Hézköznapok története

Az elmebetegek* megítélése a különböző civilizációkban igen eltérő volt. Ismerünk kultúrákat, amelyekben szent emberként tisztelték, míg másutt gonosz lelkektől vagy az ördögtől megszállott bűnösöknek tekintették őket, akiket a társadalom kivetett magából. A Bibliában, Jézus csodás gyógyításainak történetében is találkozunk elmebetegekkel: az ördöngösök meggyógyításához az ördögöt kellett kiűznie belőlük.

Pinel_fait_enlever_les_fers_aux_aliénés_de_Bicetre-Charles-Louis_Mullet.jpgCharles Louis Mullet: Pinel megszabadítja az őrülteket láncaiktól
Philippe Pinel a párizsi Hôpital de la Salpêtrière, a 19. századi Európa leghíresebb elmegyógyintézetének főorvosa volt, s úttörő szerepet játszott a kényszereszközök alkalmazásának megszüntetésében

A devianciától a betegségig

A középkori és kora újkori Európában a szerencsétlen betegeket veréssel, éheztetéssel, lekötözéssel, hideg vízzel próbálták "megszabadítani a gonosztól". A 18. század közepéig igazából nem is betegeknek, hanem a bűnözőkhöz hasonló deviánsoknak tekintették őket, és ennek megfelelően bántak velük.

Nyugat-Európában a 18. század közepétől kezdtek külön intézményeket kialakítani a "tébolyodottaknak". Sokáig börtönök, szegényházak, esetleg kórházak elkülönített, zárt celláiban helyezték el őket. Fő feladatnak az elkülönítést, az őrzést, illetve az önfenntartásra képtelenekről való gondoskodást tekintették, s nem a gyógyítást. Ezekben az intézményekben a "gyógyítási" módszerek alig különböztek azoktól az eljárásoktól, amelyekkel a korábbi századokban az ördögöt akarták kiűzni.

őrültek kezelése.jpg"Gyógyítás" a 19. század elején: a centrifuga-szerű eszköz percenként százhúsz fordulatra volt képes. A páciens "belső tisztulását" hánytatással kívánták elősegíteni

Az intézmények felállítása mögött több okot kell látnunk. Elsőrendű szerepet játszott a félelem, a betegek  közveszélyességének túlbecsülése. Kétségtelenül szerepe volt a társadalom humanizálódásának is, amely együttérzést követelt szerencsétlen embertársainkkal szemben. Az "erkölcs szelídülését" maguk a kortársak is érzékelték, s büszkén a műveltség általános emelkedésének, illetve a felvilágosodásnak tulajdonították a változást.

A polgári társadalmak kialakulása során számos intézmény jött létre olyan feladatok megoldására, amelyeket a hagyományos társadalomban más szervezetek - mindenekelőtt a család és az egyházak - láttak el. Az "őrültek" bezárása mögött észrevehetjük a polgárság vágyát egy biztonságos, kiszámítható, "ésszerűen" működő világrendre, amelyben lehetőleg nem kell kellemetlen vagy disszonáns, a hétköznapi rutint megzavaró jelenségekkel találkoznia. Ez a vágy is tetten érhető az igyekezetben, hogy az utcákról eltüntessék a koldusokat, a csavargókat, a testi és a szellemi fogyatékosokat, vagy abban, hogy megszüntették a büntetések nyilvános végrehajtását. A folyamat végén aztán a 20. században a legfőbb "kellemetlenséget", a halál eseményét is többnyire a kórházak elkülönítőibe száműzték...

Az elmebetegségek társadalmi megítélése természetesen szoros kölcsönhatásban állt az orvostudomány álláspontjának alakulásával. Még a 19. század első felében is jelentős befolyással rendelkezett az orvosok között a moralista felfogás, amely az erkölcstelen és vallástalan életnek tulajdonította az elme megbomlását. Noha már a 18. század második felében is akadtak tudósok, akik a testi szervek megbetegedésében keresték az elme bajainak gyökerét, ez az ún. szomatikus irányzat csak a 19. század közepén jutott túlsúlyra. Az orvostudomány nézeteinek változása természetesen elengedhetetlen volt az elmebetegekhez való viszony átalakulásához.

