Valuch Tibor történész (MTA TK PTI és Debreceni Egyetem ) vendégposztja. A közelmúlt hétköznapi életének története iránt érdeklődőknek ajánlom a szerző két könyvét: Hétköznapi élet Kádár János korában és Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből Magyarországon a második világháborútól napjainkig

A test-tabu  és az illendő viselkedés

A szexualitás Magyarországon a 20. század közepén még meglehetősen szigorúan tabu témának számított, a test nyilvánossága pedig erősen korlátozott volt. A női ruhák, szoknyák az általános társadalmi elvárásnak megfelelően térdig értek vagy kissé térd alatt végződtek. A fűző viszont már nem volt elengedhetetlen kelléke a női alakformálásnak, egyre kevesebben hordták továbbra is. A nők nadrágviselete ekkor még csak kivételes volt.

Aki az illendőség szabályai ellen vétett, kihívóan viselkedett, a korabeli megítélés szerint túlságosan kacéran öltözködött (például rövidebb szoknyát hordott az elvártnál), többet mutatott meg a testéből az akkor elfogadottnál, az könnyen rossz hírbe keveredett. Természetesen jelentős különbségek voltak e téren a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak értékrendszere és illemszabályai között.

Az illendőségnek megfelelő női ruha 1954-ben. Forrás: Fortepan

A középiskolás fiúk és lányok nagy része továbbra is elkülönített osztályokba járt, a koedukált oktatás csak fokozatosan terjedt. A negyvenes-ötvenes években leginkább a tánciskola, a társastáncestek és a bálok nyújtottak alkalmat az ismerkedésre.

Hogy mit tekintettek szemérmetlenségnek, illetlen viselkedésnek, némiképp eltért az egyes társadalmi rétegeknél, de az alapnormák lényegében egységesek voltak. A házasságkötés előtti testi kapcsolat továbbra is a férfiak számára volt „megengedett” (legalábbis hallgatólagosan), a nők házasodás előtti szerelmi életét viszont nem tartották elfogadhatónak. Ők általában továbbra is „tisztességesen és erényesen” – értsd: szerelmi ismeretek és szexuális tapasztalatok hiányában - kötöttek házasságot.

A tánciskola vizsgabálja az eleki kultúrházban, 1965.

A polgári korból örökölt viktoriánus prüdéria az ötvenes-hatvanas években sajátos megerősítést kapott. A korszak úgynevezett szocialista erkölcse lényegében csak a házasságon belüli nemi életet tartotta elfogadhatónak. Az ötvenes évek elején a házasságtörést a párttagok esetében még pártfegyelmivel büntették.

A szexualitásról való beszéd is évtizedeken keresztül őrizte még tabujellegét. A nemiséggel kapcsolatos információkat a gyerekek és a fiatalok rendszerint a családi kereteken kívül szerezték be. Az általános gyakorlat szerint a testiségről, a szexualitásról, az alapvető biológiai ismeretekről a szülők – a ritka kivételektől eltekintve – nem beszélgettek gyermekeikkel.

Az 1967 és 1986 között 2-3 évente kiadott könyvecskével egy egész generáció számára tudták le a "felvilágosítást"

Szexuális forradalom szocialista módra

A szexualitással kapcsolatos íratlan normák és a társadalmi gyakorlat a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdett mélyrehatóan megváltozni. Ezzel egyidejűleg többek között a miniszoknya és a bikini gyors térhódítása gyökeresen átformálta a női test nyilvánosságával kapcsolatos közvélekedést is.

Mini és bikini 1969-ben. Forrás: Fortepan

A hetvenes években „a nemi életre nevelés” bekerült a legalább röviden oktatandó iskolai témakörök közé. A nyitásban meghatározó szerepet játszottak a korabeli ifjúsági lapok is – Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság –, nemzedékek nőttek fel Lux Elvira és Veres Pál tanácsain. A hatvanas-hetvenes években az egyik legnépszerűbb kiadvány Hirschler Imre: A nők védelmében című könyve volt.

