Hézköznapok története

A hagyományos társadalomban az önmagukról gondoskodni képtelenek ellátása alapvetően a család  és a rokonság feladata volt. A modernizáció során azonban egyre többen keltek útra, s veszítették el a rokoni kötelékek biztonsági hálóját. A polgárosodó társadalomnak  új megoldásokat kellett találnia a tömeges szegénység problémájára ...

Zh97054.jpgWarschág Jakab: A Ferdinánd (Tabáni) kapu Budán koldussal, 1836

Minden társadalomnak voltak szegény, elesett, magukról – koruk, betegségük vagy valamilyen fogyatékosságuk miatt- gondoskodni képtelen tagjai. Az egyes civilizációk különbözően viszonyultak a szegényekhez. A középkori keresztény társadalmakban a szegénység vallási töltetet kapott. Önként vállalt formái (például a szerzetesség) magas erkölcsi presztízst biztosítottak, a szegényekről való gondoskodás, alamizsnálkodás, jótékonykodás pedig az üdvözülés nélkülözhetetlen feltételének számított. Az önmagukról gondoskodni képtelenek, a gyerekek, öregek, betegek ellátása azonban alapvetően a család és a tágabb rokonság feladata volt. Szükség esetén azok a szervezetek is besegítettek, amelyhez a rászoruló tartozott: a céh vagy az egyházközség.

 

Koldusok, ispotályok, szegények atyjai

A társadalmi-gazdasági modernizáció során egyre többen keltek útra, s veszítették el a rokoni kötelékek biztonsági hálóját. A kapitalista viszonyok térhódításával mind nagyobb lett azoknak a száma, akik tulajdon nélkül, a két kezük munkájára utalva élték le az életüket. Ha elvesztették az állásukat, vagy munkaképtelenné váltak, a szó szoros értelmében koldusbotra jutottak. A polgárosodás korában a társadalmi rend stabilitásának megőrzése érdekében új megoldásokat kellett találni a tömeges szegénység problémájára. Erre kényszerített az a veszély, amit a szegények jelentettek a közbiztonságra, a társadalmi rendre (időnkénti zavargásaikkal), de az a bizonytalan kínos érzés is, amit a munkátlanok keltettek a munkát a legfőbb erkölcsi paranccsá emelő polgárságban. Természetesen nem veszítette érvényét egyik napról a másikra a keresztény könyörületesség normája sem.

LM9360.JPG

Pest-Budán a 18. században még lényegében a középkori formákban gondoskodtak az elesettekről: a koldusoknak alamizsnát adtak a polgárok,  a magatehetetleneket pedig ispotályban helyezték el. (Az ispotály vagy kórház a 19. századig nem kizárólag gyógyító, hanem - mai fogalmakkal - szociális ellátó intézmény is volt.) A szegénygondozás intézményesítésére a felvilágosult abszolutizmus idején történt először kísérlet. A II. József által feloszlatott klarissza rend pesti kolostorában (ma az ELTE rektori hivatala a Királyi Pál és a Szerb utca sarkán) berendezett szegényház azonban csak rövid ideig működött. Sikeresebbnek bizonyult "a szegények intézete" elnevezéssel létrehozott pénzalap, amelyből a városi tanács megbízottai, a "szegények atyjai" rendszeres segélyt osztottak a nyilvántartásba vett rászorulóknak. A pénzalap javára rendszeresen rendeztek gyűjtést a templomokban, de erre a célra rendeltek egyes városi jövedelmeket is, például a bírságokat és a táncvigalmak illetékét.

Barabás Miklós: Utcaseprő koldusfiú, 1844

 

Jóltevő nagyasszonyok

Az 1815-1817 között a kedvezőtlen időjárás következtében fellépett ínség Pest-Buda szegényeit is súlyosan érintette. Az alapvető élelmiszerek, a liszt és a zsír ára hat-hétszeresére emelkedett. Az itt élő arisztokraták körében vetette fel 1817 elején JózHermina_Anhalt_Bernburg_Schaumburg_Hoym.jpgsef nádor második felesége, a 20 éves Hermina főhercegnő egy, az ínség enyhítésén munkálkodó "asszonyi egyesület" alapításának gondolatát. Az egyébként csigalassúsággal működő - s minden társadalmi szerveződésben felforgatást szimatoló - abszolutista bürokrácia viszonyai között alighanem rekord született, amikor 8 nappal a kérelem felterjesztése után a nádorné már kézbe is vehette sógora, Ferenc király engedélyező iratát. Ráadásul egyszerre két egyesület számára: Pesten és Budán ugyanis külön-külön szerveződött meg a nyelvújítás előtti nehézkességgel "Jóltevő Asszonyi Egyesület" néven emlegetett jótékonysági egylet. Az arisztokrata hölgyekből és előkelőbb polgárasszonyokból álló egyesületek között a közös védnök, Hermina főhercegnő személye teremtett kapcsolatot. Az alapító azonban nem sokáig kísérhette figyelemmel működésüket: 1817 szeptember 14-én ikrei (a későbbi nádor, István, illetve Hermina) születésébe belehalt. Néhány évvel később József főherceg harmadik neje, Mária Dorottya vette át szerepét.

