Hézköznapok története

A reformkori embernek a korábbi századokhoz képest gyorsan változó világgal kellett megbarátkoznia: gőzhajóval, vasúttal, lánchíddal, füstölgő gyárkéményekkel. Meg kellett tanulnia egy új gazdasági rend játékszabályait: mit jelent a váltó, a részvény vagy a csőd. A haladás vívmányai mellett hozzá kellett szoknia a nagyvárosi léttel együtt járó új típusú nyomor látványához is.

Waldmüller_-_Die_Klostersuppe_1858.jpeg Ferdinand Georg Waldmüller: Ingyenkonyha, 1858

A zavaró városképi elem

Hogy szegény emberek mindig voltak és lesznek, sőt, a többséget ők alkotják – ezt évezredeken át olyan természetesnek találták az emberek, mint az évszakok körforgását. A testi fogyatékossága vagy öregsége miatt munkaképtelen koldus, a rokkant kintornás, a vak harmonikás, az éneklő árva Európa-szerte magától értetődően hozzátartozott a forgalmas terek és piacok, valamint a templomlépcsők képéhez.


Tordurchgang_mit_Bettler_18Jh.jpgKapualj koldussal, 18. század, ismeretlen festő


A mentalitás változásának, egyik jeleként 1830-ban a Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület, valamint budai testvérszervezete kezdeményezésére a városi tanácsok rendeletben tiltották meg a polgárokat feszélyező utcai koldulást. (A civilizációs folyamat egyik fontos jellegzetessége volt, hogy a humanizmus nevében igyekeztek eltüntetni látó- és hallótávolságból mindent, ami az élet "normális", racionális, polgári rendjének szabályosságát megzavarhatta: a szegényeket, csavargókat, testi vagy értelmi fogyatékosokat - általában mindenféle "deviánsokat".)

A két egyesület nyilvántartásba vette a legelesettebbeket, rendszeres segélyezésükre létrehozott egy alapítványt. Az adományozók névsorát a sajtó útján rendszeresen közölték. Ez a szokás azt is jelzi, hogy az adakozás a keresztény tanítás által megkövetelt jámbor cselekedetből a társadalmi presztízsemelés eszközévé (is) vált: az adakozás a polgárnak nemcsak üdvözülést, hanem tekintélyt, népszerűséget, akár kitüntetést is hozhatott.

A rendelet és a gondoskodás eredményeként a harmincas években a koldusok csaknem eltűntek a város utcáiról. Igaz, ebben nagy szerepe volt az építkezések miatt megnövekedett munkaalkalmaknak is, különösen az 1838-as nagy árvíz utáni újjáépítés éveiben.

A siker azonban átmenetinek bizonyult: a negyvenes évek közepén tömegével lepték el a várost a kéregetők. 1846-47-ben gyakran közöltek drámai tudósításokat az újságok a fővárosból: “Végigmenve az utcákon, főleg a külvárosokban iszonyú emberi alakokra találunk, kik sápadtan, éhezve, fázva, alig némi rongyokkal takarózva fel s le lézengenek." A Felvidéket sújtó éhínség elől menekülők nyomora példátlan méreteket öltött a fővárosban.

kintornás VU1866.jpgVasárnapi Újság, 1865

A "hagyományos" típusú ínségek

Magyarországon az előnyös természeti adottságoknak, illetve a termőföldhöz viszonyítva alacsony népsűrűségnek köszönhetően általában nem volt jellemző az élelmiszerek szűkössége. A mezőgazdasági termelés ugyanakkor a mainál sokkal inkább ki volt szolgáltatva a természet szeszélyeinek. A jobbágyság tartalékokkal nem igen rendelkezett, így két-három egymást követő esztendő rossz időjárása tragikus következményekkel járhatott.