Veres "Pali bácsi"  - bár tanácsai mai szemmel olvasva néha megmosolyogtatóak - üdítő kivételnek számított nyitottságával

A rendszer nőemancipációs törekvései a szexualitás kérdésére nem terjedtek ki. A hétköznapok gyakorlatában a férfiak szabadosabb viselkedése változatlanul enyhébb megítélés alá esett, mint a nőké. Jelentősebb változások ezen a téren is a hatvanas évek végétől jelentkeztek, az új ifjúsági szubkultúrák megjelenésével párhuzamosan. A galerikben csoportosuló fiatalok szabados szerelmi életéről szóló kósza híradások felborzolták a meglehetősen konzervatív álláspontot valló korabeli magyar közvéleményt.

Az utcai csókolózás 1978-ban már legfeljebb az idősek idegeit borzolta fel. Forrás: Fortepan

Egy-egy házibuli vagy KISZ-tábor is jó alkalmat kínált az ismerkedésre, az együttlétekre. A házasság előtti szexuális élet azonban inkább csak a hetvenes évektől kezdett elfogadottá válni. A gyereknemzésre egyre kevésbé tekintettek a szerelmi élet első számú tényezőjeként: a változás fokozatosan alapjaiban változtatta meg a szexuális magatartást.

Házibuli, 1975. Forrás: Fortepan

A korszak közgondolkozásában azonban a szexualitás tabu jellege csak lassan oldódott. Az erotika műalkotások, viccek, karikatúrák révén jelent meg, többnyire igen konszolidált formában, illetve keretek között. A magyar sajtóban a negyvenes évek végétől erotikus kiadványok évtizedekig nem léteztek. Kivételt csak egyes alkalmi kiadványok – például az újságíróbál alkalmából évente egyszer kiadott Tollasbál című magazin – jelentettek, ezek is inkább csak a hetvenes évek második felétől. Az ifjúsági lapokban is ettől kezdve jelent meg egy-egy erotikus fotó. Sajátos módon egyébként ugyanebben az időszakban a KISZ Központi Bizottságának a lapja, a Magyar Ifjúság közölte több-kevesebb rendszerességgel a külföldi magazinokból átvett fotókat. Korábban könnyen pornográfiának minősítettek mindent, ami erotikus tartalmú volt. Az általános tiltás miatt az ismert külföldi kiadványok – például a Plaboy – is csak csempészáruként kerültek be az országba.

A keletnémet Das Magazint a 2-3 aktfotó kedvéért németül nem tudók is megvették 

Bizonyos kettősség ugyanakkor hamar megjelent ezen a téren, hiszen a fővárosban és a nagyobb városokban is működtek a korszak során olyan szórakozóhelyek, ahol – szigorúan a késő éjszakai órákban – sztriptíz-műsort tekinthetett meg a szórakozni vágyó közönség.

Sztriptíz a Pezsgőbárban, Budapesten, 1968-ban.

A meztelenség fokozatosan bekerült a nyilvánosságba s ebben nagy szerepe volt a televíziónak és a mozinak - a művészfilmekben viszonylag korán megengedetté vált a ruhátlan test -, bár a folyamatot legalább a korhatáros korlátozásokkal igyekeztek fékezni. A hetvenes évek második felében újjáéledő reklámok révén a meztelen női test reklámhordózóként is megjelent a nyilvánosságban.

Még kér a nép, 1972. Jancsó Miklós gyakran alkalmazta filmjeiben a meztelenséget metaforaként

A testtel kapcsolatos szigorúan korlátozó normák enyhülését jelezte a nudizmus (később inkább naturizmusnak nevezték) megjelenése a nyolcvanas évek elején. A délegyházi tavaknál kezdődött, hamarosan ezreket vonzó meztelen fürdőzést eleinte rendőri akciókkal is akadályozták, azonban a mozgalom egyesületté szerveződve - a civil társadalom egyik első fecskéjeként! -  néhány év alatt elérte a "szabad testkultúra" legalizálását.