 Narrenturm.jpgA börtönszerű bécsi Narrenturm

Bolondok tornya

A Habsburg-birodalomban az elmebetegekről való közgondoskodás gondolata II. József idején jelent meg. Ő építtette Bécsben az első specializált elmegyógyintézetet 1784-ben. Az ötemeletes, kör alakú épület, amely máig látható az egykori városi kórházból kialakított egyetemi campuson, Narrenturm (bolondok tornya) néven vált közismertté. Az ápolás és kezelés humanizálására azonban még sokáig kellett várni itt is: még 1840 körül is használatban voltak a láncok és a bikacsök a betegek fegyelmezésére.

Magyarországon egyelőre csak az ispotályokban kezdtek külön helyiségeket kialakítani számukra. A pesti Rókus kórházban csaknem alapításától, 1795-től voltak elkülönített helyiségek elmebetegek számára. A Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1818-ban megjelent ismertetésében megemlíti, hogy "az udvaron négy zárt helyiségben" az őrültek számára rendeztek be inkább cellákat, mint kórtermeket.

rokus-korhaz-.jpgA Rókus-kórház Pesten 1830 körül. Lenhardt Sámuel metszete

Önálló elmegyógyintézet létesítésére hazánkban 1842-ig nem került sor. Egyes súlyos eseteket a bécsi magyar kancellária közbenjárására a bécsi vagy az 1790-ben létesült prágai intézet fogadott be. Pedig már az 1790-1791. évi országgyűlés foglalkozott egy "közőrülde" felállításának tervével, s a vármegyék is többször sürgették egy országos intézet létrehozását, de a tervezgetésen nem jutottak túl. A reformkori közvéleményt egyébként élénken foglalkoztatta az elmebetegek ápolásának, őrzésének, gyógyításának kérdése, hasonlóan a börtönügyhöz: ennek megoldatlansága is szerepelt az ország elmaradottságának tünetei között. Az érdeklődést mutatja például, hogy közéleti pályára készülő nemesifjak közül nyugat-európai tanulmányútjukon többen is felkerestek ilyen intézményeket.

[Rómában] egyik nap eszembe juta a St. Spirito betegek és őrültek házába menni. Az itteni szomorú nyomorúság látása visszarettentőleg hat az asszonyi gyengéd érzetre, s a kedvetlent, fájdalmast szükségtelenül felkeresni nem helyeselhetőnek mondják sokan; de elvem tartván az emberiséghez kötött nyomorúság jeleneteivel szintúgy megismerkedni, mint annak vidámabb felével: elhatározám magamat a lélek és test félszegségeinek ezen szomorú lakát meglátogatni. Sz. barátném is erőt vevén magán, kész volt velem jőni; N.-t pedig megkérők, hogy jőjön el velünk.

Szekerünkből kiszállván s a bémenetelre engedelmet adó levélkénket megmutatván, a magas fallal körülvett kórház udvarkapuját előttünk kinyiták és bébocsátatánk; de már ott mindjárt nyomorúság undorító jelenetivel találkozánk. A belső udvarban a csarnok oszlopaihoz derekaiknál fogva leláncolt, szinte egészen öltözetlen szerencsétlenek vergődtek, ordítottak. Sz. megiszonyodva, a szekérhez visszaszaladt; N. és én néhány lépéssel előbb levén: a kapus az ajtót bécsukta, s nekünk ott kelle maradnunk. Itt a belső udvarban őrültek számára hosszú asztal vala megterítve, de rajta egyéb eledelt nem láttam, mint nagy fatálakban nyers salátát ecettel megöntve, mindenik személy tángyéra mellett egy darab kenyeret s egy üvegecske veres bort; igaz, alig veheték magamon annyi erőt, hogy odatekintsek, oly undorítólag néztek ki szegények, s oly gorombául bántak velük a felügyelők. A férfiak osztályát elmellőzve bésiettünk az asszonyokéba. Itt az ágyak elég tiszták voltak, a hosszú hálófolyosók valamennyire kiszellőztetve; hanem ezen nyomorultakkal is szintoly keményen bántak, pedig a felvigyázók asszonyok valának!

Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, 1842

Az első korszerű hazai intézmény magánvállalkozásként jött létre 1842-ben Pesten. Pólya József a Városliget közelében, 100 holdas birtokán nyitotta meg 12 szobás tébolydáját. Az intézetben már nem pusztán őrizni, hanem gyógyítani is akarta pácienseit, a korabeli beszámolók szerint nem is eredménytelenül. A magánintézményt megnyitotta az érdeklődő fiatal orvosok előtt is, akik egyedül itt szerezhettek szakirányú tapasztalatokat. Az intézet körülbelül három évig állt fenn, mert a magas ápolási díj miatt nem bizonyult életképesnek. Pólya szakcikkei az orvosi nyelv magyarításának is érdekes emlékei: a mentális betegségek között szerepel nála a szellemengés (paranoid tévképzetek), a komorkór (depresszió), a tolvajongás (kleptománia) és a rásztkór (hipochondria).

 

Pólya József.jpgPólya József (1802-1873) Vasárnapi Ujság, 1856

Pólya József nemcsak az első “őrjorvosként” örökítette meg nevét a magyar egészségügy történetében. A Szent Rókus kórház alorvosaként 1831-ben, az első nagy kolerajárvány idején ő vezette a pesti kolerakórházat, s könyvben tette közzé a járvány történetét. Aktív tagja volt az 1837-ben alakult Pest-Budai Orvosegyesületnek, s sokat tett a magyar orvosi szaknyelv megteremtése, kiművelése érdekében. 1848. júliusában a Batthyány-kormány őrá bízta az újra jelentkező kolera elleni védekezés irányítását.

 

Döbling - egy sorstragédia metafórája

Széchenyi István gróf tragikus sorsfordulata kapcsán a magyar történeti emlékezet is számon tartja a döblingi elmegyógyintézetet. Alapítója, Bruno Goergen eredetileg a Narrenturm orvosa volt, s éppen az ott megtapasztalt embertelen bánásmóddal szemben kívánt alternatívát nyújtani. Az 1819-ben Bécsben alapított privát intézet   1831-től az akkor még külön falunak számító Döblingben (ma Bécs 19. kerülete) működött egészen 1982-ig. A francia és angol minták alapján berendezett, parkszerű kerttel körülvett, komfortos intézmény úttörő szerepet játszott a mentális betegekkel való bánásmód  humanizálásában, ám a magas ápolási díj miatt csak a társadalom felső rétegei tudták igénybe venni. Elméleti munkáival és újszerű terápiáival - például munkaterápia kézműves foglalkozások formájában, a zene gyógyító hatásának alkalmazása - az alapító-tulajdonos, illetve szanatóriuma egyedülálló tekintélyre tett szert. Magától értetődő volt, hogy Széchenyit, a nagybirtokos arisztokratát és minisztert, 1848 szeptember eleji összeomlása után csakis ide vitetheti a családja.

