A 19. század emberének egyik alapélménye - hozzánk hasonlóan - az idő "felgyorsulása" és a tér "zsugorodása" volt. Ez az érzés elsősorban a közlekedés és a hírközlés modernizálódásával, például a távíró és a telefon feltalálásával és elterjedés függött össze.
A telegráf
A hírközlés modern technikája a vasúti közlekedés forradalmának oldalvizén indult el, de még annál is gyorsabban fejlődött. Az első elektromos távíróvonalak az 1830-es években épültek Angliában és Amerikában, de a gyakorlati alkalmazás igazán csak Morse 1844-ben bemutatott találmányának köszönhetően kezdődött meg. Magyarországon 1847 karácsonyának másnapján, Bécs és Pozsony között továbbították az első táviratot. 1850-ben már Pestet is összekötötték a birodalmi fővárossal.
Távíró az angliai Északi Vasút mellett, 1852. A távközlés vezetékei a 19. század közepétől tartoznak hozzá az európai tájképhez.
Eleinte csak hivatalos táviratokat továbbítottak a távírdák, de hamarosan megnyitották őket a magánforgalom előtt is. A távirat azonban továbbra is elsősorban az üzleti világhoz és az államigazgatáshoz kötődött. A privát szférában a távirat érkezése többnyire baljóslatú esemény volt: leginkább a rossz hírek, halálesetek, családi tragédiák hírhozójaként jelent meg.
A londoni központi távirda gépterme távírókisasszonyokkal, 1859
A sajtó természetesen megjelenésétől intenzíven élt az új technikai eszközzel. A hírek áramlása korábban elképzelhetetlen sebességre gyorsult, s az olvasóközönségben hamar ki is alakult az igény, hogy távoli történésekről is azonnal tudomást szerezzen. A Vasárnapi Újság humoros írása 1859-ben, az osztrák – olasz-francia háború idején azt ajánlja a nézőhiányra panaszkodó színháznak, hirdesse ki: „a felvonás-közök alatt ujdonuj telegraphi sürgönyök fognak felolvastatni!!!” akkor majd lenne publikum”.
A kiegyezéskor a magyar kormány 8100 km hosszú vonalhálózatot vett át, 181 távirat-felvevő állomással. A következő években végrehajtott fejlesztések arra irányultak, hogy a vármegyék székhelyét bekapcsolják a forgalomba, illetve bővítsék a nemzetközi összeköttetéseket.
Morse "írógépe", amely a betűket egy óramű által hajtott papírszalagra írt pontokból és vonásokból állította össze
A távírdákban főleg Morse-gépeket alkalmaztak. Az adókészülékek billentyűjén leadott jeleket (minden betűnek hosszú és rövid jelek kombinációja felel meg) a vevőkészülék láthatóvá tette a benne egyenletesen haladó papírszalagon pont és vonás alakjában. Sokkal nagyobb adatátvitelre volt képes az ún. Hughes-gép, amely betűket nyomott a vevőkészülékbe helyezett papírra: ez lett a telexgép őse. Magyarországon 1867 óta alkalmazták az óránként 3600 szó átvitelére képes szerkezetet a legnagyobb forgalmú vonalakon. 1914-ben csaknem 3000 távíróhivatalban, s 2400 vasútállomáson lehetett táviratot feladni.
A budapesti főposta (Petőfi Sándor utca) új gépterme 1907-ben
Ismerkedés a telefonnal
Bár a távközlés forradalmát a távíró megjelenése indította el, igazán a telefon szélesítette ki, mivel ezt minden különleges ismeret nélkül bárki tudta használni. Bell 1876-ban bemutatott találmányát szédületes gyorsasággal tökéletesítették, s szinte azonnal megkezdődött gyakorlati alkalmazása is. Puskás Tivadar ötlete nyomán már 1877-ben megépült Bostonban az első telefonközpont, amely az addig csak párosával összekötött telefonkészülékek helyett lehetővé tette, hogy az összes előfizető kapcsolatba léphessen egymással.
