A hagyományos társadalomban még nem vált el élesen a magánélet és a nyilvánosság, személyes, mások elől elzárt terek alig léteztek. A lakás a polgárosodás folyamata során vált a városi középosztályi családok szigorúan védett intim szférájává, a munka és a nyilvánosság elidegenedett világával szembeni menedék helyévé, ahová csak a társasági érintkezés cizellált szabályai szerint léphettek be a kívülállók. Az illemszabályok pontosan meghatározták, kik, mikor, mennyi időre, milyen alkalmakkor, milyen módon – meghívásra, bejelentkezés után vagy anélkül – léphetik át az otthon küszöbét.

A városi középosztály lakáseszménye

A 19. század végére az otthon kialakításának fő szempontjává a magánélet intimitásának biztosítása vált. A magánszféra elkülönítése, a kényelem és az otthonosság fogalmai jellemezték a polgári lakás ideáltípusát. Az otthon a visszavonulás biztonságos terepe lett a rideg külvilágban forgolódó családtagok (főleg a családfő) számára, ahol bizalom, nyugalom, a „családi tűzhely melege” várta őket. A lakásnak - méretével, berendezési és dísztárgyaival, használati módjával láthatóvá kellett tennie a család társadalmi státuszát is.

Az otthonosság megteremtését kizárólag a nők feladatának tekintették. Az ő életük fő színtere amúgy is a lakás volt: „a nő királysága a ház”, szemben a nyilvános terekben forgolódó férfiakkal, akik „többnyire a házon kívül, elfoglalva gazdaságukkal, hivatalaikkal, járva clubokba és kaszinókba élnek” – fogalmazott Jósika Júlia lányoknak szánt tanácsadójában.

(A család és a nő szerepváltozásáról bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban)

Női szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A háztatás vezetése korábban elsősorban a család élelmezését jelentette: „minél jobban tudta az asszony a zsíros, tejfeles ételeket készíteni, minél több befőttje volt, annál jobb gazdasszony hírében állott”. A 19, század  végére ez a "tudomány" leértékelődött a városi középosztály asszonyainak megítélésében: a sok fizikai munkát igénylő sütés-főzés meg a mosogatás a fizetett alkalmazottra – szakácsnőre vagy cselédre – hárult, „a modern háziasszony csak a fő ellenőrzést tartja fenn a maga számára” – tanította Nogall Janka század eleji tanácsadója. (Bővebben: "Fontos tényezője a kellemes otthonnak" - A cseléd a polgári háztartásban) A háztartást vezető nő megítélésében – a gyermekek nevelésének sikeressége mellett – a lakás berendezése, rendje és tisztasága vált kitüntetett szemponttá: „a lakás berendezése a háziasszony lelkének tükre.”

A polgári otthonnak egyrészt helyet kellett biztosítania a család közös tevékenységeinek, másrészt a családtagok személyes szükségleteinek. Az elkülönülés jegyében törekedtek rá, hogy legalább a férfiak és nők, illetve a felnőttek és a gyerekek életszféráit szétválasszák. A lakás fontos jellemzőjévé vált a kötött térelosztás, azaz az egyes helyiségek rendeltetésének rögzülése.

Férfi szoba - a felső középosztály lakásideálja. Wohl Janka: Az otthon, 1882

A középosztályhoz tartozás fontos feltételének tekintették a legalább három- (a gyermekek születése után inkább több)- szobás lakást, kisebb városokban a családi házat. A nagyvárosi polgárlakások a bérházak első, de inkább második-harmadik emeleti utcafrontján helyezkedtek el. Ha a lakásnagyság megengedte, az egyes helyiségek külön funkciót kaptak.

A társadalmi kapcsolatok ápolását, a reprezentációt szolgálta a többnyire keveset használt nappali vagy szalon. Ezt télen többnyire nem fűtötték, csak ha vendégeket vártak. A család közös életének, a rendszeres együttlétnek a színtere az ebédlő volt, amely azonban gyakran megnyílt a vendégek előtt is. Ha volt rá mód és foglalkozása is indokolta, a családfőnek esetleg dolgozószoba járt.