Hermina Mária Amália anhalti hercegnő

Mária Dorottya Lujza Vilma Karolina württembergi hercegnő

Maria_Dorottya_Wuerttemberg.png

Házi gondozás és intézmények

A két egyesület többféle módon próbált segíteni a rászorulókon. A házi szegénygondozás keretében az egyesület választmányi tagjai a maguk körzetében hetente osztottak természetbeni adományokat (élelmiszert, ruhát, tüzelőt, gyógyszert), esetleg pénzt a segélyért folyamodóknak - ha a személyesen megejtett "környezettanulmány" igazolta a rászorultságot. Igyekeztek felderíteni azokat a szemérmes szegényeket is, akik nem folyamodtak segélyért - s az akkori lakosságszám és városméret mellett erre még volt is esély. Az önmagukról gondoskodni képtelen testi fogyatékosokat, illetve aggokat, valamint a még iskolába nem küldhető árvákat fizetség ellenében családokhoz adták házi gondozásba. A tartós ápolásra szoruló elhagyatott betegeket az egylet költségén a városi kórházban helyezték el. A nagy ínség elmúltával saját intézményeket is létrehoztak. Mindkét egyesület berendezett egy-egy "aggokat ápoló intézetet", amelyben "szegény és érdemes öregek, akik egész éltöket becsületes munkában töltötték el, tiszta, egészséges szobákban teljes ellátást nyertek". Az iskoláskorú árva vagy elhagyott gyerekek számára "oskolaintézeteket" létesítettek, ahol az elemi ismeretek mellett szakmára is tanították őket. A növendékek csak a nappalt töltötték itt, egyébként továbbra is családi gondozásban maradtak.

A polgári szociális gondoskodást alapvetően megkülönböztette a tisztán keresztény felebaráti indíttatású jótékonykodástól, hogy ez nagy súlyt helyezett a szegénység feltételezett okának, a munkátlanságnak az orvoslására. Mindkét városban kísérleteztek "szociális foglalkoztató" intézménnyel, ezekben főleg idősebb, megélhetés nélkül maradt embereknek, többségükben nőknek biztosítottak könnyű munkát: tollfosztást, gyapjútépést, fonást, stb. A pesti egyesület alapította meg az első magyarországi dologházat, ahol a koldulás betiltása után a munkátlanokat próbálták "kényszerszocializálni".

LM9359.JPGJankó János: Énekes koldus - Hazánk és a Külföld, 1867

 

Jótékonykodás és társadalmi presztízs

A pesti egylet a fennállásának első 16 évében összesen mintegy 16 ezer embernek nyújtott hosszabb-rövidebb ideig segítséget; az összegyűjtött és szétosztott 1 millió 700 ezer forint a korabeli viszonyok között tekintélyes összegnek számított. A pesti és budai "asszonyi egyesületek" honosították meg Magyarországon a pénzszerzésnek azokat a formáit és módszereit, amelyeket azután az egész polgári korszakban alkalmaztak a jótékony célú egyletek. Először is igyekeztek a legmagasabb társadalmi státusú hölgyeket megnyerni az egyesület tényleges vagy legalább szimbolikus támogatására. A nádor, az 1850-es években a helytartó, a kiegyezés után a miniszterelnök feleségének vagy a Habsburg-család valamelyik nőtagjának, sőt a királynénak a védnökségét az adakozók egyrészt garanciának tekintették a tisztességes működésre, másrészt az ő jelenlétük nagyban emelte a jótékonykodás presztízsét. Egy-egy "nagyasszony", illetve az arisztokrata hölgyek jelenléte az egylethez vonzotta azokat a sznobokat is, akiket egyébként a kereszténység erkölcsi parancsa vagy a társadalmi feszültségek csökkentésének érdeke nem mozgatott volna meg.