Ekkor már az alapító fia, Gustav Goergen vezette az intézetet. A lelki betegségekkel foglalkozó orvostudomány egyébként is gyerekcipőben járt még a 19. század közepén, de az intézetét kiváló apjától örökölt doktor még annak a csekély tudásnak sem igen volt birtokában, amit akkoriban meg lehetett szerezni. Tudatlan volt és hanyag, aki döblingi “ápoldájában” kizárólag jól jövedelmező vállalkozást látott – így jellemezték őt szinte egyöntetűen a Széchenyi utolsó éveit megörökítő kortársak. Az első időkben gyakorlatilag gyógyíthatatlannak tartotta betegét, s nem is próbálkozott semmilyen kezeléssel, csak a jól fizető arisztokrata fizikai szükségleteinek kielégítéséről gondoskodott. Széchenyi néhány év alatt teljesen visszanyerte szellemi képességeit - passzivitásával Goergen véletlenül alighanem eltalálta a helyes “gyógymódot”. A doktor nemcsak nevének fennmaradását köszönheti híres betegének, de személyes sorsa is összefonódott az övével. A gróf öngyilkossága után intézetét bérbe kellett adnia egyik orvosának (súlyosan hibázott, hogy betege fegyvert tarthatott magánál), fél évvel a tragikus Húsvétvasárnap után pedig maga is követte páciensét a halálba.

Döbling-Goergen-Anstalt.jpgGoergen magángyógyintézete a Bécs melletti Döblingben. A hatalmas kert túlnyomó részét azóta beépítették, az épületben pedig bíróság működik

 

Közőrülde és magántébolyda

Az elmebetegek elhelyezése ügyében idehaza a forradalom után, az abszolutizmus idején történt előrelépés. 1851-ben rendeletben tiltották meg, hogy az elmebetegeket börtönökben helyezzék el. Igaz, a tilalmat még ekkor sem a betegek, hanem a "fogva tartott fegyencek védelme érdekében" hozták. A Bach-rendszer "civilizatorikus" intézkedései közé tartozott a nagyobb közkórházakban az elmeosztályok kialakítása. A budai irgalmasrendi kórházban 32, a Szent János Kórházban 2, a pesti Rókus kórházban 40 beteg befogadására alkalmas részleget alakítottak ki. Ezek többnyire minden ápolási és higiéniai lehetőséget nélkülöző kamrákat jelentettek.

A jobb módú betegek befogadására 1851-ben a bécsi Narrenturm volt másodorvosa, Schwartzer Ferenc alapított magánintézetet Vácott, amely két év múlva Budára költözött; a "Schwartzer-féle budai magánőrülde" a magyar elmekórtan tudományának bölcsője lett. Schwartzer ugyanis jelentős tudományos tevékenységet is végzett, s 1858-ban ő adta ki az elmekórtan első magyar nyelvű összefoglalását, sőt tanítványai pályája alapján iskolateremtőnek tekinthetjük. Az ő tanítványa volt a lipótmezei gyógyintézet csaknem összes orvosa.

Schwartzer.jpg


A Schwartzer- intézet a mai Kékgolyó utcában, az Országos Onkológiai Intézet helyén állt. Hazánkban elsőként itt mellőzték a kényszerítő eszközöket, s alkalmazták a munkaterápiát. A Schwartzer-intézet már hosszú életűnek bizonyult. Az alapító fia, Ottó - az igazságügy elmeorvosi vonatkozásainak hazai úttörője - luxusszanatóriummá fejlesztette, s többszöri tulajdonosváltás után Postás Alapítványi Kórházként szűnt meg 1953-ban. Híres betege volt - itt is halt meg - az emigrációból a kiegyezéskor elborult elmével hazatért 1849-es miniszterelnök, Szemere Bertalan.

 

Az Országos Tébolyda

Az inkább elfekvő jellegű közkórházi elmeosztályokat és a drága magántébolydákat persze nem lehetett valódi megoldásnak tekinteni. A magyar korona országainak területén az első országos tébolyda az ekkor különálló Erdélyben, a távoli Nagyszebenben épült fel 1862-ben. Első igazgatója Schirch Emil lett, aki mellesleg az ekkor már bukott Bach belügyminiszter bizalmas barátja volt. Ettől persze még lehetett elismert orvos: ezt bizonyítja, hogy 1868-ban az alkotmányos kormányzat Schirch doktort állította a lipótmezei állami tébolyda élére.