Délegyházai hangulatkép a nyolcvanas évekből. Forrás: Magyar Naturisták Egyesülete

A homoszexualitás a hatvanas évekig, az új büntetőtörvénykönyv bevezetéséig bűncselekménynek számított, amelyet rendőrségi ügyként kezeltek. A kérdés azonban egészen a nyolcvanas évek elejéig nem jelenhetett meg a nyilvánosságban. Az egyneműek szerelmét a Kádár-kori magyar társadalom döntő többsége – amely általában is rosszul tolerált mindenféle másságot - nem fogadta el. Az előítéletek csak lassan oldódtak. Becslések szerint a nyolcvanas évek elején a felnőtt népesség három-öt százaléka tartozott a homoszexuálisok-leszbikusok közé.

[]

A mi korunk az övékéhez képest egészen más, pedig mi se vagyunk olyan öregek [39 éves volt az interjúalany]. A bálba eljártak velünk a szüleink, ezek meg kinéznek onnan bennünket. Ők nem úgy táncolnak, viselkednek, mint mi. És nem szégyellik magukat. Most, amikor itt voltak a Tolcsvayék, az egyik kislányon háborodtam fel. Elég komoly turai udvarlója van, de az már nem volt ott, hát odamegy hozzá egy fiú, nem ismertem, nem idevalósi, és megcsókolja. Mondom a testvéremnek, hogy nézd már, ennek nem az az udvarlója. Ó, aszongya, ez nem feltűnő. Hát én nem tudom, de engem a férjem meg nem csókolt az eljegyzés előtt, az biztos. Volt a mi időnkben is kacér lány, de olyan mégse, hogy most minden kisbaba koraszülött...

Őrszigethy Erzsébet: Budapesttől ötven kilométerre. In: Folyamatos jelen, Budapest, 1981.

A nemlétező prostitúció

A nyilvánosházak működése és a prostitúció a negyvenes évek végéig legális volt, azt a háború előtti törvény szabályozta. Ebben az időszakban csak Budapesten 1200 igazolvánnyal rendelkező kéjnő tevékenykedett s mintegy 10-12 000-en űzték engedély nélkül az ipart.

A nyilvánosházakat 1950-ben felszámolták, a nyilvántartott kéjnők igazolványait visszavonták, s munkahelyeket jelöltek ki számukra. A prostitúció ettől kezdve kihágásnak minősült, majd 1955-ben 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekménnyé nyilvánították. A jelenség ettől még természetesen nem szűnt meg, csak illegális körülmények között élt tovább. Rövidesen kialakult a prostitúció új intézmény- és működési rendszere. Folyamatosan újratermelődött a szobáztatók, a futtatók, az ismert helyeken kuncsaftra váró lányok csoportja. A hetvenes évekre a budapesti Rákóczi tér és környéke vált a prostitúció egyik legismertebb helyévé. A lányok futtatása a különböző bűnözői csoportok egyik jövedelmező tevékenységévé is vált. A hatvanas években az ország nyitottabbá válása, a turizmus lassú élénkülése megteremtette ennek a tevékenységnek a második szintjét is, amelyet a szállodákban tevékenykedő örömlányok alkottak.

Rákóczi tér, 1972. Forrás: Fortepan

A testüket áruba bocsátó lányokat és asszonyokat lebukás esetén üzletszerű kéjelgés (ÜK), esetenként pedig közveszélyes munkakerülés (KMK) vádjával fogták perbe és ítélték el néhány hónapnyi, visszaeső minősítés esetén 1-2 évnyi börtönbüntetésre vagy javító nevelő munkára.