Az öreg kontinensen Anglia, Franciaország és Németország nagyvárosaiban 1879 folyamán kezdődött meg a hálózatok építése. Ebben az évben mutatta be Budapesten is az új technikai vívmányt Puskás Ferenc szabadságolt huszár főhadnagy, valamint Tivadar öccse mint a telefon technikai tökéletesítésében és elterjesztésében főszerepet játszó Edison-cég képviselője. A következő esztendőben engedélyt kapott az ipar- és kereskedelemügyi minisztertől, hogy Budapesten és az ország nagyobb városaiban telefonhálózatot létesítsen.
Fali telefonok 1889-ből és 1900-ból, illetve az első magyar asztali telefon 1912-ből a
Postamúzeum gyűjteményében
1881-ben az újságok eldugott kis hírben tudatták, hogy "a telephon a fővárosban május első napja óta általános használatban van, s igen czélszerűnek bizonyul be. E jótékony találmány tökéletesítésével mind jobban foglalkoznak." Az első magyarországi telefontársaság mindössze ötven előfizetővel kezdte meg működését Budapesten.
Puskásék vállalkozásának némi bizalmatlansággal is meg kellett küzdenie, hogy az első előfizetőket megnyerje. A háziurak akadályozták, hogy házaikra szereljék a vezetéktartó kapcsokat; volt, aki villámcsapástól, volt, aki a homlokzat elcsúfításától félt, és volt, aki egyszerűen csak pénzt szeretett volna csinálni a haladásból.
Puskás Tivadar (1844-1893) és Puskás Ferenc (1848-1884)
A nyilvános működést 1881. május 1-jén - mindössze négy évvel Amerika, két évvel London és Párizs után, Bécset pedig egy hónappal megelőzve - kezdte meg a hálózat mintegy 50 állomással. (Alig egy év múlva már 240 nevet tartalmazott az előfizetői névsor.) Az első központ a Fürdő (ma József Attila) utca 10-es számú házban működött, ahol 5 kezelőnővel kezdték meg a szolgáltatást. A második, úgynevezett belvárosi alközpontot a Lövész (ma Királyi Pál) utca 11-ben helyezték el, az első budai központot pedig a Pálffy téren létesítették.
A telefonhálózatnak és lelkének, a központnak a működését a Vasárnapi Ujság így magyarázta:
A központi telefoniroda azon egyének lakásával van összekötve, akik magokat előjegyeztették. Mindenki lakásában van egy telefon és egy villamos csengő. Ha valakivel beszélni akar, megnyomja csengőjét, s az a központi irodában jelt ád. »Mit kíván?« kérdi tőle azonnal telefon útján a hivatalnok. »Beszélni óhajtok Kovács Jánossal, aki Piros-Rózsa-utca 25-ik szám alatt lakik.« Az iroda hivatalnoka erre a beszélni kívánó fél telefonjának drótját összeköti Kovács János telefonjának drótjával. Az előbbi ismét csengő jelt ad, de az többé már nem a központi irodában hallható, hanem a Kovács János házában, ki visszacsenget annak jeléül, hogy figyel, s a mondandókat hallani fogja.
A beszélgetés végét szintén csengővel kellett jelezni a központnak, ezt azonban gyakran elfelejtették a telefonálók.
A Szerecsen utcai telefonközpont kapcsolóterme 1906-ban. Klösz György felvétele
Növekvő hálózat, zsugorodó távolságok
Az 1888-ban elfogadott első magyar távközlési törvény kizárólagos állami joggá nyilvánította a távközlést. Ettől kezdve már csak az állam létesített újabb hálózatokat, sőt a meglévőket is megváltotta. A budapesti hálózat már 1887-ben állami tulajdonba került, igaz, még további tíz évig a Puskás-féle vállalat működtette bérlőként. Elősegítette a törvény a telefonhálózat fejlődését azáltal is, hogy az ingatlantulajdonosokat ellenszolgáltatás nélkül kötelezte a tartószerkezetek befogadására.
1890-ben kezdték el az összekötő távolsági (interurbán) vezetékhálózat kiépítését. Elsőként a Monarchia két fővárosát kötötték össze. Sorra bekapcsolták a hálózatba a vidéki nagyvárosokat: Győrt, Szegedet, Aradot, Temesvárt, Pozsonyt. 1897-ben átadták a Budapest-Berlin vonalat, amely a maga 900 km-es hosszával a leghosszabb volt az akkori Európában.