A társadalom csúcsán állók a kezdetektől igyekeztek eleget tenni az állásukkal járó társadalmi elvárásnak. A királyné 12 ezer forintos alapítványt tett, s több főúr és vagyonos nagykereskedő követte példáját egy-kétezer forintos alapítványokkal. A nádor és a nádorné minden évben 3 ezer forinttal támogatta az egyletek tevékenységét, s mintájukat a tehetősebb polgárság tehetsége szerint követte, megszabott tagdíj ugyanis nem létezett. Az egyletek "munkás", azaz aktív tagjai ismerőseik körében élesztgették az adakozókedvet.

Szinte mindig biztos sikert hoztak azok az alkalmak, ahol a szórakozást és a jótékonykodást kapcsolta össze az előkelő társaság. Az első évtizedekben különösen híresek voltak a nőegyletek álarcos báljai, de rendeztek koncerteket vagy műkedvelő színelőadásokat is. Jellegzetes rendezvénytípus volt a jótékonysági vásár vagy bazár, ahol a jó társaság által összeadott tárgyakat, illetve az előkelő hölgyek vagy a támogatottak által készített kézimunkákat árusították, esetleg tombola keretében kisorsolták. A vásárlásnak itt az kölcsönzött különös érdekességet, hogy a pult mögött a társadalmi elit hölgytagjai - olykor ünnepelt szépségek - szolgáltak ki. Az ő kezükkel kitöltött csésze teát vagy pohár pezsgőt pedig gáláns árral illett kifizetnie egy gavallérnak...

 

Ínyégbazár 1864.jpgJótékonysági bazár a Lloyd-palotában az 1863-64-es ínség idején. Vasárnapi Ujság 1864.

 

Különleges bevétel volt az újévi üdvözletek megváltása, amit szintén az "asszonyi egyesületek" hoztak szokásba. Az előírásszerűvé vált újévi köszöntéseket - amelyeket személyesen vagy névjegy küldésével lehetett leróni, s amely különösen a nagy ismeretségi körű előkelőbbek részére jelentett sok lótás-futást, illetve terhes vendéginváziót - a nőegyletnek juttatott adománnyal lehetett "megváltani". Az egyesület az újságokban közzétette az adakozók névsorát, akikre ezután nem volt szabad megsértődni, amiért elmulasztották a gratulációt.

Noha a két jótékony nőegylet tekintélyes összegek felett rendelkezett, hamar kiderült, hogy a szociális gondoskodást nem lehet pusztán társadalmi szervezetekre és önkéntes adományokra alapozni. Főleg a pesti egyesület terjesztette erején felül működési körét, így intézményei nagy részét (szegényházat, dologházat, árvaházat) 1833-ban a nádor utasítására a városi tanács vette át. Míg a pesti nőegylet a továbbiakban a "házi szegények" segélyezésére korlátozta tevékenységét, a budai fenntartotta eleve szerényebb igénnyel létrehozott intézményeit, még a két világháború között is. A jótékonysági egyesületek különösen válságperiódusokban (pl. az 1846-1847-es, 1873- 1874-es éhínség, az első világháború utolsó évei, a nagy gazdasági világválság) kerültek reflektorfénybe. A 19. század közepétől azonban az első fecskék egyre inkább elveszítették különleges szerepüket: a megerősödő polgári társadalom rengeteg - területi illetékesség, vallási hovatartozás, tevékenységi kör szerint differenciált - egyesületet hozott létre azoknak a társadalmi problémáknak a kezelésére, amelyet a liberális állam, illetve a főváros még nem tekintett saját illetékességi körébe tartozónak.

 

kintornás.jpgKéregető kintornás a 20. század eleji Budapesten. Vasárnapi Ujság, 1908.

Szerző: Fónagy Zoltán  2014.01.03. 12:22 1 komment

Címkék: koldus válság gyermek jótékonyság egyesület újév szegénység reformkor modernizáció öregkor ispotály szegényház polgárosodás Pest Buda József nádor dologház társadalmi presztízs

A bejegyzés trackback címe:

http://mindennapoktortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr205715882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Andrea Villányi · http://csillagosvenyasztro.blog.hu/ 2016.03.30. 22:31:00

Nagyon színvonalas blog, gratulálok! Érdekesek a cikkek még azok számára is, akik nem járatosak annyira a történelemben.