„Titkos kéjnők” az úgynevezett szocialista (minta)városokban – Sztálinváros/Dunaújváros – is szép számmal voltak. A rendőrség időről-időre kampányszerűen próbálta meg keretek között tartani ezt a tevékenységet. A nagyobb rendőrkapitányságokon külön erkölcsrendészeti osztályok, alosztályok működtek.

A fellépés „hatékonyságát” jól mutatja, hogy 1970-ben mindössze 88 személyt nyilvánítottak terheltté ilyen bűncselekmény miatt, ebből 74 fővel szemben emeltek vádat és 56 személyt (közülük 44-et Budapesten) ítéltek el jogerősen. Az elítéltek nagy részére 1-12 hónapig terjedő, a súlyosabbnak minősített esetekben 2-5 évnyi szabadságvesztést szabtak ki. 1980-ban az üzletszerű kéjelgésnek minősített bűncselekmények száma kereken 100 volt, ebből a bíróságok 62 embert ítéltek el 37-et letöltendő, 15-öt felfüggesztett szabadságvesztésre, a többieket pedig javító-nevelő munkára, illetve pénzbüntetésre ítélték.

A dolog természeténél fogva és a szabályozás tiltó jellege miatt nem lehet tudni, hogy pontosan hányan űzték az „ősi mesterséget” ekkoriban, de feltételezhető, hogy csak Budapesten sokszorosa volt a számuk az elítéltekének. Az eljárások alacsony száma is azt mutatja, hogy a rendőrség minden olyan helyen megtűrte a jelenséget, ahol ez nem keltett nagy feltűnést, egyébként pedig inkább csak kampányszerűen kezelték az ügyet.

Az Old Firenze bár a budai várban, 1973. Forrás: Fortepan

Fertőzöttség tekintetében elsősorban a főváros belső - V., VI., VII., VIII., IX., XIII., és XIV. kerületei exponáltak. Az átlagosnál több prostituált mozog a budai kerületek közül a II. és a XI. kerület területén. A fertőzöttség tradicionális okkal, a vendéglátó-ipari objektumok és szórakozóhelyek koncentráltságával magyarázható. A rendelkezésre álló operatív és nyílt ellenőrzések tapasztalatai alapján a főváros legfertőzöttebb objektumai is meghatározhatóak, ahol a prostituáltak partnereikkel megismerkednek. Ezek többsége eszpresszó, bár éjjeli mulató, utca, tér.

Fertőzöttség tekintetében kiemelkednek az alábbi objektumok:

Az osztályon felüli helyek közül: Pipacs, Moulen Rouge, Jereván, Savoy, Berlin stb., bárok, a Gellért, a Szabadság, a Palace, a Metropol, Vörös Csillag, Astoria Szállók halljai és bárjai,

Az I., II., III. osztályúak közül: Emke, Tavasz, Harmat, Luxor, Otthon, Tinódi, Fény, Gong, Trojka, Szimpla, Rózsa és Ibolya presszók, Liliom, Nemzeti, Szarvas Étterem, Múzeum Kávéház, a terek közül kiemelkedik a Rákóczi tér, az Úttörő tér [!], Kulich Gyula [Kálvária] tér, Almássy tér. Fertőzöttek még: a Nyugati és [a] Keleti pályaudvar környéke, ezek várótermei, a Vidámpark, a Margitsziget, Ifjúsági Park, Hűvösvölgy, Népliget.

Az első csoportba sorolhatók a társadalom perifériáján élő, lakással, munkahellyel nem rendelkező prostituáltak, akiknek külső megjelenése is árulkodik „foglalkozásukról". E kategóriában megtaláljuk az egészen fiatal és a már kiöregedett prostituált nőket egyaránt. Ismerkedési területük a különböző parkok, terek (ahol rendszerint a közösülést is végrehajtják), pályaudvarok várótermei, italboltok.