Szalon a szó igazi, nagyvilági értelmében egyáltalán nincs is a mi középosztálybeli asszonyaink házában. Hanem ehelyett a nagy, szellemi érintkezésre fénnyel, pompával, ízléssel és kényelemmel berendezett terem helyett van egy szoba, melynek az ablakait függönyök borítják s melyben csak a „garnitur”, a bútorok bútora lakik és zsarnokoskodik. Ebbe a szobába nem mehet senki. Se gyerekek, se háziállat. A férjről meg éppen nem is szólva. Csak az asszonyka megy be reggel, hogy arcának verejtékével porolja, kefélje, csinosítsa ezt a zsarnokot. Aztán lábujjhegyen oson ki belőle ő is és szent áhítattal néz a csukott ajtójára mindaddig, míg vendég érkezik. Ha aztán a vendég csenget, nosza begyújtanak a kályhába, lehúzzák a lámpát, működésbe hozzák a szoba-permetezőt. Aztán bevezetik a vendéget, ki a templomrablók kínos verejtékcseppjét érzi a homlokán, mikor ebbe az érintetlen, kínos nagy tisztaságba belép. A háziasszony remegve lesi: nem gyűri-e össze a párnácskáit? A vendég pedig kínos vergődéssel szívja be mindazt, amit a szokatlan kályha, a tapasztalatlan lámpa és mértéktelen szobaillat okoz. Ilyen helyen nagyon rövid a látogatás.
Szabóné Nogall Janka: A modern háziasszony. Budapest, 1910.

Egy Rottenbiller utcai lakás szalonja a századfordulón.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A családtagok intim szféráját a szülők hálószobája és a gyermekszoba jelentette. Ezekben zajlott a napi tisztálkodás is, mosdótál és vizeskancsó segítségével. Külön fürdőszobát csak a városi vízvezeték-hálózatok kiépülte után, a századforduló táján kezdtek kialakítani. (A modern higiéniai kultúra kialakulásáról bővebben:  "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón).

A gyerekek korábban vagy a felnőttekkel közös hálószobában, vagy a cselédekkel egy helyiségben, esetleg valamely kisméretű, sötét, levegőtlen alkóv- vagy kamra-szerű helyet rendeztek be nekik. A külön – levegős, világos – gyermekszoba korszakunk folyamán kezdte meg térhódítását, de általánossá még nem vált. „A századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére, akik … a neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt” – örökítette meg gyermekkorát Márai Sándor.

Többfunkciós gyermekszoba, Pauly Erik terve az Iparművészet című folyóiratban, 1900.
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű ablakokkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben, mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az „alkóvban” szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben vagy ha büntetésből tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás tágas „szalon”, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. …
Öt szoba sorakozott itt, lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mind nagy termetű volt, levegős. Apám külön „férfiszobát” rendezett be vagy „dohányzót” a szalon s az ebédlő között, ide állították be a könyvszekrényeket s egyáltalán sok új bútort rendeltek.

 Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

A Morandini-család lakása. A családfő építési vállalkozó volt Nagykanizsán a századforduló körül.
Forrás: A lehetőségek országa című kiállítás katalógusa

Lakva ismerszik meg a lakás

A lakások kényelme általában sok kívánnivalót hagyott maga után. A palotaszerű homlokzatok mögött a szobák belmagassága igen nagy, akár négy-négy és fél méter is volt, így kifűtésük – öntöttvas- vagy cserépkályhákkal – gyakran csak gyengén sikerült. Rontotta a komfortérzetet, hogy a lakásban közlekedve fűtött és fűtetlen helyiségek váltakoztak. A század eleji háztartási tanácsadó ideális fűtési hőmérsékletként 19-20, kisgyermekes család esetében 22-25 fokot ajánlott. A hideg és a huzat ellen használt nehéz függönyök ugyanakkor elfogták a természetes külső fényt. A világítást a század közepén még gyertyával, és olajlámpával oldották meg, majd egyre több városban a gázlámpák biztosították a mesterséges fényt. Az elektromos izzók a századforduló táján jelentek meg. Az esti olvasáshoz azonban a gyenge mennyezetvilágítás mellett továbbra is petróleumlámpa szolgáltatott közvetlen megvilágítást.