Az 1870-es évekig még minden nemzedék megélt legalább egy éhínséget. Ezek szinte soha sem terjedtek ki az egész országra, hanem csak egy-egy régiót érintettek. A kereskedelmi hálózat, valamint a közlekedési és szállítási viszonyok fejletlensége miatt egyidejűleg lehetett ínség valamelyik vidéken, miközben néhány száz kilométerrel távolabb eladhatatlan feleslegek hevertek. A hagyományos társadalmakat sújtó élelmezési válságok a modern közlekedési hálózat, illetve a kereskedelem szervezetének kiépülésével szűntek meg. Magyarországon a 19. század utolsó negyedétől ismeretlen ez a típusú ínség.

Nyomor Sziléziában.jpgÍnség Sziléziában, 1846


Az 1790-es évek első felében például csapások együttese sújtott le az Alföldre. 1792-ben a rendkívül sok eső, 1794-ben a mindent kiégető aszály tette tönkre a termést. A birtokosok és a kormány gabonát osztottak, de a készletek a szükséghez képest csekélyek voltak. A legyengült állatokat marhavész, az éhező embereket a különösen hideg tél és a himlő tizedelte, sőt szórványosan még a már megszűntnek tartott pestis is felütötte a fejét.

A 19. század legnagyobb élelmezési katasztrófája 1815-19 között sújtotta az országot. Bevezetésként 1814 májusában fagy és hó csupaszította le a szántóföldeket és a gyümölcsfákat, a következő két évben pedig a szüntelen esőzések miatt nem termett semmi. “E hosszas terméketlenség 1817-ben borzasztó éhhalált szült. Az országutak rakva voltak éhen elhullott vagy vonagló emberekkel, s a városok utcáin alig győzék a hullák eltakarítását"- írja emlékirataiban az erdélyi Újfalvi Sándor.

Egykorú becslés szerint 1816-17 telén csak Szatmár, Bihar, Bereg és Krassó megyében mintegy ötvenezren haltak éhen. Az éhínség veszteségeit persze lehetetlen pontosan megállapítani, hiszen az közvetve is okozhatott halált: az alultáplált, legyengült emberek könnyen váltak betegség áldozatává. (Az északi félteke nagy részét érintő rendkívüli időjárás, "a nyár nélküli" 1816-os esztendő az indonéziai Tambora vulkán kitörése során a légkörbe került nagy mennyiségű hamu következménye volt.)

1845_1851_ír_éhség.jpgAz 1845-47-es nagy ínség képei Írországból

Menekülés az éhínség elől

1844-47 között a sorozatos rossz termések miatt Európa számos vidéke éhezett. A nyolcmilliós Írország például pár év alatt lakosságának egynegyed részét veszítette el a burgonyavész következtében fellépő éhínség, illetve az általa kiváltott tömeges kivándorlás miatt. Az ínség felfokozta a társadalmi feszültségeket, így közvetve az 1848-as európai forradalmi hullám egyik fontos előzményének tekinthető.

Magyarország északi megyéiben szintén tömegessé vált a nélkülözés ezekben az években. Már 1845-ben érkeztek segélykiáltások erről a vidékről. Több falu lakói “a múlt évi szünetnélküli esőzések miatt beültetett kolompérjukat sem kapván vissza, zabjok pedig meg sem érhetvén, a borzasztó ínség örvényébe sújtattak” – írta a Pesti Hírlapnak a liptói alispán.

1844-45-ben sok csapadék, szokatlanul hosszú és kemény tél, 1846-ban májusi fagy és aszály sújtotta a mezőgazdaságot, majd az aratás idején beállott nagy esőzések tették semmivé az amúgy is sovány termést. A lakosság ínségeledeleken tengődött: a szűkös kenyérlisztet őrölt makkal, kukoricacsutkával vagy tölgyfakéreggel "dúsították", rügyeket, gyékény-gyökeret gyűjtögettek. A korábbihoz képest szervezettebb állami és megyei gondoskodásnak, illetve egyes földesurak segítségének köszönhetően a tömeges éhhalált ezúttal már sikerült elkerülni. 