A prostituáltak jelentős része rendelkezik lakással és munkahellyel, bár munkavállalásuk sok esetben a személyi igazolványba történő bejegyzésig terjed. Ezek a személyek férfipartnereikkel ugyancsak válogatás nélkül, eszpresszókban, szórakozóhelyeken, italboltokban ismerkednek meg. Kapcsolataikat azonban már sokkal diszkrétebben, rendszerint saját, partnereik, illetve találkahelytartók lakásán bonyolítják le. Ezek felderítése már nehezebb, mint az előző csoportba tartozóké.

A harmadik csoportba sorolhatók - és a bűnüldöző szervek számára a legveszélyesebb kategóriát jelentik - azok a prostituáltak, akik rendszerint kerítők útján szállodákban külföldiekkel közösülnek. Ezek egy része bizonyos foglalkozást űzők köréből - pl. felszolgáló, mixer, fodrász stb. - kerülnek ki. Átlagon felüli, luxus igények kielégítése céljából űzik a prostitúciót. Viselkedésükben kulturáltak, esetenként több nyelvet is beszélnek. Tevékenységük többnyire valutáris bűncselekményekkel párosul.

Az Országos Rendőr Főkapitányság jelentése, 1971. Közli: Tóth Eszter Zsófia: Prostitúció a ’70-es évek Budapestjén

Prostituált a budapesti éjszakában 1966-ban. Forrás: Fortepan

A nemi betegségek

Mivel a piros lámpás házak felszámolásával megszűnt a korábban bejegyzett örömlányok kötelező rendszeres egészségügyi ellenőrzése, a nemi betegségek terjedéséért leginkább a prostitúciót tették felelőssé. Ebben azonban a higiénés viszonyok alacsony szintje is szerepet játszott. Egyes társadalmi csoportokban – elsősorban a városokban – a szexuális magatartás változása is segítette a betegségek terjedését.

1944-45-ben a front átvonulásakor a tömeges erőszaktételek, a negyvenes évek második felében pedig az egészségügyi rendszer összeomlása növelte rohamosan a nemi betegek számát. A probléma kezelésére 1951-től központosított állami intézményrendszert hoztak létre, ahol akár kényszer-gyógykezelésre is sor kerülhetett. A fertőzés gyakorisága a hatvanas évekig viszonylag gyorsan, később lassuló ütemben csökkent. A nyilvántartott nemi betegek száma az ötvenes évek elején még meghaladta a hatvanezret, a hatvanas években huszonöt-harmincezer között ingadozott, a hetvenes évek végére tízezerre csökkent. A probléma mindvégig meglehetősen szűk körben kapott nyilvánosságot.

A szülés kórházba vonul

A negyvenes években és az ötvenes évek első felében a születések nagy része még otthon, lakáson történt. 1940-ben a megszületett gyermekek háromnegyede, 1950-ben kétharmada otthon, családtagok és/vagy bábaasszony közreműködésével látta meg a napvilágot. A születés csakúgy, mint a halál az élet szerves, természetes, mindennapos velejárója, kevésbé orvosi, kórházakban izolált esemény volt. Az ötvenes évektől folyamatosan növekedett a szülészetek befogadóképessége, a születés az otthoni körülmények közül fokozatosan átkerült az intézményi, kórházi keretek közé.

1960-ban már csak a gyermekek egyhatoda született otthon. Az évtized végén már egyre inkább ez számított kivételesnek és ritkának. Ezzel párhuzamosan a bábaasszony intézménye is megszűnt. Helyettük a védőnők igyekeztek eligazítani és segíteni a gyermekágyas asszonyokat az újszülöttek ellátásának kezdeti lépéseiben. A javuló egészségügyi ellátás minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csecsemőhalandóság és a gyermekágyi halandóság nagymértékben csökkent.

Újszülött és édesanyja a zsidó kórházban Budapesten, 1947-ben.