Villanyvilágítás egy budai lakásban, 1903

Az egy szinten elhelyezett, többnyire egymásból nyíló szobák a valóságban csak hiányosan biztosították a magánszférát. A külön megközelítéshez hosszú, sötét előszobát vagy folyosót kellett kialakítani. Ezt általában a máshonnan már kiselejtezett „sifonérokkal” és utazóládákkal zsúfolták tele. Az esernyő-, bot- és sárcipőtartó, a tükör és a fogas mellett nélkülözhetetlen kellék volt a névjegytálca, amire a látogató a vizitkártyáját helyezte.

A 19. század végéig a polgárlakásokat meglehetősen sablonosan, az egyéni ízlésnek kevés teret engedve bútorozták be. A nappali vagy szalon kötelező berendezési eleme volt a kárpitozott dívány, a hat fotellel körülrakott szalonasztal, a fal mellett a fiókos vagy ajtós konzolok. Ugyancsak itt, vagy – ha volt – az ebédlőben foglalt helyett a dísztárgyakkal szinte oltárszerűen telezsúfolt pohárszék. A hálószobában kétajtós fényezett szekrényekben tárolták a ruha-, asztal- és ágyneműt. A két ágy, két éjjeliszekrény elhelyezésében a szigorú szimmetriára törekedtek.

A „szalont”, a lakás legfölöslegesebb szobáját, évszámra nem használták,  mégis nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig töltve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból… Akadt itt még életnagyságú bronzba öntött dakszlikutya is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több „tárgy” ezüstből, márványból és bronzból. … Fekete, metszettüveg ablakos szekrényben sorakoztak anyám könyvei.
A sok bronz és mahagóni persze ragyogott a sok portörléstől. A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ión oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan igyekezett leplezni rendeltetését, a szék látni valóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen.
A mi szalonunk tompított „stílusában” még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyermekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. A „táblabíróvilág” biedermeieréből, a szelíd, humánus és jó ízlésű formákból átmenet nélkül nőtt elő az a palisander- és plüss-szörnyűség, ami a századvégi polgári bútor volt. Az „ónémet ebédlő” igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összehasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékesített „büfékkel”, préselt szőlőfürtökkel feldíszített bőrszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, a pálmákat a sarokba, a párnákat minden díványon és a láb alatt s a karosszékben, a kefetartót a falon, melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt, az ezüstszarvast az íróasztalon … a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat … ez volt együtt a „juste millieu” [helyes középút], magyarul „az enteriuőr”, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett. 

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1999

Korai szecessziós ebédlő, Förk Ernő terve, 1890
Forrás: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Szerk. Hanák Péter, 1992.

A századforduló körül megkezdődött a korábbi merev, immár „nyárspolgárinak” bélyegzett lakberendezési normák oldódása. Az egyéni ízlés különbségei szabadabban érvényesülhettek. Míg az ebédlő korábban „komor, merev, nyárspolgár templom (a gyomor temploma)” volt, az új életforma ideál szerint „világos kis fészek, melyben időnként esznek is, de a lakói nem azt tartják az élet legfőbb céljának és gyönyörűségének”. A szobát tömegükkel is uraló súlyos, sötét szekrények tároló funkcióját részben kezdték átvenni a fürdőszobai gardróbok.

A feleség hálószobája a Munkácsy Mihály utcai Schiffer-villában, 1912. (Ma Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum)

A technikai fejlődés és az urbanizáció vívmányai ekkoriban már egyre szélesebb körben hatoltak be az otthon falai közé is: a folyóvíz be-, illetve a szennyvíz elvezetése a higiéniai viszonyokat, az előbb csak világításra, majd főzésre is használt gáz a komfortosságot javította. A korszak végén az urbanizációban élenjáró városokat már az elektromos vezetékek is behálózták, de a lakások világításában, illetve a háztartások eszközeinek működtetésében még csak a kis számú kísérletező kedvű tehetős vette igénybe.

Cholnoky Jenő egyetemi tanár kolozsvári lakásának fogadószobája, 1918. Forrás: Fortepan
 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!