Tébolyda Nagyszeben VU1866.jpgVasárnapi Ujság, 1866

Időközben ugyanis a szűkebben vett Magyarországon is révbe ért az elmebetegek ápolásának és gyógyításának évtizedek óta vajúdó ügye. Buda városa már 1852-ben felajánlott 45 holdnyi területet a Lipótmezőn egy állami tébolyda felépítéséhez. (Az akkori városterülettől való jókora távolság nem csak a háborítatlan nyugalmat szolgálta, hanem azt is jelzi, mennyire erős volt még mindig a pszichiátriai betegek veszélyességének túlbecsülése és az elkülönítésükre való törekvés.) Az építkezés irányításával, illetve az intézet berendezésével 1860-ban Johann Gottfried Riedelt, a bécsi elmegyógyintézet igazgatóját bízták meg.

 

Lipotmező VU1869.jpgVasárnapi Ujság, 1869

1868. december 6-án nyílt meg az Országos Tébolyda, amelynek 300 ágya az egész országból várta a betegeket. A fokozatosan bővülő, a századfordulón már 1000 férőhelyes intézmény 1898-ban vette fel a Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézet nevet. A "gyógyintézet" kifejezés jelezte az idegrendszer és a lélek betegségeihez való viszony gyökeres megváltozását, legalábbis a tudományos gondolkodás szintjén.

1884-ben az elmebeteg-ápolás ügye - legalábbis földrajzilag - visszatért a kezdetekhez. Pólya egykori magántébolydája helyén nyílt meg a Gyógyíthatatlan és közveszélyes elmebetegek tébolydája, a későbbi Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet. Az intézmény 1945 után az egyik igazgatója nevét viselő Nyírő Gyula Kórház keretében működött tovább, s a "Lipótmező" 2007-es bezárása után pedig  annak fő feladatait is átvette.

 

Elmegyógyintézet-Eger.jpgBetegek az irgalmas rend egri kórházának kertjében. Vasárnapi Ujság, 1910.

* A pszichiátriai betegségek és az értelmi fogyatékosság megnevezésére az egykorú kifejezéseket használtam, mert a mai korrekt szakkifejezések ebben a szövegkörnyezetben anakronisztikusan hangoznának.

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.04.04. 23:38 7 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr725716554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

rejtett kamera · http://rejtett-kamera.eu 2014.04.30. 21:29:16

"Közőrülde" Ezt eddig még nem hallottam :)

Elég szomorú hogy a betegeket kínozták gyógyítás ürügyén, sajnos ebben nagy szerepe lehetett a vallásnak is.

Erenya88 2014.05.12. 22:05:47

"A 18. század közepéig igazából nem is betegeknek, hanem a bűnözőkhöz hasonló deviánsoknak tekintették őket"

Nem, ez sajnos ma is éppen így van.

Elég arra gondolni, mikor az autista gyerekre sokan azt mondják, hogy "csak két jó egyforma kéne neki, és megtanulna viselkedni!"

:(((

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.05.12. 22:12:29

@Erenya88: Azért az nem egészen ugyanaz, hogy vannak tudatlan, korlátolt és/vagy érzéketlen embertársaink, vagy pedig ez a hivatalos álláspont. Ezeknek legfeljebb ostoba szavakkal van módjuk fájdalmat okozni, de nincs hatalmuk a kiszolgáltatottak felett. Ez azért mégis haladás, bár megértem, hogy pl. egy érintett szülőnek az ostoba beszólás is épp elég fájdalmas...

Erenya88 2014.05.13. 08:19:36

@Fónagy Zoltán: Ó, kedves Zoltán, bár igazad lenne.
Tisztelem a tudásod, mégis azt kell mondjam, bár tudom, sértőn hangzik: naiv vagy :(

Méghogy nincs hatalmuk...

A kisdedóvók bugyraiban a mai napig olyan dickensi setét nyomorúság lappang, hogy bár csak 7 éve vagyok a pályán, mégis megírhattam volna már belőle egy Árvácskát. Sőt.

