A 19. század közepén a szennyvizek, a hulladék, valamint az emberi és állati ürülék kezelése még alig különbözött a középkoritól. A következő évtizedek mikrobiológiai felfedezései egyre szélesebb körben tudatosították, hogy a környezet higiéniai viszonyai és a népesség egészségi állapota között szoros összefüggés létezik.  A városok népességszámának rohamos növekedése a 19. században a hulladékok egyre magasabb hegyeit termelte: a probléma egyrészt műszaki kihívást jelentett, másrészt új társadalmi és viselkedési normák kialakítását is kikényszerítette.

 Árnyékszék használat közben az idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című 1559-ben készült festményén. A képrészlet a száz ábrázolt szólás közül kettőt is megjelenít: "Ugyanazon a lyukon keresztül szarnak" (Elválaszthatatlan cimborák), illetve "lóg, mint szaróház az árok felett" (félreérthetetlen ügy)

"Közszennyesség" a középkorban

Ahol kis területen sok ember - és velük együtt sok állat - zsúfolódik össze, a természet nem győzi feldolgozni, lebontani, eltüntetni a keletkező hulladékokat és anyagcseretermékeket. Így volt ez már azokban a kultúrákban is, amelyekben még nem terhelték a környezetet a vegyipari termékek és a műanyagok. Az ókor nagy városaiban - Mezopotámiában, Indiában, Jeruzsálemben, a legnagyobb görög poliszokban és természetesen Rómában, illetve a provinciák székhelyein - már földalatti csatornarendszerek vezették el a keletkező szenny folyékony részét.

Róma alatt máig fennmaradt a birodalom infrastruktúrájának egyik büszkesége, a Cloaca Maxima

A középkor ebben a tekintetben is hatalmas civilizációs visszalépést jelentett. A városokban az utak szélén vagy közepén húzódó nyílt árkok nemcsak az esővíz elvezetésére szolgáltak: a szennyvizet is oda öntötték vagy vezették, sőt, oda dobták az ürüléket és a szilárd hulladékot is, aztán sorsára hagyták. A települések számára a folyóvizek közelsége nem csak az ivóvízellátás miatt volt fontos: a folyók és patakok, esetleg a belőlük kivezetett csatornák az állandó "öblítést" is biztosították. A hidak némely városban nemcsak piactérként szolgáltak, de nyilvános árnyékszékeket is kialakítottak rajtuk: az ürülék természetesen egyenesen a vízbe pottyant.

Freiburg sétálóutcáiban ma is csobog a "várospatakocska" egy-egy ága, amely a középkorban a város szennyét hordta el.

Sok európai városban hagytak keskeny sikátort a házak falai között a telekhatáron, amely nem a közlekedést szolgálta. Ide nyíltak az épületek falából erkélyszerűen kiálló, nyitott vagy zárt árnyékszékek, és a földsáv (németül Ehgraben) fenekén gyűlt az ürülék, amelyet többnyire csak az esővíz tüntetett el úgy-ahogy.

A házak hátsó vagy oldalsó falai között futó, az ürülék és a szemét számára kialakított "Ehgraben" Zürichben

A várakat vagy a városfalakat övező árkok  természetes szemétlerakóként is szolgáltak: a rothadó szerves anyagok (például dögök), az azokat ellepő legyek, a bennük tanyázó patkányok nagy szerepet játszottak a pusztító járványok előidézésében. Az utcákra dobott hulladékok között háziállatok turkáltak: kutyák és macskák mellett disznók is.

Az emberek félreeső helyeken, szemét és trágyadombok szélén guggolva, vagy a házak udvarán ásott latrinák fölött intézték szükségüket. Ezeket időnként természetesen ki kellett üríteni: ezt a munkát a gyepmester végezte, aki némely városban egyúttal a hóhér hivatalát is betöltötte. Szerencsések voltak azok a városi polgárok, akik közvetlenül folyóvizek mellett laktak: az ő erkély-árnyékszékeik alatt folyamatosan működött a vízöblítés.

Bázel szerencsés polgárai a Birsig folyót használták természetes csatornaként. Az 1880. körüli városképen jól láthatók a középkorból megmaradt fülkék, amelyek használatát csak a következő évtizedben, a város csatornázása után tiltotta meg a tanács.

A középkori köztisztasági állapotokat jellemzik azok a rendeletek, amelyekkel egyes német városokban arra kötelezték a vásárra jövő parasztokat, hogy hazafelé, kiürült szekereiken vigyenek ki egy-egy adag hulladékot a városfalakon túlra. Mivel a városi szemét jórészt trágyának alkalmas állati és emberi ürülékből állt, a kötelezettség tulajdonképpen kölcsönösen előnyös volt.

Magáért beszél az az 1372-es párizsi rendelet is, amely előírta, hogy a mosdóvizet vagy az éjjeliedény tartalmát csak háromszoros "Gare l'eau!" (Vigyázz, víz!) figyelmeztető kiáltás után szabad a házak ablakaiból az utcára önteni. Nem speciális francia népszokással állunk szemben: a kifejezés "gardyloo" változatban a középkori angolban is meghonosodott. Sőt, még a reformkori Pesten is panaszkodtak, hogy akár a Váci vagy az Úri (ma Petőfi Sándor) utcában is megesik, hogy "különféle híg portékával" öntik le a járókelőt az ablakból vagy a kapu alól.

Az első köztisztasági jellegű tilalmak az ürülék utcára vagy az árkokba öntésére vonatkoztak, illetve kötelezővé tették annak külön erre a célra ásott gödrökbe való összegyűjtését. A szigetelés nélküli gödrök tartalma persze éppúgy átitatta a talajt, szennyezte a kutak vizét, mint amikor kiöntötték, ráadásul a tisztításuk is igen kellemetlen bűzzel járt.

Az egyre nagyobb, népesebb és zsúfoltabb városokban a köztisztaság ügye közbiztonsági kérdéssé vált. A problémára a 19. században főleg a nagy kolerajárványok irányították az orvosok és a hatóságok figyelmét: az ivóvizek elszennyeződését az árnyékszékügy, a szennyvízelvezetés és a trágyakezelés megoldatlanságával magyarázták.

A talpra erősíthető magasítók a sártól, ürüléktől, trágyától és egyéb utcai szennytől védték a lábbelit.

Rokon témájú korábbi posztok: "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón és  "Orvost csak hírből ismer" - Egészség és betegség a hagyományos társadalomban

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!