Irish_potato_famine_Bridget_O'Donnel.jpgBridget O'Donnel rajza az ír burgonyavész idejéből


A Felvidék éhezői közül is sokan az elvándorlást választották mint védekezési lehetőséget. Valóságos népvándorlás indult el az Alföld felé, ami a szűkösen termő és viszonylag túlnépesedett hegyvidékről nézve az ígéret földjének tűnt. A szokásos évi 2-3 ezer bevándorló helyett Pesten 1847-ben 12 ezren jelentkeztek be, de a menekültek valós száma a 20 ezret is elérhette. Helyzetüket azonban kilátástalanná tette, hogy az Angliából kiindult gazdasági válság mélypontján érkeztek a fővárosba. Munkáskézre nem volt szükség, a mesterek még a meglevő legényeiknek is legfeljebb ellátást adtak, hogy ne kelljen elbocsátani őket.

A nagyvárosi nyomor első hazai képei

A két város némi közmunkával igyekezett segíteni a nyomoron. Csatornákat ásattak, s a pesti utcákat ekkor kezdték el rabok helyett fizetett munkásokkal takaríttatni. Az alapvető élelmiszerek árát maximálta a tanács, sőt, a város maga is süttetett és a piaci ár alatt árusíttatott kenyeret. Magánszemélyek, egyesületek, vendéglősök állítottak ingyenkonyhákat, pékek osztottak kenyeret, de mindez csak csepp volt a tengerben. A Nádor fogadó vendéglőse napi 50-60 éhezőt látott el ingyen ebéddel, Batthyány Lajos gróf 50 akó bort osztatott szét az ínségeseknek, az Ellenzéki Kör 500 ft-ot adott a szegényeknek – sorjáztak a jótékonyság jelentősebb példái az újságokban. Szigorú tilalmakkal próbálták elejét venni, hogy az üzérkedők tovább csigázzák az amúgy is 2-3-szorosára emelkedett élelmiszerárakat. S persze a város megpróbált szabadulni is a terhes idegenektől: 1845-46-ban 7000 munka nélküli jövevényt toloncoltak ki a városból. Akinek nem volt jártányi ereje sem, azt szekéren vitték ki a sorompókhoz.

Albert_Anker_-_Die_Armensuppe_1893.jpgAlbert Anker: Ingyenkonyha, 1893

 
A nyomor 1846-47 telén tetőzött. Január-februárban naponta legalább 2-3 éhen haltat találtak az utcán. A legyengült, beteg embereket a Városháza udvarán gyűjtötték össze, majd innét szekérszám hordták a Rókus kórházba. “Láttunk nemrégiben betegekkel túlterhelt 3 szekeret utcáinkon, a városháztól a Rókus kórházig. Tömérdek nép kísérte a menetet bámulásával” – írta a fővárosi tudósító.

Az egyetlen nagy kórház kapacitása azonban ehhez a rendkívüli feladathoz kevésnek bizonyult. “A polgári kórházban már nemcsak folyosókon, hanem pincében is tanyát kellett ütni a nyomor számára.” Igaz, a hajléktalan éhezőknek a pince is megváltás lehetett: “biztosabb menhelyet nyújt a betegnek az itteni szalmazsák s pokróc, mint a városház hideg nyílt udvara, hová a szegény szerencsétlenek az utcákról összehordatának”. Ideiglenes kórházat is berendeztek a Zöld fához címzett házban a Gyár (ma Jókai) utcában, ám az is hamar “színig megtelt”.

A gyógyítás nem volt valami bonyolult feladat az orvostudomány korabeli színvonalán sem. A “bágyadt, kiaszott, bőrrel behúzott csontvázak” ágyánál rutinszerűen tette fel beosztottjának a kérdést a vizitáló főorvos: “Habet ínség? [Ínsége van?]” S a terápia is egyszerű volt: “Detur ipsi [Adassék neki] jó reggeli, jó ebéd és jó vacsora. A betegek felépültek, s a kórházak rovatai egy új kórnemet mutattak fel, melynek neve ínség, s az orvostan egy új gyógymóddal szaporodott, melynek patikája a konyha.

