitoja Miklos az 1600-as evekben)szerettek elvenni gazdag ozvegyeket, de azt hittem Szechenyinek kijart volna egy fiatal, szuz feleseg de ugy latszik a dolgok akkor sem voltak "sablonosak".

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2018.03.21. 22:36:08

@Iski Szilvia: Köszönöm a helyreigazítást, kivettem a képeket. A geni.com adatbázisban szerepeltek így a képek, és nem tudtam ellenőrizni.