Elég mondjuk arra a dajka nénire gondolnom, aki a 3 éves kisfiút a fiókból kivett cikkcakkollóval fenyegette meg, hogy azzal csípi le neki, ha máég egyszer hozzányúl - és ezt magam is tapasztaltam és többfelől hallottam is, tehát nem adott személyhez köthető eset. Amikor az autisztikus kisgyerek ágyát leraknám a megszokott helyére, s a rangidős kolléganő kérdőere von, hogy miért, s próbálom magyarázni, hogy fontosak neki, szegénynek a megszokott rutinok... és a válasz: Nem érdekel! Alkalmazkodjon!

És megy az ordítás, a rángatás, a csoport előtt megalázás gátlásosságért, kezeletlen hiperaktivitásért, autisuztikus "másságért" , miközben az ovi programjában cirkalmas betűkkel virít az INTEGRÁCIÓ meg az elfogadás.

Méghogy nincs hatalmuk...
Elég egy ilyen tudatlan dajka, egy türelmetlen (vagy alkoholista, mert vannak szép számmal ám!) óvónő vagy egy bigott intézményvezető, aki a polgármester csókosa, tehát mozdíthatatlan, hogy olyan helyzetek jöjjenek létre kicsiben, mint amiket itt leírtál. Megannyi alapjaiban tönkretett élet. Mert a kisgyereknél nincs védtelenebb. Még szava sincs, hogy elmondja. Ha meg van, se biztos, hogy meghallgatják, pláne az sem, hogy hisznek neki, s ha mégis, akkor is legfeljebb megszokott közegéből kitépéssel tudják a helyzetet orvosolni, amiben megint csak a gyerek a vesztes.

Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam.

Barangolo 2014.05.29. 14:23:44

@Erenya88: Sajnos minden szavad igaz.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.05.29. 15:27:09

@Erenya88: Nem hangzik sértőn a naiv sem (szerintem szerencsés, aki megőrizhet valamennyit a gyermeki naivitásból :), de mondjuk inkább úgy, hogy nincs közvetlen, személyes tapasztalatom a tárgykörben.
Hogy kössem az ebet a fejlődés karójához: a gyakorlati ellenpéldák létezése ellenére abban azért megegyezhetünk, hogy ma legalább a "norma" nem ez a fajta bánásmód, amit leírsz, ugye? Gondolom, nem ezt tanítják az óvodapedagógus-képzés során... Ellenben 200 évvel ezelőtt a norma is (a tananyag) ugyanaz volt, mint a kegyetlen gyakorlat.

DorotkaB 2017.06.26. 02:17:56

Kedves Fónagy Zoltán! Egy hosszas keresés eredményeként jutottam el ehhez a blogbejegyzéshez, kérdezni szeretnék a témával kapcsolatban (bár elképzelhető, hogy tévúton járok, de hátha tud adni valamilyen támpontot).

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében olvasható ez a mondatrész: "[...] egy csomó ál-pénzember ül a legfőbb helyeken, és irányítja a világgazdaságot, mialatt az igaziak a Schwartzerban vagy a Markóban elmélkednek."

Szerettem volna megtudni, hogy miféle intézetek lehetnek ezek, mert sajnos a szövegkörnyezetből nem teljesen egyértelmű (ami biztos, hogy a harmincas években járunk és valószínűleg budapesti helyszínek ezek). A Schwartzer név alapján arra a gondoltam, hogy esetleg elmegyógyintézetekről vagy szanatóriumokról lehet szó és a Schwartzer-intézet elvileg egy lehetséges megoldásnak tűnik. Viszont sehol sem találtam olyan utalást, hogy létezett volna hasonló intézmény Markó néven, vagy esetleg a Markó utcában(?). Ön szerint mi lehet ez a bizonyos Schwartzer és Markó? Lehet, hogy teljesen rossz nyomon járok?