Rókus kórház Vu1867.jpgA Szent Rókus kórház, Vasárnapi Ujság, 1867

Az előző évtizedben többé-kevésbé felszámolt utcai kéregetés is egyszerre tömegessé vált ezekben az években. “Utcáinkon a felvidéki kolduló tótok és más egyebek nagy erővel veszik igénybe az adakozási nemes tulajdont” – írta inkább bosszankodva, mint együtt érzően a tudósító. Különösen szomorú volt a továbbvándorló szülők által elhagyott, sőt eladott gyerekek sorsa. Ők “három utcán is végigkísérik kunyorálásaikkal, könyörgő panaszaikkal azt, akinek nincs aprópénze. S addig szökdécselnek bokái körül, míg vagy egyik vagy másik türelme megszakad. Utazók mondják, hogy ez Párizsban, Londonban is így történik. Jön a civilisatio. Semmi kétség többé” – vonta le keserű iróniával a következtetést az újságíró.

Bár az élet az országban az 1847-es bő aratás után visszatért a normális kerékvágásba, az éles szemű kortársak felismerték, hogy ezekben az években – éppen az első gőzmozdonnyal együtt – a modernizáció új jelenségével ismerkedtek meg a pest-budaiak: azzal a fajta nagyvárosi nyomorral, amit addig legfeljebb a tőkés fejlődésben jóval előttünk járó nyugati országok statisztikáiból, útleírásaiból, vagy később Dickens regényeiből ismerhettek. S ezzel a “civilizációs vívmánnyal” egyenlőre a hagyományos társadalom megszokott ínségenyhítő eszközeivel: egyéni jótékonysággal, az üzérkedők elleni fellépéssel, hatósági árakkal próbálták felvenni a küzdelmet.


W. P. Frith TheCrossingSweeper 1855.jpgW. P. Frith: Az utcaseprő, 1858

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.04.04. 23:37 5 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr305838288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Balogh Zsolt · http://vonattal-termeszetesen.blog.hu/ 2014.04.14. 23:03:19

Az utolsó bekezdést sajnos nem értem :S Pont a válasz maradt le! Mi volt ez az új típusú szegénység?

rejtett kamera · http://rejtett-kamera.eu 2014.04.14. 23:03:25

"Batthyány Lajos gróf 50 akó bort osztatott szét az ínségeseknek"

Ezt mem tudom értelmezni :)

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.04.14. 23:19:55

@Balogh Zsolt: A régi típusú ínség az volt, amikor valamilyen természeti ok (aszály, túl sok eső, fagy, vagy az állatokat elpusztító járvány) miatt egy nagyobb területen élelmiszerhiány lépett fel, és ott nagyjából mindenki - kivéve a keveseket, akiknek vannak tartalékaik - éhezett. Az egyéni "mélyszegénység" oka meg jellemzően a munkaképtelenség volt: betegek, nyomorékok, öregek kényszerültek koldulásra, ha valamiért kihulltak a család védőhálójából.
Ezzel szemben a kapitalizmus korában a nagyvárosi nyomor oka az érintettek számára sokszor megfoghatatlan: pl. valaki munkaképes, akar is dolgozni, de válság van, nincs munka. Ezt nehezebb felfogni, megmagyarázni, elfogadni, mint azt, hogy hiányzik a fél keze, vak stb., és nem tud dolgozni. Szociális védőháló nem volt. És az sem "vigasztalta", hogy körülötte (majdnem) mindenki éhezik, hiszen nyomor és jólét egymás közelében volt található.

Fónagy Zoltán · http://mindennapoktortenete.blog.hu 2014.04.14. 23:23:57

@rejtett kamera: A bort az alapvető élelmiszerek kategóriájába sorolták. Képzeld el az életet a vízen kívül minden ital (üdítők, gyümölcslevek) nélkül: a bor volt az egyetlen változatosság, az egyetlen ízes szomjoltó. És a vízzel szemben energia is van benne. Meg oldja a kilátástalanság miatti szorongást is.