A házasságon kívüli születések a század utolsó harmadáig nem tartoztak a társadalmilag elfogadott jelenségek közé. A szűkebb-tágabb környezet – lakóhelytől, településtípustól lényegében függetlenül - továbbra is számon tartotta a „megesettségett”. A házasságkötés előtt világra jött újszülöttet „előregyártott gyermeknek”, a házasságon kívül születettet pedig „zabigyereknek” nevezték még a hatvanas-hetvenes években is.

1953-ban bevezették a gyermektelenségi adót. A korabeli népnyelv által „kanadónak” titulált kötelezettség az önálló keresettel rendelkező 20-45 év közötti gyermektelen nőket és a 20-50 év közötti gyermektelen férfiakat terhelte. A rendelkezést az 1956-os forradalom után helyezték hatályon kívül.

Fiatal pár hazaindul az újszülöttel a kórházból. 

Abortusz és fogamzásgátlás

A második világháború után átmenetileg lehetővé tették a terhesség legális megszakítását azon lányok és asszonyok számára, akik a megszálló hadseregek katonái által elkövetett nemi erőszak következtében estek teherbe. 1946 elején azonban visszatértek a teljes tiltáshoz. A fenyegető büntetés ellenére a művi vetélés évtizedeken át az egyik leggyakoribb születésszabályozási eszköz maradt: évente 110-120 ezerre becsülték az illegális beavatkozások számát, s ennek jelentős részét orvosok hajtották végre. Évente négy-ötezer elmarasztaló ítélet született a gyermeküket illegálisan elvetető anyák és a beavatkozó orvosok ellen. A teljes tilalmat 1956 nyarán oldották fel, ami együtt járt a regisztrált terhesség-megszakítások ugrásszerű növekedésével.

A szigorú abortusztilalomról a pártvezetés döntött, de azt Ratkó Anna egészségügyi miniszter nevéhez kötötte a közvélemény

Az abortusz és a születésszabályozás terén az újabb jelentős fordulat 1967-68-ban következett be. Ettől kezdve vált hozzáférhetővé az első magyar fogamzásgátló tabletta az Infecudin, majd nem sokkal később megjelent a Bisecurin is. Az orális fogamzásgátlás a tabletták magas hormontartalma ellenére gyorsan népszerűvé vált. A hetvenes évektől az abortuszok száma mérséklődött.

A regisztrált terhesség-megszakítások száma 1957-1990 között

Forrás: Demográfiai évkönyv, 1997.

A látványos csökkenés elsősorban az orális fogamzásgátló-szerek széles körű elterjedésének köszönhető, másodsorban pedig az abortusszal kapcsolatos jogszabályok szigorításának. Bár a szocialista korszak prüdériája gátolta a korszerű családtervezési ismeretek terjesztését, egy 1986-os felmérés adatai szerint már a házas nők háromnegyede védekezett a nem kívánt terhesség ellen. Mechanikus fogamzásgátló eszközöket a negyvenes és ötvenes években is forgalmaztak a patikákban, ám ezek hatékonysága gyakran megkérdőjelezhető volt, sőt az ötvenes években az áruhiány miatt nehezen is lehetett beszerezni. Az abortusz mellett a másik leggyakrabban alkalmazott módszer a megszakított közösülés volt.

Az archaikus magzatelhajtó eljárások és eszközök alkalmazása (hegyes pálcával történő felszúrás a méhbe, növényi főzetek méhbe fecskendezése, levegő befúvás) az ország számos területén - főként a falvakban - a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig előfordult. “A közösségekben addig nem tekintették bűnnek, addig megengedték ezeket a cselekményeket, míg a magzatnak nincs lelke.” Ez a határpont pedig az általánosan elterjedt felfogás szerint az állapotosság harmadik hónapja volt.

Az 1970-es évek elejének jellemző tárgyai egy privát "kollázson": a Bisecurin 1971-ben került a patikákba

Hasonló témájú  korábbi posztok: "A botrányt kerülni kellett" - Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben és "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás" - Szerelem, házasság és szexualitás a paraszti világban

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!