A telefon gyors terjedését sokáig a drágasága is akadályozta. A helyi beszélgetésért ugyan nem kellett külön fizetni, de az évi 180 (az államosítás után 150) forintos előfizetési díjat csak a kifejezetten jómódúak engedhették meg maguknak. A legelső előfizetők többsége nem is a magánszemélyek, hanem a minisztériumok, bankok, biztosítók, újságok és szállodák közül került ki.
Másfél évtizeddel megjelenése után az egész országban még csak 8000 előfizető otthona és irodája volt bekapcsolva a telefonhálózatba, s ezeknek pontosan a fele volt budapesti. A négyezer fővárosi telefontulajdonost négy kisebb központ szolgálta ki. Ugyanakkor a tőkeszegény magánvállalat számára még ez a növekedés is túl gyorsnak bizonyult: nem volt képes korszerű, nagy központot építeni, amely kiküszöbölte volna a működés zavarait, nehézkességét. Az előfizetők főleg a sok téves kapcsolásra, a késedelmes bontásra és a zavaró áthallásokra panaszkodtak.
Miután az állam 1897-ben saját kezébe vette a fővárosi telefonhálózat üzemeltetését, felgyorsult a fejlődés. A kis központokat egyetlen nagy telefonközpont váltotta fel, amelyet 1904-ben adtak át a Nagymező utcában. A hatemeletes, kívül-belül reprezentatív kivitelű épületet a kor legmodernebb technikájával szerelték fel, amelyek részben a szolgáltatás magas színvonalát és biztonságát szolgálták, részben az ott dolgozók kellemes munkakörülményeit biztosították. Ugyanezekben az években kezdték föld alatti kábelekbe bújtatni a várost lassan hatalmas pókhálóvá változtató telefonvezetékeket. Erre kényszerítette a telefontársaságot a szintén ekkoriban kiépülő villamoshálózat felső vezetékeinek zavaró hatása is.
Telefonkábel-fektetés 1906-ban
A vonalak lassan kinyújtóztak a falvak felé is: egyrészt a városkörnyéki településeket bekapcsolták a városi hálózatba, másrészt a közigazgatás érdekeinek szolgálatában kiépítették a nagyobb községeket a szolgabírói székhellyel összekötő vonalakat. 1914-ben már mintegy 2000 telefonközpont kötött össze csaknem 90 ezer telefonkészüléket. A telefon azonban a világháborúig elsősorban munkaeszköz maradt: még 1910-ben is csak az állomások egyhatoda működött magánlakásban.
Noha a Teréz központot 10 ezer előfizető kiszolgálására rendezték be, azután pedig folyamatosan bővítették, már 1908-ban döntés született egy második nagyközpont építésére. A József központot azonban - főleg a közbejött háború miatt - csak 1917-ben helyezték üzembe.
A Nagymező utcai Teréz telefonközpont központi kezelőterme 1906-ban
Számos újítás is jelezte a szolgáltatás fejlődését. 1901-től a hívónak már a hívott számát kellett mondania (addig az előfizetők neve alapján kapcsoltak a központos kisasszonyok). 1907-ig az előfizetőnél volt elhelyezve az áramforrás, ekkortól kezdtek áttérni a központban elhelyezett közös telepre. A kisebb központokban már a háború előtt megjelentek az automata kapcsolóberendezések, de a nagy budapesti központokban csak az 1920-as években próbálták ki ezeket. A távközlés újdonságainak figyelemmel kísérése és kipróbálása, a készülékek bevizsgálása céljából a posta már 1892-ben kísérleti állomást szervezett.
Budapest hírszolgálati különlegessége volt a telefonhírmondó, amelyet Puskás Tivadar 1893-ban indított be. Az általa szabadalmaztatott kapcsolási módozattal egy központból telefonon közvetítették a bemondók által felolvasott híreket, a pontos időt, sőt hangversenyeket is az előfizetőknek.
Egyenruhás kezelőnő felszereléssel a Teréz Központból, 1906.
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!
